Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!
Alastor:
Üdv újra!
Ahogy
ígértem, ma egy különleges személyt fogok bemutatni, akinek a képe mindenhol
ott van, mert KÉPtelen nem szerepelni. A VoxTek vezetője, akinek béna,
cápauszonyra hajazó kék frakkja van, piros csokornyakkendője (aminek az ötletét
az én megjelenésem ihletett), a fejéhez mérten kis kalapja és nem tökéletesen
szimmetrikus antennája (aminek egyik oldalát én ferdítettem el, amikor a
szikrát is kivertem belőle). Vincent Wittman, fedjük fel a te igazi
történetedet!
A Loser
Show 1. adását megnyitom. Mindenkinek jó szórakozást kívánok. Készítsék be
zsebkendőiket, mert sírni fognak a nevetéstől!
***
1950-es
évek
Vox:
Mindig is
többre vágytam. Magasra akartam törni, megmutatni, hogy többre vagyok képes,
mint gondolják.
Apám szigorú
ember volt. Igazi katona, aki megjárta a háborút, és aki a fiából is katonát
akart faragni. Csakhogy a fia, én, nem akartam katona lenni. Kúszni a
mocsokban, hallgatni, ahogy felettesek üvöltenek az arcodba, eltűrni, hogy kis
kopaszként veled súroltatják a bakancsukat, harcba menni olyanokért, akik nem
is fontosak neked… Nem az én terepem. Én csak magamért vagyok képes harcolni,
senki másért.
Apámmal
állandóak voltak a harcok közöttünk, mert én lázadtam minden ellen, amit ő
javasolt, mire ő jól elvert a nadrágszíjával, de én már csak azért se írtam meg
jól a felvételimet a kiképzőiskolába, majdnem belefulladtam a vízbe az
állapotfelmérésen (pedig jól tudok úszni), és abból az iskolából is kirúgattam
magam, amibe protekcióval nyomott be. Cserébe ő kitagadott, a szakadó esőben kilökött
az autójából, és mielőtt még becsapta volna az ajtót, az utolsó mondatát
intézte hozzám:
– Te vagy a
legnagyobb kudarcom.
Többet nem
beszéltünk, hazafele menet ugyanis frontálisan ütközött egy kamionnal. Az
önálló életem tehát pontosan 196 percig tartott, utána visszatértem az
otthonomba az egyszerre gyászoló és egyszerre megkönnyebbült anyámhoz. Ezt
követően pedig én lettem a családfő, és végre járhattam az utat, amit
megálmodtam magamnak.
Azokon az
estéken ugyanis, amikor apám részegre vedelte magát, majd jól megverte az
anyámat, hogy utána magával rángassa a hálószobába egy kis etye-petyére, én a
tévét néztem, és belevesztem a sugárzott adásokba, hogy kiszakadjak a
valóságomból. Szerettem volna bekerülni a világító dobozba, ott lenni azok
között a vidám, szép és boldog emberek között, akik rám mosolyogtak.
Apám tiltása
miatt sokkal később kezdtem el a médiatudományokat, mint szerencsés lett volna,
így már nem számítottam friss húsnak, amikor bekerültem a tévéhez. Ráadásul a
katonai kapcsolatok semmit nem értek a tévézés világában, így alulról kellett
megmásznom a ranglétrát, először szervíroztam az italokat a forgatásokon, majd
tartottam a mikrofonokat, előkészítettem a büféfelhozatalt, igazi lóti-futi fiú
lettem.
De büszke
lóti-futi, mert végre bemehettem a forgatási helyszínekre. Ott lógott a
nyakamban a biléta, hogy gyakornok vagyok és ez felért nekem apám összes
katonai kitűntetésével. Úgy hordtam, mint egy érdemkeresztet, és izgatottam igazgattam
a szemüveget az orromon.
– Ugyan, Vinc!
