Pókháló (5. évad): 1. fejezet: Nélküled nem marad semmim

Kris:

Egy hónapba telt el, és mintha ritmust váltottak volna, valami megváltozott. Furcsa, idegen nyugtalanság lett úrrá rajtam egyik-napról a másikra, és nem tudtam megszabadulni tőle. Mint a vihar előtti csend, az ember érzi, hogy nemsokára jön az égzengés, de még nem lehet biztos benne. Az én idegeimet is valami ilyesmi borzolta, akárhogy próbáltam Yixing nagynénjére akadni, vagy egyáltalán a közelébe kerülni annak, miért fontos ő, és mit akart ezzel az egésszel Seunghyeon, falakba ütköztem. Mintha szándékosan szórakoznának velem, amint végre elkezdtem lelkesedni, hogy „Ez az! Most megvan a fonál!”, hirtelen semmissé lett, elakadtam.

Elkie-ről – mert így hívták Yixing nagynénjét és egyben Seunghyeon feleségét – voltak adatok, mikor született, hogy nézett ki gyerekként, melyik iskolába járt, minden teljesen rendben volt, és mégis valami hibádzott.  A családból senki sem emlékezett rá pontosan, hogyan ismerkedett meg Elkie és Seunghyeon, vagy inkább, mindenki máshogy emlékezett, és ez fel sem tűnt nekik. Nem értettem, Seunghyeon hogyan tudott ennyire mesterien irányítani maga körül mindenkit, aztán egyszerűen beadni a kulcsot egy hátlövéstől. Jó, sorsszerű és fatális egyszerre, ahogy az életben sok minden hirtelen és ok nélkül történik, de azzal, hogy meghalt, nem lett vége annak, amit elindított. Seunghyeon készült valamire, amihez segítséget kért a második rejtély szereplőitől.

A másik ügy, amit nem tudtam megoldani, a tőrösök esete volt. Összeszedtem mindent, amit róluk tudtam, úgy nézett ki az asztalom, mintha nyomozó lennék, még a mágnes táblára is ragasztottam fel nyomokat. A tőrösök szervezete egy kínai csoportosulás volt, akiket a Liliom figyeltetett meg, a legjobb embereivel, közöttük Donghaeval és Seunghyeonnal. A küldetés egyszerűnek tűnt, és vérfürdő lett a vége, a két úriemberen kívül mindenki otthagyta a fogát. Fél évvel – ami érthetetlenül sok – a küldetés után, Donghae feleségét kilökték az ablakon, Seunghyeon nővérét pedig megkéselték, mindkét esetben egy tőrt hagytak maguk után, egyfajta groteszk névjegykártyaként. Nyolc év múlva megtámadták a főhadiszállást, mi azt hittük, hogy velem és Taóval akartak leszámolni, és valójában Seunghyeon volt emberei azok, akik bosszúra szomjaznak, aztán megismertük Donghae első nagy, és igazán véres küldetésének történetét. Azok, akik aznap este megtámadtak minket, és mi viszonylag könnyen legyőztük őket, nem lehettek ugyanazok, akik leszámoltak a Liliom legképzettebb harcosaival, ennek következtében áltőrösöknek kereszteltük el őket. Donghae szerint ezek ugyanoda tartoztak, mint a régiek, csak egy fiatalabb eresztést küldtek ránk, én úgy gondoltam, hogy valaki szándékosan akarta ráhozni az öreg rókákra a frászt, és nem véletlen, hogy a másolók pont tőrt vésettek magukra.

Eddig jutottam.

A liliomos nyomozás teljesen lekötötte minden figyelmemet, azt az Eunhyuk nevű fickót, akit a nagyszüleim rám állítottak, hogy kiképezzen üzletembernek, a legkülönfélébb hazugságokkal ráztam le, de már kezdtem kifogyni a kamu szövegekből. Hihetetlenül kitartó volt az az ipse, mintha küldetése lenne, vagy inkább missziója, hogy engem igazgatói székbe ültessen.

Akit annyira ver az isten, mint engem, hogy a tökéletes életem egyszer csak azzal ér véget, hogy két baromarcú agyonlövi az anyámat a saját konyhánkban, nem bízik többé a sorsban, vagy abban, hogy a dolgok majd maguktól megoldódnak. Éppen ezért, árgus szemekkel figyeltem a környezetemet, és ezért nem is lehetett nekem hazudni. Tao szerint született képességem volt, hogy jók a megérzéseim, és kiszúrom az apró eltéréseket, az ok igazából mindegy, egyszerűen észrevettem, ha át akartak ejteni. A Liliom pedig titkolt előlem valamit, és ez iszonyatosan zavart. Az meg még jobban, hogy azt hitték, beveszem.

– Donghae, utoljára kérdezem, miért nézel rám úgy, mintha egy folyó alján fekvő bomba lennék, amit neked kell megnézni, hogy éles-e?

– Én vagyok a legrosszabb abban, hogy rossz híreket közöljek, de úgy tűnik, ez a keresztem – sóhajtott fel fáradtan.

– Miféle rossz hír? – a szívem hirtelen kétszer gyorsabban kezdett verni.

– Az apád január elején elment egy küldetésre, és már rég végeznie kellett volna, de még üzenetet se hagyott hátra. Egyszerűen eltűnt. Fogalmunk sincs, mi van vele.

Apa nekem is említette, hogy bevetésre megy, de nem mondta, mikor végez. Lehet, sejtette, hogy elhúzódhat, és nem akarta a frászt hozni rám. Bocsi, apa, de így is sikerült! Egészen addig észre sem vettem, hogy mennyire remeg a kezem, amíg autóba nem ültem.

Iszonyatosan kevés volt odabent a levegő, a pólómat húzogattam, és úgy éreztem, kezd megfojtani. Anyám jutott eszembe, az ölelésének hiánya, a mosolyának egyre fakuló fénye az emlékeimben, a valóság, hogy már csak az apám maradt nekem az egész világon, húsba maró élményt okozott. Szinte kiestem a volán mögül, és az autó mellett kuporogtam, levegőért kapkodva, egyre homályosodó látással. Valami iszonyatosan sípolt a fülemben, de volt egy állandó ritmusa, és erre koncentrálva sikerült egyben tartanom magam. Tram-tramm… Tram-tramm… Tram-tramm – kántáltam magamban, és amikor megragadtam az ajtót, és annak segítésével felküzdöttem magam, a hang megváltozott, nem is tram-trammnak tűnt, sokkal inkább huh-húúú-nak, de baglyok délután háromkor, fényes napsütésben igen ritkán repkedtek a főhadiszállás körül, úgyhogy valószínűleg csak hallucináltam.

Izzadtság csurgott rólam, átáztatva a fehér pólómat, csípte a szemem, csavarta az orrom, és iszonyatosan bökte az egómat. Nem lehettem gyenge. Sosem voltam az, és erre a hirtelen rosszullétre úgy tekintettem, mint a gyengeség egy jelére. Apám eltűnt, talán megsebesült, vagy elrabolták, és ha én csak picsogtam a sarokban kisgyerek módjára, mégis ki mentette meg?

Visszaültem az autóba, és lehajtottam a versenypályára. Az egyik bevetésen a Liliom lefoglalt egy raktárt, telis-tele versenyautókkal, és Donghae adott nekünk párat Taóval, motiváció gyanánt. Ennek hála újra elkezdtem utcai autóversenyeken részt venni, és találkoztam pár régi arccal, akikkel anno együtt nyomtuk. Egy versenyautót fenntartani, iszonyatosan költséges, folyton javítani kell, mert megviseli a hajtás, és csak azok engedhetik meg maguknak, akiket felvet a pénzt. Hogyan szerzel pénzt, ha nem vagy milliomos? Természetesen alvilági módszerekkel, vagy minimum illegális eszközökkel, tehát az ottani spanok tudhattak valami új, furcsa infót, ami talán segíthet nekem.

Egy gond akadt a régi cimboráimmal, mégpedig az anyag, ami egyfajta belépőt jelentett a köreikbe. Ahogy a nagymamáknál a sütemény esetében, hogy addig nem engedtek el, amíg egy halommal meg nem ettél, itt, ha megkínáltak egy spanglival, vagy egy csík porral, és te nemet mondtál, már ülhettél is vissza a kocsidba, és húzhattad el a beledet. Szerencsére voltak trükkök, amikkel ki tudtam játszani a kiskutyákat, de ezúttal a nagykutyákat kellett becserkésznem, és ehhez nem volt elég egy jól célzott mosoly, vagy néhány eltévedt csók és ezres.

Taóra rábíztam volna az életemet, de Taóra nem lehetett rábízni egy drogos ügyet, mert bármikor elmerülhetett a függőségének mocsarában, így a kettesszámú őrangyalomat hívtam, Baekhyunt. Eltartott egy ideig, amíg megérkezett, tényleg nem értettem, miért nem teszi már le végre a jogsit, minden ujjára tudtam volna adni neki egy jó járgányt, de ő inkább metrózott, meg buszozott, ha a családi sofőrje nem ért rá.

– Szia…Mi a szitu? – kérdezte, kikukucskálva a kötött sapkája alól. Úgy nézett ki, mint egy vajszínű hóember, fogadni mertem volna rá, hogy még a zsebébe gyömöszölt kezén is ott díszelgett egy kötött kesztyű.

– Találkoznom kell pár veszélyes fickóval. Mivel te is velem jössz, a te adagodat is én fogom bevenni. Tíz percet adok magamnak, utána valószínűleg úgy ki leszek ütve, hogy rám sem fogsz ismerni. Amíg észnél leszek, felteszek nekik pár kérdést, a te dolgod az lesz, hogy azután is figyelj, hogy én már ki leszek kapcsolva. Úgy jegyezz meg minden elhangzó mondatot, mintha memoriter lenne a suliban! Amint újra visszatérek, vissza kell mondanod nekem.

– De mit fogok csinálni ott nélküled? – aggodalmaskodott Baekhyun. – Megesznek reggelire, ha látják, hogy te beszámíthatatlan vagy.

– Te eszed meg őket reggelire, farkaska – húztam feljebb a sapkáját, hogy jobban lássam a szemeit. – Csak magabiztosnak kell lenned. Viselkedj úgy, ahogy azt gondolnád, hogy én tenném, és akkor nem lesz baj. Az a lényeg, hogy ne neszeljék meg, hogy félsz.

Baekhyun nem volt biztos magában, tiltakozni akart, de megragadtam a kezét, és húzni kezdtem magam után. Ettől elhallgatott, mindig így tett, ha hozzáértem, és még mindig nem tudtam eldönteni, mit kezdjek azzal, hogy szerelmes belém.

Baekhyun:

Kris túl sokat gondolt rólam, egy olyan küldetésbe akart belerángatni, ami túlnőtt rajtam, de közben azt sem hagyhattam, hogy egyedül vágjon bele, és baja essen. Sosem voltam még csak köszönő viszonyban se a drogokkal, és nem akartam látni, mit tesznek Krisszel, de ő sosem tett semmit ok nélkül. Ha információt akart kiszedni a rosszarcú alakokból, akkor valamilyen fontos küldetést talál ki magának, és segíteni akartam benne.

Ijesztő volt belépni a bűnsátorba, ahol minden fóliaajtót hatalmas, benga állatok védtek, és hiába tűnt úgy, hogy ismerik Krist, belé erőltették a porokat és bogyókat. Iszonyatosan féltem tőle, hogy a társam rosszul méri fel, és nem tíz, de két perc elteltével padlót fog, én meg ott fogok állni az el nem hangzott kérdésekkel, és remélhetem, hogy Donghae, vagy valaki megment minket. Mert Kris csak szólt valakinek... Ugye szólt?

Kris nagy kérdése így hangzott:

– Lövöldöztek mostanában valahol?

Természetesen nem kapott választ rá, beszéltek a benti muksók mindenről, az időjárástól kezdve a fociig, de ezt nem említették. Aztán Kris elkezdett nagyon ijesztően viselkedni, mintha úgy érezné, elfolynak a végtagjai, lecsúszott a kanapén, és a földön fetrengett, nyálazva és röhögve, mint akinek kikapcsolták az agyát. Te jó ég! Miért vesz be valaki ilyet önszántából? Honnan tudja Kris, hogy jól lesz? Hiszen most bármit megtehetnének vele.

Ez az utolsó jutott eszébe a fickóknak is, leguggoltak Kris mellé, és bájologva rávigyorogtak.

– Szépfiú, az utóbbi egy hónapban megnyerted az összes versenyt, amin indultál. Elnyertél tőlünk egy valag pénzt, biztosan most is szívesen volán mögé ülnél. Ugye?

Kris valahol máshol járt, úgyhogy megfogták az állát, és igent bólogatattak vele, majd összeköpködték az arcát, és velem nem is törődtek. Mintha ott sem lettem volna, azon vihogtak, hogyha Krisnek szerencséje van, csak ül a kocsiban a startnál, és meg sem mozdul, ha meg elég hülye ahhoz, hogy beletaposson a gázba, remélik, felpasszírozódik az első oszlopra.

– Remélem, tudod, hogy halott fickó vagy, úgyhogy válaszolok a kérdésedre. A zöld negyedben öt napja valami sárga pasas tüzet nyitott a babos kendősökre, azok meg visszalőttek rá. Őt keresed, mi? Vonz a vére, mint patkányt a szar. Megnyugtatlak, te már csak odaát találkozhatsz vele.

Megjegyeztem, az első szótól az utolsóig, és mivel Taót a napokban láttam a főhadiszálláson, nem ő lehetett az a kínai, akit a szemétládák sárgának címkéztek. Kris józanul ezért a gúnynévért minimum eltörte volna az álkapcsukat a rasszista szemeteknek, de annyira szétcsapta magát, hogy még a nyálát se tudta letörölni a szája sarkából.

Amíg kifelé tereltek minket, Kris sportkocsijához, próbáltam előhalászni a telefonomat, de annyira szorosan tartottak, hogy mozdulni se tudtam. Az autóba engem is betuszkoltak Kris mellé, majd némi segítséggel odakormányoztak minket a startvonalhoz.

– Jó éjszakát, szépfiú! – paskolták meg Kris arcát. – Picur, ha életben akarsz maradni, amint elhúzott a többi autó, egyszerűen csak ugorj ki a kocsiból – villantottak rám egy gonosz mosolyt a sárga fogaikkal, majd becsapták az ajtót.

Nem tudom, hogy szándékosan, vagy véletlenül, de Kris nem taposott bele a gázba, amikor elindultunk, helyette oldalra dőlt, és lehányta a cipőmet. Iszonyatosan undorító volt, soha nem akartam volna így látni, de néha az ember a szarkupacban úszva ismerte meg igazán a másikat.

– Mássz át, Baekhyunie! Te fogsz vezetni – nyögte, és remegő ujjakkal a biztonsági öv kapcsolójához nyúlt, de nem volt ereje megnyomni.

Körülbelül nyolc percig tartott, amíg úgy helyet cseréltünk, hogy nem hagytuk el az autót – Kris azt mondta, nem szabad. Nem értettem, hogyan gondolja, hogy jogosítvány nélkül részt vegyek egy autóversenyen, ráadásul úgy, hogy a többiek már réges-régen előttünk járnak, így felesleges egyáltalán elindulni.

– Vezess óvatosan, Baekhyun! Mintha tanulókörön lennél. Mi fogunk nyerni.

Kételkedtem benne, de óvatosan a gázra léptem, aztán el is kaptam róla a lábam, amikor az autó megindult. Iszonyatosan gyors volt, sokkal gyorsabb, mint szabadott volna, és megrémültem. Abban sem voltam biztos, hogy egyenesben tudom tartani, a kanyarodásról nem is beszélve, de Kris bátorított, hogy csináljam újra. Miközben nagyi módjára, tényleg csak gurultam előre, Kris nyomogatott pár gombot a műszerfalon, és az autó fájdalmas, haldokló hangon tűrte, hogy mesterségesen minden lóerejét visszafogják.

Ahogy haladtunk előre, mintha egy akció film forgatására kerültem volna, keréknyomok mindenhol, karosszériadarabok, felborult, összetört, összenyomódott autók keresztezték az utunkat. Nem hittem el, hogy mindenki autója egyszerre hibásodott meg, és ha jobban megfigyeltem – már amennyire le mertem venni a szemem az útról –, több autó oldala behorpadt, mintha nekik mentek volna.

