Vicces történetek a Rádió Démontól - 3. rész: Loser Show 2: Késő Esti Hullócsillag

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

 

Újabb hét, újabb gyötrelem, de elérkezett a Loser Show 2. része, ahol továbbra is Vincent Wittmané lesz a főszerep. Ha pedig Vincent, akkor a VoxTek igazgatója – aki Vincent, ha valakinek nem esett volna le – is lelkes hallgatóm lett az előző részt követően, ugyanis összesen 82 üzenetet hagyott a szerkesztőség postaládájában, közöttük olyan jókívánságokkal, mint „Csapjon a szarvadba a sikolyvillám te szarházi szarvas!”. Értékelem a szókezdő belső rímeket, Vincent. Szegény, öreg flótásnak kimondottan szúrta a szemét, hogy nem rendelkezem e-mail fiókkal, se telefonos elérhetőséggel, mert mindenáron online szerette volna elküldeni a mocskolódását. Áh, micsoda öröm, ha belegondolok, mennyit szenvedtek a munkatársai a kreatívokkal, amiket sosem fogok látni… Mint egy édes kis cukorka a belső zsebből…

Érkezett viszont egy hivatalos levél is, amit, mivel én valóban a teljes igazságot közvetítem, kötelességemnek érezem felolvasni.

 

Nyilatkozat a VoxTektől

 

Az előző héten sugározott Vicces történetek a Rádió Démontól c. rádióadásban elhangzottakkal kapcsolatban cégünk álláspontja a következő: minden koholt vádat elutasítunk. Cégünk elhatárolódik az idejétmúlt, kamu médiaformátumban elhangzott hírnévrontó, legjárató és láthatóan manipulált élettörténettől. Cégünk igazgatója, Vox, akit emberként valóban Vincent Wittmannek hívtak, nem megfeleltethető a Rádió Démon által galád módon kifigurázott, elferdített és megmásított szereplőnek. A Rádió Démon adásából csak úgy bugyog a fekete gyűlölet, talán a hallgatóinak szőnyegéből azóta is az a bűz árad, amelyet az irigység, rosszindulat és feltűnési viszketegség szült ki magából. Felszólítjuk a Rádió Démont, hogy haladéktalanul osszon meg csatornáján keresztül helyreigazítást, kérjen elnézést és sugározza az általunk mellékelt, a színtiszta igazságot tartalmazó hanganyagot! Amennyiben eleget tesz ennek, eltekintünk a jogi felelősségre vonástól.

Bízza ránk jogi ügyeit!

A VoxTek jogi csapata

 

A VoxTek tehát helyreigazítást kér tőlem, hogy elkerüljem a megjelenést a Pokol bírája, Sátán előtt. Íme a helyreigazítás: Legutóbbi adásomban nem jól idéztem Vincent apjának utolsó mondatát, az ugyanis az így szólt: „Te vagy a legnagyobb kudarc, akit valaha láttam”. Nem jól emlékeztem, bevallom. Rég történt már, hogy azon a bizonyos átmúlatott éjszakán, whiskytől szédelegve Vincent elmesélte nekem az élettörténetét. A küldött hangfájt meghallgattam, bár okozott némi nehézséget, hogy a pendrive-ot, amin érkezett átalakítsam bakelit lemezzé, de hála leleményességemnek, végül sikerült. Hallgatóimat azonban nem untatnám a végeláthatatlan magyarázkodással egy olyan szónoktól, aki a kamerát úgy ezti, hogy „Khemöráh”.

Haladjunk inkább tovább, és tekintsünk be Vincent életének azon szegletébe, amikor úgy érezte, ő lesz az éjszakai égbolt legragyogóbb csillaga, az új formátum, a Late Night Show sztárja, és ennek elérésért hajlandó volt újra bemocskolni a kezét.

 

***

1960-as évek eleje

 

Vox:

 

Nem a mi csatornánk találta fel a Late Night Show formátumot, de mi tökéletesítettük. A produkció sztárja pedig egy vöröshajú, karcsú fiatalember volt, Daniel Lawrence Kalk.

Danny fiú fekete lakkcipőben, türkízzöld frakkban és vörös csokornyakkendőben lépett fel. Az öltözete harmonizált a külsejével, répavörös hajával és ragyogóan világoskék szemével. Az arca nem volt kimondottan sármos, inkább kisfiúsan bájos. Haját hullámosra sütötték, így egyszerre keltette egy ártatlan ministránsfiú hatását a kedves szomszédfiú pikantériájával, és a nők rajongtak érte.

Nem értettem, hogyan kerülhetett egy ilyen arc képernyőre. Ráadásul éjszakai beszélgetőműsort tartani. Az egész stúdió úgy volt kialakítva, mintha Danny fiú nappalijában lennénk, az ablakon a város felhőkarcolói rajzolódtak ki, és a műsorvezetőt összesen 16 reflektor világította meg. A türkíz frakkja valamilyen különleges, flitteres anyagból készült, mert úgy ragyogott, amikor rásütött a fény, mintha ezer csillagot hordana magán.

Néztem a közönséget, a delejes női arcokat, a nevetéstől és izgalomtól kipirult urakat, a táblákat, amelyeken Danny neve szerepelt szívecskék társaságában. A helyjegyekért szép kis összeget kértek el a fejesek, és a várakozó tömeg csak úgy hömpölygött a stúdióhoz vezető kisutcában. Mindenki akart egy falatot Dannyből.

Hiába lettem én a hírbemondók gyöngye, a stúdió sztárja mégis az Esthajnalcsillagként tündöklő talkshow műsorvezetője lett.

Meg kellett szabadulnom tőle.

Ezúttal viszont messzebbről kellett indítanom a tervemet. Kétszer nem működhet ugyanaz ugyanúgy. Korábban is csak azért kapta meg az időjárásjelentő a hírbemondói széket, mert személyes kapcsolat fűzött Jameshez. Muszáj volt valahogy felkerülnöm a térképre, hogy miután Dannyt is beteszem a konténerbe, ismét én jussak eszébe a főnökeimnek.

Először is, felbéreltem menedzsereket, mondván, szeretném szélesíteni a látókörömet, és több szerepben is kipróbálni magam, hogy a szerzett tapasztalatokat kamatoztathassam a bemondói karrieremben. A stúdió engedte, hogy nyelvleckéket vegyek, színészetet tanuljak, felolvasásokon vegyek részt és improvizációs előadásokat tartsak gyakorlás címszóval. Már majdnem tíz éve voltam bemondó, ennyi kikacsintgatást megengedhettem magamnak.

Danny fiatal volt, és túlontúl kedves, ezért mindenki imádta a szerkesztőségben. Udvariasan bánt a hölgyekkel, jól elcsevegett sportól és politikáról az urakkal, szinte úgy tűnt, nincs is gyengepontja. Egészen addig, amíg az egyik műsor záróünnepségén le nem ültem mellé whiskyt szürcsölgetve.

– Daniel, őszintén be kell vallanom, hogy a fiatalkori önmagamra emlékeztetsz – sóhajtottam fel teátrálisan, mintha a régmúltat idézném fel a bár cigarettafüstjében.

– Ugyan, Wittman úr, hiszen még mindig fiatal – bókolt a fiatal kiscsikó, és rám villantotta fényes, tévés mosolyát.

– A tapasztalat persze fontos, de a jövő a fiataloké. Ifjonti lendület, lehengerlő stílus… Egyszer én is ilyen voltam. Lassan pedig már el is feledkeznek rólam… – sajnáltattam magam kissé.

– Ugyan! Ön egy legenda! Csak jót hallottam Wittman úrról. Ráadásul a neve egybeforrott az igazság-vezérelte hírközléssel, az egész ország tudja, hogy Wittman úr erkölcsös tévés személyiség.

Nem mondom, hogy nem hízelgett nekem ez a sok dicséret, de a tervem nem arról szólt, hogy leszopatom az egómat ezzel a kis bájgúnárral. Azt akartam, hogy úgy tekintsen rám, mint egy mentorra, akivel megoszhatja a nehézségeit, és ezeket a kikotyogott hiányosságokat majd később ellene fordíthatom.

– A nők bolondulnak érted, én már lerágott csont vagyok…

– Nem, mintha számítana…

Éreztem, hogy elkaptam valamit. A ponty fennakadt a horgon, már csak óvatosan ki kellett húznom a vízből.

– Csak nem foglalt már a szíved? Ha szabad megkérdeznem… – puhatolóztam óvatosan a magánélete után.

– Mondhatjuk így is.

Mondhatjuk így is? Most akkor így vagy nem így? Ne szórakozz velem, te kis szarházi! – horkantam fel magamban, de kontrolláltam a dühömet.

– A világ sokat változott. Manapság már nem tiltott a szerelem a sztároknak sem – bátorítottam, hátha jobban megnyílik.

– Változott a világ, ez igaz. De nem eleget – konstatálta, és kiitta a poharát.

Követtem szomorú, ábrándos tekintetét, hátha kiszúrom, kit figyel olyan plátóian. Egyenest a bár falát bámulta.

Vonzódik a…falhoz? Érdekes… Mondjuk, manapság már mindenféle devianciák léteznek…

Felsejlett bennem egy ötlet.

– Mondd csak, kedves Daniel…mi a kedvenc színed?

– A kedvenc színem? – rökönyödött meg a kérdés abszurditásán. – A kék. Miért?

– Az enyém a lila. A halovány lila. Mint annak a növénynek a színe… Hogy is hívják? – köröztem a poharam peremen, ahogy tanakodást színleletem. – Áh, megvan! Levendula. Levendulalila.

Nem voltam biztos benne, hogy érteni fogja az utalást. Fiatal fiú volt, az ötvenes években talán még nem érdekelte őt a politika, de bíztam benne, hogy talán az ő köreiben is ismert még ez a történet. McCarthy regnálásakor ugyanis nem csak Vörösriadalom, de Levendulariadalom is uralkodott a közbeszédben és a közgondolkodásban. Nem csak a vörös kommunistáktól tartottak, de a homoszexuálisoktól is. Aki ugyanis kommunista ügynökként lebukott, arról nagyon hamar kiderült, hogy deviáns is. A politikusok úgy magyarázták ezt, mint egyfajta egységkovácsoló belső erőt, ahogy anno a spártai harcosok gyakorta lettek egymás szeretői, hogy a harcban minden erejüket bevetve mentsék egymást, úgy a szenátor szerint a kommunista szimpatizánsok is egymás faszát szopják, mielőtt tüntetni mennek. Hogy ebben mennyi volt az igazság, az persze senkit nem érdekelt, de jól hangzott, és sakkba lehetett vele tartani azokat az elit urakat, akikről a belső kör tudta, hogy jobban szeretik a hátsó kijáratot, mint a főkaput.

A levendula szín már korábbi korokra visszamenően élt, mint a homoszexuális férfiakra tett udvarias utalás. A levendula ugyanis gyakorta alkotta szépészeti szerek, például parfümök alapját, és azok a férfiak, akik ilyen elhivatottan ápolták a külsejüket, mondhatni cicomáztak, mint a nők, azok csak melegek lehettek.

Alaposan végignéztem Dannyn, külsőleg változatlanul azt gondoltam róla, hogy nagyon ártatlan kisugárzása van, én biztosan nem tudtam volna ennyiből megállapítani, hogy meleg-e.

– Valóban? – kezdett fészkelődni a székben. – Az valóban szép szín. Bár én a kék mellett a zöldet is szeretem – vallotta be, és kissé közelebb húzódott. – Jól látom, hogy heterokrómiád van?

Egy pillanatra megint a díszlet takarásában éreztem magam, amikor gyakornokként bírálták az arcomat a szemem miatt, de még időben észbe kaptam, és kontrolláltam az érzéseimet.

