Alastor:
El sem hiszem, hogy kis
különkiadásunk ilyen sok részt élt meg. Ma végre pontot teszünk ennek az ügynek
a végére, és eltemetjük Vincent Wittmant.
Vágjunk is bele!
***
1975
Vox:
Húsz év a
showbizniszben, ebből öt év csatornaigazgatóság, és az emberek úgy tekintettek
rám, mint a messiásra, aki az igazságot hozta magával. Külön szegmenset
szenteltem önmagamnak, egyenes adásban közvetítettem tanaimat és meglátásaimat
a lelkes tömegnek, bevetve a modern kor hipnotikus vágóképeit. Egy egész
mozgalmat tudtam magam köré építeni, a közönség imádott, és bármit megtettek a
kedvemért.
Egyik lelkes
követőm tőlem inspirálva mutatott be egy lenyűgöző kísérletet, ami
bebizonyítja, hiába hordunk civilizált álarcot, valójában mind agresszív
fenevadak vagyunk legbelül. Ez egy sokak által elhallgatott igazság, pedig
saját bőrömön tapasztalhattam a valódiságát. Amikor öltem, olyan mélyről jövő
izgalmat, elégedettséget és extázist éltem át, mint sehol máshol. Mert az ember
vadállat, egy ragadozó, mint a cápák, oroszlánok vagy keselyűk, szakítják,
tépik, cincálják a húst, és mohón szürcsölik a vért.
Ébredt
követőm, egy modern és művészi nő magabiztosan lépett a színpadra, és
magyarázta el érthetően és tagoltan a szabályokat a közönségnek. Terve abból
állt, hogy hat órán keresztül teljes mozdulatlanságban, szótlanul tűri, hogy
azt tegyenek vele, amit akarnak, ezekhez pedig eszközöket is ad. Léteznek
pozitív, örömet okozó eszközök és negatív, fájdalmat okozóak. Persze mindkettőt
lehet ellenkezőleg is használni. Mondhatni, a közönségre vonatkozóan nem
léteznek szabályok, egyedül az előadó az, akit köt a saját ígérete, semmilyen
ellenkezést nem tanúsít akkor se, ha fájdalmai vannak.
Lenyűgözve
figyeltem a kamerán az eseményeket. A 72 tárgynak számtalan leleményes
felhasználása átfutott az agyamon, de nem nekem kellett szerepelnem. Én csak
belestem a kulcslyukon, ahogy a többi néző is, akinek közvetítettük a
performanszt. És már ez izgalmat okozott. Látni valamit, amit nem szabadna
látni mindig tiltott gyümölcs, akik pedig élőben részt vettek az eseményen,
olyan rejtett, belső erőt szabadítottak fel, amit talán még a gyóntatószékben
sem mertek volna felvállalni. Először nem hitték el, hogy tényleg passzív marad
a hölgyemény, majd elkezdtek rákapni az ízére annak, hogy a határok kiszélesíthetőek.
Az első órában
csak sértéseket vágtak a nő fejéhez, hogy visszavág-e, majd elkezdték használni
az eszközöket. Cirógatták a tollal, simogatták a rózsa fejével, szőlővel és
mézzel etették, majd szépen lassan áttértek a fájdalmat okozó eszközökre.
A rózsa
töviseit a nő mellkasába nyomták, ruháját leszaggatták, bőrét korbáccsal
ütötték vörösre, szikével, pengével vagdosták, és egy állítólag töltött
fegyvert is a kezébe adtak, hogy tartsa a halántékához. A kamera nem mutatta,
de biztosra vettem, hogy többen, ott a helyszínen izgatják magukat.
Az előadó meg
csak tűrt. Tűrt, tűrt és tűrt, akármit is műveltek vele. Tudtam, hogy hatalmas
bírságot fogunk kapni azért, amiért ezt a kísérletet közvetítjük, de nem
érdekelt a pénz. Hat órán keresztül tapadtam rá a képernyőre, a fotelből ettem
és egy üvegbe vizeltem, mert nem akartam kihagyni egyetlen percét sem. Az
árnyékba húzódó kéjencekhez hasonlóan jómagam is többször magamhoz nyúltam. Nem
a nő arcára kiülő fájdalom izgatott fel, hanem az, ahogy a bőr és a fém
megfeszült, majd engedett.
A hatodik
órába lépve a közönség egyes tagjai már nem tudtak tovább szemlélődői lenni a
nő bántalmazásának, egyesek odaugrottak, hogy eltaszítsák tőle a bántalmazókat.
Kész ökölharc alakult ki. Azok, akik végre megélhették, milyen az, ha totális
kontrollod van valaki felett, nem akarták elengedni a frissen megtapasztalt
mámort, és ki akartak használni minden megmaradt másodpercet.
Az óra
kondulásával a nő megmozdult, és pánik tört ki a teremben. Többen menekülőre
fogták, egyesek elsápadtak és elájultak, mások eljátszották, hogy segítenek a
megkínzott testen, betakarták levetett ruhájával, megitatták, megetették,
lesegítették a pódiumról. De hiába a gondosan megtervezett mozdulatok,
mindenki, aki a teremben volt, és mindenki, aki figyelte a képernyők előtt azt
a hat órát, bűnös lett. Bűnös abban, hogy nem szólt és nem tett semmit annak
érdekében, hogy a kegyetlenség megszakadjon vagy egyáltalán ki se alakulhasson.
Tévétörténelmi
összeget perkáltam ki a médiahatóságnak, és 6 órára el kellett sötétítenem a
képernyőket, de megérte. Előttünk még soha senki nem nyomta le ilyen
erőszakosan az emberiség torkán a saját kétarcúságát.
Ha áthárítjuk
a felelőséget, úgy érezzük, nem követtünk el semmi rosszat. Hiszen mi csak
áldozatok voltunk. Tettük, amit a többiek, mert nem akartuk, hogy az agresszió
felénk irányuljon. Ha a közösség elfogadja azt, hogy tárgyiasítsunk valakit,
akkor nekem is el kell fogadnom. Nem én követek el bűnt, hanem mindenki. Az
egész egyébként is az előadás része. Maga az előadó akarta, hogy ezt tegyük
vele.
Ilyen és ehhez
hasonló gondolatok cikázhattak a résztvevők fejében, az újságok pedig nem
győztek írni róla. Elemző cikkek, pszichológiai értekezések, prevenciós
előadások, nőjogi aktivizmus… Felrobbantottuk a közbeszédet. Bőven megérte a
büntetés.
Szerettem
volna emelni a tétet. Bántalmazást már közvetítettem. Mi lett volna, ha egyenes
adásban ölök meg valakit? Vagy többeket? Gyönyörű ábránd, de kivitelezhetetlen.
A rendőrség azonnal lecsukna, és mindent elvesztenék, amiért küzdöttem. Helyette
átalakítottam a riportkultúrát. Szörnyű balesetekről nem utólagosan
közvetítettünk, hanem megpróbáltunk minden egyes részletet bemutatni. Olyan
fotógráfusokat szerződtetünk, aki a széttrancsírozott arcba villantott, aki
lencsevégre kapta, ahogy kurvákat kefélnek a szeméttároló mellett, akinek a
képeiből áradt a fájdalom, hogy szinte már a papír is átnedvesedett a
könnyektől.
Terrortelevízió.
Nyomasztás, félelemkeltés, szorongásnövelés. Minél tovább húzod valaki haját,
annál inkább esik jól neki azt követően a kellemes, biztonságot nyújtó érintés.
Halálra rémítelek, majd megnyugtatlak, és megkérlek, hogy bízz bennem. Hiszen,
ha bízol, nem eshet bántódásod. A gonosz, csúnya világ nem bánthat téged, mert
én megvédelek.
Bob óta nem
öltem meg senkit, ami nagyon frusztrált, de meg is nyugtatott, hogy nincs,
amivel lebukhatnék. Aztán elkezdtek negatív befolyásolás miatt nyomozni utánam.
A követőim tetteit megpróbálták a nyakamba varrni, és az rendőrség egyre
többször nyilatkozott rólam úgy, mint felbújtó, sátáni és szektavezér.
A pénz aztán
elsimította az indulatokat, és újra azt éreztem, hogy kedvemre
tevékenykedhetek, senki nem fog zargatni.
Aztán egyik
délelőtt megjelent az irodámban egy újságíró. Oknyomozó újságírónak nevezte
magát, én pedig fogadtam, mert pont az ilyen mitugrászokat szerettem
beledöngölni a földbe.
– Foglaljon
helyet, Mr.…Mi is a neve? – mosolyogtam rá udvariasan.
– Robert
Woodyard.
– Robert…
Hívhatom így, ugye? Hiszen olyan fiatal még – rúgtam ki rögtön egy létrafokot a
lába alól. Kis senkiházi. Mit akarsz te tőlem? Még ott a tojáshéj a
valagadon.
– Ön viszont
nem volt fiatal, amikor bekerült a televíziózásba – vágott vissza a kis
szemtelen. – Időjárás-jelentőként kezdte, jól tudom?
– Mondhatjuk,
hogy végig jártam a ranglétra minden fokát. Ezért is elégedettek velem az
alkalmazottjaim. Pontosan tudom, min mennek keresztül a munkakörükben.
