Truthmates - 20. fejezet: A szerető

Jaejoong:

Yoochunnál sokáig nem tört meg a jég. Voltak epizódok, amikor jobb, és amikor rosszabb lett közöttünk a légkör, aztán egyszer keletkezett egy nagyobb repedés, ami az évek alatt egyre csak tágult és tágult. Ezt is Eunhyének köszönhettem.

 Éppen egy albumon dolgoztunk, és szinte alig láttam a lányom, mert még az éjszakákat is a stúdió kanapéján töltöttem. Fáradt voltam, stresszes, ideges és hihetetlenül türelmetlen. Mindenkivel veszekedtem, és Yoochunnal is csúnyán összerúgtuk a port egy idióta kávé miatt, úgyhogy magamban dúlva-fúlva gubbasztottam a kantinban, amikor Gayoon leült velem szembe.

– Jaj, oppa, olyan cuki a kislányod! – sóhajtott fel, és szélesen rám mosolygott. – Egész nap tudnám szeretgetni, olyan kis édi-bédi.

– Az. És ez most hogy jutott eszedbe? – kérdeztem a hangulatomhoz megfelelően, durván és udvariatlanul.

– Csak láttam Yoochun karjában. Nagyon jól mutatnak együtt.

Köszönés nélkül pattantam fel, és vágtattam el abba az irányba, ahol a lányomat sejtettem. Akármilyen gyerekes is volt a tény, féltékeny voltam Yoochunra. Hetek óta nem láttam a kis drágámat, erre Yoochun tartja a kezében? Felháborított, hogy anyám lepasszolta a gyereket a bandatársamnak ahelyett, hogy egyenesen hozzám jött volna.

Fújtatva álltam meg a társalgóban, ahol már szép nagy társaság gyűlt össze a kanapé körül, ahogy ez mindig lenni szokott, ha felbukkan egy kisember. Én felbőszült bikaként vágtattam át a társaságon, hogy aztán hirtelen lefékezzek Yoochun előtt. A szemeim villámokat szórhattak, mert Yoochunie arcáról szempillantás alatt leolvadt a mosoly, és a lányok hahotázása is szépen lassan elhalt.

– Hello – köszönt Yoochun esetlenül.

– Hello – vágtam vissza élesen, akár egy ostorcsapás. – Jól érzed magad? – böktem a fejemmel a tapsikoló lányom felé. Miért élvezi annyira egy idegen karjaiban?

– Anyukád keresett. Kiszaladt a mosdóba, és megkért, hogy addig vigyázzak rá.

– Nagyszerű. Megtaláltál. Most már add ide!

Amint a karomba zárhattam a kislányom, hátat fordítottam a bámészkodó csürhének, és Eunhyéstül visszamentem a stúdióba. Megérezhette, hogy apunak rossz kedve van, mert idegesen fészkelődött, és ijesztően lefelé görbült a szája, amikor farkasszemet néztünk egymással. Nem akartam, hogy sírjon. Szerettem. A dühöm nem neki szólt, hanem úgy általánosságban mindennek, de persze ezt egy baba nem érhette meg.

– Jaj, Eunhye, ne legyél szomorú! – dőltem el vele, és a magasba emeltem, mintha repülőznénk. – Apuci úgy, de úgy örül neked! – forgattam meg egy kicsit, amitől hamar visszatért a kedve.

Éppen a napi fekve nyomásomat teljesítettem Eunhyével, amikor kopogtak az ajtón. Yoochun dugta be a fejét mosolyogva, majd letette az asztalra a cumisüveget, amit a nagy sietségben otthagytam. Igazából, észre sem vettem, hogy bármi tartozéka lenne a lányomnak, az volt a lényeg, hogy ő az enyém, és senki másé.

– Hyung, ha gond, hogy hozzáértem a lányodhoz, akkor sajnálom. Nem tudtam, hogy el vagyok tiltva tőle – kért bocsánatot teljesen őszintén az egykori legjobb barátom, mindennemű gúny és utalás nélkül.

Gyorsan ültem fel, és Eunhye kicsit meg is ijedt a hirtelen helyváltoztatástól, de amint megkapaszkodhatott a ruhámban, már meg is nyugodott. Örültem, hogy ilyen biztonságérzete lesz, ha a közelemben van. Én is mindig megnyugodtam, ha a testemhez szoríthattam.

– Az előbb hülyén viselkedtem – vallottam be. – Elkapott a féltékenység, hogy másnál van Eunhye. Ez nem neked szólt. Tudod… – kezdtem zavartan. – én szeretném, ha a lányomnak Yoochun bácsi nem apa munkatársa, hanem inkább a legjobb barátja lenne. Mit gondolsz, van erre esélyem?

Yoochun sokáig gondolkodott, és az arca már nem mesélt nekem semmiről. Vágytam a régi időkre, amikor elég volt egy pillantás, és a másik fejébe láttunk.

– Nem tudom. Talán… Lehet… Biztosan…

Amikor Yoochun leült mellém, és megpaskolta a vállam, kedvem lett volna elbőgni magam, de nem akartam megijeszteni a lányom, és egyébként is tartani akartam magam az ilyen lányos viselkedéstől. Igaz, hogy Eunhyének én voltam anyja-apja egyszerre, de azt akartam, hogy erős, megbízható férfinak lásson, akire tud támaszkodni, és aki mindentől megvédi őt az életben. Legyen fél, négy, vagy hatvan éves.

– 5 év múlva –

Amikor Eunhye rám ugrott, nem fájt elviselhetetlenül, ahogy a térde az oldalamba mélyedt, de színpadiasan összeestem, hogy megvigasztalhasson.

– Jaj, papa, ne halj meg! – rázogatta a vállam szélesen mosolyogva. – Most nincs forgatás.

– Miből van a te csontod? Betonból? – ültem fel, és az ölembe vettem, majd elkezdtem lovacskázni vele. Eunhye az ingembe kapaszkodott, és morcos szemöldökkel fixírozott. Kísértetiesen hasonlított ez a nézés a sajátomra. A lányom az évek alatt tökéletesen levette az arckifejezéseimet. – Mennyivel könnyebb volt ez, amikor kicsi voltál – merengtem el. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy az ici-pici babámból már egy öt éves cula lett, és ezzel együtt én is ennyit öregedtem.

– Éppen ez az, apa! Nem vagyok már kisgyerek. Eunhye már nagylány.

– Nekem mindig kislányom maradsz – emlékeztettem. – De miért hangoztatod már harmadik napja, hogy te nagylány vagy? Kapni szeretnél valamit?

– Hát… Apa… Arra gondoltam, hogy nem akarjuk meglátogatni anyát? Azt mondtad, hogyha nagylány leszek, akkor találkozhatunk vele többször, de mindig csak karácsonykor, meg a szülinapján megyünk.

Sosem szándékosan csináltam ezt, de ha szabadnapom volt, akkor Eunhyével csináltunk valamit közösen, és sosem jutott eszembe, hogy meglátogathatnánk Seungah-t. Leveleztünk egymással, és még a lányának is írt néha, amit én készségesen felolvastam, de ennyiben ki is merült a közös ismeretségünk.

– Anya mondta, hogy lesz holnap este egy kerti parti a kórházban, és lehet hívni családtagokat. Apa, ugye elmegyünk?

– Mikor mondta ezt neked az anyád? – kérdeztem mérgesen. Megbeszéltünk, hogyha az ő nevére jön üzenet – mert Eunhye a saját nevét már el tudta olvasni –, azt mindig odaadja nekem.

– A múltkori levélben.

– És akkor hogyan lehet, hogy én nem tudok róla?

– Mert nem te olvastad el nekem, apa – vallotta be a bűnös, lehajtott fejjel.

– Eunhye! – csattantam fel. – Mit beszéltünk meg?

– Bocsánat, apa! – vetette rám újra magát, és az ingembe szipogott. Úgy utáltam, ha sír.

Szorosan magamhoz öleltem, és az apró buksiját simogattam, amíg meg nem nyugodott, de meg kellett értenie, hogy az életben vannak szabályok, amiket be kell tartani. Gondosan odafigyeltem rá, hogy ne kényeztessem el túlzottan, de még így is rengeteg dolgot megengedtem neki, cserébe azonban elvártam, hogy azt a kevés szabályt, amit a közös életünkben hoztunk, betartsa.

– Szóval mit írt anyád pontosan?

– Hogy hiányzunk neki, és szeretné, ha elmennénk erre az eseményre, hogy láthasson. Lesz étel és ital, és azt mondta, hogy más gyerekek is lesznek ott, úgyhogy én sem fogok unatkozni.

Nem örültem neki, hogy Seungah a hátam mögött fűzte meg a lányunkat. Igazán megírhatta volna nekem is a dolgot, nem tiltottam el tőle. Az a napom szabad volt, és Eunyhe viselkedéséből ordított, hogy mindenáron menni akar, úgyhogy nem maradt túl sok választásom. Seungah az utóbbi időben jobban volt, úgyhogy nem féltem attól, hogy megijesztené Eunhyét, az apróság egyébként is tudta, hogy a mama beteg, és néha furcsán viselkedik.

– Rendben, elmehetünk.

– Olyan szuper vagy, apa – nyomott egy cuppanós puszit az arcomra a tündérke, és összekulcsolta az ujjainkat. – Apa, kérdezhetek valamit?

– Kérdezz! – nyomtam puszit a kézfejére. Teljesen elveszett a markomban.

– Hogyan lesznek a gyerekek?

Ez lesokkolt. Fel voltam már lélekben készülve, hogy ezt egyszer meg fogja kérdezni, de a felvilágosításra tíz évvel később számítottam, ráadásul amúgy is át akartam passzolni az anyámnak. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyen hirtelen lesz kíváncsi erre, így átgondolt mesém sem volt hozzá.

– Hát… – kezdtem zavartan. A lányom nagyon okos volt, és nem akartam, hogy levágja, hogy kamuzok neki, de mégsem mondhattam el az igazságot. Ahhoz még túl kicsi, és nem értené meg.

– Az ovitársam azt mondta, hogy a gyerekek szerelemből születnek, de, apa, te nem vagy szerelmes a mamába, igaz? Akkor én hogyan születtem?

Ez eléggé fájt. Nem akartam, hogy Eunhye valami furcsa torzszülöttnek érezze magát a korosztályában, amiért nincs rendesen anyja. Már az is necces volt, hogy minden szülök napján csak én, meg az anyám ment el, és áldottam az eget, amiért Eunhye annyira értelmes, hogy felfogja, az anyja beteg, és nem mehet emberek közé.

– Tudod, a felnőttek csinálnak felnőttes dolgokat, és abból lesz a baba. Van, amikor ezek a felnőttek szerelmesek egymásba, de van úgy, hogy csak vonzódnak a másikhoz.

– Mit jelent az, hogy vonzódni?

– Amikor vonzódsz valakihez, akkor kitűnik a tömegből a számodra, és szeretnél a közelébe kerülni, és hozzáérni, vagy megpuszilni.

– És milyen az, ha szerelmes vagy?

– Ha szerelmes vagy, akkor nem látsz mást, csak a szerelmed. Folyton rá gondolsz, hevesen ver a szíved, ha a közeledben van, és minden idődet vele akarod tölteni.

– Akkor, apa, én szerelmes vagyok beléd.

Hangosan felkacagtam, és hatalmas puszit nyomtam Eunhye arcára. Jól esett, hogy ennyire szeret a lányom. Ő volt a legfontosabb nő az életemben.

– Belém nem lehetsz szerelmes, mert az apád vagyok, de nagyon-nagyon szerethetsz.

– És apa, te voltál már szerelmes?

– Igen.

– És akkor miért nem az a lány az anyukám? Vagy miért nincs testvérem?

– Mert apa és az a lány összeveszett.

– Ő sem mutatta meg a levelet? – próbálta a saját problémájához mérni Eunhye az enyémet.

– Nem. Ott apa csinált butaságot, és Jinhae nem bocsátott meg ezért.

– Akkor Jinhae unnie buta volt. Apa a legszebb az egész világon, és neki van a legszebb hangja. Ha nagy leszek, olyan férjem lesz, mint apa.

Bele sem akartam gondolni, hogy Eunhye egyszer eljut abba a korba, amikor már nem én leszek neki a legfontosabb, és valamilyen ideges suhanc belepofátlankodja magát a szívébe. Nem terveztem, hogy az a baseballütős-fajta apuka lennék, de biztos, hogy nem fogok bárkit a lányom közelébe engedni. Híres ember gyereke, gazdag családhoz tartozik, úgyhogy első körben a pénzhajhász aranyásókat kell kiszűrnöm, aztán jönnek a playboyok, akik csak a szórakozást látják majd benne. Ezt a két típust jól ismertem, az utóbbit sajnos saját magam miatt.

– És, apa, nem vagy magányos, amiért nincsen barátnőd?

– Miért lennék? Itt vagy nekem te.

– Tudom, de Junsu oppának és Yoochun oppának is van barátnője.

– Oppa? Most már nem bácsinak hívod őket?

– Nem, mert Yoochun oppa megkért, hogy ne tegyem, mert attól idősnek érzi magát – adott magyarázatot Eunhye, aztán visszatért az eredeti témára. – Szóval, apa, nem nézünk neked egy hercegnőt? Mint a mesékben. Tartunk egy nagy bált, ahol megláthatod Hamupipőkét. Majd segítek megkeresni a cipőjét.

Hangosan felkacagtam Eunhye ötletén. Jó lett volna, ha ilyen könnyen megy az egész, de egyetlen kapcsolatom se jött össze. Nehéz volt gyerekkel párt találni magamnak, mert egyetlen lány sem akart rögtön ebbe a fázisba lépni. Én meg addig nem mutattam be őket Eunhyének, amíg nem lett biztos a dolog, mert nem akartam, hogy megszeressen valakit, utána meg eltűnjön az életéből. Eunhyének stabilitás kellett nőképből, ha már az anyját alig látta.

– Ez nem ilyen egyszerű, kicsim. Az élet nem olyan, mint a mesékben.

– De, apa, én tudom, hogy te keresed a hercegnődet.

– Hogy mit tudsz te? – vesztettem el egy pillanatra a fonalat. Fogalmam sem volt róla, hol van Jinhae, és még ha néha kutakodtam is az interneten, azt Eunhye biztosan nem tudta elolvasni.

– Amikor a mamánál kell aludni, akkor apa unnie-kkal találkozik.

A kezembe temettem az arcom, és szerettem volna elsüllyedni. Annyira ciki volt, hogy a saját, még csak öt éves lányom vágta az arcomba ártatlanul, hogy tisztában van azzal, hogy csajozom. Mindig nagyon diszkréten intéztem ezt, és nem is csináltam belőle rendszert, többször hotelekben, vagy a lányok lakásán éltem ki a vágyaimat, de úgy tűnt, ez is elég gyanús volt.

– És ki mondta ezt neked? – próbáltam menteni a menthetőt, de már így is nyakig benne ültem.

– Senki. Én láttam.

– Mit láttál? – ijedtem meg. Ha az emlékezetem nem csalt, mindig bezártam a bejárati ajtót. Azt nem tudtam volna megbocsátani, ha Eunhye valami olyat látott volna miattam, ami nem a korosztályának való.

– Hogy éjszaka idegen unnie-k jönnek ki a lakásból, de én nem haragszom. Apának kell egy hercegnő, hogy boldog herceg legyen.

Édes egy lányom volt, de ezentúl jobban oda kellett figyelnem arra, hogy már nem bölcsis, és kezdi kapizsgálni, hogyan működik a világ. Jó lett volna találni magam mellé egy társat, aki Eunhyét is elfogadja, és a lányom is viszont szereti, de ha rendes barátnőt nem találtam magamnak korábban, kétséges, hogy jó anyapótléknál ez menni fog.

– És, apa, miért nem kértél bocsánatot Jinhae unnie-tól?

– Bocsánatot kértem, de olyan nagy butaságot csináltam, hogy azt nem lehetet megbocsátani azért, mert sajnáltam.

– És akkor te és Jinhae unnie már sose lesztek együtt? Jinhae unnie, nem is szeretett igazából?

– De, ő nagyon szeretett engem, és én is nagyon szerettem, de sajnos másik országba költözött, és nem tudom, hol van. Lehet, hogy már másik férfit szeret, megházasodott, és gyerekei vannak. Nem tudok róla semmit.

Eunhye belátta, hogy nem tud olyat mondani, amitől ez a téma szebb lesz, így inkább lemondott róla, és elkezdte mesélni, hogy mi történt vele aznap az oviban. Látszott, hogy színpadon lép fel az apja, mert ő is folyamatosan szerepelni akart, és minden előadásban főszerepet játszott, és elsőként tanulta meg a verseket és népdalokat, de nem szántam erre a pályára. Pontosan tudtam, hogy milyen árnyoldalai vannak az idolságnak, a lányoknál pedig ez még kínzóbb lehetett. Én is szenvedtem a sasaengektől, de abba bele sem mertem gondolni, milyen lehet ez a gyengébbik nemnek. A legrosszabb esetben használom az erőmet a követőimmel szemben, de egy védtelen nő mégis hogyan védené meg magát, ha egy falka begerjedt férfi követi? Egyetlen éjszakát se tudnék rendesen végigaludni, ha Eunhye folytonos veszélynek lenne kitéve. Sokkal jobban örülnék neki, ha valamilyen hétköznapi munkát választ majd magának.

– És egyébként ki olvasta fel neked azt a levelet? – kérdeztem, amikor mosogattunk. Eunhye a sámlin állt mellettem, és a tányérokat törölgette. Bevett szokás volt nálunk, hogy együtt főzünk, és együtt mosogatunk, hogy ne érezze kellemetlen házimunkának a dolgot, és legalább eközben is tudjunk beszélgetni.

– Yoochun oppa.

– Apa, meg fogja ölni Yoochun oppát.

– Jaj, apa, ne öld meg! Nem mondtam el neki, hogy anyától jött, csak hogy olvassa el nekem, mert én nem tudom.

Nem az volt a baj, hogy belesétált a ravasz lányom csapdájába, hanem, hogy azóta nem szólt nekem erről. Azonnal hívnia kellett volna, hogy „Bocsi, hyung, de azt hiszem elolvastam Eunhyének Seungah levelét. Készülj fel, hogy el akar majd menni hozzá!”. Miért nem tudott előre szólni?

 – Apa, ne legyél mérges Yoochun oppára. Inkább haragudj rám! Én vagyok a hibás.

– Rád nem tudok haragudni, és Yoochunieval sem fogok összeveszni, csak megmondom neki, hogy máskor szóljon, ha ilyen történik. Így jó lesz?

– Jó – egyezett bele hosszas tanakodás után Eunhye.

Amint Eunhyét elaltattam, meg is csörgettem a galád barátomat. Csak a harmadik csengés után vette fel, úgyhogy vagy dolgozott, vagy egy bárban iszogatott, és a hangos zene miatt nem hallotta a csengőhangját. Még jó, hogy a rezgést rátette. Az évek ivó tapasztalata sokszor kisegített már minket.

– Hyung?! Mi az? Mondd gyorsan, mert mindjárt be kell csekkolnom.

– Yoochunie, mostanában szokásoddá vált, hogy kihagysz az életedből? Felolvasod Seungah levelét a lányomnak, és külföldre utazol anélkül, hogy szólnál róla? Azt hittem, barátok vagyunk.

– Hyung, Eunhye megesketett, hogy nem mondom el neked, és nem is volt semmi olyan a levélben. Csak látni szeretné az anyját. Tényleg nagyon ritkát látogatjátok meg.

– Yoochun, akkor is mondhattad volna. Én vagyok az apja, nekem kell döntenem ezekben a helyzetekben, és ez egy kicsit nehéz, ha azonnal szembesítve vagyok a tényekkel.

– Bocsánat, hyung. Többé nem fordul elő.

– Jól van, nem haragszom, csak el akartam mondani. És egyébként hová is mész?

– Amerikába.

Hülye kérdés volt. Hova máshová menne Yoochun? Igaz, hogy a rokonai már nem éltek az Államokban, de rengeteg barátja volt ott, és nem várhatta el tőlük örökké, hogy ők jöjjenek Koreába. Néha én is vágytam arra, hogy szabadidőmben külföldre utazzak, de már a második napon hiányozna Eunhye, úgyhogy ezzel még várni kellett egy kicsit.

– Lesz egy fotózás – magyarázkodott Yoochun.

– És miért egyedül mész?

– Hát, mert hármunk közül csak én beszélem a nyelvet? – nevetett fel Yoochun.

– Most miért mondod? Junsu is tud angolul.

– Hát, amit Junsu beszél, azt én nem nevezném angolnak – fanyalgott Yoochun. Tényleg nem tudott leszállni Junsúról, ha szívatásról esett szó. Szegény aranytorkú kiskakasunk meg csak tűrte az egészet. Néha igazán irigyeltem a türelmét.

– Tudod, igazából arra gondoltam, hogy miért nem megy veled Gayoon.

– Ki mondta, hogy nem jön velem? Te kérdezted automatikusan, hogy hová megyek, én meg válaszoltam.

– Akkor érezzétek jól magatokat. Aztán nehogy összeházasodjatok Las Vegasban a tudtom nélkül!

– Ez a veszély nem fenyeget.

Miután elköszöntem Yoochuntól, és a lelkére kötöttem, hogy jelentkezik, ha biztonságosan megérkezett, én is lefeküdtem aludni. Már előre ki kellett pihennem az elkövetkező napot, mert biztosra vettem, hogy hajnalban Eunhye már teljesen fel lesz húzva az esti találkozó miatt.

Nem tévedtem sokat, nyolckor arra ébredtem, hogy Eunhye bepattant mellém, és ezer meg egy puszit nyomott az arcomra. Igazán nem bántam volna a dolgot, ha nem hajnali négykor ér az álom, de így egy kicsit morcosan keltem ki az ágyból, hogy kakaót főzzek neki. Annyira kómás voltam, hogy majdnem a kávézaccot öntöttem a poharába, de még idejében rám szólt, hogy valami nincs rendben.

– Kicsim, el tudod foglalni magad csendben, amíg apa alszik pár órát? – Úgy zakatolt a fejem, hogy majd’ legurult a nyakamról, és nagyon reméltem, hogy nem bujkál bennem valami. Gyűlöltem betegnek lenni.

– Szép álmokat, apuci! – puszilt meg Eunhye, és bekapcsolta a tévét.

Amikor másodszorra felkeltem, ezúttal teljesen magamtól, már délre járt az idő, és az első dolog, ami feltűnt, a szokatlanul nagy csend.

Ijedten szaladtam ki a nappaliba, felkészülve a legrosszabb látványra, de csak egy papírt találtam a dohányzó asztalon. Mivel Eunhye nem tudott írni, lerajzolta, hogy átment a nagyihoz. A végére még egy szívecskét is kaptam, hogy ne aggódjak. Édes egy lányom volt.

 Nagyon izgultam a szanatóriumba vezető úton, és ezt Eunhye is észrevehette, mert a szokásosnál sokkal csendesebb volt, de amint leparkoltam, kiugrott a kocsiból. Nem szerettem, ha így elrohangált, de volt abban valami szép, ahogy az anyja karjába vetette magát. Megértettem, hogy hiányzik neki.

– Úgy örülök, hogy eljöttetek – törölgette a könnyeit Seungah, és alig akart elengedni, amikor megöleltem. – Köszönöm szépen.

– Nézd, anya, ezt neked rajzoltam! – nyújtotta át a művét Eunhye, mielőtt még kínossá vált volna a pillanat. Nem tudom miért, de befeszültem ebben a környezetben, és nagyon szerettem volna valahol máshol lenni. Olyan kényelmetlenül éreztem magam, amiért nem is teljes szívemből vagyok jelen.

A kertben bódékat állítottak fel, ahol finomabbnál-finomabb ételeket lehetett megkóstolni teljesen ingyen. Én első körben megütköztem ezen, aztán eszembe jutott, hogy az ittenieknek nincs is semmilyen keresetük, amit elkölthetnének. Az egész annyira utcabazáros volt, hogy hamar el is felejtettem, hogy hol vagyok, és egy fél óra elegendő volt ahhoz, hogy feloldódjon a zavarom.

Seungah-val egymásba karolva sétálgattunk, miközben Eunhye előttünk szlalomozott, és láthatóan nagyon örült neki, hogy anya és apa jóban vannak. Nem akartam, hogy hiú ábrándokba ringassa magát, sosem jöttem volna össze újra Seungah-val, de az ő lelkének is kellett egy kis nyugalom.

Amíg Eunhye a fák között fogócskázott a vele egykorúakkal, mi leültünk egy padra Seungah-val és onnan figyeltük. Estére kezdett lehűlni az idő, és éreztem, hogy vacog mellettem, így szorosabban átöleltem, és ezt hamar félre is értette.

Amikor megcsókolt, annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam, aztán óvatosan hátrébb toltam.

– Seungah, ne csináld! Nem akarom, hogy Eunhye félreértse.

– Miért, Jaejoong? Élhetnénk boldog családként. Jó lennék hozzád.

– Seungah, semmi sem változott.

– Eunhyének anya kell. Normális. Nem ilyen évi egyszer-kétszer látott.

– Nem akarom, hogy olyan családban nőjön fel, ahol a szülei hazudnak neki. Tudja, hogy nem szeretlek téged, anélkül, hogy ezt bármikor mondtam volna neki. Szeret téged, és mindig is te leszel az anyja, függetlenül attól, hogy nekem van-e éppen valakim, vagy nincs.

– De nem zavarhatod össze a lányunkat. Nem sétálhatnak ki és be a nők az életébe.

– Nem is sétálnak. Odafigyelek erre.

Sokáig nem szóltunk újra egymáshoz, Seungah a kikosarazást próbálta meg feldolgozni, én próbáltam nyugodt maradni. Pont az ilyen beszélgetések miatt nem akartam találkozni vele. Miért nem értette meg, hogy nem szeretem?

– Együtt vagytok? – kérdezte hirtelen.

– Kivel? – kérdeztem vissza fáradtan. A féltékenykedése hiányzott legkevésbé.

– Jinhae-vel. Azóta is együtt vagytok, igaz?

– Jinhae külföldre költözött, és látni sem akar. Valószínűleg már réges-régen kizárt a szívéből.

– Akkor találd meg.

Ez meglepett. Hátrébb is húzódtam kicsit tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, de nem láttam benne semmi furcsát. Nem volt se ködös, se eszelős, csak komoly és határozott.

– Az egyik részem utálja azt a szürke kisegeret, de ha anyaként gondolkodom, akkor tudom, hogy ő jól a gondját viselné Eunhyének. Ráadásul ti is jól kijöttök egymással, és ez a lányuknak is elfogadható kép lenne.

Nem válaszoltam semmit. Szerettem volna megtalálni Jinhae-t, de egyetlen tündér keresztanyám sem volt, aki odavarázsolhatott volna hozzá. Ráadásul, ha még rá is bukkannék, ugyanott tartanánk, ahol öt évvel ezelőtt. Mit mondhatnék neki? Mit hozhatnék fel, ami eltüntetné a fájdalmát? Mivel érvelhetnék, hogy jó társa lennék? Sok minden változott, de a lényeges dolgok megmaradtak. Én csesztem el, és ő szenvedett a legjobban.

Yoochun:

Szerettem volna seggbe rúgni a sorsot, amiért ilyen pofátlanul mutogatja a foga fehérjét. Éppen akkor, amikor készülök felszállni arra a gépre, ami Amerikába visz, hogy részt vegyek egy fotózáson, amin egészen „véletlenül” Jinhae a sminkes, Jaejoong felhív! Nem is én lennék, ha ez nem velem történne meg – ráncoltam a homlokom, amit Gayoon azonnal észrevett.

– Oppa, ne mondd, hogy félsz a repüléstől! – bökte meg játékosan a vállam.

– Nem félek. Ideges vagyok.

– Jinhae miatt? Ugyan, oppa! Biztosan tudja, hogy jössz. Látja a beosztásán, nem fog megdöbbenni, ha belépsz a terembe. Ráadásul már öt év eltelt, és mind a ketten továbbléptetek.

Erre felkaptam a fejem. Gayoon sosem mesélt Jinhae életéről, de tisztában voltam vele, hogy tartják a kapcsolatot, és sok mindent megbeszélnek. Persze, leszámítva azt, hogy mi együtt vagyunk, mert Gayoon ezt nem merte bevallani.

– Szóval Jinhae-nek van valakije odakint?

– Jaj, ti férfiak mindig többet értetek abba, amit mi nők mondunk! – fortyant fel a barátnőm, és frusztráltan hátrasimította hosszú, mogyoróbarna haját. – Az, hogy továbblépett, nem jelenti azt, hogy pasija van. Egyszerűen csak lezárta magában a múltat.

– És mindent lezárt benne? Vagyis, inkább, mindenkit?

Gayoon arcán lassan ment végbe a változás, de összerakta a képet. Nem azért mentem Amerikába, mert mindenképpen látni akartam Jinhae-t, vagy azért, mert jól fizetett a fotózás.

– Ezt nem teheted! Nem rángathatod vissza. Nem fog megbocsátani Jaejoongnak.

– Figyelj, én se akarok kerítőt játszani, de miért nem lökjük őket be a tölcsérbe, hátha összeütköznek? Öt év eltelt, és Jaejoongie hyung egyetlen nőt sem talált, akit annyira szeretett volna, mint Jinhae-t. Talán újra egymásra találhatnak. Vagy legalább csak beszéljenek. Soha nem beszélték meg azt, amit történt. Mind a ketten csak a saját fájdalmukkal voltak elfoglalva, de ez már a múlté.

Gayoon nem örült a tervemnek, de már a repülőn ültünk, és ha órákon át veszekedett volna velem, akkor se változtatom meg. Legalább meg akartam próbálni. Hiszen én is nagyban hozzájárultam ahhoz, hogy a dolgok így alakuljanak. Akkor azt hittem, igazak az érzéseim, de visszatekintve, az esküvő csak egy hatalmas hazugság volt, arról szólt az egész, hogy Jinhae hozzám tartozzon, és Jaejoong ne tudja elvenni tőlem a szép mosolyával. Egy idióta voltam, és örökre elválasztottam őket egymástól. Helyre kellett hoznom a hibámat.

Gayoon annyira nem örült a tervemnek, hogy a szállodába érve felhalmozta az ágy közepére az extratakarókat, és kijelentette, hogyha csak a kislábujjam is át mer lógni az ő oldalára, soha többé nem beszél velem. Nagyon reméltem, hogy nem szól előre Jinhae-nek.

– Na, kicsim, ne csináld már! Te is tudod, hogy összeillenek – próbáltam meg kibékíteni a morcos barátnőmet. Szorosan a karomba zárva puszilgattam a nyakát, és összefűztem az ujjainkat.

– Szerintem is jó páros voltak együtt, de nem játszadozhatsz mások érzéseivel. Jinhae most boldog, és nem akarom, hogy felrúgd a békéjét. Kérlek, ha lehet, akkor ne említsd előtte Jaejoongot.

Nem voltam egyszerű helyzetben, Gayoon jól megkavarta nekem a szart, de megértettem, hogy védeni próbálja a barátnőjét. Fordított esetben én is mindent megtettem volna, hogy Jaejoong ne sérüljön. Mégis zavart, hogy az induláskor még jónak tűnő tervem, hirtelen rohadásnak indult.

Izgultam, ahogy beléptünk a stúdióba, és egyáltalán nem jegyeztem meg a bemutatkozó embereket. Egyetlen névre összpontosítottam, egyetlen arcot kerestem, a többi csak részletkérdés maradt.

Jinhae megváltozott. Nőiesebb lett a kisugárzása, és a stílusa, de az arca továbbra is az az elragadó kislányarc maradt, ami annak idején úgy megdobogtatta a szívem. Most nem éreztem vágyat vagy zavart, egyszerűen csak örültem, hogy láthatom.

– Olyan jó újra látni – öleltem magamhoz. Jinhae mereven karolt át, aztán szépen lassan feloldódott, és szorosabban hozzám simult. Biztosan aggódott, milyen lesz találkoznia a férfival, akivel az oltár előtt ért véget a kapcsolata.

– Haragszol még? – kérdezte elcsukló hangon.

– Nem. Ami a múltban történt, az ott is marad – oszlattam el a kétségeit, és eleresztve Gayoon felé intettem. – Most a jelenemre kell összpontosítanom, különben agyoncsapnak egy hajszárítóval.

Jinhae döbbenten pislogott hol rám, hol a barátnőjére, majd végül Gayoon karjába vetette magát. Mind a ketten elsírták magukat, és hála az égnek nem szomorúságból. Gayoon megkönnyebbült, Jinhae pedig őszintén örült a boldogságunknak.

– Szóval ő a barátnőd, Yoochun? – jelent meg sugárzó mosollyal Dave, a fotózás finanszírozója, akivel még a TVXQ idején ismerkedtem meg. – És mikor lesz az esküvő?

– Isten kíméljen meg tőle! – nyögtem fel. – Az esküvő nem az én műfajom.

Félve pillantottam Jinhae-re, aki egy halvány bocsit motyogott. Nem csak miatta, magam miatt se akartam elsietni a házasságot. Gayoonnal jól megvoltunk, de csak akkor akartam bekötni a fejem, amikor tényleg ezerszázalékosan biztos vagyok benne, hogy erre vágyom. Addig jól megvagyunk élettársként is. Amúgy sem a papír számít.

A fotózás jó hangulatban telt, amikor beültem Jinhae elé a sminkesszékbe, hirtelen hat évet visszarepültem az időben. Láttam magam előtt, ahogy a C-Jes make up szobájában csacsognak felettünk a lányok. Emlékeztem rá, hogyan verekedtem össze Jaejoonggal Jinhae miatt, és hogy ők milyen pillantásokat váltottak egymással, amikor még hivatalosan titkolták a kapcsolatukat.

– Ez neked is olyan ismerős, mint nekem? – kérdeztem Jinhae-t.

– Kísértetiesen – nevetett fel, és átfésülte a szemöldököm. – Amikor egyszer Junsút sminkeltem, és ezt csináltam neki, elkezdett tüsszögni. Azóta sem értem, hogy a szemöldökszőrnek mi köze az orrszőrhöz.

– Én már régóta mondom, hogy Junsu fordítva van bekötve, ez nem újdonság.

Vissza akartam hozni a régi napokat, amikor együtt hülyéskedtünk. Jinhae biztosan jól keresett itt, de ismertem annyira, hogy tudjam, nem a pénz érdekli. Ha elég jó indokot adnék neki arra, hogy visszajöjjön a céghez, megtenné. Újra együtt dolgozhatnának Gayonnal, és talán Jaejoong se nézné olyan szomorúan a sminkesét.

A vakuk kereszttűzében is láttam, hogy a két lány folyamatosan csacsogott egymással, és bizonyára engem beszéltek ki, mert Gayoon nonstop nevetgélt, de nem bántam. A lányoknál ez szinte kötelező volt, és egyébként Jaejoonggal mi is többször csináltuk már ezt. Mindenkit érdekel a barátja párja.

– Drágám, megbeszéltünk Jinhae-vel, hogy este beülünk valahová inni. Te is benne vagy, ugye? – kérdezte Gayoon ártatlan mosollyal, de láttam a szemében, hogy azt üzeni: Jó vagyok, mi?

– Persze. Jó ötlet. Az amerikai sör teljesen más, mint a hazai. Olyan régen ittam már.

Gayoon egész délután elhárította a próbálkozásaimat, nem tudtam kiszedni belőle, hogy mit tervez. Amikor rákérdeztem, hogy a tervem miatt hívta el Jinhae-t inni, adta a hülyét, úgyhogy egészen este nyolcig nem tudtam, mire számítsak. Akkor aztán feltűnt, hogy nem cserélt ruhát, és a körömlakkja még meg sem száradt, amikor már jócskán ideje lett volna elindulni.

– Szívem, nem fogunk így elkésni? – kérdeztem idegesen, de Gayoon a füle botját sem mozdította.

– Hasogat a fejem. Én nem megyek.

– Hogy érted, hogy…? – kezdtem bele, aztán ahogy neki a repülőn, nekem is szépen lassan lesett a tantusz. – Aha… Értem. Hát, akkor jó pihenést – nyomtam egy gyors csókot a szájára, és már ott sem voltam.

Jinhae türelmesen várt ránk, és már ki is kérte az első kört, de nem vétettem el a hátam mögé leső pillantásait; a barátnőjét kereste. A hely kellemesen csendes volt, sehol duhajkodó részegek, de a háttérzene éppen elég hangos ahhoz, hogy a szomszéd boxból ne lehessen hallani a beszélgetést.

– Gayoon rosszul érezte magát – informáltam egykori kedvesem, és összekoccintottam a poharunkat. – De ne aggódj, két ember helyett is tudok inni.

Ez így is lett, de arra azért odafigyeltem, hogy ne rúgjak be. Kellett a tiszta tudat ahhoz, hogy megpuhítsam Jinhae-t. Először szándékosan nem utaltam semmire, hagytam, hogy ő kérdezgessen, és nem is kellett olyan sokáig várnom, hogy rálépjünk az ingoványra.

– És a többiek jól vannak? – kérdezte, miközben a likőrjében ázó cseresznyét piszkálta az egyik oldalról a másikra.

– Jól. Junsu tündököl a színházakban. Azt mondják, ő a Musicalek Hercege. Persze, a tévében továbbra se léphetünk fel, de az internet legalább szeret minket.

Szándékosan nem említettem Jaejoongot, és Jinhae feszült testtartásán látszódott, hogy folyamatosan arra vár, mikor folytatom a mondandómat, mikor kell összerándulnia az egykori kedvese nevének hallatán, de direkt nem mondtam semmit. Azt akartam, hogy ő kérdezzen rá.

– És Jaejoonggal sikerült kibékülnötök? – kérdezte óvatosan.

– Beletelt egy időbe, de aztán rájöttem, hogy nem hibáztathatom az érzéseiért. Talán… már te is megbocsátottál neki?

– Mondjuk úgy, hogy inkább túlléptem rajta.

– Nem szólhatok bele az életetekbe, de talán elég idő eltelt már ahhoz, hogy… Szóval, hiányzol nekünk, és arra gondoltam, hogy talán megkérdezném, nem jönnél vissza a céghez?

Jinhae halványan az italába mosolygott, de nem mondott semmit. Talán végig tudta, hogy meg akarom kérdezni? Sejtette, hogy nem véletlenül jövök? Gayoon szólt neki? – ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, amikor végül felnézett rám.

– Én is gondoltam már rá, hogy visszamegyek Koreába, bár arra nem, hogy hozzátok. Hiányoznak a szüleim, a barátaim, és az ismerős épületek. Ha a vezetőség továbbra is igényt tart rám, szívesen visszamegyek, de nem szeretnék azonnal a ti sminkesetek lenni. Ne ugorjunk rögtön fejest a mélyvízbe!

Mivel a kis siker is siker, nem erőszakoskodtam tovább. Így is tudtak találkozni, hiszen képtelenség nem összefutni egy olyan aprócska helyen, mint a C-Jes épülete. Innen már csak a sorson múlott, mit szán nekik.

Jaejoong:

Eunhye fáradtan pislogva kapaszkodott a ruhámba, amikor bevittem az ágyba, de arra még volt energiája, hogy feltegyen egy kellemetlen kérdést.

– Apa, nem tudnád mégis szeretni anyát? Olyan aranyosak voltatok a kertben.

– Kicsim, ez nem ilyen egyszerű. Nem tudom irányítani az érzéseimet.

Eunhye mélyen felsóhajtott, majd beletörődően átfordult a másik oldalára, és már el is aludt. Én még egy ideig néztem, ahogy szuszog, majd gondosan betakargattam, és kimentem a konyhába. Nem is sejtettem, hogy ez ilyen nehéz lesz. Eunhye boldogsága volt számomra a legfontosabb, de az nem lenne igazi, ha eljátszanánk Seungahval, hogy jól kijövünk. Azt szeretném, ha a lányom igaz érzéseket, és igaz kapcsolatokat látna maga körül.

Rengeteg üzenetem jött twitteren, és már huszonháromra nőtt a megtekintendő e-mailek száma, de a Yoochuntól kapott üzenet érdekelt a legjobban. Megeskettem, hogy ír, ha megérkezik, és akárhogy is számolgattam, kissé elkésett ezzel. Aggódtam, hogy esetleg valami gond történt. Yoochun az a típus volt, aki képes felszállni arra a repülőre, ami nem indul el, vagy bejelentkezik egy olyan hotelbe, ahol nemsokára felrobban a vízvezeték. Az üzenete azonban mosolygós fejjel kezdődött, úgyhogy nem ijedtem meg.

♥ :) Yoochunie :) ♥: :) Hyungie, minden oké, jól érzem magam. Nézd, kivel találkoztam!

Ezután egy olyan kép következett, amire nem számítottam. Majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. Egyértelműen Jinhae volt. Már elsőre is tudtam, de azért egész éjszaka nézegettem. Jinhae még mindig gyönyörű – gondoltam megrészegülve, és nagyot sóhajtottam. Jó volt tudni, hogy boldog és egészséges.