My Precious! - 5. fejezet: Sötét napok

Moobin:

Amikor éjszaka, váratlanul megjelent az ajtómban Wooseok, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben, és amint megindult, bizonyossá vált, hogy matt részeg. Azt mondta, nem szokott inni, tehát nyomós oka lehetett rá, ha mégis így tett, de nem lett volna értelme faggatni, alig volt magánál.

– Moobinie – ragadta meg a vállam, és bugyután mosolygott rám. – Szerinted nekem szilva ajkam van?

– Hyung… – néztem le a szájára, és kissé zavarba jöttem. Tetszett, nagyon-nagyon tetszett, de nem lett volna szép kihasználni a lehetőséget, hogy végre birtokba vegyem őket. – Nincs szilvaszád.

– Ugye? Én mondtam Jinhyuknak! Mindenféle baromságot hord össze, hogy olyan, mint egy lédús szilva. Idióta – mérgelődött, és a vállamnak nyomta a fejét.

Először úgy terveztem, hogy a kanapén szállásolom el, nehogy félreértse, és azt higgye, ágyba vittem ilyen állapotban, de alig tettünk pár lépést, Wooseok hyung öklendezni kezdett. Kérleltem, hogy legalább addig bírja ki, amíg a mosdóba nem érünk, de aminek jönnie kell, az jön is. Nem hányt sokat, de ahhoz eleget, hogy a ruhája tiszta mocsok legyen, úgyhogy először kibújtattam belőle, őt leültettem az ágyra, a koszos göncöket, pedig azonnal bedobtam a mosógépbe. Mire visszatértem, Wooseok hyung már a takarómba csavarodva szundikált.

Befeküdtem mellé, néztem a békés, angyali vonásait, legszívesebben megsimítottam volna az arcát, de hozzá sem nyúltam. Úgy akartam megtenni, hogy ő is akarja.

A reggel pontosan úgy indult, ahogy sejtettem, Wooseok hyung azt hitte, hogy lefeküdtünk, és vöröslő arccal kérte, oszlassam el a félelmeit. Húztam kissé az agyát, ha már éjnek évadján felkeltett, ráadásul összemocskolta a szőnyegemet, de végül aztán megkegyelmeztem neki.

– Részeg voltál, hyung. Hánytál, és koszos lett a ruhád, azért vagy csak alsóban. Nem történt semmi.

A hyung részben megkönnyebbülhetett, de az se kevésbé kellemetlen, hogy előttem okádta le magát. Wooseok hyungot nagyon visszafogottnak ismertem meg, akinek fontos mások véleménye, szeretne megfelelni az elvárásoknak, és zavarják a tabutémák és félreérthető helyzetek. Nem kis nyomást érezhetett, amiért láttam ilyen állapotban.

– Menj, fürödj le, hyung! Jót fog tenni.

Tapasztalt voltam a másnaposságban, régebben nem bírtam olyan jól az italt, és egy-két pohárkától iszonyatosan berúgtam, másnap pedig le akartam nyúzni magamról a bőrt, annyira szenvedtem. Azt készítettem a hyungnak is, mint magamnak szoktam, és bár először fanyalgott, végül sikerült meginnia az egész turmixot. A ruhája még vagy kissé nedves volt, vagy nem találta meg az enyémek között a szárítón, de alsónadrágban volt, és úgy tekerte maga köré a paplanomat, mintha egy hóember lenne. A nagy, kerek szemei elveszetten néztek fel rám, mintha szomorú lenne, vagy szeretetre vágyna. Nem bírtam ki, muszáj volt hozzá érnem.

Lassan hajoltam oda, túl lassan, mert így még idejében fordította el a fejét, és az ajkaim csak az arcát érték. Puha és selymes volt a bőre, finomabb, mint számítottam rá, és mindent megadtam volna azért, hogy a száját csókolhassam.

– Szóval tetszem neked? – köszörülte meg a torkát, és szorosabbra vonta maga körül a takarót, amikor elhajoltam tőle.

– Eddig nem tűnt fel, hyung?

– Csak reméltem, hogy nem így lesz.

Ezzel a reakcióval egyértelmű visszautasítás kaptam, de ennyitől még nem adtam fel, meg akartam győzni róla, hogy azért, mert a társadalom nem támogatja az ilyenfajta párkapcsolatokat, attól még lehetnek jók. Nem ártottam senkinek azzal, hogy vonzódtam hozzá.

– Még bármi kisülhet ebből, nem igaz, hyung?

– Nem, Moobin. Velem ne tervezz semmit! Nekem kicsit sem tetszenek a férfiak.

Nem kezdtem bele abba, hogy kevesen születnek úgy, hogy azonnal tudják, hogy melegek vagy biszexuálisok, ráhagytam a hyungra, hogy visszavonuljon a csigaházába, ráértem még kicsalogatni onnan. A hangulat mégis megváltozott, feszengett mellettem, alig várta, hogy távozhasson, és az ajtóból még visszafordult, hogy egy utolsó kést döfjön a szívembe.

– Moobin, kérlek, ne álmodozz! Felesleges. Én soha nem járnék veled.

A fájdalom egy kis pontból indult, és először a vonásaimat merevítette meg, majd elszorította a torkomat, és az orromon kúszott fel a szememig, ami előbb csak szúrni kezdett, majd egyre nedvesebbé vált. Álltam folyosón, bámultam azt a pontot, ahol nemrég még Wooseok hyung állt, és mély keserűséget éreztem. „Ne álmodozz!”, ezt mondta nekem. Mit is akarhattam volna én, mocskos selyemfiú, férfiak játékszere, pont tőle, aki intelligens, erkölcsös, igényes és tiszta?

Sokáig ültem a nappalimban, forgattam a hosszú ujjaim között a telefonomat, és azon gondolkodtam, miért akartam eljátszani, hogy normális vagyok. Nem vagyok az. Sosem fogom tudni lemosni magamról a múltam mocskát, tehetek úgy, mintha leszámoltam volna vele, dolgozhatok keményen, de a lakás, amiben lakok, a cuccaim, mindenem, ami van, mindig a régi életemhez fog kötni. Wooseok tudta, hogyan szereztem a vagyonomat, akármit is gondolt rólam a barátságunk kezdetén, már csak annak tarthatott, ami voltam: hím prostinak.

Christopherre gondoltam, arra, hogy megint arra vágyok, hogy valaki gondoskodjon rólam, betakarjon a testével, de ezt csak érdekből és pénzért tehettem meg. Wooseok megmondta, soha nem akarna engem, hiába éreztem úgy, hogy érte képes lennék megváltozni.

Egy olyan férfit hívtam fel, akivel ritkán csináltam, de elég szenvedélyes és egyenes volt ahhoz, hogy ne kérdezzen, csak dugjon. Mégis, amikor megsimította az arcomat, majd csókra húzott, undort éreztem. Nem akartam, hogy hozzám nyúljon. Kicsit, úgy éreztem magam, mintha megcsalnám Wooseokot, pedig nem tartoztam hűséggel neki.

– Sajnálom, de nem fog menni. Hagyjuk abba – kértem, és próbáltam eltolni, de a karjai nem engedtek.

– Ne szórakozz velem! Dugni hívtál fel, nem? Akkor térdelj le szépen, és kezd el! – tépett a hajamba.

Nem tudom, hogy mindig is ilyen volt-e, vagy a külön töltött időben változott meg, de minél jobban ellenkeztem, annál durvább lett. Kaptam pár pofont, és mivel nem akartam, hogy az arcomnak baja essen – hiszen modellként abból éltem –, megtettem, amit kért. Mégse elégedett meg azzal, hogy a számmal izgattam, bosszút akart állni, amiért azt hittem, én, olcsó szajha, hogy szórakozhatok vele.

Nem számítottam rá, hogy belém rúg, a levegőm bent akadt, úgy szúrt az oldalam, mintha kést döftek volna bele, összekuporodtam, de a cipőorrok újra és újra a testembe mélyedtek.

Egész nap a sebeimet nyalogattam, és hihetetlenül magányosnak éreztem magam.

Wooseok az este rám írt, talán rájött, hogy kicsit keményen fogalmazott, és megkért, hogy másnap találkozzunk az egyeteme parkjában. A szívembe azonnal visszaköltözött a remény, és a testem már nem sajgott annyira.

Zárt ruhában mentem a parkba, hogy elrejtsem a foltokat, az arcomat lealapoztam, és próbáltam a fájdalom ellenére a lehető legtermészetesebben sétálni. Rettegtem tőle, hogy észreveszi, és megtudja, hol voltam és kivel.

– Ide szoktál járni? – kérdeztem Wooseokot, aki a virágokat vizsgálta elmélázva.

– Szépek, nem?

– Igen – mosolyodtam el, és leguggoltam az egyik virághoz, hogy megsimítsam a szirmait. A le még ment is, de a fel már nehezebben, rá kellett támaszkodnom a combomra, hogy onnan lökjem meg magam.

– Baj van? Jól vagy? – érintette meg a karomat Wooseok aggódva.

– Semmi bajom.

– Jó, majd elmondod, ha úgy érzed.

Talán a fájdalom miatt, vagy azért, mert előző nap megbántott, de elszakadt a cérna, és ráförmedtem. Wooseok elkerekedett tekintettel figyelte a kirohanásomat, és egyre vékonyabbá préselte a száját a visszafogott düh.

– Miért lenne nekem kötelező mindent elmondani neked? Kim vagy te? – förmedtem rá. – Tegnap világosan megmondtad, hogy Velem soha nem csinálnál semmit. Hát, ha ennyire utálsz, akkor nem is kell velem foglalkoznod!

Otthagytam, hazamentem, kibontottam az első alkoholos italt, amit találtam, és jól leittam magam. Amikor másnap felébredtem, azt hittem, hogy a fejfájás lesz a legnagyobb problémám, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az életem egyik napról a másikra darabjaira hullott.

Wooseok:

Nem értettem Moobin dühét, ha azért volt mérges, mert nem viszonozta az érzéseit, ez ellen nem tudtam mit tenni. Arra hamar rájöttem, hogy a stíluson lehetett volna mit csiszolni, de nem tudtam megváltoztatni a múltat.

Hiába írtam neki, nem reagált, és egyre jobban aggódtam érte. Fájdalom ült az arcán, amikor megpróbált felegyenesedni, az oldalához szorította a kezét, nagyon reméltem, hogy nem sérült meg. Nem hittem, hogy verekedne, figyelnie kellett a külsejére, de a harag sok minden hülyeségre ráveszi az embert. Abba bele sem mertem gondolni, hogy mi van, ha Moobin visszatért a régi életéhez, és talán egy „vendége” emelt kezet rá.

Nem bírtam magammal, muszáj volt látnom, még akkor is, ha elzavar, így felkerestem a lakásánál. Kopogtam, csengettem, folyamatosan hívtam a mobilját, de nem reagált. Ahogy ott szerencsétlenkedtem a lábtörlőn, egyre szörnyűbb rémképek gyötörtek.

– Azt a fiatal fiút keresed? – szólított meg egy középkorú nő. – Tegnap itt voltak a rendőrök, és elvitték. Ma az egész lakását kipakolták, hatalmas robajt csaptak azok a rosszarcú alakok. Mindig is fura volt nekem, hogy ilyen fiatalon egyedül éljen itt, de azt hittem, a szülei vették neki a lakást. Ki tudja, mit csinált. Lehet, drogozott. Jobb, ha elkerülöd.

Eltartott, amíg feldolgoztam a hallottakat, tehát Moobint letartóztatták, a lakását pedig vagy lefoglalták, vagy soha nem volt az övé, és most egyszerűen kiköltöztették. Nem értettem a jogi eljárásokhoz, se ahhoz, hol és hogyan lehetne érdeklődni, de ismertem valakit, aki tudta. Jinhyuk nem örült, hogy elrángattam a sorozata elől, de amikor visszatért hozzám a rendőrőrs telefonjától, a homlokát bosszús ráncok fedték.

– Nem stimmel az ügy, valaki belenyúlt fölülről. A vád nem eléggé megalapozott, az előzetes túl szigorú eljárás, és az egész ügy kiváltható óvadékkal. Ez a három sehogy nem jön össze egyszerre.

– És mennyi az óvadék?

Számunkra nem volt magas, de Moobin nem tudta volna elintézni odabentről, a családja szegény, barátai csak mi vagyunk. Jinhyuk nagyon lovagias volt, beszállt felesbe az árba, és amikor kihoztuk Moobint, vett neki egy üveg vizet. Ezer kérdésem lett volna a megszabadítotthoz, de nem akartam faggatni, fáradtnak, és összetörtnek tűnt. Nagyon reméltem, hogy egyedül volt a cellában, és senki nem bántotta.

Nem maradhatott tovább a lakásban, már nem volt az övé, az a kevés cucca, amit ott hagytak, belefért egy edzőtáskába. Néhány ruhán, sminken, és tisztálkodó szeren kívül nem maradt semmije. Mire sikerült hazahoznunk, beesteledett, és nem akartam, hogy odakint éjszakázzon, így valami nagyon különlegeset ajánlottam fel neki:

– Ma este aludj nálam!

Talán az ijesztett meg legjobban a viselkedésében, hogy nem beszélt. Moobin a közelemben cserfessé vált, főleg, mióta kibékültünk, most mégis olyan néma maradt, mint a mozdulatlan éjszaka. Pedig mégis csak felhívtam magamhoz…

Mindent megmutattam neki, készítettem vacsorát, de a fény eltűnt a tekintetéből, a mozdulatai monotonná váltak, élettelenné, csak tengődött. Éjszaka, a takaróm alatt azon gondolkodtam, Moobin vajon mit csinál odakint a kanapén. Szerettem volna megnyugtatni, azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, de fogalmam sem volt, mit hoz a holnap.

Másnap reggel Moobin végre megszólalt, de a hangja üres és színtelen volt.

– Hyung, szükségem lenne buszjegyre. Haza megyek a családomhoz.

Támogattam az ötletét, a család melege segít ilyenkor a legjobban, talán ha mindent újra kezd, és elölről felépíti az életét, akkor nem követi el újra a múlt hibáit. Én, amennyire csak tudtam, támogattam őt, vettem neki buszjegyet, és elkísértem az állomásra.

– Hyung, ezt neked adom. Nekem már nem lesz szükségem rá – adta át a telefonját, és szorosan megölelt.

Amint a fejét a nyakamba fúrta, hirtelen fájdalom nyílalt a mellkasomba. Ahogy néztem, hogy felszáll a járműre, és eltűnik a fejek között, szörnyű érzés kerített hatalmába, mintha most látnám őt utoljára.

Azonnal tárcsáztam Jinhyukot, mint mindig, amikor valamiben bizonytalanná váltam.

– Mi a helyzet, Wooseokie? – köszöntött a barátom álmos, fáradt hangon.

– Most tettem fel Moobint a buszra, hazamegy a szüleihez, de… Nem is tudom. Olyan rossz érzésem van. Odaadta a mobilját, mondván, hogy neki már nincs szüksége rá. Miért ne lenne?

– Menj vele! – csak ennyit mondott Jinhyuk. Nem ragozta, nem magyarázkodott, utasított, és én cselekedtem.

Moobin megdöbbenve nézett rám, amikor leültem mellé, majd az ablak felé fordította a fejét, és ökölbe szorult a keze a térdén. Dühös volt, amiért el akartam kísérni, ellenállt. Amikor visszafordult felém, a tekintete könnyesen égett, az arcbőre kivörösödött, majd Moobin megragadta a csuklómat, és leráncigált a buszról.

– Minek jöttél velem? Miért nem tudod hagyni, hogy elmenjek? – támadt rám sírástól elcsukló hangon.

– Aggódom érted. Szeretnélek elkísérni. Szeretném tudni, hogy biztonságban vagy.

– Ne aggódj! Ahová megyek, ott örökké nyugtom lesz.

– Hogy érted, hogy örökké nyugtod lesz? Mégis hová akartál menni?

– Meghalni! – tőrt ki Moobinból a visszafojtott indulat, majd zokogni kezdett, és a hatalmas súlytól, ami rá nehezedett, a földre rogyott.

Leguggoltam mellé, átkaroltam a vállát, és hagytam, hogy a vállamon sírja ki magát. Hihetetlenül el lehetett keseredve, ha ilyesmi jutott eszébe. Egyszerre voltam iszonyatosan mérges rá, amiért ennyire könnyen eldobná az életét, és sajnáltam tiszta szívből, hiszen mindent elveszített. Vagyis, majdnem mindent, mert én ott voltam neki.

– Mondd el, hol laknak a szüleid igazából! Elkísérlek.

Támogatni akartam, erősnek lenni, hogy képes legyek cipelni a fájdalmát. Habár még sosem éreztem így magam, de biztos voltam benne, ha úgy érzed, hogy egyedül vagy a világban, és nincs, aki megtartana, a legkisebb kedvesség és törődés a világ legértékesebbike lesz számodra. Én valahogy így képzeltem el a barátságot.

Moobin szülei Seoulban laktak, de annak egy külső kerületében. Furcsán megváltoztak ott az épületek, mintha már egy másik városban lettünk volna, egy kis, eldugott helyen, ahol még a kétezres évek elejét írják. Nem is tudtam, hogy Seoulnak létezik ilyen területe is, én a fényes épületekhez, a rengeteg lehetőséghez, és a kulturálisan és esztétikailag is magas kategóriájú intézményekhez voltam szokva.

– Ez az? – böktem a verandára, amikor Moobin már nem sétált tovább.

Aprót bólintott a fejével, és ahogy támogattam fel azon a pár lépcsőfokon, ami az bejárati ajtóhoz vezetett, éreztem, hogy egész testében remeg. Rossz állapotban volt, talán félt is, hogy a szülei mérgesek lesznek rá, hiszen úgy mesélte nekem, hogy haragban váltak el, de egy anyai szív sosem fordul el igazán a fiától. Mindegy, hogy mennyire viharos volt a kapcsoltuk, Moobinnak nyugalomra és szeretetre volt szüksége.

Amikor kinyílt az ajtó, egy kerekarcú, mérges szemöldökű nővel néztem farkasszemet, akiben bár felfedeztem Moobin pár vonását – a sötét, erős hajszálakat és a mélyfekete szemet –, a kisugárzása szigorúnak és idegennek hatott Moobin kedves, ártatlan énjével összevetve.

– Hát csak hazaérkezett a modell úr, mi?! Mondtam neked, hogy így lesz – köszöntötte gőgösen a fiát.

– Jó napot kívánok, Kim Wooseok vagyok, Moobin barátja. Hazahoztam, mert… Moobin most eléggé szomorú… – Nem akartam Moobin előtt ecsetelni, hogy milyen veszélyes is a jelenlegi állapota.

– Aztán mire olyan szomorú? Hogy nem teljesült az álma, ami kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve? – ragadta meg Moobin ingjét, és annál fogva rántotta be a küszöb azon oldalára. – Ideje volt már, hogy haza gyere! Eleget lófráltál, mostantól majd megismered, milyen az igazi munka.

Megvártam, amíg Moobin felmegy az emeletre, és csak utána álltam elő az anyjának a valósággal. Abban bíztam, ha meghallja, hogy a fia mit akart tenni, megérti a helyzet komolyságát, és félreteszi az önnön sértettségét.

– Anyuka, Moobin sokkal rosszabb állapotban van, mint tűnik. Öngyilkos akart lenni…

– Gyáva semmirekellő! – sziszegte dühösen. Az ő helyében én halálra rémültem volna.

– Ne tessék olyan szigorúnak lenni hozzá, mindent elveszített, amije volt.

– Magának kereste a bajt azzal, hogy világgá ment! Most már nem kell aggódnia miatta, itt majd jó kezekben lesz.

Amikor becsapódott az ajtó az orrom előtt, nem éreztem úgy, hogy Moobin itt majd jó kezekben lesz. Továbbra is aggódtam érte, féltem, hogy a családi viszály csak ront majd az állapotán. Estig ott maradtam a ház közelében, figyeltem, hátha kijön, vagy kinéz az egyik ablakon, és meglátja, hogy még mindig ott vagyok neki, de még csak írni sem írt. Hagytam neki több üzenetet, hogy jelezzen vissza, jól van-e, de semmi válasz. Azt sem tudtam, melyik a szobája.

Annyira beesteledett már, hogy inkább foglaltam egy szobát a legközelebbi motelben, nem törődve azzal, hogy az ágy kényelmetlen, a falakon pókhálók lógnak, és az ablak nem szűri a zajokat. Egyébként se tudtam volna aludni, nem is vágytam rá. Folyton Moobinra gondoltam, próbáltam elképzelni, mit csinál, mik járhatnak a fejébe, és halkan imádkoztam azért, hogy amikor feljön a nap, már szebben lássa a jövőt.

Három napig figyeltem a távolból, történik-e valami változás, de Moobint még csak nem is láttam. Talán bezárkózott a szobájába, vagy próbálja összeszedni magát, a háborgó lelkemet az utóbbival nyugtattam.

Fiú létemre majdnem felsikítottam, amikor valaki berántott a sikátorba. Felkészültem rá, hogy egy kétméteres szörnyeteggel kell majd szembenéznem, aki ki akar zsebelni, meg akar alázni, a földre akar taszítani, mert túl gazdag a ruhám. Helyette egy törékeny, de gyönyörű lány nézett rám, olyan határozott és csillogó szemmel, mint Moobin szokott. Külsőleg nem hasonlítottak egymásra, ennek a lánynak kerekebb volt az arca és a szeme, a szája viszont vékonyabb, de a tekintetük egyezett. Mielőtt kimondta volna, hogy Moobin húga, már tudtam.

– Oppa, segítened kell a bátyámon! Nem maradhat itt tovább. Vissza se kellett volna jönnie.

– De hát ti vagytok a családja! Hazahoztam, hogy biztonságban legyen. Biztos kibékül a szüleiddel.

– Nem fog. Anya… Anyának néha vannak furcsa dolgai, és az oppa ezen csak ront. Tegnap is összekaptak, és… Nem voltam ott, de azóta a bátyám ki se jön a szobájából, a fürdőszobában pedig véres szilánkokat találtam. Annyira aggódom érte!

Nem gondolkodtam, futottam a házhoz, és úgy dörömböltem az ajtaján, mint egy eszelős. Az anya mérgesen nyitott ajtót, és a nagy termetével sikerült megakadályoznia, hogy bejussak. Nem számított, kiabáltam Moobinnak, hogy itt vagyok, és ne adja fel, vigyázni fogok rá, segítek neki. Kértem, hogy válaszoljon nekem, szóljon, hogy itt van, jól van, hogy egyáltalán még él.

Magamból kikelve üvöltöztem az anyjával, hogy miért ilyen felelőtlen, miért nem figyel oda a fiára, miért bántja, amikor szeretnie kellene. Meg sem hallgatott, amint kellően kitett az ajtón, ismételten rám vágta a falapot. Addig ütöttem, amíg bele nem fájdult a kezem, majd körbejártam az egész házat, és kerestem, melyik ablak mögött lehet Moobin. A felső szobáknál kettő be volt rácsozva hátul, talán egy raktáré lehetett, a függönyökből próbáltam meg kideríteni, hol vannak a hálószobák, de nem sikerült előrébb jutnom.

Újra segítséget kellett kérnem.

Nem voltam biztos benne, hogy mit mondtam Jinhyuknak, annyira sokkos állapotban voltam, az egész testem robbanás közeli állapotban volt, rázott a hideg, legszívesebben a hajamat téptem volna, és nem tudtam másra gondolni csak Moobinra. Az egész az én hibám volt, ha baja esett, az az én lelkemen száradt! Minek kellett hazahoznom? Gondoskodhattam volna róla én is. Túlságosan önző voltam. Másnak akartam átadni ez a nehéz feladatot. Mégis milyen barát vagyok én? Ilyen gondolatokkal ostoroztam magamat.

Jinhyuk világ életében erősebb fizikumú volt nálam, egy könnyed mozdulattal arrébb lökte az anyát az útból, és a bezárt ajtó sem állította meg. A zár egyébként sem volt túl jó, a házban minden rozoga, vagy összetákolt volt, Moobin szobájába lépve elhűlve vettem tudomásul, hogy az ő ablakát rácsozták be.

– Ne aggódj, minden rendben lesz! Elviszünk innen! – öleltem magamhoz a fejét, amit vastag fásli tekert körbe.

Fogalmam sem volt róla, hol sérülhetett meg, de örültem, hogy nem a csuklóját kötötték be. Tehát nem akart öngyilkos lenni. Akkor mégis honnan szedték ki belőle a szilánkokat? Azok hogyan kerültek oda, és mi történt pontosan? Ezen merengtem az autóban, de nem mertem megkérdezni. Amint ismerős környékre értünk, Moobint azonnal arra a helyre vitetettem Jinhyukkal, ahol tudtam, tényleg jó kezekben lesz. A szüleim klinikáján a legjobb orvosok dolgoztak, közöttük ők is.

A folyosón várakozni olyan, mintha az ember idegein hárfáznának, annyira ideges voltam, hogy csoda, nem lettem rosszul. Jinhyuk végig támogatott, simogatta a hátamat, belém erőltetett egy kávét, és pár falat süteményt, de egészen addig nem tudtam magamra koncentrálni, amíg nem voltam biztos benne, hogy Moobin meggyógyul.

– Fiam, gyere egy kicsit! – hívott félre apa, amikor kijött a kórteremből. Megnyugtatott, hogy ő vizsgálta meg a barátomat. – Ki ez a fiú, és mi történt vele? A ruhái szakadtak és mocskosak, nem beszél, nem hajlandó elmondani, hogyan szerezte a sérüléseit. Egyáltalán honnan ismered őt?

– Moobin egy jó barátom, és most rossz passzban van. Összeveszett a szüleivel. Pontosan én sem tudom, hogy mi történt, a húga valamilyen üvegszilánkokról beszélt. Apa, Moobin korábban öngyilkos akart lenni. Lehet, hogy magával tette…

– Értem, tehát pszichológusra is szüksége lesz. Nagyon soványnak tűnik. Lehetségesnek tartod, hogy koplaljon, vagy esetleg bulimiás legyen?

– Moobin modell, azért ilyen vékony. Nagyon jó étvágya szokott lenni, nem hiszem, hogy ilyen baja lenne.

– Modell? Akkor biztosan nem ő vágta össze az arcát.

Megfordult velem a világ, és nem láttam tisztán. Moobin húgának hangja visszhangzott a fülemben a véres tükördarabokról. Moobin soha nem csúfította volna el magát, büszke volt az arcára, abból élt, többször láttam, ahogy elégedetten szemlélte a tükörképét a liftben, vagy egy kirakat üvegében. Soha nem bántotta volna magát. Vagy lehet, hogy mégis? Ennyire depressziós lenne? Vagy talán… Nem, az nem lehet! Egy anya sosem bántaná a fiát!

– Wooseok! Wooseok, hallasz? – tört utat magának apa hangja a tudatomba.

Egy ágyon feküdtem, a karomban éreztem a tű nyomását, biztosan infúzióra kötöttek. Elájulhattam, vagy kikapcsoltam, de tisztán emlékeztem, hogy a folyosón beszélgettem apával Moobin állapotáról. Lehet, hogy elértem a tűréshatáromat, és a szervezetem egyszerűen megálljt parancsolt.

– Hallak, apa.

– Jinhyuk mondta, hogy nem ettél egész nap semmit. Biztosan túlaggódtad magad emiatt a fiú miatt.

– Apa, meddig voltam kiütve?

– Egy negyed órára. Ne aggódj, jól leszel, csak kicsit pihenned kell. Amint lecsöpögött az infúzió, a nővér hoz be ebédet. Edd meg mind az utolsó falatig! – simogatta meg apa a fejemet. Kisgyerekkorom óta nem tette ezt. Olyan jól esett.

Menni akart, sok dolga lehetett, de még nem ereszthettem. Még nem mondta el, hogy mi lesz Moobinnal.

– Apa, Moobin meg fog gyógyulni? Rendben tudjátok hozni az arcát?

– Én elláttam a sebeit, hogy ne fertőződjenek el, és megírtam róla a jelentést. A plasztikai sebészet az anyád asztala. Ha a fiú ki tudja fizetni, megműti. Ha nem, át kell vinni egy közkórházba.

Letaglózott, amit mondott. Tudtam, hogy Moobin nem tudja kifizetni a kezelést, hiszen még otthona sincs. Még buszjegyre is én adtam kölcsön neki.

Magamba roskadva bámultam a plafont, nem is kellett takaró, a fájdalom elfedett. Moobin életének lőttek, a vágások örökké ott fognak virítani az arcán, és soha többé nem lehet modell. Pedig imádta. Rajongott érte. Eladta magát az álmáért, és minden szenvedése hiábavalóvá vált emiatt a „baleset” miatt. Reméltem, hogy apa még nem tájékoztatta arról, amiről engem. Itt csak az gyógyulhatott meg, akinek volt elég pénze hozzá.

– Wooseok, apád mondta, hogy nem műtik meg Moobint, ha nincs pénze – robbant be a kortermembe Jinhyuk. – Mi ez már?! Ha nincs zséd, akkor dögölj meg?!

– Ez egy magánklinika, Jinhyuk. Itt minden pénzbe kerül.

– De Moobinnak nincs pénze. Nincs semmije. Ő modell. Az arcából él. Meg kell csinálniuk.

– És mit vársz, mit tegyek?

– Győzd meg a szüleidet! Mondtál bármit az apádnak?

– Nem – vallottam be szégyenkezve. A szüleim előtt elvesztettem azt a kis magabiztosságomat is, ami volt. Soha nem veszekedtem velük.

– Wooseok, az istenért! Most Moobinról van szó! Szedd össze magad, és vedd rá őket, hogy meggyógyítsák! A fiúk vagy. És gondolom, tőled sem kérnek pénzt, amiért itt fekszel…

Jinhyuknak igaza volt abban, hogy engem nem fognak lehúzni ezért az egy infúzióért, meg a fél óráért, amit az ágyban töltöttem, de Moobin műtéte ennél költségesebb. Fogalmam sem volt, pontosan mennyi, de abban igaza volt, hogy legalább megpróbálhattam. Talán elérhettem, hogy megengedjék, Moobin majd később törlesszen. Hiszen a barátom volt, és itt is működnie kellett a protekciónak.

Apa hallani sem akart az ötletemről.

– Ez nem karitatív szervezet, Wooseok. Nagyon sajnálom a barátodat, de ha nem tud fizetni, nem segíthetünk rajta.

– Mennyibe kerül a műtétje? Kérdezd meg anyát, mennyibe kerülne Moobin műtéte! Majd én kifizetem.

– Wooseok, kétlem, hogy lenne ennyi megtakarításod, és egyébként sem engedném. Még csak azt sem mondtad el, honnan ismered ezt a fiút.

– Moobin a barátom, és… Mindegy, hogy mennyi. Kifizetem. Ha kell… Ha kell, akkor adjátok el a lakásomat. Annak az árából biztos kijön a műtét.

A szívem szakadt bele, hogy a drága kis lakásomat elveszítem, de abba még inkább beleszakadt volna, ha Moobint veszni hagyom. Én okoztam ezt az egészet azzal, hogy hazavittem, én akartam megszabadulni a tehertől és a felelősségtől, hát most megfizettem az árát. Nem érdekelt, hogy a szüleim őrültnek tartanak, vagy ellenzik, az a lakás az enyém volt, azt csináltam vele, amit akartam. Ha csak pénzért műtöttek, hát tessék, az asztalukra rajtam a pénzt! Nem hagyhattam, hogy Moobin álma semmivé legyen! Jó barátja akartam lenni. Jobb, mint akkor voltam, amikor a szüleire sóztam ahelyett, hogy én vigyáztam volna rá.