– Persze…Az,
amit ki akartam kerekíteni ebből az, hogy meglepő, hogy a híres híradós, James
Ross helyett nem egy másik, tapasztalt bemondót szerepeltettek, hanem egy egyszerű
kis időjárásfiút.
Kitépem a
májadat, te szarházi! – horkantam fel magamban, és ökölbe szorult a kezem
az asztal alatt, de kívül továbbra is érdeklődést színleletem.
– Jó mestereim
voltak. Meglátták a tehetségemet.
– Szóval a
Hatos Csatornánál nem számított a szakmai tudás? Egy meterológiai képesítéssel
sem rendelkező alak ad tájékoztatást az időjárásról, majd csodával határos
módon őt ültetik be a híradói székbe, hogy aztán, követve a karrier útját, Mr.
Wittman, Late Night Show házigazda legyen magából. Igazán rendkívüli…
– Mit is
mondhatnék? Szerencsés csillagzat alatt születtem…
– Túl
szerencsés, ha szabad ezt mondanom. Annyira, hogy az már szinte gyanús. James
Ross ugyanis úgy tűnt el, mint a kámfor, és sosem hallottak róla utána. Ön
pedig megörökölte a székét. Eltelt pár év, és Daniel Kalkot brutálisan
összezúzza egy reflektorlámpa. Ki volt ott a balesetnél? Maga. Egy olyan
balesetnél, ami furcsa, hogy egyáltalán megtörtént, hiszen nem tartottak akkor
főpróbát. A baleset éjjel történt. De mit keresett Mr. Kalk éjszaka a stúdióban
magával?
– Daniel
gyakran próbált kései órákban, hogy senki ne zavarja – szorítottam össze az
állkapcsomat, és úgy préseltem ki magamból a szavakat.
Daniel nevének
említése felzaklatott. Láttam, hogyan találja el a súlyos szerkezet, majd,
hogyan néz rám, amikor realizálja, hogy meg fogom ölni. Hogyan töri be a kézi
lámpa feje a koponyáját, hogyan ömlik vér a szájából…
– Ezt honnan
tudja, Wittman úr?
– Egy
csatornánál dolgozunk. A kollégák sűrűn beszélgetnek egymással.
– Maguk nem
voltak kollégák. Ő showműsort vezetett, maga csak a híradót.
Csak?! Csak
a híradót? Meg vagy te veszve? Híradósnak lenni, ráadásul ismert híradósnak
olyan, mintha híresség lennél. Az emberek minden egyes nap látnak téged. Te
prezentálod számukra a híreket. Többször szerepel egy híradós arca a
képernyőkön, mint egy Hollywood-i sztárnak.
– Több forrás
is megerősítette, hogy Daniel Kalknak voltak úgynevezett…különleges igényei a
párválasztás terén…
– Mi közöm
nekem ehhez? Nem szoktam turkálni mások magánéletében.
– Mr. Kalk
korábbi szomszédjai említést tettek arról, hogy egy magas, jóvágású, sármos
úriember járt hozzá gyakorta, nagyon sietősen és rejtélyesen. Sejtették is,
hogy ezek ketten valami rosszban sántikálnak, főleg, hogy a látogató mindig
gondosan odafigyelt rá, hogy takargassa az arcát.
– Még mindig
nem tudom, hogy miért meséli ezt nekem.
– Az egyik nő
egy jellegzetes kitűzőt talált a folyosón takarítás közben, és mivel azt hitte,
az aranyból van, és nem csak aranyozott hatást kelt, eltette és elvitte a
zálogoshoz. Ott persze tájékoztatták, hogy ócska bóvlit birtokol, és a nő ki is
akarta dobni a szemétbe, amikor az esti hírekben meglátott egy ahhoz nagyon
hasonló kitűzőt egy magas, jóvágású, sármos úriemberen, aki a hírbemondói
asztal mögött ült. Van sejtése róla Wittman úr, hogy ki lehetett az?
Nem hittem el,
hogy egy rohadt kitűző buktat le. Nyugalom Vincent, ez még nem jelent
semmit. Üzleti okból is felmehetsz a kollégád lakására, akiről úgy tűnik, igen
is sokan tudták, hogy meleg. Vagy felvállalom, hogy viszonyom volt vele.
Ciki, és híre mehet, hogy talán mindig is fedezéknek használtam Natalie-t, de
az, hogy összejártam kúrni Daniellel, még nem jelenti azt, hogy meg is öltem.
– Jártam
Danielnél, ha erre próbál célozgatni. Talán tilos együtt inni egy kollégával
a lakásán?
