Vicces történetek a Rádió Démontól - 6. rész: Loser Show 5: Kishalak a cápa mellett

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Mondhatnám, nagyon unom már ezt a showműsort, de kedves hallgatóim olyan örömmel hallgatják, hogy leszek olyan kedves, és folytatom. Ráadásul abban igazán örömömet lelem, ha útban a hentes felé látom, ahogy a bűnösök arca eltorzul, ha Vox képernyőre kerül. A szeretett kis grafikonjain a népszerűsége az adásaim után bizonyára mélyrepülésbe kezdenek.

Habár az adásaimnak nem szokott célja lenni a természettel kapcsolatos ismeretterjesztés, ezúttal kivételt teszek. Hallottak már a kalaúzhalról? Ezek olyan szolgahalak, akik nagyobb ragadozók, például cápák és ráják körül úszkálnak, és azok élősködőit és maradékait fogyasszák. Hasonló dögevők, mint a szárazföldön a keselyűk és a hiénák. A különbség az, hogy százazföldi elvrokonaik megvárják, amíg az erősebb állat elejti a zsákmányt, és csak utána merészkednek elő. Ezek a halak egyfajta megértettségben léteznek a cápákkal, sokszor a szájukba is beúsznak, hogy onnan egyék ki a cafatokat, a cápa pedig nem bántja őket. Miért? Mert közös érdek vezérli őket.

Ezt a szemléletmódot tükrözik a V-k is. Összefognak egy közös érdekért, hogy erősebbek lehessenek, mert egyedül gyengék és nevetségesek. Kérdezhetnéd, kedves hallgató, hogy a 3 V közül melyik a cápa?! Érdekes kérdés. Lehet, hogy ez csak ingyenlesők csoportosulása? Még visszatérünk erre.

Most folytassuk Vincent életét egy igazán izgalmas és horrorisztikus epizóddal.

*** 

1966 

Vox:

 

Három évig nem kényszerültem rá, hogy újabb riválist űzzek ki a televíziózás világából.

Folytattam az esti műsoraimat, bár már egyre jobban éreztem, hogy a homok lepereg az órámban. Nagyjából tizenöt éve tévéztem már, és egyre jobban látszott rajtam a korom. Gondoltam, hogy befestetem a hajamat, hátha azzal fiatalabban fogok kinézni, de mindenki azt tanácsolta, hogy ne tegyem, mert így vagyok sármos.

Maradt tehát a görcsös bőrápolás, az előnyös öltözködés, és próbáltam odafigyelni rá, hogy egészségesen táplálkozzak és kellő mennyiségben aludjak. Nem volt egyszerű ezt mind betartani ilyen heves életritmus mellett. Natalie a konyhába szorult, úgyhogy ő gondoskodott arról, hogy táplálóan, de ne hízlalóan egyek, és csomagolt nekem ebédet és uzsonnát, ha forgattam vagy tárgyaltam. Mindenki irigykedve veregette a vállamat, hogy megfogtam az isten lábát, mert a feleségem nem csak gondos, de szép is, én meg idegen szeretők ágyából másztam ki, mielőtt hazamentem volna. Már a csábítást is egyre nehezebben űztem, pedig a szexuális éhségem megmaradt, csak a testem bírta már kevésbé az iramot.

Minden tudományos értekezést elolvastam a fiatalság és az ifjonti hév megőrzéséről, így terelődött a figyelmem Jack Constantine-re. A bajszos biológus egyetemen tanított a vízi élőlényekről, és hobbi szinten kezdett videókat készíteni a diákjainak. Nagyon érthetően, jókedélyűen és informatívan magyarázott, így az egyik csatorna felajánlotta neki, hogy foglalkoztatja, mint tévés biológust. A műsorai közérthetően szóltak a tengeri életről, megértette gyerek, felnőtt, nő és férfi. Jómagam is nézője voltam, imádtam azokat az epizódokat, amelyek a cápákról szóltak.

Lenyűgöző teremtmények, a tenger királyai. Ezeket a csodás élőlényeket nem is szabadott volna akváriumban tartani, hatalmas territóriummal rendelkeztek, ráadásul akkor tudtak igazán egészségesen élni, ha nagy területen vadászhattak. Amerikában az ötvenes évek második felében már nyíltak tengeri állatkertek, ahol az odalátogatók megcsodálhatták a vízi élőlényeket és növényvilágot. Az egyik éves bónuszomat arra költöttem, hogy ellátogassak egy ilyenbe. Mintha egy másik világba csöppentem volna. A végeláthatatlan kékség csodálatos világába, ahol minden lassú és nyugodt, ahol az életritmus kiegyensúlyozott. A cápák is olyan méltóságteljesen úsztak át az akváriumon, mintha nem is zavartatná őket, hogy az emberi faj egyes egyedei szájtátva bámulják őket. Lassan, kimérten hullámzott a hatalmas testük, ami nyers erőt, veszélyt és gyilkolást rejtett magában. Láttam egyszer, ahogy etetik őket. Azok a fogak könnyűszerrel marcangoltak szét bármit, és a vér vörössége, mint a tinta a papíron áradt szét a vízben.

A látogatást követően megpróbáltam odafigyelni a testtartásomra és a járásomra is. Úgy gondoltam, a média világának cápája valójában én vagyok. A vonzerőmmel és a kisugárzásommal tisztában voltam, de a pozícióm még nem dekralálta, hogy engedelmeskedjenek is az akaratomnak. Nem, az akkor következhetett volna be, ha én leszek a csatorna igazgatója. Arra viszont még várnom kellett.

Bob már számításba vett engem, italoztunk néha együtt, egyszer közösen fizettünk kurvát is, és olykor-olyakor egy-egy szakmai döntést is ismertetett velem. Még nem kérte ki a véleményemet, még nem hallgatott a tanácsaimra, de már az is nagy szó, hogy előfordult, előbb avat be engem egy-egy változásba, mint hivatalosan közleménybe adná. Kezdtem közel férkőzni hozzá, mint a kísérőhalak a cápa köré, azzal a különbséggel, hogy valójában itt én voltam a cápa, ő a bálna, és készen álltam rá, hogy a kellő pillanatban felfaljam.

Visszatérve Jackre, jómagam is lelkesen figyeltem a műsorait, tetszett a stílusa, kreatívnak és tehetségesnek tartottam, egészen addig, amíg túl nagyra nem nőtt. Olyan ez, mint a ráják esetében, addig még aranyosnak és veszélytelennek tűnnek, amíg kicsik, de amikor már kiterítve nagyobbak, mint a te két kitárt karod, elgondolkozol rajta, hogy biztosan meg akarok-e simogatni, amikor a víz tetejére úsznak.

Julia esetében időben felismertem, mivé válhat, és kellő pillanatban robbantottam rá a konyhát, Jacknél egy hajszállal elkéstem. A televízió elkezdett majdnem egy órás dokumentumfilmeket sugározni vele, eljutott csodás, külföldi tájakra, és az emberek irigykedve beszéltek róla az utcán. A külföldi utakra nem tudtam beszervezni magam, furcsa lett volna, miért utazik a stábbal egy másik csatorna showműsorvezetője, még akkor is, ha újságírónak neveztettem volna magam. Pedig annyira kézenfekvő lett volna egy szerencsétlen baleset a tengeren túl. Egy meghibásodott búvárfelszerelés, egy rosszkor odakerült tengeri sün, egy ételmérgezés vagy egyszerű hajóbaleset.

Meg kellett várnom, hogy Jack újra az Államokban forgasson, és úgy a közelébe férkőzni. Csakhogy a műsorának felvételeire nem engedtek be külsőst, mert szigorú biztonsági előírásokat kellett betartani az élőlények miatt. Nem volt mindegy, milyen hőfokon tárolták őket, nem lehetett csak úgy megmozdítani a tárolókat és nagyon oda kellett figyelni rá, hogy csak szakszerű kezek érjenek az akváriumokhoz, és a bennük „élő” állatokhoz.

A tervem már megvolt, hogyan távolítom el Jacket, csak azt kellett kiokoskodnom, hogyan jussak be a stúdióba. Mivel hivatalosan nem mehettem, kénytelen voltam illegálisan behatolni. Persze nem úgy, hogy betörök. Inkább megkentem valakit, hogy juttasson be.

Pénzzel lefizetni egy biztonsági őrt még lehetett volna könnyen járható út, de a baleset után biztosan elindult volna a vezérhangya még a legcsököttebb elmében is, ezt nem kockáztathattam meg. Olyan személyt kellett keresnem, akinek eszébe se jutott volna, hogy az, hogy én ott voltam, elindíthatta volna a lavinát.

A társaságoknál a sminkesek mind nők, és ezáltal nagyon veszélyesek is, mert mindenről pletykálnak, amit látnak. Fodrászoknál már akadnak ügyeskezű férfiak is, akárcsak a divatszakmában, de titkároknak és menedzsereknek mindig férfiakat alkalmaztak. Ezek a munkakörök már megfelelő emlékezőképességet, szervezést és csavaros észjárást igényelnek, tehát ezek az urak nehezebben befolyásolhatóak, így lejjebb kellett lőnöm a ranglétrán. A gyakornokok lelkesek, elhivatottak, és sokan bármit megtennének azért, hogy előrébb jussanak, de ezzel együtt dicsekvőek és fondorlatosak is. A segédszerkesztők viszont már elértek valamit. Belekóstoltak az italba, érezték, hogyan mámorít meg, de közben hogyan marja is a torkodat, keveri fel a gyomrodat, és okoz fejfáját másnap reggel. Egy segédszerkesztő nem pletykált, nem dicsekedett a hódításával, de volt benne ambíció arra, hogy feljebb törjön, és ezt megfontolt, kiegyensúlyozott módon tegye.

A Vízivilág közérthetően c. műsor egyik segédszerkesztőjét, Evant nem volt nehéz megkörnyékeznem az egyik szakmai konferencián. Én, mint előadó vettem részt rajta, arról beszéltem, milyen fontos a sponteneitás, az improvizáció, a megfelelő lexikális és szociális tudás ahhoz, hogy kellő módon reagáljunk az interjúalanyokra, a közönségre és a feletteseink elvárásaira. Láttam, milyen csillogó tekintettel hallgatta a beszédemet. A konferencia szünetébe meg sem kellett erőltetnem magam, hogy beszélgetésbe elegyedjek vele. Evan fiatal férfi volt, a húszas éveinek elején járt, otthagyta az egyetemet, hogy elhelyezkedhessen a médiában. A produkcióba úgy került be, hogy az egyetemen biológiát hallgatott, így értett némileg ahhoz, amit Jack magyarázott, és az extanár elfogadta a saját útját járó, elhivatott exdiákot a forgatáson.

Sokat megtudtam Evantól az állatvilágról. Szeretett erről beszélni, amikor egy pohár ital társaságában az erkélyen cigarettáztunk. Engem pedig őszintén érdekelt, amiket mesél, így nem is fáradtam el abban, hogy érdeklődést színleljek, végre a helyezkedést és az odafigyelést örömmel tudtam alkalmazni.

Evan nem volt olyan ábrándos és naív, mint Daniel. Nem lehetett levenni a lábáról a szexel vagy pár üres bókkal, sokkal megfontoltabb, intelligensebb, és ezáltal nehezebb irányítható volt. De én szeretem a kihívásokat, gondosan formáltam a gondolatait, és egy izgalmas légyott ígérete helyett azért kértem, hogy juttasson be a stúdióba, hogy tanulhassak. A televízió ugyanis torz képet közvetít, a végső felvételem már minden megalkotott, lepróbált, de az igazi csoda, a valóság az előfelvételeken történik.

Kézenfekvő lett volna, hogy bejutok a forgatásra, elbújok az árnyékban, megbabrálom valamelyik akváriumot és már le is lépek, de azzal Evanben még nem tudtam volna eloszlatni a gyanút. Ő okosan összerakta volna a mozaikokat, hogy a baleset napján az egyetlen változó tényező én voltam, tehát csakis én követhettem el a bűntényt, és igazán nem akartam az ő torkát is elvágni. Úgy terveztem, Evant egyszerűen csak elhagyom, és ha jól viseli, akkor élheti tovább az életét nélkülem, ha hisztériás rohamot kap, akkor a csatorna kereshet új segédszerkesztőt.

A mindent elrejtő palástom az előfelvételen a tömeg lett. Több helyen hintettem el, nem csak az ellenséges csatornánál, de a sajátomnál is, hogy mekkora újítás lenne, ha bizonyos szerencsés nyerteseket beengednénk próbafelvételekre. Az emberek imádják azokat az eseményeket, ahol különlegesnek érezhetik magukat. Bekerülni aközé a tizenöt lelkes néző közé, akik élőben, ott a helyszínen végikövethetik, milyen egy főpróba, igazi kuriózumnak számított. Tizenöt ember között pedig már el tudtam tűnni. Főleg, ha az a tizenöt a fajtám. Médiaszemélyiségek, sajtósok, technikai dolgozók, olyan társaság, akik között nem én leszek a híresség, hanem csak a jó öreg Vincent, akivel már mindenki ivott egy pohárral.

Mire a nyitott próbafelvétel megkezdődött, Jacket már nem úgy figyeltem, ahogy délutánonként a televízió előtt ülve. Már ellenszenvvel viseltettem iránta, nevetségesnek tartottam a hülye, vörös bajuszát, a szafariöltözetét, és a piros selyemsálját, ami se a vízi világhoz, de még a dzsungel hőségéhez se passzolt igazán. Egy újabb vörös idióta, akitől megszabadíthattam a tévénézőket.

Daniel…

Megráztam a fejem, és elfordítottam a tekintetemet a reflektorfénytől. A lámpákat itt nem használhattam, mert a kiömlő víz és az elektromosság találkozásaként még magamat is megsüthettem volna. Ehelyett pontosan annak az ellenkezőjét tettem, amit még az üdvözlő poharunkra is ráírtak, hogy ne nyúljak semmihez. Ha ki volt írva, hogy a halakat nem etetjük, akkor már csak azért is oda szórtam a morzsákat. Ha felcímkézték az akváriumot, hogy ne tapogasd, akkor már csak azért is bekopogtam a cápihoz.

Oh, milyen csodálatos monstrum – méláztam el egy pillanatra a cápa előtt. Ilyen közel állni hozzá igazán felvillanyozó érzés volt. Éreztem, ahogy felkúszik a gerincem mentén valami furcsa, inkább kellemetlen, mint izgató bizsergés a tarkómig. A pulzusom megnövekedett, a halántékom izzadni kezdett. Igen, pontosan ilyen érzés lehet szembenézni egy gyilkossal. Zsigeri reakció arra, hogy te vagy az áldozat és ő a ragadozó.

– Vincent, nem lehet ilyen közel menni hozzá – ragadta meg két oldalt a vállamat Evan, és gyengéden hátrébb terelt.

A rohadt életbe! – szitkozódtam, és az állkapcsomon lüktetni kezdett egy ér. Nem szabadott volna hagynom, hogy bárkinek feltűnjön, hogy a kellékek között babrálok. Evan megásta a saját sírját.

– Csak olyan lenyűgöző – rebegtem. A lebukás okozta stresszt bele tudtam csomagolni a rajongás áhítatába.

– Nem akarom, hogy bajba kerülj – porolta le a zakót a mellkasomon, pedig nem volt rajta egyetlen szöszmösz sem. Csak hozzám akart érni.

– Minden rendben – mosolyogtam rá, és követtem a tömeget.

A baleset aztán pont az orrom előtt történt meg. Az akvárium üvege sokkal korábban széttört, mint számítottam rá, és élő egyenesben nézhettem végig, ahogy a cápa széttépi Jacket.

Egészen elképesztő élmény volt. A ragadozó először ráesett a tehetetlen férfire, és már a súlyánál fogva is súlyos sérüléseket okozott, de aztán vergődni kezdett, ahogy érzékelte, hogy nincs víz a közelében, aztán valahogy úgy fordult, hogy a hegyes fogai Jack felé álltak, és marcangolni kezdte.

A nézőközönség sikoltozni kezdett, tülekedés támadt, egyesek el is ájultak, én a díszzsebkendőmet szorítottam az orrom elé. Úgy tűnhetett, a rosszullétemet vagy az elborzadásomat próbálom így takarni, de valójában a mosolyomat fedtem el.

Azt a kurva élet! – káromkodtam magamban. Valami elképesztő brutalitást láttam kibontakozni a szemem előtt, és rohadtul tetszett a látvány. Ebben az előadásban nem volt semmi trükk, semmi bővészmutatvány, semmi előre megkoreografált tévés szemfényvesztés. Nem, ez a valóság volt. Az állatvilág brutális mindennapja.

Azért is megérte szemtanúnak lenni egy-egy gyilkosságnál, mert akkor a mentősöktől ingyen lehetett hozzájutni nyugtatóhoz. Tetszett az a ködösség, amit okozott, az alkohol nem tudott felérni ehhez. Vigyorogva, kellemesen fáradtan ültem a nappalimban és egy hangyányit sem ragadt rám Natalie aggodalmából.

– Vincent, el sem hiszem, hogy ott voltál – simogatta a hajamat, mintha nem a férje, hanem a gyereke lennék. – Én… Én nem is tudom, mit tettem volna, ha…Ha, te… – borult a vállamra, és sírni kezdett.

Meglepett. Talán a házas éveink alatt tényleg belém szeretett? Nem gondoltam volna. Nem bántam jól vele, se az ágyban, se a menedzsereként, de még csak kimondottan kedves se voltam vele soha, mióta megkaptam. Úgy tűnt, benne mégis kialakult valami kapcsolódás felém.

Érdekes. Ezt még használhatom – paskoltam meg a vállát, mintha nyugtatni akarnám, majd elnyomott a gyógyszer, és végre igazán ki tudtam aludni magam.

Evan Natalie-hoz hasonló zaklatottsággal járta a köröket a hálószobájában, amikor meglátogattam. Ő egyszerre aggódott értem, a produkcióért és önmagáért. Tetszett, hogy nem álszenteskedik, nem játssza meg magát, és csak egy egészen aprócskát szégyelli, hogy a gyász és az én épségemre vonatkozó aggodalma mellett igenis érdekli, holnap hová fog bemenni dolgozni.

– Be tudlak szervezni bármelyik produkcióba, mint segédszerkesztőt – próbáltam nyugtatni.

– De én nem akarok protekcióval bekerülni – huppant le mellém az ágyra, és megfogta a kezemet. – Nem azért kezdtem ezt a viszonyt veled, hogy előrébb jussak.

Őszintén csillogott a tekintete. Valószínűleg igazat mondott, bár abban kételkedtem, hogy nem örült volna-e, ha mégis miattam alkalmazzák.

– Majd megoldjuk – simítottam végig az arcán, és csókra húztam.

Próbáltam törődést színlelni, ő pedig hálás volt, amiért vele foglalkozom, pedig én éltem át borzalmakat, és neki kellett volna engem ápolnia. Én ezt másképpen gondoltam, Natalie ápolgatott eleget, már éppen a hócipőm is tele volt a ragadós gondoskodással, szexet akartam, élvezetet és kielégülést. Csak egy brutális, embertelen halált láttam, röpködő húscafatokat és spriccelő vért, nem a lában tőrt el!

Amikor rászorítottam Evan torkára az aktus közben, ijedten ragadta meg a csuklómat. Tetszett így az arca. Jól állt neki a kétségbeesés, de szükségem volt még rá. Jól éreztem magam vele, addig nem akartam megszabadulni tőle, amíg tartogat számomra élvezetet.

– Nem tetszik? – kérdeztem, és a szabad kezemmel kissé feljebb húztam a lábát a derekamon.

– Nem igazán szeretem az ilyesmit – vallotta be szemlesütve.

– Miért, próbáltad már? – gyengítettem a szorításon, és az ujjbegyeimmel cirógatni kezdtem az érzékeny bőrt a nyakán.

– Nem, de ijesztő – zihálta. A szemei nedvesen csillogtak. Nem sírt, nem voltak fájdalmai, teljesen természetes, hogy a sok lihegés, testi megpróbáltatás, és a nemrég jött ijedtség miatt kissé párásabb lett a tekintete. Rohadtul szexi volt így.

– Csak bíznod kell bennem – súgtam a szájára, és löktem egyet a csípőmmel.

Evan felnyögött, majd a feszült, összeszorított ajkai mosolyra húzódtak.

– Ezt olyan jól mondod – húzott csókra, és belemarkolt a hajamba.

Persze, hogy jól mondtam, ez volt a csatornánk szlogenje. Szó, mi szó, tökéletesen passzolt hozzám. Így lehetett legjobban félrevezetni az embereket. Ha elérted, hogy bízzanak benned, bármit megtehettél velük. Kiadták neked a titkaikat, megosztották veled az ágyukat, a nagyon lelkesek még a szakadékba is ugrottak volna érted.

Vajon mennyi embert tudnék egyszerre manipulálni? – öltött fel a gondolat a fejemben, miközben a cigarettámat szívtam. Evan mélyen aludt mellettem, a nyakán látszódtak az ujjaim nyomai, igazán jól állt neki ez az egyedi nyaklánc.

Másnap meggyőztem, hogy vállalja el a segédszerkesztői szerepet a showműsoromban, és hogy enyhítsen a bűntudatán, legyen a személyes titkárom. Ez utóbbit természetesen csak titokban, nehogy kiderüljön a stábtagoknak, hogy viszonyunk van egymással. Nekem jól jött, hogy valaki kisegített a sok papírmunkában, kutatásban és rendszerezésben, Evan megélhette, hogy valóban megdolgozik a pozíciójáért. Mondjuk, én úgy éreztem, az ágyban is kellően megdolgozik érte, de az ő önbecsülését sértette volna ez a meglátás.

A gépezet végezte a munkáját, szépen haladtam a célom felé, és sikerült szereznem egy kalaúzhalat magam mellé.

*** 

Alastor:

Mekkora tévedés! Nem lehet, hogy inkább Vincent volt az, aki mások tudására és segítségére támaszkodott? Akárcsak most. Különbség van ugyanis aközött, hogy valakit kihasználsz, és a kedvedre teszed a szolgáddá, és aközött, hogy egyedül nem lennél képes elvégezni valamit, ezért rátámaszkodsz valaki más vállára, hogy ő ásson helyetted. A jó öreg Vincent maga mondta, hogy ekkora már elfáradt a vén teste, a fiatal Evan pedig jó szolgálatot tett neki a háttérmunkálatokban.

Hogy mi lett Evan sorsa, még nem árulom el, fontos szereplője lesz ő még a történetünknek, viszont Jack halálsikolyai igazi csemegék a fülnek. Bevallom őszintén, sosem hallottam még olyan sikolyokat, amelyet egy cápa marcangolása okozhat. Én is izgatott vagyok már. Persze, nem úgy, mint Vincent volt, aki változatlanul túl sokat árul el a senki által nem érdekelt szexuális életéből. Lehet, cenzúrázni fogom ezeket a részeket… Nem, valahogy majd kibírom. Végül is, minden gyomorrontást át lehet vészelni valahogy. Fontos számomra, hogy a teljes, kendőzetlen igazságot tárjam a hallgatóim elé.