Truthmates - 21. fejezet: Az emlékező

Jaejoong:

Amikor először összefutottunk Jinhae-vel a cégnél az több mint kínos volt. Én lefagytam, és szólni sem bírtam a döbbenettől, ugyanis Yoochun azt nem kötötte az orromra, hogy a visszajövetel egyenlő a céghez való visszajövetellel, Jinhae meg egyszerűen tovább sétált, mintha ott sem lennék. Egyszerre örültem, és féltem, mi lesz ebből. Örültem, hogy láthatom, és végre újra magam mellett tudhatom, de közben féltem is, hogy újra összeveszünk, és esze álltában sem lesz kibékülni velem.

Az első beszélgetésünk is feszülten telt. Jinhae egyedül ült az büfében, és kihasználtam a lehetőséget, hogy nem veszik körbe a barátnői, odaültem mellé. Ahogy láttam, már rendelt kávét magának, de azért vettem még egyet, nehogy üres kézzel érkezzek.

– Szia. Nem zavarok? – kérdeztem. Jinhae nemet intett, de rám sem nézett. – Hogy vagy? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Mit mondhattam volna? Kezdjem el mesélni az elmúlt négy évet, amit nélküle töltöttem?

– Mit akarsz, Jaejoong?

– Beszélgetni? – sóhajtottam fel. – Vagy kerüljelek el? Már beszélni se beszélhetünk? Végül is, ismerjük egymást.

– Sajnos – tette hozzá gúnyosan, és visszatolta a kávét, amit hoztam neki. – Szeretném, ha nem lennének félreértések közöttünk. Egyetlen egy dolgot kérek tőled: Hagyj békén! – pattant fel, és egyszerűen faképénél hagyott.

El sem hittem, hogy négy év távlatából is még így haragszik rám. Miért nem tudta túltenni magát rajta? Nem azt mondom, hogy ugorjon a nyakamba, és újra legyünk egy pár, mintha mi sem történt volna, de legalább emberszámba vehetne.

Egész nap morcos voltam, és nem lehetett mit kezdeni velem, még Yoochun se tudott hatni rám. Hiába mondta, hogy legyek türelmes, és hogy ne rontsak ajtóstul a házba, ez nem segített. Dühös voltam, sértett és frusztrált az elkeseredettség miatt. Voltak pillanatok, amikor azt kívántam, Jinhae inkább maradt volna Amerikában, és akkor nem kellene, hogy miatta fájjon a fejem.

– Yoochun, tényleg ennyire gyerekes ez a nő? Négy év telt el. Kurvára négy év, ami rohadt hosszú volt, és amikor újra találkozunk, ő még mindig ott tart, hogy meg van sértve. Mire van megsértve? Arra, hogy anno meg sem hallgatott? Nekem kellene dühösnek lennem. Nem azért keféltem félre, mert annyira akartam, de Miss Erkölcskirálynőnek ez nem számít! Mintha örült volna annak, hogy így alakult. Sosem bízott meg bennem – dühöngtem Yoochunnak a dohányzóban, és hiába próbált csitítani, nem járt sikerrel. Pont leszartam, hogy ki hallja meg, és ki nem. Ideges voltam, és ki akartam üvölteni magamból a fájdalmam. Már nem tehettem meg azt, hogy leiszom magam, és részegen hazatámolygok. A lányom szívbajt is kapna, ha így látna meg.

– Jól van, hyung, nyugodj meg!

– Nem nyugszom meg. Utálom az ilyen hülye picsákat, akik nem látnak túl a saját arcukon.

– Hyung…

– De bassza meg Yoochun, igazam van! Ő jön nekem azzal, hogy mekkora szemét vagyok, amiért a lakótársával dugtam, de nem tudom ki volt az, aki rögtön a szakítunk után lefeküdt a legjobb barátommal. – Amikor Yoochun tiltakozni akart, a vállára tettem a kezem. – Nem, haver, nem rád haragszom. Az természetes, hogy tovább akart lépni, de az szerinted erkölcsös, hogy a legjobb barátommal teszi? Vagy legalább ne okoskodna utána nekem! Elfogadnám, hogy jó, én is hibáztam, meg aztán ő is hibázott, de Miss Makulátlanul Tiszta vagyok, csak az én bűneimet látja.

– Hyung…

– Komolyan! Mit szerettem én benne? Az egész kép, amit festett magáról, hazugság volt. Álszent, gyerekes, ostoba liba. Mire veri úgy magát? Hogy még szűz volt, amikor összejöttünk? Nagy cucc. Már nem az.

– Hyung, fogd már be! – rivallt rám Yoochun. Abba bele sem gondoltam, hogy ez talán neki is fáj. Végül is, ő is szerette egyszer.

– Yoochun, sajnálom. Nem akartalak megbántani, csak dühös vagyok.

– Nem engem bántottál meg – mutatott a hátam mögé. Amikor megfordultam, éppen csak elkaptam a tekintetemmel Jinhae távozó alakját.

Utána akartam menni, hogy bocsánatot kérjek, de Yoochun visszatartott. Talán jobb is. Jinhae-nek is idő kellett, hogy feldolgozza, amit közvetett módom a fejéhez vágtam, nekem ki kellett találnom, hogyan kérjek bocsánatot tőle. A szavaimnak csak egy harmada volt igaz, a többit dühből mondtam.

– Adj egy szálat! – nyújtottam ki a kezem Yoochun felé.

– Nem leszoktál?

– Nem – húztam ki egy cigarettát a dobozból, és rágyújtottam. Tényleg egy jó ideje nem szívtam már, így először majd’ megfulladtam tőle, de egy idő után újra megszoktam a füstöt, és minél kisebb lett a fehér rudacska, annál nyugodtabbá váltam.

Még otthon is lappangott bennem az indulat, és szegény anyámon vezettem le. Hogy miért főz mindig ugyanazt a lányomnak, miért nem piros cipőt vesz fel Eunhye a vörös szoknyájához, és egyébként is, minek jár át hozzám takarítani, amikor én is meg tudom csinálni?

– Elmondanád végre, hogy egészen pontosan miért is veszekedsz velem? – vágta csípőre a kezét az anyám, amikor már végképp elege lett belőlem.

– Bocsi, anya – öleltem meg, és a vállára hajtottam a fejem. – Olyan ideges vagyok – kezdtem el nyafogni. – Miért vagyok ilyen szerencsétlen?

– Mit csináltál már megint, te lobbanékony gyerek?

Anyámnak ugyanaz volt a véleménye, mint nekem, hogy egyszerűen idióta vagyok. Előbb jártattam a hatalmas pofámat, mint gondolkodtam volna. Nem kellett volna mást csinálnom, csak elszámolni tízig, és kevésbé idegbeteg módon lelkizni Yoochunnal.

– Az a lány rengeteget szenvedett miattad, és te még rá is teszel egy lapáttal. Ügyes vagy, kisfiam – szidott meg az anyám.

– Én is rengeteget szenvedtem miatta – ültem le a kanapéra, és magamhoz öleltem a díszpárnát. Eunyhe táncórán volt, és már alig vártam, hogy hazaérjen. Ő mindig meg tudott vigasztalni, ha szomorú voltam.

– Tedd félre a sérelmedet, és kérjél bocsánatot tőle! Hogyan várod, hogy megbocsásson neked, ha újra és újra megbántod?

Nem volt merszem felhívni Jinhae-t, mert úgy tűnt, élőszóban egy idióta vagyok, úgyhogy inkább telefont ragadtam, és írtam egy hosszú üzenetet. Megpróbáltam a lehető legőszintébben bocsánatot kérni, és nagyon reméltem, hogy célt ér a próbálkozásom. Nem ringattam magam olyan hiú ábrándokba, hogy újra egy pár lehetünk, de legalább a barátja akartam lenni, vagy egy olyan ismerős, akitől nem fordul fel a gyomra, ha meglátja.

Eunhye észrevette, hogy apa rosszkedvű, és ezer puszit nyomott az arcomra, de a mosolyom továbbra sem lett igazán őszinte. Jinhae rendesen felkavarta a lelki békémet.

– Papa, miért vagy ennyire szomorú? – simogatta Eunhye az arcom.

– Emlékszel Jinhae-re?

– Emlékszem. Hiányzik neked, apa?

– Visszajött Seoulba, és most egy helyen dolgozunk, de ma megbántottam. Nem tudom, hogy meg fog-e bocsátani nekem.

– Kérj bocsánatot tőle. Az óvó néni mindig azt mondja, hogy kérjünk bocsánatot, ha rosszat teszünk.

– Már megtettem.

– Akkor főzz neki valami finomat. Azzal biztosan meg tudok békíteni.

Valóban jól főztem, de kételkedtem benne, hogy ez elég lenne. Jinhae el sem jönne a vacsorára, ha meghívnám. És ha mégis belemenne, ugyanott tartanánk, mint a kantinban. Vagy a múltról beszélnénk, vagy a sérelmeinkről. Lehet, hogy hagynom kellene az egészet a fenébe? – gondoltam, amikor hirtelen kopogtak. Eunhye azonnal odarohant, és a kisszékére állva kikukucskált. Azt már az elején megtanítottam neki, hogy nem nyitunk ajtót idegeneknek.

– Apa, egy szép unnie van itt – informált. Egyetlen lányt se vártam aznapra, így kételkedve léptem oda az ajtóhoz, és hatalmasat ugrott a szívem, amikor megláttam Jinhae-t.

Eunhyhe a lábamba takarásában leste, ahogy a „szép unnie” bejön, és amikor felismerte a nevét, azonnal akcióba lendült. Elbűvölően aranyos volt, körbeugrálta a vendéget, elkezdett mesélni az óvodáról, meg mindenféléről kérdezte, aztán kissé indiszkréten megkérte, farsangra legyen már olyan kedves, és fesse ki. Elszánt egy gyerek volt.

– Bocsánat a lányomért – kértem elnézést Jinhae-től, amikor anya átvitte magához Eunhye-t tévézni.

– Semmi gond. Eleven gyerek. Olyan, mint az apja.

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt bóknak vehetem-e, így inkább elengedtem a fülem mellett, és hellyel kínáltam a váratlan látogatómat. Jinhae gyönyörű volt. Fekete tűsarkú volt rajta, rövid, fekete szoknya, ami kiemelte a hófehér combjait, és fodros, világos lila blúz. Kimondottan csinosan öltözött fel, bár szerintem mindig is jó volt a stílusérzéke.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett rosszul, amit ma hallottam tőled, de sok mindenben igazad volt – kezdett el babrálni az asztali dísszel. A franciás műkörmén apró gyöngyök csillogtak.

– Mérgemben mondtam őket.

– Az mindegy. A lényeg, hogy igazad van abban, hogy nem hibáztathatlak múltbeli dolgokért. Mi lenne, ha újra megpróbálnánk?

– Mit? – kérdeztem óvatosan. Ha az alapok nem tiszták, nem építkezhettünk rá.

– Ezt – mondta Jinhae, és áthajolt az asztalon. A csókja kissé ügyetlen volt, de hamar átvettem az irányítást, és a jó mederbe tereltem a dolgokat.

Mentem az ösztöneim után, a négy éve elfojtott vágyaim egyszerre törtek ki belőlem, és olyan izgatott voltam, mint egy kisfiú, aki beszabadult az édességboltba. Fel akartam falni Jinhae-t. Nem érdekelt, hogy az ebédlőasztalon, a kanapén, a földön, vagy az ágyamban történik meg, de a magaménak akartam. A karomban akartam tartani, és soha többé el nem engedni.

Praktikus volt a ruhája, nagyon hamar ki tudtam bújtatni belőle, és ha a cselekedetei nem lettek volna elég világosak, a csipkés, mély lila fehérneműje biztosan az volt. Először csak lágy csókokkal hintettem be a bőrét, aztán nem tudtam visszafogni magam, és szívtam, harapdáltam a nyakát és a vállát, amit jóleső nyögésekkel díjazott.

Amikor felkaptam, azonnal a derekam köré fonta a lábát, és nem eresztette az ajkam, amíg el nem dőltünk a matracon.

Kemény harcot kellett vívnom magammal azért, hogy rá is odafigyeljek, ne csak a vágytól elborult ösztönöm hajtson, de sikerrel jártam, és amikor elmerültem benne, nem szisszent fel. Annyira más volt ez, mint az egyéjszakás lányokkal. Talán azért, mert komolyan gondoltam. Yoochun mondta egyszer: „Máshogy eszed az órákon át pátyolgatott vacsorát az asztalnál, mint a gyorséttermi sült krumplit a kocsiban.”

– Jinhae… – súgtam a nevét, miközben újra és újra magamba szívtam az édeskés illatát. – Hiányoztál.

Nem válaszolt semmit, azt hiszem, képtelen volt rá, túlságosan lefoglalták az intenzív érzések, amik engem is az őrületbe kergettek. A vékony ujjai, ahogy a vállamban kapaszkodtak, a forró teste, ami körbeölelt, az édes ajka, ami engedelmesen megnyílt előttem, ha csókot kértem, mind tökéletes volt.

A sok-sok kellemes érzés ellenére az aktus sokáig tartott, és elégedetten vontam az ölelésembe a végén. Olyan jól mutatott, ahogy az apró keze elveszett a szorításomban. Ha rajtam múlott, reggelig biztosan nem tudott eltűnni mellőlem.

Jinhae:

Sokat tanakodtam, mit kezdjek Jaejoonggal. Távol akartam tartani magam tőle, hogy ne bánthasson újra, de közben vágytam is arra, hogy újra jóban legyünk. Nem feltétlenül testi kapcsolatban, csak barátként, ahogy régen. Beszélgessen velem, nézzünk filmeket, vacsorázzunk közösen, bánjunk egymással emberként, mégis olyan nehéz volt nem haragudnom rá.

A sértések, amiket a hátam mögött a fejemhez vágott, fájtak, de bármennyire is rossz volt, be kellett ismernem, hogy igaza van. Büntettem egy olyan dologért, amiről nem tehetett. Seungah drogozta be, aztán még nyolc hónapig terrorban tartotta, én meg magára hagytam, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám.

Valószínűleg akkor is átmentem volna hozzá, ha nem írja azt az üzenetet, de egészen más tervekkel. Már a csajos kikapcsolódás előtt rendezni akartam a dolgokat, békejobbot nyújtani, hogy gyomorgörcs nélkül mehessünk mindketten a céghez, de Gayoon áthúzta a számításaimat.

Éppen vásárolni voltunk, amikor megjött az sms. Plázázással próbáltuk meg oldani a feszültségemet, még akkor is, ha én nem voltam az a nagy vásárolgatós típus.

– Mit írt? – hajolt bele a telefonomba a barátnőm.

– „Sok bajt okoztam neked, szégyellem is magam miatta, de, kérlek, tudd, hogy nagyon sajnálom. Nem volt célom tovább mélyíteni a sebeidet, egyszerűen csak kétségbe ejt, hogy nem tudok feloldozást nyerni a hibáimért. Nem kell mondanom, hogyan érzek irántad, mert láthatod a szememben, és nem is kérem, hogy viszonozd, csak nyissunk egymás felé. Építsük fel a régi hidat, amit porrá égettek a hibáink, és hozzunk létre valami sokkal szebbet! Ne felejtsd el, hogy milyenek lehetünk, ha igazán akarjuk! Én várok rád.”

Gayoon el volt ájulva attól, hogy Jaejoong milyen őszinte, és milyen szép üzenetet tud nekem írni, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy engem nem hatott meg, de bármennyire is azt mondta, hogy még szeret, nem bíztam ennek a valódiságában. Jaejoong régen szeretett, és talán az emlékeimet is szerette, de azóta eltelt négy év. Négy hosszú év, ami megváltoztatott mindkettőnket. Nem tehettünk úgy, mintha ez meg sem történt volna.

– Mit fogsz tenni? – kérdezte óvatosan Gayoon, amikor leültünk egy padra. A bevásároló központ zaja nem tette lehetővé, hogy belsőségesen beszéljünk, de a sok csomaggal nem akartunk beülni egy kávézóba.

– Kibékülök vele. Végül is, megérdemli, hogy adjak neki egy esélyt. Ha megint elcseszi, többé nem létezik számomra.

– És, csak mint barát? – puhatolózott tovább.

– Persze. Hogyan máshogy?

– Hát… – kezdte Gayoon pimasz mosollyal. – …mindketten felnőtt emberek vagytok, és a feszültségek ellenére vonzódtok egymáshoz. Senki nem ítélne el titeket, ha testileg békülnétek ki legelőször.

Elmerengtem ezen egy kicsit. Lefeküdni Jaejoonggal nem is tűnt olyan idegennek. Hiába koncentráltam arra, hogy a kantinban észre se vegyem, csak feltűnt, ahogy megfeszült a póló a testén, vagy, ahogy a mély kivágás láttatni engedte az anyajegyét a fehér mellkasán. Jaejoongnak tökéletes teste volt négy év távlatából is, az idő pedig meg sem látszódott rajta. Felfigyeltem a hosszú ujjaira, amik görcsösen tartották a csészét, a dús, rózsaszín ajkára, amit néha megharapott idegességében, és a mélybarna szemeire, amik még mindig áthatóan tudnak fürkészni, mintha a lelkembe látnának.

– Jaj! Miért kellett felhoznod ezt? – nyögtem fel, és lehorgasztottam a fejem. – Most beleitta magát a fejembe.

– Bocsika – nevetett fel Gayoon. Egy cseppet sem sajnálta.

– Miért kell ilyen jó pasinak lennie? – merengtem el. Csak fele ennyire nézett volna ki jól, és Gayoon nem tudta volna felverni a női oldalamat a sötét, mély börtönéből, amibe a legutóbbi csalódásom óta zártam.

– Hát, ha Jaejoong már ilyen jó pali, akkor legyél te is nagyon jó nő – fordított meg Gayoon egy fehérneműüzlet felé.

Vonakodva léptem be a butikba, és nem éreztem helyesnek, ahogy a csipkés darabok között válogattam, de a barátném addig nem hagyott békén, amíg legalább ötöt fel nem próbáltam. Mindegyik jól állt, és ha belenéztem a tükörbe, egy vonzó csajt láttam. Biztosra vettem, hogy Jaejoongnak tetszene.

Végül egy lila darab mellett döntöttünk, mert a pirosat túl kihívónak éreztem, a feketét gyászosnak, a fehéret meg egyszerűnek, mégis, amikor ott álltam Jaejoong ajtaja előtt, készen arra, hogy akár kikezdjek vele, remegett a térdem.

Ahogy megpillantottam a lányát, mintha gyomorszájon vágtak volna, legszívesebben kimenekültem volna a világból, de Eunhye lehetetlenné tette, hogy utáljam. Folyton csicsergett valamiről, ezer kérdést szegezett nekem, és úgy bánt velem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Jaejoong láthatóan kellemetlenül érezte magát, amiért a lánya így rám akadt, de ha Eunhye nem oldotta volna fel a hangulatot, biztosan nem kötök ki az ágyában.

Amint Jaejoong beletúrt a hajamba, és megéreztem az ujjait a tarkómon, tudtam, hogy nem kell többé kezdeményeznem. Hagytam, hogy vezessen, és minden ellenérzésem, és haragom megszűnt létezni. Az illata, az érintése, a vágy, ami belőle áradt megrészegített. A végtelenségig képes lettem volna csókolni, és amikor elvált tőlem, szinte fizikai fájdalmat okozott a hiánya. A testem muzsikált a kezei között, a vágyamat minden érintése tovább szította, és szinte már a könyörgés szélén álltam, amikor végre belém vezette magát. Azzal egy ütemben, ahogy a testünk eggyé vált, újra olyan közel éreztem magamhoz, mint annakidején. Annyira ismerős volt ez a helyzet, és annyival jobb, mint az elmúlt négy év összes aktusa, amiben részem volt. Próbáltam túllépni Jaejoongon, volt is egy hosszabb kapcsolatom, de sosem éreztem azt a békét, és nyugalmat, mint vele. Soha nem tűnt egyetlen egy csók, vagy szeretkezés se olyan őszintének, mint vele.

Nem mondta ki, hogy szeret, de éreztem. Benne volt abban, ahogy összefonta az ujjainkat, ahogy apró csókot nyomott a szemhéjamra, amikor egészen mélyre csúszott, vagy, amikor a beteljesülés után nem húzott kettőnk közé határvonalat a takaró, hanem, amint lehetőség adódott rá, magához ölelt. A szíve hevesen vert, ahogy a sajátom is, és a testéből áradó hő akkor is melegen tartott volna, ha a szobában jégcsapok lógnak.

Valahogy, mintha Jaejoong mellett kellett volna lennem. Mintha ez lenne a helyes döntés. Talán, így is volt.