– A szomszédok
szerint maga többször járt ott, és gyakran kései órában távozott.
– Én is
tisztában voltam azzal, hogy Daniel milyen orientációjú, és mivel nem akartam,
hogy az emberek félreértsék, és megalapozatlan híresztelésekbe kezdjenek,
tartózkodtam attól, hogy nyilvánosan mutatkozzak vele.
– Pár év múlva
aztán bebizonyosodott, hogy nem is olyan ismeretlen a maga számára ez az
orientáció. Evan Brightman… A munkahelyi pletykák szerint a maga szeretője
volt.
Rácsaptam az
asztalra. Hogy merészelte kiejteni a mocskos száján mindkét szeretőm nevét?
Ráadásul kétség sem fér hozzá, hogy ártó szándékkal tette.
– Elég ebből!
– rivalltam rá. – Mit akar? Megírni a harmadrangú kis újságjában…Hol is
dolgozik? Elfelejtette mondani. Megállapodási szerződést sem láttam, amiben
jóvá hagynám, hogy az itt elhangzottak közül bármi esetében is hozzájárulok a
megjelentetéshez. Szóval… Mivel is vádol engem? Csak, hogy tudjam, hogy miért
pereljem majd.
– Akkor
folytatnám ott, ahol abbahagytam – lapozott egyet a szedett-vedett
jegyzetfüzetében. – Nem sokkal Daniel Kalk rejtélyes halálát követően Ön lett a
műsorvezető az éjszakai beszélgetős műsorban, és egészen a visszavonulásáig ott
is maradt. Ezt követően, egészen addig, amíg Robert Sinclair, szintén rejtélyes
módon le nem esett a csatorna épületének tetejéről, semmilyen meglepő haláleset
nem történt a Hatos Csatornánál.
– Kezdem
elveszíteni a fonalat…
– Akkor
segítek, Mr. Wittman. A Hatos Csatornánál nem történtek balesetek, de más,
feltörekvő vagy az Ön vezető pozícióját veszélyeztető műsoroknál igen. Ott volt
kezdetnek Julia Red. Egy forgatási baleset következtében felrobbant. Korábban
Mr. Wittman, több szemtanú megerősítette, hogy Ön interjúzott vele egy bárban.
1966, Jack Constantine szintén forgatási balesetben halt meg, kitört egy
akvárium üvege, és egy cápa élve felfalta. A balesetkor Ön, Mr. Wittman első
sorból nézte végig a tragédiát. És ki dolgozott akkoriban a produkción? Evan
Brightman, az Ön későbbi szeretője. 1969, Drew Barkert egy forgatáson kilapítja
egy meghibásodott kerék. A felvételkor Ön, Mr. Wittman a helyszínen
tartózkodik, egy alkalmazottja leírása szerint, idézem: „Amikor elszabadult az
a kerék, Mr. Wittman félrelökött, és lekövette a kamerával a halál útját. Az
arcán olyan ördögi mosoly terült szét, mintha mindig is erre várt volna.” Egy
évre rá pedig Robert Sinclair véletlenül leesett a tetőről, aminek időpontjában
maga, és a szeretője éppen egymás társaságát élvezték. Milyen meglepő, hogy
Robert halála előtt, több hónappal már létezett egy átruházási szerződés,
amiben Önt jelölte meg utódjának, és aminek a létezéséről se a családja, se az
ügyvédje, de még az inasa sem tudott.
Bár tombolt
bennem a harag, megpróbáltam a lehető legösszeszedettebbnek mutatkozni. Ha
túl hevesen reagálok, csak lebuktatom magam. Egyszerűen ki kell nevetnem ezeket
a sületlenségeket, majd halálos nyugalommal megfenyegetni egy orbitális perrel.
– Nagyon szép
mese volt, kedves Robert. Lehet, regényírással kellene foglalkoznia. Tudja, az
újságírásban a történetek alapját a tények adják. Én itt csak szépen
megkomponált képzelgéseket látok.
– Én azt
látom, hogy amerre Ön jár, ott emberek halnak meg, és ezek a halálesetek
általában előnyösek a maga számára.
– Ez rágalom.
Rágalom, ahogy az is, amit itt ilyen szépen előadott nekem. Remélem tudja, hogy
be fogom perelni.
– Nincs sok
kedvem bíróságra járni, de így is megjelenhet a történet. Mindegy, hogy azt
írom le, hogy pereskedek magával, vagy azt, hogy feltárom egy bűnöző sötét
titkának minden szegletét. A nyilvánosság, amiben annyira szeret fürdőzni,
ezúttal a hóhérpallérja lesz.
Magabiztos
mosolyt villantottam rá. Egyáltalán nem értette ezt a fiatal mitugrász, hogyan
működik a nyilvánosság. A televízióban, az újságokban, bárhol, ahol embereket
lehet megszólaltatni, az nyer, akinek nagyobb a befolyása. Robert hosszú
évtizedes munkásságának köszönhetően egy olyan birodalom kormányzója lehettem,
ami mindent lefed. Másnapra már ki is rúgathattam ezt a Woodyardot, és elhíresztelhettem
róla, hogy kókler.
– Tegyen, amit
jónak lát, újságíró úr. Állok elébe! Az igazság mindig győzni fog, bízhat
bennem.
Így indult meg
a csatározásom Woodyarddal, ami sokkal több energiámat elvette, mint
számítottam rá. Hiába voltam olyan elbizakodott korábban, hiába hittem abban,
hogy a média uralásával képes leszek elhallgattatni, ha a nézőim fülébe nem is
mászott bele a sejtelem, a rendőrségébe igen.
Újraindították
a korábbi nyomozásokat, vagy mondhatjuk úgy is, hogy új aktát nyitottak, ahol
én voltam a sorozatgyilkos, és 7 ember megölésével gyanúsítottak.
A pereskedés,
kihallgatások, és az egész lejárató kampány erősen megviselte az idegeimet.
Amennyire csak lehetett, kerültem a nyílt konfrontációt, és megpróbáltam egy
határozott, tiszta elméjű, együttműködő, de büszke és szavahihető üzletember
imázsát képviselni.
– Szörnyen
nézel ki, drágám – nyúlt a kezem után Natalie az ebédlőasztalnál, de
elrántottam az enyémet.
– Hogy néznék
ki, ha boszorkányvadászatot hirdettek ellenem? – csattantam fel. – El akarnak
venni tőlem mindent, amiért megdolgoztam.
– Tudom, hogy
nem vagy gyilkos – biztosított támogatásáról. – Makacs és büszke ember vagy,
aki rossz férj és hűtlen szerető, de gyilkos az nem vagy.
Nevetnem
kellett, de visszafojtottam. Hogy lehetett valaki ennyire naiv? Hogy ismerhette
ennyire félre azt, akinek az asztalára az ételt tette? Még azt sem vette észre,
hogy csalom, amíg valamelyest fel nem vállaltuk Evannel a viszonyunkat. Natalie
egy szép, de buta nő volt, akinek már alig vettem hasznát.
– Vincent,
lehet, hogy háttérbe kellene húzódnod. Vonulj vissza! Te vagy a cég igazgatója,
akkor is megkapod a pénzedet, ha nem dolgozol meg érte.
– Azt felejtsd
el! – csaptam az asztalra. – Én soha nem fogok visszavonulni. Ha meghalok,
akkor azt a kamera lencséje előtt fogom megtenni.
Nem is volt
rossz ötlet, ha nagyon szorulna a húrok. Igen, végre közvetíthettem volna egy
halált, igaz, a sajátomat, de az is valami.
Nem! Nem,
nem fogok egyedül meghalni, akkor már másokat is magammal viszek. Csodálatos performansz
lesz.
De egyelőre
még nem gondolkodtam öngyilkosságban, még hittem benne, hogy nyerhetek. A
bizonyítékok ellenem szóltak, de kérdés, hogy lehet-e bizonyítéknak nevezni
ködös beszámolókat. Ha lett volna valami tárgyi nyom, ujjlenyomat, felvétel vagy
beismerő vallomás, akkor már igen, remeghetett volna a lábam alatt a talaj, de
így… Így ezek csak feltételezések maradtak.
A nyomozás
lefolyása miatt nem hagyhattam el még a várost sem, és folyamatosan a seggemben
loholt két nyomozó, de én figyelmen kívül hagytam a figyelő szemeket, és
folytattam a munkámat. Produkciókat vezényeltem le, eszmékkel etettem a
rajongóimat és szervezetem a cég életét. Kezdett visszatérni a jó formám, bár
tagadhatatlan, hogy a hajamat elég csapzottan hordtam, és a szemem alatt is
égtek a fekete karikák.
– A jövő a
fiatal generáció kezében van – szónokoltam az egyik motivációs estemen. –
Titeket már nem lehet álhírekkel befolyásolni. Ti átláttok a hamis kettős
beszéden, megvetitek a felhergelt csürhét, amivel megpróbálnak elhallgattatni
titeket. Ti tudjátok, hogy azokat, akik a hazugság és igazságtalanság oltárán
áldoznak, sokszor a háttérben meghúzódó dollárérdekeltségű üzletemberek és
maffiózók pénzelik. Nekik ugyanis nem érdekük az, hogy fényben járjatok. Nem, ők
a sötétséget szeretik, a mocskot, az erkölcstelenséget, a fertőt.
A fiatalok úgy
néztek rám, mintha az apjuk lennék. Ragyogott a tekintetük, kipirult az arcuk,
táblákkal bíztattak, hangosan kurjongtak, és igen, láttam, ahogy kívánnak.
Láttam a lányok és fiúk szemében, hogy igen, ilyen társat akarnának maguk
mellé. Ilyet, aki határozott, aki heves, aki vehemens, aki tanult és
megfontolt, bölcs és előrelátó. Akire rá lehet támaszkodni, aki segít nekik, ha
elbizonytalanodnának, aki bevezeti őket az élet örömeibe.
Imádtam
fiatalok között lenni, és imádtam élvezni, hogy imádnak. Az egyik legnagyobb
rajongóm arcát nem lehetett elfeledni. Mindig ott állt az első sorban, viselte
a kitűzőimet, dedikáltatta a könyveimet, és hevesen vitatkozott mindenkivel,
aki kételkedni próbált bennem.
Egy, a
követőimnek tartott esti összejövetelen a falnak támaszkodva diskuráltam vele.
Az elfogyasztott ital, a fények, az, hogy mindenki táncolt és a zenével
foglalkozott, felbátorított. Gyengéden simítottam végig az arcán, majd a tekintetem
a száját igézte. Finomnak tűnik.
– Tudja,
Wittman úr…
– Szólíts
Vincentnek! – kértem, és az ujjam lecsúszott az állkapcsához. Kissé oldalra
döntöttem a fejemet. Milyen szép nyaka van.
– Vincent úr…
– nyelt egy nagyot. Nem lehetett nem észrevenni, hogy erotikusan közeledek
hozzá. – Én nagyon hálás vagyok Önnek.
– Miért is? –
búgtam neki.
– Mert Ön
nélkül soha nem végezhettem volna el a főiskolát.
– Támogattam
az intézményedet?
– A
családomat.
Nagyot dobbant
a szívem. Nem sok családot támogattam, általában olyanokat, amelyeket meg
akartam kenni. Politikus rokonok, cégigazgatók, olajmágnások, médiaszakemberek,
orvosok és jogi tudósok.
– Hogy is
hívnak pontosan?
– Ethan. Ethan
Brightman.
Úgy kaptam el
róla a kezemet, mintha megégetett volna. Egy pillanatra egy nagyon ismerős arc
kezdett el kibontakozni a vonásaiból, mintha egy vízi tükörképét néztem volna,
amit megborzolt a szellő.
– Brightman?
Úgy, érted…
– Igen, Evan a
bátyám volt.
Kihagyott a
szívverésem. Kiszáradt a szám, hideg veríték csorgott végig a hátamon és azt
éreztem, csapdába estem. Ethan nyakára pillantottam, amit olyan izgatónak
véltem pár perce, és eszembe jutott, hogyan szedték le a halottkémek a bátyját
a karnisról. Hogy az a szép nyak, amit annyiszor csókoltam, szívogattam,
simogattam és olykor szorítottam is, milyen fehér és milyen kék is lett
egyszerre.
– Elnézést, de
ki kell mennem! – szabadkoztam, de Ethan a zakóm után kapott.
– Semmi baj,
Wittman úr! Tudom, hogy az újságok hazugságokat írnak. A bátyám csodálta magát,
és remek főnöknek tartotta. Hálás volt Önnek, hogy a cégénél dolgozhatott, és
tudom, hogy nem voltak olyan…dolgaik, mint amivel vádolják magukat.
Menekülni
akartam ez elől a fiú elől. Mintha a lelkiismeretem testesült volna meg azokban
az ártatlan, bizakodó szemekben. Mintha a rózsaszín ajkai a fejemre olvasták
volna a bűneimet. Mintha a keze, ami szorítja a ruhámat, az igazságszolgáltatás
béklyója lenne.
– Most mennem
kell – söpörtem le magamról a makacs ujjakat, és egészen az autómig futottam.
Bepattantam, és
mint egy őrült, úgy vezettem a lakásomig. Nem akartam hazamenni Natalie-hoz,
magányra vágytam, hogy kissé összeszedjem magam, és ne érezzem úgy, hogy
üldöznek. Vissza kellett nyernem a hidegvéremet.
Sok whiskyt
megittam aznap éjjel, a homlokomat az asztal lapjának nyomtam, és már majdnem
elbóbiskoltam, amikor felriasztott a csöpögés. Nem is emlékeztem rá, hogy
megnyitottam volna a csapot, de a nagy csöndben úgy hangzott, mintha bombák
estek volna alá az égből. Elhatároztam, hogy felkelek, odavánszorgok a csaphoz,
és elzárom, hogy ne csöpögjön tovább, de alig volt erőm. Vagyis, erőm az volt,
csak koordinációs képességem nem, és ahelyett, hogy egyszerűen csak ültömbe
löktem volna magam, lesodortam az asztalról az üvegeket. A csörömpölő üveg
hangja felért számomra egy frontális karamból zajával, a fülemre tapasztottam a
kezem, majd összetúrtam a hajamat.
Ahogy a
félhomályban vakon pislogtam párat, feltűnt, hogy nedves az asztal, és korábban
valószínűleg a pia csöpögött a padlóra, és azt hallottam, nem is a vizet.
– Szép kis
slamasztikába kerültél, Vincent – ült le egy alak a szemközti székre. A
sötétben nem láttam, ki az, de a hanga ismerősen csengett.
– Ki vagy te
és hogy kerültél a lakásomra?
– Nyitva volt
az ajtó – intett maga elé, majd felkapta az egyik üveget, és jól meghúzta.
Abból ítélve, ahogy nyelt, alig lehetett benne pár csepp.
Látni akartam,
ki tért be hozzám ilyen kései órában, de nem voltam biztos benne, hogy eljutnék
a kapcsolóig, így ügyetlen kézzel meggyújtottam egy gyufát, és csattanó hanggal
vágódtam hátra a székkel.
Úgy csúsztam
el a konyhabútorig, mintha gyurmából lenne a lábam, és az egyik törött üveget
tartottam magam elé fegyverként. Az alak viszont nem mozdult az asztaltól, nyugodtan
ült ott, mintha a világ minden ideje az övé lenne.
– Te nem
lehetsz itt. Te meghaltál – kiáltottam rá, és hadonászni kezdtem az üveggel,
mintha egy lidérces rémalakot akarnék így elűzni.
– Persze,
hiszen megöltél – konstatálta, és apró fény parázslott fel a sötétben. Utána
egy mély lélegzet, majd a cigarettafüst kesernyés illata. – Saját kezűleg
zúztad össze a koponyámat.
– Én annyira
sajnálom – tőrt ki belőlem az igazság. – Én… Én… Én nem is… Én csak…
– Te csak
irigykedtél rám és a helyemet akartad – sziszegte felém. – Csak azt nem értem,
hogy miért kellett ehhez elcsábítanod? Miért kellett megaláznod? Miért kellett
összetörnöd a szívemet is? Miért nem volt elég a fejem?
Daniel nem
ülhetett ott, ezt teljes bizonyossággal tudtam, de mégis féltem. Mégis beszélt
hozzám, mégis bekúszott az orromba a cigaretta szúrós szaga, és szépen lassan
összeraktam, honnan jött a csöpögés hangja. Belőle. Ha égett volna a villany,
bizonyára ott vöröslött volna a vére a szék körül.
– Mi a célod?
– kérdeztem tőle remegve. – Kísérteni akarsz? Vagy te viszel a túlvilágra?
– Nem vagyok
kaszás – nevetett fel dallamosan, és láttam a mozdulatot, ahogy a hajába túr. –
Szeretném, ha tovább élnél. Kicsit elhagytad magad mostanában. Szeretném, hogy
sokáig élj még, és sokáig kínozzon a bűntudat, mert akkor újra és újra
eljöhetek hozzád, és emlékeztethetlek, mekkora szar alak vagy.
Azt már
nem! – horkantam fel. Nem fog engem uralni egy lidércnyomás!
A lábam
remegett, a ruhám átnedvesedett az izzadtságtól, de feltápászkodtam a földről,
az üveget a falnak hajítottam, és két tenyérrel vágtam rá az asztalra.
Egyenesen Daniel torz, véres, összeesett arcába morogtam.
– Nem fogsz
velem baszakodni, te túlvilági buzi! Élve kellek neked? Akkor elrontom a
játékodat! Elrontom, te szarházi! Soha többé nem fogsz elérni. Nem fogsz te
engem kísérteni. Nem, nem! Nem fogsz kibaszni velem!
Másnap
reggelre megvolt a tökéletes terv. Egy utolsó előadás, egy csodálatos
showműsor, amiben keresztül húzom Daniel számításait, lenullázom a nyomozók eredményeit
és az az oknyomozó seggfej is kinyalhatja a hátsómat.
Már régóta
várt a szekrényemben az a mesés öltöny, amit egy különleges alkalomra
varrattam. Eredetileg akkor terveztem felvenni, amikor átveszem majd a
legrangosabb tévés kitűntetést, de a halál is igen különleges alkalom hozzá. A
sötétkék zakó gallárja türkíz színnel ragyogott, de nem csak az volt flitteres,
a frakkok pingvinszárnya, ami az én esetben inkább egy cápa uszonyára hajazott,
szintén ilyen anyaggal lett belül kirakva. Szürke cipőm hegyes orra szintén
sötétkék volt, a nyakamban egy hatalmas, piros csokornyakkendő – Dannyre
emlékezve –, és egy cápás kitűző. Őszülő hajam csapzottan kunkorodott az égbe,
a bőröm sápadt volt, a tekintetem űzött, de elhivatottan szónokoltam. Követőim
megdelejezve dicsőítettek, és nem is zavarta őket, hogy bokáig gázoltak a
vízben.
A színpad
közepén egy hatalmas, kivilágított, V háttámlájú trón foglalt helyet, azon
álltam, hogy még magasabbnak tűnjek. Heves lelkülettel onnan osztottam az igét.
A háttérbe és a plafonra televíziókat kötöttem fel tévékábelekkel, a stúdióban
korábban vízi műsorokat forgattunk, de a falnagyságú akváriumok néhol már
töröttek, repedezettek voltak.
– A többi
stúdió csak ugyanazt a szemetet eteti veled, amit már mindenki látott – szídtam
a konkurenciát. – Te újat akarsz, nagyobbat!
Az előadás
hevében bejártam az egész színpadot, közel mentem a közönséghez, megérintettem
őket, megpaskoltam a vállukat, megragadtad az arcukat, csókot nyomtam a
homlokukra. Ethan az első sorban állt, ragyogó tekintettel követte minden
mozdulatomat. Hozzá úgy értem, mintha rózsaszál lenne, majd a gallérjánál fogva
rántottam közelebb, hogy egészen a szemembe nézzen.
– Fényesebbet!
Brightman…Fényember.
Igen, ez volt ő és Evan is. Evan meghalt, kihunyt a fénye, de Ethan még élt. Ragyogott,
mint egy üstökös, ott vibrált benne az élet minden szikrája. És ez a szikra
hozzá fog adódni mindenkiéhez.
– Én leszek a
hangod, és újraértelmezzük, mit jelent uralni a hullámokat – léptem vissza a
trónomra. – Bízz bennem, és a jövőd fényesebb lesz!
Nem csak a
képernyőkön villódzó vörös, hipnotikus szemek, de az időközönként felvillanó
fehér fény is stimulálta az agyukat, hogy még elbűvöltebbek, még
készségesebbek, még felkészületlenebbek legyenek.
A fináléhoz
érkeztünk.
– Most pedig:
ki kész megkeresztelkedni a szórakoztatás új korszakában? – ajánlottam fel az
utat, amit kínálhatok.
Vallási
áhítat, baptista vízszertartás, ha már úgyis szektavezérnek neveztek egyesek. A
bárányok önként sétáltak közelebb hozzá, hogy biztosan elérje őket a megtisztító
víz. Mind azt vallották és érezték, hogy együtt, közösen vagyunk erősek, mint
egy nyáj. Én vagyok a pásztor, én vezetem őket, de nélkülük nem lennék senki,
ahogy ők se nélkülem.
– Fényesebben!
– kiáltottam fel, és széttártam a karomat.
Tudtam, hogy
fájdalmas lesz, ahogy az elektromosság végigcikázik a testemen, de arra nem
számítottam, hogy azt fogom érezni, szétrobban az agyam. A fejem búbjától
indult a fájdalom, a látásom elhomályosodott, és éles szúrást éreztem a jobb
szemem felé. Az áram aztán valóban utat talált magának a testemen keresztül, és
hallottam nem csak a saját, de a közönség halálsikolyait is.
Így halt meg
Vincent Wittman és a legszerencsésebb követői is.
***
Alastor:
Művelt olvasóim bizonyára
ismerik azt az érzést, ami akkor fogja el az embert, amikor becsukja a könyv
fedelét. A hiányérzet, hogy el kell búcsúzni egy jó történettől. Hát…Én
egyáltalán nem fogom bánni, hogy nem hallok többé Vincentről! Elmondtam
mindent, úgy, ahogy történt, és rátok bízom, hogyan ítélitek meg ezután.
Jövőhéten…
………………
Mi ez?
……………..
Arcátlanság! Te szánalmas
kis…
…………………..
…………………
………………
……………..
…………….
– Szép jó estét kívánok minden kedves hallgatónak! Vox vagyok,
és a Rádió Démon visszatértéig én fogom a meséimmel szórakoztatni Önöket.
Kezdődjön hát az új szegmens, Igazságok a Médianagyúrtól! Jó szórakozást
kívánok mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése