Rám forrott álca: 5. fejezet: A shownak mennie kell tovább!

Jungkook:

Hogyan viselkedik az ember, miután kiszakítja magából azt a személyt, aki korábban az életét jelentette? Mit csinál olyankor? Egész nap sír, vesz egy új ruhatárat, levágatja a haját, segg részegre issza magát. Mit csináltam én? Egy héten keresztül folyamatosan felléptem, és a színpadon megjátszottam, hogy teljesen oda vagyok V-ért, aztán, ahogy lejöttünk a színpadról, és kikapcsoltak a kamerák a szünetben, elmentem hányni. Az első alkalommal valóban kijött az aznapi étel, a második és harmadik esetnél már csak öklendeztem, végül a megszokás vitt a mosdóba, hogy megmossam az arcom, és kissé lenyugodjak. A shownak mennie kell tovább, ezt én is tudtam, és jó kisfiúként teljesítettem a kötelezettségemet. Hogy miért? Mert előadó vagyok, és ez a feladatom. Korábban V volt a motivációm, miatta keltem fel, miatta szenvedtem a felelősség nyomása alatt, de ahogy elengedtem, rájöttem, hogy vannak nála fontosabb dolgok az életben. Nem V miatt álltam a színpadra, és nem ezért szerettem annyira az éneklést. A BTS volt az én álmom, a banda egészének jóléte, a lehetőség, hogy színpadra álljak. Ha ehhez meg kellett ölnöm a lelkem, akkor képes voltam rá.

A táncok közben hozzáértem V-hez, úgy néztem rá, mintha azonnal fel akarnám falni, de eközben nem éreztem semmit, csak haragot és elkeseredést. Arra számítottam, hogy felkeres és bocsánatot kér, hogy meg akarja majd beszélni, de egyáltalán nem törte magát. Még aznap visszatoltuk az ágyakat, és én Jimin felé fordulva aludtam el. Szegény hyung magát hibáztatta, és azt hitte, hogy miatta vesztünk össze. Próbáltam megnyugtatni, hogy semmi köze hozzá, máskor is megtörtént volna ez a beszélgetés.

Nem tudtam mit kezdeni Jimin közelségével, egyszerűen nem értettem, mégis mikor zúgott belém. Mindig is a szívén viselte a sorsom, folyton rajtam lógott, és megpróbált pátyolgatni, de nem tudtam felidézni egyetlen olyan pillanatot sem, ahol megváltozott volna velem szemben a viszonya.

– Jungkook, mi van most veled meg V-vel? Kicsit elvesztettem a fonalat – ült le mellém Rap Monster a folyosón. Arra vártunk, hogy vége legyen a műsornak, és visszahívjanak a záráshoz. Valószínűleg egy kupát tartogatott nekünk a sors aznapra, az ARMY-k igazán kitettek magukért, feltétel nélkül támogattak minket.

– Én a részemről lezártam ezt a kapcsolatot, az ő oldalát tőle kérdezd. A konklúzió az, hogy nem beszélünk egymással.

– De hiszen szeretitek egymást. Nem tudjátok megbeszélni?

– Nem akarok tőle semmit. Kérlek, ne hozd ezt fel újra!

Rap Monster nem erőszakoskodott tovább, de borítékolható volt, hogy itt nem ér véget a dolog, a banda sosem törődött volna bele egy ilyen egyszerű szakításba azok után, amin keresztül mentünk. Egy ilyen viharos kapcsolatnak csak viharosan lehetett vége, minden néző ezt várta. Legyen közeli, vagy távoli csak a botrány érdekelte az embereket.

Nagyon nehezen gyógyultam ilyen körülmények között, ezt az orvos is megmondta, de mivel egy bandatagommal jöttem össze, ezt a keresztet viselnem kellett. Nem léphettem ki, nem mehettem át más helyre, el kellett viselnem őt és minden emléket, amit magával hordozott.

A dolgok aztán sosem alakulnak olyan egyszerűek, mint szeretnénk, V huszonkilencedikén megtalálta a hangját, és beszélni akart velem. Rosszabbkor nem is időzíthetett volna, aznapra ott volt a Music Bank fellépés, meg a World Festivál is, ahol nem csak felléptünk, de át is adtuk a Grand Prize-ot, úgyhogy extra jó hangulatban kellett volna lennünk. Erre a napi beosztásra jött rá délben Taehyung ötlete, hogy üljünk le dumálni. Belementem. A részemről úgysem tartott sokáig, nem akartam neki mást mondani, csak azt, hogy szakadjon le rólam, és egy életre felejtse el, hogy valaha volt közöttünk munkatársi viszonynál több.

– Figyelj, Kook, szerintem mind a ketten túlreagáltuk kicsit a dolgokat – kezdte.

A szobánkban ültünk és még mindig minden olyan sivár és üres volt, mint korábban. Hiába telt el egy hét, nem pakoltunk ki a bőröndökből, nem akartunk berendezkedni a motelbe, ez csak egy állomás volt, amin várakoztunk a vonat újraindulásáig.

V tovább folytatta a monológját:

– Mondtunk olyan dolgokat, amiket nem szabadott volna. Sajnálom. Jimin elmondta, hogy ő csókolt meg, te még csak nem is viszonoztad. Sajnálom, hogy nem bíztam benned. Csak az a csaj… Annyira elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok elég neked. Hogy valami másra vágysz…

– Ne törd magad! Nem érdekel – vontam össze a szemöldököm. Hasogatott a fejem, és csak bosszantott ez a felesleges szájtépés. – Nem akarok tőled semmit.

– Jungkook, kérlek! – kapaszkodott a karomba, amikor felálltam az ágyról. – Tudom, hogy hatalmas baromságot mondtam. Nem gondoltam komolyan.

– Nem érdekel. Mit nem értesz? Nincs szükségem rád, és nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád. Minden érzésem meghalt, amit irántad éreztem.

– Ez biztosan nem igaz – állt fel ő is, de továbbra sem engedte el a karom. A szemei könnyesek voltak, a tekintete kétségbeesett. Ennek a beszélgetésnek rögtön aznap este kellett volna megesnie, most már csak egy vergődő szerencsétlenséget láttam magam mellett.

– Hagyjál már! – téptem ki a karom a szorításból, és lelöktem Taehyungot az ágyra, de nem voltam elég elővigyázatos és magával rántott.

Teljes súlyommal estem rá, de V meg sem nyikkant, könnyáztatott arccal és nedves pillákkal nézett rám, a szemében csupa önvád és könyörgés, az ujjai erősen szorították a farmerkabátomat.

– Mi van? Mit akarsz? Dugjalak meg? – kérdeztem gúnyosan. Hozzá sem tudtam volna nyúlni, annyira ideges és feszült voltam, hogy majd’ szétrobbant a testem.

– Szeretlek, Jungkook – sírta el magát Taehyung.

– Undorító vagy, amikor bőgsz – jegyeztem meg kegyetlenül, és feltérdeltem, de Taehyung jött velem, és szorosan magához ölelt. A nedves arcát a pólómba temette, és próbálta visszafojtani a sírását. – Ne legyél már ennyire szánalmas! Eressz el!

– Jungkook, annyira sajnálom! Annyira, annyira sajnálom. Mit tehetnék, hogy megbocsáss?

Éles keserűség gyűlt a mellkasomba. Ismertem ezt az érzést, a tehetetlen haragét önmagunkkal szemben, amikor legszívesebben visszamennénk az időben, hogy jól arcba vágjuk az akkori énünket, de ezt senki sem tehette meg. Én három évig harcoltam azért, hogy Taehyung megbocsásson nekem, ő egy hétnyi ignorálás után várta, hogy elfelejtsem, amit mondott.

– Nem tudom. Nekem mit kellett volna tennem, hogy feloldozz?

– De én már nem haragszom rád! – tört rá Taehyungra egy újabb sírógörcs. Egészen elvékonyodott a mély tónusa, és csukló hangot adott, ahogy megpróbálta elnyomni. – Annyira szeretlek, Jungkook. Kérlek, adj nekem egy esélyt, hogy kijavítsam.

– Csalódtam benned. Nem tudok már úgy nézni rád, mint régen. Nem érzek semmit, ha rád nézek, csak haragot és megvetést.

V sehogy sem akart elereszteni, pedig a beszélgetésnek és a kapcsolatunknak is vége volt, egyedül ő nem tudta ezt feldolgozni. Szinte kúszott utánam, ahogy az ajtó felé araszoltam, és kénytelen voltam erőszakot alkalmazni, erősen eltaszítottam magamtól, amikor újra a karomba akart csimpaszkodni. Hallottam, ahogy beverte a hátát az ágy oldalába, de nem maradtam mellette, kitörtem a szobából, és bezárkóztam a közös férfi WC-be. A hátamat a csempének löktem, és lassan elszámoltam magamban tízig, ahogy az orvos tanácsolta. Éreztem a késztetést a rombolásra, ott vibrált minden tagomban, de próbáltam visszafogni. Véresre kapartam a körmeimmel a csempe fugáját, mégse sikerült csitítanom a viharon, az egész testem összerándult, és a földön kuporogva haraptam a térdem. Sajgott a fogam, és még a farmeron keresztül is biztos voltam benne, hogy vért fakasztottam, de ennyi fájdalom nem volt elég. Vágytam a csuklómba nyilalló fájdalomra, az éles kínra, ami elmossa a lelkem sajgását, de minél tovább néztem az apró heget, ami a beavatkozás után maradt, annál biztosabb lettem benne, hogy darabjaira szedne a vezetőség, ha elrontanám a művüket.

– Jungkook, azonnal gyere ki onnan! – csattant mellettem Suga hangja, és a fekete bőrcipőjével kíméletlenül belerúgott egy hatalmasat az ajtóba.

Alig bírtam feltápászkodni a földről, de bíztam abban, hogy bármi is történik azok után, hogy kijövök a biztonságot nyújtó kabinból, Yoongi hyung fogja tudni kezelni.

Úgy omlottam a nyakába, mint egy kisgyerek, és mivel magasabb voltam nála, szinte az egész súlyomat meg kellett tartania. Suga azonban úgy állt ott, mint egy erős oszlop, ami az egész BTS-t képes lenne megtámasztani, a hátamat csapkodó tenyerében több gondoskodás és szeretet volt, mint J-hope, vagy Jimin bíztató simogatásában.

– Hyung, nem bírom!

– De, bírod. Higgy nekem! Nem szoktam hülyeséget beszélni.

Először csak könnyeztem, majd egyre több fájdalom szakadt fel bennem, és a végén már keservesen bőgtem a vállán. Többször úgy éreztem, hogyha még egyszer elcsuklik a hangom, nem fogok tudni többet levegőt venni, de mégis életben maradtam, és amikor lenyugodtam, hirtelen könnyebbnek éreztem a testem.

– Jungkookie, menjél szépen a szobámba és feküdj be az ágyba! Ne törődjél a többiekkel, majd kizavarom őket. Viszek neked valamit, ami felmelegít. Forró csoki jó lesz?

– Aha… – szipogtam, és próbáltam nagyon kicsire összehúzni magam, ahogy végigmentem a folyosón.

A hyungok közül csak Rap Monster volt a szobában, és rögtön arról kezdett el magyarázni, hogy mit csináltam már megint V-vel, hogy Jiminéknek kellett összekaparniuk a földről, de úgy tettem, ahogy Yoongi hyung mondta, bemásztam az ágyba, és nem foglalkoztam semmivel. Egészen a fejemre húztam az anyagot, és összehúztam magam alatta, de még így is jegesnek éreztem a karjaimat. Fogalmam sem volt róla, honnan tudta Yoongi, hogy valami olyan kell, ami felmelegít. A fejembe látott volna?

– Ramo, kifelé! – érkezett meg a főparancsnok, és édes kakaóillatot hozott magával. – Jungkookkal kettesben akarok beszélni. Senki sem jöhet be.

Rap Moster nem veszekedett az irányítás jogán, azonnal eltűnt, és Sugára hagyta az intézést. A forrócsokoládé jól esett, a melegség szépen lassan végigáradt a tagjaimban és a gyomromnak is jót tett, biztosan nem tudtam volna szilárd ételt bent tartani. A takarót a fejemen hagytam, és körbetekertem magam előtt, úgy nézhettem ki, mint egy burito.

– Mi a feszkó tárgya? Mintha ez most komolyabb lenne – kortyolt bele Suga a kávéjába. Az arca közönyösnek tűnt, de a szemében őszinte érdeklődés égett.

– Szakítottam V-vel. Összevesztünk, és valami olyat mondott nekem, amit nem tudok megbocsátani.

– Ne ködösítsél! Mit mondott? – szegezte nekem a kérdést.

Az orvosnál is folyton ezt csináltam, próbáltam elkerülni az egyenes beszédet, és Yoongi hyung sokkal erőszakosabban terelt vissza, mint Dr. Kim. Nehéz volt az érzéseimről beszélni, még egy idegennek is, pedig Dr. Kim aztán sok mindent tudott rólam. Úgy éreztem, ha mindent kiadok magamból, akkor nem marad már semmi, ami csak az enyém lenne.

– Azt, hogy… – kezdtem, de azonnal elcsuklott a hangom, és könnyesedni kezdett a szemem. – A francba!

– Ne szégyelld! Ha sírni kell, sírjál. Ha mérges vagy, csapj egyet a matracra. A doki mindig azt mondja, hogy éljem meg az érzéseimet. Nekem nem ezt kell tenned?

De, így kellett volna, de nem szerettem, mert az én érzéseim túl durvák voltak néha. Ha mindent mindig úgy tettem volna, ahogy éppen akkor jól esett, akkor többször letöröltem volna a fanok képéről az idegesítő vigyort, amikor oktalanul oppának hívtak, mintha csúfolnának, vagy rángatták és cibálták a kezem az aláírásokon. Annyira szerettem volna néha megtépni őket, vagy lekeverni nekik egy taslit, de bele sem mertem gondolni abba, mit kapnék, ha megteszem. Valószínűleg lehúztak volna az ARMY-k a klotyón. Úgyhogy, nem, nem tehettem mindig azt, amit akartam, hiába ajánlották ezt a pszichológiai könyvek.

– Ez nem ilyen egyszerű, hyung. Az én esetem más, mint a tiéd.

– Igaz, de sokban hasonlít. Mind a ketten szeretjük megnehezíteni a saját életünket – csóválta meg a fejét félbosszúsan, majd újra mélyen a szemembe nézett. – Szóval? Mit mondott Taehyung?

– Azt, hogy sajnálja, hogy ő nem vágja fel az ereit azért, mert figyelemre vágyik.

– Ezt a hülye egy balfaszt! – káromolta el magát Yoongi, és mondott még pár olyan jelzőt, amit sosem hallottam. Fogalmam sem volt róla, honnan szedte ezeket a szidalmakat, de simán megátkozhatott volna velük valakit.

Annyira nem számítottam egy ilyen beszólásra V-től. Tudott, és szeretett is szurkálódni, ha beszorítva érezte magát, vagy igazságtalanságot sejtett, de ez nagyon durva volt. Mindenki ismerte azokat a helyzeteket, amikor mérgünkben hülyeséget vágtunk annak a fejéhez, akit a legjobban szeretünk, de mindennek meg volt a határa. Az enyém itt húzódott. Hihetetlenül szégyelltem magam, amiért ilyesmit tettem, hogy bántottam magam, mert túl gyenge voltam ahhoz, hogy megoldjam a problémáimat. Életem egyik nagy szégyene ez volt, és pont ezért fájt annyira, hogy Taehyung ezt hozta fel.

– Figyelj, kötve hiszem, hogy az a baromarcú ezt komolyan gondolta. Ő aggódott érted a legjobban, amikor felvittek az orvosiba, még be is ájult az ágy mellett, amikor megtudta, hogy nem aludhat veled. Csak valami olyat akart mondani, amivel megbánthat.

– Hát, sikerült neki.

– És nem tudod megbocsátani neki? Legalább adj neki egy esélyt! Te is nagyon akartad azt az esélyt, nem igaz?

– De. Csakhogy nagyon félek – szegtem le a fejem, és kitöröltem a könnyeket a szememből. Nem akartam többet sírni, olyan elcseszetten bénának éreztem magam, amiért úgy bőgtem, mint egy kisgyerek. – Annyira félek, hogy megint csalódok benne. Félek, hogy minden szép emlékünk semmissé lesz.

Suga vigasztalóan paskolta a hátam, amíg kisírtam magam. Annyira szerettem Taehyungot. Igaz, hogy a megjegyzése után a szerelem fájdalommá vált, de olyan hatalmassá, mint a boldogság és a büszkeség volt korábban, hogy a páromnak tudhatom. Lehet, hogy a szeretet erős volt, de a szerettünk elvesztése ezerszer erősebb, mintha minden percben ki akarnának szakítani belőlünk egy darabot. Akartam Taehyungot, vágytam a közelségére, de amint ott lett, már eltaszítottam. Az a Taehyung, aki könyörgött nekem az ágyban, annyira különbözött attól, akihez menekülni akartam. Mintha a fejemben lévő Taehyung, és a valóságos két teljesen eltérő személy lenne.

–  A megbocsátás nem megy egyről a kettőre. Próbáld meglátni benne azokat a dolgokat, amikért megszeretted. Ne erőltesd, csak szépen lassan engedd be! Neki is meg fogom mondani, hogy ne lógjon rajtad.

– Köszönöm, hyung, hogy mellettem állsz. Pedig tudom, hogy én is csalódást okoztam neked.

– Nincs olyan ember a világon, aki legalább egyszer meg nem bántott volna. A kérdés nem az, hogy megbántottak-e, hanem az, hogy mit kezdesz vele.

Amikor Yoongi hyung magamra hagyott, folyton az járt a fejemben, amit mondott. Merthogy rajtam is állt, hogy kibékülünk-e vagy sem. Választhattam azt, hogy egyszerűen nem érdekel, és hagyom veszendőbe menni az egészet, és tehettem úgy, ahogy tanácsolta, hogy szépen lassan megpróbálok újra megbízni Taehyungban. Sosem gondoltam a megbocsátásra folyamatként, mindig csak egy „Jól van, nincs gond”-nak tűnt, de nagyon is volt értelme annak, amit Yoongi mondott. Azt hiszem, még mindig ő volt a legbölcsebb mindünk közül.

V:

Nem ütött meg nagyon Jungkook azzal a lökéssel, a baj azzal volt, hogy ijedtemben rosszul vettem a levegőt, és beszorult. Annyira szúrt az oldalam, hogy nem tudtam Jungkook után menni, ráadásul a kétségbeeséstől és a sírástól csak még gyengébb lettem. A szobatársaim húztak fel a földről, pedig Jiminnel az ominózus eset óta csendszerződés kötöttünk, kölcsönösen nem szóltunk a másikhoz a magánéletünkben. El sem hittem, hogy rárepült a pasimra. Észre sem vettem, hogy tetszene neki, ha már meg kellett volna valakit neveznem, akire féltékeny vagyok, akkor az biztosan Hoseok lett volna, de hogy Jimin! Nem hittem el, hogy tetszik neki a maknae. Mégis mióta?

– Kifelé! – lépett be a szobába Yoongi. Nem sokkal korábban a másik szobából zavart át ide mindenkit. – Beszédem van Taehyunggal.

– Jaj, hyung, mindig elküldesz minket! – nyűgösködött Rap Monster. – Hová menjünk, ha a másik szobában Jungkook van?

– Oda? – kérdezte bosszúsan Suga, és ezzel együtt hülyegyereknek is nevezte az IQ-bajnokot. – Alszik. Ne zavarjátok!

Nem örültem túlzottan, hogy mindenki magamra hagyott, hiába voltunk jó kapcsolatban Yoongi hyunggal, az utóbbi időben csak veszekedtünk, és féltem tőle, hogy a sárga földig le fog hordani. Oké, hogy megérdemeltem, de néha túl durva tudott lenni. Nem akartam újra bőgni, és még a mostaninál is rosszabbul érezni magam. Akkora egy fasz voltam, de tényleg! Hogy mondhattam ilyen undorító dolgot Jungkooknak? Hiszen tudtam, hogy a betegsége miatt csinálja a vagdosást. Bántani akartam, mert azt hittem, hogy hazudott nekem, és végig megcsalt. Valami olyat akartam mondani, amitől hasonlóan rosszul érzi magát, mint én, de túllőttem a célon. Azonnal megbántam, de nem mertem a szeme elé kerülni. Mit is mondhattam volna? Mit lehetett mondani egy ilyen után? Csak rajta múlott, hogy megbocsát-e.

– Csak egy kérdésem van hozzád – ült le Yoongi az ágyamra. – Te normális vagy?

Újra éreztem, ahogy gombóc gyűl a torkomba, és soha nem utáltam még senkit annyira, mint saját magamat. Azt az embert bántottam, aki a világon a legfontosabb volt. Amikor a földön kúszott, és minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne törjön össze, én még belé rúgtam egyet ahelyett, hogy kezet nyújtottam volna neki. Nálam nagyobb idióta nem létezett a világon.

– Mit csináljak, hyung? Mit csináljak, hogy megbocsásson? – temettem a kezembe az arcom.

– Hagyd békén! Engedd, hogy az idő megoldja. Ne erőltesd! Majd közelebb enged, ha akar. Ha pedig nem, akkor törődj bele, hogy elcseszted. A bukást ugyanúgy el kell viselni, mint a győzelmet. Másnál majd jobban odafigyelsz arra, amit mondasz.

– De én nem akarok mással lenni, csak vele! – rivalltam rá a hyungra, aki semmiről sem tehetett.

– Most már kurvára mindegy, hogy mit akarsz! Jungkook szarul van, és csak rontasz az állapotán, ha belemászol az arcába. Mondtam, hogy mit csinálj. Nincsen más választásod – tárta szét a karját, és még az ágy végéből visszafordult. – Ha nem tartod magad hozzá, én foglak eltávolítani a közeléből. Ne akard.

Valamilyen szinten örültem neki, hogy Yoongi a szárnya alá vette Jungkookot. A legkisebbnek támogatás kellett, és mivel bennem már nem bízott, Yoongi volt az egyetlen, aki kezelhette. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb Hoseok hyung is be fog szállni Jungkook felvidításába, és beláttam, hogy nekem is meg volt a helyem ebben a folyamatban. Hiába akartam kétségbeesetten rendbe hozni a hibámat, várnom kellett, amíg eléggé meg nem erősödik ahhoz, hogy újra leülhessünk beszélni. Egyébként is megérdemeltem, hogy bűnhődjek. Távolból kellett figyelnem, még ha legszívesebben fogtam is volna a kezét.

Másnap Sinchonban volt fansign megjelenésünk, és hála az égnek Jungkookot jó messze ültették tőlem. Nagyon nehezemre esett távol maradni tőle, folyton figyelni akartam, gondoskodni róla, mellette lenni, de mivel jelen esetben én ártottam neki a legtöbbet, kontrollálni kellett magam. Az volt a nagy szerencsém, hogy a fanokkal való hülyéskedés, és a hyungok fesztelen viselkedése teljesen feloldott mindkettőnket. Többször odakerült az oldalamra Jungkook, és azonnal kiszúrtam a gyűrűt az ujján. Nem beszéltünk össze, mégis mind a ketten ugyanazt vettük fel, ugyanarra az ujjra. Nem akartam kombinálni, hogy ez vajon utalás-e valamire, csak élveztem a melegséget, amit ez az apróság okozott. Minden egyes őszinte mosoly, ami Jungkook arcára rajzolódott, egy-egy fehér pont volt a bűnöm fekete falán. Reméltem, hogy egyszer sikerül tisztára mosnom.

Abban a pillanatban, amikor odaléptem Jungkookhoz, és a fejére tettem azt a kis figurát, nem gondolkodtam. Teljesen ösztönös volt, de amint mögé léptem, és megtámasztottam a könyökömet a vállán, megéreztem, hogy milyen feszültté vált. A hülyéskedést azonban már be kellett fejezni, ha elkaptam volna a kezem, vagy mind a kettőnk arcára kiül a pánik, az ARMY-k szagot fognak, és minden csak rosszabb lett volna.

– Jungkook, sajnálom, ami a fansign-on történt – mondtam neki azonnal, amint a backstage-be mentünk.

– Mindegy. Hagyjuk – kezelt le, és vetkőzni kezdett.

Azonnal hátat fordítottam, és a táskámban turkáltam, de sosem akadt semmi értelmes a kezembe, totál idiótának tűnhettem. Ráadásul folyton az forgott a fejemben, hogy vajon mindent jól csináltam-e. Teljesen tanácstalannak éreztem magam. Jó, hogy hozzá szóltam? Hozzá szabad érnem? Nem kellene még nagyobb távolságot tartanom? Nem tudtam mindenre odafigyelni, és közben ösztönösnek is tűnni, a fansign közben is, a Kleopátra-játéknál elzavartam Jungkook közeléből Jimint, pedig már semmi közöm nem volt hozzá. Kicsit zavart, hogy nincsenek rosszban, Jungkookot úgy tűnt, nem zavarja a bandatársa érdeklődése. Nagyon reméltem, hogy nem viszonozza az érzéseit. Beleszakadt volna a szívem, ha néznem kell, ahogy összejönnek.

A kisbuszban se úgy ültünk már, mint korábban, Jimin került a helyemre, és amikor nevetgélni kezdtek Jungkookkal, legszívesebben hátracsaptam volna. Valami hülye videót néztek, egy youtuber idióta baromkodását, ami inkább volt idegesítő, mint vicces. Számomra legalább is semmi örömöt nem okozott.

– Jaj, de feszesen ülsz, Taehyungie! – masszírozta meg J-hope a vállam. Folyamatosan mosolygott, de a fogai között odaszűrte nekem. – Nagyon átlátszó vagy.

Semmit nem segített ezzel, Jimin ráadásul folyamatosan rugdosta a székem, miközben nevetgélt. Olyan szívesen rácsaptam volna a mellkasára, bár inkább nem gondoltam bele, hogy milyen is a teste, mert csak még rosszabbul éreztem magam. Jimin, akár csak Jungkook, jól kigyúrta magát, ha Kooknak esetleg az ilyen típusok jöttek be, akkor vele megütötte a főnyereményt. Annyira idegesítettek. Minél többet gondoltam a párosukra, annál rosszabb dolgok jutottak eszembe.

– Ez annyira vicces, Jungkookie! – hahotázott Jimin, én meg reflexből utánozni kezdtem, de kicsit hangosra sikeredett, és hátul is meghallották.

– Gyere, Taehyung, nézd meg te is! – nyújtotta előre Jungkook a telefonját.

Még mindig nem találtam viccesnek, de nyöszörögtem valami ahát, aztán elfordítottam a fejem. Ha Jimin nyújtotta volna előre a készüléket, biztosan kivertem volna a kezéből. Pedig mi annyira jóban voltunk, rengeteget beszélgettünk, és ott voltunk egymásnak, ha vigasztalás kellett, most mégis meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben.

A szenvedésem aztán nem ért véget aznapra, amikor lefürödtem, és végre kezdtem újra pozitívan látni a helyzetemet, arra érkeztem vissza a szobába, hogy Jungkook és Jimin már egy ágyban nézték a videót. Jungkook a karján támaszkodott, és összeért a feje a szőkéjével, mind a ketten fogták az Iphone-t, és egy ponton összeért az ujjuk.

– Ugye valamikor kikapcsoljátok azt a szart? – pirítottam rájuk. – Valaki aludni szeretne – tártam szét a karom, és befeküdtem az ágyamba.

– Ja, majd halkan csináljuk – dobta vissza a labdát Jungkook.

Simán kinéztem belőle, hogy direkt mondta félreérthetően, és ez annyira jól sikerült, hogy még Jimin is megértette. Azonnal Jungkook felé fordult, amitől már nem csak a fülük ért össze, de majdnem az orruk is. Jungkook meg állta a tekintetét, és ezzel csak még jobban felhúzott.

– Te semmit nem tudsz halkan csinálni – vágtam vissza. Nem volt okos ötlet csipkelődni, mert az ilyenekben mindig én veszítettem, de annyi feszültség tombolt bennem, hogy egyszerűen nem bírtam megállni.

– Majd elfoglalom valamivel a számat. Jimin, segítesz? – kérdezte Jungkook ártatlanul. Még, hogy ártatlanul! A francokat volt ő ártatlan, csak nagyon jól játszotta.

Jimin persze nem volt olyan edzett a Jungkookkal való flörtölésben, mint én, azonnal zavarba jött, és hülyén nevetgélt, majd inkább visszaterelte a figyelmet a videóra. Annyira szerettem volna megütni őket, de inkább csak bemásztam az ágyamba, és hátat fordítottam a párocskának.

Sírhatnékom volt, de nem akartam megadni nekik az örömöt, hogy könnyet hullajtsak, így minden erőmmel azon voltam, hogy az a nyavalyás könnycsepp ne gördüljön le. Az elhúzott függönyre kivetült a telefon fénye, a villódzásokról a Spring Day klippje jutott eszembe, szerettem volna a függöny helyett valami mást látni. Meglátni az egykori Taehyungot és Jungkookot, akik együtt, összebújva néztek videókat, és mindennél jobban szerették egymást. Ha nagyon erősen koncentráltam, láttam egy pillanatra ezt az idilli képet, aztán Jimin irritáló hahotázása tökre zúzta az egészet.

– Nézzétek már máshol azt a kurva videót! – ültem fel hírtelen, és a matracra csaptam mérgemben. Hiába a korábbi erőfeszítés, a düh kihozta a rejtegetnivalómat, könnyeztem, és hiába szorítottam össze a fogam, hallatszott a hangomon a fájdalom.

– Bocsánat, Taehyungie – engedte le azonnal a karját Jimin, de Jungkook utána kapott, és gyengéden megtartotta a csuklóját. Utáltam, hogy így ért hozzá.

– Menjünk ki, Jiminie hyung. Ott nem zavarjuk Taehyungot.

Magamra hagytak. Bezáródott mögöttük az ajtó, és hiába tudtam, hogy Hoseok hyung a mosdóban van, annyira egyedül éreztem magam. Annyira, annyira egyedül.