Alastor:
Üdvözletem,
kedves hallgatók! El sem tudjátok képzelni, milyen tortúra nekem elégetni azt a
rengeteg levelet, amit kapok a VokTek fejesétől. Már azt fontolgatom, egy
helyre gyűjtöm inkább az összeset, megnyitok egy dimenziókaput, és a Semmibe
küldöm az összes nyavalyás lapot. Bosszantó…
Mint
tudjátok, jómagam már életemben is rádiószemélyiség voltam, ezáltal jól ismerem
a producerek és szerződések világát. Nagyon körültekintően kell átfutni a
sorokat, mert a legapróbb nyelvi leleményességgel örökre eladhatod a lelkedet
ezeknek a hálátlan gazembereknek. Akárcsak itt a Pokolban. Érdemes tehát
nyitott füllel, szemmel és aggyal járni – bár ez utóbbiban jó magam is tudok
segíteni, ha valakit érdekel egy kellemes kis koponyalékelés…
Mai
adásunkban tekintsük át, hogyan kezelte a jogi procedúrákat emberi életében a
már jól ismert Vincentünk.
***
1962
Vox:
Csodás
ragyogásom új árnyékokat szült, amikre oda kellett figyelnem, mielőtt még
leszűkítik a mozgásteremet.
Okulva Danny
fiú esetéből, szükségem volt rá, hogy a megítélésem makulátlan legyen, tehát
szereznem kellett egy állandó társat, aki biztosítja, hogy azt higgyék rólam,
amit szeretnék. Anno James is rengeteget köszönhetett a feleségének, akit a
megfelelő pillanatban maga elé tartott, mint egy gondosan kifényesített
pajzsot.
Nőt kellett
találnom. Olyan nőt, aki hűséges, elég okos ahhoz, hogy ne próbáljon meg ártani
nekem és kameraképes is. Nehéz dió, mert ez a három egyszerre csak igazán
ritkán szokott megvalósulni.
Natalie
Jonhson szintén televíziós személyiség volt, az egyike azon kevés női
műsorvezetőnek, akire késő esti beszélgetőműsort bíztak. A szakma ugyanis főleg
férfiorentált volt, a nők nem értettek úgy a politikához, mint a férfiak, a
humoruk sem volt elég szarkasztikus és kifinomult, így vendégként, szép
biodíszletként vagy társműsorvezetőként alkalmazták őket. Mint annak idegén
Maryt. A nők egyszerűen nem voltak eladhatóak és elég intelligensek ahhoz, hogy
improvizáljanak. A késő esti talkshowhoz pedig ez kellett. Reagálni a közönség
hangulatára, ugratni, megnevettetni, elborzasztani és megdöbbenteni a bent ülőket.
Persze léteztek súgókártyák, tapsoltatós emberek, tehát a közönséget próbálta a
stáb kordában tartani, de a gyeplő mégis csak a műsorvezető kezében volt.
És én imádtam
irányítani. Vezetni a figyelmüket, kihasználni az erősségüket, a félelmeiket, a
vágyaikat és a gyengeségeiket. Igazán jó esteket adtam, és az emberek nem csak
azért tolongtak a jegypénztárakban, mert trendinek számított beülni egy
ilyenre, hanem azért, mert át akarták érezni a bizsergését. A részévé akartak
válni a varázslatnak, mint azok az ostobák a cirkuszban, akik hagyják, hogy a
bűvészek színes sálakat húzzanak ki a nadrágjukból.
A nőket tehát
nem tartották sokra a szakmában. Mégis akadt pár kivétel, akik képesek voltak
férfi segítség nélkül nagyobb műsorokat elvezetni. Nem, nem a délutáni női
beszélgetős műsorokról beszélek, ahol a háziasszonyok kibeszélték a takarítási
praktikákat, a legújabb recepteket és azt, hogyan regulázzák meg a katolikus
iskolába tuszkolt fiúkat, hanem az igazi, szaftos, benga showműsorokról.
