My Precious! - 17. fejezet: Én így mondom, hogy szeretlek

Megjegyzés: Moobin verse a Oneus - Twilight című számának egy részlete, kicsit átírva, hogy meglegyen a rím, de törekedtem rá, hogy ne kelljen sokat változtatni. Saját átköltés, ha szeretnéd elvinni az oldaladra, vagy megosztani, kérlek, minimum tájékoztass róla.

Seungwoo:

Többször randiztunk már Jinhyukkal, de az az este különlegesnek ígérkezett, hallottam a hangja selymességében, hogy amikor azt mondta „fontos este”, azt valóban úgy értette. Éppen ezért, szerettem volna kitenni magamért, és Moobint kértem meg, hogy segítsen felkészülni a randira.

– Hyung, engem sminkelni szoktak, nem én szoktam sminkelni – figyelmeztetett Moobin, mielőtt kézbe vette az ecsetet.

– De biztosan jobb vagy benne, mint én. Ha rossz, majd lemossuk.

Nem lett rossz. Sőt! Mintha egy másik Seungwoo nézett volna vissza a tükörből, nem is tudtam róla, hogy tudok ilyen rejtélyesen szexi lenni. Le sem bírtam venni a szemem a tükörképemről.

– Én is ezt szoktam csinálni, miután végeznek velem a sminkszékben. Elképesztő, mennyiféle arcunk lehet – csukta le a púderes doboz tetejét Moobin, és összepakolta a sminkfelszerelését.

Nagyon reméltem, hogy Jinhyuknak pontosan ennyire, ha nem jobban, tetszeni fog a külsőm. Le akartam nyűgözni, meg akartam adni az este fényét azzal, hogy a legjobbat hozom ki magamból, szerettem volna, ha egy olyan randit sikerül összehoznunk, ami feledhetetlen lesz.

A parkba szólt a találka, Jinhyuk egy trambulinnál várt rám, ami biztos, hogy nem volt ott korábban, és egy kissé aggodalommal töltött el. Miért nem mondta, hogy sportolni akar? Akkor nem ilyen szűk ruhát veszek fel. Mégsem tudtam haragudni, ugyanis kiszúrtam a fa mögül leselkedő gyerekeket, akik majdnem olyan elragadtatással néztek a trambulinra, mintha csokoládétorta lenne.

– Ugrálni fogunk? – kérdeztem a páromat, és ölelés helyett csak végigsimítottam a karján. Valahogy nem akartam nagyon láthatóan romantikázni a kíváncsi tekintetek kereszttüzében.

– Te szeretsz sportolni, úgyhogy arra gondoltam, evés előtt nem fog ártani egy kis mozgás.

– Lesz vacsora is? Gyertyafénnyel, meg zenével, meg mindennel? – kíváncsiskodtam, és le sem tudtam volna vakarni a mosolyt az arcomról.

– Hát, ennyire azért nem készültem, meg nincs is konnektor a fába a magnóhoz, zenészeket meg csak idolokat ismerek, és Donghan… – kezdett magyarázkodni Jinhyuk, de mielőtt még leállíthattam volna, hogy vicceltem, egy kislány megelőzött.

– Oppa, te vagy a magas oppa barátja? Mikor kezdesz el végre ugrálni? Mi is akarunk jönni! – rángatta a ruhámat, és morcosan összeráncolta az orrát.

– Máris-máris – csitítottam kedvesen, és Jinhyukba kapaszkodva levettem a cipőmet.

Nem is tudom, láttam-e már felnőtt embereket trambulinozni, de a kezdeti zavar legyőzése után rájöttem, hogy ez milyen jó móka. Jinhyuk persze produkálta magát, szórakoztatott engem, és az egyre gyülekező gyerektömeget is, néha féltem, nem lesz elég tartós az oldalháló, és kirepül szegényem, de szerencsére nem történt baleset. Miután kipirulva, felhevülve, megfáradva lekászálódtunk az építményről, és átadtuk a helyünket a gyerekeknek, alig vártam, hogy asztalhoz üljünk. A cég egyik alkalmazottja, akitől Jinhyuk a trambulint rendelte, felügyelt a gyerekekre, így nyugodtan félrevonulhattunk az egyik padhoz, ahol bár teríték és gyertyafény nem volt, egy kosár igen, amiből finom bor és előre elkészített és felvágott kimbap, bindaetteok és némi saláta várt, desszertnek pedig fagylalt, ami egész jól tartotta magát a jégakukkal ölelt dobozban.

– Tudom, hogy nem egy michelin csillagos étterem szintje… – szabadkozott a kedvesem.

– Minden nagyon finom, és szabadban az étel is jobban esik – nyugtattam.

Nem voltak nagy igényeim, bőven elegendő volt, ha Jinhyuk szeretett, és velem töltötte az idejét, nem kellett nekem puccos étterem, drága ajándék, vagy luxus nyaralás, akkor is tökéletesen boldog voltam, ha csak ültünk egymás mellett, és fogta a kezemet.

Miután végeztünk a vacsorával, Jinhyuk átnyújtott egy dobozkát, ami szerencsére túl nagy volt gyűrűnek, így nem kaptam a szívemhez. Nagyon nem szívesen bántottam volna meg, de házasodni még nem terveztem.

– Már együtt vagyunk egy ideje, de hivatalosan még nem kérdeztem meg, hogy lennél-e a párom, szóval… Lennél a párom? – vette át tőlem a dobozt, és a hosszú ujjaival a csuklómra tette a karkötőt.

– Persze… – suttogtam meghatottan, és amikor a csat bezárult, nem éreztem úgy, hogy Jinhyuk magához láncolt volna. A karkötő, aminek a párját ő is hordta, csak azt jelképezte, hogy összetartozunk.

Wooseok:

Meglepett Hyeongjun ötlete, hogy aludjunk nála, és tartsunk pizsipartyt, úgy éreztem, már kinőttünk ebből, de Jinhyuk és Moobin olyan lelkes igenlésbe kezdett, hogy Seungwooval végül rábólintottunk, hogy ott leszünk. Seungwoot egyébként is kenyérre lehetett kenni, mióta Jinhyuk hivatalosan is a párja lett.

A következő aggályomat a pizsama maga okozta, ugyanis nem mindig szoktam szakszerűen pizsamának nevezett ruházatot hordani alváshoz, otthon például csak boxerben és egy pólóban aludtam, úgyhogy törhettem a fejemet, mit vigyek magammal. A húgom persze nem értette a problémát, szerinte teljesen mindegy volt, hogy mit veszek fel, mert a fiúkat nem érdekli a divat, de én nem akartam kitűnni. Ha selyempizsamát vittem, és mindenki boxerben tanyázott, akkor azért lógtam ki, ha alul öltöztem, akkor meg azért. Így hát végül arra az egyetlen éjszakára egy kisebb sporttáskával érkeztem, és ebben ezúttal nem könyvek, elektronikai eszközök, rajzcuccok, vagy egyéb fontos dolgok foglalták el a helyet, hanem pizsamavariációk.

– A hyung egy hétre jött – nevetett Moobin, majd gyorsan elhallgatott, amikor találkozott a tekintetünk. Szemmel figyelmeztettem, hogyha engem akar kóstolgatni, akkor számítson rá, hogy vissza fog nyalni a fagyi.

Többször volt már, hogy Hyeongjun nálam aludt, és Jinhyuk is éjszakázott nálunk tinédzserkorunkban, de az, hogy Moobin, Jinhyuk, Seungwoo, Hyeongjun és Jinwoo egy helyen aludjon, még sosem valósult meg. Fogalmam sem volt, milyen közös témánk lehetne, és egyáltalán, mit fogunk csinálni a bulin.

Hyeongjunt azonban nem kellett félteni, egy kész ütemtervvel készült, a matt fekete irattartója nagyon komolynak tűnt, de a tinta elmaszatolódott a táblázatán, és a lap széle kissé szamárfüles lett, de az igyekezetét díjaztam.

Első körben pizzát rendeltünk, három fajtát, hogy mindenki biztosan találjon a fogára valót, mellé pedig kólát ittunk, Jinhyuk a felnőttekét (tehát mindenkijét a két kicsin kívül) megspékelte némi jó minőségű whiskyvel, amit Hyeongjunén bárszekrényéből szerzett.

Az első fogást követően befoglaltuk a kanapét, és megnéztünk egy filmet, alatta tovább ittunk, és a végére olyan szépen becsiccsentettünk mi felnőttek, hogy simán belementünk a trükkös fázisba, a lelkizésbe.

Na, már most tisztázzuk, hogy a fiúk nem szoktak lelkizni, a fiúk fontos dolgokról beszélnek ilyenkor, de a fontos dolog az mindenkinek teljesen mást jelenthet. Hyeongjunék aznap este a szerelemről akartak kifaggatni minket, egészen pontosan arról, hogyan közöljék valakivel, aki tetszik nekik az igazságot.

– Kedveskedj neki valami széppel, vagy valamivel, amit szeret – ajánlotta Jinhyuk Jinwoonak. – Aztán mutasd be apádnak, nekem, és anyádnak, Seungwoonak, hogy ki az, hogy lecsekkolhassuk.

– Tudod, ki az anyja! – vágta Seungwoo a párnáját újdonsült-régi kedveséhez.

– Te. Te vagy a kedves és gondoskodó, én meg az erős és vicces. Moobinéknál Wooseok a nő.

– Meg az anyád kenyere! – vágtam én is hozzá a saját párnámat, és ettől egy kisebb nem tervezett program, röviden párnacsata kezdődött.

Valahogy a nagy ütlegelések, vetődések és repülő párnák között Moobin ölében kötöttem ki, és észre sem vettem, hogy ott vagyok, csak amikor már mindenki lenyugodott, és folytattuk volna a beszélgetést, akkor kaptam el Jinhyuk mindenntudó mosolyát, és kaptam észbe, hol terpeszkedem. Moobint láthatóan nem zavarta a közelségem, de én azért kikászálódtam az öleléséből, és mellé helyezkedtem, a karunk így is összeért.

– Hyung, neked van valakid? – kérdezte Hyeongjun ártatlanul.

– Nincs.

– És neked, hyung? – kérdezte Moobin, ugyanazzal az ábrázattal.

– Nekem sincs. – Moobin hangja sokkal keményebben csengett az enyémnél, mintha oda akart volna szúrni nekem. Nem azért mondtam, hogy szingli vagyok, hogy megbántsam, egyszerűen csak nem gondoltam úgy, hogy együtt vagyunk attól, hogy egyszer-kétszer-többször csókolóztunk.

– Olyan nehéz a szerelem… – sóhajtott fel Jinwoo, és Jinhyuk eddig bírta, hogy ne nyomorgassa össze.

– Hogy lehetsz ilyen cuki, Haenami? – gyömöszölte fogadott fiát a legmagasabb.

A „lelkizést” követően, hogy senki ne érezze magát kellemetlenül, megnéztünk egy újabb filmet, amin a társaság fele bealudt, majd szétfeküdtünk a nappali különböző pontjain, és lámpát kapcsoltunk.

Nem tudtam elaludni. Jinhyuk, mintha meghalt volna, az egyik percben még hallottam a cuppanást, ahogy Seungwoot csókolja, a következőben már síri csend. Hyeongjun a díszpárnát ölelve aludt, Jinwoo átdobta rajta a lábát, Seungwoo alig látszódott ki a párja karjai közül.

– Te sem alszol, hyung? – kérdezte Moobin, és felém fordult. Így félhomályban is gyönyörű szemei vannak…

– Úgy tűnik, csak mi vagyunk az éjjeli baglyok – mosolyodtam el, és eszembe jutott valami. – Befejezted már a verset?

– Igen… – pillantott el Moobin szégyenlősen, pedig olyan tehetséges volt a dalszövegírásban.

– Elmondod? – kértem.

– Igen… – motyogta édesen, és megköszörülte a torkát:

Nappal és éjjel érdektelen

óra az asztalon.

A tükörhold és csillagfénye

fehérré lett a hajnalon.

Sötétségbe burkolózó

vérvörös az égi körlámpa.

Elveszíti fényét

és beleolvad a napnyugtába.

A végtelen erdőben

megállok,

a nap és hold a fejem fölött

szerelmespárok.

A Nap zuhan az alkonnyal.

Zuhan, zuhan az alkony…

Zuhan, zuhan az alkony…

te és én zuhanunk az alkonnyal.

Moobin még egyszer se olvasott fel nekem olyan verset, ami boldog lett volna, talán azért, mert ő sem volt boldog. Boldogtalanná tette a szerelme, vagy az, hogy nem viszonoztam. Szerettem volna, ha vidámságról ír, napsütésről, nevetésről, csiripelő madarakról, de Moobin jobban preferálta a holdat, a sötétséget, a hideg színeket és a vágyakozást.

– Tetszik?

– Tetszik, csak sajnálom, hogy nem boldog.

– Boldog.  A te és én együtt van az alkonyatban.

– Mi a holdfény alatt szoktunk együtt lenni – javítottam ki, aztán elvörösödtem, ahogy eszembe jutott, mennyire félreérthető, amit mondtam. – Úgy értettem, hogy…

Moobin egy csókkal belém fojtotta a szót, és hiába próbáltam reflexből eltolni, ellenállt, és a második próbálkozásom már csak dac volt, hagytam, hogy átcsússzon a nyelve a számba, és magamra húztam a testét.

Másnap már nem maradhattunk, mert Hyeongjun szülei igényt tartottak a nappalijukra, de Jinyoung nagyon élte még a közös bandázást, így áttelepültünk hozzánk, és ott folytattuk azt, amit elkezdtünk. Nem mondom, hogy a szüleim örültek annak, hogy egy csapat tinédzser bevetette magát a házunkba, de a valódi ok, ami miatt a plafonon voltak, nem a létszám, hanem Moobin volt.

– Ha ennyi ideje van egyeseknek heverészni, dolgozhatnának inkább, hogy visszafizessék azt, amivel tartoznak – jegyezte meg az anyám rosszállóan. Igazi boszorkány lett, ha Moobint a közelemben látta.

– Anya, Moobin nekem tartozik, nem neked.

– És te vagy olyan buta, fiacskám, hogy hagyod neki, hogy kihasználjon. Igen is, vasald be, amivel tartozik.

– Ne tessék aggódni, vissza lesz fizetve az a pénz, de idő kell hozzá – állt ki a saját védelmére Moobin is. – Ahogy maga, úgy én is csak havonta kapom meg a fizetésemet.

Mielőtt anyám felelhetett volna erre a szemtelenségre, sikítás zengte be az emeletet, és hárman egyszerre siettünk fel a lépcsőn, hogy megnézzük, mi lelte a húgomat. Helyette azonban már csak egy csapódó ajtót láttunk, de a félmeztelen Seungwoo sok mindent megmagyarázott. A húgocskám valószínűleg nem vette észre, hogy foglalt a fürdőszoba, és rányitott a jobb esetben félmeztelen, vicces esetben teljesen pucér Seungwoora.

– Öltözzön fel, fiatalember! – utasította anyám, de azért jól megnézte magának a kisportolt, csupasz felsőtestet. Moobin csak húzogatta a szemöldökét, amikor az anyám elhaladt mellette.

– A házi sárkányok szeretik a ropogós csirkemellet – súgta oda, mire jól vállon csaptam, azért mégis csak az anyámról beszélt.

Hyeeseok második – ezúttal sokkal visszafogottabb – sikkantása akkor érkezett, amikor rájött, hogy Moobin is ott van nálunk – aki számára még mindig a szeretett idol oppája volt. Alig bírtuk levakarni magunkról, folyton leste Moobint, a kedvében akart járni, tetszelgett neki, és iszonyatosan idegesített, legalább is engem nagyon. Moobin udvariasan tűrte a fanrohamokat, de este, a holdfény takarója alatt azért elmondta, hogy örül, hogy végre már csak kettesben vagyunk.

Majdnem egy hétre rá Hyeongjun megkért, segítsek neki ajándékot venni a kiszemeltjének. Mivel nem ismertem a lány ízlését, már az is nehézséget okozott, hogy kitaláljuk, ékszert, könyvet, virágot vagy valamilyen elektronikai eszközt vegyünk neki, és Hyeongjun nem volt túl sok segítség.

– De csak tudod, hogy mit szeret! – nyűgösködtem, amikor már a hatodik üzletből jöttünk ki, és Hyeongjunnak semmi sem tetszett.

– Tudom, a márkás dolgokat, de én olyat akarok venni neki, ami nem csak drága, de kedves is.

A választásunk végül a Mine ékszerüzletre esett, ahol egy visszafogott, letisztult, de azért nőies medált választottunk egy ezüst lánccal, és mélymagenta színű díszdobozt is kértünk hozzá. Akárki is volt a lány, akinek Hyeongjun szánta, biztos voltam benne, hogy örülni fog neki. Egy Mine ékszer egy kisebb vagyonba került.

Hyeongjun az istenért se árulta el, hogy mikor szándékozik odaadni szíve választottjának a nyakláncot, de nem kellett sokat várnom rá, hogy megtudjam, másnap reggel meghozta a postás.

Az egyenruhás nagyon egyszerű kérdést tett fel, hogy ott lakom-e, de én annyira sokkot kaptam attól a mélymagenta színű díszdoboztól, hogy erre is alig bírtam felelni. Nem hittem el, hogy Hyeongjun velem vetetett meg az ajándékot saját magamnak. Nem hittem el, hogy tetszem neki.

– Mi az, oppa? Számla jött? – kérdezte Hyeeseok egy szelet pudingos gyümölcstortát majszolva. Fogalmam se volt, honnan szerezte, mert este még biztosan nem volt a hűtőben.

– Honnan van sütid? – próbáltam ellopni egy epret a tetejéről, de a húgom arrébb húzta a tányérját, hogy ne érjem el.

– Az örök szerelmemtől kaptam – titokzatoskodott, és a hűtő elé vetette magát. – Nehogy enni merj belőle! Nekem sütötte.

– Mégis milyen örök szerelmed? – fontam össze a karjaimat nagytesósan.

– Ma van a Törődés napja. Ilyenkor ajándékkal kedveskedsz annak, aki fontos neked.

– Törődés napja… Mekkora hülyeség ez már! Nem elég a Velentin nap, meg a White Day?

– Amerikából vettük át, ebben az évben van az első Koreában.

– És mégis kik azok a bizonyos mi? Mert én sosem hallottam erről.

– Mi, a fiatal generáció. Te már öreg vagy.

Az egész házon végigkergettem a húgomat ezért a pimaszságért, majd bezárkóztam a szobámba, és megpróbáltam kideríteni, hogyan utasítsam vissza Hyeongjunt. Moobinnal már mesterire fejlesztettem ezt, elég volt csak ránéznem, hogy ne nyomuljon, de Hyeongjun olyan volt nekem, mintha az öcsém lenne. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer szerelmet vall.

Jinhyuk persze annyit reagált az egészre, hogy kiröhögött, ráadásul duplán, mert ő is tudott a Törődés napjáról, és azt mondta, küldött is nekem egy kis ajándékot, a futár szerint ebédre meg is érkezik. Van még valaki Koreában, aki nem tudta, hogy ma Törődés napja van? – sóhajtottam egy nagyot, és izgatottan vártam Jinhyuk ajándékát. Könyvre számítottam, de helyette egy kulcsot kaptam, a következő üzenettel. „A lakásom mindig is a te lakásod is volt, de most már teljesen az. Ui.: Itt zavartalanul ÉLVEZHETitek Moobinnal egymás társaságát.” Megfogadtam, hogy ezért biztosan megölöm.

Ha pedig Törődés napja van, akkor az embernek össze kell szorítani a fogát, és igen is, de legalább egy napig törődni azokkal, akik fontosak neki, úgyhogy elmentem bevásárolni. Jinhyuknak egy új cipőt tetettem félre, anyáéknak egy jó minőségű bort vettem, a húgomnak egy márkás pulcsit, Seungwoonak egy mesekönyv-válogatást – a tanulmányaihoz –, Moobinnak pedig egy doboz epret.

– Az eper? – ragyogott fel Moobin szeme, amikor átmentem az újdonsült „lakásomba”.

– Ma van Törődés napja, úgyhogy úgy döntöttem, csinálok neked egy epershake-t.

– Jó, de… – kezdte, de befejeztem helyette.

– …nem teszek bele sok mindent, mert elrontja az epret – mosolyodtam el, és a szájába toltam egy darabot. – Inkább mondd el, te mit adsz nekem!

– Nem kaptad még meg? – futottak össze Moobin szemöldökei, és félbeharapta a gyümölcsszerelmét.

– Nem kaptam ma semmit, csak…

Moobinnak is elmeséltem, hogy Hyeongjun milyen merényletet csinált ellenem, és Jinhyukkal ellentétben ő nem nevetett. Reméltem, hogy nem féltékeny, mert Hyeongjunnak még annyi esélye se volt, mint neki, bár ezt így, ebben a formában inkább nem mondtam el Moobinnak. Jinhyuk múltkor figyelmeztetett, hogy válogassam meg a szavaimat, ha a szerelem kerül terítékre, mert feleslegesen megbántani azt, aki szeret, nem jó móka.

– Hyung, biztos, hogy nem kaptad meg az ajándékomat? Korán reggel meg kellett volna érkeznie. Ha elkeveredett, akkor jobb is, ha nem érkezik meg. Úgy értem, romlandó.

– Várj, mit küldtél pontosan?

– Egy tortát. Én csináltam. Eperrel a tetején…

– Ez az! – öklöztem a levegőre, és újabb epret tömet Moobin szájába, hogy egy pár pillanatig elhallgasson.

Az égiek meghallgattak, minden a helyére került, Hyeongjun mégsem volt szerelmes belém, csak összecseréltük a húgommal az ajándékainkat. Én kaptam a tortát, és ő a nyakláncot. Így már azt is értettem, miért mondta Hyeongjun azt, hogy a kiszemeltje a márkás dolgokat szereti.

– Hyeeseok, hol vagy? – szóltam bele a telefonba köszönés nélkül. – Ugye maradt még a tortából?

– Mondtam, hogy nem kapsz belőle, oppa!

– Az az én tortám! – kértem ki magamnak. – A te ajándékod nálam van. Összecserélődtek.

– Honnan tudod? – gyanakodott rögtön a kis boszorkány.

– Onnan, hogy az, aki küldte, most kérdezett rá, hogy megkaptam-e a tortáját. Szóval el a hűtőtől, és apáék sem ehetnek belőle. Írd rá, hogy az enyém. Megvárom.

Már csak egyetlen szelet maradt, amit lefoglalhattam, de az legalább az enyém volt, és alig vártam, hogy megkóstoljam. Moobin közben rájárt az eperre, és a shake-be nem tudtam már volna annyit tenni, hogy értelme legyen egyáltalán bekapcsolni a turmixot, úgyhogy shake helyett tejszínhabba mártogattuk bele azt a pár darabot, és a tejszínhabból sajnos máshová is került, amit Moobin készségesen eltűntetett… Végül is, legalább adtam neki valamit a Törődés napjára.