Alastor:
Üdvözletem!
Újabb nap, újabb fantasztikus esély arra, hogy a szánalmas, nevetséges,
totálisan bukásra ítélt életeteket feldobjátok némi szaftos hírrel, kellemes
kis borzongással, hogy a nap végén úgy érezhessétek, bár se szebbek, se jobbak,
se sikeresebbek nem lettetek, de legalább másoknak nálatok sokkal rosszabbul
megy a sora.
Ma egy
különleges kiadással készültem nektek, nektek, kik a koszos ablakon át lestek
be a házba, kik ajtóra tapasztatot füllel hallgatjátok a szobából kiszűrődő
nyögéseket, kik fejest ugrotok a nővéretek fehérneműs fiókjába, hogy magatokba
szívjátok a kéj és bujaság markáns szagát, kik már az anyatejjel szívtátok
magatokba a bűnt és a romlottságot. Igen, kedves bűnösök, rólatok beszélek. Ma
egy igazán briliáns, magával ragadó lángelme történetét fogom bemutatni nektek.
Maradjatok velem… amíg még tehetitek!
***
Már gyerekként
megtapasztalhattam, hogy a világot különböző színek tartják uralmuk alatt.
Színek, amelyek közül egyesek jobbak, mások mocskosak. Színek, amelyek
jelentése a helyzettől függően változik. A vörös lehet a szerelem színe, a
virágé, amelyet a kiszemelt hölgynek adományozol szerelmed zálogaként. A vörös
lehet a fájdalom színe, a kifröccsent véré, ami befesti a padlót, és amit nem
tudsz onnan semmivel se kitisztítani, mert hiába súrolod újra és újra, a rongy
mindig rezes barna színt ölt, még napokkal később is. A vörös lehet az
előkelőség színe, egy selyemsál finom derengése a homályos szobában az anyád
nyaka körül, ami elzárta tőle a levegőt, mert egyes degenerált pokolfajzatoknak
ettől áll fel. Végezetül pedig a vörös lehet a rettegés, a hatalom, a
megmásíthatatlan igazság színe, amikor kinyitod a szemed, és rájössz, az
örökkévalóságig a Pokolban rekedtél, ahol az ég vörösbe borult, mintha a
Földről vér formájában ömlött volna oda bűn, örök emlékeztetőként arra, te is
hozzátettél a végtelen folyamhoz.
New Orleans
történelme igazán érdekes, ha a faji megosztottságot nézzük, de senkinek nem
akarok a történelemi nyalánkságokkal hasfájást okozni, így csak egy kis
ízelítőt adnék abból, ami engem is érintett.
A koporsós
lányok óta a nőket nem tisztelték igazán az európaiak. Történt ugyanis, hogy a
területre küldött telepesek gyakorta szűrték össze a levet a helyi nőkkel, ami
keveredést okozott a fajok között. Így a francia uralom úgy döntött,
úgynevezett koporsós lányokat küld a távoli területekre, hogy a korábban oda
vezényelt francia tisztek francia nőkkel hálhassanak. A koporsó (nagy
bánatomra) itt nem a végső nyughelyüket jelentette, hanem a csomagjuk formájára
utalt. Ezek a tiszta francia nemesek alkották a francia elitet. Egy szép, fehér
feleség viszont még nem garancia arra, hogy a szolgálólánynak nincs kerekebb
melle vagy feszesebb feneke, így a nagy, befolyásos uraknak számtalan cappucino
színű leszármazottja lett.
Aztán jött a
spanyol uralom, ahol egy újabb európai vér keveredhetett különböző formákban a
többi nemzettséggel, végül pedig megérkeztek az angolok is, mint a végső
fűszer.
Kreolnak lenni
nem mindig jelentette a szégyent. Eredetileg ezzel különböztették meg magukat a
Louisianában született, helyieknek számító csoport a bevándorolt telepesek,
menekültek és rabszolgák csoportjától. Aztán, az angolok érkeztével ez az
elkülönülés még erősebbé vált, egységet kovácsolt, de egyben marginarilitást
is. Mert hiába van nagyobb kultúrád, hiába népesebb a számod, akinél a hatalom,
az az elit, te pedig a helyi söpredék lehetsz.
Már anyám is
kreol volt, apám pedig abból ítélve, hogy az én bőrszínem világosabb az
anyáménál, úgy hiszem, talán fehér. De igazán sosem tudhattam, mert még fénykép
se maradt fent róla. Anyám sosem mesélt történeteket a megismerkedésükről, nem
hallgathattam, apám hogyan harcolt valamelyik csatában, hogyan építette fel a
házunkat, hogyan mentette ki a vízbe fúlástól a szomszéd kisfiút. Apám csak egy
árnyék volt, egy kifújt cigarettafüst, ami létezésének egyetlen bizonyítéka én
voltam.
Édesanyám
bárénekesként kereste a kenyérre valót, és mindent elkövetett azért, hogy
taníthasson. Mivel nem voltunk túlságosan tehetősek, ezért nem kerültem be az
elit iskolákba, de anyám rengeteget foglalkozott velem odahaza. Mivel a bárok,
ahol fellépett, csak este nyitottak ki, maradt ideje rá munka előtt, hogy
nyelveket, filozófiát, matematikát, sakkot és mindenfélét tanítson nekem.
Mindig azt mondta, a tudás a legnagyobb fegyver, amivel a szegény élhet, az
egyetlen dolog, amivel elkerülheti a fizetést.
A
szórakoztatóiparban a legbiztosabb betevő a borravaló. A fizetésedet ugyanis
kénye-kedve szerint változtathatja a főnököd, arra hivatkozva, hogy aznap kevés
volt a vendég, vagy éppen összetörtek egy asztalt, aminek a cseréjét a te
fizetésedből kell finanszírozni, de a harisnyatartóba rejtett bankjegyekhez
igazán nincs semmi köze a csehó vezetőjének.
A
bárénekesnőket szép ruhákba öltöztetik, drágának tűnő ékszereket tesznek a
nyakukba, és mindenki tudja, hogy a ruhájuk valamely részében ott lapul némi
ingyen zöldhasú, így gyakori célpontjai a zsebeseknek. Éppen ezért, anyám
gyakorta érkezett férfi kísérettel haza. Részeg, magukat úriembernek mímelő
férfiak kísérték az ajtóig, néha annál tovább is. Emlékszem, hogy ilyenkor
anyám szabadkozni kezdett, hogy gyerek van a háznál, és kért pár percet, amíg
biztonságba helyez engem. Ez a biztonság azt jelentette, hogy felkeltett,
elmondta, hogy hazaérkezett, és vendége van, ne ijedjek meg az idegen
hangoktól, majd bereteszelte kívülről az ajtómat, hogy semmilyen idegen ne
léphessen be a szobámba, amikor a mosdót keresi.
Emlékszem a
hangokra. A sóhajtásokra, a ruhák susogására, a nyögésekre, az ütésekre, az
összetörő lámpák csilingelésére, anyám sikolyaira, amiket elnyomott a párna,
amibe a fejét nyomta vagy nyomták, majd az éjjeliszekrényről leguruló, a földön
pörgő apró hangjára. Ez volt számomra a szex. Fájdalom, megalázás, bitorlás és
hányinger. Így ismertem meg anyámon keresztül azt a közösülési formát, amiből
gyerekek születnek. Vajon én is így születtem? Könnyek és elharapott ajkak,
felduzzadt arc és lila foltok a testen? Apám csak egy munka utáni erőszaktevő
volt vagy tényleg szerette az anyámat? De ha szerette, akkor hová tűnt?
Már fiatal
koromtól kezdve próbáltam segíteni az anyámat, hogy ne kelljen kiállnia az
éjszakai tortúrákat. Jobb helyeken ugyanis a bártulajok erős férfiakat fogadtak
fel az énekesnők védelmére, akik nem jöttek a küszöbön túlra, viszont valóban
megvédték a hölgyeket a tolvajoktól és kéjencektől. Ilyen helyre akartam
bejuttatni anyámat, ehhez viszont pénz és kapcsolatok kellettek.
Mindenféle
munkát elvállaltam, felkeltem hajnalban, hogy zöldségeket pakoljak a piacon,
újságokat szórtam szét a városban, tejet szervíroztam, és volt, hogy cipőt is
pucoltam. Nagyon szégyelltem magam érte. Cipőt ugyanis a legszegényebb feketék
pucoltak a fehér gazdagoknak, és közöttük én, kreolként úgy világítottam,
mintha cukrot öntöttünk volna a hamu közé.
– Úgy
ragyogjon a cipőm, hogy lássam benne a mocskos ábrázatodat, te mosogatólé –
rúgott mellkason az egyik úr, amikor nem volt megelégedve a munkámmal.
Kedves mosolyt
villantottam rá, majd úgy fényesítettem a bőrcipőjét, mintha tűzifát próbálnék
fűrészelni. Vagy mondjuk a nyakát egy életlen konyhakéssel.
Mosogatólé…
Belenyomom a fejedet a kanálisba, és hagyom, hogy minden járatod emberi
ürülékkel teljen meg, te mocskos, beképzelt, elitista, fehér rohadék!
Mindig is ott
vibrált bennem a harag. Néztem, ahogy szép ruhájú, kifogástalan frizurájú, jólillatú
urak szép hölgyeket vezetnek a kezükön, és úgy tekintenek körül, mintha mindent
uralnának. Ilyenkor elképzeltem, hogy én sétálok azokban a méretre szabott
öltönyökben, én kopogok a sétapálcámmal az úton, és az én cipőmet fényesíti a
söpredék, a szemét, a mosogatólé…
Egy-egy
bántalmazott éjszaka után előfordult, hogy anyám nem tudta összeszedni magát reggelig,
és én segítettem fel az ágy mellől, én fürdettem meg, én láttam el a sebeit és
én készítettem neki reggelit. Ilyenkor mindig úgy mosolygott rám, mintha semmi
baja nem lenne, csak a szemei derengtek fáradtan és reménytelenül. Egyszer
megkérdeztem tőle, miért mosolyog, ha semmi oka nincsen rá.
– Mert a
mosoly tökéletes eszköz arra, hogy elrejtsd az érzéseidet. Senki nem tudja meg,
mi bújik meg mögötte, és ezzel nem csak magadat tudod megvédeni, de kétségbe is
ejted azokat, akik bántani akarnak.
Ezt tettem
életmottómmá. Mindenkire mosolyogtam, rájöttem, hogy az emberek vágynak arra,
hogy bókoljanak nekik, hogy fontosnak érezzék magukat, hogy valaki jókedvet és
örömöt csempésszen a napjukba. Mindenkire mosolyogtam, azokra is, akiket
gyűlöltem.
Anyám által
sikerült bejutnom egy mulatóba, ahol az ottani énekesnőt, Mimzyt kísértem
zongorán. Néha egyéni estet is adhattam, és a vendégek imádtak. Imádták a
humoromat, a könnyed stílusomat, hogy változatos témákról tudok diskurálni
velük, és hogy jól bírom az italt, a cigarettát és a szép hölgyek társaságát.
Az első
szexuálisan alkalmam totális kudarc lett. Kényszeredetten hagytam, hogy a nő
hosszú körmei karistolják a hátamat, ahogy azt is, hogy a nyelve az enyémet
dörzsölje, és bárhol és bárhogyan próbált meg vágyat kicsikarni belőlem, a
testem nem reagált. Nem érdekelt a szex, nem érdekelt, hogy mimet hová tehetem,
nem láttam semmit ebben, ami szórakozással kecsegtetne.
Már teljesen
azt hittem, hogy én immunis vagyok a kéjre és az élvezetekre, amikor újra az utamba
sodorta a sors azt a rohadékot, aki mosogatólének nevezett.
Kellemes este
volt, éppen hazafele tartottam a bárból, ahol aznap fémkereskedők tartottak
banzájt, mert az egyiküknek születésnapja volt, és minden ott dolgozót
megajándékoztak egy konyhakéssel. Furcsa egy ajándék, de gondoltam, anyám
örülni fog neki, úgyis ő az, aki a konyhában sürög-forog, jó hasznát fogja
venni.
A fehér,
beképzelt rohadék egy lányt rángatott a sikátorba, a hölgyemény alig lehetett
nagykorú, és nagyon erősen zokogott. Követtem őket, figyelve, hogy nehogy zajt
csapjak. A férfi, bár idősebb volt, nem úgy ért a lányhoz, mintha az apja lett
volna, erőszakosan rángatta, benyúlt a kabátja alá, majd a falnak szorította,
és a térdével megpróbálta szétfeszíteni a hölgyemény mezítelen, fehér combjait.
Az első szúrás
a vállát érte, a kést benne hagytam a sebben, a férfit pedig hárultól átkarolva
húztam hátrébb.
– Fuss! –
parancsoltam a lánynak, majd a férfi térdhajlatába rúgtam, hogy elveszítse az
egyensúlyát.
A homlokát a
téglafalnak csaptam, hogy kissé megszédüljön, majd kihúztam a kést, és gondosan
a hátára fordítottam a fickót. Látni akartam az arcát. Látni akartam a szemében
a felismerést, hogy ki vagyok, hogy egy nyamvadt kis mosogatólé tartja a
kezében az életét.
És megtörtént.
Láttam az íriszében a döbbenetet és a felismerést, nem is kellett több, újra
lesújtottam a késsel, ezúttal a másik vállába. A férfi felkiáltott, de a hely,
ahol bántani akarta azt a nőt, tökéletesen ellene fordult. Nem járt arra senki.
Nem volt, aki kinézett volna az ablakon és megmentette volna az életét.
Minél többször
döftem, annál jobban éreztem magam, bizsergett a testem, kiszáradt a szám,
egyszerre fűtött az adrenalin és vacogtam az éjjeli szellőtől. Olyan extázis
tombolt a testemben, mint még soha. Az ágyékomra néztem, hátha ez az, amit
mások éreznem a szex közben, de nem találtam ott semmi szokatlant. Ilyesfajta
vágyakat nem korbácsolt bennem az, hogy totálisan kontroll alatt tarthattam
valaki életét, de nem bántam. Az az érzés, ami átjárta a testemet, biztosan lehetett
olyan jó, mint a szex.
A férfi még
élt, bár már nem húzta sokáig. Nem is baj, már csak egyetlen dolgot tartogattam
a számára.
– Elég fényes
a cipőd, rohadék? – kérdeztem, és elkezdtem nyiszálni a bőrt.
Úgy rángattam
a kést, ahogy akkor húzgáltam a rongyot, fűrészelés-fűrészelés, és kopp, a cipő
orrával együtt leestek az apró kis ujjacskák is.
Mindkét lábát
levágtam, majd széles mosolyt karistoltam az arcába, és végignéztem, ahogy
elvérzik. Meglepően sokáig tartott, hogy kihunyjon belőle az élet, de addig
pontosan megtervezhettem, hová rejtem el a holttestét.
A mocsár adta
magát. A krokodilok minden nyomot felfaltak, csak arra kellett odafigyelnem,
hogy az odavezető úton ne történjen galiba. Tisztes távolból figyeltem, ahogy a
nagy, hegyes fogakkal tarkított szájak néha felbukkannak a víz tetejére, és még
a ruhákat is szétmarcangolják.
A férfi
tárcáját kifosztottam, eltettem a pénzét, majd minden egyéb ingóságát is a
zöld, bűzös, fenevadakat rejtő vízbe dobtam. A kést gondosan megtisztítottam a
levelekkel, és úgy mentem haza anyámhoz, mintha semmi sem történt volna. A kést
örömmel fogadta, nem is sejtve, hogy az volt életem első gyilkos szerszáma, bár
nem az utolsó.
A gyilkolás
lett az új hobbim, miközben rájöttem arra, hogy mások irányítása, megvezetése
és totális kudarcba tiprása éppen olyan kifinomult szórakozási forma, mint a
gyilkosság.
Felhasználva
lehengerlő stílusomat és jó beszédkészségemet, elhintettem a csehókban, ahol
dolgoztam, hogy milyen felemelő lenne, ha a rádióműsorokban nem csak a hirdetések,
az áhítat és a zene szólna, de lennének olyan műsorok, amik késő este, a
megfáradt lelkeket az otthonukban is felvidítják és élettel töltik meg.
A karrierem
szárnyalni kezdett, bekerültem a rádióba, saját műsorom lett, az emberek
imádtak és keresték a kegyeimet, miközben fogalmuk sem volt róla, hogy milyen
rosszaságokat követek el éjjelente.
Minden
pénzemet, ami nem kellett a kis szórakozásom műveléséhez, az anyámnak adtam.
Annyit öntöttem az asztalra, hogy soha többé nem kellett volna dolgoznia, de ő
imádott szerepelni. Szerette, hogy nézik, szerette, hogy bókolnak neki,
szerette a hangjával simogatni a vendégek szívét, így hagytam, hogy tovább
dolgozzon, de a legjobb vigyázóembereket béreltem fel mellé.