– nevetett fel jóízűen az egyik munkatársam. – A tévébe a tökéletes arcok
valóak!
– Miért? Mi
baj van az arcommal? – kérdeztem megrökönyödve.
Rengeteget
költöttem a bőrápolásra, szerencsére a pubertáskor nem hagyott sehol hegeket,
és ahhoz képest, hogy jó pár évvel idősebb voltam azoknál a tejfelesszájúaknál,
akikkel együtt dolgoztam, fiatalnak és üdének tűntem.
– Nem
tökéletes. A szemeid furák.
Úgy vágott
belém a düh, hogy alig bírtam ülve maradni. A szüleim közötti jó viszony az
idióta szemem miatt fordult át valami végeláthatatlan úr-szolga viszonnyá, amit
a féltékenység, kétely és düh vezérelt. Apám barnaszemű, anyám kék, nekem pedig
heterokrómiám van. Apám pedig ezt az anyám hűtlenségének cáfolhatatlan
bizonyítékaként számolta el, ugyanis az egyik katonatársa zöldszemű, és a
gyerek csakis ebből a tiltott afférból szerezhette a jobb, zöld szemét. Hiába
magyarázták az orvosok, hogy ez egy génmutáció, nem lehetett meggyőzni. Talán
ezért se szeretett soha.
– Egyediek –
javítottam ki. – Marilyn Monroe talán nem lett szexikon az anyajegyével?
– Azért neked
se formás lábad, se jó csöcseid nincsenek – veregette meg a vállamat. – De a
szemüveged vastag, fekete kerete legalább elvonja róla a figyelmet.
Hiába minden
próbálkozás, hogy letörjék a szárnyaimat, nem adtam fel, tovább dédelgettem az
álmot, hogy egyszer a kameralencsék előtt fogok állni.
És így is
lett.
Az
időjárásjelentő a reggeli rohanásban elbotlott egy kutyasétáltató pórázában, és
beleharapott a postaládájába, aminek hatására a fogainak egy része ripityára
tőrt, ő pedig képtelen lett megjelenni az esti forgatáson. A váltótársa pedig
éppen valami visszamaradott szigetországon nyaralt, ha akart volna, akkor se
ért volna be a stúdióba.
– Wittman, el
ne rontsd nekünk! – igazította meg a fekete nyakkendőmet a segédszerkesztő. –
És el ne felejtsd a mottót: Bízza ránk az időjárását!
– Nem fogom –
ígértem.
Végre eljött a
nagy pillanatom, igaz, nem így képzeltem, hogy lófuttában a kezünkbe nyomnak
egy szöveget a forgatás előtti szünetben, hogy megnézzék, ki tudja a
legelviselhetőbben felolvasni. Rengeteget gyakoroltam otthon a különböző
bemondók szövegeit, mivel minden súgólapot eltehettem, a forgatások után,
otthon, az egyszobás kis apartmanomban hajnalig próbálgattam megtalálni a saját
hangomat. Számomra felolvasni az időjárásjelentést gyerekjátéknak tűnt.
Tökéletes memóriával rendelkeztem, amíg a többiek gyűröttre szorongatták a
puskájukat, én fejből, széles mosollyal, helyesen artikulálva és visszafogott
gesztikulációval ragyogtam.
Barna öltönyt
kaptam, egy pálcát, aminek a végén egy villámjel virított sárgán, és egy
halacskás kitűzőt, hogy a csatorna később majd lenyilatkozhassa, nem váltották
le a nézők által hőn szeretetett bemondóikat, csupán egy friss halat dobtak a
vízbe, hogy megnézzék, hogyan úszik az árral szembe.
A kis hal
viszont nem sodródott el, kitartóan úszott, evezett, és a pikkelyein úgy
csillogott a holdfény, mintha az egész teste gyémántból állna. Hatalmas sikert
arattam, a nézőknek tetszett a fiatal (legalább is, a balesetet szenvedő kollégánál
fiatalabb) arc, érezték a lelkesedést, a lendületet, és sokakat meg tudtam
szólítani. Az ifjak imádtak, mert úgy érezték, őket képviselem, az idősebbek
nem ódzkodtak az ifjonti hévtől, mert kellően visszafogott és udvarias
maradtam, a nagyon idősek pedig zabálták
a kis pofikámat, és a különleges szemeimet. Mint az üveggolyók, amikkel
gyerekként játszottunk a háború alatt – emlegették a riportereknek. Az öregek
mindig valamilyen háborút vizionáltak a múltjukba, ha volt ilyen, ha nem.
Így kerültem
be az áramlatba, én lettem a csatorna időjárásjelentője, minden nap 2 percet
kaptam, hogy ismertessem az előrelátható időjárási viszonyokat. Ha nagy
hófúvás, monszuneső, sárlavina vagy földcsuszamlás történt, szerencsém volt,
kaptam még plusz 1-2 percet a Hatos Csatorna képernyőjéből.
Az
időjárásjelentést mindig a hírek elé vagy közé vágták be. Éppen, hogy bemondtam
a zárómottót, már ki is aludtak a fények, és a kamera hatalmas reflektorok
kíséretében árfordult a szomszédos stúdióhoz, ahol az egész ország által
imádott James és Mary ismertették a legforróbb híreket.
James a
negyvenes évei közepén járt, de a barna bajuszától idősebbnek tűnt. Minden
fiatal nő, akinek apakomplexusa volt, rajongott érte. Közöttük Maryvel, James
híradóstársával, akit olykor-olykor megkettyintett a sminkesszobában. James
persze a nagy nyilvánosságban hű és szerető férj, aki mindenben támogatja
feleségét, és azt is megengedi neki, hogy saját karriert építsen a
szomszédságában, mint kerámiafestő, mert James modern, követendő, és tökéletesen
érti, mire van szüksége a népnek. James egyébként az enyémhez nagyon hasonlatos
barna zakóban lépett fel mindig, különbség, hogy ő egy mélybarna mellényt is
kapott alá. Így nem volt teljesen begombolkozva, viszont egy kifogástalan
úriember imázsát öltötte. Mary sokszor még kamera előtt se tudta tűrtőztetni
magát, úgy bámulta, hogy majdnem kicsordult a nyála a vörösre kent ajkai közül.
James persze ezt is a saját megítélésének javítására fordította, néha
rákacsintott Maryre, és a két híradós szórakozottan ugratta egymást,
megteremtve ezzel egy új működési modellt, az emberszerű hírességeket. Korábban
azok, akik a televízióban szerepeltek, mind megfoghatatlan bálványként tetszelegtek,
de Mary és James akár a mi szomszédunk is lehetett volna. Hogy házaspár,
barátok, munkatársak vagy önképzőkörtagok, az mindenkinek a maga kreativitására
és képzelőerejére lett bízva.
– Villámfiú,
egy pillanatra! – hívott oda magához James az egyik sminkes szünetben.
– Vincent –
nyújtottam kezet. – Vincent Wittman – mutatkoztam be, de nem fogadta el az
üdvözletemet.
– Ja… Figyelj,
fiam! Lenne egy kérdésem hozzád – hajolt kissé közelebb, a bajsza
megcsiklandozta a fülemet. Hogy tudják ezt a nők elviselni?, borzongtam
meg.
James,
akármennyire is irigykedtem a sikerére, jó szakember volt, tapasztalt, dörzsölt
és jól helyezkedett, ezt tiszteltem benne. Nagy megtiszteltetés volt, hogy
odahívott magához, még akkor is, ha nem tudta a nevemet, és láthatóan
különösebben nem is akarta megjegyezni.
Nem baj,
majd idővel emlékezni fogsz rá!
Felkészültem
rá, hogy előadjam neki az ötleteimet, amikkel forradalmasíthatnánk a hírközlést
a televíziózásban. Persze, az ilyen újításokat soha nem a bemondók honosították
meg, de James elég nagy kutya volt ahhoz, hogy egy-egy átitalozott estén
benyöghessen pár ötletet a fejeseknek.
– Van nálad
óvszer? – hangzott a kérdés, amire egyáltalán nem számítottam.
– Öhm… Nincs,
uram – vallottam be csalódottan.
– Persze, igaz
is. Miért is kellene neked?
Elöntötte a
pír az arcomat. Micsoda gorombaság! Micsoda megalázás! Micsoda… Mégis miért ne
kellhetne nekem? Én vagyok a híres Hatos Csatorna időjárásjelentője, aki
erejének teljében van, és aki igen is elég jól néz ki ahhoz, hogy elhordhatna
egy-egy óvszert a zsebében, hátha kapóra jön a rajongók között.
Csikorgó fogakkal,
megsértve figyeltem, ahogy a felvételen James rákacsint Maryre, akinek ezúttal
nem hagyták szabadon a nyakát, egy fehér sálat kötöttek oda – bizonyára James
mégis szerzett valakitől óvszert, és kiszívta a buta, szőke Mary kicsi, fehér
nyakát, miközben beledöngölte a sminkesszékbe.
Dühömben a
botom végén csillogó villámocskát tekergettem, miközben Mary bután röhögcsélt
James egyik ostoba viccén. Annyit és olyan intenzíven babráltam a kis jellel,
hogy a kezemben maradt. Rögtön levert a víz, hogy tönkretettem az ikonikus
botomat, de aztán a fény megcsillant a bot hegyén, és ördögi terv ötlött az
eszembe.
Hogyan is
kerültem be a tévébe? Egy baleset által. Szerencsétlen elődöm összetörte magát.
Miért is ne történhetne James-szel is egy baleset? Akkor az ő helyére is
beültetnének valakit.
Igen… Igen…
Láttam, ahogy ott ülök Mary mellett a pultnál. Láttam, ahogy én rendezgetem
azokat a papírokat az asztalon, amikben a súgószövegek vannak, és amiket soha
senki nem olvas fel élő adásban. És láttam, ahogy a buta Mary már az én
farkamat szopja a sminkesszékben.
Megterveztem
James bukását. Gondosan, körültekintően kellett eljárnom. Nem volt elég egy
lábtörés, mert abból fel lehet épülni, és a sajnálkozást azt a patkány úgyis
csak arra használná fel, hogy még híresebb legyen. Nem, teljesen tönkre kellett
tennem a megítélését, mielőtt véglegesen eltűntetem.
Maryvel
kezdtem. Belülről bomlasztottam az egységen, ahogy a trónjaik tették a falóval,
a csodás botommal megszurkáltam kissé az óvszereket, és nem is kellett sokat
várnom, tapinthatóvá vált a feszültség a két kolléga között.
– Nem érted,
hogy nem jött meg a menstruációm időben? – csapott James karjára a
szétzilálthajú, frusztrált és kétségbeesett Mary a reflektorlámpa takarásában.
– De hát
védekezünk! – érvelt James. – Biztosan összefeküdtél valaki mással!
– Meg az
anyádat, te mocskos disznó! – pofozta fel Mary, és bezárkózott az öltözőbe.
Alig tudták
kirángatni onnan, később az újságok úgy hozták le a hírt, hogy szegény Mary
allergiában szenved, azért voltak olyan vörösek a szemei a felvételeken. James
pedig érezte, ahogy szorul a hurok a nyaka körül. A feszültség pedig kihatott a
házasságára és az alkoholfogyasztására is.
Sokszor már
olyan részegen jött be a forgatásra, hogy csak a leheletétől be lehetett rúgni,
én pedig a legkészségesebben és legodaadóbban segítettem neki felkészülni a
szövegéből. Mindenki dicsért és hálálkodott, amiért bevállaltam, hogy
helyrepofozom Jamest, aki ilyenkor felért 7 ördöggel, még az alaptermészetén is
túltett a pökhendiségével és lekicsinylésével.
– Méghogy egy
időjárásjelentő adjon nekem tanácsokat! – horkant fel. – Tudod te, hogy ki
vagyok én? Tudod? – pattant fel a székből, és a mutatóujját rázta felém.
– Egy legenda
– bókoltam, és halkan elmormoltam az orrom alatt –, aki el fog bukni.
De James nem
bukott el. Kijött a gödörből, kibékült a feleségével és Maryvel is – aki végül
spontán elvetélt, és így nem ment tökre egyikőjük karrierje se. Hiábavaló volt
minden áskálódásom és elviselt megaláztatásaim, a tervem nem sikerült.
Komolyabb
módszerekhez kellett folyamodnom. Tudtam, merre jár haza James, hol van még
szeretője, akihez benéz, mielőtt hazamegy az asszonykájához. Megvártam az egyik
sikátorban. Remegtek a lábaim, izzadt a tenyerem és olyan hevesen vert a
szívem, hogy majd’ kiugrott a mellkasomból. Rengeteg ellentétes érzés kavargott
bennem. Izgalom és borzadály, félelem és elhivatottság. Győzködtem magam, hogy
szükséges, amit teszek, más út nincs, hogy előrébb jussak, és ahol akarat van,
ott út is lesz, hát utat kell vágnom magamnak.
Úgy ugrottam
ki a sikátorból, mint egy vadállat. Meglendítettem a botomat, és elvágtam a
torkát.
Sosem
csináltam még hasonlót se, még egy csirkét se öltem meg soha, és nem
számítottam rá, hogy spriccelni fog a nyakából a vér. Mindent beterített, a
zakóm ujját, a falat, a földet, gyorsan beljebb kellett húznom a fuldoklót,
nehogy valaki észrevegye. Hála az égnek, hogy rosszéletű nőhöz tartott, nem
volt valami forgalmas a környék. Magamhoz rántottam James testét, és amint a
fény kihunyt a szeméből, éreztem, hogy győztem. És ez a győzelmi mámor úgy
felvillanyozott, mint az első szereplésem a televízióban. Sőt, talán még jobban
is. Széles mosollyal az arcomon sasszéztam el vele a szeméttárolóhoz, és
kidobtam, mint egy használt óvszert.
Nesze neked,
te hatalmas kujon! Kúrhatod a démonokat a másvilágon!
A katarzis
megéléséhez aztán várnom kellett még pár napot, mire hivatalosan is eltűntté
nyilvánították Jamest, és lemehetett a hír a tévében. A szerkesztők úgy
érezték, engem illet meg a megtiszteltetés, hogy James helyére üljek, hiszen a
nehéz időkben olyan hűségesen és jó baráthoz mérten támogattam az alkohol
elleni harcában.
Végre ott
ülhettem Mary mellett, friss, barna zakóban, sötéttürkíz mellényben, besütött
hajjal, ezúttal már hajós kitűzővel. Már nem vagyok kis halacska, hanem egy
hajóskapitány, aki átsegíti az embereit a viharos tengeren, dacol a szilaj
hullámokkal és végül révbe ér. Igen, végre révbe értem, megkaptam a figyelmet
és a helyet, amire vágytam.
– Ma egy
társunk elvesztését gyászoljuk – jelentettem be megrendült, együttérző arccal.
A háttérben
mutatott ELTŰNT James plakátra magam kértem, hogy szerkesszenek esős
viharfelhőket, mondván, úgy sújtott le a hír a szerkesztőségünkre, mint a
villám. Jamesnek meg üzenet a Pokolba, hogy a Villámfiú ül a székedben, öreg és
a Villámfiú fogja kúrni a csajodat, amíg te fősz a levesben, szánalmas pancser!
– De az
igazság iránti elköteleződésünk erősebb, mint valaha – néztem
felelősségteljesen, de lázongva a lencsébe, miközben Mary kontrolálatlanul
zokogott mellettem. Annyira vállalhatatlan volt, hogy muszáj voltam lábban
rásegíteni, hogy székestül kiguruljon a díszletből. – De ne feledjék, bízzánk
ránk a híreiket!
Csapó!
Végső
győzelem.
Úgy éreztem,
enyém a világ. Elértem, amit akartam, most már a hajóm vitorláját a siker szele
vezényli, és nekem csak éleznem kell a tenger sós illatát, a nap cirógatását és
a jó rum édeskés kaparását a torkomban.
Mary
szemfestéke elkenődött a sok sírástól, és az öklendezéstől, ahogy a farkamtól
fulladozott az öltözőben.
– Mi a baj,
drágám? – nyúltam az álla alá. – Kisebbre számítottál? Sajnálom, én nem az az
öreg, löttyedt-pöttyedt fasz vagyok, amire már berendezkedtél. Tanulj meg
alkalmazkodni vagy húzz a levesbe! – kiabáltam rá, és a hajánál fogva jobban
magamra húztam a fejét.
Igen. Igen!
IGEN!
Hatalmasat
kacagtam, miközben Mary szájába élveztem, majd lábbal rúgtam arrébb, mintha egy
túlságosan barátkozós, törtető kiskutya lenne.
Én birtokoltam
az egész híradót, a gyakornokok az én parancsaimat lesték, mindenkit megkúrhattam
volna, akit csak akarok. Vincent Wittman, az új góré. A lelkes, lángolólelkű
hazafi, aki háborút indított az igazságtalanság ellen, aki harcol a hamis
hírekkel, aki egyszerre fiatal és bölcs, jóképű és ismerős, isteni és
emberarcú.
Igen. Igen!
IGEN!
Megrészegülve
ültem a híradós székembe, már Maryt is kirúgdaltam az állásából, nem kell két
híradós, elég vagyok én is. Csak engem mutasson a kamera! Csak rólam
beszéljenek! Csak engem imádjanak, szerzek én magamnak nőt szórakozásra, de a
tévéképernyőt nem osztom meg senkivel!
Késő este volt
már, jóval a híradó lecsengése után, így robajnak hatott a feldördülő zene, és
a kinyíló ajtón olyan fény áramlott be, ami felülmúlta a mi reflektorainkat. A
szomszédos stúdióban egy új formátum nyitóelőadását tartották, a késő esti
showműsorét.
A hajó egy
újabb földrészet talált, amit meghódíthat magának.
***
Kedves Hallgatóim! Micsoda
vakvágány, nem igaz? Szerencsétlen flótás legnagyobb álma az volt, hogy
hírbemondó legyen! Mint egy robot, ami elmondja, amit beleprogramoztak. Semmi
egyediség! Semmi kreativitás! Semmi improvizáció! Oh, drága Vincent, micsoda
baklövés! És még a hölgyekkel se tud bánni! Egek, ekkora pancsert!
Igazán nagyon kerestem az
említett James sikolyait az archívumban, mivel azonban elvágták a torkát, így
sikítani nem tudott, be kell érnünk a bájos Mary halálának utolsó dallamaival.
Mary, miután Vincent Wittman kirúgta a tévéből, ismételten férfiakon keresztül
akart előnyhöz jutni. Sikerült is szereznie egy tehetős úriembert, de a
gyermekáldáskor kiderült, a korábbi vetélésének okán súlyos komplikációk
akadtak, és sok-sok fertőzés, műtét és fájdalom után egy asszonymentő kórházban
lehelte ki megkínzott lelkét. Hallgassák örömmel!
Szép álmokat Vincent! Mary
halálhörgései csiklandozzák az áramköreidet a következő adásunkig!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése