My Precious! - Epilógus: Mit lát a szív és mit lát a szem?

Wooseok:

Meddig tarthatja magát az ember hazugságban? – tettem fel magamnak a kérdést, amit már olyan régóta nem tudtam megválaszolni. Szerettem Moobint, de nem úgy, ahogy ő szeretett engem, és ez felemésztett. Szépen lassan, de éreztem, hogy egyre jobban alakot ölt az igazság, amit nem mondtunk ki, amit próbáltunk figyelmen kívül hagyni, amit szerettünk volna nem észrevenni, de mindig ott volt kettőnk között. Nem voltam belé szerelmes, és nem kívántam a testét. Visszautasítottam egyszer, visszautasítottam kétszer, háromszor, négyszer, százszor, és egyszer Moobinnak is betelt a pohár.

– Hyung, miért nem próbálod meg? – fakadt ki a karaoketeremben. Sok alkohol fogyott, percek óta már nem énekeltünk, hanem csókolóztunk, de akárhányszor bekúszott Moobin ujja a pólóm alá, eltoltam onnan.

– Nem megy, Moobin.

– Hány hete hajtogatod ezt nekem, hyung? Már eleget vártam. Én tényleg türelmes voltam, de ez… Nekem is vannak igényeim…

– Akkor menj, és elégítsd ki az igényeidet valaki mással – vágtam vissza dühösen. – Nem én kértem, hogy rám nyomulj!

Moobin nagyot nyelt, majd pohár helyett az üvegből ivott egy shotnyit, aztán még egyet és még egyet, amíg úgy nem érezte, hogy a torkát maró fájdalom megegyezik a szívében lévővel. Azért tudtam, mert én is pontosan ezt szerettem volna tenni.

– Nem képtelen vagy rá, csak nem akarod – morogta karcosan.

Újból a régi nóta, megint ott voltunk, ahol a part szakadt, ő azt hitte, hogy csak nem akarom kívánni, én tudtam, hogy képtelen vagyok rá. Egyszerűen taszított a gondolat, hogy két férfi test simuljon egymáshoz, hogy Moobin úgy érjen hozzám, mintha a szeretője lennék, hogy… Nem tudtam elképzelni, és nem is akartam. Hiába ittam, nem tudtam olyan hangulatba kerülni, mint akkor éjjel a családi nyaralóban. Ha Moobin akkor tovább ment volt a csóknál, talán még engedtem is. De az egyetlen éjszaka volt, és úgy tűnt, örökre elillant a varázsa.

– Moobin, felesleges ebbe belekezdeni. Csak azt tudom mondani, amit eddig. Nem vonzódom hozzád, egyszerűen nem érzek semmit, ha hozzám érsz.

Nem teljesen volt igaz, amit mondtam, mert imádtam, ha hozzám ért, ha megfogta a kezem, ha átkarolt, átölelt, vagy hozzám bújt, én azt nem bírtam elviselni, ha „úgy” nyúlt hozzám. Ha éreztem a vágyakozásának vibrálását, ha cirógatott, ha a puszikat felváltották a csókok a nyakamon, a nyelve… Lelkemig hatolóan befeszültem ilyenkor, és nem akartam mást, csak azt, hogy tegyen egy lépést hátra tőlem.

Mindketten tudtuk, hogy nem hazudhatunk örökké.

Moobin:

Másnap nem ment a munka. Nem azért, mert másnapos voltam, azt a sminkesek el tudták tüntetni, a kedvem volt iszonyatosan szar. Előző este úgy váltunk el Wooseokkal, hogy a sírás szorította a torkomat, és olyan elementáris fáradtság ült rajtam, hogy ötvennek éreztem magam tőle.

Percek óta nem csináltam mást, csak bámultam magam elé, de nem a tükörképemet néztem, azon gondolkodtam, hogyan lehetek ennyire elcseszett. Sose kellettem senkinek igazán. Az alkalmi partnereim kihasználtak, a szüleim megvetettek, Christopher nevetve kicserélt arra a babasrácra, Wooseok nem tudott belém esni.

– Bárcsak üres lennék – mondtam a kifestett, vadító srácnak a tükörben, akiben egy cseppnyi életkedv sem volt. Szerettem volna elveszíteni az érzéseimet, talán akkor nem fájt volna annyira a szerelmi bánat.

– Hidd el, semmi szép nincs az ürességben – tette Donghan a vállamra a kezét, és kissé megszorította. – Gyere dolgozni.

– Hyung, mit szoktál csinálni, ha mindent szívesebben tennél, mint azt, amire mindenki más kér?

– Sose szoktam azt csinálni, amit mások kérnek.

– És ha muszáj?

– Akkor se.

Szerettem volna én is olyan erős és öntörvényű lenni, mint Donghan hyung, de én leszegtem a fejem, nagy levegőt vettem, és beálltam a kamera elé. Megcsináltuk a fotózást, de nem tetszett a végeredmény, mert tudtam, ha jó formában lennék, ezerszer jobbra is képes lennék.

Hazafelé menet, a kirakatokat nézegettem, de egyetlen ruha, ékszer vagy cipő se tudott volna megvigasztalni, és amikor egy virágoshoz értem, újra eszembe jutott Christopher. Miért dobott el magától? Ha megmondja, mi hiányzik belőlem, talán rájövök, milyennek kellene lennem, hogy Wooseok szeressen.

Féltem kissé, amikor becsengettem a hatalmas vaskapun, nem akartam találkozni azzal a babafiúval, nem akartam látni azt, aki szebb, jobb és érdekesebb nálam. Abban a pillanatban egyébként is úgy éreztem, hogy a világ összes embere értékesebb, mint én.

A komornyik a ház urához vezetett, Christopher dolgozószobája tágas volt és világos, ahhoz képest, hogy útközben majdnem mindenhol elhelyeztek egy csokor rózsát, itt csak a szőnyeg mintái között volt felfedezhető a virág.

– Azt hiszem, legutóbb érthetően elmondtam, hogy nem akarom, hogy a házamhoz gyere. Pontosabban, nem akarom, hogy egyáltalán keress.

– Nem akarok gondot okozni, csak kérdezni szeretnék valamit.

– Akkor kérdezz!

– Én miért nem lehettem olyan fontos neked, mint az egyik rózsád?

Christopher nagyot sóhajtott, mintha fárasztaná az ostoba kérdésem, de készségesen válaszolt, és egy szemernyi lenézés, vagy bosszankodás se volt a hangjában.

– Azért, mert te nem vagy rózsa. De nem is kell annak lenned. Ha a világon mindenki rózsa lenne, a rózsában nem lenne semmi különleges.

Megpróbáltam értelmezni a szavait, de nem ment. Megint csak annyit fogtam fel belőle, hogy egyszerűen nem vagyok elég jó az elvárásaihoz. Ahogy Wooseoknak sem voltam elég jó arra, hogy szeressen.

Már akkor tudtam, hogy nem szabadott volna eljönnöm, amikor becsengettem, de akkor vált igazán bizonyossá, amikor összefutottam azzal a fiúval. Nem értettem, hogyan létezhet valaki, aki annyira jelenésszerű, mint egy tündér. Nem szellem, mert a szellemek ijesztőek és fagyosak, ő inkább, mintha kilépett volna egy mesekönyvből az erdei tündék fejezetből. El tudtam volna képzelni egy holdvilágos éjszakán a tó felett lebegve, ahogy vízililiomokkal játszik.

Bólintottam felé, és ki akartam kerülni, de nem léptem elég nagyot, és ahogy elhaladtam mellette, összeütköztük. Azonnal mozdulatlanná merevedtem, és egy pillanatig azt hittem, csak az agyam csalt meg, de nem csak a bőrét éreztem, hallottam is azt a koppanó hangot, amit csak tömör tárgyak adhatnak ki, amikor kissé nekiütődött a fiú az egyik asztalkának.

Meredten néztem rá, és nem hittem el, hogy mit tapasztaltam. Ez a fiú nem is ember? – ért a felismerés, és legszívesebben megtapogattam volna, hogy érezzem a mesterséges bőrt, hogy lássam a szeme mögött a kamerát, halljam a szíve helyett a gépek zúgását, de hozzá sem mertem volna érni.

– Te…Te gép vagy? – dadogtam megsemmisülve.

– Nem vagyok gép – mosolyodott el elnézően.

– Vagyis, humanoid… – helyesbítettem, hátha az emberszerű gépeknek voltak érzéseik.

– Az sem vagyok. Olyan vagyok, mint te. Vagy legalábbis, majdnem…

– De…a kezed… Olyan a bőröd, mintha porcelánból lenne.

– Ez így is van.

Nem tudtam többet kérdezni, mert Christopher kilépett a dolgozószobájából, és miután átkarolta a vöröshajú fiú vállát, még egyszer emlékeztetett rá, hogy mennem kellene. Nem kellett többször mondani, sebes léptekkel távoztam, és a parkig meg sem álltam. Ott leültem a padra, és magamba szívtam minden napsugarat, hátha egy kissé felmelegít.

Christophernek van egy élő babája? De hogyan csinálta? És az a fiú, tudja, hogy baba? Vagy ő ember? Vagy most akkor mi van? – túrtam össze a hajamat. Nem, hogy előrébb nem jutottam az életemben, de még jól össze is zavarodtam.

Egész este Christopher szavain gondolkodtam, és hajnalban olyan élesen ért a felismerés, hogy utána képtelen voltam visszaaludni. Azt mondta, nem vagyok rózsa, és ezt én úgy értettem, hogy haszontalan vagyok, de ez nem igaz. Egyszerűen csak értelmetlen volt arra vágynom, hogy olyan legyek, amilyen nem lehetek. Nem azért nem lehetek, mert képtelen vagyok rá, hanem azért, mert én én vagyok.

Futottam Wooseokék házához, a lelkemben minden elhatározással és bátorsággal, egyszer és mindenkorra pontot akartam tenni az ügy végére. Wooseoknak dönteni kellett, vagy úgy szeretett, amilyen vagyok, vagy sehogy máshogy. Befejeztem, hogy másmilyen legyek, mint amilyen vagyok!

– Moobin, tudod te, hány óra van? – dörzsölte a szemét Wooseok, és kivételesen nem ragadtam le a ténynél, hogy iszonyatosan édes, ahogy magával hozta a kispárnáját, és a kockás pizsamanadrágja olyan nagy rá, hogy a földet súrolja az alja.

– Hyung, döntened kell! Most azonnal! Kellek, vagy nem kellek neked?

– Persze, hogy kellesz, Moobinie! Te vagy a legjobb barátom.

– Szerelmileg kellek-e – pontosítottam, és összeszorítottam a fogam. Wooseok válaszától függött minden.

– Nem.

Ezzel eldőlt, Wooseok választott, és nem mellettem döntött, így nem kellett többé a kedvében járnom, nem kellett tepernem, nem kellett elnyomnom az összes keserűségemet, feszültségemet, végre önmagam lehettem. Az összes hibámmal együtt végre azt csinálhattam, amit akartam. Átadhattam magam a dühnek és az önzőségnek. Hiszen én végül is, egy önző alak voltam. Eladtam magam bárkinek, hogy hírnevet és pénzt szerezzek. Többé nem játszottam meg, hogy jó vagyok.

*1 hónap múlva*

Wooseok:

Hiányzott Moobin. Miután válaszoltam a kérdésére azon a hajnali órán, eltűnt, és nem vette fel a telefonját se nekem, se Jinhyuknak. Miután tőlem elment, valószínűleg azonnal hazament, összepakolta mindenét, és lelépett. Fogalmam sem volt, hová ment, hiszen pont azért lakott Jinhyuk lakásában, mert nem volt sajátja, és nagyon aggódtam, hogy a csalódás miatt visszamegy a régi életébe. Nem akartam, hogy miattam tegye tönkre magát. Én nem akartam bántani őt, hiszen fontos volt nekem. Nem akartam megint tönkretenni.

Rossz passzban voltam, iszonyatosan rosszban, és ez meglátszódott a rajzaimon. A füzetemben az első oldalon a tűzliliom ontotta magából a melegséget, az egyetlen pozitív rajzom, ahol a virág nem haldoklik, hanem újjáéled a tűzből, ahogy a főnix a hamvaiból.

A második lapon egy rózsa, amit egy kéz szorít, és mindketten véreznek. Egy szomorú szerelmes regényből inspirálódtam, egy ikonikus jelenetben a főhős le akart tépni egy rózsát a kedvesének, mire a növény vérezni kezdett. Később ugyanez történt, csak a lánnyal, a búcsúzáskor úgy ragadta meg a lány kezét, mint annak idején a rózsát, és a lány csuklója vérezni kezdett. Önmagát bántotta azért, mert a férfi szenvedett. Valahogy mi is így voltunk Moobinnal, fájt nekünk, ha a másik szenvedett, de közben egymást is bántottuk.

A harmadik rózsám szélei feketék, mintha megperzselődtek volna, és a vers, amit hozzá kiírtam, kísértetiesen hasonlított Moobin dalszövegeire. Ellentétekre épült, élet-halál, boldogság-szomorúság, békesség-feszültség, akár ő is költhette volna. Lehet, hogy pont azért döntöttem úgy, hogy kiírom a verseskötetből.

A negyedik és ötödik hasonlított, az elsőn a virág jégbe fagyott, a másodikon már maga vált jégrózsává. Az egész üres lett, átlátszó, a hozzá passzoló vers is érzelemmentes, nemtörődöm, a lírai énre, mintha semmi sem lenne hatással, mintha lebegne a semmiben, beletörődve az elmúlásba, mégis, akárhányszor olvastam, szomorúvá tett. Szomorúnak tartottam a magányt.

A hatodik egy harcos verse, aki attól fél, hogy nem a csatatéren hal meg, de én csak azt a pár sort írtam ki, ami a félelmeit mintázta:

„Lassan hervadni el, mint a virág,

Amelyen titkos féreg foga rág;

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll.” /Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet…/

Egy ibolyát rajzoltam hozzá, amit már nem lehet meggyógyítani, megrágták a férgek és bogarak, egyedül van az árok szélén, elfeledve és elhagyva.

A hetedik képen egy lekonyuló tulipán, ami első ránézésre betegnek tűnik, de mindenhol máshol zsenge, zöld fű nő, valójában csak mérgező. Szerencsétlenséget és halált hoz, veszélyes önmagára és másokra, ezt akkor rajzoltam, amikor eszembe jutott, hogy Moobin akárhányszor sírt, mióta ismertük egymást, az miattam volt. Megmérgeztem, és tönkretettem.

A nyolcadik egy feketeszirmú liliom, amit arany pettyek díszítenek, a szárán tüskés láncok tekeredtek, mint a drótkerítésben, a földhöz szegezik, az ég sötét, a virág a sötétség felé ágaskodik, mintha abból táplálkozna. Nem halad, valójában nem nő, a szára a láncok miatt nem erősödik, egy idő után annyira el fog vékonyodni, hogy a fej letörik, és a virág meghal. Moobin egyetlen üzenetemre sem válaszolt.

A kilencedik nem a valóságot ábrázolta, hanem a reményt, az ideális jövőt, amiben Moobin visszatér hozzám, minden olyan lesz, mint a legszebb napjainkban, még ha tudtam is, hogy ez lehetetlen. Hiszen nem áltathattuk magunkat örökké, minden szép nap után következett egy ocsmány, de a fényliliom az álmaim virága volt. Ugyanaz volt, mint a fekete, csak őt már nem kötötték le a láncot, ez volt a valódi formája, ami előbukkant, ahogy a láncoktól megszabadult. Nem a fény felé tartott, ő maga volt a fény, és annyira, de annyira szerettem volna, hogy újra ez lehessek Moobinnak. Hogy ezek lehessünk egymásnak.