– Igen, elég kínos… – igazgattam meg zavartan a szemüvegemet. – Nem tévébe való szépségjegy…

– Miket beszélsz? – fogta meg gyengéden a kézfejemet, és elhúzta a kezemet az arcomtól. – Gyönyörű egyediség.

– Már tegeződünk is, Daniel? – kérdeztem gyengéd mosolygással.

Danny hátrébb hőkölt, mintha villám csapott volna belé, és ügyetlenségében kiverte a poharat a kezemből. A whiskym maradéka a nadrágomra folyt, barna foltot hagyva a világos anyagon.

– Te jó isten! Annyira sajnálom Mr. Wittman – ragadott szalvétát, és dörzsölni kezdte combomat.

– Talán nem itt kellene ezt – ragadtam meg az alkarját, és jelentőségteljesen ránéztem.

Daniel értette az utalást, elvette a kezét a nadrágomtól, és lesütött szemmel, de izgatottan rágcsálta az ajkát.

– Kérek még két ital – szóltam oda a csaposnak. – Mire kijön ez a folt, legyen felszolgálva! – parancsoltam, és magam után húztam Danielt a férfi mosdó felé.

A kabin sokkal szűkebbnek tűnt, mint számítottam rá. Izzadt a tenyerem, és nem voltam teljesen biztos benne, hogy a hirtelen jött ötletem nem fogja-e a saját vesztemet is okozni, de addig kellett ütni a vasat, amíg meleg. Amíg tűzforró.

– Nos… – cirógattam végig Daniel karját. – Fogsz tenni valamit a kis balesettel, amit okoztál?

Sosem csináltam még hasonlót férfival. Eszembe se jutott, hogy kipróbáljam. Nem volt szükségem rá, hogy megszédítsem magam körül a férfiakat, azok vagy maguktól bálványoztak vagy túl jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy számítsanak. Ha pedig valaki népszerűsége a közelembe férkőzött, azt hamar kipöcköltem a játékból, nem kellett elcsábítani vagy megvezetni.

Daniel viszont fiatal volt, manipulálható, és láthatóan felajzotta a veszély. Idősebb voltam nála, befolyásosabb és tapasztaltabb, ez bizonyára izgalomba hozta, és remegő kezekkel húzta le a nadrágomat.

Próbáltam nem nagy ügyet csinálni abból, hogy viszonyt kezdtem egy férfival, és amíg ő a boxerommal fontoskodott, előhalásztam a cigarettatartómból egy szálat, és az ajkam közé szorítottam. A gyufa sercegve kapott lángra, majd pár pillanatot követően felparázslott a dohány, és mélyet szívtam a kesernyés füstből, akár csak Danny fiú odalent.

Elég nagy elülső fogai voltak, nem volt mindig kellemes, ahogy szopott, így az egyik kezemmel lenyúltam a hajához, és megpróbáltam kedvem szerint fordítani a fejét. Érdekes felfedezés volt, hogy, amikor előrébb toltam a csípőmet, és a farkam mélyebben a szájába csúszott, nem csinált akkora lármát belőle, mint Mary anno.

Lehet, hogy a férfiak jobban szopnak? – játszottam el a gondolattal, és újabb mély slukkot szívtam a cigarettámból. Reméltem, hogy mire leég, Danny is végez, mert nem volt kedvem túl sokáig távol maradni. Nem kelthettünk feltünést.

Így indult a titkos viszonyom a csatorna üdvöskéjével, aki társaságban nagyon ügyesen játszotta az elbűvölő, kedves fiút, ha viszont kettesben maradtunk, minden ördög kibújt belőle, és azt akarta, válogatott perverzségeket műveljek vele.

Jó sok mindent tanultam akkoriban a szexualitásról és a különböző édes kínzásokról, például mesterien megtanultam bánni a kábelekkel és kötelekkel, amiknek a későbbiekben még jó hasznát vettem, de ez egy másik történet. Maradjunk Dannynél, és annál, hogy azzal, hogy tudtam, és megtapasztaltam, hogy meleg, valójában nem tudtam kezdeni semmit.

Mert ha világgá kürtöltem volna, hogy férfiakkal kefél, azzal magamat is bemártottam volna, ráadásul már 1961-et írtunk, és a világ valóban kezdett megváltozni. Szeptemberben lement a televízióban az első dokumentumfilm a homoszexuálisokról, és koránt sem arról szólt, hogy betörnek a házadba, elvágják a torkodat, amíg alszol, és sátánista rituálékat fognak végezni a gyerekeiddel. Novemberre San Franciscoban sikerült elindulnia egy meleg politikusnak a választáson. Persze a változást nem vette be olyan könnyen a világ gyomra, szintén novemberben egy csapat lövöldözésbe kezdett egy melegbárban, ahol többen életüket vesztették a buzik közül. Semmit nem értem volna egy olyan hírrel, hogy Daniel Lawrence Kalk meleg.

Mást kellett kitalálnom, főleg azért, mert Danny fiú egyre nagyobb nyűg lett a számomra. Néha rájött a hiszti, többször majdnem lebuktatott minket a hirtelen felbukkanásával és kangörcsével, de azt legalább sikerült elhinteni a csatornánál, hogy jóban vagyunk.

– Mostanság egyre bonyolultabbak a szövegek, amiket meg kell tanulnom – panaszkodott az egyik hajnali órában, miután kikelt az ágyamból. – És ha nem állok a színpadon, nem tudok gyakorolni! – túrta össze egyébként is összetúrt haját. – Tényleg nem tudsz bevinni kocsival a stúdióba?

– Ittam. Nem vezethetek – tártam szét a karomat, mintha tehetetlen lennék. Ezerszer száguldoztam már az utakon részegen, de ezt neki nem kellett tudnia.

– Én is ittam… – incselkedett. – Igaz, nem alkoholt.

Szélesen elmosolyodtam, mintha tényleg értékelném a béna szexviccét, majd az oldalamra fordultam.

– Mindig kifáradok, ha átjössz – mormoltam álmoskásan. – Menj, gyakorolj! Valakinek pénzt is kell keresnie.

Alig vártam, hogy lelépjen. Amint eltűnt a taxi fénye az utcából, kipattantam az ágyból, felkaptam a ruháimat és azonnal autóba ültem. Tudtam, melyik a rövidebbik út, a taxisok meg mindig átvágják az olyan hiszékeny idiótákat, mint Danny, és átfurikáztatják őket a leghosszabb sugárutakon, hogy a végén kaszáljanak is belőlük valamit.

Nem kellett sokat tennem, egyszerűen csak meglazítottam az egyik reflektor csavarját, majd elrejtőztem a sötétben, hogy végig nézhessem a szörnyű balesetet.

Daniel sokára érkezett meg, még arra is szánt időt, hogy főzzön magának egy kávét, majd megnyomta a fényeket irányító gombokat az irányítópanelen, és beállt a helyére. A kávét az asztalra tette, a lapot megfelelő távolságra eltartotta az arcától, és szónokolni kezdett.

Semmi mást nem kellett tennem, mint kicsomózni az egyik lámpa kötelét, és huss, DŐL A FA!. Vagyis, suhant lefelé a nehéz lámpa, Danny fiú pedig nem tudott már elugrani előle, reflexszerűen fordult a veszedelem irányába, és a felső testébe kapta az ütést.

Nem csak a gyomra, de a tüdeje is összezúzódhatott az ütésben, mert vért öklendezett fel, amikor feltápászkodott a színpadról. Nem hittem el, hogy a törékeny teste ekkora becsapódást túlélt, így kiléptem az árnyékból, és az egyik kézi lámpával vertem pépesre a fejét. Úgy törtem ripityára azokat a hegyes, zavaróan nagy fogait, mintha cserepet aprítanék, majd ráhúztam a testére a nagy reflektort, mintha azt zúzta volna így agyon.

A gyilkos fegyvert véres felével beékeltem a súlyos tárgy alá, és ordibálni kezdtem.

– Úristen! Segítség! Van itt valaki? Segítség! Szörnyű baleset történt!

Mire megérkezett a karbantartó, én totálisan sokkoltnak tűntem, eszeveszetten próbáltam a kézi reflektorbotommal legörgetni Danny fiú testéről a súlyos terhet. Még akkor is remegett a kezem az izgalomtól, amikor a mentők megérkeztek, és pokrócba csavartak. Azt hitték, az iszonyattól és a sokktól remegek, még ingyen nyugtatót is kaptam, ami kellemes kis delíriumot okozott.

Egy hétre pihenő szabadságra küldtek, de én már másnap ott toporzékoltam a bemondó asztalom mellett, kissé zaklatottan üvöltözve a szerkesztőséggel, hogy most van aztán igazán nagy szükség arra, hogy az igazság utat törjön magának, nem pihenhetek, amikor a csatorna ekkora bajban van.

Természetesen én kaptam meg Danny helyét a műsorban a következő évadban. Amikor ott álltam az alatt a sok ragyogó reflektorfény alatt, úgy éreztem, végre a helyemen vagyok. A hatalmas rajongótáborom úgy zengett a kis stúdióban, mintha egy stadionban álltam volna. Riporterek, fotósok, más tévék munkatársai várakoztak, hogy interjút készítsenek velem az első adás felvétele után. Nők sikoltoztak, férfiak kurjongattak, „Szeretünk Vincent” feliratú molinókat lobogtattak, mintha egy igazi szupersztár lennék.

– Nagy köszönet a producereimnek az esélyért – intettem ki a két dörzsölt fickó felé. – Tudom, hogy nagy cipőt kell betöltenem – persze, hogy tudtam, hiszen gyakorlatilag mintha együtt életünk volna –, de ígérem, rám bízhatják a szórakoztatásukat.

Pontosan ugyanolyan frakkot varrattattam magamnak, mint, amilyen Dannyé volt, azzal a különbséggel, hogy külön megkértem a szabót, hímezzen rá egy horgonyt is. Mert a hajó már nem mozdult többé, lehorgonyoztam, megvolt a helyem. Az ilyen showműsorvezetők mindig legendákká válnak. Teljesen mindegy, hány évig csinálom, a nevem és az arcom már beleivódott a televíziózásba, ráadásul rengeteg ötletem volt, hogyan tudom még Dannynél is jobban csinálni ezt.

Nem kellett már legénység, nem kellett már szerencseszél, megérkeztem, és nem volt más dolgom, mint ragyogni. Fényesebben, mint egy szupernova.

 

***

Alastor:

 

Egy újabb árulás, ezúttal a saját testedet is felhasználva. Igazán szép munka, Vox. Legyőztél egy fiatal kölyköt, aki fülig szerelmes volt beléd. Milyen borzasztó lehet szembesülni vele, hogy az, akiért odavagy, megvet, kinevet és mélységesen lenéz téged. Borzasztó lehet… Igaz, Vincent…?

Nagyon bízom benne, hogy semmilyen részt nem közöltem hibásan, bár külön élvezet úgy álomra hajtani ma a fejemet, hogy tudom, a VoxTek jogi csapata ma éjjel túlórázni fog.

Pár szót pedig az említett színekről. Érdekes, hogy állítása szerint Vox szereti a levendulát. Ez csak nem a pornógurunak, Valentinónak címzett burkolt szerelmi vallomás akart lenni? Ha jobban belegondolunk, a molydémon egyik csápja valóban hasonlít egy száraz levendulaágra. Nem a csíkos, a másik. Az, amelyik… Oh, majdnem elkotyogtam! Ejnye, milyen huncut lettem ma. Talán azért, mert úgy felvillanyoz a gondolat, hogy Vox az első férfi afférjának halálhörgését hallgathatja ma este.

Élvezkedjetek vele együtt, kedves hallgatók!

Valentinónak pedig üzenem, óvatosan a fényes dolgokkal, mert bármikor agyoncsaphatnak.

Szép álmokat és kellemes borzongást kívánok! Jövőhéten újra találkozunk.