Vicces történetek a Rádió Démontól - 8. rész: Loser Show 7: A Szórakoztatás Zuhanó Királya

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Mielőtt belekezdenénk szokásos műsorunkba, be kell, hogy mutassak kedves hallgatóim egy embert, úgynevezett Robert Sinclairt, aki nagyon érzékeny megérzéseinek hála kellően sok ideig távol tudta magától tartani Vincent Wittmant. A kör viszont egyszer bezárul, és Bobot is elérte a csúfos vég.

Robert Sinclair 1926-ban kezdte meg televíziós pályafutását, mint segédrendező, majd szépen felküzdte magát rendezői státuszba, a színház világa mégis túl szűknek érződött a számára. Elkalandozott a sport újságírás irányába, majd a második világháború alatt belekóstolt a katonai dokumentumfilmek rendezésébe is. Utolsó filmes projektjére 1947-ben került sor, ezt követően regényeket írt, illetve televíziós csatornát vezetett. Halála 1970-ben következett be, gyilkosság által.

 

***

1970 

Vox:

Új év, új ígéretek, egy biztos elhatározás, hogy Bobnak meg kell halnia. A döntésemet egy rosszul sikerült megbeszélés pecsételte meg.

Magam elé tartottam a reggeli újságot, ahol vezető cikk foglalkozott azzal, milyen tehetséges programigazgató helyettes vagyok. A cím úgy szólt, Vincent Wittman a Szórakoztatás Istene. A kezdő bekezdés egy elektromosan szikrázó tévés személyiségnek írt le, ami úgy seper végig a szórakoztató iparon, mint egy vihar.

– Istennek hívnak, Bob! – összegeztem a cikk lényegét. Olyan gyermeki öröm és lelkesedés áradt belőlem, amit már régen nem éreztem. Csodásan néztem ki, ha a hajamban nem látszódtak volna az ősz szálak, tíz-tizenöt évet simán letagadhattam volna.

Úgy nyújtottam át az irományt Bobnak, mintha a Biblia első kiadását tartanám a kezemben. Ő csak a bajuszát rágta, és vonakodva átvette a lapot, hogy átolvassa. Öreg róka, mindenben kételkedett, amit nem ő csinált. Bennem is. Sosem ismert el igazán, talán pont azért, mert tudta, hogy azzal önmagát illegitimálná.

– A vasat akkor kell ütni, amikor meleg – céloztam rá, hogy ez a tökéletes alkalom arra, hogy a ráncos valagát nyugdíjba küldje, és átadja végre nekem a hajó kormányát. – Hagyd rám a csatornát és több friss vért hozok, mint amennyivel valaha kezdeni tudnánk valamit.

Nem csak az újságok zengtek dicshimnuszokat rólam, de a szakma is. Mindenki velem akart dolgozni, ha odaléptem valakihez az utcán, akinek médiaálmai voltak, és meghallotta a nevemet, máris csatlakozott a stúdióhoz. Csak meg kellett villantanom a mosolyomat, és bárkit megszereztem. Ha végre lekerült volna a névjegykártyámról a helyettes szó, semmi sem állíthatott volna meg.

Bob viszont nem adta könnyen magát. Egész prezentációval készültem neki. Minden szegletére próbáltam kitérni a csatornánk színpalettájának. A természettudományos műsorokban egy egész hetet szenteltem volna a cápáknak, már plakátot is készítettem, ami arról informálta az olvasót, hogy a cápák bőre olyan, mint a csiszolópapír. A cápás kitűzőmből merch terméket készíthettünk volna, én pedig egy jó pezsgő társaságában felidéztem volna a luxuslakásom jakuzziában ülve, hogyan tépte szét az a monstrum a béna Jacket.

Aztán odafigyeltem volna az értékesítésre is, hogy a cégek a mi csatornánkat válasszák reklámfelületnek. Több ezer hirdetést terveztem, közöttük olyan alapvető eszközöknek is, mint a wc pumpa. Bármennyire hülyén is hangzik, a modern ember már teljesen hozzászokott ahhoz, hogy minden a rendelkezésére áll. Amikor pedig elromlik, hirtelenjében nem is tud eligazodni rajta, hol tudna normális wc pumpát venni. Ha az emberek hozzászoknak, hogy a Hatos Csatorna mindenben segít nekik, akkor ahhoz is hozzászoknak, hogy hozzánk forduljanak, ha bajuk esik. Mintha mi lennénk a gondoskodó anyjuk, aki kitörli a feneküket. Nem kell gondolkodni, nem kell keresgélni, mindent készen kapnak, és mindenről mi jutunk eszükbe.

Terveztem egy olyan leánycsatornát, ahol a nap 24 órájában csak híreket sugárzunk, természetesen olyan híreket és olyan megközelítésben, ami a mi hasznunkra válik, és ezáltal teljes agymosást végzünk a lakosságon. Ha kell, riogatunk, ha kell védelmet ígérünk, ha kell, megnyugtatjuk a fáradt idegeket pár kisállatról szóló hírbonbonnal. Ha mi uraljuk a híreket, akkor a politikusok is felfigyelnek ránk, befektetnek a cégbe, hogy az ő narratívájukat közvetítsük, és ha mindenki kérésének eleget teszünk, és úgy forgatjuk ki a valóságot, hogy azt fesse le, amit mi akarunk, akkor úgy fog dőlni a pénz, hogy várat építhetek belőle.

Azt akartam, hogy az leghíresebb, piros címkés kólagyártó cég nálunk hirdessen. Az egyik plakátom erről szólt, hogy az új üdítőben még a megszokottnál is több kokain lapul. Csodás kis ital volt, bár, ha a fehér port a megszokott módján fogyasztottad, akkor ütött ám be igazán. Üdítőként felpörögtél, mintha megittál volna hat kávét, de nem érkezett meg a katartikus érzés. Ha megfűztük volna az üdítőt készítő céget, hogy legyen a partnerünk, biztosan lezsírozhattuk volna velük azt is, hogy adjanak a kábítószerből saját felhasználásra. Azok lennének csak az igazi céges bulik!

Táblázatok, grafikonok, vélemények, minden volt a prezentációmban, de Bob csak a fejét ingatta. Elé raktam vagy öt új műsortervet, kiemelt részekkel a szövegben, ami újdonság, ami felpezsdíti a vért, ami elragadja a képzeletet, amivel világelsők lehetünk a szórakoztatóiparban.

– Gyerünk már, Bob! Bízd rám a hálózatod!

Evan is megmondta, nem tudja nálam senki jobban mondani a csatorna szövegét. De ez nem csak egy agyonhasznált mondat, ez a szemléletmód alapja. Bizalomépítés. Ha megbízol valakiben, leengeded a védelmedet, és az idegen a markában tarthatja a szívedet, a lelkedet.

– Nem lehet, Vincent – határolódott el Bob. – Túl sokat akarsz markolni, és nem veszed észre, hogy érték hullik ki a kezedből – bölcselkedett, mintha maga lenne Buddha.

Erővel ragadtam meg a kezét, és tettem ígéretet, hogy naggyá teszem a céget akkor is, ha most még nem hisz bennem. Bebizonyítom neki, hogy a határ a csillagos ég, sőt, az univerzum, és együtt írjuk fel a nevünket az istenek közé. Magamban azt gondoltam, megdöglessz, te rohadék!

Elterveztem, olyan helyzetbe hozom Bobot, hogy kénytelen legyen aláírni a kinevezési papíromat, amikkel egyetemben lemond minden jogáról nem csak a Hatos Csatornán, de minden egyéb érdekeltségében is, az én javamra.

Feszültség vibrált bennem egész nap, és ezt megsínylették a kollégáim is. A legkisebb baklövésért képes voltam valakinek leordítani a fejét, több nő elsírta magát, de még a férfiak arcát is vörösre festette a szégyen azok után, amit tőlem kaptak.

Annyit készültem, annyit dolgoztam, és úgy éreztem, Bob megaláz a visszautasításával. A végén úgyis megölném, ezen nem változtat semmi, de szakmai győzelmet akartam aratni felette, mielőtt a mélybe lököm.

– Kihozza belőled az ördögöt ez az indulat – gombolta be a sötétszürke zakómat Evan. Az évadzáró céges ünnepségre készültünk, de bennem még mindig ott lobogott a pár napja érzett kudarc haragja.

– Legalább lesz energiám belefojtani a pezsgőshordóba – morogtam, és elakadt a lélegzetem, amikor Evan olyan szorosra húzta a piros nyakkendőmet, hogy alig kaptam levegőt. Határozottan nézett rám, nagyon ritkán láttam ilyennek.

– Koncentrálj! Még meggyőzheted. Ittasan lehet, készségesebb lesz – mosolyodott el, és meglazította a korábbi csomót. Elkaptam a kezét, és csókot nyomtam a csuklójára. Úgy sajnáltam, hogy nem bújt meg benne is egy ördög.

Kifogástalan külsővel akartam belépni a terembe, nyugodtan, felségesen, felülemelkedve a kicsinyes dühön és rosszálláson. Mindenkivel nyájas és engesztelő voltam, szabadkoztam, hogy nagyon sok a dolgom, kemény volt ez az év, és az alkohol tényleg mindenkit kedvesebbé tett. Kivéve Bobot, aki bár kortyolgatta a whiskyjét, különösebben nem ájult el a barátságos közeledésemtől. Minél öregebb lett, annál jobban bezárt, és gyanakvóan figyelt mindenkit, aki veszélyeztette a pozícióját. Hiába, érezte, hogy remeg a szék a ráncos valaga alatt.

– Bob, szeretnék veled négyszemközt beszélni – hajoltam oda hozzá, hogy senki ne hallja, amit mondok. – Ne váljunk el haragban!

Szándékosan mondtam így, hogy elinduljon a sejtelem a fejében, talán otthagyom sértettségemben a céget. Neki ez kedvezett volna a legjobban. Persze, a hülye fejével nem látta be, hogyha lelépek, minden műsor bedől, mert mindent én fogok össze, de ő foggal-körömmel kapaszkodott az asztalába, és ez elvakította.

Útközben, a tető felé vezető úton minél több lépcsőfokot tettem meg, annál jobban nőtt bennem az adrenalin, és az a semmihez sem fogható izgalom, ami megelőzi a gyilkolást. Bob mit sem sejtve kopogott mögöttem a botjával, felérve a tetőre a homlokát törölgette, egészen kifulladt a lépcsőzéstől.

– Miért hoztál ide, Vincent? Csak nem le akarsz lökni? – nevetett fel, de a hangjában nem bújkált szórakozás. Mintha fel akart volna kérdezni.

– Itt nem zavar senki, nyugodtan tudunk beszélni – adtam magyarázatot a furcsa helyszínnek, és rágyújtottam egy cigarettára. – Annyi év telt el, Bob. Mióta is dolgozunk együtt? Majdnem húsz éve?

– Nagyjából. Időjárásjelentőként kezdted, amikor én már főszerkesztő voltam.

Hiába dörgölte az orrom alá, hogy mekkora szakadék tátongott a szakmai karrierünk között, nem az számít, hogy honnan indult a görbéd, hanem az, hogy hová tart. Az övé tizenöt emeletnyire fog lezuhanni, az enyém pedig a kozmosz végéig szárnyalni.

– Úgy gondolom, csodás helyettesed voltam. Mennyi műsor kötődik a nevemhez…Mennyi cikk, ami a sikeremről szól. És ez csak előnyt hozott a csatornának.

– Tudod, pont ez a mentalitásod az, ami miatt nem lennél jó főnök – harapott belém a vipera. – Mindig magadat figyeled elsőnek, nem a vállalatot. Egy igazgató nem így gondolkodik.

– A nagy vezetők azt mondják, én vagyok a cég, és a cég vagyok én. Tehát, ha magamra gondolok, a csatornára gondolok.

Eldobtam a cigarettacsikket, és közelebb sétáltam Bobhoz. Egy gyenge, vénember volt már csak, meg sem kellett erőltetnem magam, hogy a mélybe taszítsam. Ezúttal, amikor ott lógott a semmiben, és ijedten kapálózott a lábával, már ő szorongatta buzgón az én kezemet.

– Megőrültél? Azonnal húzz  vissza! – Parancsolgatott, de itt én voltam a mester, és ő a fizetett szolga, úgy táncolt, ahogy én fütyültem. – Mit akarsz Vincent? A székemet? Tessék, neked adom! Neked adok mindent, csak húzz vissza!

– Rendben – mosolyodtam el, és felé nyújtottam a kitöltendő papírt. – Foglak addig, amíg aláírod.

Így se sűrűn kötöttek még üzletet, élethalál között lebegve, és láttam, ahogy az utolsó betű után Bob szeme a botja után kutat. Azzal akart volna lecsapni, ha felhúzóm. Ugyan… Nem lesz esélye rá.

Biztosra akartam menni. Megragadtam a botját, és utána küldtem, ahogy lefelé zuhant. A bot, ahogy azt én nagyon jól tudtam, egy tőrt rejtett, bíztam benne, hogy egyenesen Bob mellkasába fúródik majd.

Ekkora esést nem lehet túlélni, az épület teteje pedig túl magasan van ahhoz, hogy bárki láthassa, hogy állt-e ott valaki. Kezemben a mindent megérő szerződéssel, a világ urának éreztem magam.

Odafent, egyedül nem kellett megjátszanom magam, őszintén örülhettem a sikeremnek, széttárt karral kacagtam a viharba. Robert ideje lejárt, a széke megüresedett, és akár már másnap elfoglalhattam volna az irodáját. Mindent megkaptam, amire vágytam.

A hangos csattanást égdörgésnek hittem, fel is néztem a fekete fellegekre, esőre állt az idő. Csak akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, amikor megfordultam, és megláttam, hogy Evan őrült módjára rángatja a nehéz vasajtót, ami korábban a zajt okozta.

– Nem nyílik az ajtó? – kérdeztem érdeklődve, mintha éppen csak a cigiszünetemben zavart volna meg.

– Mit csináltál, Vincent? – Evan le sem tagadhatta volna, hogy látta, ahogy Bobot a mélybe taszítom. – Ez…  Ez… Miért volt szükség erre?

– Megszereztem, amit akartam – húztam meg a vállam, és lassan elindultam felé.

Evan visszafordult az ajtó irányába, és vadul rángatta, de az moccanni sem akart. Patthelyzet. Innen csak lefelé lehetet távozni, ahogy Bob is tette, viszont két gyilkosság egy este alatt már túl sok lenne. Sokkal kézenfekvőbb egy olyan történet, hogy a gyilkos, szembesülve tettének súlyosságával, öngyilkosságot követett el a tetőn. A kérdés csak az, hogy mégis mivel kellett volna megölnöm Evant, hogy gyilkosságnak tűnjön. Senki nem fojtja meg saját magát a nyakkendőjével. Egyetlen fegyverem az a toll volt, amivel Bob aláírta az átruházási szerződést. Szúrjam át Evan ütőerét a tollal? Még egy kétségbeesett, kezdő gyilkos se végezne magával ilyen brutális, barbár módon. Inkább elhagyná a tetthelyet, és valahol messze, egy eldugottabb helyen vágná fel az ereit egy késsel. Senki se venné be a tollas öngyilkosságot a rendőrségnél.

– Vincent… – lapult egészen az ajtónak Evan. – Én…én… – rebegte, és a csuklómra markolt, amikor a nyakkendőjéhez nyúltam, így kénytelen voltam térden rúgni, hogy elveszítse a fókuszt, és megszabadítsam a csomótól.

Dulakodtunk, de én voltam az erősebb, és sikerült hurkot kötnöm a nyakkendőből.

– Esküszöm, hogy megfojtalak, ha tovább harcolsz velem! – figyelmeztettem. – Ha meg akarnálak ölni, már megtehettem volna. Csupán beszélgetni szeretnék – lágyítottam el a hangomat.

Annyira jól nézett ki ilyen riadtan. Az arca kipirult, a fekete nyakkendő kellően a torkára szorult, a dulakodásban kapott néhány sebet az álla és az állkapcsa köré, ezek kezdtek már vörösödni. A szemei könnyektől csillogtak, és olyan kevesen kapkodta a levegőt, mintha futott volna. A testem felszorította őt az ajtóra, a megrúgott lábát igen fájlalta, így teljesen rám volt utalva. Éreztem, ahogy felajz a helyzet, a parfümének illata kissé a fejembe szállt, szívesen letéptem volna róla a nadrágot, hogy aztán feldöngöljem Evan remegő testét a hideg, rozsdás ajtóra.

– Bob akadályozta az előremenetelemet, mert féltékeny volt a tehetségemre – magyaráztam. – Senkinek nem fog hiányozni egy ilyen vén csont, a halála egyszerű baleset csupán.

– Baleset? – horkant fel Evan, majd eszébe jutott, hogy nem kellene ekkora erőfeszítéseket tennie, ha így szorul az anyag a torkán. – Baleset… – kezdte volna újra a mondatot, de mégsem tette. Helyette még jobban elkerekedtek a szemei, és a döbbenetet és a félelmet elfedte a felismerés iszonyata. – A balesetek… Nem is balesetek voltak, igaz? A kerék… Ott voltál akkor is. És Jack… Istenem, szegény Jack! Megöltél mindenkit, aki…

– Ne kombinálj túl sokat, drágám! – rántottam egyet a hurkon. – Azért maradhattál ilyen sokáig mellettem, mert sosem ütötted az orrodat a dolgaimba. Tartsd meg ezt a jó szokásodat!

Miután hagytam, hogy Evan kellően megtapasztalja, hogy a fojtogatással kedvem szerint meg is ölhetem, készséges báránnyá vált. Miután kiköhögte magát, átgondolta a helyzetét, és már nem markolta olyan görcsösen a csuklómat. Egészen összegyűrte a szépen kivasalt ingujjamat.

– Mégis mi garantálja, hogy életben hagysz?

– Hasznos vagy a számomra – hajoltam oda a füléhez, és alaposan végignyaltam. – Az ágyban és az üzletben is. Ez a kis titok most már örökre összeköt minket.

– Rendben, akkor legyünk egyenlő felek – alkudozott. – Szedd le a nyakamról a hurkot, nyissuk ki az ajtót és menjünk vissza a partira.

– És mivel magyarázzuk a zilált külsőnket?

– Felvállaljuk, hogy viszonyunk van. Én leszek az alibid a gyilkosság idejére.

Ez remek terv volt, de azért fenntartásokkal kezeltem. Lehet, hogy Evan az életéért küzdött, és azért ment bele minden menekülést ígérő megoldásba, hogy ne öljem meg, de nem felejthettem el, hogy okos fiú. Oda kellett figyelnem rá, nehogy kicselezzen egy óvatlan pillanatban.

A partin aztán minden úgy ment, ahogy megbeszéltük, nem kürtöltük szét, hogy kavarunk egymással, de nem is titkoltuk, hogy jóban vagyunk. Evan nyakig begombolta az ingjét, hogy ne látszódjanak a nyomok a nyakán, és készségesen rám támaszkodott a fájós lábával. Egészen az ágyáig kísértem. Addigra már kezdett kiülni rá a stressz utóhatása, meg az elfogyasztott alkohol, és láz gyöngyözött a homlokán.

– Észre se vettem, hogy ennyire megrúgtalak – tekertem egy vizes rongyot a megdagadt térde köré. A combjára apró csókot nyomtam, majd még egyet és még egyet. A testem még emlékezett rá, hogy nem elégültem ki aznap.

– Ugye nem hiszed azt, hogy ezek után majd lefekszem veled? – dőlt el az ágyban, valószínűleg egyre jobban szédült.

– Nem ez lenne az első alkalom – tájékoztattam, majd hoztam neki egy lázcsillapítót, és lenyelettem vele.

Nem követhettem el azt a hibát, hogy elalszom mellette, nehogy felébredve megpróbáljon megölni, így csak leültem a fotelbe, és onnan figyeltem, hogy álomba merül.

Olyan könnyű lett volna meggyilkolni, de az évek során egészen hozzászoktam Evan jelenlétéhez. Abban nem maradtak kétségeim, hogy a titkok kibukása után a kapcsolatunk már soha nem lehetett olyan, amilyen régen volt, de bíztam benne, hogy Evan talán képes tolerálni a múltamat.

Másnap reggel borúsan ébredt, láthatóan tartott tőlem, de nem akart se megölni, se feljelenteni, de még erkölcsi kiselőadást se tartott nekem. Annyi tűnt csak fel, hogy vörösek a szemei a sírástól.

– Megkaptam a hírt Bob haláláról. Remélem, megérted, hogy be kell, hogy zárjalak – tettem zsebre a kulcsát, és kirántottam a telefonzsinórt a falból. – Ha mindent elintéztem, visszajövök, és megbeszéljük, hogyan tovább.

A cégnél totális volt a fejetlenség, mindenki gyászolta szegény Bobot, akit, mint kiderült, felnyársalt a saját botja, de több helyen is összezúzódott a koponyája, és széttört a teste. A vérében kimutatták az alkoholos befolyásoltságot, így első sorban balesetként nyomoztak az ügyben, bár sejtettem, hogy fű alatt a gyilkosságra utaló szálakat is vizsgálják.

– Ön hol tartózkodott ebben az időpontban? – kérdezte az egyik nyomozó.

– A cégünk egyik szerkesztőjével volt…megbeszélésem.

– Megbeszélése? – ráncolta össze a homlokát a bajszos férfi. – Akkor, amikor minden munkatársuk ünnepel?

– Mondhatjuk, hogy a munka sosem áll meg a mi szakmánkban – tártam szét a karomat, és haloványan nevettem.

– Ugye nem gondolja komolyan, hogy ezt bevesszük? – fűzte össze szigorúan a karját maga előtt a zsaru.

– Jól van, őszinte leszek – hajoltam kissé előre, és bizalmasan suttogtam el a titkomat az rend őreinek. – Viszonyom van ezzel a szerkesztővel, de a feleségem erről nem tud semmit. Valójában az egész orientációmról nem sejt semmit, és nem is szeretném, ha ez megváltozna. Kérem, nyomozó urak, legyenek kedvesek ezt titokban tartani előle.

A szigorú férfiak arca kissé megkönnyebbült, a korábbi megérzésük, hogy valamit titkolok, beigazolódást nyert, így megnyugodhattak. Pontosan így kell szeméttel megetetni azokat, akik túl jó megfigyelők ahhoz, hogy csak úgy átmosd az agyukat.

– És hol van most ez a szerkesztő?

– Beteg. Belázasodott. Ha szeretnék, elkísérhetem Önöket hozzá. Van kulcsom a lakásához.

A nyomozók örültek, hogy nem kell feleslegesen verniük az ajtót és másik alkalommal újra és újra próbát tenniük, én pedig bíztam benne, hogy Evan nem lesz olyan hülye, hogy felnyomjon. Végigbulizott velem egy éjszakát, és egy szót sem szólt arról, amit látott.

– Evan, megjöttem – köszöntem be hangosan, és a háló felé tereltem a nyomozókat. Nem kellett, hogy feltűnjön nekik, hogy kirángatta valaki a telefonkábelt a helyéről. – Vendégeket hoztam.

Evannek meg sem kellett játszania, hogy beteg, és a nyaka köré tekert díszkendő tökéletesen elrejtette a fojtogatás nyomait. A nyomozók meg sem kérdezték, miért hordja, hiszen a rekedtes hangja, a lázrózsák az arcán és a gyenge, erőtlen fény a szemében mind azt mutatta, nagyon influenzás szegény.

Evan készségesen falazott nekem, majd megköszönte a jókívánságokat az egészségével kapcsolatban, szinte egészen erőre kapott, mire a kihallgatás végére értünk, de aztán, a nyomozók távozásával újra visszahanyatlott a párnák közé.

– Nem mártottál be – konstatáltam, miközben leültem mellé az ágyra. – Miért?

– Mert szeretlek, te idióta – fordította el a fejét, hogy elrejtse a könnyeit. Amikor odanyúltam az arcához, hogy letöröljem a cseppeket, ellökte a kezem. – Nem akarom, hogy hozzám érj! El sem hiszem, hogy egy gyilkost engedtem az ágyamba.

Nem feszítettem tovább a húrt. Hagytam, hogy Evan a saját tempójában küzdjön meg a sokkal, nem látogattam, nem kerestem, úgy tettem, mintha szakítottunk volna. A félelem viszont nem eresztett. Többször riadtam arra az éjjel, izzadtságban fürödve, zakatoló szívvel, hogy értem jöttek a rendőrök, mert Evan mégis csak hátba szúrt.

Az elmém pedig kezdett megtelni paranoiával, bizalmatlansággal és feszültséggel, ez pedig nem tett jót az üzletnek sem. Rögtön, hogy elfoglaltam méltó helyemet Bob székében, hoztam pár elbaltázott döntést, és ezt természetesen rögvest megírták a lapok. A szívem mélyén kezdtem meggyűlölni Evant, hiszen ő okozta a disszonanciát az elmémben és a lelkemben. Végre elértem azt a trónt, amit akartam, és nem tudtam kiélvezni egy semmirekellő kis szerkesztő miatt, aki tudta a titkomat, és bármikor kihúzhatta a lábam alól a szőnyeget.

Evannek pusztulnia kellett.

Azzal az elhatározással mentem át hozzá, hogy kioltom az életét, de elkéstem, megelőzött vele. Nem bírta a nyomást, a hálószobájának karnisára kötötte fel magát. A sírba vitte a titkomat, nem hagyott hátra semmilyen csapdát, egyszerűen összetört az igazság súlya alatt.

Meggyászoltam, megsirattam, bejelentettem és meghamisítottam a halálát. Az orvosi leletek alapján tüdőgyulladásban hunyt el, a családja kapott tőlem részvétet nyilvánító csokrot, pénzt a temetésre, és iskolai támogatást Evan öccse számára. Ezzel el is intéztem a lelkiismeretemet, és nem volt más dolgom, csak fejben kissé átkeretezni a történéseket. Evan halálával az utolsó ember is meghalt, aki tudhatta a titkomat, és végre újra nyugodtan aludtam.

Bár sosem szereztem magam mellé olyan hűséges, okos és kívánatos szeretőt, mint ő volt, de beértem kevesebbel is. Megfogadtam, többé nem engedem, hogy bárki olyan közel kerülhessen hozzám érzelmileg, mint Evan tette, mert azáltal sebezhető leszek. A szívem bezárta kapuit.

***

Alastor:

 

Mekkora ígéretek egy kis embertől! Tudjuk Vincent, hogy ez nem így lett. Hiába próbálod eladni, mennyire sajnáltad szegény flótás halálát, de az igazi, zsigeri érzés, ami kinyílt a lelkedben, mint egy friss, vörös rózsa, az a megkönnyebbülés volt. Azt hitted, többé senki nem haraphat bele a hátsódba, de túl öntelelt és ostoba voltál, hogy azt hitted, senkinek sem tűnnek fel a nyomok, amiket hagytál.

Sok mindent elmondtál már rólam a nevetséges kis műsoraidban, sok olyat is, amihez senkinek nem volt köze, de lásd, hogy milyen nagyvonalú vagyok, nem közvetítem ki Evan halálhörgését, ahogy a kötél összetörte a gégéjét, és kipréselte a légcsövéből a levegőt. Azt majd személyesen fogom lejátszani neked, mert látni akarom közben az arcodat.

Hallgassuk meg helyette Robert hosszas zuhanásának kitartott hangját, majd azt, ahogy a földre placcsant. Jövőhéten igazán felvillanyozó érzésben lesz részünk, egy olyan halálsikollyal készülök, aminek meghallgatásába mindig beleborzongok. Jövőhéten megöljük Vincent Wittmant.