Jihon:
Görcsben állt a gyomrom, amikor felszálltunk a vonatra. Azt nem mondhatnám, hogy nem aludtam az éjjel, de nagyon sokszor felriadtam, és nyugtalanul forgolódtam a takaróm fogságában. Folyton az járt a fejemben, hogy mit mondok majd Jinnek, és hogyan fogok reagálni, ha meglátom. Nem tudtam eldönteni, hogy mit fogok érezni. Haragszom majd rá? Meg leszek sértve? Vagy egyszerűen csak megölelem, és le sem lehet majd hámozni róla? Mit fogok csinálni?
Sokáig bámultam ki az ablakon, elveszve a gondolataimat, aztán eszembe jutott, hogy nem is egyedül utazom, és illene legalább egyszer rámosolyognom Junhóra, de amikor oda fordultam, sehol nem találtam. A velem szemben elhelyezkedő ülés teljesen üres volt, és még a bőr lenyomatában se látszott, hogy ült volna ott bárki is. Vagy nagyon rugalmas anyagból készült, vagy csak képzeltem, hogy Junhóval zötykölődöm.
Gyorsan a zsebembe mélyesztettem a kezem, hogy előkapjam a mobilom, és megcsörgessem, hová tűnt, amikor valaki megragadta a csuklóm. Ijedten fordultam az ismeretlenhez, és levegőt venni is elfelejtettem, amikor megláttam Jint. Fél centire mosolygott tőlem a legaranyosabb arcával, a szemei földöntúli boldogsággal csillogtak.
– Szia, Jihonie.
– Hyung… – csuklott el a hangom, és azonnal a nyakába fúrtam az arcom. Ő nevetve magához ölelt, és apró köröket simogatott a lapockámra.
– El ne sírd magad, te hatalmas bébi! – nyomott barackot a fejemre, majd eltolt kissé. – Olyan régen láttalak. Hiányoztál.
Ezer szó jött a számra hirtelen, de csak egyet tudtam kimondani közülük.
– Szeretlek.
Jin meg sem döbbent, csak szélesen rám mosolygott, és apró puszit nyomott az arcomra.
– Én is.
– De, hyung, én nem úgy, ahogy te, hanem máshogy.
– Tudom, én is úgy.
Elég nehéz volt megfejteni ezeket a furcsa utalásokat, és a fejem újra elkezdett zakatolni, így inkább nem mentem bele. A lényeg, hogy végre kimondtam, ami olyan régóta nyomasztott, és ettől megkönnyebbültem kissé. Ha Jin a későbbiekben kiakadna, tudtam védekezni azzal, hogy én előre szóltam.
A vállára hajtottam a fejem, és meg akartam fogni a kezét, de amikor odaértem valami szőrösbe ütköztem. Egy apró, fekete cica pihent az ölében, teljesen összegömbölyödve, mintha fázna.
– Jaj, de édes! Hogy hívják? – simogattam meg az apró buksit, mire a kismacska azonnal rám nyávogott. Úgy tűnt, első érintésre elfogadott engem.
– Jihon.
– Úgy, mint engem? – döbbentem meg. A cica bundája tényleg nem volt megszokott, kicsit mintha az én tépett hajamat öntötték volna macskaszőrbe. Aranyosan torzonborz.
– Igen. Ez a kiscica te vagy, nem tudtad?
– Hyung, én nem vagyok cica! – kértem ki magamnak. Ha feketepárduc lenne, vagy oroszlán, esetleg hiúz, akkor azt mondom, rendben. De így!
Jin csak gondterhelten megrázta a fejét, mintha ő tudna valamit, amit én nem, majd megsimogatta a cica fejét, és újabb puszit nyomott, ezúttal a számra.
– Kis szöszmis!
Hirtelen futott végig rajtam valami kellemetlen, hideg érzés, és amikor felriadtam, már egy erős, határozott marok szorította a kezemet, és egy kemény, izmos vállnak hajtottam neki a fejem.
Szóval elaludtam – esett le a tantusz, és azonnal kicsomagoltam Junho szorításából a kézfejem.
– Mikor érünk oda? – kérdeztem, és megpróbáltam arrébb araszolni, de elég kevés helyünk maradt. Amíg én álomföldön szórakoztam Jinnel, a kabin megtelt, és taszító idegenek fürkésztek minket.
– Körülbelül öt perc – válaszolt Junho kimérten, és a kemény farmerjába törölte a kézfejét. Biztosan nem az érintésem zavarta, inkább meg volt sértve, amiért így reagáltam ébredés után. De mégis mire számított? Amikor elaludtam még nem dőltem rá.
Többször jártam már Tokyóban. Számunkra ez egy olyan hely volt, mint a nagyvárosnak vidék, ide jártunk fel osztálykirándulásra, tanulmányi útra és nyaralni. Jinnel eddig kétszer vonatoztunk fel egyedül, egyszer a vidámpark miatt, egyszer pedig ruhafelvásárlásra. Azóta is azokat az akkor menő darabokat hordtam, amik a kisvárosban nem akartak kimenni a divatból, itt azonban két-három évvel le voltam maradva a korosztályomtól. Sehun biztosan nagyon élvezte, hogy a nagyvárosi divatőrület közepébe csöppent, csak azt nem értettem, ezért miért kellett elfelejtenie a barátait.
Az állomástól egyenesen a buszmegállóhoz tartottunk, amit kiadott az internetes keresés, és reméltem, hogy nem fogunk eltévedni. Junho még rágyújtott egyet indulás előtt, de itt nem bámulták meg úgy, mint odahaza, teljesen elfogadott volt, hogy füstölögjön, hiszen elmúlt már tizennyolc.
Én változatlanul fintorogtam a ruhájából áradó bagószaktól, és amennyire tudtam, kinyitottam az ablakot. A menetszél erősen az arcomba csapott, de legalább elűzte a rossz illatot, és nem sültem meg a fülledt utastérben. Nem szerettem a tömegközlekedést, az iskolai kirándulásokon is csak azért nem hánytam le a cipőmet, mert Jin elvonta a hülyéskedéseivel a figyelmem a mozgó konzervdobozról.
Amikor megérkeztünk, kellett két perc, hogy teleszívjam a tüdőmet friss levegővel, és rendezzem a háborgó gyomrom. Junho meg egyszerűen csak röhögött rajtam.
– Tényleg ennyire nem bírod az utazást? Hogy fogod átvészelni az iskolai kirándulást?
– Nem tudom. Gondolom gyógyszerrel meg zacskóval – feleltem félvállról, és ittam pár korty vizet. A termoszom jól bent tartotta a hideget, nem melegedett úgy át, mint Junho kólája.
Az emeletes házak mind egyformának tűntek, de olyan magasak voltak, hogy megfájdult a nyakam, ha fel akartam nézni az utolsó lakásig. Nem is értettem, Jin hogyan bír itt lakni. A kilátás biztosan jó odafentről, de a lépcsőzés haláli lehet, ha elromlik a lift.
– Szóval ez lenne az? – kérdezte Junho finnyáskodva, mintha egy szeméttelep előtt állnánk. Sajnos tisztában voltam vele, hogy az undora nem a háznak, hanem a személynek szól, akit meglátogatni jöttünk. – És tudod a kapucsengőt?
– Hát, azt nem… – vakartam meg a tarkómat. Minden levél a központi ládába került, ahonnét a gondnok szétosztotta a lakásoknak, így az ajtószámot nem tudtam a levélcímből, és ezzel együtt a kaputelefonét se. – Most mit csináljunk?
– Attól függ, hogy legálisan akarod-e, vagy sem.
– Persze, hogy legálisan! – csattantam fel.
– Akkor megvárjuk, amíg erre jön valaki, és bemegyünk vele.
Sokáig vártunk, mire végre megérkezett egy öreg néni, aki elég barátságos volt ahhoz, hogy beengedjen minket. Megkérdezte, hogy miért jöttünk, és amikor azt mondtam, hogy a barátomat jöttem meglátogatni, teljesen fellelkesült.
– A koreai kisfiút, akik egy fél éve költöztek ide? Nagyon tünemény ám az a gyerek, mindig hangosan köszön, és képzeld el, fiacskám, egyszer még a szemetet is segített kivinni. Tudod, az én koromban már nem egyszerű… – És ez így folyt hosszú percekig. A néni ahhoz képest, hogy japán volt, lyukat beszélt a hasamba, és a végén már úgy kellett könyörögni, hogy engedjen el.
Junho a fejét csóválva sietett fel velem az emeletre, hogy lerázzuk a nénit, de a hosszas beszélgetés arra legalább jó volt, hogy megtudjam, melyik ajtót keressem. Még azt is elmondta, hogy Jin anyukája aznap milyen színű ruhában ment el, és hogy a „fiúcska” valószínűleg még iskolában van, és csak olyan fél négy körül ér haza.
– És akkor most fél négyig itt fogunk dekkolni? – dőlt hanyagul a falnak Junho. – Miért nem dobod be neki a levelet, amit hoztál, és nézzük meg inkább a várost?
– Honnan tudod, hogy írtam neki levelet? – kérdeztem gyanakvóan, és a zsebemhez nyúltam. Ugye nem olvasta el?
– A vonaton láttam, hogy kikandikál a zsebedből egy papírlap, gondoltam, levél. Ráhibáztam?
– De nem olvastad el, ugye?
– Viccelsz? Hogy tudtam volna elolvasni? A zsebedben volt. Lehetetlen úgy kivenni, hogy ne ébredj fel. És amúgy sem turkálok a cuccaid között.
Elszégyelltem magam, amiért meggyanúsítottam, és elmotyogtam egy halk bocsit, majd leültem a fal tövébe. Igen, úgy terveztem, hogy fél négyig ott fogok dekkolni, és egyenesen Jin kezébe adom majd a levelet, hogy nehogy újra félreértések adódjanak. Persze, ha találkozunk, akkor már a levél se olyan fontos, de abba minden beleírtam, amit szóban talán nem lenne merszem elmondani.
A várakozás hosszú és fárasztó volt, de amikor hármat ütött az óra, éreztem a kellemes izgalmat a tagjaimban. Fél év után végre újra láthatom, és átbeszélhetjük, hogy mik történtek velünk. Az utolsó vonat hatkor indult, úgyhogy addig bőven volt időnk. Jinnel egyébként is fél szavakból értettük egymást.
15:10. A néni, aki útbaigazított minket a lépcsőházban császkált, és valószínűleg arra várt, hogy megérkezzen Jin, és elsőként értesítse arról, hogy látogatója van.
15:15. A szomszéd megérkezett, és bár furcsa pillantásokkal nézett a rostokoló párosunkra, nem szólt semmit, hagyta, hogy ott dekkoljunk. Biztos nem tűntünk számára elég rossz arcoknak. Mondjuk, Junho azért nem most lépett le egy fogselyem plakátról a szakadt cuccaiban, meg a dagadó izmaival.
15:20. Junho megkérdezte, hogy biztos nem jó-e, ha itt hagyjuk a levelet, mert már rohadt éhes. Megmondtam neki, hogy tíz percet még kibír, Jin az ellenszenvük ellenére se fogja hagyni, hogy éhezzen, és őt is behívja. Náluk mindig rengetek kaja van.
15:25. Junho egyre morcosabb, elege van a várakozásból, és haza akar menni. Megértem, én se szeretek malmozni, de ha már ennyit vártunk, azt az öt percet igazán kibírhatja. A néni azt mondta, hogy Jin minden egyes nap pontban fél négykor ér haza. Ha meg késik, Junho abba se hal bele.
15:28. Junho összeesett. Csak egy nagy puffanást hallottam, majd a fejének koppanását, és hiába rázogattam, nem tért magához. A fejsérülése nem tűnt komolynak, de nagyon sápadt lett, és hevesen emelkedett a mellkasa.
Úgy dörömböltem a szomszéd ajtaján, mint egy idióta, aztán akadozva elmondtam neki, hogy a barátom összeesett, és segítsen, miközben folyamatosan az ájult Junhóra mutogattam. A férfi az első sokkhatás után leguggolt, és ő is megrázta párszor a beteget, mire a sötét szempillák kissé megremegtek, de még mindig nem volt teljesen magánál.
– Hívom a mentőket. Lehet, hogy nagyobb baja van – nyúlt a mobilja után a férfi. Én annyira bepánikoltam, hogy ez eszembe sem jutott. Még soha nem láttam senkit elájulni.
Amikor megérkeztek a mentősök, és hordágyra tették Junhót, gyorsan bedobtam a levelet az ajtórésen, és Junhóval tartottam a kórházba. Bűntudatom volt, amiért nem figyeltem oda rá. Én bőségesen megreggeliztem otthon, de lehet, hogy ő egy falatot sem evett, és egész nap csak azt a pár korty kólát itta, ami édeskevés. Pedig mondta, hogy éhes. Miért nem figyeltem rá jobban? – korholtam magam a taxiban ülve. A mentősök nem engedték, hogy velük menjek, mert nem vagyok családtag. Mekkora hülyeség! Én voltam ott mellette, nem?
A kórházba érve Junho már magához tért, de hatalmas dudor nőt ott a fején, ahol a padlóval találkozott. Az orvosok megvizsgálták, és miután Junho elmondta, hogy nem evett semmit, belé kényszerítettek egy zacskó édes kekszet és némi rostos italt.
– A barátodat bent tartjuk hat órás megfigyelésre, hogy biztosan nincs-e agyrázkódása – tájékoztatott az orvos kedvesen. Ő legalább észrevette, hogy aggódok.
– Dehogy tartanak! Már jobban vagyok – akadt ki Junho, és határozottan kísérletet tett rá, hogy kimásszon az ágyból, de az orvos visszanyomta a vállánál fogva.
– Pihennie kell. Ez nem játék. Komolyabb baja is lehet.
– Hatkor megy az utolsó vonatunk. Nincs erre időnk – veszekedett tovább a beteg.
– Junho, az orvosnak igaza van. Nehogy rosszabbul legyél! Jin anyukája biztosan megengedi, hogy nála aludjak, miattam nem kell aggódnod, és holnap együtt megyünk haza. Na, mit szólt?
Junho azt szólta, hogy egyszerűen kitépte a karjából az infúziót, és kijelentette, hogy ő most azonnal elmegy, és ha kell száz oldalas dokumentumot is aláír minden egyes oldalon, de hogy nem marad ott éjszakára, az holt biztos. Az orvos mindent megpróbált, és Junhót végül csak arra lehetett rávenni, hogy fél hatig engedi, hogy lefolyjon az infúzió, aztán saját felelőségre távozik.
– Jihonie, ugye nem hagysz itt? – kapott utánam, amikor elindultam az ajtó felé. – Utálom a korházakat.
– Nem hagylak itt. Csak székért megyek – nyugtattam meg, és kölcsönvettem az üresen álló szomszéd ágytól a széket.
Ahogy telt az idő, és Junho egyre több édes folyadékot magához vett, úgy tért vissza a szín az arcába. Szörnyű volt így látni. Olyan tehetetlennek éreztem magam. Nem tudtam magához téríteni, és ha az a férfi nincs ott, még az se jut eszembe, hogy hívjam a mentőket. Csúfosan leszerepeltem bajtársiasságból.
Fél hatkor Junho botladozva elindult velem az állomásra, de hiába beszéltem neki arról, hogy milyen felelőtlen, a szavaim süket fülekre találtak. Folyamatosan azt bizonygatta, hogy milyen fantasztikusan érzi magát, és már szédülni se szédül, de éreztem a súlyát a vállamon, egész végig rám támaszkodott.
A vonaton ülve aztán szépen lassan leolvadt róla a kemény páncél, és a halántékát masszírozta. A keze ökölbe szorulva feszült meg újra és újra a térdén, mint aki erős fájdalmakkal küzd.
– Junho, mondtam, hogy ott kellett volna maradnod! Miért vagy ilyen makacs?
– Mondtam, hogy utálom a kórházakat – szűrte a fogai között, és csak akkor enyhült kissé a rosszulléte, amikor elnyomta az álom.
Az egyik részem örült, hogy nem szenved, a másik viszont rettegett attól, hogy mi lesz, ha megint nem tér magához. Nem akartam újra átélni azt a kínzó tehetetlenséget.
A tervem félig sikerrel zárult, Jin megkapta az üzenetem, de megint nem láttam. Bíztam azonban a barátságunkban, úgyhogy nem féltem attól, hogy ne írna vissza. Jin válaszolni fog, amint hazaér.
– Junho, ébredj! Szállnunk kell – lökdöstem meg Junho vállát, aki ettől azonnal megugrott, és szinte ezzel egy időben nyúlt a homlokához is.
– Úh, bassza meg! Leszakad a koponyám.
– Gyere, mennünk kell! – nógattam, és segítettem leszállnia a peronra.
Junho már nem támaszkodott rám olyan súlyosan, de azért el kellett neki a támogatás. Egészen hazáig kísértem, és felajánlottam, hogy ott maradok vele éjszakára, nehogy megint összeessen, de visszautasította.
– Biztos? – erősködtem. – Nehogy bajod legyen!
– Figyi, ha ennyire itt szeretnél aludni, akkor holnap hozhatod a pizsidet, de ma egyedül szeretnék lenni. Hidd el, jobb ez így nekem!
Nehéz szívvel hagytam ott Junhót. Az egész rosszullétéről én tehettem, de megfogadtam, hogy amíg tökéletesen jól nem lesz, ápolni fogom. Kezdésként, holnap reggel főzök neki valami finomat. El kell az energia egy ilyen lemerülés után.
Bár nekem is vészesen korgott a gyomrom, otthon az első utam a számítógéphez vitt, hogy megnézzem, Jin válaszolt-e már. Ott is volt az üzenet. Alig hat perce érkezett.
Szia Jihonie!
Mi újság? Rég nem hallottam felőled? Mesélj! Hogy vagy? Lenne mit megbeszélnünk, azt hiszem. Ne aggódj! Semmi komoly.
Jin :)
Nagy volt a késztetés, hogy azonnal reagáljak a soraira, de nem akartam úgy járni, mint Junho, úgyhogy inkább lementem, és rendesen megvacsoráztam. Jinre ott volt az egész éjszakám. A suliba holnap úgyis csak késve megyek be. Először meg kell néznem, hogy Junho jól van-e, aztán az utolsó szemig beléerőltetni a reggelit. Remélem, jól fog sikerülni.
Jin:
Az első edzést követően rájöttem már, hogy a kosárcsapat seggfejekből áll, de arra nem gondoltam, hogy még rosszak is. Nem szerencsétlenek voltak, vagy fáradtak, hanem csapnivalóan rosszak. Szinte sírt a labda attól, ahogy bántak vele. Én meg a nagy pofámmal nem tudtam túl sokáig kussban maradni.
– Bocsi, srácok, de ez nagyon gáz! Biztos, hogy kosaraztok? Csak mert eddig egyetlen szabályt se tartottatok be.
– Mi van? – vágta a földhöz a lasztit a legizmosabb csávó, és elindult felém.
Oh, a francba! – gondoltam. Ha ez a tag nekem jön, végem van. Oké, hogy pirosban vagyok, de nem bikafuttásra vállalkoztam! – pördültem meg, hogy kereket oldjak, de egy erős hang megakadályozta a verekedést.
– A kiscsávónak igaza van. Sírhatnékom van, ha rátok nézek.
A hang irányába fordultam, és egy alacsony, rózsaszín hajú srácot pillantottam meg. Nem abban a pink árnyalatban, hanem inkább olyan babarózsaszín, de ez semmit nem vont le az erős aurájából. Ez a srác igazi nagyágyú volt. Hogy-hogy nem láttam még? És hogy-hogy nem haverkodtam össze vele? – repkedtek a gondolatok a fejemben. A csapat kitörő lelkesedéssel fogadta.
– Yoongi! Visszajöttél? Azt hittük, az államokba mentél.
– Onnan jövök. Anyámnak vissza kellett jönnie valami bürokrata faszság miatt, úgyhogy most fél évig megint ide járok. Látom, van mit összerántanom.
Szóval ő az a híres Yoongi – vakargattam meg az állam. Az öltözőben folyton róla volt szó. Hogy milyen jól ment a szekér, amíg le nem lépett, és hogy igazi őstehetség, meg olyan vezető, aki össze tudja tartani az embereket. Kíváncsi voltam, hogy tényleg olyan jó-e, mint állítják, vagy csak az elfogultság mondatja ezt velük.
– Hé, ex kapitány! – kiáltottam oda, mire Yoongi vékony szemei még inkább összeszűkültek. – Van kedved egy-egyezni?
– Veled? – nézett végig rajtam flegmán, majd ledobta a bőrkabátját. – Viccelsz? Félálomban is megverlek.
– Majd meglátjuk – dobtam oda neki a labdát. Hagy induljon csak előnyből, majd behozom rajta.
Igaz, hogy a másik sulimban főleg fociztam, de mindig jó érzékem volt a labdajátékokhoz, és a tokyói csapatból kiindulva semmi nagy dobásra nem számítottam Yoongitól.
Aztán leszakadt az állam.
A srác igazán tehetséges. Szinte együtt él a labdával. Egyetlen egyszer se tudtam elvenni tőle, ő bezzeg folyamatosan lecsapta a kezemről a kezdeményezést. 24:1-re kikaptam, és azt az egyetlen találatot se tudom, hogyan sikerült megszereznem.
Miután végeztünk egy huzamra megittam vagy két liter vizet, Yoongi pedig elkezdte kioktatni a csapatot.
– Az új gyerek pár hete edz csak csapatszinten, és tudott nekem dobni egy találatot. Ti, ha egyszerre jönnétek ellenem, akkor se lennétek jók semmire. Fél év alatt minden meccset elveszítettetek, és csak akkor nyerhetjük meg a bajnokságot, ha szerencsénk van és ezek után EGYETLEN EGYET SEM vesztünk el. Vágjátok, gyökerek?
– Vágjuk! – visszhangozták a többiek, és már meg is kezdték a huszonöt büntetőkör lefutását.
Én a terem közepén ültem, és azt hittem, meg fogok halni. Yoongi lihegésmentesen ült le mellém, és átnyújtotta a kulacsát. Reflexből visszautasítottam a felajánlást, de aztán bedobta az ölembe, így nem volt választásom. Limonádé volt benne. Jó ötlet. A savanykás íze miatt hűsítőbb, és az apró cukor, ami megbújt az alján pótolta az energia által elégetettet.
– Jól játszottál. Ne vedd a szívedre az eredményt, már tíz éves korom óta ezt csinálom.
A srác tudott koreaiul. Ez olyan volt számomra, mint egy megváltás, és azonnal tudtam, hogy mi jóban leszünk. Végre! Végre van egy ember ebben az átokverte iskolában, aki beszéli az anyanyelvemet. A mondata zene volt füleimnek. Kifestette a kopott tesiterem falát, és ablakot nyitott a kinti napsütésbe.
– Hogy hívnak? – kérdezte Yoongi, és eszembe se jutott, hogy ő nem ismeri az én nevem.
– Jin.
– Jin? Nem túl rövid ez? Nem koreai nevet kaptál?
– Youngjin, de csak simán a Jint szoktam használni.
– Értem. Hát, Jin, számítunk rád a bajnokságban. Jelenleg te vagy az egyetlen, akit oda tudnék állítani a keretbe, ketten viszont nem érünk sokat az ellenféllel szemben. Segíts nekem gatyába rázni a srácokat!
Ahogy összecsattant a tenyerünk, az ígéret megpecsételődött, és biztosra vettem, hogy történjék bármi, meg fogom tartani. Yoongi szemében ott égett a tűz, látszott, hogy nagyon fontos neki a bajnokság, én meg úgyis ráértem. Sokkal szívesebben kosaraztam, minthogy otthon rohadjak a matekházik felett. Hogy égne el az összes!
Fél hat körül estem haza, és még át sem léptem a ház küszöbét, Miss Házpletykása néni már meg is talált magának.
– Jaj, aranyom, de jó, hogy jössz! Szörnyű dolog történt – kezdte, és elkezdett rángatni felfelé. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg valami baj van, aztán rájöttem, hogy bizonyára csak egy cserép borult fel, és ezt éli meg ilyen szörnyen.
– Mi a baj? Mi történt?
– Itt volt a kis barátod. Téged keresett. Aztán összeesett.
– Ki esett össze? Ki volt itt? – próbáltam meg felvenni a fonalat. Eközben elértünk a lakásunkig, de a néni nem engedett.
– A kis barátod. A feketehajú, udvarias kisfiú. Igazi angyal volt az a gyerek, mintha az unokám lenne, csak hát olyan volt az arca, mint neked.
Mivel a néni gyakran összevissza beszélt, hátulról próbáltam összerakni a mondatot, hátha oda rejtette a lényeget. Az olyan az arca, mint nekem, valószínűleg azt jelentette, hogy koreai, udvarias, és fekete hajú… Jihon? Jihon itt volt? Mi a rohadt élet?
– Ő? – ástam elő a telefont, és a néni orra alá dugtam egy Jihontról készült képet. Szegény vaksikámnak sokáig tartott, amíg kivette, de ráismert benne az aranyos fiúcskára.
– Igen, igen. Téged keresett. Mondtam neki, hogy fél négyre szoktál hazaérni, és úgy döntött, hogy megvár téged. A kedvedért figyeltem rá, mert gondoltam, hogy biztosan nagy barátok vagytok… – Persze, a kedvemért… Inkább a saját kíváncsisága miatt! – Aztán elájult.
– Jihon? Jihon elájult? – kérdeztem ijedten. A legközelebbi kórház fél órányira volt, és bár nem tudtam, hogy Jihon pontosan mikor lett rosszul, biztosan bent tartották megfigyelésre.
– Nem. Nem Jihon, hanem a másik kis barátotok. A magas, izmos fiú. Igazán jóképű fiatalember lesz belőle, úgy láttam, bár kicsit veszélyesnek tűnt. Lehet, hogy csak a nagy, lógós kendői, meg a láncai miatt. Ezek a mai gyerekek olyan furán öltözködnek.
Újra hátulról indultam. Rosszfiús szerelés, jóképűség (?), dudorodó izmok és magasság… Junho? Az a rohadt tetű! Persze, hogy nem engedte ide egyedül Jihont. Miért is tette volna? Azt is le mertem volna fogadni, hogy szándékosan ájult el. A PlayStationömet rátenném, hogy előre kitervelt mindent. Elég, ha csak nem eszik, vagy iszik eleget, és azonnal padlót fog abban a nagy melegben, ami beszorult az utcák közé.
– Rendben. Köszönöm szépen, hogy szólt, innen már elintézem.
Anyának még arra sem volt ideje, hogy rendesen kinyissa a száját, már el is tűntem, csak annyira léptem be a lakásba, hogy ledobjam a táskámat, aztán rohantam a legközelebbi kórházba.
Junho ha szimulált, ha nem, a dokik tutira benntartották megfigyelésre, Jihon pedig elég lelkiismeretes ahhoz, hogy vele maradjon. Nincs más dolgom, csak felkutatni őket, és kitálalni Jihonnak arról, hogy milyen ember is valójában az ő drágalátos utazótársa.
A kórházban eltartott egy ideig, amíg találtam olyan embert, aki nem jött azzal, hogy csak családtagnak adnak ki információt. A kedves ápolónő szerint a fiúk már távoztak, mert a beteg ragaszkodott hozzá, hogy otthon lábadozzon. Meghittem azt! Jihon ugyanis biztosan nem maradhatott volna a kórházban, akkor meg hová máshová ment volna, ha nem hozzám?! Junhónak kutya baja sem volt. Rohadt szemétláda! – ütöttem bele egyet az automatába, majd hazafelé vettem az utam.
Otthon még az étel se tudott lekötni, teljesen le voltam törve, amiért Junhónak megint sikerült kibabrálnia velem. Pedig Jihon alig másfél órányira volt tőlem.
– Ezt valaki ma dobhatta be. A megszólításból ítélve neked szól – nyújtott át egy papír fecnit anya. Azonnal visszatért az életkedvem. Jihonnak sikerült kicseleznie a mocsadékot, és el tudta juttatni hozzám az üzenetét?
A levél így szólt.
Hyung!
Valamiért nem tudlak elérni. Itt van az új e-mail címem: kimjihonie17@gmail.com. Kérlek, írj vissza hamar, mert már egyáltalán nem értem, hogy mi folyik itt! Te biztosan tudod. Te mindig mindent tudsz. ;)
Jihonie :)
Aznap este duplán ettem vacsorát, és amint lefürödtem, teli hassal leültem a számítógép elég, és nekikezdtem az igencsak hosszú levelemnek, ami úgy kezdődött, hogy: „Jihonie! Ne bízz Junhóban egy percig sem!” és úgy végződött, hogy: „Ha az a rohadt szemétláda nem hagy békén, szólj a szüleidnek! Ne legyél te is Sehun, hogy el kelljen menekülnöd miatta!” Nagyon reméltem, hogy Jihon hallgatni fog rám. Muszáj volt. Muszáj!
Junho:
Rázós egy nap volt. Tíz évet öregedtem azalatt, amíg Jinre vártunk. Kora reggel óta nem ettem semmit, hátha szükségem lesz egy kis rosszullétre, de arra nem számítottam, hogy konkrétan padlót fogok. Úgy terveztem, hogyha Jihon nem adja be a derekát fél négyig, rájátszok egy kicsit a szédelgésre – ami nem lett volna nehéz, mert már tényleg ki voltam tikkadva –, de az, hogy annyira beájulok, hogy a mentősöknek kelljen felpofozniuk, azért kicsit meredekre sikeredett. Ráadásul Jihon még Jinnél is akart aludni! Hülye lennék ezt hagyni, főleg a kis szerelmes levele után, amit még idejében kicseréltem a sajátomra a vonaton.
Hyung!
Már nagyon hiányzol. Tényleg nem tudom, hogy miért vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy sose tudjuk elérni a másikat. Ráadásul nagyon benne vagy a patkányok bögyében, rendesen felhúztad őket azzal, hogy lebuziztad Junhót. Nem volt ez egy kicsit erős, hyung?
Egyébként nekem is megfordult a fejemben, hogy „az”. Olyan furán néz rám, és már a bandatársai is elkezdtek pletykálni róla.
Nem is tudom… Hyung, neked erről mi a véleményed? Sehun a barátunk volt, és hát… Szóval nem lepődnék meg, hogyha ő a fiúkat szeretné. Régen volt, hogy beszóltam neki ezért, és remélem, hogy fogunk még találkozni vele, mert szeretnék bocsánatot kérni tőle. Igazságtalan voltam. Csak a saját érzéseim vezettek, és azt hiszem, azért utáltam akkor őt annyira, mert megtestesítette a félelmeimet. Hogy valaki elvesz téged, és hogy a melegség terítékre kerül.
Mert hát… Én… Szóval… Hyung, ha kiderülne, hogy nekem tetszik egy srác, utálnál? Megvetnél? Annyira félek, hogy mit fogsz visszaírni.
De nyugi, nem Junho. És ha Junho meleg lenne, akkor se érdekelne. Aki olyan rosszul bánt Sehunnal, az nem érdemli meg, hogy bizalommal forduljak felé. Ráadásul, én nem is vagyok annyira meleg… Nekem nem tetszenek a fiúk általában. Nem érzek izgalmat, vagy ilyesmit, és sokszor megnézem a lányokat is, csak hát van az az Egy fiú, és mellette mindig zavarban vagyok. Elég ciki, nem?
Nagyon nagyon reméltem, hogy ezek után nem fogsz megutálni, mert nekem nincs senki, akire támaszkodhatnék. Kérlek, legyél velem megértő, és ne utálj, jó?! Nem baj, ha nem fogadod el, vagy ignorálni próbálod, csak úgy éreztem, tudnod kell. Már olyan régóta gyűlt ez bennem.
Írj vissza hamar, mert beleőrülök a várakozásba!
címem: jihoniec_t@gmail.com
Jó étvágyat kíván: Jihonie
Akárhányszor olvastam, felfordult tőle a gyomrom. Annak örültem, hogy Jihon is vonzódik a férfiakhoz – hiába állítja, hogy nem –, de annak a legkevésbé sem, hogy a választottja pont Jin. Mert a sorokból ordított az, amit nem mert kimondani. Jin volt az az Egy, aki mellett zavarban érezte magát. Undorító!
Nem baj, majd én átveszem a helyét. Elcsavarom Jihon fejét, és ezerszer jobb társa leszek, mint az a majom. A tenyeremen fogom hordozni, és mindent megadok neki, amit csak szeretne.
A betegség pont kapóra jött, mert beindult benne a védelmező ösztön, és még nálam is aludt volna. Fájó szívvel utasítottam vissza, de Jin kamu e-mailjéről muszáj volt üzenetet írnom neki, hogy ne fogjon gyanút.
Kettős ügynököt játszottam. Írtam Jihonnak Jin nevében, és Jinnek Jihonként. Így egyik sem aggódott a másikért, és nem volt más dolgom, csak egyre kevesebbszer reagálni. Interneten keresztül nincsenek kézírások, nem tűnik fel egyiküknek sem, hogy mással beszélnek, és szépen lassan elhidegülnek egymástól. Megy ez, mint a karikacsapás!
Megérte várni. Jihonie végre az enyém lehet. Jint már ki is pöcköltem a Lomtárba, már csak meg kellett várni, amíg rákattintok az ürítésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése