Aranyháló (1. évad): Prológus 3/4: Egyél a sütimből!

Jin:

Sokkal tartoztam Yoonginak. Amikor a Bangtan Magániskolába kerültem, szemüveges, duci és béna voltam, és rettegtem attól, hogy kicsinálnak a koliban. Amikor megláttam Yoongit a szobánkban, először azt hittem, itt vége mindennek, évekig nonstop szívatni fog, és az a morzsányi önbecsülésem is megsemmisül, ami van. Az arcára volt írva, hogy mit gondol rólam, lenézett és magában kinevetette a külsőmet és a makulátlan, de idióta ruhámat. Világoskék ingeket és kötött, bolyhos pulcsikat hordtam, főleg, amikor lehűlt a levegő, mert nagyon könnyedén megfáztam, és nem akartam egyetlen órát sem kihagyni. Titkon büszke voltam arra, hogy okos vagyok, és meg fogom tudni állni a helyemet a világban azzal a sok tudással, amit az évek alatt elsajátítottam, de a suliba ez aligha számított.

Volt egy mottóm, egy tétel, amit mindig betartottam, és ez azóta sem változott. „Kim Seokjin vagyok, Seokjin aggyal és Seokjin karokkal, és ezek nem fognak rabszolgamunkát végezni”. Egyik este Yoongi ledobta az ágyamra a matekfüzetét, és közölte, hogy én csinálom meg a háziját. Nem kért, nem parancsolt, egyszerűen kimondta a tényeket.

– Nem – nyújtottam vissza neki erélyesen a füzetet. Yoonginak kétkedően megemelkedett a szemöldöke, majd karba fonta a kezét, és lenézően végigstírölt. Mielőtt még bármi mondhatott volna, magabiztosan elmondtam neki az okot. – Kim Seokjin vagyok, Seokjin aggyal és Seokjin karokkal, és ezek nem fognak rabszolgamunkát végezni. – Nem magyarázkodtam, nem kértem, egyszerűen kimondtam a tényeket.

Yoongi meglepődött, és rejtélyes mosolyra húzta az ajkát, majd felém nyúlt. Először azt hittem, hogy lekever egy pofont, vagy megragad és belém veri a szabályokat, miszerint én kussolok, ő meg mondja, hogy merre van az irány, de csak elvette a füzetet, és leült az ágyára.

Percekig nem történt semmi csak néztünk egymásra, majd kissé zavarba jöttem az átható tekintetétől, és megköszörültem a torkomat.

– Segíteni segítek, ha akarod – hunyászkodtam meg. Túl büszke volt ahhoz, hogy segítséget kérjen, pedig nagy szüksége volt rá.

Valahogy így kezdődött a barátságunk, korrepetáltam a természettudományos tárgyakból, cserébe nem piszkált. Igazából, hozzám se szólt, csak akkor, amikor nem értett valamit a tananyagból, hosszú hónapokig nem is tudtam róla semmit, hiába voltunk szobatársak. Aztán az egyik este, izzadtan és sietve érkezett meg egy kosárlabdával a kezében.

– Gyere, Seokjin! Kell egy ember a csapatba – ragadta meg a karom, és húzni kezdett.

– De én nem… – szabadkoztam. Ha neki nem ment a matek, hát nekem nem ment semmi, ami a sporthoz kapcsolódott, se a testalkatom, se a hosszú és ügyetlen végtagjaim nem kedveztek hozzá.

– Tök mindegy mit csinálsz, csak legyél ott.

Ehhez tartottam magam. Yoongi letett valahol a pályán, és én ott álltam, mint egy szerencsétlen villanypózna, és néha madárként lengettem a karjaimat, hátha blokkolok. Fogalmam sem volt róla, mik a szabályok a kosárban, de a második félidőre összeraktam egy stratégiát, amivel a többiek nyerhettek. Nagyon meglepődtek, amikor a megbeszélésen megszólaltam, és előadtam a tervemet, de mivel senkinek nem volt jobb ötlete, ezt használták. Mondanom se kell, hogy megnyertük a meccset.

– Azt hiszem, azokon a Seojin karokon van még mit fejleszteni – jegyezte meg Yoongi egyik este. Már rég takarodó volt, de ő a kosárra dobást gyakorolta a pályán, én meg néztem. – Gyere, mutatok pár alapmozdulatot – intett, majd lepasszolta a labdát.

Eltartott egy ideig, amíg hasznomat vehették a csapatban, de minél többet mozogtam, és minél többször jártam el az edzőterembe, annál ügyesebb és vékonyabb lettem. Továbbra is imádtam enni, de már nem rakódott rám túlsúly, az arcom is megvékonyodott, kezdtem belépni a pubertás kor azon szakaszába, amikor a gyerekképem szépen lassan férfiasodni kezdett. A pályán jól jött a magasságom, és a hosszú karjaimnak hála könnyen blokkoltam, és ha a palánk közelébe kerültem, egy könnyed mozdulattal a hálóba dobhattam a labdát. Yoonginak ehhez ugrania kellett.

Ahogy a barátom haverjait figyeltem, főleg azokat, akik az osztályunkba jártak, szépen lassan ellestem pár divat trükköt, és a hamar tovább adtam a kötött pulcsikon. Még mindig nem találtam meg a saját stílusomat, de töretlenül próbálkoztam, és egy elegáns, kifinomult sportzakós megjelenést használtam az iskolában.

A tízedikes év második hetében új diák érkezett az osztályba. Aranyos fiúcska volt, fekete, tépett frizurával és ennivaló babaarccal. Hihetetlenül ártatlannak tűnt, még ha deszkás cuccokat is vett fel, kicsit úgy tűnt benne, mintha beszabadult volna a bátyja szekrényébe, és magára aggatott volna mindenfélét, ami tetszett neki.

– Jungkookie, igaz? – kérdeztem tőle. Az osztályfőnök korábban említette, hogy új diák érkezik, és megjegyeztem a nevét. Jobban járt volna, ha már első nap itt kezd, de valami utazáson volt a szüleivel, és ezért érkezett késve. – Én Jin vagyok. Ha kell valami, szólj nyugodtan! Odaadom a a korábbi jegyzeteimet is.

Kedves szerettem volna lenni vele, hiszen emlékeztem a saját első napomra, egy órával a becsengetés előtt már a teremben ültem, hogy én fogadhassam a többieket, és ne nekem kelljen a kíváncsi tekintetek kereszttüzében helyet keresnem. Jungkook oda ült, ahonnét előző év végén kiesett Jeonsung, reméltem, ő nem jut erre a sorsra. A Bangtan Magániskola nagyon kemény suli, és a tanárok nem küzdenek azért, aki nem éri el a minimumot. Nagyon keményen veszik a tanulást, de cserébe nem büntetnek olyan szigorúan, mint máshol. Ha tovább kint maradunk a pályán, egy szót sem szólnak, és az egyenruhát is csak az ünnepségeken kell hordani. A tizedik évvel elkezdődött a felső középiskola, és az osztályunk egy része lecserélődött. Akadtak olyanok, akiket Yoongi üldözött el, mások nem írták meg elég jól a felvételit, de olyanok is szép számmal voltak, akik egyszerűen csak másik felső középiskolában képzelték el a jövőjüket.

– Köszi – motyogta félénken Jungkookie, és a pulcsiját piszkálta. Biztosan kellemetlenül érezte magát ebben az új közegben, reméltem, hogy hamar sikerül feloldódnia.

Kezdetnek a középzónába került. Népszerűségileg és tanulmányilag is megkapta a lehetőséget arra, hogy előre lépjen. Kinézetre nem féltettem, az aranyossága mellett idővel helyessé is érhetett, a cuccai márkás darabokból álltak, az egész csak azon múlott, milyen a személyisége. Az, hogy jobb dolgozatot ír-e, mint én, nem érdekelt, megelégedtem az örök második státuszával, Namjoont senki nem győzhette le.

– Nézd már a tökmagot, milyen menő satyekja van! – jelent meg a padnál Hoseok.

Az ő felbukkanása mindig a vihar előszele, közvetlen és barátságos srác, éppen ezért küldi mindig őt Yoongi üdvözlőnek.  A barátom nagyon félelmetes tud lenni, én is paráztam néha tőle, de mióta jobban megismertem, rájöttem, hogy valójában nagyon tud tisztelni másokat, és elismeri a tehetséget és a romlatlanságot.

Minden tagról tudtam, hogyan került a brancsba.

Hosoek elég híres utcatáncosnak számított, J-hope néven több hip-hop versenyt is megnyert, és ezért rossz viszonyt ápol a szüleivel. A szüleink világában az ilyesmi a trógerséghez, szegénységhez és kulturálatlan viselkedéshez tartozik, jobban szerették volna a szülei, ha inkább hegedül vagy társas táncol, de neki ehhez van tehetsége, és ezt imádja csillapíthatatlan szenvedéllyel. Yoongi sosem mondta nekem, de úgy sejtettem, azért kedveli annyira Hosoekot, mert ugyanolyan feketebárány, mint ő.

Taehyung apja sikeres üzletember és korábban együtt dolgoztak valami projecten Yoongi apjával, úgyhogy a két fiú már általános iskola óta ismerte egymást, és nagyon közeli barátokká váltak. Taehyung nagyon népszerű az iskolában, könnyen megtalálta a hangot másokkal, és a lányiskolával közösen tartott eseményeken kiderült, a lányok is bomlanak érte. Velem keveset kommunikál, de sosem néz rám kételkedve vagy lenézően, egyszerűen csak nincs közös témánk.

Ők hárman alkotják a triumvirátust, hozzájuk csapódtak oda a többiek. Az egyetlen követő, akit érdemes lehetett arra, hogy kiemelkedjen, az Jimin. Nagyon szeretem azt a gyereket, elég csak ránézni, és jobb kedvre derül az ember. Ha pedig mosolyog, legszívesebben megcsipkedném az arcát. Tisztelettudó, jóhiszemű, őszinte ember, csak ugyanannyira önbizalomhiányos, mint én. Magamat látom benne, a kissé pufók alaptestalkatában, a gyengébbekkel való törődésében, abban, hogy éhezik arra, hogy elismerjék és szeressék. Megértem, miért rajong annyira Yoongiért, hiszen én is azokból lettem a barátja, hogy felnézek rá. Csakhogy Jimin már túlzásba esik. Az elején Yoonginak még csak jól esett, hogy istenítik, de az utóbbi időben mintha már el is várta volna. Ha mondott valami vicceset, Jimin reakcióját leste, ha új ruhát vett, azonnal Jiminnek mutatta, hogy megdicsérje. Nem tetszik, hogy ilyen pofátlanul visszaél Jimin rajongásával. Őszintén, terveztem, hogy beszélek vele erről, de még sosem gyűjtöttem elég bátorságot hozzá. Yoongi meghallgatja a véleményemet, mégse jelez vissza soha arról, hogy igazam lenne, ebben a kérdésben viszont nem akartam kétes megoldást. Meg kell értenie, hogy Jimin nem egy eszköz, hanem egy hús-vér ember, akinek vannak érzései, és aki megérdemelné végre, hogy a banda teljes jogú tagja legyen, ne csak Yoongi kiskutyája.

– Ja, elég jó darab – jelent meg a bandavezér, és ellenőrizte a sapkát. – Suga vagyok – közölte. Ez után jött a lényeg: – Neked Min hyungnim. Ha jóarc leszel, majd újratárgyaljuk a megszólítást.

Mindenkivel ezt csinálta, aki nem kezdetektől fogva volt velünk, mindenki így járt. Az új összetételen látszik, hogy sokan nem is bírták a nyomást, és átkérték magukat máshová. Addig nem szóltam, amíg nem zaklatták Jungkookot. Nem szeretem, ha a nagyok és erősek kinézik maguknak a kicsit, és csoportosan rászállnak, de Yoongi egyébként is tiltja az embereinek, hogy ilyen aljasak legyenek. Mégis előfordultak már verbális zaklatások, meg ott volt az hülye fényképezős verseny is, amit legszívesebben beköptem volna a tanároknak, de már túlságosan hozzáragadt a diáksághoz, hogy csak úgy eltöröljék. Ha be is tiltották volna, más formában úgyis előkerül. Ráadásul nem vagyok én senki őrangyala, elég nekem a saját portámon söprögetni.

– Yoongi, ugye nem akarjátok bántani Jungkookie-t? – kérdeztem az utolsó óra után.

– Mikor bántottam én valakit? – kérdezett vissza flegmán. Ő, úgy tudom soha, de az emberinél előfordultak már túlkapások.

– Legyetek kedvesek vele. Senkinek sem könnyű a beilleszkedés.

– Ne aggódj, Taehyung majd a szárnyai alá veszi. Ha belemegy, meghívjuk a buliba.

Ennek örültem. Amikor szülinapomra megkaptam azt a lakást, azonnal Yoongi jutott eszembe. Felajánlotta, hogy lakjunk ott együtt, de ő szerette a kolit, úgyhogy végül egyedül költöztem el. Abba viszont belement, hogy néha-néha tartsak nekik egy bulit. Ez általában arról szólt, hogy én biztosítottam a kérót meg a kaját, ők meg kitaláltak minden mást. Ezúttal például egy halloween-bulit akartak, pedig még az október közelében sem jártunk Amikor rákérdeztem, hogy miért pont ez a téma, azt a választ kaptam, hogy azért, mert a hivatalos halloweent valamelyik szórakozóhelyen ünneplik, és amúgy is mindenki szereti a beöltözést.

A beöltözés viszont azzal járt, hogy keresnem kellett jelmezt, lehetőleg valami olyat, amiben nem nézek ki idiótán. Először az állatos öltözetek jutottak eszembe, zsiráf, nyúl, vagy kutya, de ilyesminek csak az általános iskolások öltöztek be, úgyhogy inkább valami olyanon gondolkodtam, amit szeretek. Imádom a sültcsirkét, és a neten találtam egy tök jó dobverős hajráfot, de aztán elvetettem, mert úgy néztem volna ki vele, mint akinek beleékelődött a koponyájába a vacsorája. Persze, a halloween para, de vér meg ijesztő rohadás nélkül nem volt poén. A másik dolog, ami passzol hozzám, a rózsaszín, de azzal meg tutira kicikiztek volna, úgyhogy inkább aludtam még párat a vásárlásra.

Nem terveztem, hogy benéznék a gólyabálra, nem vonzott a zene, a tánc meg főleg nem. Olyan idiótán mozogtam, hogy azt nem lehetett alulmúlni, J-hope teljesen feleslegesen tanított.

Másnap reggel Jungkookie nagyon fáradtnak tűnt, bizonyára jól szórakozott a bálon. Kíváncsi voltam, miért nem egyenesen ide jelentkezett általános iskolából, hiszen ezévben nehezebb volt a felvételi, mint korábban.

– Szia, Jungkookie. Fáradtnak tűnsz. Sokáig tartott tegnap a buli? – fogalmazta meg hangosan a gondolataimat Taehyung.

– Nem tudtam aludni, folyton pörgött az agyam – válaszolt Jungkookie, és mintha megmozdult volna a széken. Nagyon kíváncsi lettem volna a vonásaira, de nem mertem hátrafordulni. Messziről még meg lehet figyelni valakit, de közvetlenül az arcába bámulni, amikor mással beszélget, taplóság. – Taehyung-ssi, említetted tegnap azt a vasárnapi bulit. Nem tudnál engem is bejuttatni valahogy?

– Dehogyis nem! Pont el akartalak hívni. Majd bejelöllek face-en.

Yoongi tehát igazat mondott, Taehyung tényleg elkezdett törődni Jungkookie-val. Kedves tőle. Reméltem, hogy megbecsülik a csöppséget, és jól fognak bánni vele.

– Képzeld, tegnap elhagytam valahol a mobilomat. Nem emlékszel, hogy amikor beszéltünk, még meg volt-e?

Az nem semmi, ha Taehyung elhagyta a mobilját, annak az iPhoneX-nek a hátlapjába valódi aranypor fújtak, egy vagyont ért, és amikor Taehyung megkapta, hetekig ő volt a legnagyobb császár a suliban. Rohadtul irigyeltem, mert nem csak értékes készüléket kapott, de hihetetlenül jól is nézett ki.

– Nem láttam dudorodni a nadrágodban – felelte Jungkookie, és bár nem tudom, hogy ő belepirult-e, én elvörösödtem helyette.

Ez rohadtul félreérthető volt. Vagy direkt mondta így? Lehet, hogy Jungkookie meleg? Az nagyon gáz. Teljesen bepánikoltam. Nagyon reméltem, hogy csak egy nyelvbotlás volt, mert ha egy fiúiskolában homoszexuális, akkor az nem csak neki kellemetlen, de mindenki másnak is. Ráadásul nem hittem, hogy Yoongiék ezt nagyon tolerálnák. Szegény, szegény Jungkookie! Kérlek, ne legyél meleg!

– Értem – nevetett fel Taehyung, és még súgott valamit Jungkookie-nak, amit nem hallottam. Nagyon remélem, hogy nem azt, hogy: „kicsinállak, te kis buzi.”

Egész nap ezen görcsöltem, aztán láttam, hogy Taehyunggal együtt mentek ebédelni, ami egy kicsit megnyugtatott. Ha Taehyung nem akadt ki azon, hogy az újonc flörtölt vele, akkor még meg lehetett menteni a helyzetet. Először is, beszélnem kellett Yoongival, hogy feltérképezzem a hozzáállását.

– Figyelj, Yoongi… – kezdtem zavartan, amikor leültem mellé az udvaron. Mint mindig, most is egyedül evett. – Kérdezhetek valamit?

– Kérdezz!

– De elég kellemetlen…

Yoongi nem fejezete be az elkezdett harapást, csak eltartotta magától a szendvicset, és érdeklődve felém fordult.

– Basztat valaki?

– Nem, dehogy. Csak érdekelne valamiben a véleményed.

– Oké, mondjad! – Nem csodáltam, hogy furcsállja a viselkedésemet, én is furcsálltam.

Úgy kellett feltennem a kérdést, hogy általános legyen, és ne buktassam le rögtön Jungkookie-t. Na, meg lehet, hogy teljesen félreértettem a dolgokat, és nem is jöttek be neki a srácok. Ez esetben nem tudtam volna megbocsátani magamnak, hogy egy olyan célkeresztet tettem rá, ami egy tévedésen alapszik.

– Ha lenne valaki a baráti társaságodból, aki a saját neméhez vonzódna, akkor mit tennél?

– Meleg vagy? – kérdezett rá azonnal, mire mérhetetlenül felháborodtam.

– Dehogyis! Csak kérdezem.

– Ja, akkor jó. Már megijedtem – fújta ki a bent tartott levegőt. – Egyébként nem érdekelne, ha valakiről kiderülne. Nem ettől bírok valakit.

Ez megnyugtatott. Annyira megnyugtatott, hogy a szünetben meg is rendeltem a halloweeni jelmezemet, ami nem volt más, mint egy virágkoszorú. Handsome tündérnek öltöztem, mert a helyesség belülről fakadt, és biztosra vettem, ha felveszem a fejemre ezt a díszt, én leszek a legszexibb pasi a buliban. Igaz, hogy Taehyung is meg van hívva, tehát nincs könnyű dolgom, de azért próbálkozni lehet.

Amint megjött a jelmezem, nekiállhattam a lakás kitakarításának. Péntek délután mindent kipucoltam, szombaton pedig megvettem a kellékeket, rágcsákat, alkoholos italokat és este elkészítettem a családi recept alapján készült pudingomat. Yoongi átjött segíteni a főzésben, de nem csinált mást, csak téblábolt körülöttem, meg kinyalogatta a pudingos lábost, de azért jól esett, hogy ott volt. Marasztaltam éjszakára, de nem fogadta el, visszament a koliba, és csak másnap láttam újra.

Nagyon izgultam. Nem könnyű házigazdának lenni, már reggel hihetetlenül pörögtem, és amikor Jungkookie beállított, hogy segít a díszítésben, legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna. Csak azért nem tettem, mert még mindig nem tudhattam biztosan, hogy meleg-e vagy sem, és nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Négy kézzel a dekoráció hamar elkészült, az italokat behűtöttük, a chipseket kiadagoltuk, a jelmezünk tökéletesre sikerült. Ő nyuszinak öltözött, és ahhoz képest, hogy azt hittem, az állatos jelmezek hülyén néznek ki, neki még ez is jól állt. Lehet, hogy nekem is inkább a zsiráf mellett kellett volna döntenem?

A vendégek fürtökben érkeztek, kisebb-nagyobb baráti társaságokban, voltak olyanok, akiket nem is ismertem, de mivel a barátaim jól szórakoztak, én is. Még Namjoon, az osztályelnök, az iskola legjobb tanulója is eljött. Nem értettem, hogyan lehet annak ellenére laza, hogy penge esze van. Bezzeg én, ha nem találkoztam volna Yoongival, még mindig úgy néztem volna ki, mint egy elhízott kocka.

A nappaliban alakítottam ki a táncparkettet, és leterítettem pár matracot, hogy akik túl részegek, vagy szédülnek, leheveredhessenek. Egy szoba maradt, amibe elvonulhattak a szerelmespárok, bár lányt csak keveset hívtunk meg. A másik háló meg az enyém, azt szigorúan kulcsra zártam. Nem akartam, hogy bárki nyúlkáljon a személyes cuccaim között, azt meg főleg nem, hogy összemocskolják az ágyamat.

