Truthmates - 19. fejezet: A vezeklő

Jaejoong:

Nem volt egyszerű mutatvány Yoochun kibékítése. Nem csak azért, mert nem akart látni, hanem azért is, mert egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék neki. Kérjek bocsánatot, amiért szerelmes vagyok az ex mennyasszonyába? Bánjam meg, hogy odaadtam a gyűrűt? Nem gondoltam, hogy ekkora baj lesz belőle. Nekem fontos volt, és úgy éreztem, Jinhae-nél kell, hogy legyen, de egyáltalán nem azért ajándékoztam neki, hogy aztán ezzel magamhoz kössem.

– Junsu, mit csináljak Yoochunnal? – kérdeztem a cég kantinjában. Yoochun még dolgozni sem jött be, pedig már egy hét eltelt az ominózus eset óta, és már nyakunkon lógtak a határidők. – Hogy fogunk így együtt dolgozni?

– Nem tudom. Megpróbálom… – kezdte Junsu, majd hirtelen abbahagyta. Amikor követtem a tekintetének útját, megpillantottam a sötét ruhába öltözött alakot a fotocellás ajtó mellett. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de az bőven elég fájdalmas volt.

Yoochun ruganyos léptekkel közelítette mg az asztalunkat, komoly, érzéstelen arccal, mintha csak tárgyalni jött volna, és barátok helyett szimplán a munkatársai lennénk.

– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem akarom abbahagyni a JYJ-t – kezdte, és kihúzta mellettem a széket, de gondosan figyelt rá, hogy a legkevésbé se érjen össze a karunk, vagy a lábunk. – Szóval? Ti abba akarjátok hagyni?

– Dehogy is! – vágtuk rá egyszerre Junsúval, mire Yoochun diplomatikusan bólintott egyet.

– Rendben, akkor a következőt fogjuk tenni. Együtt dolgozunk, a kameráknak és a rajongóknak azt mutatjuk, hogy jóban vagyunk, és kizárólag munkaügyben beszélünk egymással. Nem akarok se aggódó, se bűnbánó Yoochunnal kezdődő mondatokat hallani, a magánéletem rám tartozik, nektek semmi közötök hozzá.

Rosszul esett, hogy bennfentesből hirtelen kívülálló lettem Yoochun életében, de elfogadtam a büntetésem. Hasonló helyzetben én is így reagáltam volna. Néha a magány sokkal hamarabb behegeszti a sebeket, mint a gondoskodó társaság. Szegény Junsút sajnáltam csak, hiszen ő nem csinált semmi rosszat, mégis úgy tűnt, hogy osztoznia kell a keresztemben.

Szerettem volna megérinteni Yoochun vállát, és azt mondani „sajnálom”, de tudtam, hogy ez nem lenne elég. Kinek lenne elég? Ki elégedne meg egy szimpla bocsánattal azok után, hogy tönkrement a házassága és a boldog jövőbe vetett reménye?

Az első pár nap volt a legnehezebb. Ennyi év után, ennyi közösen elviselt fájdalom után úgy tenni, mintha csak munkatársak lennénk, pár idegen, akik ugyanazok a helyet töltik az idejüket, idegtépő volt. Rengeteg cigarettát elszívtam, de csak a tetőn, nehogy összefussunk a dohányzóban Yoochunnal, és meggyanúsítson azzal, hogy szándékosan a közelében akarok lenni. Junsu is megpróbálta betartani, amit Yoochun mondott neki, de aztán egy hét után feladta, és ugyanúgy viselkedett, mint a rosszul sikerült esküvő előtt.

Kicsit fájt, amikor megbeszélték, hogy este együtt esznek. Yoochun őszintén veregette meg Junsu vállát, én meg egy rendes pillantást sem kaptam tőle. Amikor találkozott a tekintetünk az mindig nagyon rövid és nagyon gyilkoló volt. Yoochun egyetlen egyszer se mondott rám semmi rondát, de a tekintetében minden benne volt.

A zenébe menekültem, és egész délelőtt a zongorát koptattam, amikor kettő tájt bejött Yoochun, és megtámaszkodott a székem támláján. Én azonnal lefagytam, és nem tudtam, mit kellene csinálnom. Folytassam, mintha itt sem lenne, vagy kérdezzem meg, hogy mit szól hozzá? De mielőtt még bármit tehettem volna, Yoochun megragadta az egeret, és a hangfelvétel elejére tekert.

Másfél percig csak a zenével törődtünk, így nem éreztem azt a kellemetlen atmoszférát, ami általában ránk telepedett, és Yoochunie hangja sem volt olyan éles, amikor megszólalt, hogy darabokra hasítsa a szívem.

– Én ide tennék egy kis csavart. Vagy válts hangnemet, vagy legyen egy zongoraszóló a beat alatt.

– Erre gondoltál? – kérdeztem, és lejátszottam egy kis improvizációt. Yoochun tanított meg zongorázni, nem játszottam jobban nála, de értettem a hangszerhez, és gondolkodnom se kellett, vezette a kezem az intuíció.

– Király! Hallgassuk vissza!

Yoochun hihetetlenül lelkes lett, és végül teljesen átvariáltuk a dalt. Kivettük az improvizációs részt, és inkább a felső szólamba tettünk magasabb kiugrásokat, a refrénre pedig rádolgoztunk elektromos hangokkal. Borzasztóan ütős alap lett.

– És kinek írtad?

– Nem is tudom… Junsu hangja járt közben a fejemben, de kicsit JYJ-s is, nem?

– Hát, ha Junsu hangja ugrott be először, akkor ez a dal az övé – mosolyodott el, majd kíváncsi szemekkel felém fordult. – Dalszöveget is írsz hozzá?

– Nem tudom. Lehet…

Olyan szívesen megöleltem volna. Annyira kínzó volt, hogy ennyire rosszban vagyunk. Soha, egyetlen egyszer se történt még ilyen velünk, és nem bírtam feldolgozni. Yoochun a barátom volt, a támaszom, a másik felem, a lelki társam, a fogadott öcsém, minden. Erre ki nem állhatott!

Miután mindent megbeszéltünk a számmal kapcsolatban, Yoochun kiment a stúdióból, és minden folytatódott úgy, ahogy eddig. De akárhányszor meghallgattam a dalt, kis melegség költözött a szívembe. Dalszöveget is írtam hozzá, és lekottáztam Junsúnak az általam kitalált énekszólamot. A dalszöveg nem lett túl vidám, de valahogy a dalhoz sem passzolt volna egy rózsaszín nyáltenger. Bíztam benne, hogy Junsu át fogja tudni az adni az érzéseket, amiket kelt benne az alap.

– Hyung, ez rohadt jó lett – lelkendezett, amikor lejátszottam neki.

– Tetszik?

– Persze.

– Akkor énekeld fel!

A munka elűzte a rossz gondolataimat, és még Yoochun is bejött meghallgatni a felvételeket. Junsu igazán kitett magáért, mindig rácsodálkoztam, hogy milyen gyönyörű hangja van. Annyira erőteljes, és szívhez szóló. Én lehet, hogy gyönyörködtetem az embereket, és simogatom a lelküket, de Junsu egyenesen a közepébe talál, és megfacsar, fellobbant, vagy szeretetteljesen körbeölel.

Óvatosan Yoochun felé pillantottam. Szegény, mindig szívott miattunk.

A JYJ-ban nagyon sok cikkben, és rajongói kommentben Yoochun volt a maradék harmadik, pedig tudott énekelni, és imádtam a férfias, füstösen karcos hangját, amit én csak nagy erőfeszítéssel tudnék kipréselni magamból. Ráadásul Yoochun nagy húzóereje a JYJ-nak, tökéletes dalszerző, és biztos tag, aki nem hagy faképnél a pénzért, meg a nagyobb hírnévért.

Ráadásul a magánéletemben is sokszor érezhette úgy a barátom, hogy ő a teherbíró második, akihez fordulok, amikor bajom van, és akinek mindig jókedvűnek és viccesnek kell lennie, hogy engem szórakoztasson, pedig bizonyára neki is megvan a saját baja.

Jinhae-ről meg ne is beszéljünk! A kialakult helyzetet nézve úgy éreztem, bárcsak inkább ezúttal én lettem volna a szomorú második. Jinhae hivatalosan nem választott kettőnk közül, de a nyaklánc a nyakában elég beszédes volt.

Szomjaztam Yoochun kedvességére, és éheztem az érintésére. Egyébként is szerettem tapogatózni, és testi kontaktust kialakítani a környezetemmel, mert úgy éreztem, több érzelmet tudok így közvetíteni, mint a szavaimmal, de ha most hozzányúltam volna Yoochunhoz, biztosan kapok még pár monoklik a szemem alá. Így is elég csúnyán megvert az esküvő után. A nővéreim ijedten hívtak fel éjszaka, hogy jól vagyok-e, mert láttak képeket, és nagyon úgy tűnt, hogy csúnyán megruháztak. Nem tévedtek sokat, Yoochunnak mintha vasökle lett volna aznap.

Mivel a fiúk este szórakozni mentek, úgy döntöttem, én is kikapcsolok egy kicsit. Belevetettem magam a telefonszámlistámba, és estére áthívtam magamhoz az egyik… Hát, nem is tudom, hogyan nevezzem. Barátnő biztosan nem, de szerető se, mert egyikünknek sem volt komoly kapcsolata akkoriban, amikor összejártunk. Ismerősnek se illene be, mert az ismerősök nem szoktak kefélni, úgyhogy végül a szexpartner megnevezés mellett döntöttem. Szóval, áthívtam magamhoz az egyik volt szexpartneremet, aki azonnal elfogadta a meghívást.

Nem terveztem túl az estét, a sorsra bíztam magam. Nem ragaszkodtam hozzá, hogy az italozást mindenképpen meztelenül fejezettük be, de nem is bántam, ha így történik. Mielőtt a lány megérkezett volna, átmentem anyához, hogy megkérjem, aznap este ne jelenjenek meg váratlanul a konyhámban.

– Rendben, fiam, te tudod, hogy mit csinálsz – mondta anya, miután átadta nekem a lányom, hogy élvezhessem egy kicsit a közelségét. – Tudom, hogy éveken át én könyörögtem neked, hogy unokát akarok, de azért lassíts le egy kicsit.

– Anya, ne már! – temettem a vöröslő arcomat a lányom babillatú rugdalózójába. Annyira megalázottan éreztem magam. – Nem vagyok már tizenhat. Tudom, hogyan kell védekezni. Eunhye addig nem kap kistestvért, amíg nem találok egy rendes lányt.

– Ha már a rendes lányokról beszélünk… Nem akarod kibékíteni az előző barátnődet?

– Nem hiszem, hogy visszajönne hozzám, ráadásul elég nagy patkányság lenne azok után, ami az esküvőn történt. Yoochun soha nem bocsátana meg, ha most elkezdenék kavarni Jinhae-vel.

– Tudom, fiam, de az élet nem olyan, mint egy dorama, hogy megváltoztatod a forgatókönyvet, meg visszatekersz a neked tetsző pillanatokhoz. Ha túl sokat törődsz másokkal, egyedül fogsz maradni. A lány el fog tűnni, ha nem tartod magad mellett.

– Ugyan már, anya! Nem leszek egyedül. Rengeteg nő vesz körül. Ott vagy te, a kilenc nővérem, és ez az édes kiscsillag is. Ugye, Eunhye? Te mindig apa mellett maradsz.

– Egyszer neked is szükséged lesz egy társra, ezt te is tudod – zárta le a beszélgetést anya, és visszakérte a lányom. Eunhye már nagyon laposakat pislogott, és kész volt bekapni az egész világot. Szerettem volna én lefektetni, de szorított az idő, és nem akartam, hogy a csaj megtudja, hogy az anyám pár lakással arrébb babázik a lányommal.

Egy üvegbe se tellett, hogy a vendégem rám másszon. Elég hamar simogatni kezdett, és gyorsan lekerült rólunk a ruha, de hatalmas csalódás lett az egész. Legalább is, az én részemről. Megvolt az aktus, el is élveztünk mindketten, de egy cseppet sem esett jól. Túl robotos, túl kiszámítható, túl érzelemmentes volt az egész. Izgattuk egymás testét, de a lelkünk, a szívünk nem találkozott, még a szemébe sem néztem, amikor benne mozogtam. A hangja zavarta a fülem, túl hangos és túl vékony volt, és a nevemet is olyan idegenen ejtette ki, mintha hivatalos iratról olvasná.

– Még mindig csodás vagy – búgta, és a nyakamba csókolt.

– Aha… – konstatáltam, és a poharamért nyúltam. Sokkal finomabb volt a whisky, mint a karomban tartott puha, fehér test, és ez elég rosszkedélyűvé tett.

Hamar elküldtem.

Udvarisan kikísértem a küszöbig, és megígértem, hogy hamarosan felhívom, de amint becsukódott az ajtó, már ki is töröltem a számát. Nem azzal volt a baj, hogy elszoktam az egyéjszakás kapcsolatoktól, hanem túl jóhoz voltam szokva. Jinhae-vel a szexet egy mesterszakács hétfogásos vacsorájához tudnám hasonlítani, és ilyen fenséges lakoma után rosszul esett a sarki kifőzde csípős levese.

Rendesen lerészegedtem, és elszívtam az utolsó doboz cigimet is, úgyhogy reményt vesztve vonszoltam át magam a szomszédba, és botladozva megközelítettem a kislányom ágyát. Anya azonnal felriadt, és bár nem akart agyonütni egy sodrófával, azért arra az éjszaka közepén is volt energiája, hogy lecsesszen.

– Hogy gondolod, hogy ilyen állapotba idejössz? Azonnal vedd le ezt a bűzös ruhát magadtól. Nem tesz jót Eunhye-nek.

Kelletlenül alsógatyára vetkőztem, majd kivettem az ágyból a félálomban tátogó lányom, és eldőltem vele a vendégágyon. Ahogy az apró feje a mellkasomon pihent, olyan érzés volt, mintha a szívemet simogatná a lehelete.

Azonnal elnyomott az álom.

Reggel ugyanabban a pózban keltem fel, amiben elaludtam, anya szerint egy millimétert sem mozdultam meg, és olyan biztosan tartottam Eunhye-t, hogy alig bírta elvinni pelenkát cserélni.

– Anya, biztosan nem gond, hogy tápszert eszik? – kérdeztem a reggeli közben. Zúgott a fejem, és semmi étvágyam nem volt, de anya belém kényszerítette az ételt.

– Seungah, erős gyógyszereket szed. Nem szoptathat. Ráadásul ezek a tápszerek már nem azok, amik még az első nővéreid születésénél voltak. Az anyatejet nem pótolhatja semmi, de rengeteg vitamin van ezekben, hogy a babák egészségesek és erősek legyenek.

Szüntelenül azért aggódtam, hogy Seungah felelőtlen viselkedése miatt nem jól fejlődött az én Eunhyém, és ezt csak növelte az a tudat, hogy tápszert kellett neki adnom.

– De anya, ez biztos nem rossz? Nem fog ettől hátrányban indulni a korosztályával?

– Drágám, rengeteg olyan nő van, aki nem tud szoptatni, és a gyereküknek nincs semmi bajuk. Ha nem hiszel nekem, akkor kérdezd meg a védőnőt. Ugyanezt fogja mondani.

Kavargó gondolatokkal mentem dolgozni, és nem tudtam teljesen részt venni. Megcsináltam, amit mondtak, mosolyogtam, amikor kellett, de igazából fogalmam sem volt róla, hogy mi történik körülöttem. Seungah-n járt az eszem, hogy meg kellene látogatni, de nem tudtam, mit mondhatnék neki. Meséljek Eunhyéről? Érdekli egyáltalán? Tudni fogja, hogy ki vagyok? Mennyire van kiütve, és mennyire gyűlöl engem?

– Mi van, hyung? Olyan vagy, mint egy szellem – ült le mellém mosolyogva Junsu. Egy kortyot sem ihatott az este. Se egy karika a szeme alatt, se kicserepesedett száj, semmi. Junsu továbbra is tud úgy bulizni, hogy nincs alkohol a vérében.

– Azon gondolkodom, hogy meg kellene látogatnom Seungah-t, de nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok rá.

– Hyung, ha szeretnéd, elkísérlek – ajánlotta Junsu, de mielőtt még megszólalhattam volna, Yoochun közbeszólt.

– Hagyd, Junsu! Majd én elmegyek vele.

– Tényleg? – kérdeztem döbbenten. Azt akartam mondani, hogy nem kell kísérő, de annyira meglepett, hogy Yoochun önként vállalkozott arra, hogy több órán át osztozik velem a kocsim belsőterében, hogy inkább a meglepettségemnek adtam helyet.

– Mondtam nem? – kérdezett vissza ellenségesen, és úgy harapta le a ropijának felét, mintha a nyakamat törné el.

Nem értetlenkedtem tovább, csak aprót bólintottam, és elvettem az aznapi beosztásról szóló papírt. Bőven volt még munkánk, de ezúttal már jobban odafigyeltem, hogy használható munkát tegyünk le az asztalra.

Az autóban ülve először kellemetlen csend telepedett ránk, amit némi kellemes rádiózással próbáltam meg enyhíteni, de a műsorvezető hangja hamar elhalt, és csak idegesített az erőltetett hülyéskedése. Egy cseppet sem volt vicces, és az összes vendégének sütött a hangjából a zavartság.

Félútnál járhattunk, amikor Yoochun hirtelen megszólalt.

– Mielőtt még félreértenéd, csak azért jöttem veled, hogy legyen valaki, aki hazavezet, ha olyat látnál odabent, amire nem vagy felkészülve.

– Akkor ennyi erővel Junsu is jöhetett volna – vágtam vissza. Yoochun haragosan fordult felém, valószínűleg arra számított, hogy a történtek után behúzott nyakkal fogok mindenre bólintani, amit mond, de a személyiségem úja megmutatta a foga fehérjét. Nem szerettem, ha hazudnak nekem.

Hosszasan éreztem az arcomba égni Yoochun tekintetét, aztán feladta a haragos bámulásom, és visszafordult a szélvédő felé.

– Én jobban ismerlek – motyogta az orra alatt, és összefűzte a karjait a teste előtt, jelezve, hogy nem akar velem többet beszélni.

A szanatórium, ahová Seungah került, az egyik legjobb hely volt a fővárosban, hatalmas kerttel, és jó ellátással, mégis éreztem a fertőtlenítőszagot és a nyomasztó igazság okozta libabőrt a hátamon. Lehetett bármilyen hotelszerűre is megcsinálva az épület, ez akkor is egy kórház volt, tele beteg emberekkel.

Az ápolónő felvette az adataimat, majd bekísért a társalgóba, és megkért, hogy üljek le az ötös asztalhoz. Velem szemben egy üres szék várta, hogy a beteg megérkezzen, és ez kísértetiesen emlékeztetett a filmekben látott börtönökre. Már csak a plexifal hiányzott volna közülünk. A fehérruhás felügyelők tökéletesen elmentek zsarunak.

Seungah lefogyott, és a haját vállig érőre szabták vissza, de már nem tűnt olyan elborultnak a tekintete, mint amikor utoljára láttam. A nyugtatók okozta ködös arckifejezés nem akart eltűnni az arcáról, de összefüggően tudott beszélni, és érdekelte, hogy van a lánya.

– Szóval azt mondod, hogy jó gyerek? – kérdezte bárgyú mosollyal az arcán. – Ha majd nagyobb lesz, ugye behozod látogatni? Ugye fogsz neki mesélni az anyjáról? Ugye nem hazudod azt, hogy meghaltam, vagy elhagytam?

– Dehogy is! – ragadtam meg a kezét bíztatóan, mielőtt még túlságosan felidegesíti magát. – El fogom hozni, amint elég nagy lesz, és fel tudja fogni, hogy mi történik veled.

– Az jó. Az jó – ismételgette, és ezek után már nem is tudtam mást kiszedni belőle. Az ápoló visszakísérte a szobájába, de a fényképnek, amit hoztam neki, láthatóan örült. Büszke mosollyal simogatta a fényes felületet.

Tényleg nem tett rosszat, hogy helyettem Yoochun vezetett. Képest lettem volna az útra figyelni, de így időm maradt feldolgozni a látottakat. Sajnáltam Seungah-t. Rengeteg fejtörést okozott nekem, ráadásul Jinhae-t is miatta vesztettem el, arról nem is beszélve, hogy mennyi mást tervezhetett még ellenem, amiről csak az ő beteg elméje tudhat, de azért sajnáltam. Nem tehetett róla, hogy mentális problémái vannak. Talán már sosem gyógyul meg igazán.

– Hyung, ne legyél túl empatikus. Seungah beteg, de sokban magának köszönheti, hogy így végezte. Nem kellett volna annyit buliznia, mindenféle szert összeszednie, és nem a betegsége kényszerítette bele abba a leépítő kapcsolatba a főnökével.

– Tudom. Csak rossz így látni egy embert. Eunhyét is sajnálom, hogy nem lesz rendes anyja. Mégis csak kamaszodni fog egyszer. Szerinted majd velem beszéli meg a pasi-ügyeit? Na, meg van egy csomó női dolog is, amihez én nem értek.

– Hú, de előre szaladtál, hyung! – nevetett fel Yoochun. – Ne felejtsd el, hogy kilenc nővéred van. Valamelyik majd csak szót ért vele.

– Ja, a legidősebb egyidős az anyáddal – motyogtam durcásan, és kibámultam az ablakon. A gyereknevelés nehezebb feladat, mint gondoltam.

Jinhae:

Amikor megkaptam az e-mailt, azonnal felfogadtam az ajánlatot, de a bőröndjeim előtt állva kicsit elbizonytalanodtam. Tényleg ennyire új életet akarok kezdeni? Elmenni egy új országba, teljesen más szokásokkal és nyelvvel, nagyon rémisztő. Az angoltudásom elfogadható, és Amerikában rengeteg lehetőség várhat, de mégse az otthonom.

– Szerinted jól döntöttem? – kérdeztem a könnyeit törölgető Gayoont.

– Persze. Ez remek lehetőség. Csak azért sírok, mert hiányozni fogsz.

Gayoonban kivételesen jó barátnőre találtam, igaz volt a mondás, hogy a barátok a nehéz pillanatokban mutatkoznak meg. Támogatott, vígasztalt, megnevettetett, és sosem kérdezett semmi tolakodót csak azért, mert hajtotta a kíváncsiság.

A szüleim is támogatták a döntésem, és rajtuk és Gayoonon kívül nem is volt más, akit itt hagytam volna…

Hiába hazudtam újra és újra magamnak, még mindig hiányoztak a fiúk. Hiányzott Jaejoong szelíd mosolya, és az őszinte, barna tekintete, ahogy Yoochun viccei és a hatalmas szíve, ami az első pillanattól kezdve nyitva állt előttem. Szörnyen összebarmoltam az életüket a gyengeségemmel. A legjobb barátok voltak, és Yoochun képes volt kamerák előtt nekiesni Jaejoongnak. Hiába próbáltam szépíteni, ez mind miattam történt.

– Biztos ne vigyelek ki a reptérre? – kérdezte Gayoon.

– Ne. Jobb egyedül.

Szorosan megölelgettem az egyetlen embert, aki mellettem állt a legnehezebb időszakomban, és ezerszer is megígértem neki, hogy hívni fogom. Nem örökre mentem Amerikába, bár azt nem tudtam, meddig maradok ott. Ha sok munka lesz, az csak jót tesz nekem. A munkaterápia már máskor is bejött.

Az kapunál még visszafordultam, és intettem az ablaknál ácsorgó Gayonnak, majd nagy levegőt vettem, és elindultam. Alig tettem pár lépést, amikor éreztem, hogy valami fájóan húzza a nyakam.

Hirtelen kaptam a medálhoz, és teljes erőmmel leszakítottam, hogy aztán olyan messze dobjam, amilyen messze csak tudom. Az ökölbe szorított balom sajgott, ahogy a hegyes körmeim a tenyerembe mélyedtek, de nem foglalkoztam vele, csak megacélosítottam a tudatomat, és leintettem egy taxit.

Még azelőtt kigurultam az utcából, hogy keresni kezdhettem volna a gyűrűt. El kellett fogadnom, hogy ez korszak lezárult, és minden szép és fájdalmas emléket el kell engedni ahhoz, hogy tovább léphessek.

Jaejoon nem tarthat vissza örökre.

De azért még mindig hiányzik.

Vajon a távolság és az idő majd kiradírozza a fejemből? Jó lenne.