Ígéret (YiJae) - 3. fejezet: Pont az esetem vagy

Link (Yihan tánca)

Jaejoong:

A hétvége olyan jól sikerült a haverokkal, hogy pár hétre rá szerveztünk egy sütögetést Yihannál. Még sosem jártam nála, így fogalmam se volt, mire számítsak. Egyszerű, határozott embernek tűnt, de ő is híresség volt, úgyhogy minimum egy furcsasággal kellett rendelkeznie.

A ház domboldalra épült, amitől kissé lejtett az egész kert, de nem volt zavaró, hamar meg lehetett szokni, a házba lépve pedig fel sem tűnt. Yihannál főképp a sötét bőr és a világos, tojáshéjszín anyagok domináltak. A lapképernyős tévét egy sötétbarna szekrénykomplexumba építették bele, aminek a fiókjai ezüstszínűek, de a fogójuk fából készült. A fal, ezzel szemben, ami elválasztja a helységet a folyosótól, nagyon modern, futurisztikus, fehér téglautánzatok összessége, amik mintha folyamatosan mozognának, ha az ember túl gyorsan mozgatja rajtuk a tekintetét. Ettől a vonástól kissé otthonosabban éreztem magam, ahogy a nagy lámpáktól, és a spotlámpás álmennyezettől is. A világoskék függönyt azonban sehogy sem értettem. Annyira nem illett bele a képbe. Fehéret kellett volna választania, vékony fekete szegéllyel, vagy mondjuk világosszürkét, hogy passzoljon a fiókokhoz, de a halványkék sosem jöhetett volna szóba.

– Yihan hyung, az a függöny… Miért pont ilyen színű? – próbáltam kérdéssé alakítani az értékítéletemet.

– Lakberendező Jaejoongie megszólalt – ugratott Geunseok, és a kezembe nyomott egy üveg whiyskit a tálcáról.

– Tényleg? – kérdezett vissza Yihan kíváncsian, és semmibe vette a kérdésemet. – Erről nem is tudtam. Jaejoong lakberendező akart lenni?

– Nem, de az egész kéróját ő rendezte be. Ha a kedvében akarsz járni, szülinapjára vegyél egy IKEA kupont, és megcsókolja a lábad.

– Komolyan! – kontrázott rá LeeU, akit később gond nélkül lecseszhettem, amiért rajtam köszörüli a nyelvét. – Egyszer elmentünk Jaejoong hyunggal egy barkácsáruházba, és úgy telepakolta a bevásárlókocsit, hogy taxival kellett hazamennem, mert nem fértem be az autóba.

– Eltúlzod! – mondtam, és végigsimítottam az egyik asztalon, majd egy kicsit elfordultam a társaságtól, mintha a falat vizsgálnám. Utáltam, ha célponttá váltam.

Miután kivesézték a hobbim, egymás szavába vágva kezdték el mesélni az elmúlt heteket. Odakint kellemes, friss szellő fújdogált, így kimentünk a kertbe, és ott iszogattunk tovább. A húsok mennyei sült illata azonnal éhessé tett, és gond nélkül megettem egy hatalmas steak-et. Nem jöttem farkaséhesen, de reggel csak annyi időm volt, hogy megegyek egy croissant-ot, utána rohannom kellett a fotózásra. Egész nap felvételen voltam, és még arra sem maradt időm, hogy lemossam a sminkem, de senki nem tette szóvá, hogy ki vagyok festve.

Őszintén szólva, Yihan után én néztem ki a legjobban. Ő befestette a sötét, barna haját feketére, és a tépett tincsek apró hullámokban simultak a homlokára. Borzasztóan szexi volt, és szívesen beletúrtam volna a frizurájába, de vissza kellett fognom magam addig, amíg kettesben nem maradtunk. Az erdei kiruccanás óta nem voltunk együtt, és bár telefonon tartottuk a kapcsolatot, és minden este sms-eztünk egymással, nem volt elég. Én amúgy is szerettem a telefonomon lógni, és letöltöttem neki egy teljesen új emoticon csomagot, amit csak nála használok, de ez nem érhetett fel a forró érintésekkel.

Fogalmam sincs, hogyan kerültünk a fűre, de már mindenkinek borzasztóan jó volt a kedve, és hiába nem jöttek lányok, akiket apropóból meg lehetett volna csókolni, elkezdtünk üvegezni. Barátok között csak őszinte válaszok létezhettek, semmit nem szégyelltünk egymás előtt. Még a feladatok is elég teljesíthetően voltak. Mondjuk, én biztosan nem csupasz seggel ültem volna bele jeges vödörbe, de Geunseok tudta mit akar…

– Kivel volt az utolsó csókod, Jaejoongie? – kérdezte Sanggon.

– A színészi csók is beleszámít?

– Nem, az nem.

– Akkor egy sráccal. – Nagyon nehéz volt nem Yihanra pillantani, de nem szerelmesek, csak szeretők voltunk, és biztosan nem akarta, hogy kiderüljön a viszonyunk.

– Jaejoongie hyung már megint seggrészeg voltál? – kérdezte Minwoo a grillnyársa mögül.

– Valami olyasmi – mosolyodtam el, és megpörgettem az üveget.

Sokáig játszottuk ezt, aztán szépen lassan mindenki megunta, hogy nem lehet perverz örömökre felhasználni, és inkább buliztunk. Egy mostanában felkapott fiú együttes hip-hop dala bömbölt a hangszóróból, amit LeeU jól ismert, és azonnal egyéni műsorszámba kezdett, majd magával rántotta Minwoot is, és együtt ropták egy darabig. Amikor újabb szám kezdődött, szinte egyszerre kezdtek el tapsolni.

– Dance break! Dance break! – kántálták olyan angolsággal, amitől Yoochun biztosan sírva fakadt volna, és a tér közepére lökdösték Yihant. Nem is tudtam, hogy tud táncolni.

A hyungom először nem akart belemenni a dologba, aztán addig rágták a fülét, amíg beletörődően bólintott egyet. Azonnal törökülésbe vágtam magam, és megnyaltam a kiszáradt ajkaimat. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól.

Azt a tipikus mozgást csinálta, amit az utcatáncosok annyira látványosan művelnek, mintha minden tagja külön életet élne. Teljesen megkívántam tőle, rohadtul szexi volt, ahogy az izmos, kemény testére rátapadt a pólója.

Aztán csinált egy karmozdulatot, ami kísértetiesen emlékeztetett a Rising Sun szólótáncára, és a boldogságom darabokra tört. Mintha egy ménes rúgott volna gyomorszájon, kiszáradt a torkom, és elöntött a hideg veríték.

Úgy pattantam fel, és hagytam ott a társaságot, mint akit üldöznek, és hiába hallottam az álmélkodó váókból, hogy a performance most érkezett a tetőpontjához, nekem nem kellett több belőle.

Mindennemű búcsúzkodás nélkül pattantam be az autómba, és tapostam bele a gázba. A jogsimmal játszottam, ahogy végigszáguldtam a főúton zaklatott, ittas állapotban, de nem érdekelt, ha megállít egy rendőr. Ki akartam menekülni a világból.

Már az autóban is csörgött a telefonom, és Yihan rengeteg üzenetet írt, de egyiket sem olvastam el, csak írtam Sanggonnak egy sms-t, hogy rosszul éreztem magam, és hazajöttem. A készüléket kikapcsolva dobtam a kanapéra, és felbontottam az üveg whiskyt, hogy addig igyak, amíg el nem feledkezem magamról.

Reggel a szőnyegen ébredtem, a nyálam kifojt, és a szemimet alig bírtam kinyitni, annyira bedagadtak. A harkályrajra a koponyámban jobb volt nem is gondolni. Ahogy végignéztem a dohányzóasztalon, nem csak egy üveg alkoholt sikerült teljesen egyedül elpusztítanom, és a konyhába botorkálva arra is rájöttem, hogy megpróbáltam megsütni a papucsomat, de szerencsére nem jutottam el odáig, hogy begyújtsam a tűzhelyet.

Miután lefürödtem, és bevettem némi másnaposság elleni gyógyszert, nekiálltam takarítani. A suvickolás elvonta a figyelmem, és amíg meg nem hallottam a kopogást, nem jutott eszembe, hogy pontosan miért rohantam úgy el a buliról, mint aki szellemet látott.

– Jaejoong-ah! Yihan vagyok. Minden rendben? – kiabált be a szeretőm, és bár odavánszorogtam az ajtóhoz, nem kívántam kinyitni. Nem csak azért, mert szörnyen néztem ki, hanem mert egyszerűen nem vágytam a társaságára. Meg kellett emésztenem a felfedezésemet.

– Minden oké, menj el!

– Jaejoong-ah, ne csináld már! Nem szoktál így viselkedni. Mi történt hirtelen?

– Semmi, hyung. Menj el! Jól vagyok.

Yihan nem tágított. Addig ismételte a nevem, amíg el nem fordítottam a kulcsot a zárban, de csalódnia kellett, a láncot fent hagytam. Az arcomat a résben megmutatva farkasszemet néztem vele egy pillanatra, aztán inkább az ajtófélfa egyenetlen festését fürkésztem.

– Láthattad, élek és virulok, most már mehetsz – próbáltam meg rátolni az ajtót, de kiékelte a lábával.

– Jaejoong! – dörrent rám erényesen. – Fejezd be! Miért hisztériázol? Engedj be, és kulturált emberek módjára beszélgessünk! Mindjárt kijönnek a szomszédok, hogy mit üvöltözök itt.

– Aigoo, nehogy rájöjjenek, hogy hozzám jöttél! Mi lesz, ha azt hiszik, hogy melegek vagyunk, és bedől a jól felépített imidzsed? – gúnyolódtam. Felhúzott. Miért nem értette meg, hogy magányra vágyom? Miért kellett rám törnie a saját lakásomban?

– Fogd már be! Össze-vissza beszélsz. Ez nem erről szól.

– A faszomat nem! – csattantam fel. – Minden arről szól, hogy az emberek mit gondolnak rólad.

– Na jó! – húzta ki a lábát a résből hevesen, de a kezével azért még kitámasztotta az ajtót. – Idejöttem, mert aggódtam érted, de igazad van, látom, hogy élsz és bunkóskodsz, és erre nem vagyok kíváncsi. Majd hívj fel, ha megtaláltad a kedvesebb oldalad.

Jó erősen toltam be az ajtót, hogy csak úgy zengett bele az egész lakásom, majd kitéptem egy cigarettát a dobozból, és sebesen elszívtam. Zaklatott és ideges voltam, ráadásul égett az arcom attól, ahogy Yihannal beszéltem. Nem szabadott volna így kiakadnom rá, főleg úgy, hogy szándékosan félreértettem a mondatát. Konfrontálódni akartam, hogy ellökhessem magamtól. Mindig ezt csináltam, ha féltem.

Nem tudtam, kivel beszélhetnék. Yoochunnak nem szerettem ettől csevegni, mert kellemetlenül éreztem magam egy olyan hull hetero csávó mellett, mint ő. Nem ítélt volna el azért, hogy szerető vagyok, ebben biztos voltam, de akkor se akartam elmondani neki. Ezt valaki olyannak kellett megbeszélni, aki már sok mindenen keresztül ment, és ismeri a cipőmet, ami most nagyon, de nagyon szorítja a lábam.

Seokcheon éttermét sokan látogatták, mégsem üldöztek egyszer sem, a vendégei kulturált középosztálybeliek voltak, akik nem akarják lerángatni a sztárokról a ruhát. A pincérnő kedves mosollyal üdvözölt, és bár nem volt vacsorára asztalfoglalásom, azonnal a VIP részbe kísért. Rengeteg minden történt ezek között a falak között. Itt randiztam először egy sráccal, itt buktam le először, hogy sráccal randizom, és ennek a háznak a parkolójában csókolt meg az első fiúm. Ahogy az étlap bőrtokját simogattam, ezer meg ezer emlék rohant meg.

– Még csak fél nyolc van, de te már most alszol, Jaejoongie? Hozzak neked egy matracot? – ütötte meg a fülem egy energikus, vidám hang, majd feltűnt Seokcheon szőrtelen kobakja is.

– Csak elgondolkodtam – adtam magyarázatot csendesen, majd szorosan magamhoz öleltem. Éppen csak pár másodperccel tartottam ott tovább, de már tudta, hogy valami bajom van.

– Aj-jaj! Szívügyek, mi? Megrohantak az emlékek?

– Mondhatjuk így is… – kezdtem, majd egy huzamra kiittam a vizespoharam. Kellett az erő ahhoz, hogy az elejétől a végéig mindent elmesélhessek.

Seokcheon türelmesen végighallgatta, hogyan gabalyodtunk össze a Helyes idegennel, és azt is elmondtam neki, hogy én többet szeretnék, és bánt, hogy Neki csak egy pár alkalom vagyok. A legnehezebb résznél viszont még így is elcsuklott a hangom.

– Aztán tegnap… Tegnap eszembe jutott… Yunho. – Alig bírtam kimondani annak a fiúnak a nevét, akivel itt randiztam, buktam le és csókolóztam először. Seokcheon mindent tudott a mi pusztító kapcsolatunkról, így nem kellett ennél jobban taglalnom neki az érzéseimet.

– Jaejoongie, de Yihan nem Yunho.

– Yihan?! – kaptam fel a fejem. – Mégis honnan… – „gondolod, hogy ő az”, akartam kérdezni, de Seokcheon megrázta a fejét. Már mindent tudott. Vagy én szóltam el magam útközben, és nem vettem észre, vagy a tulajdonságokból jött rá, de nem volt értelme hazudni.

– Pontosan fél órája állt fel ugyanettől az asztaltól, hasonló problémákkal küzdve.

– Hogy hasonló problémákkal? – horkantam fel, és dühösen kettévágtam a csirkemellem. – Ő nem akar járni velem, és őt nem használták ki éveken keresztül, hogy aztán eldobják, amikor jön egy jobb lehetőség.

– Honnan tudod, hogy ő soha nem csalódott még? – kérdezte Seokcheon mindent tudóan.

Nem bírtam többet enni. A kíváncsiság már beférkőzött a szívembe, és elvonta minden más ingerről a figyelmem. Ha nem lett volna életbevágóan fontos, még levegőt se vettem volna.

– Hyung, azt mondod, hogy Yihan megégette magát a múltban?

– Ezt vele kellene megbeszélned – emelte fel ártatlanul a kezeit az étteremtulaj. – Én csak figyelmeztettelek, hogy ne hozz elhamarkodott kijelentéseket.

– Hyung, ismerlek! Te tudod. Biztos tudod, és nem akarod elmondani nekem. Miért? Nem látod, hogy szenvedek?

– Mondtam. Ezt vele kellene megbeszélned – ismételte meg magát a tanácsadóm, majd amikor csúnyán néztem rá, frusztráltan felsóhajtott. – Jaj, Jaejoongie! Nem vetted még észre, hogy folyton ő nyomul rád annak ellenére, hogy azt mondja, nem érdekled egy éjszakánál tovább? Ne csak a szádat nyisd ki neki, hanem a szíved és az agyad is.

Ez csúnya volt. Pont tőle. Pont tőle nem számítottam volna ilyen szemét beszólásra, de jobban belegondolva, igaza volt. Sosem próbáltam megérteni Yihant, mindig csak a saját sérelmemmel voltam felfoglalva, és azt sosem kérdeztem meg egy igazán őszinte pillanatunkban, hogy milyen volt a szerelmi élete előttem, és mégis miért fél annyira attól, hogy a társának nevezzen.

– Szóval azt mondod, hogy beszéljek vele? – kérdeztem lebiggyesztett szájjal.

– Igen. De előtte edd meg ezt, mert fogadok, hogy egész nap csak cigarettán éltél.

Az utolsó morzsáig elpusztítottam a vacsorát, és miután végeztem, hálásan megölelgettem Seokcheont. A Yunho-ásta gödörből is ő segített kimászni, és az, hogy Yihan is hozzá jött panaszkodni, jót jelentett. Yihant korábban olyan embernek gondoltam, aki magába fojtja a problémáit, de az, hogy megnyílt valakinek, jó jelnek számított. Talán nekem is megnyílik – reménykedtem, és írtam egy gyors sms-t. „Beszéljünk. Átjössz? Ezúttal be foglak engedni. ;)”

Yihan csak egy okét írt vissza, de úgy rohantam haza, hogy a kerekek nem győztek csikorogni alattam. A házam kész kártyabarlang szagú lett a sok dohánytól, amit elszívtam, úgyhogy első körben szellőztettem, majd miután kiment a bűz, meggyújtottam pár illatgyertyát, és szélsebesen helyrepofoztam a külsőm. Fehér ing, helyére vasalt tincsek, némi szemceruza, hogy ne tűnjek olyan kétségbeesett beagle-nek.

– És tényleg beengedtél – jegyezte meg Yihan kissé bosszúsan. Vagy az ital beszélt belőle, vagy tényleg ennyire felhúztam, de még sosem gúnyolódott így velem.

– Hyung, sajnálom a reggelit. Meg tudom magyarázni.

– Rendben – sóhajtott fel Yihan, és leült a karosszékbe. – Hallgatlak.

Nem tudtam, honnan kezdjem. Nem akartam annyit ömlengeni, mint Seokcheon hyungnak, de szerettem volna, ha elsőre megérti, miért viselkedtem olyan elutasítóan.