A puding hihetetlenül jóra sikeredett, annyira, hogy miután elfogyasztottam, extra jó kedvem lett. Táncoltam, nevetgéltem, odaajándékoztam a koszorúmat azoknak, akikkel csörögtem, de végül mindig valahogy visszakerült a fejemre.

Hihetetlen meleg volt a nappaliban, hiába nyitottuk ki bukóra az ablakot, ömlött rólam a veríték. Jól esett volna ledobni magamról az inget, de nem akartam nudizni a vendégek előtt, úgyhogy csak a felső két-három gombot bújtattam ki a lyukból.

– Köszi, hogy meghívtál a buliba – hajtolt oda Namjoon a fülemhez a kanapén. Ahogy a lehelete megcirógatta a pihéket a nyakamon, hirtelen pulzálni kezdett az ágyékom.

– Igazán nincs mit – nevetgéltem idiótán, és jobban megnéztem magamnak az osztályelnököt.

Eddig észre sem vettem, hogy milyen helyes. A tekintetében annyi értelem és kedvesség ült, hogy az teljesen elvarázsolt, úgy dőltem közelebb hozzá, hogy kitöltse az egész látóteremet. Namjoon zavartan fordította el a fejét, és a körmét rágcsálta, amikor barátságosan átkaroltam a nyakát.

– Namjoonie, nem nézed meg a szobámat? Van ott egy csomó oklevél, ami biztosan tetszene – mondtam neki, és meg sem vártam a válaszát, karon ragadtam és húzni kezdtem magam után.

Amikor beértünk a szobámba a hőmérséklet mintha megkétszereződött volna, nem bírtam már tovább ezt a nagy kánikulát, és kigomboltam az ingemet. Namjoon hatalmasra nyílt szemmel próbálta meg összehúzni rajtam az anyagot, de ekkor a csuklójára szorítottam.

– Ne csináld! Már így is lángol a testem. Inkább segíts valahogy – kértem könyörögve, és a nyakamhoz húztam a tenyerét. Olyan jólesően hűvös volt az érintése, érezni akartam mindenhol a testemen, hogy enyhítsen a kínjaimon.

Szépen lassan levezettem a kezét a hasamig, majd vissza a mellkasomra, és át a nyakamra, majd a hajamba. Isteni volt. Lehunyt szemmel élveztem a kényeztetést, majd megragadtam a másik kezét is, és a számba vettem a hosszú, kecses ujjait. Hozzádörzsöltem a nyelvemhez, felnyomtam a szájpadlásomhoz, végül olyan mélyre engedtem, amennyire csak tudtam. Ez hűsített a legjobban, csak sajnos elég vékonyka volt, és hamar átmelegedett.

Megrészegülve a kellemes érzéstől, lelöktem Namjoont az ágyamra, majd letérdeltem elé, és elkezdtem kigombolni a nadrágját. Tudtam valamit, ami hasonlít az ujjához, csak sokkal jobban kitölti majd a számat, és talán lesöpri a lázas őrületet.

Namjoon mondott valamit, amit nem értettem, és megpróbált eltolni, de gyorsabb és ügyesebb voltam nála. Hamar kiszabadítottam a tagját a nadrág fogságából. Tényleg olyan volt, mint egy fagylalt, ahogy végignyaltam rajta, egy adag feszültség leszakadt rólam. Gondosan nyalogattam, ízlelgettem, szopogattam, majd egy határozott rohammal eltűntettem a számban. Namjoon erre egész testében megfeszült, de ahelyett, hogy elolt volna, belemarkolt a hajamba, és irányítani kezdte a mozgásomat. Isteni volt. Ezerszer istenibb, mint amikor simogatott, egészen a torkomba akartam fogadni. Furcsa, cuppogó hangokat hallattam, de nem zavart, Namjoon pálcikás fagyija volt a legjobb édesség, amit valaha kóstoltam.

Amikor a tölteléke lefojt a torkomon, kicsit köhögni kezdtem, nem szerettem a sós és az édes kombinációját, de emiatt nem hibáztathattam. Biztos voltam benne, hogy következőleg majd olyat kérek tőle, ami az ínyemre lesz.