Natalie Jonhson
talpraesett nő volt, kellemes humorral, sötétbarna, kissé vöröses árnyalatú
hajjal, barna szemekkel és csodás, karcsú alakkal. Nagyon jól mutatott rajta a
ruha, de a nőiesre szabott férfi zakó is, azt hiszem, kosztümnek nevezik.
Egy
sajtóeseményen találkoztam vele, vagy talán díjátadó lehetett, nem emlékszem
már biztosan, sok whiskyt ittam és rengeteget csevegtem olyan emberekkel,
akiket ki nem állhattam, így kissé zavart volt már a fejem, amikor mellém állt
az erkélyen a dohányzószünetben. Ő jött oda hozzám, ő kezdeményezte a
beszélgetést, és ő volt az is, aki felvetette, hogy menjünk fel hozzá zenét
hallgatni.
Egyszerű
viszonynak indult, aztán rájöttem, hogy Natalie a tökéletes választás a
számomra, legfőképpen azért, mert pont annyira a karrierje a legfontos a
számára, mint nekem. Így nem mérgelődött, ha a randevúk helyett dolgoztam,
engem sem érdekelt, éppen hol forgat, de még az sem, hogy kivel. Azt viszont
nem tűrtem, hogy hűtlenkedjen, mert az ártott a megítélésemnek. Nem akartam,
hogy a hátam mögött rólam pletykáljanak a szakmában, mint felszarvazott
balfácán. Ha Natalie-t megkörnyékezte valaki, azt gyorsan eltakarítottam az
útból, ez pedig nagyon hamar nagyon magányossá tette őt. Főleg, hogy a
házasságunkat követően minden döntési jogot én birtokoltam, mondhatni, én
lettem a menedzsere, és nem engedtem, hogy túl nagyra nőjön. A mi kis
akváriumunkban csak egyetlen cápa lehetett, én.
Nem szerettem
Natalie-t soha, egyszerűen csak használtam őt. Rámásztam, hogy úgy éreztem, a
testemnek felszabadulás kellett, de egyre kevésbé élveztem az egyszerű
együttléteket. Talán Danny fiú tehetett róla, de minél újítóbb, minél jobban
megkomponált lett a szexuális együttlét, annál jobban kielégített. Szerettem
különböző bútorokhoz odakötözni, és a legmodernebb eszközökkel stimulálni az
erogén zónáit.
A
szexjátékokat a hatvanas években még a felnőtt boltok hátsó részén, elrejtve
lehetett megtalálni, esetleg külön katalógusból megrendelni. Rengeteg olyan
háztartási gépnek elkeresztelt masszírozó szerkezet létezett, amit az ágyban is
nyugodtan fel lehetett használni. A nők számára gyártottak külön műpéniszeket
is, de engem igazán a bőrbilincsek, ostorok és pórázok nyűgöztek le.
Emlékeztek, hogy említettem, mennyire kitanultam a csomózást? Hát, nem csak
Danny megölésekor jött jól, hanem a házas életemben is Natalie-val.
Jó sok mindent
kipróbáltam vele, ő pedig engedelmes feleségként hagyta, hogy kísérletezzek.
Azt nem tudom, ő valójában mennyire élvezte ezeket az együttléteket, de
különösebben nem is érdekelt. Csak a saját kielégülésem foglalkoztatott.
Aztán már
Natalie is unalmassá vált. Elkezdtem viszonyokat folytatni fiatal nőkkel,
rajongókkal és munkatársakkal, akiket, ha el akart volna járni a szájuk,
ellehetetlenítettem, megaláztam és totálisan tönkretettem.
Férfiakkal kefélni
sokkal szórakoztatóbb volt. Ott a másik félt igazán kötötte a titok bilincse,
és ez megfűszerezte az együttléteket. Rengeteg szeretőt tartottam, és a férfiak
jobban viselték a durva, határozott stílusomat, sőt, még fel is ajzotta őket.
Visszatérve viszont
Natalie-ra, meg arra, hogy én lettem a menedzsere, sokkal jobban ráláttam a
jogi procedúrákra, mint korábban. Csavaros és gyors észjárásomnak hála hamar
beletanultam, hogyan ne tévedjek el a jogi útvesztőben, és éppen ezért jöttem
rá, hogy a saját menedzsereim meglopnak.
Adtam nekik
egy esélyt, hogy bevallják tettüket, és közösen dolgozzunk tovább, hiszen a
ravasz elmék falkában erősebbek, mint egyedül. Ők viszont lódítottak.
Mismásoltak, ferdítettek, próbálták tisztára mosni magukat, és ezzel feldühítettek.
Nem pereltem
be őket. Nem kürtöltem szét, hogy aljas csalók, mert pontosan nem tudhattam,
mit tudnak rólam. Állandóan bent voltak a stúdióban, akár megszerezhették a
Danny fiú halálát feltáró dokumentumokat is, amiben bár én úgy szerepelek, mint
segítségért kiáltó munkatárs, a kígyók megismerik egymást.
Más módját
választottam annak, hogy leszámoljak velük.
Fenyegető
üzeneteket kezdtem küldeni a lakáscímükre, hogy nyomást gyakoroljak rájuk. A
haláluk előtt látni akartam, ahogy eluralkodik rajzuk a pánik. Látni akartam,
hogyan hibáznak, hogyan csavarják magukra a vizes lepedőt, amibe majd
belefulladhatnak.
A tervem
szépen működött, a két jómadár egyre kialvatlanabb lett, egyre több cigarettát
szívott, a vöröshajú még fel is szedett magára némi túlsúlyt a stresszevés
következtében. A gondot azt okozta csupán, hogy elkezdtek csicseregni arról,
hogy valaki fenyegeti őket. Ez nem jött jól nekem. Nem akartam, hogy keressék
őket az eltünés után. Nem akartam, hogy bárkinek megfogalmazódjon a fejében,
hogy talán nem csupán csak ki lettek rúgva, hanem elrabolták vagy ne adj isten,
megölték őket.
– Még is miért
hívott ide minket Vincent? – kérdezte Tom a társát.
– Biztos
megint valami zseniális ötlete támadt. Tudod, hogy azt hiszi, ő a tévémogul – nevetett
fel George.
Ördögien
mosolyogtam a sötétben, megfeszítve a kezemben a mikrofon zsinórját, majd a
vörös megbízottam nyaka köré hurkoltam. Ráléptem a hátára, és úgy húztam magam
felé két kézzel a zsinórt, mire George hörögve és fuldokolva csapkodott a
földön.
Tom, aki
kicsivel idősebb volt nálam, halálra vált arccal figyelte a jelenetet. Először
azt hittem, nem is lesz gondom vele, a sokktól a földbe gyökerezett a lába, de
aztán erőt vett rajta a pánik, és menekülni kezdett. Mint egy cowboy, úgy dobtam
utána a kábelből eszkábált lasszót, és odahúztam a liluló fejű George mellé.
Nem volt
könnyű egyszerre két testet felhúzni a tartógerendára, de minden erőmet
bevetettem. Elégedett mosollyal néztem, ahogy az élettelen testük himbálózik a
felfüggesztett csillagok között.
Ez az eset is
csak azt bizonyította, hogy nem kell a véletlenre bíznod magad, ha vannak
terveid. Igen ám, csak arra nem számítottam, hogy a takarító észreveszi a
dulakodást, és segítségért rohan. Már nem rejthettem el a holttesteket, otthagytam
őket a stúdióban lógva, és a vészkijáraton át a lehető legmesszebb autóztam a
helyszíntől.
A torkomban
dobogott a szívem, a tenyeremen látszott a kábel hagyta nyom, és újra kellett
festenem a tervemet, nehogy belebukjak egy nyomorult felmosófickó megjelenésébe.
Kénytelen voltam felhasználni a tényt, hogy a két idióta beszélt másoknak a
fenyegető üzenetekről, és erre felfűzni a narratívámat.
Valamit
viszont tennem kellett a kezemmel is. Mégis hogyan magyaráznám meg másnap a
nyomokat? Álljak elő azzal, hogy szeretem a kötözős szexet a feleségemmel? Nem
tartana sokáig a rendőrségnek összerakni, hogy mégis ki fűzte össze úgy a
kábeleket, hogy azok a súlynál fogva még szorosabbá váljanak, és a nagy
kapálózásban Tomék végül önmagukat fojtsák meg.
Rizikós vállalkozás,
de végül bevedeltem pár üveg whiskyt, majd fogtam a hőn szeretett autómat, és
elengedtem a kormányt az egyik kanyarban.
Ripityára
törtem a kocsimat, de hála az égnek a csontjaimat nem, viszont eléggé megsérült
a kezem ahhoz, hogy be kelljen kötözni. A kórházban aztán hisztérikusan
előadhattam, hogy Tom és George zaklatója engem is célba vett, meg tudtam
mutatni a látogató nyomozóknak a – korábban általam készített – leveleket, és feltártam
nekik a balesetem éjszakáját.
Pontosan így
szólt a mesém: Miután aznap kissé összevesztem Natalie-val – ami igaz is, mert
tényleg kifakadt azon, hogy lemondtam egy szereplését, amiben az akkori egyik
leghíresebb és legjóképűbb férfival interjúzhatott volna –, majd elhajtottam,
hogy italba fojtsam a bánatomat. Nem akartam emberek között mutatkozni, így
leparkoltam egy elhagyatott utcában, és felbontottam az első üveget. Ekkor
éreztem meg, hogy valaki figyeli az autómat. Kiszálltam, hogy körülnézzek, és
mire visszaértem, egy üzenetet tűztek a szélvédőmre, benne mindenféle
ígérettel, mit tesz velem a zaklató, ha nem térek végre jó útra. Megijedve a
fenyegetésektől kinyitottam a kesztyűtartót, ahonnét az anyósülésre borult egy
újabb halom fenyegetés, én pedig úgy hajtottam el a helyszíntől, mintha az
ördög kergetne. Nem bírva a nyomást, megittam az összes alkoholt, majd onnan
tartottam haza, hogy az otthonom biztonságából felhívjam a rendőrséget, és
segítséget kérjek, amikor a szörnyű baleset történt. Beláttam, hogy nem
szabadott volna alkoholos befolyásoltság alatt vezetnem, de meg voltam rémülve.
Nem is, halálra voltam rémülve, és ilyen állapotban nagyon kevesen vannak azok,
akik felelős döntéseket tudnak hozni.
A mesedélután
után végül kaptam egy kisebb bírságot az ittas vezetésért, de csak egy igazán
aprót, ugyanis nem sokkal a csekk átadását követően a két rendőrnyomozó
ismertette a szörnyű tragédiát, a balesetemet megelőzően a zaklató megölte a
menedzsereimet. Valószínűleg velem is ezt akarta tenni, és isteni
gondviselésnek köszönhetem, hogy akkor, ott az utcában, amikor kiszálltam az
autóból, hogy körülnézzek, nem fojtott meg engem is.
A tettest
persze sosem találták meg, de én idegösszeroppanást mímeltem. Sírva, öklömmel
az asztalt verve üvöltöttem a kreatív igazgatóval, hogy a színpadomat
elátkozták, és én soha, de soha többet nem állok fel rá. Ott halt meg szegény,
ártatlan Daniel balesetben, és ott végeztek a két derék menedzseremmel is.
A csatorna
persze igazi hős csinált belőlem, az újságok úgy írtak rólam, mint a szerencse
fiától, aki megmenekült egy szörnyű, lidérces rémálomtól. A szünetet követő
első pár adásnál könnyes szemmel, reszkető tagokkal, kipirult arccal és
befáslizott kezekkel tudattam a nézőimmel, hogy bár félek, megviseltek a
történtek, de ott állok, mint a lehorgonyzott hajó, és minden erőmmel próbálom
visszaadni nekik a reményt. Próbálok a jelenlétemmel és a műsorommal fényt
hozni az életükbe. Elűzni a felhőket, bebizonyítani, hogy kitartással és
elhivatottsággal a legnagyobb árnyékokat is meg lehet szüntetni.
Kajálta a nép.
A kezem hamar rendbe jött, nem maradt nyoma annak, hogy karambolóztam, a
csatorna maga vett nekem egy új autót, és bármikor előhúzhattam a tarsolyból a
rejtélyes zaklató ügyét, ha arra volt szükségem, hogy az emberek együtt
érezzenek velem. Hiszen sosem kapták el a menedzsereim gyilkosát, tehát a
veszély állandóan ott loholt a sarkamban.
Több
konkurenciát viszont már nem tehettem el láb alól a csatornánál, mert kilógott
volna a lóláb, így taktikát váltottam, és azokat kezdtem figyelni, akik más
társaságnál tevékenykednek. A közvéleménykutatások és nézettségi adatok úgy
rajzoltak célkeresztet a következő áldozataim homlokára, hogy a kisujjamat se
kellett megmozdítanom érte.
A gépezet
elindult, én ültem a kormánynál, és kíméletlenül áthajtottam mindenkin, aki az
utamba került.
***
Alastor:
Nem
mondom, hogy sosem fordult meg a fejemben, hogy eltegyem láb alól a
producereket, akiknek dolgoznom kellett, de Vincent már emberként is lenyűgöző
tanúbizonyságot tett arról, hogy önmagán kívül semmi sem fontos a számára.
Vajon mit szólnak ehhez a V-k? Nem félnek, hogy egy nap majd ők is koloncok
lesznek csak a médianagyúr számára, és kilógatja őket a V-torony erkélyéről?
………
………….. ………….
Mi ez?
Mi történik?
…….. ………
……….. ………. ………
– Megvan,
főnök! Rákapcsolódtam!
– Kit
köszönthetek az éterben?
– Húzz
arrébb, te szerencsétlen! *dörömbölő zajok, mintha valaki leesett volna egy
székről* – Alastor, te senkiházi kurafi! Meddig akarod még az én életemet
közvetíteni? Ennyire a megszállottam vagy? Adás alatt erre vered ki magadnak?
– A te
életedet? Azt hittem, hogy Vox és az általam galád módon kifigurázott,
elferdített és megmásított szereplőnek nincs köze egymáshoz. Akkor most mégis
van?
– Van!
Vagyis… nem. Nincs. Természetesen nincs. Hall engem mindenki? Ugye hall? A
Rádió Démon hazudik! Hazudik!
– Arról
is hazudtam, hogy ezeket te mesélted nekem, miközben…
– Kussolj,
te anyabaszó rohadék! Le foglak járatni! Lejáratlak! Megfogom a hülye,
piszkavas szarvaidat, a karmaimmal szétfeszítem a pofádat, és addig húzom azt
az idegesítő mosolyt a füledig, amíg bele nem reped a…! Megfoglak és….
aztán….nem marad más….szenvedni….nekem…baszd meg!
….. ……
…. ….
Hoppá!
Azt hiszem, megszakadt a vonal, de kedves hallgatóim, ezt talán nem is
sajnálják. Innen már csak közhelyes, közönséges, mindennemű kreativitást
mellőző trágárságok szóltak volna, amik nem valóak ilyen kifinomult, stílusos
műsorhoz, mint az enyém. Bizonyára sokatokat felzaklatta az iménti kis
csitt-chat.
Lelketek
megnyugtatására közvetítem is a korábban említett Tom és George fuldoklásának
hangjait.
Ne
feledjétek, legyetek résen, nehogy egy nap titeket is megfojtsanak a
szerződésetek kötöttségei!
Szép
álmokat jövőhétig!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése