Vicces történetek a Rádió Démontól - 7. rész: Loser Show 6: Repül a nehéz kerék, ki tudja, hol áll meg

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Ez a kedves kis versike nemrég jutott a birtokomba: „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg? Ki tudja hol áll meg, és kit hogyan talál meg?” Nagyon bájos. Tetszik, mert valós, hiszen, ha elhajítok innen egy koponyát, bármelyik hotellakót fejbe találhatom, bár igaz, vannak, akik kalapot hordanak. Másfelöl tetszik azért is, mert a sorsot is szimbolizálhatja. Sokszor nagy szerencse kell ahhoz, hogy éljünk vagy elkerüljünk egy bűntényt.

 

***

1969

 

Vox:

Közel jártam a célom eléréséhez, sikerült teljesen feltérképeznem Bob médiahálózatát. Persze ezt titokban tartottam Evan előtt is. Azzal, hogy a titkárommá vált, rengeteg felesleges terhet levett a vállamról, és több időm maradt arra, hogy a végső leszámolást előkészítsem. A munkamegosztás és a viszonnyal járó előnyök kisimították az arcomat, egészen megfiatalodtam benne, amit a közvélemény persze a feleségem gondos ápolásának tudott be. Natalie-val alig szexeltem már, csak hazajártam enni, átöltözni és elvittem néha randevúzni, hogy a paparazzik és rajongók lássák, hogy „ápolom” a házasságomat. Az időm nagyrészét a külön lakásomban vagy Evanében töltöttem, aki nem ütötte az orrát a dolgaimba, nem vájkált a múltamban és nem akart kisajátítani sem. Pedig a hetvenes évekre már nem kellett árnyékban élnie a melegeknek.

A hatvanas évek a tüntetésekről és zavargásokról szólt az ilyen életet folytatók számára. A világ forrongott, és a változás a kapuban toporgott. 1967-ben a Fehér Ház törvényt fogadott el, ami engedélyezte a felnőtt férfi lakosoknak a szexuális kapcsolatot, tehát jogilag többé már senkit nem ítélhettek el azért, hogy kivel bújik ágyba. Ez fellelkesítette a levendulaembereket, azóta megjelent a saját magazinjuk, még saját vallási közösséget is alakítottak Los Angelesben, egy névrokonom művében jogi értekezés szól arról, hogy a testedről te rendelkezel, tehát te döntöd el, hogy azt kivel osztod meg.

Már csak egyetlen kihívóm maradt, akivel le kellett számolnom: a kvízmesterrel. A nézők imádják a vetélkedőket, és a kvíz- és tudásmérő műsorokban gyakorta gondolják azt a műsorvezetőről, hogy szuperintelligens. Pedig semmi ilyesmiről nincs szó, a súgókártyán minden ott van, neki csak elő kell adnia, hogy milyen hihetetlenül művelt, a buta nézők meg szájtátva ámuldoznak. Ezen felül fontos, hogy akárcsak az én formátumomban, a műsorvezető jól tudjon reagálni a játékosokra és a közönségre. Színpadi embernek kell lennie, aki megnyerő, egyfajta támogató jóbarátja a játékosnak, de folyamatosan szórakoztatja a helyszíni és az otthoni nézőket is.

Érdekes formátum, nekem nem való, mert csak limitált ideig vagyok képes jóbarátságot színlelni másokkal. Amíg a bárpulttól el nem megyünk az erkélyig, addig képes vagyok elbűvölő, vicces és tudálékos lenni, de egy egész műsoron keresztül színlelni, hogy érdekel egyszerű, buta emberek sorsa… Nem, én ezt nem tudnám csinálni.

Drew Barker egyáltalán nem rendelkezett lenyűgöző testi adottságokkal. Világosbarna haja, kék szeme, markáns álla, és szörnyű divatérzéke volt. Fogalmam sincs, milyen kábítószert használtak a szerkesztők, hogy kamera elé engedték violaszínű zakóban, sárga ingben és türkíz alapú fehér pöttyös nyakkendőben. Egy humorista vagy egy bohóc felvehetett ilyen maskarát, de egy kvízmester, akinek tanultnak kellene tűnnie…

Aztán megértettem, hogy se Drewnak se a produkciós csapatnak nem célja az, hogy eladják, a fickó egy egyetemről pottyant a színpadra. Drew lett az emberközpontú, emberarcú kvízmester, aki úgy izgul veled együtt a jó válasz kitalálásáért, mint a legjobb barátod, kollégád nagybácsid vagy édesapád. Nem akartak szexuális vonzalmat kicsikarni a nőkből, nem akarták elhitetni a férfiakkal, hogy Drewval jól lehetne beszélgetni egy bárban a politikáról. Ez egészen újfajta megközelítése volt a kvízmester szerepének.

A versenyzők változatos háttérrel rendelkeztek. Szerepelt ott nyugdíjazott orvos, tanítónő, építész, de villanyszerelő, boltos és újságkihordó is. Az ajándékok és pénznyeremények elnyeréséhez ugyanis nem kellett minden esetben tudás, néhol kimondottan a szerencsén múlott, ki, hogyan boldogul.

A műsor központi eleme egy hatalmas kerék volt, amit egy latin fickó pörgetett, hogy képviseljük a kisebbséget is, és ahol megállt a kerék mutatója, az jelölte ki, mi lesz a következő megmérettetés. Néhol újabb tekerés, máshol fix pénzjutalom, találós kérdés, párbaj és személyre szabott próba, ahol a játékosnak meg kell mérettetnie magát valamilyen erőt vagy ügyességet igénylő feladványban. Éppen, hogy csak megnéztem egy részt, már tudtam is, hogy mivel lehetne még jobbá tenni. Az, hogy kimozdítjuk a játékost a pódium mögül, rengeteg zseniális lehetőséget szül. Emelni kellene a tétet, hogy a tévénézők megdöbbenjenek, együtt horkanjanak fel vagy borzadjanak el, akárcsak mi tettük a cápás balesetnél. Igen, valami merész kellene, valami tabudöntögető, amiről másnap biztosan írnak majd az újságok, és ami úgy vonul be a televíziózás történetébe, mint az elsők egyike.

Tudtam, hogy értek a szakmámhoz, és hogy zseniális ötleteim vannak. Éppen ezért vált egyre terhesebbé Bob a vezetői székben. Sikerült annyira a közelébe férkőznöm, hogy már egyes javaslataimat megfontolta, de ötlettel tele volt a padlásom. Rendszerszerű szemléletváltásra lett volna szüksége a csatornának, hogy vezető pozícióban lehessünk egész Amerikában. Bob viszont nem akart kockáztatni, ő a biztos, megszokott pénzre hajtott, és arra, hogy megőrizzük a pozíciónkat. Pedig előre kellett volna törni.

Kezdtem már kiöregedni a műsorvezetésből, vagyis, inkább úgy mondanám, hogy meguntam a formátumomat, így lebeszéltem Bobbal, hogy tartunk egy utolsó, zseniális adást, aztán tovább dolgozom a csatornának, mint kreatív producer. Így a műsorvezetők felettese lettem, egyfajta mentori munkaként aposztrofálva azt, hogy terelgettem a kiscsibéket, és időben levágtam őket, mielőtt eltakarhattak volna. Gondosan odafigyeltem rá, hogy az újságok továbbra is rólam írjanak, és ha egy műsor sikeres lett, akkor ne azokat dicsérjék, akik vezették, hanem az egész formátumot, és azt, aki felel érte, tehát engem.

Több műsort is sikerre vittem, és mivel én lettem a nyáj vezetője, így nagyobb szabadságot kaptam arra is, hogy alakítsam a produkciót. Egyedül a friss műsorötleteket nem tudtam átverni Bobon, illetve magam dönteni arról, kiket vegyünk fel, arra várnom kellett addig, amíg bele nem ülök a székébe. Hozott anyagból dolgoztam hát, és varázsoltam.

A sikerem nem csak az újságokban jelent meg, de eljutott más társaságokhoz is, és szép summát fizettek azért a csatornának, hogy velük dolgozhassak egy-egy műsoron. Ez erősítette a látszatot, hogy a csatornák nem versengenek igazán egymással, mi mind az emberek szórakoztatásáért vagyunk, a Hatosnak pedig jó befektetésnek bizonyult a koprodukció.  Így ugyanis bekerülhettem az ellenség mezejére, és nekem jó érzékem volt ahhoz, hogy észrevegyem a finomságokat. Amit korábban a saját szakállamra nyomoztam, most hivatali úton tehettem.

Így kerültem be a Szerencsés Kerék műsor belső körébe, és figyelhettem meg testközelből Drew munkásságát.

– Egészen elképesztően nevetséges, szánalmas és egyszerűen amatőr az, hogy ez a Drew képernyőn van – mérgelődtem, miközben lerúgtam magamról a nadrágomat. – A szakma megcsúfolása!

– Ennyire azért nem rossz – térdelt le elém Evan, és kigombolta az ingemet. – Túl szigorú vagy.

– Nem vagyok szigorú – veszekedtem. – Minden szakmában van egy mérce. Itt az, hogy kameraképes legyél. Ő nem az. Ő egy vesztes. Egy… – akadtam el Drew kolléga szidásában, mert Evan már a boxeremnél járt. – Mit szeretnél? – simítottam végig az arcán.

– Segítek ellazulni.

Jól is esett a lazítás, mert totálisan leszívta az erőmet az, hogy a nevemet kellett adnom egy ekkora pancser műsorához, mint ez a Drew. Ha pedig már lazítás…

Belemarkoltam Evan hajába, és kissé jobban az ágyékomra nyomtam a fejét.

Igen… Megvan a terv. Csak egy csavart kell meglazítanom, és senki nem fog gyilkosságra gyanakodni.

Az, hogy a kerék állt, és lábas kamerákat szerelték fel úgy, hogy közvetítse a forgást, nagy hiba volt. Persze, értettem az okát annak, ahogy felépítették a stúdiót, de pontosan ezzel az elhelyezéssel növelték a baleset kockázatát. Ha a kerék feküdt volna, és egy csavar meglazul, maximum kitörik a tengelyéből, de nem történik semmi emberre is veszélyes eset. Ha viszont így sérül meg egy alkatrész, a forgó kerék elszabadul, és bárkit képes agyonnyomni.

Oh, hogy imádnám, ha Drewt lapítaná ki! – rántottam hátra Evan fejét, hogy lássam a szemét. Nem tudom, mit láthatott meg az arcomon, talán a kéjvágy egy állatias megnyilvánulását, de elkerekedett a szeme. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, amikor felsegítem a földről, és muszáj voltam nagyon kedvesen és gyengéden, az ő igényeit is figyelembe véve kielégíteni a vágyait, nehogy kombinálni kezdjen. Sok időt töltöttünk együtt, és én egyre kevésbé tudtam már leplezni az igaz valómat. Evan viszont nem az a társ volt, akivel együtt lehet bűnözni.

Milyen felemelő lenne egy másik gyilkossal együtt dolgozni – fantáziáltam. Én adnám a kést a kezébe, aztán ő az enyémbe, és végül egymást falva szexelnénk a vértócsában.

Szép képek, de Evan nem alkalmas erre. Evan arra jó, hogy nekem dolgozzon és kipanaszkodhassam magam neki, ha nem úgy mennek a dolgaim, ahogy szeretném. A szexben képesek voltunk megtalálni az egyensúlyt, de itt is azt éreztem, hogy már szorul a póráz a nyakamon, és valójában nagyon szeretném elengedni magam, és úgy hozzá nyúlni, ahogy az nekem okoz mély gyönyörűséget.

– Teljesen megértem, hogy miért rajonganak úgy érted a gyakornokok – vallotta be fáradt, fátyolos hangon. A fejét a mellkasomon pihentette, én a cigarettámat szívtam.

– Mert csodás vagyok?

– Igen, de néha kissé ijesztő is – vallotta be, talán a korábbi arckifejezésemre utalva. – Néha olyan nyers erő árad belőled, hogy az már zavarba ejtő. Kissé civilizálatlan. Állatias. Nyers és tomboló.

– És mi abban az ijesztő? – tudakoltam, és az állkapcsát cirógattam.

– Hogy nem tudod kiszámítani.

Rámarkoltam a torkára, de csak gyengéden, mégis azonnal elakadt a lélegzete. Szép, vékony nyaka volt, bizonyára nem lett volna nehéz elszorítani a légcsövét, de nem szándékoztam megölni. Csak feszegettem kissé a határokat.

– Szerintem izgató.

– A másik oldalt lenni nem olyan izgató… – nyökögte.

Megpróbáltam elképzelni, milyen lenne, ha találkoznék valakivel, aki le tudna uralni engem. Egyáltalán nem vonzottak a maszkulin testű urak, ha valakinek erős, férfias kisugárzása volt, azt inkább akartam földbe döngölni, mint a matracba. Minden szeretőm, Daniel és Evan is vékony testalkatú, mondhatni karcsú, de szép és lágyarcú fiúk voltak. Talán ezek voltak az eseteim a hímek közül. Az meg, hogy egy ilyen külsejű alak diktáljon nekem az ágyban…! Nem, nem az én asztalom ez.

Mégis, ha magam elé képzeltem ezt az álombeli gyilkostársat, abban talán még benne lettem volna, hogy cicázzon velem. Danielben is vonzott az, hogy heves és éhezik az erotikára, tehát tetszett az, ha valaki határozott és tudja, mit akar, csak egy bizonyos határt már nem engedtem, hogy átlépjen.

– Tudod, hogy nekem csak akkor jó, ha neked is – engedtem el Evan torkát, és lassan végighúztam a tenyeremet a mellkasán.

– Tudom. Hálás is vagyok érte – bújt jobban hozzám. – Ezért működünk olyan jól.

Azért működtünk olyan jól, mert Evan tudta, hol a helye. Máskülönben vele is végeznem kellett volna. Már túl sok mindent tudott rólam, és az erős igazságérzete valószínűleg nem vette volna jó néven, ha kiderül, hogy sorozatgyilkos vagyok, és még élvezem is.

Lehet, hogy ez okozta azt a belső feszültséget, ami általában a szex közben tudott csak kibugyogni belőlem. Évek óta nem öltem meg senkit. Alig vártam tehát, hogy az a nyamvadt kerék kilapítsa Drewt.

A gyilkosságok reggelje is éppen olyan reggel csak, mint bármelyik másik, felkeltem otthon, Natalie kitöltötte nekem a kávét, megvajaztam egy pirítóst, és elolvastam az aznapi újságot. Háborúk, versengés, botrányok, új filmek bemutatói, blablabla…Hírek a médiából! Igen, az én szegmensem, ahol dicsőítenek, éltetnek és…

A Wittman-űr! – szólt a cikk címe. „Vincent Wittman távozása óta a Hatos Csatorna nem talál magára a late night show formátumában. Az új műsorvezetők tisztesen végzik a munkájukat, de nem ragyognak úgy, mint elődjük. A legszomorúbb pedig az, hogy a többi csatorna sem tudta kihasználni a lehetőséget. Nem ismerjük még Wittman utódját, aki letaszíthatná a trónról. Azt viszont tudhatjuk, a televíziós zseni milyen programokon dolgozik, azok ugyanis mind, egytől egyig sikersztorik. Vajon a Szerencse Kereke is szerencsét hoz a számára? A madarak azt csiripelték, jelenleg ott segédkezik.”

A cikkel másnapon semmilyen problémám nem lett volna, hiszen arról szólt, mekkora zseni vagyok. Azt viszont nem akartam, hogy összekössék a nevemet a kvízműsorral az emberek, pont az előtt, hogy balesetben elföldelném Drewt.

Semmi gond, Vincent! Gondolkozz! Az előnyödre fordíthatod ezt is – bíztattam magam, megtöröltem a számat, és a gyűrött szalvétát a tányéromra dobtam.

– Elmentem dolgozni – szóltam oda Natalie-nak, aki gépiesen pakolta össze utánam az evőeszközöket és tányérokat. Már régóta nem bajlódtunk azzal, hogy csókkal köszönjünk el egymástól.

A forgatáson nem esett nehezemre odamenni a csavarhoz, és meglazítani kissé, nem sokkal az után, hogy a protokoll szerint ellenőrizték a biztonságot. Innen jött csak az igazán izgalmas rész, várni, hogy mikor szabadul el a monstrum.

Erre a felvételre nem engedtünk be közönséget, nem akartam folyton a hátam mögé tekingetni, és belekalkulálni a tervembe ennyi ismeretlen tényezőt, de senki nem szólt érte. Máskor is előfordult már, hogy élő közönség nélkül forgattunk, a nézők is hozzászoktak már, hogy olykor-olykor van egy ilyen rész. Ezt később mindig úgy nyilatkoztam le, hogy nem sikerült kellően heterogén közönséget összeválogatnunk, mert a csatornának fontos a reprezentáció és az esélyegyenlőség, így inkább ne legyen közönség, minthogy valakit megbántsunk. Baromság.

Láttam, ahogy a szerkezet nyög a forgó súly alatt, ahogy egyre kevésbé stabil az illesztés ott, ahol meglazítottam a csavart. Éreztem az izgalmat, gyöngyözött a homlokom az izzadtságtól, kipirult az arcom, és alig bírtam leplezni az ördögi mosolyomat.

Mindjárt. Mindjárt.

Drew nem sejtett semmit. Senki sem sejtett semmit, mert mindenki arra figyelt, amit a lencse vesz. Mindenki a műsorvezetőt nézte, talán még az az iskolázatlan latin díszletember is, aki forgatta a kereket. Tökéletes alany lesz arra, hogy az egész balesetet ráhúzzam, ha a szakfelügyelőknek nem elegendő a véletlen és szomorú baleset fedősztori.

Rodrigo vagy Juan vagy mit tudom én, hogy hogyan hívják általában ezeket a kukoricaevő barnákat, ugyanolyan széles mosollyal pörgette meg a kereket, mint korábban, amikor a szerkezet szétesett, és a pokoli monstrum elszabadult.

Izgatott, felajzott testtel és széles vigyorral löktem félre az operatőrt.

– Kövesd az eseményeket, te barom – címeztem neki a sértést sziszegve, és egyenes adásban mutattam, ahogy vér fröccsen és emberek sikoltoznak.

Ez aztán az igazi tévés élmény! – ujjongtam magamban, és majdnem hangosan is kimondtam. Az operatőr halálra vált arccal figyelte, ahogy extázisban forgatom a súlyos kamerát, és ahelyett, hogy sikítoznék és menekülnék, inkább, mintha most élnék igazán. 

Az Evan-ös esethez hasonló, csak sokkal erősebb megrökönyödést láttam rajta, amikor lekapcsolt a vörös fény a kamera tetején, és én felé fordultam, hogy felsegítsem a földről, ahová esett, amikor félrelöktem. Szerencsétlen, annyira halálra vált, hogy meg sem mozdult onnan, pedig az a kerék több percen keresztül pattogott és forgott a stúdióban. Drewból már nem maradt mást, csak valami véres, törött, pépes tócsa.

Nem szabadott, hogy a beszámolók arról szóljanak, hogy mindenki megvadult Wittman úron kívül, úgyhogy kissé zavartan, a hajamat túrva léptem el a korábbi pozíciómból, majd végignéztem még egyszer a stúdión, és kiabálni kezdtem. Annyira jól játszottam a szerepet, hogy a végére már egészen beleszédültem, de legalább kijött a bennem tomboló adrenalinból egy kevés.

Úgy siettem Evanhez, mint egy űzött vad, a kezemen még ott vöröslött a halottak vére, és nem akartam mást, mint kiélni minden egyes cseppjét a mámornak. Hasonló érzést éreztem akkor, amikor végeztem anno James-szel. Igen, ez kellett, hogy saját kezűleg gyilkoljak. Ez okozott igazi élvezetet. A balesetek se voltak rosszak, főleg, ha láthattam, ahogy bekövetkeznek, de az érzet, hogy sikamlós a kezem a vértől…

Evannak ideje sem volt üdvözölni, magamhoz rántottam, és erősen és alaposan csókoltam. Ellágyult a karjaim között és hagyta, hogy a hálóba tereljem, de ott aztán, ahogy kissé ellépett tőlem, észrevette a vért a kezemen.

– Te jó isten, mi történt?! – ragadta meg a zakóm ujját, és vizsgálgatni kezdett, hogy nincs-e rajtam sérülés.

– A felvételen… A felvételen meghalt… – remegtem, majd a nyakába fúrtam az arcomat, és zokogni kezdtem.

Tombolt bennem a szexuális indulat, de ha letámadtam volna Evant, valószínűleg megölöm az ágyban, vagy ha nem is, biztosan lebukok előtte. Ki akarna szexelni egy ilyen szörnyű baleset után? Várnom kellett, de a feszültségtől meg kellett szabadulnom, mert féltem, hogy szétfeszíti a bőrömet, így kontrollálatlanul zokogtam.

Evan mindent megtett, hogy megnyugtasson, de végül be kellett nyugtatóznia. Nem volt olyan jó, mint amit a mentősök adnak, de Evan megélhette, hogy segített nekem. Másnap aztán megtudta a hírekből, hogy mi történt a felvételen, és majdnem olyan odaadó lett, mint Natalie, amikor a cápatámadásból „lábadoztam”.

– Szörnyű, hogy éppen ott voltál – simogatta a hajamat. – Nem elég az a borzasztó baleset három éve! Szegény Jack… – szorult össze a torka. Tényleg nagyon szerette azt a professzort.

– Jól leszek. Tudod, milyen erős vagyok – bontakoztam ki a karjaiból. Nem szerettem túlzottan ezt a hajsimogatást.

– Mégis, szeretném, ha elmennél orvoshoz. Nagy traumák ezek, még egy olyan erős embernek is, mint, amilyen te vagy.

Beleegyeztem, hogy felkeresek egy pszichológust, de a megbeszélt alkalmakon nem jelentem meg, helyette azt kutattam, mit kutatnak a rendőrök. Aggódtam amiatt az operatőr miatt, hogy hátha megemlíti, milyen önkívületben látott, és rám irányítja a figyelmet. Legjobb lett volna megölni, de nem kockáztathattam. Ha hirtelen meghal az egyik tanú, az csak bonyolítja a helyzetet.

Rengeteget fizettem, hogy rendőrségi információkhoz jussak, és legalább nem tűnt fel senkinek, hogy költöm a pénzt, úgyis azt hitték, dilidokira megy el. A vizsgálóbiztosok szerencsétlen balesetnek könyvelték el az esetet, én pedig újra nyugodtan aludhattam.

A balesetet sikerült tökéletesen a javamra formálnia a médiának.

„A szörnyű balesetet követően sem szakadt félbe a Szerencsés Kerék. Rod Rightwood vezetésével teljesen új köntösben tért vissza kvízműsor. Rod elmondta, hogy Vincent Wittman személyesen kereste fel, hogy vállalja el a pozíciót, és győzte meg, hogy azzal, ha folytatják Drew örökségét, valójában neki állítanak emléket. Szebb emléket, mint azt, amit sajnos mind egyenes adásban láthattunk. Az új Szerencsés Kerék nagy sikert aratott, az először vonakodó és traumatizált nézők is visszatértek, és a kedves, humoros, de intellektuálissá váló műsor mindenki szívét és lelkét meg tudta gyógyítani.”

Célegyenesbe kerültem. Már csak egyetlen élőlényt kellett elpusztítanom, hogy az egész óceán az enyém legyen. Az öreg cápának befellegzett. Elérkezett az új király ideje.

 

***

 

Alastor:

Tapasztalatból mondom, hogy a gyilkosság egyik alapvető szabálya az, hogy ne maradjon szemtanú, se olyan személy, aki egy aprócskát is kételkedne benned. Persze nem mindenki olyan profi, mint én. Vincent például egy balek.

Az érzet pedig, amikor elvágod valaki torkát, vagy kivájod a szemét a koponyájából, esetleg a lábához kötözöl egy láncot, hogy elvontasd a lovaskocsival…sokkal inkább szórakoztató, mintsem kéjelgő. Ebből is látszik, hogy Vincent milyen perverz egy torzszülött.

Az elszabadult halálkerék szerencsére sokakat a másvilágra küldött, így ma egy gyönyörűséges, harmóniában szóló sikolykoncertet élvezhetnek kedves hallgatóim.

Zárszóként pedig felolvasnám Vox egyik SMS-ét, amit Charlie Morningstarnak küldött, nekem címezve, mivel én nem hordok ilyen ostoba kütyüt magamnál.

„Alastor, kinyalhatod a kaviáros seggemet. Bepereltelek hírnévrontásért, el fogják hallgattatni az idejétmúlt műsorodat, én pedig élvezettel fogom nézni, ahogy közmunkát végzel nekem. Hidd el, rengeteg feladatot kitaláltam már a számodra. Ne feledd, hogy én is tudok rólad egyet s mást, úgyhogy nagyon vigyázz magadra! Ha nem veszel vissza, jó szolgálatát fogom venni a szádnak, amikor…”

És itt már gyenge idegzetűeknek nem ajánlott tartalom következik, ami ismételten nedvedzik a szexuális frusztrációtól, úgyhogy inkább eltartom magamtól, mielőtt még összemocskol.

Jövőhéten találkozunk, addig is kellemes rémálmokat!

Voxnak pedig üzenném, alig várom, hogy ott álljunk a bírák előtt! Legalább elmesélhetem, hogyan tudtam meg ezeket a szaftos információkat rólad.