A füzetemre hajtottam a fejem, és zokogni kezdtem. Hiányzott Moobin. Vissza akartam kapni. Annyira szerettem volna legalább tudni, hogy jól van.

A húgom aznap akarta bemutatni az új pasiját a családnak, és legszívesebben ki sem mozdultam volna a szobámból, a hangulatom amúgy is a pince alatt kettővel stagnált, de teljesítenem kellett testvéri kötelességemet, és lecsekkolni a delikvenst, megérdemli-e a húgomat. Anyám nagyon készült, ünnepi vacsorát dobott össze, mindenki a legszebb ruhájában várta az idegent, és én is felragasztottam magamra egy műmosolyt.

Kihagyott a szívem egy pár ütemet, amikor megláttam Moobint. Másmilyennek tűnt, kihúzott háttal, magabiztosan haladt felénk, és kezet fogott az apámmal, mintha nem ismerné. Anyám persze paprikavörös lett, és mérgében csak hápogott, aztán még a száját is becsukta, amikor Moobin letett egy halom pénzt a kimcsi pörkölttel teli lábos köré, mondván, teljesítette a tartozást, és ezennel a csatabárdot el is ásták.

Nem hittem a szememnek, Moobin ott ült velem szemben, felnőttesebben és kiegyensúlyozottabban, mint valaha láttam, de mégis, mintha nem lett volna önmaga. Mintha egy teljesen másik Moobin lett volna, és egy kicsit sem tetszett, ahogy átkarolta a húgomat az evés közben.

Honnan van ez a rengeteg pénz? – törtem a fejem, és csak piszkáltam az ételt. Moobin befutott modellnek számított, Jinhyuk mondta, hogy tele van vele az újság, de akkor sem kereshetett egy hónap alatt annyit, hogy azt a töménytelen pénzt visszafizethesse. Ugye nem tért vissza a régi életéhez?

– Ha jól emlékszem, egyszer azt mondtad nekem, hogy te is hónap végén kapod a fizetésed. Ennyire jól megy most a modellszakma? – gyanakodott anyám is.

– Kemény időszakom volt, de kifizetődött.

– Jó drága lehetsz a cégednek…

– Sokba kerülök.

Fel akartam pattanni, az asztalra csapni, majd megragadni Moobin grabancát, és kirángatni a folyosóra, hogy választ adjon, tényleg képes volt-e ezt tenni? Tényleg annyira le akart zárni mindent, ami kettőnkhöz kapcsolódott, hogy összefeküdt fűvel-fával a pénz kedvéért? Tényleg ennyire könnyen elfelejtett?

Aztán ott volt az, hogy úgy viselkedett a húgommal, mintha a pasija lenne. Pedig Moobin a fiúkat szerette, ebben biztos voltam. Nem akartam, hogy átvágja Hyeeseokot, és csak felhasználja arra, hogy bosszantsa az anyámat, meg talán engem. Vagy lehet, hogy Hyeeseok is fizet neki? Elfogott a rémület. A húgom a rajongója. Lehet, hogy képes lenne fizetni azért, hogy vele legyen. Hányingerem lett.

Felálltam az asztaltól, és kirohantam a mosdóba, de végül nem hánytam, csak öklendeztem, nem volt mi, ami visszaköszönhetett volna, semmit nem ettem a vacsorából. Megmostam az arcomat, és vettem pár mély levegőt. Ezek csak feltételezések. Majd akkor pánikolj, ha igazak lesznek.

– Jól vagy? – kérdezte Moobin, de a hangjában egy cseppnyi aggodalom sem bújt meg.

– Nem kell aggódnod – vágtam vissza sértetten.

– Kellene a WC, csak vártam, hogy végezzél – ment el mellettem, egy percre se nézve rám.

Követtem, beslisszoltam mellette, majd fordítottam egyet magunkon, és az ajtónak támasztottam a hátam, hogy ne tudjon elmenekülni. Azon a hűvös, hajnali órában ő szegezett nekem egy fontos kérdést, most rajtam volt a sor, hogy így tegyek.

– Hogy szerezted meg a pénzt?

– Szerinted hogyan? – nevetett fel gúnyosan, és összedörzsölte a mutató- és a hüvelykujját. – Mindennek megvan az ára.

Elhűltem. Moobin… Moobin soha nem akart volna visszamenni selyemfiúnak, ha én… Mit tettem?

– És Hyeeseok? Mi van Hyeesokkal? Ő is fizet neked?

– A húgod még szűz, ha erre vagy kíváncsi.

– Mi az, hogy még? – ragadtam meg a fehér ingjét, és farkasszemet néztem vele. Hyeeseok nem tehetett arról, hogy engem utál.

Moobin ördögien mosolygott, élvezte a helyzetet, hogy felhúzott, hogy ő ült a nyeregben, hogy én voltam kétségbeesett, és én akartam tőle valamit. Nem akartam, hogy Moobin elővegye a legrosszabb arcát. Hiszen Moobin kedves, aranyos és ártatlan.

– Ugyan, hyung… – csak ennyit mondott, ahogy visszanyomott az ajtóhoz, és a szája egy milliméterre került az enyémtől. Ahogy mozgott, éreztem, ahogy hozzám simul. – Itt vagyunk a mosdóban. Mindketten tudjuk, hogy ezt szereted…

Hatalmasat löktem rajta, olyan erővel, hogy láttam az arcán, meglepődött, és se szó, se beszéd otthagytam. Egy másodpercet sem voltam hajlandó tovább a közelében tölteni, undorodtam tőle, megvetettem, legszívesebben bevertem volna a képét, és legszívesebben… Legszívesebben hagytam volna, hogy megcsókoljon. Miért nem azt mondta, hogy „hyung, csak féltékennyé akarlak tenni.” „Hyung, annyira hiányoztál!” „Hyung, engedd, hogy megcsókoljalak”. „Hyung…”

Nem tudtam, miért zihálok, azért, mert futottam, vagy a düh teszi, vagy csak az, hogy elképzeltem, ahogy Moobin azt nyögi nekem vágyakozva, hogy „hyung…”.

Beleszorítottam a fejem a párnába, és úgy üvöltöttem, majd kimentem a saját fürdőszobámba, és egyszerűen a csap alá hajoltam, és a megnyitottam a hideg vizet. Miután kellően mirelitté fagyasztottam az agyamat, levetkőztem, és beálltam a zuhanykabinba. Szándékosan kissé hidegebbre vettem a hőfokot, mint szerettem, és úgy mostam hajat. Mire végeztem, kellően fáztam ahhoz, hogy ne gondoljak semmire.

A hajamat törölgetve mentem le a konyhába, hogy felvigyek némi gyümölcsöt, mert kezdtem éhes lenni. Szépen felvágtam gerezdekre az almát, pakoltam mellé szőlőt, karikázott banánt és barackot, majd… Megállt a kezem az epres doboz felett. Van eper abban a házban, ahol Moobin ott volt? – mosolyodtam keserűen, és ahelyett, hogy tányérra raktam volna, felvittem az egészet.

A folyosón kuncogás csapta meg a fülem, a húgom szobájából szólt, és egy kicsit sem tetszett. Nem törődve az illemmel nyitottam be, és amit láttam, attól újra elfogott a paprikaméreg. Moobin félmeztelenül támaszkodott a húgom felett, Hyeeseok meg felgyűrt hálóinggel feküdt alatta, és vörös képpel nevetgélt. Úgy, ahogy volt, kirángattam Moobint a folyosóra, a húgomra meg rázártam a saját szobáját, nem érdekelt, hogy dörömböl az ajtón.

– Mit csinálsz a húgommal, Moobin? Még nem is nagykorú.

– Egyszer mindenki átesik rajta…

– De te nem is szereted a lányokat! – rivalltam rá, Hyeeseok olyan hangosan dörömbölt, és ordibált, hogy engedjem ki, hogy nem kételkedtem benne, hogy magán kívül bármi mást hall.

Ezúttal nem akartam, hogy Moobin megcsókoljon, de megtette, és válaszul jól felképeltem. Ököllel kellett volna ütnöm, de nem voltam képes rá, csak felpofoztam, aztán az eperrel a hónom alatt bevágtattam a szobámba. Ezúttal annak az ajtaját zártam kulcsra.

Az ágyamon bömböltem, mint egy kisgyerek, és akárhányszor ránéztem az eperre, újra elfogott egy sírógörcs. Vissza akartam kapni Moobin. Az igazit.

Pokoli pár hét következett, semmi másból nem álltak a napjaim, csak abból, hogy ellenőriztem a húgomat, és megakadályoztam, hogy átszökjön Moobinhoz. Végül aztán az egyik este sikerült kicseleznie, de a kis hülye bekapcsolva hagyta a mobilján a helyzetmegjelölést, és nem csak, hogy rátaláltam, de azt is tudtam, hol lakik Moobin. Gazdag lakása volt, fényűző környéken, meg se kérdeztem, honnan telik neki rá, hányszor adta oda magát a tulajnak, hogy maradhasson. Bármit kinéztem belőle, mert sértett báty, és sértett ex – vagy valami olyasmi – voltam, és ha szembe kerültünk egymással, folyton úgy tettem, mint aki elítéli és megveti. Pedig belül zokogtam, és tudtam, hogy Moobin csak megjátssza magát. Ismertem. Láttam, hogy ő nem ilyen.

Ekkoriban rajzoltam meg a tízedik virágos rajzomat, egy ying-yang liliomot. A két fej közös szárból nőtt, szimmetrikusan helyezkedve el egymástól, kellő távolságra, de nem eltartva, hanem harmóniában élve. Lehetett volna ezt Moobin két arca is, de igazából mi voltunk ketten. Úgy képzeltem, a virágok hátulról nézve pont fordított színűek, így bármelyik lehet éppen fekete és fehér, de ha egymás mögé tennéd őket, egy virágnak tűnne a kettő. Ha Moobinnal együtt voltunk, vagy sötétben jártunk, vagy a fényben, ugyanolyanokká váltunk, mint a másik. Ha elszakadtunk, más színűek lettünk. Egyszer azt vágtam Moobin fejéhez, hogy fojtogat a közelsége. Az volt a válasza, hogy akkor már ketten fuldoklunk. Akkor nem értettem. Most már értem. Egymást tettük boldoggá vagy boldogtalanná.

Amikor Jinhyuk megtudta, hogy rájöttem, hol lakik Moobin, cselhez folyamodott. Főzött egy hatalmas adag kimchi levest, majd fogta és a kezembe nyomta, hogy vigyem át. Önként léptem bele a csapdába, mert találkozni akartam Moobinnal, de úgy, hogy Hyeeseok nincs nála. Kellett egy ürügy, hogy megtehessem, és Jinhyuk hülye levese pont jól jött nekem.

Határozottan kopogtam, és Moobin nem számított a látogatásomra, így amikor ajtót nyitott, az igazi arca volt még rajta. Hiába kapta fel a hűvös, gúnyolódó, lenéző maszkját, már lebukott. Rég lebukott, hiszen elég volt a szemébe néznem, és a lelkébe láttam.

– Jinhyuk küldi – adtam át neki a dobozt, és beléptem a lakásába. Úgy tettem, mint aki nem járt még itt.

– Ő is elhozhatta volna.

– Nem ért rá. Lefoglalta Seungwoo.

Moobin letette a dobozt a pultra, és odalépett mellém a plafontól a földig tartó ablakhoz. Gyönyörű volt a kilátás. Az egész lakótorony egy dobra épült, nem árnyékolta be semmi, éjjelente ha tiszta volt az ég, a holdfény gyönyörűen besüthetett ezeken a hatalmas ablakokon.

– Szép lehet hajnalban itt állni.

– Éjjel szoktam. – Moobin hangja durván csengett, mintha azt mondta volna, „menj innen!”. Talán rájött, hogy lelepleztem.

– Rekesszük be egy percre a színjátékot, Moobin – kértem fáradtan. – Honnan van a pénz?

– Donghan hyung adott kölcsön. Neki szívesebben tartozom, mint a családodnak.

– És Hyeeseok? Szereted?

– Tudod, hogy kit szeretek.

Engem – gondoltam fájdalmasan, és legszívesebben az üveghez nyomtam volna a homlokomat. Miért ilyen nehéz ez? Annyira szerettem volna, hogy Moobin lány legyen. Akkor semmi probléma nem lett volna közöttünk. Ha a szemébe néztem, láttam, hogy szeret, és láttam, hogy ő egy jó ember, egy jószívű, gondoskodó fiú, aki mindenkinek boldogságot kíván. De ha ránéztem, nem csak ezt láttam. Láttam azt is, hogy fiú, és azt is, hogy én képtelen vagyok vággyal megérinteni őt. Olyan jó lett volna, ha a szemem helyett tudok a szívemmel látni.

– Ha most megkérdezném megint, mi lenne a válaszod? – kérdezte csendesen. Moobin feladta a színészkedést.

– Ugyanaz.

Nem mertem meglépni. Nem volt merszem feláldozni magam, hogy megpróbáljuk. Egyszerűen túlságosan féltem tőle, hogy mit fogok tapasztalni, ha behunyom a szemem. Nem tudtam vakként közlekedni. Nem tudtam a szívemmel nézni.

Jinhyuk:

Amikor anno átmentem Seungwoohoz sírva, hogy Moobin és Wooseok összevesztek, és mindennek vége, azt mondta nekem, hogy én igazán jó barát vagyok. Én is úgy gondoltam magamra, mint jó barát, és éppen ezért mondtam azt Wooseoknak, amit, amikor elmesélte, hogy mit beszéltek Moobinnal.

– Wooseok, nekem elegem van ebből az elkényeztetett, lusta hozzáállásodból. Hogy gondolod, hogy újra összetöröd Moobin szívét, aztán átjössz hozzám, és megkérsz, hogy vigyázzak rá? Mi vagyok én, a takarítód? Itt az ideje, hogy vállalt a felelősséget a tetteidért, együtt élj a döntéseid következményeivel, és igen, áldozatokat hozz, ha akarsz valamit. Ezentúl magadra vagy utalva.

Ezzel a zárószóval pedig fogtam, és otthagytam a régi lakásomba, ami már az övé lett, és úgy terveztem, pár hónapra elfelejtem, hogy Wooseok valaha is a barátom volt. Vagy legalábbis, úgy teszek, mint aki elfelejtette.

Őszintén, iszonyatosan belefáradtam már abba, hogy villámhárító legyek kettőjük között. Az az időszak, amikor Moobin eltűnt, nekem is pokolian nehéz volt, és amikor meghallottam, hogy felbukkant Wooseokéknál, madarat lehetett volna fogatni velem. A hülye is látta – csak Wooseok nem –, hogy Moobin megjátssza magát, és azért csinálja az egészet, hogy Woosek rájöjjön, kell neki. Mindenki tudta – Wooseokot kívül –, hogy szereti Moobint, csak egy beszari, elkényeztetett luxusfiú, akinek mindig a segge alá tettek mindent, és ezért nem tanult meg küzdeni, és igen, megsérülni, ha kell azért, akit szeret. Én a világ összes rosszfiújával összeverekedtem volna, ha ez kellett ahhoz, hogy Seungwoo engem válasszon, de szerencsére elég volt neki, ha magamat kordában tartottam.

Seungwoo ekkor is, mint mindig, biztosított róla, hogy mellettem lesz, és vigyáz rám, de biztos voltam benne, hogy Moobint is felkeresi majd, hogy összekaparja a földről. Nagyon reméltem, Moobin képes lesz venni még egy utolsó nagy levegőt, és adni egy pofont Wooseoknak, hogy felébredjen végre. Tőlem az elsőt megkapta, és már csak rajta múlott, hogyan él vele.