Rám forrott álca: 8. fejezet: Hallani akarom a hangod

Jungkook:

Hogy ideges voltam-e? Igen. Szét tudtam volna kapni a puszta kezemmel az egész bérházat, de a dühöngés és a rombolás nem vezetett semmire, nem akartam megint a padlóra kerülni, úgyhogy ahelyett, hogy hazamentem volna, beugrottam a konditerembe. Nem futottam, nem bicikliztem, nem ugróköteleztem, hanem egyenesen a boxzsákhoz léptem, és püfölni kezdtem. Elképzeltem, hogy Minjae van a helyén, és addig ütöttem, amíg minden haragom el nem szállt. A kezemet védő vastag kötés jó szolgálatot tett, csak alig lettek pirosak a bütykeim, és anélkül levezettem a feszültséget, hogy bárkit bántottam volna.

A büfében a jegeskávém felett azon meditáltam, mégis mit kellene tennem. Nem akartam, hogy Taehyung azzal a nyomorult színésszel dugjon, legszívesebben visszamentem volna, hogy kirángassam onnan, de nem rendelkezhettem a sorsa fölött.

– Mi az, szépfiú? Mi bánt? – állt meg mellettem egy dekoratív nő. Idősebb volt nálam, hosszú, mogyoróbarna hajjal, tapasztalt, sötét szemekkel, és formás, kisportolt alakkal.

Felszedhettem volna. Tudom, hogy képes lettem volna rá, valószínűleg előbb vagy utóbb meg is kaptam volna, nem véletlenül nyitott szépfiú megszólítással. Mégse mentem bele a játékba. Nem vágytam rá. Nem akartam senki mást, csak Taehyungot.

– Semmi – álltam fel a jegeskávémmal együtt, és egyszerűen otthagytam. Az öltözőben, a zuhany alatt is még az járt a fejemben, jól döntöttem-e.

Én idióta akkor kezdtem el értékelni azt, hogy Taehyung az enyém, amikor már más karjaiban volt. Miért kellett elveszítenem ahhoz, hogy értékelni tudjam? Ráadásul az egész csak egy hülye félreértés volt az idióta szobákkal. Miért kellett ezért rögtön valaki alá feküdnie?

Mérges voltam rá. Bántott, hogy ilyen könnyedén tovább lépet, pedig reggel még ő kapart értem. Rögtön a veszekedés után félreléphettem volna, ott volt Jimin, vagy akárki a cégtől, biztosan a kicsik közül is felszedhettem volna valakit, a staffos lányokról nem is beszélve! Mégse tettem. Nem tettem, mert vele akartam lenni, csak idő kellett, hogy rendezzem a gondolataimat. A hyungok mindig azt mondták, hogyha baj van, akkor azt először elemezni kell, majd eldönteni, hogyan viszonyulunk hozzá. Tisztában voltam azzal, hogy mi zavar Tahyung viselkedésében, és azzal is, hogy én hol vagyok hibás. Csupán egy stratégiát akartam, egy módszert arra, hogy a jövőben ez ne alakuljon ki újra, és minden feszültségemet kezeljem, mielőtt belekezdünk egy újabb esélybe, de V nem tudta megvárni, hogy végezzek.

Mindig is rohadtul féltékeny voltam arra a pojáca Minjae-re. Láttam, hogyan nézett Taehyungra, még ha a hyung nem is vette észre. Bele volt zúgva, vágyott rá, kívánta, és az egészet a barátságuk mögé rejtette. Amikor V appon visszanéztem a közös felvételüket, és megláttam, hogy a masszőrnél hogyan viselkedett Minjae, kedvem támadt kitaposni a beleit. Tutira nem fájt annyira az a talpnyomkodás, mint mutatta, csak rohadt jól esett neki, hogy V mögé mászott, és szorosan átölelte.

Kezdtem megint felhúzni magam, úgyhogy jó erőteljesen becsaptam magam mögött az öltözőszekrényt, majd kijelentkeztem, és bolyongtam még egy ideig, mielőtt hazamentem volna. Beugrottam egy könyvesboltba, hogy vegyek pár angolkönyvet, de csak nézelődtem, megint nem jutottam előrébb a tanulásban.

Tényleg nem tudtam, mit kellene csinálnom. Azt sem tudtam, kitől kérhetnék tanácsot. Yoongi elé nem mertem odaállni, mert féltem az igazságtól, úgyhogy inkább Hosoek hyungot választottam. Hopie még neheztelt rám a reggeli kirohanásomért, de amikor félrehívtam beszélgetni, velem tartott.

– Hyung, segíts nekem! – kapaszkodtam bele a zakójának ujjába.

– Mi van, pénz kell? Leégtél?

– Tanács kellene.

– Nem tudtam, hogy szánalmas emberektől is fogadsz el tanácsot.

Megértettem a hyungot, hogy haragszik. Mérges voltam rájuk, és ahogy szoktam, minden baromságot a fejükhöz vágtam, ami eszembe jutott. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy nem értik meg a problémát és csak okoskodnak, de higgadt fejjel beláttam, hogy csak jót akartak.

– Sajnálom, hyung. Nem úgy gondoltam.

– De, Jungkook. Úgy gondoltad, ez egyértelmű. Csak azt nem értem, hogy minek kellett kiemelni Yoongit. Ha jól emlékszem, hozzád vágott egy sörösüveget, amikor mindenki más támogatott.

Sugával a kapcsolatom enyhén szólva is viharos volt. Voltak pillanatok, amikor nagyon közel éreztem magamhoz, máskor pedig kilométerekre került tőlem. Mindkettőnknek volt mentális betegsége, így könnyen azonosulni tudtunk egymás kétségeivel, nehézségeivel, azzal, milyen félelmetes is ez, de amíg ő elzárkózott, én elmartam magam mellől az embereket, amikor tomboltam. Ráadásul alapjáraton is heves természetű srácok voltunk, ha veszekedni kellett, azonnal mi estünk egymásnak.

– Akkor úgy éreztem, hogy Yoongi hyung az egyetlen, aki őszinte velem, és ti csak aranyköpéseket mondotok.

– Tudod, nagyon nehéz kezelni téged ilyenkor. Nem akarunk még jobban feldühíteni, így lehűtjük magunkat, és próbálunk nagyon gyengéden megfedni. Nagyon bonyolult kézikönyved van, még én sem tudom értelmezni sokszor, pedig mi jóban vagyunk.

Nagyon hálás voltam Hosoek hyungnak, ő volt az első, aki nyitott felém azok után, hogy kiderült a viszonyunk Taehyunggal. Nem akartam megbántani, csak ha feldühítettem magam, olyan erős viharok tomboltak bennem, amiket valahogy ki kellett adni, és ezt vagy szóval, vagy ütéssel tettem. Úgy tűnt, mindkettő ugyanolyan fájdalmas tudott lenni.

– Nagyon sajnálom, Hosoek hyung – mondtam, és készültem letérdelni elé, hogy a bocsánatát kérjem, de gyengéden megfogta a karom és visszahúzott.

– Jól van, felejtsük el! Mondd inkább, hogy mi a baj!

– Taehyung… – kezdtem, és engem is meglepett, hogy elcsuklott a hangom. Azt hittem, nem fáj annyira, hogy még sírjak is miatta. – Összejött valakivel.

Hopie arcára volt írva, hogy nem hisz nekem. Megpróbálta megkérdőjelezni az állításom, de ezt biztosan nem értettem félre. Taehyung hiányos öltözékben volt, egy cseppet sem tagadott, sőt megerősítette a félelmeimet, és nem jött utánam, tehát nem is bánta.

– De Minjae… Már régóta barátok, nem? – vakarta meg Hope a tarkóját.

– Biztos, hogy ez csak most történt meg. Taehyung mindig hű volt hozzám.

Féltékeny voltam, dühös és sértett, de nem hülye. Taehyung szeretett engem, ahogy én is szerettem, sosem néztem másra, ahogy ő sem. Nem volt szükséges, ugyanis jól megvoltunk, és mindent megadtunk a másiknak, csak én csesztem el mindent a titkolózással meg a hülyeségeimmel.

– Vissza akarom szerezni, de nem tudom, hogyan tegyem.

– Hát elég csúnyán bántál vele, az biztos.

– A szobákkal ez az egész csak egy hülye félreértés volt.

– Nem csak ez. Az utóbbi hetek… Jungkook, össze-vissza rángattad V-t. Egyszer jóban voltatok, máskor rosszban, tegnap gondolom lefeküdtetek, ma meg azt mondtad neki, hogy nem akarsz közösködni vele. Nem meglepő, hogy elege lett.

Ezzel én is tisztában voltam. Az este olyan csodálatos volt, majdnem elolvadtam. Amennyire ködösen emlékeztem a játékokra, annyira tisztán élt bennem minden pillanat, amit együtt töltöttünk. Olyan régen éreztem már azt az édes forróságot, ami betakart minket, szomjaztam az érintésére, minden csókja egy-egy simítás volt a lelkemre, ha csak rá gondoltam, kellemes borzongás futott végig a testemen.

– Kérdezhetek valamit? – indult vissza az épületbe Hosoek. Az idő lehűlt, ha túl sokáig maradtunk az erkélyen, könnyen megfázhattunk.

– Nem ütöttem meg senkit, hyung.

– Ennek örülök, de nem ezt akartam kérdezni – mosolyodott el J-hope, majd szomorúan komollyá vált az arca. – Jungkook, jársz te orvoshoz?

Keserűen nevettem fel.

– Mégis mikor járnék, hyung? Abban az öt percben, ami szabadidőnk van? Vagy menjek ma, amikor a szüleimmel találkozom?

– Valahogy akkor is időt kellene rá szakítani. A te érdeked, hogy jobban legyél.

– Nem csak az enyém.

Annyira utáltam magamat, amiért ilyen undorítóan gyenge voltam. Mások sokkal nehezebb helyzetben voltak, mint én, mégse kellett pszichológushoz járniuk. A szüleim előtt is mindig olyan kellemetlenül éreztem magam. Amikor megkérdezték, hogyan érzem magam, éreztem a hangjukban a kényelmetlenséget, bizonyára nem ezzel dicsekedtek a barátaiknak. Szerettem volna, ha a szüleim nem szégyenkeznek miattam, de nem tehettem ez ellen semmit. Ilyen voltam, és kész.

Egész úton ezen gondolkodtam Busan felé, és szándékosan olyan ruhát vettem fel, ami leért a kézfejemig, még csak véletlenül se lássák meg a csuklómon az apró heget. A plasztikai sebészek jó munkát végeztek, de egy anya szemét semmi sem vághatta át, úgy féltem tőle, hogy kiderül.

Lehúztam az ablakot, hogy több oxigén jöjjön be az autóba, és magasabbra vettem a telefonom hangerejét. Számokat hallgattam, amiket elénekelhetnék V-nek, hogy kiengeszteljem, de azt hiszem, ez a sok szomorú szöveg sem volt jó hatással rám.

– Jungkookie, jól vagy? – húzta ki a fülemből a zsinort Jimin. – Szóljak a sofőrnek, hogy álljunk meg?

– Igen, kérlek.

Szinte kiestem az autóból, ahogy kinyitottam az ajtót, és az úttest szélén térdelve kapkodtam a levegőt. Jimin bíztatóan simogatta a hátam, ha nem lett volna ott, biztosan elájulok. Az érintése mindennél többet ért akkor, mintha a valóságban tartotta volna a lelkemet, hiába nem éreztem semmit a testemben a fájdalmon kívül, az ő meleg tenyere kissé megnyugtatott.

– Jungkookie, próbálj meg egyenletesen lélegezni! Nyugodj meg! Minden rendben van – csitítgatott. A levegő sípolt, ahogy próbáltam a tüdőmbe szívni, és ömlött rólam a veríték.

Lemenőben volt a nap, de legalább nem volt sötét. Biztosan minden még rosszabb lett volna, ha még a látásomat is elvesztem, így a tekintetemmel bele tudtam kapaszkodni egy kavicsba, egy színes gazba, ami az árok mellett nőtt.

– Taehyung… – nyögtem. – Hallani akarom Taehyung hangját – sírtam fel, és még szorosabban öleltem magam, miközben a homlokomat a koszos földnek nyomtam.

A levegőhiány mellett még hányingerem is volt, de nem ettem semmit az nap, maximum a kávé jöhetett volna vissza, amit az edzőteremben ittam. Azt hiszem, véresre kapartam még kabáton keresztül is a karomat, fájt, ahol szorítottam, de nem mertem elengedni.

– Jungkookie, Taehyung van a vonalban. Kihangosítom – mondta Jimin, és letette a drága, pátyolgatott telefonját a fejem mellé a koszba.

– Jungkookie… Hallasz?

– Hyung… – tört rám egy újabb sírógörcs, majd felkiáltottam, ahogy éles fájdalom hasított a mellkasomba. Egy pillanatra átfutott a fejemben, hogy lehet, ez lesz az utolsó alkalom, hogy beszélhetünk, és el akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem, de ha kinyitottam a számat, csak fájdalom ömlött ki belőle.

– Jungkookie, legyél erős! Nyugodj meg! Jimin ott van veled – Taehyung próbált nyugodtan és érthetően beszélni, de hadart, tehát ideges volt. – Holnap reggel leutazok hozzád. Nem, még ma. Azonnal autóba ülök. Tudom, hol laktok. Csak próbálj meg eljutni a szüleidhez.

– Nem, hyung… Így nem… Nem akarok… Nem… – ziháltam.

Miért nem tudtam lélegezni? Miért nem tudtam megnyugodni? Hiszen nem volt semmi baj, a szüleim biztosan nem haragudtak volna, amiért rosszul lettem. Anya pátyolgatna, apa bíztatóan veregetné a hátam, az asztalon már roskadásig állnak a finomabbnál finomabb ételek… Ilyenekre gondoltam, hogy megnyugodjak, és bár még mindig nem fulladtam meg ahhoz képest, hogy úgy éreztem, bármelyik percben megtörténhet, nem bírtam összeszedni magam.

– Jungkookie, hallasz? – kérdezte V. Egyre ijedtebbé vált a hangja.

– Hallak, hyung.

– Szeretlek. Nagyon szeretlek. Mindent megbeszélünk, jó? Nyugodj meg!

– Én is… Én is szeretlek – nyöszörögtem.

Nem akartam, hogy ezért béküljön ki velem. Nem szánalomból akartam a szerelmét és a megbocsátását, hanem azért, mert komolyan úgy gondolta. Erősnek kellett lennem, hogy egyenlő felek lehessünk.

– Ne gyere le, hyung! – motyogtam a készüléknek. – Maradj a családoddal! Én jól leszek. Jimin úgyis hazáig kísér, ott meg lesz társaságom.

– De…

– Ne, hyung! Nem akarom, hogy gyere. Kérlek. Kérlek, ne gyere!

Taehyung belenyugodott a döntésembe, de addig telefonos kapcsolatban maradtunk, amíg vissza nem ültem az autóba. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam. Jiminnek dőltem a hátsó ülésen, az ablak felé fordulva, a beszökő levegő az arcomba csapott. Nagyon leizzadtam, hiába törölgettem a homlokomat, az egész ruhám rám tapadt.

– Jiminie hyung… Köszönöm, hogy mellettem vagy.

– Ez természetes.

Igazából nem volt természetes. Mehetett volna külön is, ő mégis velem utazott, és ha nem tett volna így, valószínűleg mentő visz el az árok széléről. Jimin törődött velem, mellettem állt, pedig valószínűleg ez nagyon fájdalmas lehetett neki. Hiába nyugtatott, csak V tudta elérni, hogy összeszedjem magam, pedig nem akartam bántani Jimint. Egyszerűen csak nem voltam szerelmes belé.

Segítség nélkül nem jutottam volna el az ajtóig, és amint kitárult, anya szeretetteljes ölelésébe burkolóztam. Ha Jimin nem tartott volna a derekamnál fogva, biztosan teljes súlyommal estem volna rá arra az édes, törékeny madártestére.

Apa és Jimin eltámogattak a régi szobámig, és elfektettek az ágyon. Nem teljesen lehettem magamnál, mert nem hallottam, amit mondtak, csak azt láttam, hogy mozog a szájuk. Anya ügyes keze átöltöztetett, majd felültettek, és legurították a gyógyszert a torkomon. Nem volt egyszerű művelet, mert azonnal köhögni kezdtem tőle, és a fulladástól megint bepánikoltam, de aztán egyszer csak sötétedni kezdett a világ, és elaludtam.

Furcsa álmom volt. Először fel sem tűnt, hogy álom, csak nem értettem, hogyan kerültem a fürdőszobába. Az arcomat fürkésztem a tükörben, a hibátlan sminkemet, a szemöldököm ívét, a hajam vonalát. Fellépésre készülhettünk a kinézetemből ítélve, fehér, selymes ing volt rajtam, amit a Spring Day időszakában hordtunk. Meg akartam nézni, hogy van-e rajtam nadrág, és hogy a cipőmet rendesen bekötöttem-e, de ekkor fordult a kulcs a zárban.

Az ajtóhoz rohantam, és rángatni kezdtem a kilincset, de hiába dörömböltem, nem engedtek ki. Mérges voltam, és aggódtam, hogy lekésem a koncertet, majd meghallottam a csöpögést. Nem a csapból jött, súlyosabbnak tűnt, és az egész szoba beleremegett.

Erős rántással húztam el a zuhanyzó függönyét, de szerencsére nem találtam ott semmit. Teljesen tiszta volt, makulátlan, csillogó.

A csöpögés nem maradt abba. Odahajoltam a csőhöz, hátha onnan jön, majd végig a falon a csempéken, aztán lenézte a földre, hátha rátalálok végre a gondra.

Apró vércseppek pöttyözték a talajt. Rögtön az orromhoz kaptam, ami teljesen száraz volt, majd lepillantva megláttam a vörös foltot az ingemen. Feljebb húztam az ujját, és a sérülésre pillantottam. Egy apró tűszúrás volt csak, nem nagy sérülés, a földön mégis hatalmas vércseppek virítottak.

A fürdőszobában nem volt WC, csak egy fehér törölköző lógott a szárítón, azt vettem el, és a pontra nyomtam. Nem éreztem fájdalmat, valószínűleg a nadrágomon gombjával sérthettem meg.

Hirtelen kezdtem szédülni, és amikor visszapillantottam a törölközőre, abból csavarni lehetett a vörös folyadékot. Azonnal elkaptam onnan, hogy megnézzem, mi történt, és felkiáltottam, amikor megláttam a hosszú vágást az alkaromon. A csuklómtól a könyökömig tartott, a bőr folyamatosan nyílt szét, mintha ki akarnák fordítani az ereimet és a húst a kezemből.

– Segítség! – kiabáltam ki, és a cipőtalpammal rúgtam az ajtót. – Valaki hívjon mentőt! Valaki segítsen!

Pánikolva bámultam a vérző karomat, és nem tudtam, mit kellene tennem. A törölközőt már nem használhattam, és olyan súlyosnak tűnt a vágás, hogy nem is lett volna értelme nyomással elállítani.

A szellőző után kutattam, hátha olyan nagy, mint a filmekben, és ki tudok mászni rajta, de a lábfejem is alig fért volna bele. A csempe egy pillanat alatt változott meg, vörös, kacskaringós hangulok fedték be, mintha valaki festékes ujjal rajzolta volna őket.

„Bűnös”, „Gonosz”, „Ördög”, „Erőszaktevő”, „Gyenge”, „Minek élsz?”, „Halj meg inkább!”, ezek váltakoztak, és egyre sokasodtak, mintha valaki a fürdő falára firkálna. A vörös átvette a fehér helyét, a plafonról vér folyt alá, átszínezve az ingemet is.

Kiabálva ébredtem fel, és azonnal a karomat kezdtem vizsgálni, de a műtéti heget leszámítva egyetlen karcolás sem volt rajta.

– Jungkook – rontott be anya, és azonnal mellettem termett. – Minden rendben. Csak rosszat álmodtál – ölelte a mellkasához a fejem.

– Igen. Igen. Csak álmodtam – ismételgettem, és a biztonságos, meleg ölelés megnyugtatott.

Reggel volt már, az ablakon beáramló napfény legalább is erre utalt, átaludtam az éjszakát. Fáradtnak és megviseltnek éreztem magam, ismerős volt ez a kábultság, valószínűleg az este bevett gyógyszer okozta.

– Emlékszel a tegnapi napra? – simogatta gondoskodóan a fejemet anya.

– Emlékszem. Rosszul lettem útközben. Sajnálom, hogy elrontottam a vacsorát.

– Ugyan. Nem tehetsz róla, hogy beteg vagy. Szerencse, hogy Jiminie veled utazott.

– Igen, fel fogom hívni, hogy megköszönjem.

Éhes voltam, és amikor anya behozta a reggelit, és teletömtem a gyomrom, kicsit jobban éreztem magam. Ülve el bírtam volna aludni, de egyrészt nem mertem, másrészt tisztában voltam vele, hogy csak a gyógyszer miatt van, és jobb, ha felrázom magam a kábulatból.

– Junghyun is benéz ma? – kérdeztem reménykedve. Jó lett volna, ha találkozunk, ő mindig fel tudott vidítani. Már gyerekként is folyton a bátyámon lógtam.

– Azt mondta, ebédre várjuk. Nagyon szeretne már látni téged.

Egy szoros ölelés után félve, de bementem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom. Rekordot dönthettem, szinte sprinteltem kifelé, és a küszöbön majdnem fellöktem apát. Az arcomra lehetett írva a riadalom.

– Jungkook, minden rendben?

– Igen, minden oké, csak sietni akartam – hazudtam, és lementem a nappaliba.

A következő fansign csak 7-én volt, de előbb vissza kellett mennünk a motelbe. Az ügynökség akkor örült volna a legjobban, ha már este Seoulban vagyok, de a többiek is csak másnap jöttek haza, sőt J-hope csak 5-én, úgyhogy lehet, hogy én is bepróbáltam a későn érkező szerepét. Jól esett otthon lenni, jót tett, hogy nem csak a tagokat látom.

– Este hívott az egyik kis barátod, az az aranyos, mosolygós fiú.

– Taehyung? – próbálkoztam. Hoseok is nagyon sokat mosolygott, de úgy éreztem, anya V-re gondol. A kis macifejűnek nem is kellett snapchat animáció, anélkül is olyan cuki volt, mint egy medvebocs.

– Igen. Kérdezte, hogyan érzed magad. Aggódott érted.

– Értem – bólintottam, és felhúztam a térdeimet.

Annyiszor elképzeltem, hogy kinyitom a számat, és csak annyit mondok: „Anya, együtt vagyunk Taehyunggal. Szeretjük egymást”, de sosem jött a számra. Nem mertem színt vallani. Elég csapás lehetett nekik az, hogy mentális betegséggel küzdök, el sem mertem képzelni, mit szólna ahhoz, hogy egy fiúval járok.

– Jungkookie, beszélgessünk! – ült le mellém anya, és a karomat simogatta.

Rosszat sejtettem. Minden beszélgetés, ami így kezdődik, rosszul végződik. Lehet, hogy V elmondta? – futott át a fejemen a gondolat, aztán gyorsan elvetettem. Mégis miért mondta volna el? Semmi értelme nem lett volna. A jelen pillanatban együtt sem voltunk.

– Tudod, nekem bármit elmondhatsz – kezdte anya, de gyorsan a helyes mederbe tereltem a dolgokat. Minél kevesebb ideig tartott a feszültség, nekem annál jobb volt.

– Anya, inkább mondd el, hogy mit tudsz. Még nem vagyok elég jól a várakozáshoz.

– Rendben – sóhajtott fel, és a kézfejem köré zárta a tenyerét. – A menedzser felhívott, és elmondta, hogy átestél egy kisebb műtéten, mert megsérültél.

– Azt is elmondta, hogyan sérültem meg? – kérdeztem leszegett fejjel. Egyszer ezen is túl kellett esni.

– Nem. Ezt tőled szeretném megtudni.

Át kellett gondolnom, mit mondjak. A teljes igazságot nem lehetett, ki kellett hagynom a történetből Taehyungot meg a veszekedést, inkább csak az egyéb problémákra összpontosítottam. Elmondtam, hogy nagyon stresszes volt a comeback, hogy akadt egy kis nézeteltérés a csapaton belül, és azt, hogy megint kiújult a betegségem, és nem volt időm rendesen kezeltetni.

Anya persze megijedt, és óvatosan, de megszidott, amiért ilyen őrültséget tettem. Én sem voltam büszke rá, de megpróbáltam túllépni rajta, és elkerülni, hogy újra beleessek. Persze ő sem örült, hogy nem járok rendszeresen orvoshoz, és megpróbált bátorítani, hogy menjek vissza hamarabb Seoulba, és látogassam meg Dr. Kimet, de nekem sokkal nagyobb orvosság volt, hogy velük lehetek.

Miután ezt megbeszéltük és anya a konyhában tett-vett, mi apával tévét néztünk. Sportcsatornákon szörföltünk, és olyan jó érzés volt együtt szurkolni a csapatainknak, egészen felszabadított ez a kötetlen program. Sokkal, de sokkal több időt kellett volna a családommal töltenem, de néha hosszú hetek teltek úgy el, hogy nem tudtam visszaírni nekik. Vagy azért, mert nem volt időm rá, vagy azért, mert ha beengedtem volna az érzelmeket, azzal csak összetörtem volna magam, és akkor ugrik a munka.

A telefonomon minden hyungtól érkezett üzenetet, valószínűleg végigfutott a forródróton, hogy rosszul lettem, aranyosak voltak, ahogy izgultak. Mindegyikük üzenetéből kiérződött a szeretet.

Hope-angel: Pihenj sokat!

Genius (Suga): Szedd össze magad mire visszatérsz!

Jin hyung: *scaredlikehell* Pihenj sokat és egyél rendesen! Ne foglalkozz semmivel, csak azzal, hogy felgyógyulj!

Rap Monster: Gyógyulj meg! Várunk vissza!

Jiminie: PIHENJ SOKAT Jungkookie! ♥

V külön írt üzenetet a saját beszélgetésünkbe, a közös BTS-es csoportba nem is hallatott magáról. Sajnáltam, hogy aggodalmat okoztam neki, igazából jobb lett volna, ha meg sem tudja, hogy rohamom volt, de akkor nem vágytam senki másra, csak rá.

Az üzenete így szólt:

Nyuszi! ♥

Szörnyen aggódok érted. Tudom, hogy azt kérted, hogy ne menjek oda, de nem lenne mégis jobb együtt? Megértem, ha haragszol, és nem akarsz látni, de… Legalább küldj egy képet magadról, hogy jól vagy, és akkor megnyugszom… Vagy nem… Nem tudom. Jobb lenne veled lenni. Nagyon féltelek. Legyél sokat anyukádékkal, a szeretetük majd felmelegít. Mindig rád gondolok. Szeretlek. ♥♥♥

Szinte láttam magam előtt, hogy mennyit szenvedett ezzel az üzenettel. Ott ülhetett a szobájában, törökülésben, és vagy fél óráig tanakodhatott, hogy egyáltalán mit írjon a megszólításba. Akkor szokott nyuszinak hívni, amikor nagyon aranyosnak tart, igazából szerettem is ezt a becenevet, örültem, hogy erre esett a választása. A soraiból kiérződött, hogy milyen ideges, de nem mertem felhívni. Féltem, hogy milyen hatással lenne rám a hangja.

Ezt írtam vissza:

Nyugi, jól vagyok. Most nem nézek ki elég jól, hogy képet küldjek. Ebédre jön a tesóm, egész nap vele leszek. Este írok.

Kicsit lerázósnak tűnhettem, de ha hosszabban írtam, az mindig túl depresszív vagy szomorú lett, és nem akartam még ennél is idegesebbé tenni. Neki is pihennie kellett, boldogságot raktározni a szüleitől, és nem miattam aggódnia. Egyre jobban dühített, hogy felhívattam ott az út szélén.

Abban az egy órában, amíg a testvéremre vártam, megpróbáltam rendbe szedni a külsőmet. Megmostam a hajam és amennyire tudtam, befésültem, hogy eltakarja a homlokomat. Ráhúztam egy kötött, fekete sapkát, és kiválasztottam a legvagányabb szerelést a táskámból. Mire csengettek, illatos, helyes és elfogadható lettem, igaz, a szemeim nem csillogtak olyan fényesen, mint kellett volna.

Szinte a bátyám nyakába ugrottam, mint amikor kisgyerekek voltunk, és el sem akartam engedni a farmerkabátját. Ő csak mosolyogva megsimogatta a fejem, és szélesen rám mosolygott.

– Én is örülök neked, Kookie. Nézd csak, kit találtam az ajtó előtt!

Elnéztem a válla fölött, és minden boldogság egyetlen rándulással eltűnt az arcomról. Taehyung zavartan nézett rám, kissé talán ijedten, valószínűleg nem ilyen reakcióra számított.

Borzasztóan mérges lettem rá. Az üzenete reggel érkezett, tehát meg sem várta, hogy válaszoljak neki, egyszerűen kocsiba ült, és anélkül jött el, hogy meghívtam volna.

– Hyung, beszélgessünk egy kicsit! – ragadtam karon Taehyungot, hogy kirángassam a kertbe, és jól elküldjem a fenébe, amikor anya kidugta a fejét a konyhából.

– Jaj, Taehyungie, de jó, hogy itt vagy! – repült oda hozzánk, és kifejtette a szorításomból a bandatagomat. – Reggel pont rólad beszéltünk. Gyere, egyél velünk!

– Köszönöm. Elnézést kérek, nem akartam zavarni.

– Dehogy zavarsz! A szüleid elfoglaltak? Nyugodtan ünnepelj velünk! Jungkook barátait szívesen látjuk.

Legszívesebben felszólaltam volna, hogy Taehyung nem a barátom, csak egy bandatárs, aki beleártja magát az életembe, de aztán még időben rájöttem, hogy ezzel megint csak megbántanám. Annyira mérges voltam. A testvéremmel akartam lenni, kicsit átbeszélni az aggályaimat, tanácsot kérni tőle, hogy mit tegyek azzal a bizonyos „lánnyal”, akivel olyan nehezen mennek a dolgok, erre V megérkezett, és valószínűleg egész napra a nyakunkon ragadt. Nagyszerű! Tökéletesen tudott időzíteni…