Az élet rivaldafényei (Jonghyun x Key)

A történet a Háló sorozat 4. évada után játszódik, de önálló novellaként is élvezhető.

Key:

Régen magam mögött hagytam már a fellépéseket, a rivaldafényt, átengedtem a helyem másoknak, akik fiatalabbak, lelkesebbek és elhivatottabbak, mint én. Vagy akiknek egyszerűen csak nagyobb szükségük van a rajongásra, mint nekem.

Nem panaszkodhattam, ért engem így is elég izgalom, az Arany Liliomnál habár már nem osztottak rám kém küldetéseket, a többiekkel történteket néha úgy éltem meg, mintha velem történne. Ahogy azt a szervezet kicsit sem titkolva akarta, a bárom egyfajta mini főhadiszállásként üzemelt, ha Donghae úgy akart találkozni, hogy arról csak a szűk kör tudjon, akkor nálam gyűltek össze az emberek. Tudtam mindent, meg sem kellett erőltetnem magam, előttem beszélték meg az ügyes-bajos dolgaikat.

Az InJoy volt az én szerelemgyerekem, ha igazi porontyom már úgy sem lehet – melegként ez elég hamar evidens lett számomra. A nevéért külön várveregetést érdemeltem, hiszen jelentette egyszer azt, hogy „in joy”, vagyis „élvezetben”, és kiejtésben azt, hogy „enjoy”, vagyis „élvezd”. „Élvezd az élvezetben”, ennél jobb szlogen nem is kellett. A bárban persze nem tartózkodtam mindig, mégis folyton megtaláltak a barátaim. Néha elgondolkodtam rajta, vajon olyankor is érkeznek-e látogatóba, amikor én nem vagyok bent, és üres ajtón kopogtatnak, vagy rendelkeznek valamilyen különleges képességgel és megérzik, ha ott vagyok, és így biztosra jönnek? Hatalmas talány, de néha már komolyan úgy éreztem, hogy felárat kellene kérnem lelki tanácsadásért.

Hozzám jött Onew, szerelemi segítséget kérni, mert eltalálta őt Ámor nyila, csak a pucér kiskölyök nem akart túl messze repülni, és a pultos lányba szúrta a szerelmi sugallatot. Onew aggódott, hogy a munka rovására megy majd a románc, és vagy őt penderítik ki a szórakozóhelyről és néznek helyette egy másik DJ-t, vagy a lány fog máshol poharat törölni. Hiába nyugtatgattam, hogy a főnökségnek oly mindegy, hogy kivel kavar onnan, amíg jó zenét csinál, ő csak aggodalmaskodott, és rendszerint az ilyen beszélgetések végére jól leitta magát az én kontómra. Már csak azért megérte volna díjat szedni a tanácsadásért.

Aztán jött Kris, akinek legnagyobb baja az volt, hogyan cselezze ki Donghae-t, és érje el, hogy semmit ne kelljen tennie az új cége ügyében. Donghae-től meg ugyanezt hallgattam, csak fordítva. Nem értettem, Kris miért játssza a lázadót, amikor nekem az ölembe dobtak egy bárt, varázsoltam belőle egy menő szórakozóhelyet. Neki is megvoltak a képességei ahhoz, hogy jó üzletember legyen, csak a lustaság ne fájt volna neki annyira. Minden ellenkezése ellenére biztos voltam benne, hogy végül úgy dönt, komolyan veszi a feladatot, hiszen mégis csak az anyja örökségéről van szó. Krisnek motiváció kellett, kihívás, az, hogy egy olyan csapat része lehessen, akik segítik és támogatják. Donghae viszont nem a rugalmasságáról volt híres. Ő a tipikus katona ember, akinek van a parancs, meg van a parancs, és néha még egy kis parancs is.

– Jaj, Georgo, te mindig csak bosszankodsz! – oktatta a Madam Donghae-t, aki szerintem kevés dolgot utált jobban, mint ezt a becenevét, amit a volt főnökasszonyom akasztott rá.

– Nem tudja a nevemet, vagy nem akarja megjegyezni? – kérdezett vissza Donghae fáradtan.

– Én mindenki nevét tudom. Missyke is olyan ügyesen vezeti a boltot – cáfolt rá a Madam a saját szavaira.

Nem is tudom, mikor álltam színpadra utoljára női ruhában, Missyként, de az való igaz, hogy a boltot jól vittem. Átalakultam előadóból főnökké, és már nem is hiányzott annyira a színpad. Jó volt nézni a VIP-ből a fellépőket, és ha elő is adtam a nagyobb eseményeken, mint Halloween, Karácsony, Újév, és természetesen a legfontosabb, a saját születésnapom, általában férfi ruhákban voltam. Nem, mintha nem szerettem volna már a szoknyát és a magas sarkút, ez utóbbit otthon, amikor Jonghyun dolgozik, hordani is szoktam. Na, meg amikor Taeminnel hülyéskedünk a táncteremben.

Igaz is, Taemin!

– Szavad ne feledd, Donghae, de most el kell mennem! Vinnem kell ebédet a kicsikémnek!

Majdnem minden nap vittem ebédet Taeminnek, mert ha én nem figyeltem oda rá, hogy egyen, akkor más nem tette meg helyettem. A portás már meg sem lepődött azon, hogy Taemin anyjaként mutatkozom be, pedig szabad szemmel látható, hogy se anya, se nő nem vagyok.

Éppen a fiacskámra vártam, hogy végezzen a táncóráján, amikor egy nagyon helyes, izmos, igazi fincsi fiúka könyökölt rá a pultra mellettem.

– Azt nekem hoztad, édesem? – csücsörített felém.

– Nem. Taeminé, mint mindig. Te nem érdemled meg.

A drága jó szívem nem akarta, hogy az én édes, magát sokszor túlhajszoló párom éhezzen, így egyszer neki is készítettem egy doboznyi ételt, amire az lett a reakciója, hogy: „Hát, főztél már jobbat is.” Ezek után úgy voltam vele, Jonghyun majd megoldja a maga élelmezését, tőlem többé ne várja azt, hogy neki főzzek. Persze szabadkozott, hogy csak viccelt, és mindent megevett, ezt láthattam az üres dobozból, de ez a vonat elment. Bármit csinálhatott azzal az étellel, az is lehet, hogy egyszerűen kidobta.

– Még mindig haragszol miatta, életem értelme? – bókolt, mindhiába. Ha Kibum egyszer valamit a szívére vett, akkor onnan azt a jóisten se vette ki többé.

– Taeminie! – hagytam teljesen figyelmen kívül a páromat, és megtámadtam a fogadott fiamat. – Anyuci hozott neked enni!

– Tényleg nem szoksz le erről soha, igaz? – mosolygott zavartan, és miután átvette az ebédjét, gyorsan megölelt. – Köszönöm az ételt, meg fogom enni. Most viszont rohannom kell. Jonghyun, gyere! Értekezlet!

Jonghyun és Taemin között örök vita volt, hogy akkor a koreográfus az most tanár-e vagy csak szimplán koreográfus. A párom az előbbi oldalra állt, Taemin az utóbbira, és nekem fogalmam se volt a helyes válaszról, úgyhogy inkább nem tettem közöttük igazságot. Jonghyun lehet, hogy nem rendelkezett tanári diplomával, de amikor Taemin megbetegedett, és segítségre szorult, Jonghyun mellette állt és segítette. Ráadásul a Bangtan Highban is tanított hip-hopot különóraként, úgyhogy többször is bizonyította, hogy alkalmas arra, hogy táncban nem csak profit előadókat oktasson.

– Szia, Key hyung. Jó a hajad – köszöntött Jimin, Taemin leglelkesebb és legjószívűbb tanítványa.

– Te meg még mindig édes vagy, Jiminie – borzoltam össze a fekete tincseit.

Taemin kedvenc tanítványa jól látta, valóban voltam fodrásznál, és a szőke tincseimet kissé mézesebb árnyalatra cseréltem. Hiába erősek a hajszálaim, óvnom kellett a hajamat, nem lehettem folyton platina szőke, ráadásul a változatosság sem ártott az életembe. Persze, Jonghyun észre sem vette…

Miután napi kötelezettségemet megtettem, visszatértem az InJoyba, hogy az addigra már bizonyára részeggé váló Donghae-t összekaparjam a földről. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Donghae-t még életemben nem láttam olyan részegnek, hogy összeessen, de szeretettem kissé túldramatizálni a dolgokat, hátha abból megérti, hogy amit csinál, az hosszú távon nem egészséges. Folyton csak őrlődött, panaszkodott, de valójában soha nem nyitott se Kris, se Tao, se senki felé, aki miatt fájt a feje. Ha pedig nem teszünk semmit azért, hogy a kapcsolataink jobbak legyenek, ne is várjuk azt, hogy az életünk boldog lesz!

Ezt próbáltam elmagyarázni Donghae-nak is, de ő továbbra is Kris hozzáállásában látta a probléma okát.

– Elmagyaráztam neki, hogy választása nincs, ha pedig csinálni kell, akkor csinálhatná jól. Ő meg erre azt feleli, hogy: „Vagy hagyom az egészet megrohadni. Mit érdekel ez engem? Van nekem munkám bőven.” Mintha az én hibám lenne, hogy feladatot szerzek neki. Ha meg nem lenne, akkor azért járna a szája.

– Mindketten fárasztóak vagytok – vallottam be őszintén.

– Hello, Key hyung! Hello, Donghae főnök! – pattant be energiától túlcsordulva a bárba Baekhyun. – Mi az italozás tárgya?

Baekhyun boldogságának okát meg sem kellett kérdeznem, mindenki tudta, hogy számára a világ Krisből áll, meg a farkasokból. Ha ennyire kicsattant az örömtől, akkor vagy az állatkertben volt, vagy kijött valami farkasos könyv vagy Kris elvitte „randizni”. Azért „randizni”, mert a már sokszor említett uraság nem volt hajlandó randinak nevezni azt, ami egyébként az volt. Kedvelték egymást, néha le is feküdtek, az idejük nagy részét együtt töltötték, és mindketten a szakadékba ugrottak volna a másikért, de Kris makacsul ragaszkodott hozzá, hogy Baekhyunnal ők csak barátok. Aha… Ki hiszi el?

– A csodálatos Kris-szed! – morogta Donghae.

– Rosszul állsz hozzá – informálta Baekhyun. Odasúgtam neki, hogy én is ezt mondtam. – Ha rá akarod venni Kris-t valamire, akkor két módon teheted. Vagy meggyőződ Taót, hogy győzze meg őt, vagy megmutatod Kris-nek, hogy miért érdekes és izgalmas ez a munka.

– Amikor megpróbáltam, azt mondta, hogy nem érdekli.

– Majd én rágom a fülét – mosolyodott el csintalanul Baekhyun. Kris-szel nagyon nyomták ezeket a belsős, farkasos dumákat.

Szerettem volna én is olyan regényes, izgalmas, buja kapcsolatot, mint az övék volt. Jonghyunért sokáig küzdöttem, és nagy szó, hogy rábólintott a járásra, de azóta, valahogy nem léptünk előrébb. Kényelmesen megvoltunk, számomra túl kellemesen és unalmasan, és sokszor úgy éreztem, én harcolok egyedül kettőnkért.

Ilyen gondolatokkal léptem be a lakásomba, és tátottam el a számat, amikor az illatot követve egy szépen megterített, romantikus asztallal találtam magam szembe. Volt ott minden, rózsaszirom, gyertya, gyöngyöző pezsgő, a hangfalból andalító zene szólt, az ételt ott pirult a gázon. Jonghyun a köténye alatt ünnepi szerelést húzott, fekete, feszülős, selymes inget, sötét nadrágot, és az illata… Sokkal jobban érdekelt ő, mint a fenséges fogásai.

– Mit tettem, hogy ilyennel vársz haza? – borítottam a szék támlájára a kabátomat.

– Inkább én mit tettem. Vagyis, mit nem – oldotta le magáról a kötényt, pedig istenem, brutálisan szexi volt benne. – Sajnálom, Kibum. Észre sem vettem, hogy még bocsánatot sem kértem azért, mert megbántottalak. Néha egy idióta vagyok.

– Nos, ez elég jó kezdete a bocsánatkérésnek – mutattam körbe, és az ingjének kivágásába akasztottam a mutatóujjamat. – Remélem, a vége is jó lesz.

– Haladjunk csak szépen sorban – paskolta meg a hátsómat. – Ülj az asztalhoz!

Más esetben megijedtem volna, hogy ennyi itthonlét után a kutyám még nem köszöntött, de Jonghyunnal bevezettük, ha otthon randizunk, a kutyára valaki más vigyáz. Ez a valaki általában Onew volt, de néha Taemin és Minho is besegített. Ez utóbbi kettőnek nem volt nehéz dolga, mivelhogy együtt éltek. Comme des ráadásul imádta Taemint, tudta ki a mama fogadott fiacskája.

Jonghyun igazán kitett magáért, ami a korai vacsorát illeti, egyre jobban főzött, és mellette még iszonyúan jól is nézett ki. Dögös volt a fekete szerelésében, annyira, hogy a figyelmem folyton elkalandozott, és azon merengtem, várjam meg, amíg lefürdünk, vagy rögtön rángassam be a hálószobába. Végül aztán úgy döntöttem, a tisztálkodás nem árt, félmeztelenül, vizes felsőtesttel még kívánatosabb lesz. Alig bírtam már nyugton lenni, olyan képek cikáztak a fejemben, hogy huj-juj, elkellett volna már egy lengébb naci…

Ahhoz képest, hogy általában sok időt töltök készülődéssel, ezúttal borzasztóan gyors sebességgel súroltam magam a zuhany alatt, kicsit talán kapkodtam is, de végre már a párom karjai közt akartam tudni magam.

Jonghyun az ágyban se tette alább a lécet, pompásan megkoronázta a hirtelen jött randinkat, és annyira sikerült elvarázsolnia, hogy betelefonáltam a Madamnak, oldják meg nélkülem az estét. A világ összes pénze, és az Arany Liliom összes hatalma se lett volna elég ahhoz, hogy engem abból az ágyból, abban a pillanatban kirángassanak. Fellépésem volt. Fontos fellépésem…

My Precious! - 10. fejezet: Félreértés

Jinhyuk:

Amikor az egyetemi banda felvetette, hogy ugyan már, bulizzunk egy jót a hétvégén, azonnal rábeszéltem Wooseokot, hogy menjünk el a házibuliba. Erre több okom is volt. A Moobin-Wooseok hercehurca kezdett kissé lefárasztani, hol az egyik oldalon hallgattam, hogy „Wooseok hyung miért olyan makacs?”, hol a másikon, hogy „Nem értem, hogy lehet Moobinie ilyen makacs.” Mindketten mentek a saját fejük után, az ellenkező irányba tartva, de el nem engedve a másik kezét, aminek persze az lett az eredménye, hogy csak ráncigálták egymást és magukat is. Én meg álltam kettőjük között, és próbáltam rendet tenni a rendetlen gyerekek között. Nagyon lefárasztott.

Aztán volt egy személyesebb oka is, mégpedig, hogy már harmadik napja álmodtam Seungwooval, és szerettem volna egy olyan kalandot ezen a bulin, ahol nem mi ketten alakítjuk a főszerepet. Merthogy állandóan rá gondoltam, ahhoz képest, hogy szingli voltam, rajta kívül nem szexeltem senkivel, és kezdtem úgy érezni, hogy szépen lassan behálóz engem. Nem szándékosan csinálta, egyszerűen áradt belőle valami hihetetlenül vonzó, aminek kezdtem a rabjává válni. Az utóbbi éjjelek eredménye szerint ráadásul tanárbácsi fétisem van, függetlenül attól, hogy Seungwoo igazából óvóbácsi lesz, de a lényeg ugyanaz. Szerettem volna olyan fáradtra szexelni magam valakivel, aki nem Seungwoo, hogy képtelen legyek álmodni.

Wooseok parti stílusba vágta magát, de az egész testtartásáról üvöltött, hogy nincs túl sok kedve az egészhez. Elvett egy pohár alkoholt, nekidőlt a falnak, és nem akart se táncolni, se dumálni, se ismerkedni senkivel.

– Wooseok, ha nincs kedved bulizni, mondhattad volna – próbáltam meg átüvölteni a zenét.

– Menj csak, én fent leszek! Itt alig van levegő – paskolta meg a vállamat, és elindult az emelet felé.

Addig nem kezdtem el vadászni, amíg biztosra nem vettem, hogy odaért a falhoz, és onnan figyel. Ha nem láttam, hol van, és mit csinál, az nyugtalanná tett. Óvtam, és kissé talán féltettem is, féltem, hogy a sok feszültség, amit elnyom magában, egyszer ki fog robbanni, és akkor aztán kő kövön nem marad.

Próbáltam nyitott lenni. Nem válogattam, nem néztem, passzolnak-e az ideálomhoz a csajok, mondhatjuk úgy is, hogy lyukra mentem. Mégse sikerült gólt lőnöm. El se jutottam a kapuig, mert már a csókolózásoknál elment a kedvem a szájak tulajdonosaitól. Egyszerűen szólva unalmas volt. Semmi. Egy nagy büdös semmi! Ha Seungwoo ajka az enyémhez ért, a testem automatikusan cselekedett, azonnal közelebb húztam őt magamhoz, vagy beletúrtam a hajába, reagáltam minden rezdülésére, a csajok meg sem hatottak. Kezdtem komolyan kétségbe esni, hogy mi van, ha átpártoltam a másik oldalra, de amikor ránéztem egy lányok által szexinek tartott srácra, és elképzeltem, hogy – csak! – megfogom a kezét, elfogott valami velőtrázó iszonyat, futkosott tőle a hátamon a hideg.

Hosszan tartó keresgélés után akármennyire próbáltam, nem tudtam kiverni a tudatomból Seungwoot, nagyon ügyesen, és nagyon ragadósan odatapadt. Ha meg akartam könnyebbülni az elkövetkezendő napokban, kénytelen voltam felkeresni.

Kissé letörten, és iszonyatosan fáradtan indultam Wooseok keresésére, és földbe gyökerezett a lábam, amikor rátaláltam. Egy nálam alacsonyabb, de Wooseoknál éppen magasabb fickó szorította a falhoz a barátomat, és a nyelve az ajkai közt matatott. Ez már éppen eléggé sokkoló lett volna, de Wooseok izmai megfeszültek, a fejét a falnak nyomta, a szemeit összeszorította, és mintha könnyek csillogtak volna az arcán.

Azonnal ellepte a vörös köd a fejemet, ráugrottam az erőszakoskodó állatra, és nem kíméltem az ütéseimmel. Fájdalmat okozott annak, aki számomra a legfontosabb volt, így kamatostul kellett visszaadnom neki. Nem voltam verekedős típus, sosem kerestem a bajt ilyen téren, de a barátomat meg kellett védenem, bármi áron. Vele kellett volna maradnom – mardosott a bűntudat.

Miután a fickót kellően elintéztem, azonnal a karjaimba zártam Wooseokot, és amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam vele a partiről. Nagyon megijedt, remegett a teste, kapkodta a levegőt a kialakulni kész pániktól, és a szép szeme fájó könnyekben úszott.

– Annyira sajnálom, Wooseokie! Annyira sajnálom! – ölelgettem, mint egy kisgyereket, akit a rémálomtól akar megvédeni az apja.

El akartam rejteni a rossz elől, biztonságba akartam helyezni, meg akartam nyugtatni, így felvittem magamhoz. Leültettem a kanapéra, jó alaposan bebugyoláltam egy pokrócba, és feltettem főni a vizet egy jó, forró teához. Moobin nem volt otthon, így nem kellett egyszerre két személyt nyugtatnom, minden figyelmemet Wooseoknak szenteltem.

– Tessék, idd ezt meg! – toltam oda elé a már kész teát, és vártam, hogy elkezdjen beszélni.

Nehéz lehetett, mert bizonyára nem akarta feleleveníteni, ami történt, de ha magában tartotta, csak megnehezítette a saját helyzetét. Ahhoz, hogy egy traumát feldolgozzunk, néha szükséges, hogy a barátunkkal, vagy azzal, akiben megbízunk, átbeszéljük. Reméltem, vagyok olyan értékes személy Wooseok számára, hogy megnyíljon előttem.

– Ismerem őt – kezdte Wooseok sírástól rekedt, fájdalmas hangon. – Egy egyetemre járunk vele. Régebben azt hittem, hogy csak szívélyeskedő, de most már tudom, hogy… nem csak az.

– Adtál neki valami jelet, amit esetleg félreérthetett?

– Dehogy adtam! – sóhajtott fel fáradtan. – Azt mondta, hogy ne tagadjam, hogy vonzódom a férfiakhoz, mert látott a pasimmal. Jinhyuk, tényleg ennyire úgy tűnik, mintha együtt lennénk Moobinnal?

Ha nem ilyen helyzetben lettünk volna, elsütöttem volna egy poént, hogy mostanában inkább veszekedő házaspárnak tűntek, de ez nem a vicc ideje volt. Wooseok egyszerűen más lett Moobin mellett, az egész kisugárzása megváltozott, a hanghordozása, a tekintete, minden. Nem azt mondom, hogy sugárzott belőle a vonzalom, vagy a szerelem, egyszerűen csak egy olyan Wooseokot láttam olyankor, akit máskor soha. Bárminek is neveztük azt az érzést, ami ilyenkor a hatalmába kerítette, az biztos, hogy csak Moobin volt képes kihozni belőle.

– Biztos bemagyarázta magának, hogyha jóban vagy egy sráccal, aki nem én vagyok, akkor az már a pasid, és ez igazságtalan vele szemben. Vannak ilyen megszállottak.

– Undorító. Undorító csókolózni egy férfival.

Erre most nem tudtam mit mondani, mert én kicsit sem éreztem undorítónak Seungwooval a csókot, sőt… Mégse kardoskodhattam a pozitív oldal mellett, mert ez nem olyan, amit bárkire rá lehet erőltetni. Ráadásul a helyzetet bonyolítja, hogy ez a csók nem akart csók volt, vagyis Wooseok egy olyan férfival, akit megkedvelne, romantikus érzelmeket táplálna felé, könnyebben csókolózna, mint egy olyannal, aki erőszakos és durva. Ezt a rossz élményt nem általánosíthatta ilyen egyszerűen.

– Nekem ez senkivel se működne. Soha.

Lágyan simítottam meg Wooseok fejét, és kissé közelebb húzódtam hozzá. Lassan hajoltam közelebb, kissé megállva az orránál, de még akkor sem húzódott el. Nézett rám a nagy, kerek szemével, de se félelmet, se döbbenetet nem láttam benne, mintha természetes lenne két baráttól, hogy ilyen közel vannak egymáshoz. Éppen csak, hogy hozzáért az ajkam az övéhez, máris elhúzódtam, de se nem kaptam pofont, se nem akart megölni, mintha meg sem történt volna.

– Aha, ez így már elég világos! – vágta belém az ideget azonnal egy dühös, becsmérlő és mélyen csalódott hang.

Az ajtó irányába kaptam a fejem, ahol Moobin nézet velem farkasszemet, de nem tartott sokáig a szemkontaktus, azonnal elviharzott a fürdő irányába. Követtem, próbáltam megmagyarázni neki, hogy amit látott, az nem volt semmi, az ég világon nincs köztem és Wooseok között semmi, de nem hitt nekem. Csak pakolt és pakolt, szépen lassan a sporttáskájába suvasztotta minden cuccát – ami nem volt túl sok sajnos –, és meg sem hallotta a kifogásaimat. Mégsem rendezett jelenetet Wooseok előtt, csak a folyosón esett nekem tehetetlen dühvel.

– Hogy lehettél ilyen aljas, hyung?! Azt hittem, hogy te vagy a legnagyobb támogatója az érzéseimnek, erre titokban rámozdulsz a hyungra? Így már értem, hogy miért nem akart nyitni felém soha. Te vagy a legjobb barátja! Hogy győzhetnélek le éppen téged?

– Moobin, mondom, hogy félreérted! Nem kell engem legyőznöd, mert nem érdekel Wooseok. Nem így érdekel, csak barátilag. Meg van nekem a saját pasim!

Jó, Seungwoo nem volt a pasim, de a kategóriába viszonylag belefért. Vele kavartam, rá gondoltam, őt akartam. Wooseoknál csak kíváncsi voltam, hogy az undora, vagy az, hogy nem akarja megpróbálni ezt a fajta szerelmet abból fakad-e, hogy teljes mértékbe hetero, vagy inkább abból, hogy nem mer megbízni senkiben. Mivel egy kicsit se ellenkezett a kísérlet alatt, az utóbbi állt fenn. Ahogy sejtettem. Még mindig nem dolgozta fel, hogy a barátnője mindenki szeme láttára csalta meg, és alázta meg. Szegény Wooseok.

 Nem tudtam visszatartani Moobint, bárhogy próbáltam, és nagyon reméltem, hogyha elpárolog a haragja, visszatér, és nyugodt fejjel megbeszélhetjük, mi történt és mit látott, vagy vélt látni.

– Nem akarom, hogy Moobin bánatos legyen – motyogta szomorúan a pokrócba Wooseok.

– Hihetetlenek vagytok. – Csak ennyit mondtam. Nem tudtam felfogni, hogyan reagálhatnak ilyen érzékenyen egymásra. Mi nem voltunk ilyenek Wooseokkal, pedig iszonyatosan fájt őt szenvedni látnom. Tényleg kivételes barátai egymásnak.

Másnap Moobin nem volt hajlandó válaszolni se az én, se Wooseok hívására, de ez még nem ejtett kétségbe minket, hiszen dühösen ez érthető viselkedés. Az már sokkal inkább, amikor az esti fellépésen hiányzott a bandából, és az új leader azt mondta, Moobin egészségügyi okokból ma nem tud részt venni a fellépésen. Ez persze lehetett annak a feldíszített formája, hogy kirúgták, de az előző este történtek fényében én ennél ijedősebb voltam.

Hívogattam és hívogattam, de nem reagált, üzenetben még csak nem is látta, amit írtam. Nagyon féltem, hogy világgá ment, vagy rosszabb, bántotta magát.

– Ilyenkor mi az istenért nem vagyok sasaeng?! Akkor tudnám, hol van és mit csinál! – mérgelődtem. Annyit járkáltam fel s alá, hogy nem lepődtem volna meg, ha kikoptattam volna a szőnyeget.

– Van egy ötletem! – égett fel a képzeletbeli lámpa Wooseok feje felett, és telefonálni kezdett.

Habár Hyeeseok nem volt sasaeng, csak nagyon rajongó tinilány, ismerte azokat az oldalakat, és a hozzájuk kellő jelszavakat, ahol olyan emberek tanyáztak, akiket a jogrend szerint én simán becsuktam volna egy kis elmélkedésre. Most mégis hasznunkra vált a fanatizmusuk, a titkos fórumukról tudtuk meg, hogy aznap késődélután, nem sokkal a fellépés előtt mentő érkezett az SM épületéhez.

– Be kell jutnunk oda! – kapaszkodott a karomba Wooseok. – Aggódom Moobinért!

– Nem fognak beengedni minket. Csak az ott dolgozók, meg max a csókosok mehetnek be. Minket röhögve hazaküldenek. Ha csak nem ismersz egy idolt, aki nem Moobin, esélytelen a bejutás.

A pofám leszakadt, hogy Wooseoknak titokban milyen összeköttetései vannak, csak telefonált egyet, rimánkodott egy sort valamilyen hyungnak, és már zöld utat is kaptunk az épületbe. Útközben kifaggattam, honnan ismer sztárokat, ha soha nem haverkodott a szülei pacienseivel.

– Donghan hyunggal először az egyetemen találkoztam, aztán anyáék akarták szerződtetni cégarcnak, de nem vállalta. Valamiért kedvel engem. Azt mondta, ez nála ritka.

– Akkor köszönjük meg a sorsnak, hogy Donghan hyung ízlésébe beletartozol, és húzzunk be, de azonnal Moobinhoz! Sofőr, taposson bele! – bíztattam a kormány mögött ülő negyvenes férfit, hogy csipkedje magát.

Az SM épületébe csak kóddal lehet bejutni, vagy úgy, ha a biztonsági őrnek előre leszólt valaki, hogy vendégeket vár. Wooseok csak annyit mondott még el a meséjéből, hogy „Donghan hyung…”, és máris bent voltunk. Saját bőrömön tapasztalhattam a belső összeköttetések valódi erejét.

Moobin a gyengélkedőn feküdt, karjában infúzióval, és a szeme homályosságából ítélve, nem kis adag nyugtatót kaphatott. Az orvos azt mondta, nem lehetünk bent nála sokáig, Wooseok szinte be sem jött, csak megállt az ajtónál, és próbált beleolvadni az árnyékba. Moobin észre sem vette, hogy ott van, végig csak hozzám beszélt akadozva, hosszú szünetekkel, kissé össze-vissza.

– Nem akartam csalódást okozni, hyung! Túl sok volt. Túl sok.

– Mi volt sok, Moobin? – fogtam meg a kezét, és erősen tartottam, hátha abból erőt meríthet.

– Nem bírtam már.

– Mit? A bandatagok megint piszkáltak?

– Nem. Nem erről van szó – sóhajtott fel Moobin. Annyira fájdalmas volt ez az apró hang, hihetetlennek tartottam, hogy ennyi minden cipeljen a lelkén. – Nem bírtam látni magam többé. Nem bírtam elviselni az arcomat.

Vannak pillanatok, amikor minden szó bennakad, még nekem is, aki mindig képes valami hülyeséget összehordani. Erre nem tudtam mit felelni, csak abban lettem iszonyatosan biztos, hogy ezt nem hagyhatom tovább fajulni. Moobinnak segítség kellett, orvosi segítség, és stressz-mentes élet, amit ilyen környezetben, ilyen munkatempóval, ilyen csapattársakkal lehetetlen megvalósítani.

– Hyung, ne vedd el tőlem Wooseok hyungot! Ő nekem a legfontosabb a világon. Ő az én kincsem.

– Nem veszem el! Nem fogom, ígérem!

– Nem bántottam magam, csak beledobtam a széket a tükörbe. A többiek csak mondták és mondták, hogy haszontalan vagyok, undorító, tehetségtelen, semmirekellő söpredék, és én csak néztem magam a tükörben, és egyszerűen megundorodtam attól, amit láttam. Ha Wooseok hyung mellettem van, szépnek érzem magam. Az ő szemében szépnek látom magam.

Megsimogattam Moobin fejét, megkértem, pihenje ki magát, és biztosítottam róla, hogyha meggyógyul, tárt karokkal várom otthon, és mindent elintézünk. Azt mondtam, Wooseok is vár rá, ez megnyugtatta.

Átkaroltam Wooseokot, ahogy kimentünk, és reméltem, hogy nem haragszik meg rám, amiért a nevében beszéltem. Nem tettem túl nagy ígéretet, hiszen valóban aggódott Moobinért, és bizonyára várta, hogy felépüljön. De Wooseok sincs acélból, és vele is sok minden történt abban a pár napban.

– Miért tesz rám ekkora terhet? – nyögött fel, amikor kellő távolságba kerültünk az SM épületétől. – Miért vagyok neki ilyen fontos? Annyira megterhelő.

– Nem kell felelősséget vállalnod érte, Wooseok. Csak legyél a barátja.

– Néha iszonyatosan nehéz barátnak lenni. Megfordult velem a szoba, amikor az arcát említette. Miattam vesztette el a magabiztosságát!

Talán a nagy nyomás, vagy az idegesség miatt, de ahelyett, hogy szóval csitítottam volna Wooseokot, úgy megráztam, hogy az engem is meglepett. Dühös voltam, a tehetetlenség tett azzá, mert újból azt éreztem, hogy képtelen vagyok egyben tartani a barátaimat. Mindketten fontosak voltak nekem, és mindkettőt boldognak akartam látni, erre ha az egyik padlóra került, ment utána a másik is, mintha össze lennének kötve.

– Fejezd ezt be, Wooseok! Nagyon gyorsan fejezd be! Bármi is történt, az a múlt, és Moobin számít rád. Bízik benned. Szeret téged. Még ha a te hibád is lenne, már ezerszer megbocsátott érte.

– De én nem tudok megbocsátani magamnak! – kiabált rám, és kirántotta magát a szorításomból. – Hazamegyek! Holnapig ne keress!

Örültem, hogy Wooseok csak ennyit mondott, ő sosem beszélt félre. Ha azt mondta: „Jinhyuk, többé nem akarlak látni”, az valóban azt jelentette, hogy egy életre megutált. Így csak időre volt szüksége, egy kis magányra, hogy rendezze a gondolatait, és én megadtam ezt neki. Nekem is szükségem volt arra, hogy megnyugtassam a lelkemet.

Szégyelltem magam, amiért ilyen későn zargattam fel Seungwoot a pihenéséből, de amikor szorosan magamhoz öleltem, és a nyakába fúrtam az arcomat, a problémák mintha összementek volna. Seungwoo erős volt, de közben gyengéd. Magabiztos, de zavarba eső. Férfias és szép. Ellentétes tulajdonságok általában kioltották egymást, vagy versengtek a dominanciáért, nála viszont szépen megéltek a másik mellett, és egyszerre, vagy párhuzamosan voltak jelen. Lenyűgözött Seungwoo összetettsége.

Mindent elmondtam neki, hagytam, hogy a hajamat simogassa, hogy ezúttal ő öleljen engem az ágyban, és én bújjak hozzá. Nem volt egy kicsit sem furcsa, megnyugtatott, mint kisgyerekként, ha az anyukám teát hozott be a megfázásomra, és megvárta, amíg a hőmérő megmutatja a lázamat. Régen kívánt gondoskodást pótolt ezzel a pár, kedves gesztusával Seungwoo.

– Jinhyuk, te egy nagyon kedves ember vagy. Őszintén aggódsz a barátaidért. Igazán szerencsések.

– Te is szerencsés vagy – kúsztam kissé feljebb, és összeérintettem az ajkunkat.

Nem vallottam be neki semmit, de bíztam benne, hogy érzi a hálámat, és az érzelmeimet a csókon keresztül. Nem tudtam még megfogalmazni, hogy mit éreztem iránta, de azt tudtam, hogy az érzéseim komolyak és igazak. Bármit is hozott a sors, bármit is szóltak volna hozzá a szüleim, én akartam ezt az embert, és már nem csak testileg. Meg akartam ismerni, és talán… Nem, az még túl korai lenne.

My Precious! - 9. fejezet: Nagy lépések

Wooseok:

Miután olyan jó visszajelzést kaptam Moobintól a rajzomra, úgy döntöttem, megkérem, kísérjen el a könyvtárba. Meg akartam mutatni neki belülről is, és a plusz keze se jött rosszul a cipekedésnél. Volt mit visszavinnem, és ki is akartam venni ugyanennyit. Olyan sok ember látogatott oda, hogy nem lehetett mindenkit megjegyezni, de volt ott egy szemüveges fiú, akivel már sokszor akartuk levenni ugyanazt a könyvet a polcról, ezért is jegyeztem meg az arcát. Bólintottam felé köszönésképpen, amit egy aprócska pillantással viszonzott. Rókaszerű, vékony, húzott szeme volt, hosszú, egyenes orra, és vékony szája. A szemüvegünk egyezett, de amíg az én tekintetem inkább kedves, az övé inkább hűvös volt. A barátja, aki fojtott hangon magyarázott valamit, azonnal elhallgatott, amikor észrevett, és mélyen meghajolt.

– Wow, hyung! Ez a srác is still! – jegyezte meg ámuldozva, mire a rókafiú csak bosszúsan beletúrt a fekete hajába.

– Maradj már!

– Hyung, most miért vagy ilyen? – háborodott fel a mosolygósszemű, de a veszekedés további részleteit már nem ismertük meg, mert nekünk az emeleten volt dolgunk.

Moobin csendben követett, amikor oda pillantottam felé, láttam, mennyire lenyűgözi a könyvtár. Emlékszem, én is így reagáltam elsőre, a különleges hangulat, a régiesség, a tudás jelenléte mámorítóan hatott minden könyvmolyra.

– Inkább a regényeket vagy a verseket szereted? – kérdeztem Moobinie-t.

– A regényeket, de ne legyen túl hosszú.

Egy kisregényt választottam Moobinnak, amit előző félévben olvastam el egy szemináriumra, mesés elemekkel tarkított romantikus hőstörténet, kezdésnek nem túl nehéz a nyelvezete, és sok értelmezése lehet a szimbólumoknak és a felvonultatott fantasztikus elemeknek. Amikor lecsipogtattam a könyveket, és szatyorba tettük őket, Moobin akkor értette meg igazán, milyen irodalomszakra járni. Nem csak az agyamat edzettem, de a karjaimat is a sok cipekedéssel.

– Hyung, nem vagy semmi, hogy ezeket nem csak, hogy hazaviszed, de el is olvasod.

– Az egyik a tiéd – pontosítottam, és átvettem tőle a szatyrot. – Ma otthon alszom. Majd egyszer megmutatom a házunkat, csak előtte meg kell puhítanom a szüleimet.

– Rendben, hyung – mosolyodott el, és addig nem mozdult a sarokról, amíg el nem tűntem. Ezt onnan tudtam, hogy a busz ablakából figyelemmel kísértem Moobint. Aranyos volt.

A hétvégét a húgommal töltöttem, próbáltam értékes időt tölteni vele, hiszen olyan ritkán találkoztunk. Ennek eredményeként az olvasnivalókkal nem sokat haladtam, és ha Hyeeseok éppen a barátnőivel trécselt telefonon, én Moobinnal chateltem, úgyhogy a könyvek továbbra is ott pihentek a szatyorban. Moobinnak tetszett a könyv, amit adtam, élvezetes volt figyelemmel kísérni, hogyan halad benne.

Hétfőn, amikor megláttam Jinhyukot, ahogy karikás szemmel, szinte alszik a padjában, nem kellett nyomozónak lennem ahhoz, hogy kiderítsem, mit csinált a hétvégén. Csak a szabadkredites óráink voltak közösek, de Jinhyuk az előadáson csak nagyon ritkán figyelt, fogalmam sem volt, jogon hogyan boldogul. Mert lehet, hogy eljátssza a tételeket, de ha nincs jegyzete, veszett ügy.

Jinhyuk viselkedésében azonban nem csak a fáradtság volt fura, hanem az is, ahogy egy kis fecnit gyűrögetett a pad alatt. A lapon csak annyi szerepelt: „Köszönöm”. Mintha valami zavarta volna, pedig ő ritkán őrlődött, azonnal kimondta, ha bántotta valami, most mégis hezitált.

– Jinhyuk, mi van? Látom rajtad, hogy bánt valami – fordultam oda hozzá az előadás végét követően.

– Wooseok, eljönnél velem a rendőrségre?

– Mit csináltál? – szegeztem neki azonnal a kérdést.

– Semmit – kérte ki magának tüntetően. – Be akarok jelenteni egy lopást, aminek szemtanúja voltam.

– Tegnap este?

– Igen… Az az igazság, hogy… meg akarom találni azt, akivel történt.

– Csak nem tetszik? – bökdöstem meg a könyökömmel.

– Az az igazság, hogy lefeküdtünk. Szeretném még látni.

Természetesen elkísértem, és jól nevelt fiúként nem turkáltam tovább a magánéletében. Fordított helyzetben ő azt is kipréselte volna belőlem, hogy hol voltak anyajegyek a csajon, de én nem szerettem túlzásba esni. Ha akarta, mesélt róla, ha nem, nem feszegettem. Jinhyuknak sok kapcsolata volt, a legtöbb egy éjszakáig tartott. Ha ez a lány valamiért felkeltette az érdeklődését, talán még valami maradandó is lehetett belőle.

A rendőrség épülete előtt várakozva eszembe jutott, amikor Moobinért mentünk ugyanoda, és szorosabbra vontam a kabátomat. Kirázott a hideg, ha arra az időszakra gondoltam. Moobin szenvedett, én nem álltam mellette jó barátként, és a segítségemmel csak kárt okoztam. Nagyon reméltem, hogy megbocsátott nekem, és azt is megbocsátja, hogy nem viszonzom az érzéseit.

Jinhyuk diadalittas mosollyal az arcán jött ki, tehát megszerzett fontos információkat, de a testbeszédében még mindig marat valami félszegség. A lány nevét se akarta elárulni, se azt, hol lakik, pedig legalább a kerület érdekelt volna. Nem akartam, hogy úgy járjon, mint én, és a szülei elővegyék a sznob arcukat, mert nem megfelelő számukra a fiúk társasága.

Végül a kisördög mégsem bírt velem, és amíg Jinhyuk elmosta az ebédbe szánt zöldségeket, kiloptam a cetlit a tárcájából. Nagy meglepetés ért, amikor elolvastam a nevet.

– Te, Jinhyuk! – közelítettem meg, és gonoszul elmosolyodtam. – A Seungwoo nem fiú név véletlenül?

– Te kis… – próbálta meg kikapni a kezemből a cetlit a langaléta barátom, de átbújtam a hónalja alatt.

– Most mindent visszakapsz, amit Moobinnal kapcsolatban mondtál nekem – figyelmeztettem. – Szóval lefeküdtél egy sráccal? Mi történt, Cassanova?

– Szögezzük le, hogy én nem így akartam…! – kezdett bele Jinhyuk, amiből egy egész szép kis történet kerekedett. Kíváncsi lettem volna, mennyi belőle az igaz.

Meglepett, hogy ilyen kapcsolatba kezdett, ez sosem volt jellemző rá. Ha mégis kipróbálta, akkor a partnere nagyon különleges személy lehet, vagy egyszerűen csak olyan részeg volt, hogy nem tűnt fel neki. Nem… Biztos, hogy feltűnt volna neki!

– És milyen a srác? Feminin?

– Nyakig – nyögte ki Jinhyuk pirulva. Ez se mindennapi látvány volt, hogy ő elpiruljon.

– Oké, de fejtől, vagy lábujjtól?

– Jó, mindent elmesélek, de szögezzük le, hogy én nem így akartam.

Jinhyuk:

Szögezzük le, hogy én nem így akartam. Muszáj ezzel kezdeni, mert soha semmilyen vonzalmam nem volt fiúk iránt, és az egész egyébként is csak Wooseok és Moobin hibája. Ők hozták be az életembe ezt a másfajta szerelmi lehetőséget, és… Egyszerűen csak az ő hibájuk, és kész!

Wooseok a hétvégét a szüleivel töltötte, úgyhogy az egyetemi haverokkal mentem el inni, de ők annyira figyelmen kívül hagytam engem, hogy a kezdeti közös italozásból az lett, hogy ők ez egyik asztalnál hülyültek, én meg a másiknál ittam egyedül. Nem tudom, hogy alakult ez így, mert mindig is én voltam a társaságok központja, de aznap este hiányzott onnan Wooseok, és fáradt is voltam, úgyhogy hagytam, hogy valaki ideiglenesen elvegye a posztomat.

Elmerengve az egyetemek szociális hálózatában emeltem el a számtól az italomat, amikor valaki szinte az ölembe esett. Vagyis, egészen pontosan az asztalomnak esett, ezzel meglökve engem, és így az italom a ruhámra folyt. Nem részeg volt, a lendülettől esett hátra. Magas volt és vékony, csak ennyit fogtam fel, de láttam, ahogy egy övtáskáért megy a harc közötte és egy alacsonyabb, zömökebb fickóval. Éppen odaszóltam volna valami cifrát nekik, amikor a magas fiú odarúgott egyet az alacsonynak, és a mozdulatából egyértelmű volt, hogy valaha küzdősportolt. Olyan jól irányzott, és erős ütést mért az ellenfelére, hogy biztos voltam benne, eltört a csávó combcsontja. A táskát még sem sikerült megszereznie, mert bár félig lesérült a törpe, a haverja gyorsan a táskáért vetette magát, és kitépve az atléta kezéből, már rohant is.

Én ültem ott, mint aki megfagyott, félig nyitott szájjal, és habár nem tudtam, hogy a történetben ki a támadó, és ki az áldozat, együtt éreztem azzal, akit eltalált az a rúgás. Szerencsétlen az elrohanók után bicegett, jól helyben hagyták.

Nem elég, hogy az italomnak lőttek, de az ingem is bűzlött az alkoholtól, már semmi okom nem volt maradni. Amennyire csak tudtam, szalvétával felitattam a tócsát, és indultam volna, amikor valaki hirtelen lefékezett az asztalomnál.

Felnéztem, és a küzdősportos fiúval néztem farkasszemet. Vékony, természetes szeme volt – értsd, nem dupla szemhéjú –, az arca kivörösödött a futástól, a fekete haja kissé a homlokába lógott, ha nem lett volna besütve, talán nem is látott volna ki alóla.

– Ne haragudj, hogy leöntöttelek! Veszek neked másikat. Csak ellopták a táskámat, és… – hadarta, meglepően magas hangon.

Furcsa egy fiú volt, mert, ahogy végig néztem rajta, láttam, ahogy a kivágott pólója alól kikandikál egy tetoválás a mellkasán, egy másik meg a nyakán, és elég széles vállai voltak, a hanghordozását, a testtartását és az arcát viszont inkább lágynak mondtam volna. Mintha egy adag masculin jegyet összegyúrtak volna egy adag femininnel.

– Oké, Bruce Lee, de miből akarsz meghívni, ha kiraboltak?

– Oh, igazad van – nevetett fel zavartan, és lerogyott az egyik székre. – El sem hiszem, hogy ez történt.

Nem tudtam meghazudtolni önmagamat, azonnal a segítségére siettem, elláttam jogi tanácsokkal, és eligazítottam, hogy a környéken hol talál rendőrséget. Minél hamarabb bejelentette, hogy kirabolták, annál több esélye volt, hogy megtalálják a tetteseket.

– Azt hagyd ki, hogy valószínűleg eltörted az egyik lábát. Mondd csak azt, hogy próbáltál védekezni, és az egyikük talán sántít egy kicsit.

– Biztos nem tört el, azért akkorát nem rúgtam – szabadkozott.

– Pedig nagyon csúnyán nézett ki. Szinte nekem fájt, ahogy néztem. Mit sportoltál?

– Taekwondóztam, de már régebben abbahagytam.

És innen kezdődött az, hogy elkezdtünk beszélgetni, és elfelejtettük, hogy nekem ragad az ingem az alkoholtól, neki pedig a rendőrségen kellene lennie. Seungwoo érdekes egy fiú volt, óvó bácsinak tanult, középiskolás korában versenyszerűen taekwondózott, de azóta csak edzőterembe járt, meg néha úszni, és igazából tök mindegy, hogy mit mondott, mert nagyon élveztem hallgatni, ahogy beszél. Olyan kellemes hangja volt, még ha kicsit magas is, biztos voltam benne, hogy a gyerekek imádni fogják, ha felolvas nekik.

Kikísértem a sikátorba, és megtaláltuk a táskáját, de a kulcsán kívül mindent elloptak tőle, nem volt se pénze, se jegye, így maximum gyalog juthatott volna haza. Szívesen felajánlottam volna neki, hogy adok kölcsön taxira, de minden készpénzemet elittam.

– Semmi gond, jót fog tenni a friss levegő.

– Vagy gyere át hozzám! Dumálunk, meg ilyenek… – vetettem fel. Hiszen Moobint is befogadtam, és Seungwoo áldozat volt… Nem akartam, hogy véget érjen a beszélgetésünk.

Útközben felhívtam Moobint, hogy otthon van-e, de azt mondta, egész éjjel a próbateremben fog gyakorolni, így nem kellett azon agyalnom, hogyan szállásoljam el az ideiglenese lakótársamat, a kanapé felszabadult.

Seungwoo jófiú volt, nem drogozott, nem cigizett, elmondása szerint csak egy italra ugrott le, amikor kirabolták, és a tetoválásain, meg a fülbevalóján kívül nem volt benne semmi polgárpukkasztó.

A lakásomban nagy volt a rend, hála Moobinnak, így nem kellett szégyenkeznem semmi miatt, mégis kissé feszengtem. El akartam nyerni Seungwoo szimpátiáját, úgyhogy azonnal felajánlottam, hogy keressünk neki valami pizsamaszerűt, ne a szűk farmerjában, és a kivágott fölsőjében aludjon.

– Igen, ez a szobám – mondtam bugyután, és nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, miután körbe intettem a szobában.

– Látom, az ágy a lényeg – kuncogott Seungwoo, és éreztem, ahogy kigyullad az arcom. Mi tagadás, a hálómat alvásra és szexre terveztem be.

Éppen fordultam volna, hogy kinyissam a szekrényt, és előássak belőle valamit, ami jó Seungwoo széles vállaira, amikor megragadta a karomat, és másodpercekkel később már az ajkamon éreztem az övét.

Ellenkezni akartam, elmondani neki, hogy valamit félreértett, és nekem nem tetszenek a fiúk, nem azért hívtam fel, hogy szexeljünk, de túl jól csókolt. A korábban zavar keltette melegség az egész arcomat elöntötte, majd levándorolt a nyakamra, és onnan egyre lejjebb terjedt, olyan részre is, ahová nem számítottam, hogy el fog jutni.

Felizgatott egy fiú, csak az, hogy csókolózom vele, és megpróbálom a tudtára adni, hogy én vagyok az irányító fél. Küzdöttünk a dominanciáért, és Seungwoo végül megadta magát, hagyta, hogy én irányítsam a csókot, de továbbra is kezdeményező maradt. Mintha tűzviharba kerültünk volna, teljesen elvesztettem a fejem, nem foglalkoztam semmilyen racionalistással, amikor ledőltünk az ágyra, birtokba vettem a nyakát. Minden négyzetmilliméterét végigcsókoltam, a nyelvemet végighúzva a tetoválásán, majd áttértem a mellkasára, és ott is megcsináltam ugyanezt. Ha furcsa is volt, hogy nincsen kerek, feszes melle, az csak egy pillanatig tartott, ugyanis helyette finom, selymes, édeskés volt a bőre, és a sóhajai az egekig korbácsolták a vágyaimat. Többet akartam hallani belőlük, teljesen az irányításom alá vonni a testét és a vágyait, hogy csak értem nyögjön, olyan hangosan és olyan magasan, mint még soha.

Minden könnyen ment, nem fagytam le a szokatlanabb részeknél se, és amikor Seungwoo átkarolta a hátamat, és szinte magába húzott, már nem is számított semmi. Csókoltam a fülét, magamba szívtam az parfümjének édes illatát, és hallgattam, ahogy nyöszörög. Kifulladásig hajszoltam magunkat, és vigyorral az arcomon nyomott el az álom. Életemben nem szexeltem még ilyen jót.

Másnap aztán kalapácsként csapott arcon a tudat, hogy lefeküdtem egy sráccal, és nem csak, hogy lefeküdtem, de újra megtenném. Látni akartam Seungwoot, akiről nem tudtam, hol lakik, mi a száma, és hogyan találhatnám meg, de a rendőrség segíthetett ebben. Persze ez sem volt biztos terv, ügyesnek kellett lennem, hogy gyorsan lelessem az adatait, de elég volt csak egy cím, vagy egy telefonszám, a többit már kinyomoztam magamtól.

Wooseok persze halálra cikizett, hogy viszonyom volt egy sráccal, pedig neki udvarolt egy, és szerintem aranyosak lettek volna, hiába ellenkezett annyira. Moobin kedves, rendes gyerek volt, Wooseoknak meg nem ártott volna, ha végre kockáztat, és nem csak belesüpped a könnyűbe és kényelmesbe.

Persze, a kíváncsi kis ördögfióka el akart kísérni Seungwoohoz, de nem mertem rögtön a lakásához menni, hiszen mit mondhattam volna? „Jó volt az éjszaka, ismételjük meg.”? Hülyén éreztem magam, és nem akartam, hogy Wooseok lássa a bénázásomat, úgyhogy csak a társasház körül lebzseltünk, és amikor megpillantottam Seungwoot, lehúztam az egyik padra Wooseokot.

– Ott van – intettem az irányába a fejemmel, nem kis sokkal a hangomban. Vizsgákon nem izgultam ennyire.

– Ez egy tök csávós srác, Jinhyuk! Vele feküdtél le?

Le kellett csekkolnom, hogy ugyanarról beszélünk-e, de csak Seungwoo sétált át a parkolón, úgyhogy más nem lehetett. Nem tudom, Wooseok mit talál benne tök csávósnak, szerintem annyira nem volt az.

– Te, Jinhyuk! Ki is volt alul?

– Ő, te szemét! – vágtam vállon a barátomat, ahogy ő szokott engem. Tényleg jó érzés volt, már értettem, miért csinálta mindig, ha piszkáltam. – Most mit csináljak?

– Szólítsd le! De gyorsan, mielőtt még bemegy!

Idegennek tűnt a hangom, ahogy megszólítottam Seungwoot, egy pillanatra el is bizonytalanodtam benne, hogy tényleg ő-e az, de kétség se fért hozzá, ő volt. Úristen, most mit kellene csinálnom?

– Oh, szia, Jinhyuk! Hát te mit csinálsz itt? Nem pont az ellenkező irányba laksz? – köszöntött mosolyogva. Ő nem tűnt idegesnek.

– Csak erre jártam. Szóval itt laksz? – intettem a kapura.

– Igen. Kicseréltem a zárakat. A cuccaim sajnos nem lettek meg.

– Sajnálom.

– De pénzem újra van, és meghívnálak egy teára, vagy bármire, ha ráérsz. Tartozom neked vele.

Szerintem nem tartozott nekem semmivel, de elfogadtam az ajánlatát, és követtem egy közeli kávézóba. Mintha életem első randijára mentem volna, a torkomban dobogott a szívem, azt se tudtam volna megmondani, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, és egyetlen téma se jutott eszembe.

Úgy ültem ott, mint egy idióta, feszengtem, a gyomrom görcsben állt, és csak hallgattam Seungwoot, ahogy az egyetemértől beszélt, meg az óráiról, de nem tudtam volna visszamondani, mit mondott.

– Jinhyuk, miért kerestél meg, ha nem akarsz velem beszélni? Vagy más miatt volt?

– Nem, dehogy! Engem nagyon érdekelsz, csak… Fogalmam sincs, hogy mit csinálok éppen. Tökre kivagyok.

Seungwoo kinevetett, és bíztatóan megszorította a kezemet. Amikor végre a szemébe néztem, és nem csak az állát fixíroztam, kedvem támadt szájon csókolni. Hogy lehetett valaki ennyire megkapó? Teljesen elvarázsolt.

– Ide hívom Wooseokot! – bukott ki belőlem, és már tárcsáztam is.

Wooseok jelenléte persze semmit nem segített, csak még idegesebb lettem, hogy a legjobb barátom egy asztalnál ül az éjszakai partneremmel, de legalább volt valaki, aki tudott kommunikálni Seungwooval. Ezek ketten elég jól megértették egymást, könyvekről beszéltek, meg a gyerekekről, én meg csak néztem, ahogy Seungwoo szája mozog, és felrémlett, ahogy a vállamat csókolta, miközben benne mozogtam.

– Tényleg szép szemed van. Jinhyuk említette.

– Mi?! Én nem is mondtam ilyet! Nem, mintha nem lenne szép a szemed, csak én nem mondtam ezt – kértem ki magamnak, majd korrigáltam nem túl ügyesen. Nem akartam, hogy Seungwoo azt higgye, hogy nincs szép szeme. Mert valójában tényleg szép, csak én nem mondtam ilyet Wooseoknak.

– Hát, köszönöm szépen – jött zavarba Seungwoo a bóktól. Úristen, de édes!

Wooseokban volt annyi emberség, hogy fél órás kínzást követően felvetette, neki dolga van, és ezen felbuzdulva fizettünk, és otthagytuk a kávézót. Amint kettesben maradtunk Seungwooval, és nem kellett tétlenül ülni egy asztalnál, szépen lassan kezdtem felengedni. Láthatóan jól szórakozott azon, hogy nem tudok mit kezdeni magammal a közelében, és amikor odaértünk a társasház kapujához, huncut fény költözött a tekintetébe.

– Ha van kedved, feljöhetnél. Ott talán magadra találsz.

Nem tetszett, hogy rajtam élcelődik, de belementem a felajánlásba, kíváncsi voltam a lakására. Rendezettségre számítottam, de arra nem, hogy annyira otthonos lesz, hogy legszívesebben odaköltöztem volna. Az én lakásom egy igazi legénylakás volt, Wooseok régi otthona egy prospektusbeli változat, Wooseok szinte semmit nem lakott le, mintha a föld fölött lebegne, akár egy tollpihe. Seungwoo velünk ellentétben nem lakásban lakott, hanem otthona volt.

– Wow, ez nagyon jól néz ki! – néztem körbe.

Kicsi lakás volt, hasonló az enyémhez, csak egyetlen ajtóval többel, de a konyha-ebédlő-nappali kombót már ismertem, és a három ajtó közül az egyik mögött a szobáját sejtettem, a másik mögött a fürdőt, és a harmadik talán edzőterem, vagy raktár lehetett.

– Kérsz inni valamit? – kérdezte Seungwoo zavartan. Úgy tűnt, elfelejtette, hogy egy kávézóból jöttünk.

– Téged kérlek – húztam oda magamhoz, és csókot nyomtam a szájára.

Teljesen tisztán furcsa volt, hogy egy fiút a derekánál fogva húzok magamhoz, és gyenge, vékony karok helyett izmosak fonják körbe a nyakamat. Mégsem vesztettem el a magabiztosságomat, úgy kóstolgattam Seungwoo finom, édes ajkait, mintha már ezer éve hiányoltam volna őket. Újra éreztem, ahogy a melegség szétárad a testemben, csak ezúttal az arcom helyett a mellkasomból indult ki. Nem értettem, hogy lehet rám ilyen erős benyomással valaki.

– Nem értem, miért vonzódom így hozzád – vallotta be Seungwoo.

– Bevallom, gyerekként lenyeltem egy mágnest – próbáltam viccel oldani a feszült szituációt, mire Seungwoo hatalmas szemekkel nézett rám.

Féltem, hogy végleg megöltem a hangulatot, amikor kitört belőle a nevetés, majd magával húzott a kanapéra.

– Akkor úgy tűnik, én is lenyeltem egyet – súgta a számra, és táncra hívta a nyelvemet.

Hiába Seungwoo együttműködése, ezúttal nem tagadhattam le, hogy új nekem a szituáció. Már nem ment olyan könnyen a tény, hogy az ujjaimmal készítsem fel őt a behatolásra, se az, hogyha a lába közé nyúlok, valami, az enyémhez hasonlót találok ott.

– Csinálom én, ha szeretnéd – pihegett Seungwoo a kanapén. Persze, hogy félreértettem.

– Nem, én nem leszek alul! – Seungwoo csak elnézően mosolygott ezen.

– Úgy értem, csinálom én a nehéz részt. Te csak tedd be – súgta a fülembe, majd lassan végignyalt rajta, és már hanyatt is dobta magát.

Kérte, hogy ne nézzem közben, mert zavarba hozom, de egyszerűen az arcára tapadt a tekintetem, olyan buja és erotikus volt. Egyetlen pornófilmben nem láttam még ilyen csábító arcot. Akartam őt. Azonnal. Mégis visszafogtam magam, mert féltem, fájdalmat okoznék neki, ha egyszer csak ráfordulnék, és magamévá tenném. Nyúltam le, hogy amíg ő készülődik, én is játsszak egy kicsit, de megelőzött, és a puha tenyerébe fogta az ékességemet. Határozott marka volt, biztosan simogatott, mégis volt az érintésében valami kedves, bájos törődés.

Vörössé szívtam az ajkát, miközben a kezei egyre gyorsabban mozogtak rajtam, és magában, és amikor nyöszörögve arra kért, kezdjem el, nem várattam sokáig. Annyira szűk volt a korábbi tapasztalatimmal összevetve, hogy nem is ártott, hogy a gumit is bekentem némi hűvös géllel.

Seungwooval szexelni felért egy délutáni edzéssel, hihetetlenül elfáradtam benne, de ez kellemes fáradtság volt, és jól esett, ahogy a karjaimban pihent. A finom, puha haja csiklandozta a mellkasomat, de nem bújt oda igazán, azért szerelmesek nem voltunk. Élveztük egymás társaságát, de nem csak a teste kellett, meg akartam ismerni. Reméltem, hogy a barátságunk is olyan jól fog alakulni, mint a testi kapcsoltunk.

Moobin:

Mindig tartottam tőle, ha Wooseokkal együtt aludtam, mert félem, egyszer elszakad a cérna, és egyszerűen megcsókol. Pedig úgy dédelgettem az első csókunkról szőtt álmokat, mint apró kincseket. Azt akartam, hogy különleges legyen, ha már se az első csókom, se az első együttlétem nem volt az. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedek, és nem fiúhoz méltóak ezek az álmok, de végre valamit különlesnek akartam az életemben.

Sokat készültem arra az estére – főleg, hogy Jinhyuk hyung nem aludt otthon, és átengedte az ágyát. Úgy terveztem, teszek egy próbát. Talán ismét úgy járok, mint az asztalnál, és csak Wooseok arcát érheti a szám, de legalább meg akartam próbálni elcsábítani őt.

A vacsora jól sikerült, egy kis borral a kellő hangulatba is értünk, mégis, amikor az ágyban feküdtünk, behúzott függönyöknél, izgultam. Nem mertem megmozdulni, nem tudtam, mit kellene mondanom előtte, egyáltalán mondjak-e bármit.

– Moobin… – súgta Wooseok óvatosan, talán azt hitte, hogy alszom már.

Oda akartam hajolni fölé, hogy pár édes semmiség múlva lassan, óvatosan összeérintsem a szánkat, de elragadott a hév, és egyszerűen megcsókoltam. Wooseok persze úgy reagált rá, ahogy sejtettem, először lefagyott, majd erősen eltaszított a vállamnak feszítve az apró tenyereit.

– Mit csinálsz? – rivallt rám dühösen. – Ezt már megbeszéltük!

– De, hyung, te meg sem próbálod! – emeltem fel én is a hangomat.

– Mert mondtam, hogy ez nekem nem jön be. Mit nem értesz?

– Az a baj, hyung, hogy itt csak én próbálkozok. Te esélyt sem adsz. Ha én nem reménykedem, és teszek lépéseket feléd, az örökkévalóságig várhatok, hogy te kezdeményezz!

– Mert nem vonzódom hozzád, Moobin!

A sírás kerülgetett. Nem értettem, miért ilyen kegyetlen velem. Nem azt akartam, hogy belemenjen egy olyan kapcsolatba, amiben nem érzi jól magát. Csak arra vágytam, hogy próbálja meg. Ha azt láttam volna, hogy ad egy esélyt, de aztán mégis azt mondja, hogy neki ez egyszerűen nem esik jól, megértettem volna. Így nem tudtam empatikus lenni. Úgy éreztem, igazságtalan velem, hiszen én annyiszor visszafogtam a vágyaimat, megértő és türelmes voltam vele.

– Hyung, miért nem adsz egy esélyt?

– Mert nem akarok. Hányszor mondjam még el? Annyira értetlen vagy!

– Te meg csak bántasz engem! Olyan vagy, mint a bandatársaim!

Ezt dühből mondtam, elkeseredettségből, de kimondtam, nem változathattam rajta. Wooseok vérig sértődött, ezt onnan tudtam, hogy kiugrott az ágyból, és ott akart hagyni. Bele kapaszkodtam a karjába, de lerázott, és ha nem csimpaszkodom rá ismét, képes lett volna egy szál pizsamában haza menni.

– Hyung, kérlek, ne hagyj itt! Nem csinálom többé.

– Minek maradnék itt, ha ilyet gondolsz rólam? Hogy lennék már olyan, mint azok a szemetek, akik beléd rúgnak minden egyes nap? Ilyenek látsz engem? Ilyen vagyok? Akkor miért barátkozol velem?

– Nem vagy ilyen, hyung. Nem úgy gondoltam. Én csak… Annyira fáj, hogy ilyen elutasító vagy velem. Nem kérem, hogy szeress. Csak azt szeretném, ha adnál egy esélyt.

Elsírtam magam, de az istenért se engedtem volna el Wooseok kezét. Úgy éreztem, ha hagyom elmenni, soha többé nem jön vissza. Csalódott voltam, sebzett és magányos. A kincsként féltett első csókunkat elrontottam az erőszakosságommal. Üresnek éreztem magam, mintha kiszakadt volna belőlem egy darab. Elvesztettem valami nagyon fontosat.

– Jól van, nem megyek el, de a kanapén fogok aludni – enyhült meg Wooseok, és átcuccolt a hálószobámból.

Rosszul aludtam az éjjel, ha sikerült is elaludnom, rémálmok gyötörtek, de próbáltam csendesen sírni, nehogy Wooseok hyung úgy érezze, érzelmileg akarom zsarolni. Mindent elrontottam, és ezt nem tudtam feldolgozni.

Másnap rezignáltam csináltam mindent, folyton elrontottam a gyakorláson a koreográfiát, amiért persze megkaptam a magamét a bandatagoktól. Utáltam már ezt az egészet. Nem akartam többé idol lenni, nem akartam, hogy folyton bántsanak.

Jinhyuk hyung azonnal kiszúrta rajtam, hogy nincs jó kedvem, vett nekem egy kávét, és valami srácról beszélt nekem, akit nemrég ismert meg. Nem tudtam követni a beszámolóját, folyton csak az járt a fejemben, hogy elveszítettem Wooseok hyungot. Mindent, ami volt közöttünk elrontottam az érzéseimmel. Bárcsak ne szeretném annyira! Bármennyire is fájt, ezt kívántam.

– Most kicsit nehéz neked, Moobin, de tarts ki! – paskolta meg a vállamat Jinhyuk hyung. Biztos azt hitte, a cégnél akasztottak így ki.

– De hyung, ugye majd jobb lesz?

Nem tudom, ezzel a kérdéssel mi tört fel bennem – vagy inkább össze –, de úgy zokogtam a vállán, mint egy gyerek. Rettegtem tőle, hogy Wooseok hyung nem akar többé látni. Gyűlöltem magam azért, amit tettem, és úgy éreztem, már semmi nem tud mosolyt rajzolni az arcomra. Legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba, és ki sem jöttem volna a takaró alól. Teljesen csak a napok, vagy tőlem akár meg is állhattak, már semmi nem érdekelt.

– Mivel Wooseok ma majdnem ilyen fejet vágott, mint te, gondolom, összevesztetek.

– A hyung is szomorú? Azt hittem, gyűlöl engem.

– A barátja vagy. Sosem tudna gyűlölni.

Elmeséltem neki, mi történt, és Jinhyuk hyung nem tudott mit mondani rá. Nagyon sóhajtott, és kedvesen megsimogatta a fejemet. Jól esett, hogy mellettem áll, de annak örültem volna legjobban, ha tud valamilyen módot rá, hogy kibékítsem Wooseokot.

Takarításba temetkeztem, hogy lefoglaljam magam, és ne fojtsanak meg a rossz gondolatok. Tisztára súroltam az egész fürdőszobát, kiporszívóztam a szobákat, kiteregettem a ruhákat, és estére úgy éreztem magam, mint aki végigdolgozott egy egész műszakot egy építkezésen.

Amikor végeztem a fürdéssel, és bebújtam az ágyneműbe, egy üzenet várt a mobilomon. Wooseok hyung írt.

Wooseok: Nem gyűlöllek, csak adj egy kis időt, hogy feldolgozzam! Fontos vagy nekem.

My Precious! - 8. fejezet: A fekete-fehér hírnév

Moobin:

Ha nem velem történik, el sem hittem volna, hogy élelmiszer hostessből egyszer csak az SM gyakorlótermében találom magam. Az egyik eladásnál odalépett hozzám egy öltönyös, vékony fickó, és megkérdezte, tudok-e énekelni. Azt mondtam, nem tudok, de megtetszett neki a mély hangom, és azt mondta: „Nem baj, rapper még lehetsz.” Minden fénysebességgel történt, másnap már a cégnél kerestek, aztán jöttek a telefonok a mobilomra, és a lehetősége annak, hogy a tévében szerepelhetek túl csábító volt.

Egy hónapnyi gyakornoki idő igen kevés, és a csapattársaim nehezteltek is rám miatta. Ők már évek óta nyomták a táncokat és a belsős előadásokat, erre a nyakukba akasztottak egy kezdőt, aki ráadásul még fotó modell is – aminek hála jobban teljesítettem a fotózásokon, mint ők. Az pedig még ennél is jobban bánthatta őket, hogy a cég engem nevezett ki leadernek, mivel én voltam közöttük a legidősebb, és a divatvilágban a legtapasztaltabb. Bár az idolok inkább a zeneiparhoz kapcsolódtak, számítottak rá a fejesek, hogy nekem hála sikerül jó reklámmegkereséseket is kapnia a bandámnak. A gyakorlás alatt pedig kiderült, hogy nem is vagyok tehetségtelen a dalszövegírásban, a raprészeimet mind én szereztem.

Az SM-nél idolkodni nagy felelősséggel jár, és bőven kell kitartás és vastag bőr hozzá, egyes sztárjaik egyszerűen túl sokat képzeltek magukról. Ott volt például Hwangie hyung, aki iszonyatosan jól tudott segget nyalni, ha valaki felette állt, de velünk, kicsikkel goromba és elutasító volt. Irigykedett, ha sikereket értünk el, vagy az egyik vezető pozícióban lévő ember nem azt mondta, hogy: „Itt van Hwangie, akire nagyon büszkék vagyunk.”, hanem minket mutattak úgy be, hogy: „Az új rookie csapatunk. Nagy reménységek.”.

A cégnél sok idol és modell dolgozott, sokkal több, mint amiről az újságokból és a műsorokból tudni lehet, így nem tudtam mindenkit megjegyezni. Egy Taehun nevű hyungot véstem csak fel a képzeletbeli jegyzettömbömbe, róla csak rossz pletykák keringtek. A csapattársaim legalább is óva intettek attól, hogy belekössek. Azt mondták, Taehun hyung egy magának való, hideg, érzéketlen hyung, aki nem szeret együtt dolgozni senkivel, és már csak a tekintete is lesajnáló és fennhéjázó. Ráadásul rivalizálnak Hwangie hyunggal, aki az ő megítélésük szerint „sokkal jobb fej, ha választani kell kettőjük közül”.

Mivel rengeteget kellett gyakorolni, könnyebb volt beköltözni a dormba, mint mindig bejárni, és amikor az egyik szabadnapomon végre újra összegyűltünk hárman Jinhyuk hyung lakásán, úgy éreztem, örökre ott akarok maradni.

– És az idolok tényleg tanulják a cukiskodást? – érdeklődött Jinhyuk hyung.

– Meg úgy majdnem mindent. Hogy nézz a kamerába, hogyan bűvöld el a nézőket, hogyan szolgáld ki a bromance igényüket, és milyen válaszokat adj a feltett kérdésekre.

– Szóval neked is lesz shipped? – kérdezte Wooseok feszülten. Nem tudtam eldönteni, hogy az taszítja, hogy ezt kell majd látnia, ha velem néz videókat, vagy az, hogy valaki máshoz, és nem hozzá fogok érni.

– Még nem forrott ki a dolog, jelenleg az a lényeg, hogy ne süljünk fel a forgatásokon.

Mutattam nekik pár aegyo fogást, amit az elmúlt időben tanultam, de Wooseok hyung ezen is túltett rajtam. Neki nem kellett megerőltetnie magát, elég volt, ha kissé elkerekítette a szemét, és pislogott párat, máris aranyossá vált az arca. A hyung egyszerre volt gyönyörű, aranyos, bájos, kedves, ártatlan és lappangóan buja, nem lehetett figyelmen kívül hagyni a tökéletességét. Jinhyuk hyung sem bírt ellenállni neki, úgy nyomkodta meg az arcát, mintha legjobb barátja helyett a nagyanyja lenne, majd tovább folytatta a cukirohamot.

– Úristen, de megnyomkodnám Boci arcát is! Olyan kis babafeje van!

– Ki az a Boci? – kérdeztem. Nem rémlett, hogy meséltek volna róla.

– Hyeongjun, gyerekkori barátom, és Jinhyuk nem tudja megjegyezni a nevét – válaszolt Jinhyuk helyett Wooseok, kissé megrovóan.

Jinhyuk hyung vonzalma a becenevek iránt később is megmutatkozott, amikor a cukiság helyett szexiség bemutatót tartottam nekik. Egy idolnak ugyanis nem csak aranyosnak kell lennie, de férfiasnak, erotikusnak és szenvedélyesnek is, éppen mikor mit kíván a nagyközönség. A modell karrierem ebben is sokat segített, nehézség nélkül tudtam váltani a különböző arcok között, és egyik sem tűnt életidegennek. Wooseok hyung pedig egy olyan oldalát mutatta meg, amit eddig még nem ismertem, olyan szexi és vadító tudott lenni, hogy tátva maradt tőle a szám.

– Wooseokie, kitaláltam neked egy új becenevet. Milky Boy, hogy lehet ilyen fehér a bőröd? – bökte meg a bemutató kedvéért szabaddá vált bőrfelületet Jinhyuk. Nem is tudtam, hogy a hyungnak ilyen szexi válla van.

– Így születtem – öltözködött vissza Wooseok, és durcásan összeszorította a száját. – Nem tetszik ez a név, találj ki valami mást.

– Igaz, tényleg elég pornósan hangzik.

Wooseok hyung sok oldalát mutatta meg nekem aznap, ott volt a WooSatan énje, aki kéjes élvezettel az arcán verte hátba Jinhyukot a korábbi megjegyzésért. A testbeszédükből ítélve ez már nem egyszer játszódhatott le közöttük, mert Jinhyuk már az előtt a hátát mutatta, hogy Wooseok egyáltalán párnát ragadott volna.

Ez a jelenet játszódott a fejemben, amikor a debüt showcase-re várakoztunk a színfalak mögött. Annyira izgultam, hogy remegett a kezem, és próbáltam valamilyen vicces, kellemes emlékre koncentrálni, hogy ne vegyem észre, mennyire émelygek és izzadok. Színpadra lépni sokkal keményebb dió, mint számítottam rá.

A staffos lányok készségesen itatták fel az arcomról az izzadtságot, és púdereztek le ismét, de addig nem tudtam megnyugodni, amíg nem végeztünk az első számmal. Utána már sikerült kizárnom a közönséget, a tudatot, hogy itt most sok minden forog kockán, csak arra figyeltem, hogy megfelelő válaszokat adjak a műsorvezető kérdésére. Én voltam a leader, ha én szétestem, a csapatnak is befellegzett.

– És milyen az ideális típusod? – hangzott a kérdés.

– Természetesen, mint a rajongóink.

– Kicsit részletesebben elmondanád, kérlek? – unszolt a műsorvezető, hogy beszéljek hosszabban, és lehetőleg töltsem ki azt a kis időt fecsegéssel, amíg átalakítják a színpadot.

Wooseok hyungra gondoltam, és megpróbáltam szavakba foglalni, hogy mit jelent számomra.

– Olyan valaki, aki arra késztet, hogy jobb emberré váljak. Valaki, aki inspiráló, melegszívű, önzetlen, gondoskodó.

– Jó lenne, ha létezne ilyen ember, nem igaz?

– Tudom, hogy létezik. Most is néz engem – vágtam közbe, pedig a kérdés nem nekem szólt. Profi módján a közönségre mutattam, de a szívem csak is Wooseok hyungra gondolt. Reméltem, érti a célzást.

Wooseok:

Még soha életemben nem vallottak nekem szerelmet egy élő adásban, de Moobin képes volt a legváratlanabb pillanatokban zavarba hozni. Jinhyuk meg csak vigyorgott mellettem, mint egy idióta, és annyi fék se volt benne, hogy legalább ne mondja ki hangosan, hogy: „Hát, ez tökre rólad szólt!”. Kénytelen voltam újra megruházni a díszpárnával, hogy megtanulja végre, mikor maradjon csendben.

– Jinhyuk, szerinted én melegnek nézek ki? – tettem fel a kérdést, ami már régóta foglalkoztatott.

– Nem. Szép vagy, ennyi. De az biztos, hogy Moobin közelében más leszel. Megváltozik a hangod, a testtartásod, sokkal fesztelenebb vagy.

Sosem vettem észre, hogy más lennék Moobinnal, kivéve a fesztelenséget, de az Jinhyuk esetében is megvan. Csupán annyi az egész, hogy megbízok benne, és képes vagyok elengedni magam, de ettől még nem kellene, hogy melegnek tűnjek. Vagy lehet, hogy Moobin viselkedése borít be engem is? Hiszen rajta biztosan látszik, hogy vonzódik hozzám. Szívesen megnéztem volna egy felvételt kettőnkről, hogy értsem, Jinhyuk pontosan mire gondol.

Az egyetemen a legjobban az ebédszüneteket szerettem, Jinhyukkal ilyenkor a kampusz füvesített részén ültünk, szívtuk magunkba a friss levegőt, és általában ettünk. A legjobb helyünkön viszont hatalmas köveket raktak le, amiknek a tetejét lecsiszolták, így lehetett padnak használni. Nem rossz ötlet, de jobban örültem volna, ha hagyják, hogy kedvünkre piknikezzünk.

– Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét – összegezte Jinhyuk az új fejleményt, és azonnal gyakorlatra váltotta a bölcsességet. – Veszünk mini grillezőt, és itt fogunk BBQ-zni.

Ezeket a saját felhasználásra gyártott faszénnel működő grilllapokat olcsón be lehetett szerezni, és tényleg csak egy-két embernyi adagot tudott megsütni, de pár napon belül sikerült elterjesztenünk ezt az új szokást. Jinhyuk igazi sztár lett az egyetemen, hamar hírnevet szerzett magának, és ezt nagyon élvezte.

– A fejedbe fog szállni – figyelmeztettem, amikor már lányok is keresni kezdték a társaságát, és felajánlották, hogy menjünk oda a „kövükhöz”.

Jinhyuk kitartott mellettem, nem cserélt le az új barátaira, néha közösködtünk másokkal, de akadt olyan is, hogy visszautasította a felajánlást, és inkább kettesben fogyasztottuk el a szalonnánkat. Persze nem mindennap ettünk ilyesmit, de néha jól esett a szendvics mellé egy kis sült hús. Jinhyuk szekrényében könnyen elfért a szerkezet, könyveket nem igen tartott az iskolában.

– Te hogy szoktál készülni a vizsgákra, ha soha nem látok nálad jegyzeteket? – tudakoltam.

Irodalomszakon rengeteget kellett olvasnom, amit nem bántam, de ha nem osztottam be jól az időmet, könnyen elcsúszhattam. Fogalmam sem volt, Jinhyuk hogyan tudta megtanulni mindig a jogi szövegeket.

– Otthon vannak a jegyzeteim. Plusz, van egy jó módszerem a tanulásra.

– Megoszthatnád velem?

– Ez csak az én szakomon működik. Téma szerint rendezem a tanulmányokat, aztán leforgatom, mintha egy bűnügyi sorozatban lennék, vagy egy tárgyalóteremben. Az első bukásaim után találtam ki, és működik. De ez titok. Ne áruld el senkinek!

– De király! – lelkesedtem fel. Eszembe jutott az este, amikor színészkedtem Moobinnak, és újra tettem egy próbát. – Játszhatom majd a bírót?

– Hát… Igazából ezt egyedül szoktam csinálni… – jött zavarba Jinhyuk, de végül belement, hogy egyszer megpróbáljuk. Nagyon kíváncsi voltam, hogy néz ki, amikor ügyvédet játszik. Főleg, hogy nem is ügyvéd lesz, ha végez, hanem jogi tanácsadó.

Aznap este nála aludtunk, és sikerült kikönyörögnöm, hogy nézzünk meg egy ilyen felvételt. Nagyon vicces volt, Jinhyuk teljesen beleélte magát a jelenetbe, még öltöny is vett, és az asztalra csapott, meg dobálta a papírokat, mint a filmekben. Nagyon szórakoztató volt nézni, és a jegyei alapján tényleg bevált a módszer, mert az első félévet követően többször már nem bukott egyetlen tárgyból sem.

Furcsa, hogy Jinhyuk szobája nem volt különlegesen egyedi, pár világosabb szekrényt toltak egymás mellé, a polcokon különböző könyvek, filmes dobozok, játék CD-k, fényképek és dísztárgyak. A falakon nem függtek poszterek, ez már nem a középiskolás Jinhyuk hálószobája volt, hanem egy egyetemistáé, aki ide hozza fel az alkalmi, vagy komoly barátnőit. Talán éppen ezért, az ágya volt a szoba éke, hatalmas franciaágy, kényelmes és tágas, mégis közel bújva a legjobb barátomhoz aludtam. Mással sose aludtam volna ilyen közel – talán Moobint leszámítva –, de Jinhyukot a testvéremnek tekintettem.

Éjjel furcsa zajra riadtam fel, mintha valaki mászkált volna a nappaliban. Az egész testem megmerevedett, lélegezni is alig mertem, óvatosan ráztam Jinhyuk vállát, hogy keljen fel. Alig hallhatóan suttogtam neki, hogy valaki van a házban, mire Jinhyuk újra egy filmben érezte magát, és az ajtóhoz sunnyogott. A fegyvere egy rovarirtós doboz lett, ami nem rossz döntés, fújni és ütni is lehet vele, de végül egyikre sem volt szükség, mert csak Moobin jött haza. A legfurább még se a késői időzés volt, hanem a bőrönd, amit magával hozott.

– Mi történt, Moobinie? – kérdezte Jinhyuk, és letette a kemotoxot.

Hasonló történt, mint amitől már régóta féltem, de azt nem gondoltam, hogy ilyen komolyan ki fognak akadni a csapattársai, ha kiderül, hogy a fiúkat szereti. Egyszerűen beárulták a vezetőségnek, akik, amíg ki nem találják, hogy mit kezdjenek az üggyel, hazaküldték. Moobin azt mondta, nem rúgták ki, csak megkérték, hogy otthon töltse az éjszakákat, távol a fiúktól, de félő volt, hogy napokon belül egyszerűen elküldik. Nem nehéz, Moobin szerződése egyoldalú volt, tehát a cég bármikor megszakíthatta, a rajongóknak meg csak annyit kellett mondani, hogy „egészségügyi okok miatt Moobin nem képes tovább folytatni az idol tevékenységét”. Bele se mertem gondolni, hány valódi okot fedhettek el ilyen szépen megfogalmazott mondatok mögé az évek során.

Ahogy teltek a napok, Moobintól mégsem váltak meg, mert szükségük volt a dalszövegeire, ráadásul a rajongók is nagyon szerették, féltek a fejesek, hogy a hirtelen népszerűség elveszik, ha megválnak az aranytojást tojó tyúkjuktól. Ez azonban nem jelentette azt, hogy jól is kell bánniuk vele, a tagok hirtelen elfordultak a hyungjuktól, és aljas, gonosz módon bántották minden nap. Az egyik ilyennek mi is szemtanúi lettünk Jinhyukkal.

Hyeongjunnal a kávézóba beszéltük meg a találkozót, én vittem Jinhyukot, ő pedig az osztálytársát, akiről már annyit mesélt nekünk. Jinwoo nagyon aranyos fiú volt, Jinhyuk számára szerelem első látásra, szinte azonnal megtalálták a közös hangot. A kerekszemű, babaarcú fiú láthatóan élvezte, hogy Jinhyuk kitünteti a figyelmével, és tetszett neki a Haenami becenév. Korábban ugyanis Haenamban éltek, és ez néha érződött a beszédén, de egyébként nagyon szépen használta a seouli dialektust. Reméltem, nem piszkálják a suliban a kiejtése miatt, bár nem féltettem túlzottan, ha olyan barátja volt, mint Hyeongjun. Hiába tűnt védtelennek és mulyának, ha a barátait kellett megvédenie, a Boci becenévvel ellentétben igazi bikaként viselkedett. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam, amikor kiállt mellettem Donghan hyung ellenében. Pedig akkor csak egy félreértés történt. Milyen lehet, ha valaki szántszándékkal bántja a barátját? – merengtem el.

– És fiúk, mi a helyzet a csajokkal? – tudakolta Jinhyuk a shake elfogyasztása után.

– Mi lenne, hyung? – vörösödött el Hyeongjun.

– Van valakitek?

– Még csak középiskolások vagyunk, hyung.

– Hát, a ti időtökben én már… – kezdte el, de még az előtt befogtam a száját, hogy válaszolni tudott volna.

Nem kellett tudnia a kicsiknek, hogy milyen hülyeségekbe rángatott bele engem, és az se a mi tisztünk, hogy szexuális felvilágosítást nyújtsunk. Hyeongjun nagyon ártatlan, nem hittem, hogy valaha csókolózott már, és Jinwoo se tűnt túl tapasztaltnak. Jobban jártunk, ha nem feszegettük a csajozás témát.

Az idolok rejtőzködni szoktak, ha cégen kívül tartózkodnak, de a kávézóba érkező csapat kicsit sem titkolta, hogy híres és népszerű. Bunkón viselkedtek a személyzettel, nagyzoltak, és még a saját menedzserükkel is lekezelően beszéltek. Mint az elszabadult, megvadult tehenek, akiket se a juhász, se a juhászkutya nem terel. Nagyon meglepett, amikor megpillantottam a masszában a szótlan, leszegett fejű Moobint.

– Csá, Moobinie! – köszöntötte Jinhyuk haverian, és nem volt pofátlan megjegyezni a következőt: – Jó nagy parasztok a csapattársaid.

– Ki a hyung, a pasid? – szóltak be az ex leaderüknek a srácok, és jót nevettek a kicsit sem vicces poénjukon. Nem is meglepő, hogy „véletlenül” mindenkinek rendeltek, csak neki nem.

Ha Hyeongjun bikává vált, ha bántották azt, aki fontos neki, akkor Jinhyuk minimum sárkánnyá változott. Úgy leoltotta a srácokat, hogy azok szólni se tudtak, inkább kértek elviteli szatyrokat, és tovább álltak, mi meg odahívtuk magunkhoz a cserbenhagyott Moobint.

Rossz volt ilyen szomorúnak látni, biztosan nem így képzelte el a csapatmunkát. Szerettem volna megvigasztalni, de nem tudtam, hogyan tegyem. Hyeongjun és Jinwoo minden aranyosságukat bevetették, hogy megnyugtassák a magába forduló hyungjukat, de Moobin el se mosolyodott.

Hyeongjunék limuzinjával – ahogy Jinhyuk hívta – mentünk haza, és drága barátom „véletlenül” teljesen rányomott Moobinra. Hiába kértem elnézést, nem volt annyi hely, hogy korrigáljunk, mert Jinhyuk nem volt hajlandó átülni a szemközti részre, csak terpeszkedett mellettem, hogy Moobinnal összepasszírozódjunk. Amint hazaértünk, szerettem volna jól lehordani a hülye ötletei miatt, de az utolsó pillanatban visszaugrott a kocsiba, hogy otthagyta a telefonját, és már ki sem szállt onnan. A kicsik, összebeszélve a megbízhatatlan és hülye ötleteiről híres hyungjukkal leléptek, hogy kettesben maradjunk Jinhyuk lakásán Moobinnal. Nem hittem el, hogy Jinhyuk máris elrontotta őket. És akkor még engem hív WooSatannak!

Felmentünk Moobinnal az üres lakásba, és töltöttem neki egy pohár vizet. Mivel a kávézóban ivott, nem lehetett túl szomjas, de valamivel oldani akartam a kezdeti zavart. Annyira cikin éreztem magam, a hülye is láthatta, hogy Jinhyuk direkt hagyott minket kettesben. Csoda, hogy nem nyögött be valami hülye szöveget, minthogy „jó összemelegedést” vagy valami hasonlót.

– Moobin, ha nagyon rossz, inkább hagyd abba! Nem ér meg annyit, hogy szomorú legyél miatta – próbáltam jó tanácsot adni neki.

– Tudom, hyung, de nem akarok ebben is kudarcot vallani.

Bele se gondoltam, hogy így érezheti magát. A modell karrierje még nem jött helyre, az idolság nagy lehetőség volt neki, és be akarta bizonyítani, hogy képes kibírni. Reméltem, hogy nem nekem akar bizonyítani, mert én jobban örültem volna, ha csak leveseket árul, de boldog.

– Az a legfontosabb, hogy jól érezd magad. Ha nincs így, szállj ki! Én csak azt szeretném, ha boldog lennél – vallottam be.

Moobin végre elmosolyodott, hálásan, de könnyesen pillantva rám, és adtam neki egy zsepit, hogy rendbe szedje magát. Amíg kitörölte a sírást a szeméből, a telefonomba merültem, és kikerestem a fotótárból a rajzomról készült képet.

– Az egyik órámon most a mitikus tárgyak és növények a téma, azt elemezzük, hogy a különböző korszakokban milyen élő vagy élettelen tárgyakat ruháztak fel mágikus képességekkel a fantasyírók.

– Ez érdekesen hangzik.

Azért volt jó Moobinnal beszélgetni, mert amikor azt mondta, hogy érdekes az, amit mondok, akkor komolyan gondolta. Érdekelte, hogy mit mesélek neki, teljes figyelmével összpontosított a mondandómra, nem csak udvarias akart lenni, vagy mondani valamit, hogy fenntartsa a társalgást.

– Ismered a főnixmadarakat, igaz? – Miután bólintott, folytattam. – Van egy novella, amiben a főnixmadárhoz hasonlóan egy virág is újjáéled a saját hamvaiból. Vagy inkább a tűzből születik meg. Megpróbáltam lerajzolni.

Kiskorom óta szerettem rajzolni, de mivel nem tartottam magam kimondottan tehetségesnek benne, ezért nem foglalkoztam vele komolyabban. Néha beiratkoztam egy-egy rajztanfolyamra, de nem indultam versenyen, vagy tartottam kiállítást a szüleim pénzéből, rajzolgattam a füzetemnek, és néha megmutattam egyet-kettőt Jinhyuknak.

Moobin teljesen odáig volt az alkotásomtól, pedig nem volt olyan elképesztő, mint ahogy ő azt beállította. Nem egy rossz kép, de lehetett volna még mit csiszolni rajta. Ahogy jobban belemerültünk az értelmezésébe, rájöttem, hogy Moobinnak van érzéke a művészetekhez, jó ötleteket adott, és okos megközelítéseket vetett fel. A társalgásunk elűzte a felhőket a feje fölül, de terveztem még neki valamit, amitől tudtam, azonnal megjön a jókedve.

– Eper?! – ragyogott fel Moobin tekintete, amikor meglátta, mit hoztam a boltból.

Hihetetlen, hogy mennyire imádta ezt a gyümölcsöt, szinte világított a boldogságtól, amikor a szájába vette, és én elnéztem, nehogy megint úgy járjak, mint első alkalommal. Moobin és az eper külön világ, ezt jól megtanultam.

– Kérsz rá habot?

– Hogy elrontsa? Dehogy is! – kérte ki magának az eperszakértő.

Mindig is úgy gondoltam, annak, aki nem menő, nem kellene olyannal próbálkoznia, ami menő, de aznap este ezt elfelejtettem. Megpróbáltam a számba lőni a tejszínhabot, ehelyett a szifon levegőt kapott, és a tejszínhab az arcomba fröcskölt. Moobin először kiejtette az epret a szájából, majd a konyhapultra borulva röhögte magát könnyesig.

– Nem vicces – duzzogtam, és feltúrtam az egész konyhát a papír törlőkendőért. Jinhyuk a legidiótább helyekre tudta elpakolni.

– Hagyd, hyung, majd én! – vette ki a kezemből a kendőt, és tisztára törölt vele. – Ha engednéd, le is nyalnám – súgta a fülembe, majd, mintha mi sem történt volna, visszament epret enni.

Moobin nagyon értett hozzá, hogyan hozzon zavarba, de őt nem akartam megütni, hiába tűnt nagyon csábítónak az ötlet, hogy így vezessem le a feszültséget. Helyette megmostam vízzel az arcomat, hogy kicsit se ragadjak, és éppen Jinhyuk szobájában keresgéltem egy pólót magamnak, amiben majd alhatok, amikor megérkezett a házigazda.

Jinhyuk:

Ideje volt már, hogy egy kicsit alágyújtsak a forrongó levesnek, vagy kevésbé képletesen, végre egymás karjaiba kergessem a két idióta barátomat, akik titkon megvesznek egymásért. Nem tudom, Wooseok miért tagadta annyira, hogy tetszik neki Moobin, a vak is látta, hogy így van. Cserfesebb lett, elpirult, kissé leejtette a vállát, mintha aranyosabbnak akarna tűnni, ha Moobin a közelében volt, ahhoz meg kétség sem fért, hogy a fiatalabbik imádja őt.

Régóta nem találkoztak rendesen, nem lehettek kettesben, úgyhogy kicsit megcsavartam a dolgokat, lepaktáltam a picikkel, és máris megkapták a lehetőséget, hogy elcsattanjon az a bizonyos első csók.

Hatalmasat kellett csalódnom.

– Szóval Creamie Boy arcon lőtte magát tejszínhabbal, és te nem csókoltad le róla? Hogy hagyhattál ki egy ekkora lehetőséget?

– Hyung, Wooseok hyung nem akarta volna. Akkor akarom, ha ő is – vallotta be pironkodva Moobin.

Reménytelenek – gondoltam, és gyanútlanul léptem be a szobámba, hogy ott a legrosszabb rémálmom várjon. Wooseok az év nagy részében kedves és aranyos, de néha rájött a gonoszkodás, és akkor sátáni tudott lenni. Komolyan féltem tőle, amikor becsukta mögöttem az ajtót, majd rám vetette magát, és nekilátott a kínzásomnak. Világ életemben csikis voltam, és átkoztam a napját, amikor ez a titkot megosztottam vele. Wooseok erősen nyomott le a matracra, és az oldalamnak esett.

– Moobin, ments meg! – kiabáltam ki, de a lakótársam lepaktált az ördöggel, és mintha meg sem hallotta volna a segélykiáltásomat, elment zuhanyozni.

– Creamie Boy, mi? Meg Milky Boy, mi? Jövünk itt a hülye ötleteinkkel, mi? – kérdezgette Wooseok egy-egy roham előtt. Válaszolni se volt időm, mert egyszerre nevettem és nyüszítettem.

– 2012. évi C. törvény 301. § (1) Az a hivatalos személy, aki eljárása során mást tettleg bántalmaz, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményt csoportosan követik el.

Wooseok nevetve gurult le rólam, én végre fellélegezhettem. Ki gondolta volna, hogy a jogi tanulmányok a mindennapokban is jól jönnek, mégis csak jól választottam, hogy követtem a szüleim akaratát.

Szerettem volna úgy intézni, hogy Wooseok inkább Moobinnal aludjon helyettem, de ezek ketten összedolgoztak ellenem. Nem mertem elaludni, nehogy Wooseok akkor támadjon rám, amikor gondtalanul szendergek, de végül legyőzött az álmosság, és átölelve a barátomat – vagy inkább kényszerzubbonyba zárva – aludtam el. Egy kicsit se könnyű jó barátnak lenni.

Az ember jót akar, és ezt kapja érte.