– Úgy terveztem, hogy miután a többiek kiütik magukat, együtt töltjük az éjszakát, te meg fogtad magad, és hazarongyoltál. Miért nem szóltál, hogy rosszul vagy? Tudod, mennyire aggódtunk? Részegen vezetni, ráadásul betegen! Elment az eszed?

– Nem voltam beteg, csak megijedtem.

– Megijedtél? – kérdezett vissza tűnődve. Úgy látszott, nem hisz nekem. – Mégis mitől?

– Tőled! – fakadtam ki indulatosan, majd tovább soroltam. – Tőlünk! Magamtól. Mindentől… – a végére már teljesen elhalt a hangom.

– De hát nem is vagyunk együtt.

– Tudom, csak…

Olyan nehéz volt ezt a helyére tenni. Persze, nem voltunk kapcsolatban, nem tartoztunk egymásnak semmivel, de én attól még beléestem, ráadásul az, hogy hasonlított Yunhóra, azt a kockázatot is magában hordozta, hogy talán soha nem szabadulok meg tőle.

– Amikor megláttalak táncolni, rájöttem, hogy pont az esetem vagy. Határozott, tehetséges, férfias, valaki olyan, aki vezet egy kapcsolatot, de közben őszinte, törődő és szenvedélyes. Ahogy néztem a mozdulataidat, hirtelen beugrott az exem, és az, ami történt közöttünk… Én azt nem akarom még egyszer.

– Miért? Mit tett? – kérdezte óvatosan Yihan. – Bántott?

– Lelkileg igen. Hitegetett. Átvert és kihasznált. Együtt éltünk, együtt aludtunk, és minden időnket együtt töltöttük, de neki nem voltam több egy lakótársnál, aki bebújik az ágyába. Amikor kértem, hogy jöjjön velem egy másik céghez, mert akkor boldogan élhetünk, és nem kell többé titkolóznunk, meg szenvednünk, a nyakamba zúdította az igazságot. Hogy ő sosem érzett irántam semmit, csak imponált neki, hogy egy férfit is megkaphat, és én voltam az, aki túl sokat látott bele abba, ami csak testiségről szólt.

Yihan elhúzta a száját. Nem ismerte személyesen Yunhót, talán még az arcát sem látta, hiába léphetett fel a TVXQ bármilyen televíziós műsorban – velünk ellentétben –, de a beszámolóm nagy hatással volt rá.

– Nem bírom az ilyen alakokat. Miért kell hazudni meg szórakozni mással? Én pont ezért mondtam neked, hogy nem tudok kapcsolatot ígérni.

– Igen, tudom, és ezért nagyon hálás is voltam, csak hát… Az ember nem tudja irányítani az érzéseit, és azt hiszem, én… kezdek egyre jobban beléd esni.

– Akkor, jobb, ha ezt a dolgot rövidre zárjuk – jelentette ki, és felpattant a székből.

– Ne! – vetettem magam a lába elé, hogy megakadályozzam a távozásban. – Hyung, ne tedd ezt! Én megelégszem ezzel a szereppel is.

– Jaejoongie, hát látszik, hogy ez nincs így! Nem akarlak kínozni.

– Nem baj, kibírom. Ez is több mint a semmi, én… – elakadt a szavam. Nem így akartam ezt. Bensőséges, őszinte beszélgetést akartam, nem szakítást meg szomorúságot. – Hyung, kérlek. Próbáljuk meg.

– Azt nem lehet – rázta meg a fejét.

– Miért nem? Miért nem tudsz…? – kiáltottam rá, mire belőle is kitört a feszültség.

– Mert képtelen vagyok rá. Mert a legutóbb, amikor szerettem valakit, az a halálba menekült miattam.

Ez lesokkolt. A halálba? Öngyilkos lett? De hát miért bántaná valaki magát, ha Yihan szereti? Annál nem is lehet nagyobb szerencséje az életben.

Hátra húzódtam a kanapéhoz, és összekulcsoltam az ujjaimat. Nem kértem Yihantól, hogy mondja el, de meghallgattam, ha arra vágyott. Végül lassan, de belekezdett.

– Másfél évig jártam egy lánnyal, és készen álltunk arra, hogy összeházasodjunk. A családja nagyon szigorúan keresztény volt, úgyhogy a szexet csak házastársi kötelékben, gyereknemzés céljából fogadta el, ezért sosem kerültünk ilyen helyzetbe. Mégis, egyik este, miután mind ketten elég sokat ittunk, összegabalyodtunk a lakásomon, és megszegtük a szabályaikat. Vagyis, csak megszegtük volna, ha nekem összejön a dolog. De nem sikerült. Szerettem azt a nőt, melengetett az érintése, és jól esett a karomba zárni, de a szexnél leblokkoltam.

Megértettem Yihant, én is így voltam ezzel. Megnéztem lányokat az utcán, ha rövid szoknyában voltak, még izgalomba is hozott néha, felhevült a testem és zavarba jöttem, de soha nem éreztem olyan vágyat, mint amikor ő ért hozzám. Soha nem lett erekcióm egy nő hangjától, vagy nézésétől, de már régen beletörődtem abba, hogy jobban vonzódom a férfiakhoz.

– Őt nem zavarta volna a dolog, azt mondta, előfordul az ilyesmi, és biztosan van erre valamilyen egészségügyi magyarázat, ha meg impotens lennék, ő akkor is szeretne, de a családja nem így gondolta. Számukra én selejtes férjjelöltté váltam, akit azonnal el kell távolítani az életükből. Hyongrae nagyon sokat szenvedett a hiányomtól, és úgy akart szabadulni a fájdalomtól, hogy fejest ugrott egy elhamarkodott házasságba. A férfi verte és megalázta, és Hyongrae családja elfordult az egyetlen lányuktól, miután férjhez ment. Már más családhoz tartozott, és csak annyit mondtak neki, hogy legyen odaadó feleség, és tűrje el a nehéz időket.

– Ez szörnyű – vetettem közbe. Hogy létezhetnek ilyen szülők? Hogy nem aggódhatott érte legalább az anyja, ha az apa már ilyen szívtelen? Ha valaki az én lányomat bántotta volna, biztosan kezét-lábát eltöröm.

– Hyongrae nem bírta sokáig, egyik este elbarikádozta magát, és gyufát dobott a benzinre. Az egész ház porrá égett, a férjet pedig nem ítélték el soha, ma is valahol szabadon jár, és lehet hogy újabb és újabb nőket kerget a halálba.

– De, hyung, erről nem te tehetsz. Nem te kérted a lányt, hogy menjen hozzá ahhoz az erőszakos alakhoz.

– Tudom, de ha nem ismer meg, ha nem sülök fel az ágyban, ha nem lennék ilyen… – Nem mondta ki, de tudtam mire gondol. Ha nem lenne ilyen „aberált”. – Nem merek újra a szívembe engedni valakit. Nem merek újra felhőtlenül boldog lenni, mert félek tőle, hogy megint minden szilánkosra törik körülöttem.

Ugyanazokkal a félelmekkel küzdöttünk. Mind a ketten féltünk attól, hogy fájdalom ér. Eszembe jutottak Seokcheon búcsúzó szavai: „Néha két sérült fél is alkothat egy tökéletes egészet.”

– Hyung, és mi lenne, ha megpróbálnánk?

– Micsodát? – kérdezett vissza fáradtan.

– Az ismerkedést. Elmehetnénk randizni, csinálhatnánk közös programokat. Semmi ígéret, semmi elköteleződés, csak kitekingetés. Hátha jól működnénk együtt.

– Nem tudom, Jaejoongie. Még ha jól is muzsikálnánk, hogy akarnál kapcsolatban lenni velem? Ha ez kiderülne, te elveszítenéd a rajongóidat, én meg nem kapnék több tévés szerepet. Nézd meg, hogy Seokcheon is hogy végezte, miután coming out-olt! Ez nem az az ország, ahol ezt megtehetnénk.

– Hyung, már megint csak a negatívumokat látod. Miért rögtön ezzel jössz? Még nem tartunk ott. Még randizni sem vittél el.

– Nem vittelek el randizni? – nevetett fel. Végre nem csak szomorúságot és magányt láttam az arcán. – Miért én vigyelek el? Te is elvihetnél engem.

– Rendben, holnap együtt vacsorázunk. Én főzök – csaptam le az alkalomra, és kezet nyújtottam. – Áll az alku?

Yihan kelletlenül szorította meg a kezem, majd egy erős rántással odahúzott magához egy csókra. Sok minden volt abban; keserűség, vágyakozás, félelem és öröm. Hirtelen már nem érdekelt, ha újra pofára esek. Yihan pontosan olyan férfi, akire szükségem van, és bíztam benne, hogy megtartja az ígéretét, és továbbra is olyan őszinte marad hozzám, mint eddig.