Az egyik ilyen
fojtotta meg a vörös sáljával az egyik fellépés után, mivel anyám nyomatékosan
kikosarazta. Természetesen ezt követően én is megfojtottam a fickót, miután az
élő poklot egyenes adásban közvetítettem a nappalijában.
Anyám temetése
megviselt. Az egész ceremónián tartani tudtam magam, végig mosolyogtam az
egészet, udvariasan fogadtam a bókokat, megszorítottam az együttérző kezeket,
este viszont eluralkodott rajtam a káosz. A hajamat tépve törtem-zúztam a
szobában, nem volt a világon annyi alkohol, amennyi csillapíthatta volna a
dühömet és elkeseredettségemet.
Anyám jó
ember volt…Biztos a Mennybe jut.
Ez a gondolat
szöget ütött a fejembe, és minden egyes pillanatban, amikor jobbra vagy balra
fordultam, ott motoszkált az agyamban a felismerés, én a Pokolra fogok jutni.
Megpróbáltam
elképzelni, milyen lehet a Pokol. Minden művet, amit csak találtam, elolvastam,
de nem láttam mást, csak ismétlődést és áthallásokat. A Pokol egy szörnyű hely,
ahol a bűnös lelkek szenvednek, ahol végeláthatatlan a kínzás és a nyomor.
Nem is olyan
rossz.
Nekem való
helynek tűnt, ahol kényemre-kedvemre folytathatnám a szórakozásomat, hiszen
anyám halálát követően már úgy sem maradt semmi, ami boldoggá tehetne. Viszont
nem akartam kondérba főni. Nem, én akartam állni a kezemben a fakanállal, és kevergetni
a bűnös lelkeket az izzó kínlevesben.
– Ha ha ha –
konstatálta egy szőke, bajszos, középkorú fickó, hogy leöntötte vörösborral a
fehér ingemet.
Vele együtt
nevettem. Ó, mily’ apró kis baklövés, szóra sem érdemes, hogy nem figyel oda...
Ó, miért is haragudnék…? Miért is érdekelné Őt, hogy leöntött Engem…? Ugyan,
ugyan…
Később a vére
festette vörösre az ingemet.
A mocsár
mélyén megbújó faházban ez a fickó is belekerült a kollekciómba. Egyik könyv
sem írt semmit arról, mégis mennyi áldozat szükséges ahhoz, hogy a pokoli
lelkek meghallják a kérésemet, így gőzerővel gyűjtöttem a vért a rituáléhoz.
Tudtam, hogy éhesek, és emberi vérre, húsra és belsőségekre van szükségük, hogy
a nagy utat, amit megtettek, kárpótolni tudja a megidéző.
Megérte eladni
a lelkemet azért, hogy én legyek halálom után a legerősebb bűnös a Pokolban.
Arra mondjuk nem számítottam, hogy rögtön másnap lekerülök oda, hogy verje meg
a Sátán azt a nyomorult vadászt, meg a nyamvadék kutyáját! Hogy gyűlölöm a
kutyákat!
Így kerültem
hát a Pokolba, és lettem ott a leghatalmasabb bűnös mind közül! Ismerhetnek a
rádióadásamból és a sikolyokból, amit keresztezik az utamat.
***
Hát nem
elbűvölő történet? Micsoda show! Micsoda szenvedély! Micsoda érzelmek!
Tökéletesen passzol ide annak a férfinak a sikolya, aki úgy gondolta, nem
szükséges elnézést kérni azért, ha leönti valaki más ingjét a drága
vörösborával. Jó hallgatást kívánok hozzá! És ne feledjétek, jövőhéten
visszatérek! És utána és utána és utána, örökké!
Jövőhéten
izgalmas csemegét hozok nektek egy igazi vesztesről. Némi ízelítő:
féltékenység, kisebbségi komplexus, erekciós problémák, megmagyarázhatatlan
vonzódás uszonyos lényekhez, és egy könnyfakasztóan nevetséges halál. Támogatva
a VoxTek által! Sose bízza semmilyét erre a három balfácánra!
A mai napra búcsúzom. Legyenek kellemes rémálmaitok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése