Aranyháló (1. évad): 6. fejezet: Előadások

Jungkook:

A célra koncentráltam, jobb oldalt elfutni, átlósan a tizenegyes felé tartva megkapni a labdát, és amint lehet, a kapuba csavarni. Nem voltam különösebben jó focista, de jól futottam, ha sprintelni kellett, mindenkinél gyorsabb lettem. Az sem zavart, ha nem én szereztem a győztes gólt, bőven megelégedtem azzal, ha hozzásegíthetem a csapatot a győzelemhez.

Ahogy megiramodtam, és elfutotta a lelátó mellett, meghallottam a fiúk szurkolását. Jimin és Hosoek voltak a leghangosabbak, Jin pedig még egy „Hajrá, Bangtan focisták!” táblát is a magasba tartott. Fiúiskola révén lány szurkolókat úgysem várhatott a csapat, hát be kellett érni a lelkes fanboyokkal.

A meccset 2:1-re nyertük, és a csapat együtt ünnepelt a szurkolókkal a legközelebbi kisétteremben. Nem a kupát vittük haza, a bajnokság rangadója sem ez volt, de a pénz senkinek nem okozott nehézséget, és az iskola vezetése is támogatta, hogy minden győzelmünkkel villongjunk.

A pizza isteni volt, és az egész estét körbelengte egy meleg, barátságos hangulat, ami háttérbe szorította az egyre rosszabbá váló időjárást. Odakint szürke fellegek gyülekeztek, az épület védelmében azonban kellemes zeneszó mellett egy csapat fiú nevetett. A csapattagok hamar befogadtak, mégsem hozzájuk tartoztam, sokkal inkább éreztem magam az osztály „luxuskörébe”, még ha az életvitelükkel és a felfogásukkal nem is értettem egyet. Mindenki annyira más volt, és ez a sok személyiség találkozása egy nagyon érdekes, erős egyensúlyt teremtett. Boldog voltam, ha velük lehettem.

Az idő gyorsan haladt, a szórakozásnak hamar vége lett, de megmaradt a fáradság és a fejfájás, amint Taehyunggal visszaértünk a kollégiumba, és lemostam magamról a meccs porát, azonnal az ágyba dőltünk. Nem kellett ringatni, gyorsan elaludtam.

Szombaton, minden iskolás szent napján megint nem aludhattam kedvem szerint, Jimin táncelőadására voltunk hivatalosak. Egészen pontosan nem Jimin kizárólagos előadása volt, mert többen felléptek, de minket csak ő érdekelt. Amikor meghívott, repesni tudtam volna a boldogságtól, hihetetlenül jól esett, hogy gondolt rám.

Ezúttal csinos öltözéket választottam még akkor is, ha Taehyung sötét farmerben volt, inget húztam, sötét zakót, és egy fekete edzőcipőt. Nem pepecselhettem sokat, mert a helyeket érkezési sorrendben töltötték fel, és a fiúk mindnyájan jól akartak látni.

Talán Hosoek volt a legizgatottabb a csapatunkból, de amint elkezdődött az első előadás, én is csatlakoztam hozzá. Annyira lenyűgözőek voltak a mozdulatok, olyan lágyak, művésziek, és kifejezőek, hogy éreztem az egész gála ünnepiességét. Az első etapban el is ragadott ez a sodró áradat, aztán élesen tűnt ki a gyönyörű kép szépséghibája, a hátsó függöny mögött beláttam az ideges tanárok és még idegesebb diákok kegyetlen világába. Akár csak az iskolában, itt is minden a versenyről szólt, az előadást nem azért tartották, hogy megünnepeljék a diákok szorgalmát, és gyönyörködtessék a nézőket, hanem azért, hogy a tanárok felvághassanak egymás előtt. Láttam az arcukon a kárörvendő vigyort, vagy a dühös fintort, amikor a diákjaik meghajoltak, egyedül Jimin tanárja nem vett részt a színjátékban. Ő a nézőtér elején ült, talpig feketében, és széles, őszinte mosollyal tapsolt meg minden részvevőt.

– Taehyung, ő Jimin tanára? – mutattam a mosolygós férfira.

– Igen. Elvileg nagyon elismert táncos, Amerikában tanult, és teljesen más elveket vall a táncoktatásról, mint a többiek. Jimin legalább is ilyesmiket szokott áradozni róla.

– Annyira vékony – mértem végig újból és újból. Bizonyára a fekete, testhez simuló, derék alatt mégis hosszú, és csíkokban végződő pólója okozta, meg a légies mozgása, amellyel úgy tűnt, mintha nem is lépne, inkább lebegne.

A pár perces műsorvezetői erőlködést követően tovább folytatódtak a fellépések, és elszakítottam a tekintetemet a tánctanárról. Jimin a műsorfolyam végére került, ami Suga szerint jó jel, a nagy durranásokat ugyanis mindig a végére tartogatják, és ahogy haladtunk előre, ez nem csak a produkciókból, de az arcok változásából is látszódott. Jimin majdnem egész tánccsoportja kibérelte magának a finálé részt, a tündérszerű tanár elragadóan tapsolt nekik, és utolsó előttiként Jimin is végre a színpadra lépett.

Sötét, tapadós nadrág volt rajta, mint a futókon szokott, fehér selyeming egy színben passzoló sállal. A dal, amire táncolt, főleg zongora és fúvós aláfestésű volt, de néha valami nagyon magasan csilingelt, misztikussá és álomszerűvé téve ezzel az egyébként is kék-fehérben játszó színpadot. Jimin mesterien táncolt, a végtagjait mindig tökéletes szögben tartotta, és sokakkal ellentétben úgy tűnt, mintha ez teljesen természetes lenne neki. Nem vettem észre, hogy a tánca lépésekből állna, se az arckifejezése, se a mozdulatai nem voltam megszerkesztettek, azt a benyomást keltette, mintha ez olyan természetes lenne számára, hogy még a boltba is így megy le bevásárolni.

Legszívesebben felálltam volna, hogy úgy tapsoljak neki, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, így csak addig ütögettem össze a tenyereimet, amíg vörösek nem lettek. Sejtettem, hogy Jimin jól táncol, hiszen még Suga apja is megdicsérte, de a teljesítménye felülmúlta a várakozásaimat.

– Jimin nem szarral gurigázik, az biztos – jegyezte meg Hosoek elismerően, miközben szélesre tárta a nehéz, kétszárnyú ajtót.

– Nagy tehetség. Büszkék lehetünk rá – szólalt meg egy ismerős hang a hátunk mögül.

A csapat egy emberként döbbent meg Namjoon felbukkanásán, nem csak azért, mert ott volt, hanem mert egész menőn nézett ki. A világosszürke öltönye mellé feketekeretes szemüveget vett fel, haját felzselézte. Így egy intellektuális, érett férfinak tűnt, nem pedig egy stréber buzgómócsingnak, aki kívülről tudja a tanárok születésnapját. Én jó véleménnyel voltam róla, hiszen sosem bántott engem, és nagyon lelkiismeretesen terelgette az osztályt az iskola dzsungelében, de én is láttam, milyen mesterien tud a tanárok kedvében járni, és ez minden diák vérét felforralta.

– Te meg mit keresel itt? – szegezte neki a meglepett kérdést Taehyung.

– Az osztály elnökeként kötelességem iskolán kívül is támogatni az osztály tagjait, és az iskolaújságnak is megígértem, hogy szolgáltatok nekik beszámolót Jimintől.

– Szóval érdekelt, meg interjút kell csinálnod Jiminnel – fordított Suga. – Jót tenne neked, ha emberien fogalmaznál, akkor kevésbé tűnne úgy, hogy éppen az előbb szálltál ki egy tanár seggéből.

Mielőtt a vita kitörhetett volna arról, hogyan kellene viselkedni egy színházteremben, Taehyung kitolta az egész megrekedt csapatot a folyosóra, és a támaszkodó asztalokhoz kísért minket. Eredetileg bárszékek kellettek volna ahhoz, hogy odaülhessünk, de azokat elpakolták, és most csak arra voltak jók a kerek asztalkák, hogy a felkönyököljünk rájuk.

– Jin nem nedvesítenéd meg valamivel a torkod? Tudom, hogy mindig ki vagy száradva – kérdezte hízelgőn Namjoon, mire a szólított a füléig vörösödött.

– Én…öhm…azt hiszem…

– Jó, akkor kísérj el! – ragadta karon a zavarodott jó tanulót az osztály elnöke, és eltűntek az emberek forgatagában.

Lehet, hogy csak nekem volt túl mocskos a fantáziám, de mintha Namjoon flörtölni próbált volna Jinnel, csak túl erősre sikeredett és inkább felhívás lett. Ahogy a többiekre néztem, ők is valami ilyesmit gondolhattak, de egyikünk sem adott hangot a sejtésének.

Jimin mosolyogva érkezett meg, és azonnal magára vonta a figyelmünket. Mindenki őszintén gratulált neki, hallhatóan ő kapta a leghangosabb tapsot, és az utána érkező „nagy dobás” csak Jimin sikerének hátszelén lavírozhatott.

– Ez Lee tanár úr érdeme, ő készített fel az előadásra – szerénykedett Jimin.

– Szerintem te is nagyon kellettél hozzá – bátorítottam, és ámuldozva paskoltam meg a vállát. – Tényleg lenyűgöző voltál. Annyira irigyellek. Bárcsak én is tudnék táncolni!

– Majd megtanítunk, Jungkookie! – karolt át J-hope, és lepacsiztak Jiminnel. – Egy-két óra és úgy fogod ropni, mintha mindig ezt csináltad volna.

A közös program nagyon jól hangzott, nem is lehetett ennél jobban barátkozni. A beszéd és az őszinteség elengedhetetlen ahhoz, hogy kialakuljon a bizalom, de a közös emlékek sorsfordítóak lehetnek egy kapcsolatban. Éppen ezért szerettem volna, ha Taehyunggal csinálunk valamit együtt a szexen, vásárláson és evésen kívül, de aznapra haza ment, mert már nem bírta az üres hasa a megpróbáltatásokat, és hazai kosztra vágyott.

Egész nap a laptopomat nyomtam, és megírtam pár beadandót, amit még bőven lett volna időm elkezdeni, de annyira untam magam, hogy még a tanulás is jobb mókának tűnt, mint a plafon bámulása. Vacsora előtt még kimentem az épület elé gyakorolni kicsit Taehyung deszkájával, aztán beburkoltam a levesemet, és gyors fürdés, és arcápolás után már be is feküdtem az ágyba. Minél előbb el akartam aludni, hogy hamarabb legyen másnap, és Taehyung visszajöjjön. Amint elment, azonnal érezni kezdtem a hiányát, pedig csak egyetlen napra kellett nélkülöznöm. Döbbenetes, hogy ennyire hozzászoktam ahhoz, hogy a közelemben van.

Éjszaka furcsa neszre ébredtem. Mivel az ablakunk a földszinten volt, mindig hallani lehetett, ha valaki alatta sétált el, de soha senki nem zavarta meg a nyugalmunkat, ha zörögtek is egy kis ideig, hamar tovább álltak az arra járók. Most azonban valaki hallgatóan az ablak alatt neszezett, és annyira féltem, hogy meg sem mertem mozdulni. A pénteki rossz időre szombat délben megérkezett a kánikula, és annyira beszorult a levegő a kollégiumi szobába, hogy kitárt ablaknál aludtam el.

Gondoltam, hogy meglököm az egyik szárnyat, de ezzel csak felhívtam volna magamra a neszező figyelmét, és ha elég ügyes, és elég magas volt, akkor könnyedén felugorhatott a párkányra, mielőtt odaugrottam volna a másik szárnyhoz is, hogy kizárjam a hívatlan vendéget. Ráadásul féltem, hogy valamilyen borzasztó arcot pillantok meg, vagy szándékosan viccel meg valaki, úgyhogy inkább mozdulatlan maradtam, mintha aludnék.

A zörejekből próbáltam meg kitalálni, min ügyködik az éjszakai látogatóm. A cipőjének gumi talpa alatt ropogott a murva, amit a nap folyamán odahordtak az útról letértek, valami fémes – talán a kabátjának gombja vagy zipzárja – a téglához súrolódott, egyre magasabbról szólva. Megpróbál belesni? – fordult meg a gondolat a fejemben, és még hevesebben kezdett el verni a szívem. Az asztalon hagyott telefonomért hangtalanul nyúltam ki, és a mellkasomhoz szorítottam, nehogy ellopják. Legszívesebben a fal felé fordultam volna, azon agyalva, hogyha az idegen beugrik, ne lássam az arcát, de háttal ugyanolyan félelmetes lett volna, ráadásul még a falhoz is könnyebben odaszoríthatott, úgyhogy inkább mozdulatlan maradtam, és még a lélegzetemet is minimálisra redukáltam. Persze ez az egész félelmetes jelenet csak bennem játszódhatott le, az ablakon ugyanis szúnyogháló feszült, és ez megóvott attól, hogy bárki beugorhasson.

Hajnalig csináltam ezt, figyeltem a zajokat, amelyek néha mintha távolodtak volna, máskor meg nagyon közelről szóltak, de a végén már arra is gondoltam, hogy egyszerűen beképzelem az egészet, és ha volt is ott valaki, az már rég elment, és én csak a saját félelmeim áldozata vagyok. Mindenestre nem aludtam el addig, amíg fel nem jött a nap, és meg nem hallottam a gondnok motoszkálásának hangját, majd az öngyújtójának pattanását. Ekkor már fel mertem pattanni, és gondosan bezártam az ablakot.

Az álmaimban még így is össze-vissza menekültem egy arctalan árnyéktól, és amikor Taehyung megérkezett, a könnyeimmel küzdve ugrottam a nyakába. Szegénynek fogalma sem volt róla, mi zaklatott fel ennyire, zavartan simogatta a hátam, és miután nem tudott lefejteni magáról, az ágyig hátrált velem.

– Éjszaka valaki az ablak alatt motoszkált, és nem mertem elaludni. Ha nem lenne szúnyogháló, biztosan becsináltam volna– emeltem rá az ijedt tekintetemet, majd magamhoz rántottam, és el sem engedtem, amíg az egész testével be nem takart. – Annyira hiányoztál.

Jin:

Már az is zavarba ejtő volt, hogy Namjoon megjelent a semmiből, aztán még félreérthetetlen utalást is tett nekem. Ha ebből nem vágták le a fiúk, hogy volt közöttünk valami, akkor semmiből. El sem hittem, hogy tényleg képes volt erre. Megállapodtunk, hogy kölcsönösen nem beszélünk arról a bizonyos helloweent ünneplő buliról, ahol belém bújt valami, és olyan dolgot tettem, amit azóta is szégyellek.

– Miért hoztál ide? – kérdeztem Namjoont, aki a művelődési ház kertjéig húzott maga után, majd betért egy ficakba és, ott parkolt le a falnak fordulva.

– Azt akartam, hogy ne lássanak – mondta magyarázón, mintha a világ legegyszerűbb összefüggésére vártam volna tőle a jó választ.

– És mégis…? – kezdtem, de nem volt időm befejezni, mert azzal egy időben, hogy megfordult, közelebb húzott magához, és az ajkamra tapadt.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről, el sem hittem, hogy tényleg ezt csináljuk fényes nappal, alig tíz méterre a barátaimtól, akik bármikor a keresésemre indulhattak. Mióta megtörtént köztünk az a zavarbaejtő dolog, nem elég, hogy nem beszéltünk, de még csak Namjoon közelébe sem mentem. Ha testnevelésen vagy a folyón túl közel kerültünk egymáshoz, mindig tettem egy határozott hátráló lépést, de úgy tűnt, ez nem volt elég ahhoz, hogy elbátorítsam. Nem mintha nem jött volna be, mert, ha képes voltam a számba venni azt, ami nem oda való, akkor vonzódnom kellett hozzá, de nem akartam beismerni. Soha semmilyen esetem nem volt srácokkal, a melegségről csak a sorozatokból hallottam, és bár nem ítéltem el, különösebben nem támogattam. Annyira megfoghatatlan volt az egész, nem értettem azokat az embereket, akik a saját nemükhöz vonzódnak, aztán egyszer csak olyan erővel lépett be az életembe ez a dolog, mintha ágyúból lőtték volna ki. A legmegdöbbentőbb mégis az volt az egészben, hogy úgy tűnt, Namjoont egy cseppet sem zavarta, hogy vonzódik hozzám.

– Imádom az ajkaidat – mondta, és végigsimított a hüvelykujjával az említett testrészemen. Csak ott ért hozzám, de én az egész testemen éreztem a hatását. A szívem hevesen vert, a hátamon végigfutott a remegés, és pulzálni kezdett az ágyékom.

– Namjoon… – motyogtam zavartan, de ekkor a fülemhez hajolt, miközben éreztem, hogy a vállamat szorító kezei nyomást gyakorolnak rám.

– Csináld megint!

Olyan erős köd szállt az agyamra, hogy nem tudtam tisztán gondolkodni, és magamat is meglepve térdre ereszkedtem előtte. A vékony garbóm alá könnyen bebújt a szél és a tegnapi eső áztatta beton megnedvesítette a nadrágomat, de a testemben tomboló láz égett, és ezen csak fokoztak Namjoon hajamba túró ujjai.

Amikor a félig merev tagját az ajkaim közé vezette, egy pillanatra megrettentem attól, amit csinálok, de Namjoon keze a tarkómra csúszott, és gyengéden maga felé tolt. Ahogy egyre többször ismételtem meg ezt a mozdulatot, úgy lettek fokozatosan tompábbak az érzékeim, míg a számban felpezsdültek az ízlelőbimbóim, és minden receptorom az élvezetet szürcsölte ki Namjoonból.

Amikor kábán felhúzott, és a falnak dőlve a nadrágomba csúsztatta a kezét, már régen elkésett, csak az élvezetemet kenhette szét rajtam. Nem értettem, miért történik ez, de különösen élveztem, ha örömet okozhattam neki. Csak arra kellett odafigyelnem, hogy a többiek meg ne sejtsék, milyen kapcsolat van közöttünk.

Jonghyun:

Taemin nem hazudott, amikor azt mondta, hogy Jimin kivételes diák, született tehetsége volt a tánchoz, majdnem olyan mély és megfejthetetlen, mint a tanárának. Ahogy a fiút néztem a színpadon, a pillantásomat hamar elvonta Taemin könnyes tekintete, és az arcára kiülő számtalan érzelem, amit ennek a fiúnak a mozdulatai keltettek benne. A huszonnégy éves Taemin annyira különbözött attól a fiútól, aki első nap beült a középső padba. Akkor úgy tűnt, mintha egy apró verébfióka lenne a sasfészekben.

Mindenki izgul a középiskola első napján, hosszú évek megszokása után hirtelen idegenek veszik körül az embert, az osztály fele új életet akar kezdeni, kitörni a korábban rá adott szerepből, és megmutatni, milyen fából is faragták. Az ülésrend hamar kialakítja a klikkeket, a nagyhangúak nem szeretnek a tanár szeme előtt szerepelni, a csendesebbek tartanak attól, hogy hátra kerülnek, és nincs, aki megvédje őket.

Hamar érkeztem, hogy szabadon dönthessek, és ugyanoda akartam ülni, ahol általános iskolában, de egy barnahajú fiú ellopta a székemet. Magas volt, férfias arcú és a vállig érő haját vékony gumival kötötte össze, a szerelése leginkább egy sportolóéra hasonlított. Megtippelni sem tudtam, hogy mit keres egy művészeti iskolában, de mivel erős lábai és karjai voltak, táncosnak vagy sportolónak könyveltem el. Sok szerzet verődött össze, a művészeti iskola első két évében minden területbe belekóstolhattunk, bár előre láttam, mi lesz, ha engem az agyagformáló korongok közelébe engednek: Katasztrófa.

– Ide ülhetek? – mutattam a srác melletti székre. Nem haltam bele, ha nekem kellett az ablak mellett ülnöm.

– Persze – bólintott, és beljebb húzta a székét, hogy biztosan elférjek mögötte. Nem volt szükség rá, az intenzív kosáredzések ledolgoztak rólam minden felesleges zsírréteget. – Egyébként Minho vagyok – mutatkozott be, és felpattintotta a rágós dobozának kupakját. – Kérsz?

– Aha, köszi – nyomtam a számba egy mentolos rudat. – Én Jonghyun vagyok.

Valahogy így indult az első ismerkedésem a művészsuliban, és ezt követően, mintha beindult volna a gépezet, akárki jött be, azzal azonnal szóba elegyedtünk, és szépen lassan kiépült a hátsó sor. Rengeteg potenciális barátot találtam, közöttük egy Jinki nevűt, aki nagyon viccesen nézett ki, amikor nevezett, a szemei egészen apróra szűkültek össze.

Léteznek olyan emberek, akik annyira erős aurát árasztanak magukból, hogy az szinte szemmel láthatóvá válik. Nekem legalább is ez a gondolat jutott eszembe, amikor az osztály későbbi „megmondó embere” belépett a terembe. Nem nézett körbe, nem mérte fel a helyzetet, egyenesen a középső oszlopot célozta meg, és a harmadik padba ült. Volt a mozgásában valami furcsa modorosság, mégse riasztott el, vagy keltett bennem undort, mint a színházak erőltetett ficsúrjai, akiket olyan sokat kellett bámulni az előző osztályomban, mert az osztályfőnökünk betegesen rajongott a színdarabokért. A srác egy nagyon érdekes színfoltnak ígérkezett, de ahogy teltek a percek, az elvárásaim ellenére nem kezdett el barátkozni. Csak ült ott, firkálgatott valamit a füzetébe, néha megigazította a füléig érő, homlokába fésült gesztenyebarna haját, mintha nem is ő sétált volna be korábban olyan hatásosan az ajtón.

Néztem egy ideig, ahogy szépen lassan szürkül el körülötte a világ, aztán a figyelmemet elvonta az új belépő. Egy zavartan mosolygó fiú érkezett meg, fekete bili frizurával, és úgy tűnt, bármelyik percben képes lenne hazáig rohanni.

– Mit keres itt egy áltisis? – kérdezte Minho nevetve. – Eltévedt?

– Gondolod, hogy az? – vakartam meg a tarkómat. A korábbi osztályomba sok későn érő srác járt, azok is mind hatodikosnak tűntek, úgyhogy simán el tudtam képzelni, hogy a kis egérke velünk egykorú.

Bilifej óvatosan közelítette meg a padokat, mintha attól tartana, hogy megharapják, és idegesen kapkodta a fejét a fiúk között. Láthatóan nem tudta eldönteni, hová üljön le, mert már egyetlen pad sem volt teljesen szabad, társat kellett választania magának.

A tekintete aztán megakadt Mr. Aurán, aki fel sem pillantott a lapról az újonc érkezésére, és a fiú arcán mintha felismerés villant volna, kicsit közelebb hajolt, és bár láttam, hogy mozog a szája, nem hallottam, mint mond. Ez még egy pár hétig így is maradt, szegény annyira gátlásos és félénk volt, hogy alig mert megszólalni.

Taemin tehát Kibum mellé csapódott, és ezt követően szét sem lehetett választani őket egymástól. Kibum, aki végül nem csak levágatta, hanem és különböző, rikító színekre festette ismeretségünk kezdetén gesztenyebarna haját, de elválaszthatatlanul ráragadt a Key becenév is. Key ragaszkodott a kedves, jószívű, félénk társához, Taemin pedig mindenhová követte a barátját. A suliban értelmetlen volt erről a kettőről külön beszélni, ahová ment az egyik, ott volt a másik is, úgyhogy folyton csak úgy hivatkoztunk rájuk, hogy Keyék vagy Taeminék. Csak valamikor érettségi után, amikor Taemin kiutazott Amerikába, jöttem rá, hogy külön-külön is nagyon érdekesek, nem csak csomagban. Főleg Key, aki minél idősebb lett, annál kevésbé ismertem ki rajta magam, mintha az érettséggel együtt a titokzatosság is egyre csak nőtt volna körülötte. Hiába mondhattam el, hogy több mint kilenc éve ismertem, valójában semmit nem tudtam róla. Ismertem Keyt, azt a figurát, akit gondosan megalkotott magának, de hogy igazából kicsoda Kibum, mit érez, mit gondol a világról, azt egyedül ő tudhatta. Talán még a legjobb barátjának sem fedte fel magát. Kíváncsi lettem volna, hogy az ő mozgásából mit tud kiolvasni Taemin. Vagy csak Jimin tánca beszélt hozzá?

Aranyháló (1. évad): 5. fejezet: Tisztázás

Jungkook:

Biztos voltam benne, hogy Taehyung hallotta, ahogy este álomba sírtam magam, de másnap reggel nem kérdezett rá, hogy mi bánt. Meg volt sértődve, látszott rajta, hogy még mindig ott tartott, hogy kilöktem a taxiból, ráadásul szándékosan bosszantott is.

– Már mondtam, hogy ne cigizz a szobában! – szóltam rá, amikor rágyújtott.

– Nyitva van az ablak – mutatott a kitárt ablakszárnyakra.

– Attól még minden füstszagú lesz a szobában. Oltsd el, vagy menj ki!

– És ha nem?

Kivágtam a cigis dobozát a francba, és nagyon reméltem, hogy egy kutyaszarban landolt.

– Te nem vagy normális! – förmedt rám, és kirohant, hogy a borzasztó kétméteres zuhanásból kivigasztalja a büdös rudait.

Annyira elegem volt belőle, hogy mire visszajött, már ott sem voltam. Nem tudtam, mit csináljak, de egyedül akartam lenni, és ezt a szobámban nem tehettem meg. Folyamatosan a srácokra gondoltam, a régi emlékekre, hogy általános iskolás korunk óta együtt lógtunk, kiálltak mellettem, amikor rám szállt egy idősebb csapat, és tényleg úgy vettem, hogy örökre együtt maradunk. Nem hittem abban, hogy a szüleim keresete határozza meg azt, kivel barátkozhatok. Nem akartam elfogadni ezt. Az nem lehet, hogy a világ tényleg így működjön.

Nem járhattam egész nap az utcákat, egy idő után már túl hideg lett, így beültem a könyvtárba, és élőre készültem a tananyaggal. Taehyung mellett nem volt könnyű tanulni, itt legalább megkövetelték a csendet, a gondolataim is szabadon csaponghattak.

Hiába szépítettem, nem volt semmim, csupán az a kollégiumi szoba, amit „megörököltem” a hyungtól, de Taehyung abba is belerondított. Miért szállt rám? Miért nem nézett ki magának egy másik idiótát?

Gyomorgörccsel mentem vissza a kollégiumba, és úgy közelítettem meg az ágyamat, hogy rá sem néztem a szobatársamra. Ruhástól bújtam a takaró alá, és a fal felé fordulva itattam tovább az egereket. Mit csinálok, ha ezt a szobát is elveszi tőlem? – bukkant fel újra és újra a fejemben a félő gondolat.

– Miért sírtál az este? – Taehyung hangja nagyon közelről szólt, valószínűleg az ágyam mellett állt.

– Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza mérgesen, de a sírástól elvékonyodott a hangom, és egy csepp fenyegetés sem bújt meg benne.

– Mi lenne, ha inkább elmondanád? – ült le mellém, és megéreztem a meleg tenyerét a vállamon.

Semmi értelme nem volt annak, ha beszélek neki az érzéseimről, mert egy cseppet sem bíztam benne, de ki mással tehettem volna ezt meg? Hiszen már barátaim sincsenek. Senkim sincs, vele pedig szobatársak lettünk, előbb vagy utóbb össze kellett szoknunk, még ha Taehyung alaptermészetében olyan rossz is, mint azoknak az álnok, gonosz politikusoknak a tévében.

– Összevesztem a régi barátaimmal. Látni sem akarnak, mert már… – Nagyot nyeltem mielőtt kimondtam volna. – Azt mondták, már nem tartozom közéjük.

– Milyen korlátoltak! – sóhajtott fel Taehyung, és simogatni kezdte a vállam. – Az ilyen barmokkal ne törődj!

– De már nincs semmim, csak ez a szoba – bukott ki belőlem, és összeszedtem minden bátorságomat, hogy egy utolsó próbát tegyek. – Tudom, hogy utálsz, de kérlek, legalább ezt a helyet hagyd meg nekem! Ha ezt is elvesztem, tényleg egyedül leszek.

Meglepett, amikor Taehyung magához ölelt, talán megsajnált. Nem érdekelt, ha csak szánalomból teszi, csak ne törjön össze! Bármi is volt a célja azzal, hogy a szobatársam legyen, nem érdekelt, bármit elviseltem, csak a szobát megtarthassam. Csak legyen valami, amihez kötődhetek, ahová elbújhatok, ha kell.

Hétfőn már sokkal jobb kedvvel mentem iskolába, de nem tudtam igazán részt venni a közös hülyéskedésben, és ahogy láttam, ezzel Jimin is így volt. A fekete tincseit világosbarnára cserélte, de egyáltalán nem villogott vele, úgy tűnt, nem azért tette, hogy felvágjon. Azonnal megdicsértem, amint megláttam, de a válaszmosolya nem volt őszinte. Mosolygott, de csak kirakatból, mert a bókra ezt szokás felelni. Talán én bántottam meg azzal, hogy szombaton úgy elrohantam, pedig Jimin nem tehetett semmiről. Ugyanolyan áldozat volt, mint én, aki bekerült a farkasok falkájába.

– Jimin, nincs kedved elmenni suli után az édességboltba? Meghívlak valamire – ajánlottam fel békülésként.

– A cukrászdába? – kérdezett vissza érdeklődve. Annyira izgultam, hogy még beszélni sem tudtam rendesen. – Köszönöm, elfogadom.

Egész nap Jin körül legyeskedtem, hiszen ő is azok közé tartozott, akik a körülményekhez képest normálisak az osztályban, és nem érdemli meg, hogy faképnél hagyják. Jin mellett az iskola világa sokkal egyszerűbbnek tűnt, ő az egészet csak egy intellektuális élménynek látta, amibe pár baráttal vág bele az ember. Furcsa, hogy nem vette észre a kapcsolatok hálóját, az áskálódást, az utálkozást, a törékeny békét, amelyet bármelyik pillanatban szilánkjaira zúzhat egy erős hang.

A cukrászdába tartva sok mindent megtudtam Jiminről. Volt egy ruhamárkájuk, ami nagyon sikeres lett az elmúlt években, az anyukája ugyanis Amerikában tanulta a ruhatervezést, és miután összeházasodtak Jimin apjával, felfuttatta a céget. Ezen kívül Jiminéknek volt még egy rendezvényszervezői cége, ezért is lett jóban Hosoekékkal a családjuk, akik szintén ezzel foglalkoztak, amellett, hogy van egy külön szállodaláncuk. Egészen beleszédültem ebbe a sok összeköttetésbe, a felét nem tudtam megjegyezni, de az hamar világossá vált, hogy az iskolai banda nem véletlenül szerveződött úgy, ahogy. A szülők ugyancsak ismerték egymást, üzleti érdekek kötötték egymáshoz őket, és valószínűleg azt akarták, hogy ezt a hagyományt a gyerekeik is folytassák.

– Szóval te azért bírod Sugát, mert nincs más lehetőséged? A szüleitek miatt?

– Nem. Én azért bírom, mert… – kezdte, de aztán átugrotta a magyarázatot. – A szüleink igazából nem szeretik egymást. Min úr, mint mindenkivel, velünk is kötött egy megállapodást, de mi kibújtunk alóla. Ő úgy akarta, hogy az ékszerei és a ruháink minden szezonban alkossanak egy közös kollekciót, de a szüleim nem akarnak függni tőle, így úgy oldották meg, hogy a megállapodás csak egy szezonra szólt. Azóta van némi feszültség a családjaink között. Erre csak rátesz egy lapáttal, hogy a bevásárlóközpontban a boltjaink átlósan vannak egymással, mintha folyton figyelnék a másikat.

Félelmetes volt, ahogy ezek háborúztak egymással. Még jó, hogy nem mondtam semmit, amikor Suga apja arról beszélt, hogy bírjam rá az apámat, hogy társuljon vele. Szegény apám, előre sajnáltam, amiért zaklatni fogja az az ember, de elég makacs volt ahhoz, hogy ellent tudjon neki mondani. Ezt a tulajdonságomat tőle örököltem.

– Akkor Suga olyan, mint egy kis keresztapa? – kérdeztem ártatlanul, mire Jiminből hangos nevetés tőrt ki.

– Igen, pont olyan – törölgette az örömkönnyeit. Valamire nagyon beletrafálhattam, de nem rontottam el a hangulatot a kérdéseimmel. Örültem, hogy végre őszinte mosoly játszott az arcán.

Sajnos nem maradhattunk sokáig, mert délután edzésem volt, de elhívtam Jimint a pénteki meccsre, és valahogy rávett, hogy ígéretet tegyek, Taehyung is eljön, nehogy egyedül kelljen lennie. Lehet, hogy nem volt olyan rossz, mint Suga, de eltanulta, hogyan alakítsa úgy a dolgokat maga körül, hogy azzal előnyhöz jusson.

Tényleg megrémített ez a világ, rengeteget kellett még tanulnom, hogy fájdalom nélkül kiismerjem magam benne.

Jimin:

Jól esett, hogy Jungkook meghívott a meccsére, nagyon reméltem, hogy sikerül beilleszkednie. Taehyung úgy tűnt, igényt tartott rá, bár nagyon reméltem, hogy nem a bosszú céljából. Jungkook nagyot csapott rá, amikor megszívatta a selca versenyen, és Taehyung olyan volt, aki kamatostul adja vissza az ilyeneket. Amikor Sugát kérdeztem, nem mondott semmit, elhárította az egészet azzal, hogy ez Taehyung dolga.

Azért festettem be a hajam, mert változást akartam az életemben. Bátrabb akartam lenni, odaállni Suga elé, és elmondani neki, hogy nem tetszik, ahogy velem bánik, de amikor bementem az iskolába, és kezdésnek megdicsérte a frizurámat, teljesen lefegyverzett. Elszállt minden elhatározásom és csak zavartan mosolyogtam, meg bólogattam, mintha teljesen elment volna az eszem, pedig jogom lett volna ignorálni. Nem voltam a szexjátékszere, akit csak úgy megoszthat a haverjával, főleg úgy, hogy utána még rám haragszik miatta. A magyarázat pedig mi volt? „Nem az a baj, hogy lefeküdtél Hosoekkal, hanem az, hogy én erre nem adtam engedélyt!”. Kiborított. Még, hogy nem adott engedélyt? Akkor mégis ki küldte fel J-hope-ot a szobába? Teljesen érthetetlen volt számomra, hogy mikor mit akar, mintha szándékosan keverne össze.

Még el sem kezdődött a hét, de már halálosan fáradtnak éreztem magam a hétvégi idegeskedés utóhatásaként, és ráadásul még a táncórám is megváltozott. A tanár úr vasárnap este írt egy sms-t, hogy a keddi táncórát ezen a héten hétfőn tartjuk meg, fél órával korábban, mint szoktuk.

A táncteremben izgatott légkör alakult ki, mindenki azt fejtegette, Lee tanár úr miért változtatta meg az órarendünket. Vadabbnál vadabb elképzelések kaptak szárnyra, kezdve azzal, hogy „biztos beakasztott valami nőt”, egészen addig, hogy „amerikai tánc utat szervez nekünk, és erről tárgyal kedden”. Nem hittem, hogy a tanár úr ilyesmit tervezne, arról ugyanis a szüleinknek már rég szólnia kellett volna, és nekem semmit nem említettek otthon. Meg egyébként sem örültem volna túlságosan, ugyanis az angol tudásom valahol az óvodás szinten megragadt, és nem vágytam nonstop égésre a csoporttársaim előtt.

– Sziasztok, fiúk. Elnézést, hogy megkavartam a heti órabeosztást, de holnapra bejött egy fontos fellépés, és nem tudtam máshogy átszervezni – érkezett meg nagy lendülettel a tanár úr. 

Mindig hosszú, laza pólóban volt, szalagokkal, pántokkal, vagy valamivel, ami lóghat a karjain, fekete, balett nadrágban vagy leggingsben, a többi tanárral ellentétben ő a koreográfiákat is táncolta velünk, nem csak a mozdulatokat mutatta meg. Nagyon kedveltem, mert szerény, jószívű és gondoskodó tanár volt, nem olyan, mint az iskolaiak, akik csak hajtottak minket, mint a lovakat, de egy bíztató szót sem tudtak mondani nekünk.

– És ha már úgyis elmarad az óra, nem mehetünk el helyette a tanár úr előadására? – kérdezte Hwanchul, aki folyton nyalt a felnőtteknek.

– Nem, az nem lehetséges – nevetett Lee tanár úr zavartan. Egészen elvörösödött. – Ez egy zárkörű előadás lesz.

– Tuti a csajának nyomja majd – súgta oda a „barátnőjével lesz” elmélet kitalálója a haverjainak, és halkan kuncogtak.

A tanár úr meg sem hallotta az egészet, csak elindította a magnót, és megkezdődött a bemelegítés. Próbáltam ellazulni, és átadni magam a zenének, de engem is furdalt a kíváncsiság, vajon hol szerepel a tanár úr, amiről nem lehet tudni. Persze némi kedveskedéssel és pár ügyes trükkel ki lehetne faggatni a kollégáit, de azért ennyire nem voltam aljas. Egyébként is, úgy éreztem, jó véleménnyel van rólam, és nem akartam lerombolni ezt azzal, hogy utána nyomozok némi buta kíváncsiság miatt.

– Jimin, maradj egy kicsit! – kérte a tanár úr, amikor végeztünk. A többiek büszkén kihúzták magukat, és sajnálkozva néztek rám. Én is éreztem, hogy nem ez volt a legerősebb napom. – Valami baj van? Mintha itt sem lettél volna.

– Elnézést! Többet nem fordul elő – hajoltam meg mélyen, mire a tanár úr hangosan nevetni kezdett, és megpaskolta a hátam.

– Nem dorgálásból mondtam, csak ez nem jellemző rád. Azért kérdeztem, hátha tudok segíteni valamit.

– Nincs semmi baj, Lee tanár úr, csak elkalandoztam. Jobban fogok koncentrálni a következő órán.

A tanár úr megcsóválta a fejét, majd, ahogy mindig szokta, bizalmasan végigsimított a karomon, és utamra engedett. Az első alkalommal nagyon meglepett ez a gesztus, teljesen zavarba hozott vele, aztán rájöttem, hogy ez nála egy megszokás. Az igaz, hogy mással nem láttam, hogy ezt tenné, de ha ezt a bizalmának egy jelének vettem, és nem sértődtem meg érte. Lee tanár úr mindig nagyon segítőkész volt, sok időt és energiát ölt abba, hogy jobb legyek, és ezért nagyon hálás voltam neki.

 Jungkook:

Az ebédlőben arra számítottam, hogy Taehyung nem fog mellém ülni, de velem tartott a sarokba, és intett Sugának, hogy ő is helyezze át a székhelyét hozzánk. Mr. keresztapa erre azonban nem volt hajlandó, olyannyira, hogy nekünk kellett csatlakozni hozzá. A kis elitistát nem lehetett csak úgy rángatni! Mondjuk, így odakerültem a „szent, megközelíthetetlen asztalhoz”, ami nem kis elismerés lehetett a szemében. Vagy egyszerűen csak lusta volt megmozdulni, és inkább minket ugráltatott.

 – Ma is valami ehetetlen mócsingot adnak túlfőzött rizzsel? – kérdezte flegmán Taehyung, mire Suga szélesen elmosolyodott.

– Nem, ma európai menü van.

– Tészta kenyérrel?

– Piskóta csokoládéöntettel.

Taehyung után porzott a talaj, ahogy a konyhásablakhoz futott, és gyermeki boldogsággal vette a kezébe az apró tányért, amelyben a vacsoráját kapta. Még sosem láttam így örülni, úgy tűnt, őt aztán tényleg meg lehet fogni a hasával.

A piskóta finom volt, de túl kevés csokoládét kaptunk hozzá, nem lehetett rendesen meglocsolni, Taehyungot azonban ez nem zavarta, két másodperc alatt betolta az egészet, majd várakozva nézett ránk, mit szöszölünk annyit.

– Ember, nem kértél volna még csokit bele? – kérdezte Suga fáradtan, és kivett a dzsekijének zsebéből egy szatyornyi csokoládétörmeléket.

Taehyung elégedettsége hirtelen a padlóra zuhant, meleg csoki öntet nélkül már csak ropogtathatta az ajándékot, nem tudta felolvasztani őket, hogy több szósza legyen. Én meg csak nevettem, és nem foglalkoztam azzal, mit gondolnak rólam a többiek. Annyira komikus volt, ahogy Suga előhúzta a kabátja zsebéből azt a csomagot. A nagyfiúk pénzt, drogot vagy fegyvert tartottak ott, nem egy összetört csokoládé mikulást. Lehet, hogy a nagy keresztapa még sem volt olyan félelmetes, mint mutatta.

– Kérek repetát! – kapcsolt fel a gondolatizzó Taehyung feje fölött és visszarohant a konyhás nénihez.

Amíg ő azért könyörgött, hogy kapjon még egy adaggal, én elfogadtam Sugától a csokoládét, és megnöveltem az öntetem mennyiségét. Ez az édesség nagyon finom volt, többször adhattak volna ilyet, bár igaz, hogy nem lettem tőle olyan jóllakott, mint egy nagy tányér zöldséges tésztától.

– Nem adnak repetát ezek a szemét boszorkák – ült le letörten az asztalhoz Taehyung. – Pedig a legaranyosabb arcomat mutattam nekik. Szívtelen szipirtyók.

– Majd én megpróbálom – próbáltam felvidítani, és meg sem kellett erőltetnem magam, könnyedén kaptam egy újabb adaggal.

Taehyung nem hitte el, hogy ilyen simán ment. Azt mondtam neki, hogy biztosan azért, mert aranyosabb vagyok nála, de valószínűleg azért babráltak ki vele a konyhások, mert eddig még sosem látták enni, csak a finnyás megjegyzéseit hallgathatták.

Nagyon jól éreztem magam a vacsora közben, Suga és Taehyung jó társaságnak bizonyult, egészen úgy éreztem magam, mintha lennének barátaim. Idővel talán még ezt is elérhettük, ha méltónak bizonyultak rá. Lehet, hogy csak szükség van valakire a csapatban, aki ellene megy a szülők érdekirányított szabályainak? Szívesen vállaltam ezt a szerepet.

Taemin:

Nem hittem el, hogy tényleg újból és újból meghajlok Key akarata előtt. Még az óráimat is el kellett halasztanom azért, hogy kisegítsem a fellépésben. Mert az egy dolog, hogy közös produkcióban táncolok vele, vagy esetleg csinálok neki egy koreográfiát, és teljesen más kategória, hogy ugorjak be a kollégája helyett!

– Miért megyek bele mindig minden hülyeségbe, amit kitalálsz? – kérdeztem, morcosan nézve az új külsőmet a tükörben.

– Mert te vagy a legjobb barátom – ugrott oda mellém, és belecsípett az arcomba. – Ne morogj, mert cuki vagy!

– Úgy nézek ki, mint egy lány.

– Talán, mert ez a lényeg? – forgatta meg a szemét, és maga után húzott a színpadra. – Inkább dicsérj meg, hogy milyen szép sminket kentem fel neked!

– Nagyon ügyes vagy – húztam el a számat, de Key megint nem értette az iróniát.

– Köszi, tudom – díváskodott, és a helyemre tolt. – Aztán ne fukarkodj a csípőmozgással!

A közönségem egyetlen emberből állt, a hely madámjából, aki az egyetlen volt a lebujban, aki nem csak nőnek nézett ki, de az is volt. Színpadi rutinnal is izgultam, és gépiesen mozogtam, pedig a koreográfia nem díjnyertes munka, egyszerű lépések, némi karmozdulattal megspékelve, elég volt egyszer végignéznem a klipet, és már tudtam is.

– Szívecském, ahhoz képest, hogy táncos vagy, én jobban mozgok nálad – savazott a hely arca. A madam nagyon szigorú volt velem, akárhányszor léptem fel itt, Keyt persze agyon dicsérte. Kicsit úgy éreztem, hogy vagy pikkel rám, vagy Kibummal túl elnéző.

– Elnézést, de engem feszélyez ez a szerelés – mutattam végig a szikrázó minimen.

– Miért, nem volt még rajtad magas sarkú? Pedig mintha a múltkor abban táncoltál volna – piszkálódott tovább.

– Az egy sztep cipő volt – világosítottam fel.

– Hát szerintem két centivel pont magasabb volt, mint egy férficipő.

Az őrületbe kergetett az a nő, és oké, hogy tényleg volt már rajtam magas sarkú, mert csak úgy tudtam segíteni Keynek a táncban, ha belehelyezkedtem, de erről neki nem kellett tudnia, és egyébként sem érdekelt, hogy mit gondol a cipőkről.

– Valójában a melltartóra, a szoknyára meg a parókára gondoltam.

– Hogy te milyen hisztis vagy! – igazította meg a feltornyozott frizuráját az önjelölt zsűri egyetlen tagja. – Missy bezzeg nem panaszkodik, pedig minden este ilyenben van.

– Talán azért, mert ez a munkája? – kérdeztem enyhén fejhangon, mire csak tapsolni kezdett a boszorkány.

– Na, ez már elég nőcis volt! Látod?! Megy ez!

Erősen elgondolkodtam azon, hogy lekapom a lábamról a cipőt, és a sarkával szúrom szíven azt a nőt, de Key végül beállt elém, és eltakarta a madam termetes valóját. Kérlelve nézett rám, a műszempillától még szebb és még ártatlanabb tekintettel. Nem tudtam ellenállni neki, bólintottam egyet, és becsülettel elcsajoskodtam a táncot. A madam végül megfelelőnek találta ahhoz, hogy másnap fellépjünk vele.

– A főnököd utál engem – morogtam, miközben fáradtan dörzsöltem le sminket a szememről. Nem elég, hogy egész délután tanítottam, de még rázhattam magam itt is, a madam után ugyanis a többi betévedt táncos is látni akarta a produkciónkat.

– Nem utál – vette ki a kezemből a pamacsot Key, és gyakorlott mozdulatokkal tűntette el rólam a festéket. – Azokkal szokott piszkálódni, akiket szeret.

– Veled nem teszi.

– Mert engem nagyon szeretet – húzta meg a vállát, és a helyére pakolta a holnapi fellépés kellékeit.

Keyhez annyira passzolt ez a hely, hogy nem elég, hogy azonnal megkapta az állást, de azóta itt is ragadt. A kollégái kedvelték, könnyen szerezhetett magának partnert az esteken, bár azt mondta, Missyként még sosem kavart senkivel. Furcsa, de Key kimondottan jól nézett ki nőnek is, élvezte, természetesen hozta a mozdulatokat és a beszédet, mégsem hatott ez a magánéletére. Nagyon lágy, szép vonásai voltak, de munkán kívül férfi ruhákat hordott, és ha azt meg is lehetett mondani róla pár órás ismeret után, hogy meleg, arra senki nem gondolt volna, hogy esténként „nőként” lép fel egy melegbárban.

– Tényleg köszi, hogy beugrassz. Szeretem ezt a koreográfiát, fájna érte a szívem, ha kivennék, mert nincs partnerem hozzá.

– Én vagyok a legjobb barátod, ennyit megtehetek érted.

– Cserébe főzök neked valami finomat. Mit szólsz hozzá? – emelte fel a pénztárcáját, és meglóbálta az aranyláncánál fogva.

Nem elég, hogy élvezte, de még jól is keresett, még az én tanári fizetésem pont arra volt elég, hogy fizessem a számlákat, és legyen mit ennem. Ha nem vállaltam volna be néha plusz melót, lőttek volna a spórolásnak meg a menő ruháknak.

– Elfogadom a felajánlást – mentem bele, hiszen Key istenien főzött.

Az aznapi szakácsom boldogan pattant oda a bejárati ajtóhoz, majd egy utolsó integetést követően elhagytuk végre azt a fülledt, titkos helyet. Odakint már sötét volt, csak a lámpák fénye biztosított némi látóhatárt a sötét, üres parkolóban, Key mégis félelem nélkül vágott át rajta.

– Key! – kaptam a csuklója után, és magamhoz rántottam. Meglepetten nézett rám, nem értve a heves reakciómat, aztán mosolyra húzódott a szája, és pajkos fény csillant a tekintetében.

– Mit szeretnél? – lesett ki a hosszú pillái alól. Nem is lett volna szüksége műszempillára.

– Kapok desszertet a vacsi mellé? – kérdeztem, szorosabbra fonva karjaim ketrecét a teste körül.

– Hát… – harapta be az ajkát, majd még szélesebben mosolygott rám. – Ha jó fiú leszel, és mindent megeszel az utolsó falatig, akkor talán.

Éppen csak egy pillanatra érintette össze az ajkainkat, de az elég volt ahhoz, hogy végigfusson a gerincem mentén a remegés, és kiszabadulhasson a csapdából. Egészen a következő lámpaoszlopig futott, és onnan integetett nekem nevetve.

– Lassú vagy! Húzzál bele, fiacskám, mert nem lesz vacsora!

– Mi vagy te, az anyám? – kiabáltam oda neki, és kocogni kezdtem.

– Ez nem is olyan rossz ötlet – mímelt gondolkodást, majd belém karolt. – Majd a fogaidat is megmosom.

– Tudod, mit moss meg! – morrantam rá. Úgy utáltam, hogy hosszú évek múltán is úgy kezeltek a barátaim, mintha még mindig én lennék a pisis. A francba, Key-el egy idősek vagyunk, miért szívat ezzel?

– Hát, ha nagyon szeretnéd, benne vagyok, bár még nem mondtad soha, hogy erre izgulsz fel. Vegyek fel ápolós kötényt is hozzá?

– Csak azt! – tereltem kellemesebb terepre a beszélgetést, mire Key csilingelően felnevetett.

– Nagyon elrontottalak – csóválta meg a fejét, és apró puszit nyomott az arcomra. – Na, most már tényleg húzzunk bele, mert kilyukad a gyomrom.

Már akkor tudtam, hogy az életem fenekestül fel fog fordulni, amikor elkezdtem vele barátkozni, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire kiforgat a jól megszokott rutinomból. Key egy kész rejtély volt, akit még én sem tudtam megfejteni. Néha elgondolkodtam rajta, ő vajon érti-e magát? Lehet, hogy még ő sem.

Aranyháló (1. évad): 4. fejezet: Mit dolgoznak a szüleid?

Jungkook:

Sosem keltem jól, de szombat reggel különösen nehezemre esett még pislogni is. Aludni akartam, Taehyung mellkasa olyan jó párnának bizonyult, ráadásul felháborított, hogy hétvégén nekem időre kellene elkészülnöm. Nem, a hétvégét azért találták ki, hogy a szegény, megfáradt diák pihenjen. Suga sem volt normális, hogy ilyen időpontra rakta a termékbemutatóját.

Taehyung mindent megtett, hogy magamhoz térítsen, puszikkal lepte be az arcom, simogatta a vállam, majd felhúzott, de még a karjában is tovább aludtam.

– Jungkook, kelj már fel! – kérlelt egyre frusztráltabban, de alig tudtam egy percig megtartani magamat, miután elengedett, azonnal eldőltem. – El fogunk késni.

– Miért, mennyi az idő?

– Kilenc.

– Úristen, ilyenkor még mélyen aludni szoktam!

Csak nagyon nehezen sikerült kimásznom az ágyból, görnyedt háttal, zsongó fejjel totyogtam ki a fürdőszobába, és megpróbáltam rendbe fésülni a hajamat. Az arcom nyúzott és nyomott volt, a szemeim könnyesek és aprók, úgyhogy először alaposan megmostam hideg vízzel a képem, hátha felébredek, és kisimulnak a vonásaim. A vizet követte a szappan, a tonik, majd egy kis arckrém is, ruháért azonban vissza kellett mennem a szobába. Taehyung ennyi idő alatt teljesen elkészült, és egy pillanatra meg kellett állnom, hogy minden porcikáját megcsodálhassam. Hihetetlenül menőn nézett ki, a szőke haját elválasztotta, és mintha egy kicsit göndörebbé tette volna, a szép, íves szemeit fekete szemceruzával emelte ki. Fehér pólót és egy fekete, szűk nadrágot vett fel, a vállán hanyagul lógott a bőrkabátja. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen dzsesszesen tud kinézni.

– Tetszik? – mosolyodott el pimaszul, majd az orromra koppantott. – Igyekezz! Késésben vagyunk.

A látvány sokkja alatt bújtam bele a hosszú, fehér-fekete-vörös csíkos pólómba, a laza, hiphopos cuccokban magabiztosabbnak éreztem magam, egyébként sem mondta senki, hogy ki kellene öltözni, Taehyung is utcai öltözetben toporgott az ajtóban.

Taxiba ültünk, mert Taehyung nem volt hajlandó buszozni, és minél tovább utaztunk, annál gyönyörűbb házak követték egymást. Először csak csinos kertes házak, majd díszes villák és végül modern, amerikai épületek magasodtak az égig. Amikor a taxi megállt, és Taehyung fizetett, nem hittem a szememnek. Egy csodálatos ház előtt álltunk meg, hatalmas parkosított zöldövezettel, márványszökőkúttal, az egész úgy nézett ki, mint azok az európai kastélymúzeumok, ahol korábban arisztokraták, hercegek, meg trónörökösök laktak.

– Itt belépőt is szednek? – kérdeztem Taehyungot, aki nagyon jól szórakozott a zavaromon. Annyira slamposnak éreztem magam, öltönyt kellett volna felvennem, vagy frakkot, de legalább egy inget, és nem a leglazább, legutcaibb ruháimat. Nem értettem, Taehyung miért nem figyelmeztetett. Bizonyára azt akarta, hogy beégjek.

A srácok a teraszon beszélgettek, Jin már messziről integettek nekünk. Ők mind letisztult, elegáns ruhákban voltak, fekete-fehér ingek, pulcsik, sötét nadrágok, Sugán például egy fekete, nagykarimájú kalap díszelgett, ami nagyon jól állt neki. Tisztára idiótának éreztem magam, Taehyung meg csak szélesen mosolygott, mintha ez lenne élete legjobb napja.

– Mi van, hosszú volt az éjszaka? – pacsizott le a házigazda a legjobb barátjával.

– Csak Jungkook nem tudott felkelni – adott magyarázatot a szólított, majd a többieknek is köszönt. Én aprót biccentettem, nem tartoztam igazából hozzájuk, így azt sem tudtam, mi a bevett köszönés a csapatban.

A kezdeti idegességem aztán egy csapásra elszállt, amikor megláttam a vitrinek mögötti felszereléseket. Azonnal rátapadtam az üvegre, és mohón faltam a látványt, minden információ, adat, leírás és dátum érdekelt a kütyükkel kapcsolatban. A legtöbbről eddig még csak olvastam, hogy megpróbálják létrehozni őket, de úgy tűnt, már sikerült is.

– Érdekel az elektronika? – kérdezte egy öblös, mély hang.

Azonnal felkaptam a fejem, és egy magas, világos hajú férfival találtam magam szemben. Nagyon határozott, erős aurát árasztott magából, az arca csupa kimértség, tapasztalat, a testtartása és a gesztusai mégis bizalmat mutattak. Hirtelen egy sas jutott eszembe róla, amely kecses és gyönyörű, de ugyanannyira veszélyes is, valahogy ösztönösen tartani kezdtem tőle.

– I-Igen, uram – dadogtam, és tettem egy lépést hátra.

– Nem láttalak még. Csak nem te vagy a fiam új osztálytársa? – kérdezte továbbra is mosolyogva. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy érett ember mosolya, vagy inkább egy ragadozóé.

– Jeon Jungkook vagyok, uram.

– És mivel foglalkoznak a szüleid, Jungkook? – Hirtelen úgy éreztem, mintha a férfinak lenne valamilyen furcsa, mágikus képessége, amivel beszédre késztet. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna hazudni neki.

– Lámpákkal.

Lekicsinylő mosoly jelent meg a szája szélén, mintha szégyellnivalót mondtam volna, és ez feldühített. Nagyon büszke voltam az apámra, még a hírekbe is bekerült, mint a legjobb feltörekvő üzletember, a nagypapa poros, apró butikjából egy hatalmas vállalkozást csinált. Ez az arrogáns, ijesztő pasas biztosan már a palotájába született. Nem hagytam, hogy bárki kinevesse a tehetséges, szorgalmas apámat.

Csak egy pillanatra lestem oldalra, de azonnal megakadt a tekintetem az ismerős kiképzésen, biztos voltam benne, hogy nem lövök félre.

– Pont olyanokkal, mint ami ott van – intettem a fejemmel az egyik asztalon álló olvasólámpára, anélkül, hogy elfordultam volna. Nem néztem közvetlenül a férfi szemébe, képtelen voltam rá, de az orra felett vibrált a tekintetem, nem akartam, hogy könnyű esetnek találjon.

– A JJ lámpák? Micsoda meglepetés! Apádról jókat mondanak az üzleti világban, de úgy hallottam, nehéz tárgyalni vele, nem akar közösködni senkivel. Pedig a gyógyászati izzói jó szolgálatot tennének az óráinkban. Nem gondolod?

– Ezt vele kell megbeszélnie – néztem most már el, nem akartam bajba sodorni apát, és egyre nehezebb volt állni a férfiból áradó aurát.

Kissé megugrottam, amikor egy kéz ért a vállamhoz, majd egy kar fonódott körém, és megcsapott Taehyung kellemes, édeskés parfümjének illata. Hirtelen Jin is mellém került, mintha védeni akarna, kicsit úgy éreztem, mintha egy hatalmas sereg gyűlt volna fel a hátam mögött, pedig csak ketten voltak.

– Hogy van, Min úr? – Taehyung hangjából úgy következtettem, mosolyog a férfira. Tehát az úr Suga apja volt. Hasonlítottak is, mind a kettőjükben olyan parancsoló, határozott erő lappangott, ami született vezetőkké tette őket.

– Remekül. És te, Taehyungie, hogy vagy mostanság? Hallottam, hogy te is beköltöztél a kollégiumba. Olyan jó az a hely, hogy ilyen könnyen elhagytad az otthoni fészket?

– Dehogy is, uram. Szörnyű. Nem adnak enni – panaszkodott a szobatársam. Hihetetlen, hogy milyen könnyedén csevegett, mintha csak egy osztálytársunkkal találkoztunk volna.

– Pedig benned bíztam, hogy hazacsábítod a fiamat.

– Nem kell engem elcsábítani sehová. Ha lesz okom rá, majd hazajövök – jelent meg a kis sas, és az apja mellé állt.

Hihetetlen, hogy mennyire hasonlítottak. Nem külsőleg, mert az arcuk teljesen eltért, a férfinak élesebb vonásai voltak, markáns orra, szögletes arccsontja, és a fia helyett ő világosította ki a haját. A tekintetük azonban félelmetesen összepasszolt, elég volt azt nézni, és minden tudtál arról, honnan jöttek, mit gondolnak a világról, és hol helyezkednek el a ranglétrán.

– Hosoek, jó látni – köszöntötte Min úr az érkezőket. Hosoek és Jimin mindketten kis tálkákat szorongattak, gyümölcsökkel és sajtokkal megpakolva. – Nemrég beszéltem a szüleiddel. Nagyon el vannak keseredve, hogy még mindig azt az primitív, utcai táncot preferálod. Miért nem választasz inkább olyan kecses, művészi ágazatot, mint Jiminie?

Jimin rögtön zavarba jött, Hosoek meg elintézte az egészet egy jó kedélyű nevetéssel, nem értettem, hogyan tudtak ilyen természetesek lenni Min úr közelében. Én biztosan megesküdtem volna, hogy azt fogom csinálni, amit kért, a hangjában annyi befolyás érződött, mintha már régóta a markában tartaná Hosoek sorsát.

– Apa, azt tanítottad nekem, hogy amit csinálunk, abban legyünk sikeresek. Hosoek több versenyt megnyert hiphop kategóriában. Ez tiszteletreméltó – szállt vitába az apjával Suga. Ugyanolyan kelletlen volt a tartása és az arckifejezése, mint az iskolában, de a hangja erősebben csengett. Hihetetlenül bátornak gondoltam, amiért képes ellent mondani az apjának. Ilyen félelmetes embernek én még a szemébe sem tudtam nézni.

– Az elítélendő dolgokban nem kell kiemelkedőnek lenni – jegyezte meg a férfi, a hanghordozása könnyed volt, mintha nem esne nehezére semmi.

– Gyere, Jungkookie! – húzott el Taehyung, és az asztalok felé terelt. – Nagyon finom ez a pástétom.

Nem értettem, miért szakított el onnan, figyelni akartam, hogyan alakul a beszélgetés, és nem voltam olyan gyáva nyúl, hogy ne bírjam ott sokáig. Bántott, hogy ilyen gyengének tartott. Vagy egyszerűen csak úgy érezte, hogy a kívülálló ne kotnyeleskedjen bele a nagyok dolgába?

– Minek álltál le beszélgetni Yoongi apjával? Ugye nem mondtál neki semmi fontosat? – kérdezte idegesen.

Felhúzott a viselkedése. Miért játszotta a hős megmentőt, amikor ő is ugyanolyan volt, mint Suga apja? Ott mindenki olyan volt. Információk, elcsípett mondatok, mindent csak az érdek irányított, a tudás csupán arra kellett, hogy azt felhasználhassák mások ellen.

– Nem kell a segítséged. Te is pontosan olyan vagy, mint ő.

Taehyung azonnal megsértődött, elkapta tőlem a kezét, és dühösen villogó szemekkel vágta az arcomba:

– Bocsánat, hogy segíteni akartam.

Hamar elviharzott, és nem is marasztaltam volna, dühös voltam rá, és magamra is, amiért ennyire belecsavarodtam a világába. Folytonos harcot vívtam az érzéseimmel, az egyik pillanatban megbíztam Taehyungban, és elhittem, hogy van egy jó oldala, és őszintén érdeklődik irántam, a másik pillanatban pedig el akartam taszítani, és messze futni tőle, hogy nehogy bánthasson. Ez az egész társaság olyan mérgezőnek és álszentnek tűnt, szép ruhák, kedveskedő gesztusok, illedelmes kifejezések, de az álca mögött mind egy mérges kígyó volt, ami alig várja, hogy beleharaphasson az ellenfelébe.

Hiába késtünk, a befolyásos vendégeknél nem lehetett később érkezni, és még csak nem is szégyellték magukat, büszkén léptek be a kiállító terembe, mintha pontosan érkeztek volna. Suga apja erre azonnal az alaksorba terelt minket, hogy ne rontsuk a levegőt, de nem is bántam, hogy nem kell néznem a képmutatást. A személyzet egy pihenőszobába kísérte a csapatunkat, majd diszkréten magunkra hagytak.

A „játékteremben” a krémszínű kanapékat a falhoz tolták, a hifi mellett bárpult tárolta a behűtött italokat, a szoba közepén egy hatalmas billiárdasztal foglalt helyet. Jin és Hosoek azonnal a dákók után nyúltak, és játszani kezdtek. Taehyung és Suga a fotelhez mentek, és elmélyülten társalogni kezdtek valamin. Én Jimin mellett tébláboltam, és megpróbáltam megérteni a játékszabályokat. Még sosem billiárdoztam, de nagyon érdekelt.

– Igyatok, srácok! – töltött ki whiskyt Suga csinos kristálypoharakba. Elvből visszautasítottam volna, de nem akartam gyávának tűnni, így magabiztosan lehúztam, amint a kezembe került.

Majdnem megfulladtam, az alkohol azonnal elszorította a torkomat, a szemem könnyezni kezdett, és borzasztóan meleggé vált az arcom, a többiek meg csak röhögtek rajtam. Annyira megalázó volt, nem győztem szidni magam, majd Taehyung kólát öntött a poharamba, hogy kortyolgassak belőle.

Közben előkerült egy ezüst cigarettatartó is, ami sodort rudakat tartalmazott, és hamar gazdára találtak a kenderrel kevert dohánylevelek. Taehyung az ölébe húzott, és a hátamat simogatta, majd a számhoz érintette a szűrőt, de megráztam a fejem. Az ital egy dolog volt, de a fű már sokkal komolyabb. Az ilyenért börtönbe küldik az embert.

– Hagyjad, Taehyung! A kisfiúk nem szívnak ilyet…

Majd én megmutatom neked, hogy ki a kisfiú! – paprikázott fel a beszólása, és Taehyung csuklója után nyúltam, hogy beleessek a mámor csapdájába.

Mivel még sosem cigiztem, azonnal köhögni kezdtem, a füst végigmarta a torkom, és összeszorította a mellkasomat, de nem adtam fel, be akartam bizonyítani a fiúknak, hogy érek annyit, mint ők, és újabb slukkot szívtam. A harmadik azonban már végleg kifogott rajtam, zúgott a fejem, és az ablaktalan helyiség túl füllednek és levegőtlennek tűnt ahhoz, hogy még egy adag füsttel nehezítsem a dolgomat.

Taehyung öle kényelmes volt, ahogy a nyakamon sikló nyelve is jól esett, minél közelebb húzott, én annál odaadóbban simultam hozzá. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy nem vagyunk egyedül, éhesen kínáltam fel neki az ajkaimat, és nem akartam itt megállni. Többet akartam, hogy az ujjai bekússzanak a pólóm alá, hogy újra és újra olyan élvezetben részesítsen, mint éjjelente, hogy egészen a magáénak tudhasson.

Az érzékelésemmel volt némi probléma, csak részletek maradtak meg abból, hogy felmentünk a felszínre, és eltűntünk az egyik fürdőszobában. Képek villogtak előttem, egy mosdókagyló, vajszínű csempe, Taehyung hajának mézszőkéje, kék fogkefe, a saját, vörös arcom a tükörben, szívásnyomok a vállamon, majd a fehér mennyezett.

Arra tértem magamhoz, hogy valaki vizet locsol az arcomra, és egyszerre fázom és fűt valami tomboló erő belülről. A fürdőszoba padlóján ültem, Taehyung karjában, és valószínűleg elájultam, vagy megszédültem, mert pontosan úgy éreztem magam, mint amikor az egyik iskolai fellépésen legyűrt a napszúrás.

– Jól vagy, Jungkook? – kérdezte Taehyung aggódva, és segített felállni.

Kellett még pár perc, hogy rendbe szedjem magam, az egész világ forgott, a végtagjaimból kiszökött az erő, és veszettül kavargott a gyomrom.

– Fáj a hasam – nyögtem sírós hangon, és nagyon jól esett, amikor Taehyung szorosabban ölelt.

– Menjünk vissza a fiúkhoz! Hozatok neked valamit enni. Biztos beütött a whisky, meg a varázscigit se bírod.

– Varázs mit? – kérdeztem kábán, és amint kiléptünk a folyósra, megint képszakadás történt.

Sötét faburkolat, fényes lépcsőfokok, narancsszínű lámpák, a billiárd asztalon táncoló színes golyók, éneklő hangfalak. Éreztem magamon Taehyung meleg, biztonságot nyújtó karjait, és az étel ízét a számba, de mintha nem is én nyeltem volna, a dolgok csak úgy megtörténtek velem. Amikor eldőltem a kanapén, és Taehyung mellém feküdt, nagyon jól esett az alvás.

Jimin:

Amikor Taehyung és Jungkook eltűntek, én sem bírtam már a véremmel, lassan megközelítettem Sugát, és végigsimítottam a karján. Olyan rég voltunk együtt, érezni akartam a vadságát, a szenvedélyét, a nyers törődését.

– Menj fel a szobámba! – morogta a fülembe, és én azonnal teljesítettem a parancsát.

Szerettem a lakosztályát. Egyszerű volt, letisztult, mégis sugás. Egy hatalmas, királyi franciaágy, könyvespolcok, plazmatévé, egy íróasztal, rajta katonás renddel. A szekrényekben emlékek és kacatok helyett iratkötegek, a cégük korábbi kimutatásai, grafikonjai, könyvelései, minden, amit Suga úgy imádott. Üzletember akart lenni, olyan kiváló, mint az apja, így sokszor akkor is a céget akarta megismerni, amikor nála voltam. Leültetett a tévé elé, vagy bekapcsolta nekem a videó játékot, amit ő sosem használt, hogy nyugodtan figyelhessen a számokra és az adatokra.

Hozzá képest én egy vesztes örökös voltam, pedig egyszer nekem is át kell majd vennem a szüleim vállalkozását. A Price’s Joy nagy márkává nőtte ki magát, több boltunk volt ország szerte, a legnagyobb a gangnami bevásárlóközpontban, ami csak tíz percre volt a sulitól, és bármikor beugorhattam oda a barátaimmal, hogy költsük a pénzt. Érdekeltek a ruhák és a divat, és mivel én voltam az idősebb fiú, nekem szánták a nagyobb céget, és az öcsém kapta meg a rendezvényszervezőit. Pontosan ezért, anyám lányt szeretett volna, mert azt mondta, a nők jobban értenek ahhoz, hogyan tegyenek boldoggá másokat, de végül öcsém született, és őt kellett jó rendezvényszervező örökössé formálni. Szegény öcsémet alig láttam, már ötödik osztályos kora óta Amerikában járt iskolába, és a nagynénémmel élt, mi csak a szünetekben találkoztunk, pedig korábban elválaszthatatlanok voltunk. Velem ellentétben ő tökéletesen beszélt angolul, könnyen barátkozott, jól értett ahhoz, hogyan kommunikáljon idegenekkel, és sokkal jobban passzolt hozzá az üzleti élet, mint hozzám.

Nagyot dobbant a szívem, amikor nyílt az ajtó, legszívesebben Suga karjaiba vetettem volna magam, de visszafogtam a vágyaimat. Nem szerette, ha túlságosan ragaszkodtam, hiszen nem voltam se a párja, se a barátja, csak a szeretője, akit megtűrt maga mellett.

– Hol van Suga? – kérdeztem a belépő Hosoekot.

– Én jöttem helyette – hangzott a válasz, és J-hope az ajkamra mart.

Nem örültem neki, én Sugával akartam kettesben lenni, és nem vele. Erre ő is hamar rájött, és erőszakosabban csókolt, próbálva felkelteni bennem a vágyat. Vele a szex egészen más volt, mint Sugával, nem rossz, mindig élveztem, de egy dolog nagyon hiányzott ilyenkor belőlem, a rajongás. Kedveltem Hosoekot, de nem éreztem iránta semmit. Sugát meg… Már nagyon régóta tudtam, hogy javíthatatlanul belezúgtam, még akkor is, ha ez mocskos és elítélendő. Ha kitüntetett a figyelmével, vagy megdicsérte a ruhámat, úgy éreztem, madarat lehetne fogatni velem. A legkisebb kedves gesztusával is le tudott venni a lábamról.

Hosoek erősen lökött le az ágyra, és egy percre sem hagyott levegőhöz jutni, a marka a csuklómra szorult, a nyelve szüntelenül dörzsölte az enyémet. Az italtól, és attól a pár slukktól, amin megosztoztunk Jinnel, hamar együttműködővé váltam, és kábultan hagytam, hogy az ölébe húzzon, és egyenletesen mozgasson magán. Bele sem gondoltam abba, hogy mit csinálok, csak akkor ért a felismerés, amikor visszamentünk a játékterembe, és Suga sötét szemei keresztülszúrtak.

Jin elrohant egy kancsó hideg vízért, hogy megitathassák a kómás Jungkookot, szegénynek nem úgy alakult a buli, ahogy tervezte. Éreztem, hogy hibát követtem el, mégsem tudtam, hogyan tehetném jóvá. Suga ráadásul úgy tűnt, Hosoekra nem haragszik, csak rám.

– Yoongi… – kezdtem, mire a szólított úgy fordult felém, mintha beleharaptam volna.

– Ki mondta neked, hogy így hívhatsz?

– Bocsánat, Suga.

– Suga? Maximum Min hyungnim.

Pontosan értettem, mit akar ezzel mondani. Lefokozott engem. Olyan lettem, mint Jungkook, próbaidős, valószínűleg ezt a büntetést szánta nekem, amiért… Miért is?

– Hyungnim… Miért? – léptem oda hozzá, de ekkor az asztal széléhez lépett, és onnan ütötte el a fehér golyót.

Hiába próbálkoztam, nem akart velem beszélgetni, így a szoba sarkába vonultam, és onnan figyeltem a játékot. Jin, miután kitöltötte a vizet Jungkooknak, azonnal babusgatni kezdett, azt hitte, azért vagyok szomorú, mert senki nem játszik velem. Jin annyira ártatlan volt, nem értettem, mit keres a közelünkben, és miért van olyan bizalmi kapcsolatban Yoongival. Ő szinte az elejétől fogva Yoonginak hívhatta, nem vonatkozott rá semmilyen szabály, könnyen a barátjának mondhatta magát.

– A következők mi leszünk Jiminie-vel – informálta a többieket Jin, mire Suga ajkán ördögi mosoly rajzolódott ki.

– Jimin nem akar játszani.

– Ne parancsolgass már, Yoongi! Az előbb beszéltük meg, hogy játszani fogunk.

– Tényleg? – fordult felém a házigazda. – Tényleg játszani akarsz, Jimin?

– Nem – sütöttem le a szemem, és megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet.

– Látod? Én mondtam – nevetett fel Yoongi, és a lyukba lökte az utolsó golyót. Könnyedén legyőzte Hosoekot.

Jungkook:

Amikor magamhoz tértem, úgy éreztem magam, mintha valaki betett volna a mosógépbe, és még ki is centrifugált volna. Elhatároztam, hogy soha többé nem iszom egy korty alkoholt sem, a cigarettáknak pedig még a szagát is elkerülöm. Egyébként is sportember voltam, bele sem szabadott volna szívnom abba a borzalomba.

– Jól vagy, nyuszi? – simított végig az arcomon Taehyung.

– Hagyjál békén! – ütöttem el a kezét. – Miattad lettem rosszul.

Minden haragomat, amit magam iránt éreztem, rá vetítettem ki. Őt okoltam, hogy megkínált, hogy megcsókolt, aztán kikísért a mosdóba, pedig én fogadtam el, én csókoltam vissza. Egyszerűen csak nemet kellett volna mondanom, kiállni az elképzeléseim mellett, de túl gyáva voltam, és túlságosan féltem attól, hogy kivetnek maguk közül.

– Menjünk ki a levegőre! Hátha attól kitisztul a fejed – húzta el a száját Taehyung, és felsegített a kanapéról, de leráztam magamról a karját, és egyedül mentem.

A kert hatalmas volt, művészien megtervezett, gondosan karbantartott, a fiúk Suga kutyáival játszottak. Az állatok nem zsongtak a gazdájuk körül, valószínűleg nem foglalkozott velük igazán, csak megkapta őket, mint minden gazdag gyerek. Nekem meg még egy háziállatom se volt soha, mert a szüleim szerint nem voltam elég érett hozzá, hogy a gondját viseljem. Pedig úgy szerettem volna, ha felelős lehetek valakiért.

Ahogy a padon ülve a fiúkat néztem, egyre kevésbé értettem, mit keresek én a közelükben. Mind annyira arrogánsnak és mérgezőnek tűnt. Nagyon jól tudták alakítani a kedves, érdeklődő barátokat, de bármelyik a szakadékba lökött volna, ha ebből érdeke származik. Még Jimin és Jin is megfertőződött, az előbbi láthatóan függött Sugától, a másik pedig túl naiv és befolyásolható volt.

– Jimin, te miért lógsz Sugával? – szegeztem neki a kérdést, amikor leült mellém.

– Hogy én? – nevetett fel, majd az említett személyre emelte szomorú, fekete szemeit. – Én sem tudom. Talán, mert bírom? – Nem mondta, kérdezte.

Nem akartam én is így végezni, Taehyung bábjaként. El kellett szakadnom tőlük, ha kellett, erővel.

Magabiztosan indultam meg a kovácsoltvas kapu felé, búcsú nélkül távozva, úgysem tartoztam nekik semmivel, de Taehyung utánam futott, és megragadta a karom.

– Hová mész?

– Mi közöd hozzá? – támadtam rá. – Nincs köztünk semmi. Azt sem értem, miért bíztam benned eddig. Biztosan az egész jófejséget is azért csináltad, mert poén. Vagy fogadtatok? Mennyit ér a barátságod?

– Te meg mi a faszról beszélsz? – kapta fel a vizet. – Hallod magad?

– Menj a picsába!

Úgy terveztem, hogy eltrappolok az első taxihoz, a kolihoz vitetem magam, aztán bebújok az ágyamba és ott duzzogok tovább, de Taehyung teljesen rám tapadt. Végül már annyira elegem lett belőle, hogy egyszerűen kilöktem az autóból az iskola előtt, majd megkértem a sofőrt, hogy vigyen el a buszállomásra.

Helyváltozás kellett. Idő, hogy gondolkodjak, és némi megerősítés arról, hogy nem vagyok egyedül. Van még hová visszamennem, vannak emberek, akik gondolnak rám, és akik segítenek, hogy mit tegyek.

Hiányoztak a barátaim. A régi idők, amikor együtt lógtunk, hülyéskedtünk, szívattuk az osztályban a lányokat, és azok az esték, amikor a fűben feküdtünk, és a jövőről beszélgettünk.

Annyira izgatott voltam, hogy újra láthatom őket, hogy a távolsági buszon alig bírtam nyugton lenni. Mindent elképzeltem, ahogy megdöbbennek, majd lepacsizunk, és mindenki egyszerre kezdi el mesélni, hogy mi történt vele. Szinte hallottam, ahogy szidják a gazdagokat, és elviccelik az egészet. Szerettem, hogy velük az élet nem volt bonyolult és nehéz, mindenben rá tudtak mutatni a pozitívumra.

Ahogy sejtettem, a pályán találtam őket. Ugyannál a rámpánál ültek, ahol régen, és pontosan az a megrökönyödés játszott az arcukon, amit vártam.

– Sziasztok, srácok! – pattantam oda, és kezet nyújtottam a pacsira.

– Nézzenek oda, ki dugta ide a képét! – szólalt meg a bandavezér. – Gazdagéknál túl tiszta volt a levegő, vagy mi van?

– Inkább mocskos – csóváltam meg a fejem, és visszaejtettem a kezem. Úgy tűnt, nincsenek jó hangulatban. – Az agyamra mennek. Elegem van belőlük.

– Nem vagy elég gazdag hozzájuk? Pedig a tandíjad a szüleim egész évi fizetése. Jól megy.

Nem értettem, mire ez a támadás. Csak azért, mert az apám tehetséges volt, és beindult az üzlete, attól én még nem lettem más személy. Azt hittem, a képmutatás, és a külsőből, meg a szülők foglalkozásából való következtetés Taehyungék világához tartozik, de úgy tűnt, tévedtem. Mindenhol ugyanolyan felszínesek voltak az emberek. És én még azt hittem, hogy ezek a srácok valaha is a barátaim voltak!

Csalódottan és letörten szálltam vissza a buszra, és behúztam a függönyt, hogy a járókelők ne lássák a könnyeimet. A fülemben csengtek az egykori barátaim utolsó szavai: „Már hozzájuk tartozol.” „Húzz innen, gazdag fiú!” „Hogy nem sül le a bőr a pofádról, te felvágós kis köcsög!” Tévedtek. Nem tartoztam a luxusvilágba, de már a régi barátaiméba se. Nem tartoztam sehová. Teljesen egyedül voltam.