Az egyik kereszteződésnél egy centin múlott, hogy nem hajtottak belénk, éppen időben léptem a fékbe, a méregzöld autó így előttünk száguldott el, nyomában egy fehérrel, aminek az alja rózsaszínen világított, és az oldalára egy tigrist fújtak fel pink-feketével.

– Jól van, Vava! Szép munka – döntötte a homlokát az üvegnek Kris.

Úgy vert a szívem, hogy féltem, szívrohamot fogok kapni, mindenem remegett, ömlött rólam a víz, és megfogadtam, soha többé nem ülök autóba. Nem kell a jogsi, nem kell a forgalom, lehet, hogy egy ideig még utasként se szállok be egy járműbe. Az életre elegem lett a gyors járgányokból.

Krisnek igaza lett, mi nyertünk, mert a tigrises autó a cél előtt állóra fékezte magát, és mi bedöcögtünk mellette. A sátorból hajukat tépve rohantak ki a rosszarcúak, és kirángatták Krist az autóból, de még megütni se tudták, mert a tigris kocsis lány fegyvert fogott rájuk. A nézők, akiket én járókelőknek hittem, a lány oldalára álltak, Kris megnyerte a versenyt, a nagypofájúak a szabály szerint nem ugrálhattak csak azért, mert nem tetszett nekik az eredmény.

Hazafelé már nem én, hanem a Vava nevű lány vezetett, akinek hosszú, a derekáig érő, több vékony fonatba fogott haja volt, hatalmas szeme, karamellaszínű bőre, és ragyogó, fehér fogai. A folyóhoz hajtottunk, ott segített kihúzni Krist az autóból, és az egyik pad alól elővarázsolt egy orvosi ládát. Teljesen olyan érzésem volt, mintha egy filmbe csöppentem volna, tipikus jelenet, amikor valaki odaragaszt egy borítékot a pad aljára, a főszereplő pedig fél perc múlva pont oda ül le, és könnyen magával viszi. Valami ilyesmi történhetett itt is, az elsősegélyládát előre odakészítették, és valószínűleg az sem véletlen, hogy egyetlen csöves se vitte el.

Vava ellátta Krist, aki sokat hányt, de egyre éberedben és élettel telibbnek tűnt, fél órát követően már tudott segítséggel sétálni, és újabb fél órára rá egyedül beült az anyósülésre anélkül, hogy lefejelte volna a karosszériát.

Elmondtam neki, mit hallottam a fickóktól, és Vava elfuvarozott minket a megadott helyre. Ott már Tao várt ránk, nem tudom, neki mikor szóltak, de sajnos az egészből nagyon keveset értettem, kínaiul zajlott az autóban a társalgás. Tao hangosan veszekedett hol Krisszel, hol a lánnyal, ezt megértettem a hanghordozásából, majd a segítők eltűntek egy ideig, és Krisszel kettesben maradtunk a kocsiban.

– Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe. Apám eltűnt, meg kell találnom. Gondolom, kiábrándultál belőlem, amikor az öledbe rókáztam.

– Igazából a cipőmre… – javítottam ki. – Őszintén, nem erre akarok emlékezni az első évfordulónkon, de… Megértem, miért kockáztattad az életedet. Én is megtettem volna az apámért. Igazából, ez elég menő – motyogtam. Sosem tudtam felszegett fejjel elmondani Krisnek, hogy mennyire szeretem.

– Fura egy srác vagy te, Baekhyun. – Kris csak ennyit mondott, és ivott egy kortyot a szénsavmentes vízéből.

Hosszú volt a nap, és azt, hogy Kris végül megtalálta-e az apját, csak másnap reggel tudtam meg, amikor felhívott. Engem aznap délután kitettek a ház előtt, nem engedték, hogy velük megmenjek, és végül Vavát is máshová szólíthatta a kötelesség, mert jobbra fordult az utca végén, míg a fiúk – Tao sárga sportautójával – balra. Este azért imádkoztam, hogy Kris felgyógyuljon, és ne legyen baja attól a sok szertől, amit bevett csak azért, hogy rosszindulatú, aljas és gonosz emberek lebecsüljék.

Kris:

– Tao, nem érzem attól jobban magam, ha veszekedsz velem – dörzsöltem meg a halántékomat. Habár minden óvintézkedést megtettem, a drog így is hatással volt rám, és nem szerettem ezt az érzést.

Miután az anyám meghalt, és Tao is eltűnt az életemből, buliból buliba mentem, és annyit ittam és drogoztam, hogy arra se emlékeztem sokszor, hogyan kerültem A pontból B-be. Aztán Tao felbukkant, a Liliom beszippantott, és én többet nem használtam semmilyen tudatmódosító szert. Kemény volt a leszokás, de Seunghyeon annyira erős benyomást keltett bennem, és annyira féltettem tőle Taót, hogy egyszerűen muszáj volt tisztának lennem.

– Oké, megértem, hogy apa eltűnt, és te ki vagy bukva, de Baekhyunnak szólni helyettem… Ez sértő! – hisztizett tovább a legjobb barátom.

Nem zavart, hogy apának hívta az apámat, hiszen Tao olyan volt nekem, mint egy testvér, és pontosan tudtam, hogy ugyanolyan érzésekkel és ugyanolyan vehemenciával vetné bele magát a harcba, mint én, ha ettől függ az apánk épsége. Csakhogy Tao – velem ellentétben – nem tette le igazán az anyagot, és féltem, egy erősebb dózis akár újra lehúzhatja a mélybe. Tao bérgyilkosként dolgozott Seunghyeonnak, de sosem bírta igazán, és azt tette be nála végleg a kaput, amikor rá kellett támadnia Baekhyun szüleire. Habár közvetlenül nem ő ölte meg Baekhyun anyját, közvetve igen, és a kettőjük között lévő feszültségből ítélve, hiába békültek ki, és beszélték meg állítólag egymás között, valójában egyikük se tette túl magát rajta.

– Neked is szóltam – szépítettem az összképen. – Csak rád később volt szükségem.

– Ja, én fuvarozlak, az a törpe meg bemegy veled a kígyók vermébe! Nagyon nemes feladat.

– Ne legyen így, de Tao, nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk otthon. Lehet, apa ott van. De az is lehet, hogy nincs egyedül. Bízom benned.

A zöld negyedet azért hívták annak, mert régen kertváros volt, azóta viszont egy nagy szeletét lelakták különböző utcai bandák. Ezen a környéken laktunk mi is, amikor suliba jártam, itt volt a családi házunk, azért gondoltam, hogyha apa ebben az utcai harcban vett részt, és megsebesült, ide bújna el. Csakhogy arra nem voltam lelkileg felkészülve, hogy bemenjek oda, ahol az anyám a halálát lelte.

Kellett pár perc, amíg elhatároztam magam, és ebben leginkább Tao sárga sportkocsija segített. Túl látványos volt, túl emlékezetes, ezen a környéken ilyen járgányok nem fordultak meg minden nap, úgyhogy sietnünk kellett, mielőtt túlságosan szemet szúrunk az arra járóknak.

Mégis remegett a kezem, ahogy a kilincshez nyúltam, és hálát adtam az égnek, hogy a konyha a nappali mögött van, és nem kell a közelébe mennem ahhoz, hogy feljussak az emeletre. A lépcső felénél járhattam, amikor meghallottam fent a neszezést, és gyorsan leguggoltam. Intettem Taónak, hogy jöjjön közelebb, és fedezzen, ha valaki felbukkanna a legfelső foknál.

Kihalásztam a zsebemből a telefonomat, és újra tárcsázni próbáltam apát. Élesen sípolt, vagy ki volt kapcsolva, vagy lemerült. Emlékeztem még a régi vonalas számunkra, és tudtam, hogy az emeleten is van egy készülék a falban, ha apa volt fent, talán adott valamilyen jelet, és nem kellett feleslegesen majréznom.

Iszonyatosan hangosan berregett a telefon, az egyik a földszinten, a másik az emeleten, és hosszú percek teltek el, mire elhaltak. Valaki fogadta a hívást, de nem szólt bele.

– Apa…? – kérdeztem kínaiul, és közben éreztem, ahogy végigfolyik egy izzadtságcsepp a hátamon. Nagyon reméltem, hogy nem fog el ismét a pánik, mint a főhadiszállásnál.

– Yifan… – Apa hangja erőtlennek és betegnek tűnt. – Te vagy itt?

–  Apa, te vagy az emeleten? – pontosítottam a kérdést.

– Igen.

Rohantam, Tao meg utánam, végig előre szegve a fegyverét, ő sokkal összeszedettebb volt, mint én. Én rohantam előre az apám felé, nem mérlegelve, hogy bármikor előugorhat egy rejtett ellenség valamelyik szobából. Óvatlan voltam, és ostoba, de az érzéseim elragadtak.

– Apa! – öleltem szorosan magamhoz a sebesült és gyenge apámat, szinte alig állt a lábán, de én olyan erősen tartottam, hogy meg sem bírt moccanni. Ha összeesett volna, akkor sem terül volna el a földön.

Apát meglőtték, és úgy, ahogy tudta, ellátta magát, de orvosra volt szüksége. Szerencsére nem egy hónapja szenvedett lőtt sebbel a házunk emeletén, azt mondta, sokáig kellett bujkálnia, és a sebesülést akkor szerezte, amikor rátaláltak. Mindenképpen látnia kellett a dokinak, és nagyon reméltem, hogy meg tudja gyógyítani.

Azt szerettem a dokiban, hogy egy végtelenül nyugodt csávó volt, akármilyen durva sebesüléssel is érkezett meg valaki a rendelőjébe, ugyanazzal a szelíd ábrázattal állt neki a kezelésének, mintha valaki csak a tüskét akarta kiszedetni vele egy mutatóujjból. Nagyra becsültem, mert precíz volt, gondoskodó és kitartó, senkiről nem mondott le. Voltak segítői, egyedül nem is bírta volna ezt a hajtást, de a nagy műtéteket, a súlyos esetéket, a bonyolult műveleteket mindig személyesen vállalta. Én már a hajamat téptem a folyosón, amikor ő nyugodt ábrázattal, mintha csak a délutáni relaxációjából érkezett volna közénk, kijött, és annyit mondott mosolyogva: „Megmarad”.

Szerettem volna azonnal bemenni, de apának pihennie kellett, és ha a doki azt mondta, nincsen látogatás, akkor azt be is tartatta. Megköszöntem neki a segítséget, és tényleg, szívből jövően hálás voltam azért, hogy megmentette az apámat. A doki sokszor megjegyezte a nagyfőnöknek, hogy jó lenne, ha a főhadiszálláson építenének egy kórházat, vagy legalább egy rendes műtőt, de a vezető mindig azzal védekezett, hogy van a Liliomnak saját kórháza. Tényleg volt, körülbelül fél órás autóútra, ami lehet, hogy bizonyos esetekben túl hosszúnak bizonyult. Ezért hát a doki saját műtőféleséget alakított ki magának a rendelőjéből nyíló másik szobában, de ő – és ő volt a szakember – azt mondta, az nem az igazi. Megfogadtam, hogy hálám jeléül elintézem valahogy a felső körben, hogy rábólintsanak a helyi kórház megépítésére, vagy legalább ezt az ittenit szereljék fel úgy, hogy elmenjen egy kórházi minőségűnek.

– És a pók megszövi a hálóját…

Ha a doki volt a kiszámíthatóság szobra a Liliomnál, akkor A Festő volt maga a kiszámíthatatlanság. Az esetek többségében teljesen normálisnak tűnt, egy jó kedélyű, barátságos, maga módján humoros csávó, és amikor már elhitted, hogy minden rendben van vele, egyszer csak bekattant. Nem félelmetesen, csak olyan különösen. Furán bámult a semmibe, megmagyarázhatatlan, kusza, kicsit közmondásszerű igazságokat puffogtatott, és amikor visszakérdeztél, hogy „Mi van?”, akkor nem is emlékezett rá, hogy korábban mondott valamit.

Inkább vissza se kérdeztem, csak rámosolyogtam, és elmentem a konyhába, hogy úgy csináljak, mintha nagyon keresnék valamit a hűtőben. „A pók megszövi a hálóját…” Mégis mit akar ez jelenteni? Ki a pók? Én? Látta az arcomon, hogy tervezek valamit? Nem értem ezt a fickót…