My Precious! - 2. fejezet: Virágfiúk

Wooseok:

Az egyetemi díjátadókon már ismert személy vagyok, ezúttal is szántak nekem egy oklevelet, de most különlegesebbre tervezték a vezetők az ünnepséget, és meghívtak egy hírességet, hogy ő adja át a díjat. Kim Donghan nemrég futott be idolként, korábban modellként dolgozott, és az egyik munkája alatt az egyetemünkön is árusító csirkemárka arca volt, gondolom, így került képbe a neve, amikor átadót kerestek. A jelenlétével az ünnepség ideje megnyúlt, mert előadta a legújabb számát, beszédet tartott, aztán következett az ünnepi átadás is, ahol közös képet kellett vele készíteni.

Amikor odaálltam mellé, akkor tűnt csak fel, hogy milyen magas, kicsinek éreztem magam mellette. A keze nem izzadt úgy, mint az enyém, nem izgult a kameráktól, és a rátapadó tekintetektől, kedvesen rám mosolygott, gratulált az eredményeimhez, majd belemosolygott a kamerába. Én komoly fejet vágtam, túlságosan izgultam ahhoz, hogy mosolyogni tudjak, biztosra vettem, hogy szörnyű kép lett rólam.

Az átadást egy kisebb parti követte, félhomályban szólt a bulis, de nem diszkós zene, és a svédasztalról bárki vehetett finomságokat. Meglepett, amikor Donghan odajött az asztalomhoz, talán azért választotta, mert ott volt a legtöbb hely. Vagy lehet, hogy szimpatikussá tett az üres asztal, ha arra gondoltam, hogy Moobinnal is valahogy így ismerkedtünk meg.

– Nem semmi, hogy mennyit tanulsz. Mondták a tanárok, hogy te minden évben itt vagy a díjazottak között – szólított meg, és beleharapott a háromszögre vágott szendvicsébe.

Hasonlóan tökéletes arca volt, mint Moobinnak, fehér bőr, igéző szemek, az orra egyenes, a szája hasonlóan telt, mint az enyém. Helyes hyung volt, a lányok biztosan döglöttek érte, a fekete haján kékesen csillant meg a fény, hihetetlen, hogy még így is, hogy sokszor festhették, milyen erősnek és vastagnak tűntek a szálak.

Nem akartam nagyon megbámulni, inkább reagáltam valamit a dicséretére.

– Köszönöm, hyung. Igyekszem.

– Anyám engem is egyetemre szánt, de nem nekem való hely ez.

– Sikeres énekes vagy, és modellként is elismernek. Biztosan nem bánja már anyukád, hogy nem mentél egyetemre.

– Ne vegyél rá mérget… – motyogta a poharába, és belekortyolt a pezsgőbe. Nem néztem, hogy iszik, nehogy megint úgy járjak, mint Moobin és az eper esetében, a hírességek valahogyan megtanulták, hogyan lehet szexin enni és inni.

Donghan kellemes társaságnak bizonyult, nem beszélt túl sokat, de nem is taszított, csak annyit beszélgettünk, amennyihez kedvünk támadt. Érdeklődtem, milyen az idol élet, és megtudtam, hogy szerencsés, mert a cége úgy kezeli, mintha beugrós lenne.

– Én elsősorban fotómodell vagyok. Azzal, hogy fellépek, nekik teszek szívességet, így nem fognak olyan szorosan. Na, meg egyébként se tartanám be azt, amit mondanak. Ki akarna annyit koplalni, amikor így is jól nézek ki? Megfosztani az embert az ételtől megbocsáthatatlan bűn.

Moobin is nagyon vékony volt, kíváncsi lettem volna, hogy diétázik-e, eddig csak ittam és kávéztam vele, nem láttam étel közelében. Biztos neki is sok mindenről le kellett mondania ahhoz, hogy helyt tudjon állni a világban.

Meglepett, amikor Donghan beállt csörögni a díjazottak közé, a lányok nem tudtak mit kezdeni a közelségével. Intett, hogy kövessem, de megráztam a fejem, nem voltam egy túl nagy táncos, főleg nem józanul, de aztán csak rászántam magam, és beálltam. Mire vége lett az estnek, Donghannal egész jól összebarátkoztunk, de nem cseréltünk számot, vagy hasonló, jó éjszakát kívántunk egymásnak, és mindenki ment a dolgára.

Ahogy Moobin megígérte, elhívott egy szabadtéri fotózásra, amit egy kastélyszerű épületben tartottak. A kertben hatalmas fejű, több fajtájú és színű rózsák nyíltak, a kertet szépen rendben tartották, tökéletes helyszíne lett a fotózásnak. Moobin leguggolt az egyik bokor mellé, óvatosan a hosszú ujja közé vette a rózsafejet, és fölé hajolt, mintha megszagolná. A leglenyűgözőbb mégis az a fotósorozat lett, ahol a zöld fűben feküdt, körülötte rózsaszirmok és virágok, a ruháján az ékszerek mintha tövises indák lettek volna, csak ámuldoztam a monitor mögött.

– Lélegzetelállító, igaz? – szólított meg egy lágy, kellemes hang. Amikor szembefordultam vele, megismertem a kérdőíves férfit a parkból.

– Igen, nagyon szép – makogtam, és nem értettem, mit keres ő ott.

– Christopher úr, nagyon köszönjük, hogy forgathatunk a birtokán – hajlongott neki Moobin menedzsere.

Nem értettem, ha a férfié a birtok, és rajta minden, akkor mégis miért vesz fel kérdőívet az egyetemi parkról, de aztán hamar választ kaptam a fel nem tett kérdésemre. Moobin és az egész stáb mindenféle, rózsából készült kozmetikumot és szépítőszert kapott ajándékba, valószínűleg azért érdekelte az egyetemi park, mert oda is telepíteni akart a rózsabokraiból.

– Kérem, készítsen pár képet a kedves vendégünkről – kérte a fotóst a házigazda, majd megfogta a vállamat, és a rózsáihoz kísért. – Tökéletesen fog mutatni.

Nem hittem, hogy olyan jól mutatnék ott, egyáltalán nem voltam úgy öltözve, mint egy modell, és még a szemüvegemet se cseréltem kontaktlencsére, teljesen átlagos egyetemistának tűntem. A fotósnak is hiányzott valami rólam, így odarendelte hozzám a sminkes stábot, levetették velem a szemüvegem, csiklandozó ecsettel kikenték a számat és a szememet. Amikor a tükörbe néztem, meglepődtem a saját arcomtól. Christopher egy kisebb koronát tett a hajamba, és amikor visszanéztem a képernyőről a végeredményt, egy herceget láttam.

Csak egy pillanatra tartott, amíg összeakadt a tekintetem a terasz korlátjánál álldogáló fehérbőrű, vérvörös hajú fiúéval, de azonnal elfordultam tőle. Semmi különleges nem volt a pillantásában, mégis elszégyelltem magam. Mintha lebuktam volna, hogy olyan szerepben parádézom, ami nem az enyém.

– Megyünk, Moobin? – kérdeztem zavartan, és visszaadtam a sminkes lánynak a koronát. Cserébe visszakaptam a szemüvegemet.

Nem beszéltünk meg semmilyen programot a fotózást követően, így miután Moobin hidratálta magát, és beszálltunk a taxiba, kért egy pár percnyi gondolkodási időt a sofőrtől.

– Most már feljössz hozzám, hyung? Vagy dolgod van?

– Felmegyek – bólintottam, és azon gondolkodtam, hogyan lettem hirtelen hyung a számára. Nem, mintha bántotta volna a fülem, Moobin kellemes, selymes melegséggel ejtette ki, csak eddig sohasem hívott így. Lehet, rájött, hogy idősebb vagyok nála? Vagy a smink teszi?

Soha nem gondolkodtam azon, hogy Moobin milyen anyagi körülmények között élhet. Azt láttam, hogy márkás cuccokban jár, de úgy gondoltam, ezeket a szponzoroktól kapta, mint ahogy nemrég a kozmetikumokat Christophertől. A lakásába lépve azonban egyáltalán nem fért kétség hozzá, hogy nagyon jól keres. Panorámás terasz-erkély, spotlámpás álmennyezet, sötétfa parketta, világos szőnyegek és kanapé. A konyhában minden beépített, a hűtőszekrény ajtajából jeget lehet szervírozni a poharadba, a mikró egész felülete érintőképernyős, a pult egy része okos kijelzős, és magas bárszékekkel lehet odaülni hozzá. A kanapéval szemben, a falon, egy beépített polcos szekrény keretezte a hatalmas plazmatévét, kissé hátrébb egy rendes, hagyományos asztalhoz lehetett leülni, de székek helyett inkább foteleknek tűntek az ülőalkalmatosságok.

– Ez a lakás eszméletlenül király – ámuldoztam. – Mintha egy magazinba léptem volna be.

– Örülök, hogy tetszik – mosolyodott el félszegen Moobin, és a hűtőhöz lépett.

– Te aztán tényleg keresett modell lehetsz. Tök menő, hogy ennyi évesen ilyen lakásod van a saját erőfeszítésedből. Nekem a szüleim vették meg a sajátomat.

Imádtam a lakásomat, de sokkal kisebb és kevésbé dizájnos volt, mint Moobiné. Nem, mintha ciki lenne, ha az embernek a szülei veszik meg az első lakását, de Moobin említette, hogy a szülei nem élnek túl jó körülmények között, szóval, amiben élt, csak is a saját munkájának gyümölcse lehetett. Nagyon tiszteltem az olyan embereket, akik sikeresek tudtak lenni abban a szakmában, amit maguknak választottak.

– Igyunk egy kis bort – ajánlotta kellemetlenül Moobin. Lehet, túlságosan izgatott lettem a lakása miatt, és nem figyeltem oda, hogy ne hozzam zavarba.

– Bocsánat, ha udvariatlan voltam.

– Nem, hyung. Semmi rosszat nem tettél – mosolygott kényszeredetten, és odaadta a poharamat. – Egészségedre.

Egy ideig beállt közöttünk a csend, aztán az ital feloldotta a nyelvét, és minél többet ivott, annál ábrándosabbá vált, sokszor mintha nem is hozzám beszélt volna, hanem csak úgy a levegőbe.

– Ebben a szakmában az határozza meg, hogy milyen életet élsz, hogy mennyit vagy képes megtenni érte.

– Ez mindenhol így van. Csak az boldogul, aki keményen dolgozik – szálltam be a monológba. – Bátor vagy, hogy ilyen fiatalon belevágtál a modell világba, és nézz körül, szépen teljesítettél.

– Hyung, ne mondd már, hogy ilyen fiatalon. Egy év van közöttünk.

Ez meglepett, tehát akkor húsznak kellett lennie, pedig nem tűnt annyinak. Felidéztem a fiatalabbakat az egyetemen, és kimondottan idősebbnek tűntek Moobinnál, de ha azt mondta, csak egy év van közöttünk, akkor úgy kellett lennie.

– És te mit fogsz csinálni az egyetem után? Hol tudsz elhelyezkedni irodalmár diplomával?

– Írhatok könyvismertetőket, tanulmányokat és elemzéseket szaklapoknak, vagy kutathatok.

– És ez érdekel téged? – kérdezte kissé kétkedve. Hát igen, nem tűnt valami izgalmasnak.

– Azért mentem irodalom szakra, mert szeretek olvasni és érdekelnek a könyvek. Ha lehetne, szívesen kipróbálnám a színészetet.

– Akkor próbáld ki. Az arcod megvan hozzá.

Egyáltalán nem volt színész arcom, kimondottan helyesnek se éreztem magam, ráadásul egyáltalán nem bíztam benne, hogy lenne tehetségem hozzá. A sorozatok sztárjai mind vagy nagyon férfiasak voltak, vagy nagyon virágfiúk, és én egyik kategóriába se tartoztam bele. Biztosan kudarccal ért volna véget, ha kipróbálom magam benne.

– Színészkedj nekem, hyung! – kért meg Moobin, és addig könyörgött csillogó, reménykedő szemekkel, amíg rá nem bólintottam.

Fogalmam sem volt, mit kellene csinálnom, még szövegem se volt, teljesen elveszettnek éreztem magam. Moobin a kezembe adta a poharat, és azt mondta, kezdjek el beszélni valamiről, akármiről, ő pedig elmondja a véleményét a színészkedésemről. Nagyon izgultam, és tanácstalanul szorongattam a pohár vékony nyakát. Éreztem, hogy hatalmas lebőgés lesz, mert a fejem olyan üressé vált, mint egy kiszáradt kút, aztán rögtönöztem valami monológot a pénzről, meg azokról a reménytelen alakokról, akik egész életükben azt hajkurásszák, hogy aztán üres kézzel tengődjenek magányosan a világban.

Moobin elkerekedett tekintettel, az ajkát rágva figyelt, és amikor elmotyogtam, hogy ennyi volt, ámuldozó arccal dőlt hátra.

– Hyung, ez eszméletlenül jó volt. Tisztára megállt a pillanat, a hangod megváltozott, és teremtettél egy borongós, esős atmoszférát.

– Tisztára úgy hangzol, mint valami profi kritikus – nevettem el magam zavaromba, és kiittam a boromat.

– Hyung, komolyan mondom, hogy jó voltál. Van tehetséged hozzá. Már csak magabiztosságot kell szerezned – mondta bíztatóan, majd lehúzta az orromról a szemüvegemet. – Elbújsz e mögé, miközben gyönyörű szemeid vannak. De ne aggódj, hyung, majd én magabiztosságot öntök beléd!

Hátrébb húzódtam, és visszavettem a szemüvegem, majd felpattantam, és megkérdeztem, hol találom a mosdót. Jó volt egy kicsit magam lenni, teljesen összezavarodtam Moobin viselkedésétől, lehet, hogy csak beképzeltem, de mintha kikezdett volna velem. Ahogy a szemembe nézett, és azt mondta, hogy magabiztosságot önt belém, az teljesen zavarba hozott. Muszáj volt felfrissíteni magam, de mivel ki voltam festve, nem moshattam arcot, csak a csuklómra folyattam a vizet, és a nedves kezemmel dörzsöltem meg a tarkómat, hogy kissé magamhoz térjek.

Ne reagáld túl, csak sokat ivott! Csak kedves akart lenni, és támogatni. Nem kell félreérteni – győzködtem magam. Már egészen elhittem, hogy én gondoltam oda valamit, ami ott sincs, amikor Moobin felvetette, hogy aludjak vele.

– Én nem szoktam ott aludni másoknál. Lányoknál se – védekeztem kissé esetlenül.

– Nem? Annál a Jinhyuk nevű barátodnál se?

Oké, ezzel megfogott, Jinhyuknál már aludtam, és ő is a családi házunkba, sőt, egy ágyban velem, de Jinhyuk kivétel. Ő olyan, mintha a testvérem lenne, de egy idegen fiúval befeküdni egy franciaágyba, nem is tudom… Olyan furcsán hatott volna. Lehet, csak én voltam így ezzel.

– Na, hyung! Kérlek! Maradj itt velem! – pislogott rám könyörgően Moobin, és én elgyengültem ettől.

Mégse tudtam mit kezdeni a zavarommal, amikor Moobin elment zuhanyozni, a ruhásszekrényének tükrében néztem az esetlen alakomat, és elhatároztam, hogy reggel, amilyen gyorsan csak lehet, el fogok tűnni a lakásból.

Mivel nem hoztam magammal váltó ruhát, Moobin adott kölcsön a sajátja közül, de a méretünk különbözött, így a pólója először szorított. Végül kaptam egy nagyobb méretűt, de amíg odaadta nekem, alig tudtam takargatni magam valamivel. Szégyenlős fiú voltam, a sulis időben tesi órára se szerettem az osztálytársaim előtt öltözni, egyedül az uszodában nem zavart, ha félmeztelen vagyok.

Moobin ágya nagyon kényelmes volt, a takarója puha és selymes, a matrac jól tartotta a gerincemet. Amennyire csak lehetett, az ágy szélére húzódtam, nehogy összeérjünk véletlenül, vagy ráfeküdjek reggelre, azt a zavart biztosan nem éltem volna túl.

– Mit csinálsz? – kérdeztem Moobint, amikor megéreztem a testét mellettem, és a leheletét fölöttem. A szívem hevesen vert, és a félhomályban nem tudtam rendesen felmérni, hogy milyen messze van az enyémtől az arca.

– Bocsánat, hyung. Felteszem a telefonom töltőre.

Nem akartam veszekedni vele arról, hogy ezért ki is szállhatott volna az ágyból, hiszen a saját ágya volt, a saját szobája, a saját lakása, azt csinált benne, amit akart. Lenyugtattam a szívverésemet, és próbáltam aludni, de nem jött álom a szememre. Több bort kellett volna innom.

– Hyung, néha úgy viselkedsz, mintha nem is lennél idősebb nálam. Donghyungnak foglak szólítani.

– Mint Dongsaeng és Hyung? Nagyon szellemes – morogtam a takaróba.

– Szerintem aranyos. Mint te, Donghyung.

– Wooseoknak hívnak – gyűrtem össze a párnát frusztráltan, és átöleltem, mintha egy plüssállat lenne.

– Tudom, hyung. Wooseok hyung – sóhajtotta Moobin, és nagyon szerettem volna, ha végre elhallgatna. Hogy hozhatott zavarba folyamatosan?

Az álmot szinte megváltásnak éreztem, és amikor reggel felébredtem, nem feküdt mellettem senki. Egy pillanatra már abban sem voltam biztos, hogy hol vagyok, aztán megismertem a szobát, ugyanott keltem, ahol lefeküdtem, Moobin szobájában. A finom illatokból ítélve a tulaja reggelit készített, és a gyomrom makacsul követelte, hogy keressem meg az ételt.  

A reggeli kellemes hangulatban telhetett volna, ha Moobin nem dönt úgy, hogy egy tabutémát hoz fel társalgási alapnak. Nem értettem, miért pont ez kérdezte, talán egy kicsit el is kezdtem kombinálni, hogy magáról beszél, de aztán megcáfolta a feltételezésemet. A beszélgetés valahogy így hangzott:

– Hyung, te mit szólnál, ha a baráti társaságodban lenne egy meleg?

– Furcsa lenne. Tudom, hogy nem az határoz meg valakit, hogy kihez vonzódik, de biztosan kellemetlenül érezném magam a közelében. Félnék, hogy megtetszem neki.

– A barátnőm is ezt mondta a suliban, amikor az egyik barátnője ezt kérdezte tőlünk. Én elég sok meleget ismerek, a szakmámban vannak bőven, de nem hiszem, hogy mindnek tetszenék. Neked se tetszik az összes csaj, nem?

Bólintottam, és ezzel le is zártuk ezt a témát, fogalmam sincs, mit akart ezzel Moobin letesztelni. Hogy mennyire vagyok előítéletes? Lehet. Reméltem, hogy átmentem a vizsgán, őszintén válaszoltam neki. Ha a baráti társaságomból kiderülne valakiről, hogy meleg, nem fordulnék el tőle, de biztosan tartanék némi távolságot, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy az érdeklődése nem fordult az irányomba.

Bezzeg a húgom biztos nem így vélekedett volna, idolokról is szokott zavarba ejtő videókat nézni, ahol ölelgetik és puszilgatják egymást. Azt hiszem, shipvideóknak hívják őket, én egyszerűen csak cikinek gondoltam, hogy a húgom ilyeneket néz, és sajnáltam szegény hetero fiúkat, hogy ilyet kell csinálniuk a pénzért. Lehet, ez valami olyasmi volt, mint amit Moobin említett az este, nekik ezt kellett megtenniük azért, hogy sikeresek legyenek. Az már más kérdés, hogy a rajongóik miért gerjedtek ilyesmire, de ez már igazán nem az én dolgom volt. Megelégedtem azzal, ha a húgom ezt a szobájában műveli, és nekem se látnom, se hallanom nem kell.

My Precious! - 1. fejezet: Ismeretlen

Wooseok:

Nyugodt ember vagyok, szeretek elvonulni a könyveimmel egy kellemes, csendes helyre és sötétedésig olvasni. Az ismerőseim sokszor kérdezik tőlem, hogy nem unalmas-e folyton csak olvasni, de én élvezem a történeteket, szeretek elveszti az eseményekben, segít kikapcsolni. A szüleim azt szerették volna, ha orvosnak, vagy ügyvédnek tanulok, de nem tartottak vissza, amikor előálltam a tervvel, hogy irodalomszakra jelentkezem. A húgomból még lehetett egy a megálmodott hivatásokból, a klinikát egyébként se rokoni kapcsolat, hanem szakértelem alapján hagyták volna rá az utódjukra. Apám sebész volt, anyám plasztikai sebész, és együtt üzemeltettek egy klinikát, ami nagyon keresetté vált, hála az ország átrendeződésének, a hírességek előszeretettel mentek oda szépülni. Én nem folytam bele a szüleim üzletébe, így egyetlen idolt, vagy színészt sem ismertem, akiknek ők igazították volna ki a vonásaikat.

Nem szerettem reklámozni, hogy anya plasztikai sebész, mert mindig megkaptam, hogy akkor már értik, hogy miért vagyok olyan szép. Anya csak megszült, semmi mást nem csinált velem, gyerekkorom óta nagy szemem és dús ajkam volt, ezek ellen nem tudtam mit tenni.

Felnéztem a könyvemből, amikor egy férfi megállt az asztalomnál. Külföldi volt, és a harmincas évei végében járhatott, egy mappát tartott a kezében, és kedvesen mosolygott rám.

– Elnézést a zavarásért. Pár kérdést szeretnék feltenni. A parkról szólna, szeretnénk az ide járók igényei szerint tovább fejleszteni.

Meglepett, hogy koreaiul szólt hozzám, azt hittem, útbaigazítást fog kérni. Meglepően jól beszélte a nyelvet, régóta Koreában élhetett, de ha nem így lett volna, akkor is segítek neki. Minden hostesstől el szoktam venni a prospektusokat, kitöltöm a kérdőíveket, és hagyom, hogy megállítsanak az utcán a kérdéseikkel. Kedves személyiség vagyok, szeretek segíteni, és tisztában vagyok vele, hogy ez nekik csak munka. Dolgoznak, pénzt keresnek, szeretnének valamiből megélni, és én igazán nem halok bele abba, ha meghallgatom, amit mondani szeretnének.

Válaszoltam a kérdésekre, és még az e-mailemet is megadtam, hátha nyerek egy múzeumjegyet. Ha túlságosan ellepnének a hirdetéseikkel, csak egy kattintás kellett, és már mentek is az üzeneteik a spam mappába. Az egyetem parkját egyébként is nagyon szerettem, a virágokat gondosan locsolták és védték a betegségek és kártevők ellen, az asztalokat és padokat rendben tartották, az parkőrök odafigyeltek, hogy ne tanyázzanak ott veszélyes alakok. Tökéletes hely volt az olvasásra, az oda látogatók nem hallgattak hangosan zenét, és ők se hangoskodtak, mindenki pihenni és kikapcsolódni járt oda az egyetemről.

Nem szoktam egyedül eljárni szórakozni, mindig társasággal megyek, vagy Jinhyukkal, a legjobb barátommal. Aznap este mégis megkívántam egy italt, úgyhogy felvettem egy hosszított, kockás inget, a szemüvegemet az éjjeliszekrényen hagytam, és kontaktlencsét tettem be. Felkentem egy vékony rétegnyi alapozót, hogy eltűntessem a kisebb bőrhibákat, helyre söpörtem a rakoncátlan hajszálakat, és magamhoz vettem a tárcámat.

Szerettem a Vibes pubot, mert hasonlóan nyugodt volt, mint az egyetemi park, aznap este viszont valamilyen különleges kedvezményestet tartottak, és a békés iszogatásomnak lőttek. Kértem egy vörösboros kólát, és leültem az egyik asztalhoz. Úgy terveztem, nyugodtan megiszom az italomat, aztán hazamegyek, benyomok egy filmet, és elalszom rajta.

– Bocsánat, leülhetek ide? Elég sokan vannak most. Alig van hely – szólított meg egy fiatal fiú.

Az örök kedvességemmel bólintottam egyet, és hellyel kínáltam az idegent. Nem akartam nagyon megbámulni, de azonnal feltűnt, hogy milyen finom vonásai vannak. Nem lepődtem volna meg, ha gyakornok egy cégnél, meg volt az arca hozzá, hogy híresség lehessen. Abban biztos voltam, hogy nem idol, akkor jobban rejtőzködött volna.

– Gyakran jársz ide? – szólított meg újra a fiú, zavartan mosolyogva.

– Igen. Miért?

– Én most először vagyok itt, és fogalmam sincs, hogy mit igyak. Tudnál egy jó koktélt ajánlani?

Meglepett, hogy koktélozik, a baráti társaságom sörözni szokott, vagy keményebb italokat fogyaszt, én voltam a bébi közöttük a boros-kólás mániámmal, de a fiú biztos fiatalabb volt nálam – olyan tizennyolcnak néztem –, és még csak barátkozott az alkohollal. Ajánlottam neki egy Red Mojitót, azt kérhette alkoholmentesen és dzsinnel is, rajta állt, mennyire bátor. Gyermeki lelkesedéssel tette le az asztalra az italát, és látszott, hogy mennyire boldog, hogy elfogyaszthatja. Aranyos volt, biztosra vettem, hogy még nem nagykorú, és először bűnözik.

– Kim Moobin vagyok. Ha már így alakult, dumálhatnánk is. Elég uncsi egyedül inni, nem?

Nem hyungozott, tegezett, tehát azt hihette, hogy egy idősek vagyunk, és nem törtem össze az álmait, egyébként se ragaszkodtam olyan szigorúan ezekhez az udvariassági szabályokhoz. Persze, mindig megdobogtatta a szívemet, ha valaki hyungozott, de ezzel a fiúval úgy se tarthatott fél óránál tovább az ismeretségünk, így nem lovagoltam apróságokon.

– Mesélj magadról! Hova jársz iskolába? – passzoltam át neki a lehetőséget.

– Nem járok iskolába, dolgozom. Modell vagyok.

– És milyen modellnek lenni?

Amíg mesélt, az arcát vizsgáltam. Nem lőttem túl messze a gyakornokkal, biztos voltam benne, hogyha jól táncolna, vagy jól énekelne, biztosan szerződtetné egy vállalat. Friss és üde vonásai voltak, nagyon fiatalnak és ártatlannak tűnt, de mégsem volt olyan kerek, gyerekképű, mint mondjuk Hyeongjun. Hyeongjun apja is orvos volt, ezért jól ismerték egymást a szüleink, és így mi, gyerekek is. Őt leginkább egy kölyökkutyához tudtam volna hasonlítani a göndör hajával, és a hatalmas, kerek szemeivel. Nem nézett ki tizenhatnak, inkább általános iskolásnak, de ezt sosem mondtam volna neki. Moobinnak vékony, hosszúkás szeme volt, egyenes, szoborszerű orra, és hófehér bőre. Az álla kerek, az arccsontja szép ívet írt le, az ajka dús, de a felsőben van egy kecses hullám, nem úgy, mint az enyémben. Nekem olyan a szám, mintha megcsípte volna egy méhecske, az alsó és a felső ajkam is pufók. Anya szerint szép, „olyan csókolni valóak” mondja rá a húgom. Mindkettő bókot zavarba ejtőnek éreztem.

Moobin szerette a munkáját, ez hallatszott abból, ahogy beszélt róla, és minden képessége meg volt hozzá, hogy sikeres legyen benne, csak rá kellett nézni. Annyira elmerengtem azon, hogy vajon mit láthat a fotós, amikor a csúcskészülékének lencséjével nézi Moobin vonásait, hogy nem is figyeltem oda, mit mesél nekem az idegen fiú. Csak arra eszméltem fel, hogy forróság önti el az arcomat, és gyorsan elkaptam a tekintetemet a szájáról. Moobin szétnyitotta az ajakait, a fogai közé vette az eperdarabot, és mielőtt eltűntette volna, kissé megnyalta. Úgy éreztem, olyat láttam, amit nem szabadott volna. Így éreztem magam a szórakozóhelyeken is, amikor a barátaim összeakadtak egy-egy lánnyal. Vannak olyan helyzetek, amik annyira intimek, hogy nem tartoznak senki másra, csak azokra, akik csinálják. Most is valahogy így éreztem magam. Ez nem tartozott senkire, csak Moobinra és az eperre.

– És te mit tanulsz? – következett az én köröm.

Ha bármi másról kérdezett volna, nem tudtam volna ilyen gyorsan összeszedni magam, de a könyvekről órákig tudtam beszélni. Moobin érdeklődve hallgatott, pedig a tapasztalataim szerint az emberek nem szerettek az olvasásról beszélgetni. Lehet, tetszett neki az előadásmódom, vagy talán ő is szeretett olvasni, nem tudom, de csillogó tekintettel figyelt, és… A jégkockákat rágja? Vagy inkább szopogatja? Úristen…!

A telefonszámával a mobilomban tértem haza, és egyáltalán nem értettem, hogy tudott ilyen furcsa érzéseket kiváltani belőlem. Hiszen fiú volt. Nem értettem, mi történt. Lehet, megártott az ital, túl rég ittam és fejbe csapott, vagy egyszerűen már annyira ki voltam éhezve, hogy még egy… Nem, kicsit sem vonzódtam a fiúkhoz. Csakis az ital lehet a ludas – nyugtáztam, és miután lemostam az alapozómat, és kivettem a kontaktlencséket, ágyba bújtam. Nem kellett film ahhoz, hogy elaludjak.

Pár nap múlva Moobin hívott fel, és felajánlotta, hogyha szeretnék, találkozhatunk. Semmi dolgom nem volt, így belementem, és nagyon meglepett, amikor kiderült, hogy a megadott cím egy fotóstúdiót rejt. Idegesen totyogtam a recepciós pult körül, és nem tudtam eldönteni, hogy inkább ott üljek le valahol, vagy kint várjam meg újdonsült barátomat.

– Moobinhoz jöttél? – kérdezte a frufrus lány.

– Igen. 

– Mondta, hogy jön egy barátja. A folyosón balra, a tizenegyes teremben van. Menj be nyugodtan!

Megköszöntem az útbaigazítását, és az aktuális könyvemet szorongatva megközelítettem a termet. Amikor kinyitottam a súlyos ajtót, azonnal arcon csapott a hőség, a lábamnál füst gomolygott, de nem éreztem szúrós, égő szagot, tehát semmi sem kapott lángra. Odabent furcsa fénykontraszt uralkodott, egy kocka alakú szettet több lámpa világított meg, azon kívül viszont minden sötét félhomályba burkolózott. Nem is mertem közelebb menni, megálltam a fal mellett, és onnan figyeltem, ahogy Moobin dolgozik. Könnyedén pózolt a fotósoknak, az arcát nem láttam tisztán ilyen távolságból, de biztos voltam benne, hogy tökéletes arckifejezéseket vág. Kifelé menet majdnem elment mellettem, aztán hirtelen visszalépett, és boldog mosollyal ragadta meg a ruhám ujját, mintha meg akarna ölelni.

– Hát te meg miért álldogálsz itt? Miért nem jöttél oda?

– Nem akartam zavarni. Lehet, túl hamar érkeztem. Nem tudtam, hogy még dolgozol.

– Igazából el akartalak hívni, hogy megnézz munka közben. Hát, nem jött össze teljesen.

– Bocsánat.

Moobin kinyitotta az ajtót, így végre rendesen láttam az arcát, és a sok smink idősebbé tette. Még mindig nagyon finom és fiatalos vonásai voltak, de az, ahogy kihúzták a szemét, és az ajkára kent vörös rúzs rádobott pár évet a korára. Így már elhittem volna, hogy egy idősek vagyunk. Igaz, pontosan még mindig nem tudtam, hány éves.

Miután átöltözött, beültünk egy közeli kávézóba, és kissé kellemetlenül éreztem magam mellette. Nem mosta le a sminkjét, és hiába volt az erős, a ruhája pedig visszafogott a fehér ingjével, és a fekete farmerjával, valahogy mégis jól állt rajta, én pedig nagyon egyszerűnek éreztem magam mellette. Habár odafigyeltem a ruházatomra, hiszen megbeszéltük, hogy találkozunk, a csíkos, hosszított ingem, és a vászonnadrágom slamposnak tűnt, és kontaktlencse helyett most egy kereklencsés szemüveg ült az orromon.

– Most valahogy mintha máshogy néznél ki – állapította meg Moobin. A rúzsa nem maradt ott a csésze szélén, mint a filmekben a nőké.

– A szemüveg miatt – mutattam a keretre, és én is belekortyoltam a kávémba. Finom volt.

– Jól áll. Aranyos vagy vele.

Nem igazán szerettem, ha aranyosnak hívtak, főleg nem, ha egy haverom tette, de Jinhyuk néha még az arcomat is meg akarta csípni, amiért képes lettem volna letörni a kezét. Habár ő volt a legjobb barátom, és mindent megosztottunk egymással – ő néha már túl sokat is –, Moobinról mégsem beszéltem még neki. Nem titkolóztam, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem hoztam fel, és reméltem, hogy nem fog rosszul esni neki, ha megtudja, hogy van egy haverom, akiről ő még nem hallott.

– Mivel ez a mai fotózás nem úgy jött össze, ahogy terveztem, nem lenne kedved eljönni egy kültérire? Azok úgyis sokkal menőbbek.

– Szívesen, ha nem gond…

– Nem gond. Tök jó lenne – mosolyodott el, és megint csillogni kezdett a tekintete, mint legutóbb, amikor az italt kihozta magának a pubban.

Az egész délutánt együtt töltöttük, sétáltunk céltalanul, és beszélgettünk. Meséltem neki a középiskoláról, hogy Jinhyuk mennyi hülyeségbe vitt bele. Mindig is jó tanuló voltam, kiváló, a szüleim ezért se bánták meg, hogy irodalomszakra mentem, mert itt is folyton ötösre vizsgáztam, és okleveleket és kitűzőket kaptam a kiváló teljesítményemért. Jinhyuk sokkal nagyobbat merített az életből, mint én, ő szeretett rosszalkodni, lógni az órákról, lógatni a lábát valahol, amikor dolgozatot kellene írnia, és középiskolában előfordult, hogy vele tartottam. Ki akartam próbálni, milyen tilosban járni, és Jinhyukkal minden nagyon bulisnak és könnyűnek tűnt. Utána persze borzasztóan szégyelltem magam, de a szüleim egyszer se tiltottak el Jinhyuktól, szerették az életteli, vidám stílusát.

Már ránk sötétedett, amikor észbe kaptam, hogy azt se tudom, hol vagyok, és ha elválunk, hogyan találok haza. Moobin észrevehette a zavarodottságot az arcomon, és felajánlotta, hogy menjek fel hozzá. Vonakodtam elfogadni az ajánlatát, hiszen még csak másodjára találkoztunk, és bár jól éreztem magam vele, felmenni hozzá kicsit gyorsnak tűnt. Nem tudom, lehet, hogy ez csak nálam volt így, de nekem nagyon sokat jelentett a lakásom. Nem hívtam oda akárkit, a barátaim közül is csak Jinhyuk járt nálam, meg a családom. Hiába ismertem például Hyeongjunt régebbről, sose hívtam volna át. Eszembe se jutott volna.

– Majd máskor – utasítottam vissza az ajánlatát. – Most haza kell mennem. Azt hiszem, hívok egy taxit.

Moobin megvárta velem a fuvart, és utánam integetett, de mintha kicsit csalódott lett volna. Reméltem, hogy nem bántottam meg. Egész úton ezen gondolkodtam, lehet, hogy azt hitte, nem kedvelem, és csak azért lógok vele, hogy elmehessek egy igazi, profi fotózásra. Valamit ki kellett találnom, hogy eloszlassam a kételyeit. Következőleg elfogadom a meghívását – döntöttem el, és bedőltem az ágyba. A lábam sajgott a sok sétálástól, de ezt leszámítva jól éreztem magam. Mégse bírtam magammal, és írtam neki egy üzenetet.

Wooseok: Bocsi, hogy nem mentem át. Kicsit elfáradtam.

Moobin: Nem baj, pihend ki magad! Nemsokára úgyis újra találkozunk. Szép álmokat! :* Jaj, bocsi! Ezt akartam küldeni: :)

My Precious! - Prológus: Virágok és tövisek

Moobin:

Gyerekként megbabonázva figyeltem a hírességeket a tévében, tetszett az arcok, amiket vágtak, a tekintetük csillogott, a bőrük tökéletesnek tűnt, a mosolyuk ragyogónak. Én is olyan akartam lenni, mint ők. A szüleim nem így gondolták, ők olyan munkát szántak nekem, ami szakmával jár, iskolából iskolába megy az ember, hogy kapjon egy papírt. Én csillogni akartam, viszont látni az arcomat az újságokból, a monitorról. Minden zsebpénzemet a külsőmre költöttem, de a családom anyagi helyzete nem engedte meg a túlzott rongyrázást, így hamar eldőlt, hogy nem én leszek az osztály legmenőbb tagja. A középiskolában aztán fordult a kocka, elkezdtem érni, és hiába nem jártam márkás ruhákban, az arcom kinyílt, mintha egy virág lenne, és megmutatta a szépségét. Leszerződtem egy modell céghez, és kisebb reklámokat és fotózásokat vállaltam, ahhoz nem voltam elég magas és felnőttes, hogy kifutókra kerüljek, de jobban is ment a stúdiózás, mint a catwalk. A szüleimnek már ez a húzás sem tetszett, aztán, amikor lebuktam az iskola melletti kis utcában, hogy egy fiúval csókolózom, örökre elvágtam magam náluk.

Azért, mert valaki szép, vagy tehetséges, még nem lesz híres, nem fogják őt felkérni a jól fizető munkákhoz. Ahhoz kapcsolat kell, tenni kell érte, és ezt nagyon hamar megtanultam. A cég, ahová leszerződtem, tű volt a szénakazalban, de a főnököm elég jól udvarol ahhoz, hogy az egyik nevesebb márka estjére bejuthassak, mint utolsó érkező. Leghátul ültem, egy aprócska asztalnál, mellettem folyamatosan sürögtek a pincérek, éreztem a konyhából áradó illatokat és a kínzó hőt. A smink olvadt le az arcomról, rengetegszer ki kellett mennem a mosdóba, hogy fixáljam, és már feladtam volna az egész estet, amikor egy férfi odaállt mellém a svéd asztalnál.

– Nem vagyok túl jó a szerencsejátékban, de fogadnék rá, hogy még nem vagy húsz.

– Szükségem van az italra, uram – válaszoltam, és letettem a tányéromat az asztalra, hogy rászedjek a salátából.

– Szép arcod van. Melyik cégnél modellkedsz?

Amikor kimondtam a nevét, láttam az arcán, hogy most hallja először, de nem lepődtem meg. Az a kis zsebpénz, amit náluk összekerestem, jó volt arra, hogy ne kelljen mindig a szüleim által pakolt ételeket ennem, elmehettem csinos kávézókba, és pár percig tehettem úgy, mintha nem lennék szegény.

– Vannak, akik nem veszik észre az értéket. Nem kellene, hogy veszendőbe menjen a szépséged. Ha segítség kell, keress meg! – nyújtott át egy névjegykártyát, és magamra hagyott.

Azután az este után el is feledkeztem a felajánlásról, aztán a cégnél leépítés volt, mert túl sok adósságot halmoztak fel, és kirúgtak. A szüleim nem rejtették el az örömüket, amikor vesztesként állítottam haza, összemosták az egészet a fiúk iránti vonzalmammal. Emlékszem, apa azt mondta: „Most már nem fogod festeni magad, mint egy nő, így is azt hiszed már, hogy egy vagy közülük. Szépen összeszeded magad, és rendes munkát keresel. Férfimunkát. Nem szégyen a vendéglátás, én is ezt csinálom.” Csakhogy én többről álmodtam, mint egy koszos kifőzde, ahol beleivódik a sülő olaj szaga a hajamba, ahol a kezem kérgessé és durvává válik a folytonos mosogatástól és aprítástól, ahol nézhetem a cetliket a falon, és folyamatosan üvöltöznek velem a kollégáim.

Amikor elmentem az öregúrhoz, iszonyatosan izgultam. A legjobb ruhámat vettem fel, az egyik gyorsétterem mosdójában sminkeltem ki magam, hogy a szüleim ne lássák meg, és fogalmam sem volt róla, mi lesz velem. Biztos voltam benne, hogy mivel kiskorú vagyok, nem vehet csak úgy fel a saját ügynökségéhez, kell a szüleim beleegyezése, és ők kerek-perec megmondták, hogy soha többé nem támogatják a modell karrieremet.

Hatalmas volt a ház, a miénknek a sokszorosa, európai stílusú, hatalmas csillárokkal, szőnyegekkel, és drága festményekkel. Egy alkalmazott nyitott nekem ajtót, mint a filmekben, öltöny volt rajta, és nagyon udvariasan beszélt, a ház urához kísért engem. A nappaliban kellemes zene szólt, miután bementem, az inas becsukta a nagy, kétszárnyú ajtót mögöttem. Az öregúr a kanapén ült, és amikor meglátott, boldogan rám mosolygott. Intett, hogy üljek oda hozzá.

Idős volt, talán még apámnál is idősebb, hatvan körüli, tipikus ázsiai arccal, kicsi, vékony szemek, apró száj, az arcán több helyen a kor redői. Erős, édes kölnit használt, émelyegtem tőle.

Annyira izgultam, hogy az elején nem is figyeltem arra, amit mond, csak szorongattam a konyakos poharat, és lassan kortyolgattam belőle. Fogalmam sem volt róla, pontosan mit akarok tőle, és hogyan veszem rá, hogy meggyőzze a szüleimet a szerződés aláírásáról.

– Nem kell ennyire aggódnod. Biztosan voltál már jelen üzletkötéseknél, tudod, hogyan működik ez – paskolta meg a combomat, és kissé közelebb húzódott. – Még kiskorú vagy, kellene a szüleid beleegyezése, hogy dolgozhass, de mindig vannak kiskapuk.

Feketén dolgozni veszélyes vállalkozás, nem akartam, hogy börtönbe csukjanak, de szükségem volt a pénzre, és egy olyan helyre, ahol meg tudják nekem szerezni a jó munkákat.

– Alkalmazni akar engem az ügynökségénél?

– Nekem nincs ügynökségem, de helyette vannak kapcsolataim. Bérlünk neked egy házat, megkapsz mindent, amire szükséged van, költök a külsődre, és intézek neked munkákat. Nem kell ügynökség, szabadúszó leszel. Egyéni vállalkozó, mondhatjuk így is.

– Ez túl szép, hogy igaz legyen – nevettem fel, és összerándultam, ahogy erősebben a combomra markolt.

– Nem is lesz ingyen. Mondtam, hogy ez üzlet – simított végig az arcomon.

A helyzet komolyságát azonnal megértettem, de nem mertem beismerni magamnak. Aztán, ahogy az arcomat simító ujjai a számhoz siklottak, és lassan bedugta őket a számba, kétség sem fért hozzá, hogy mi lenne az ár.

– Térdelj ide elém, szép fiú – parancsolta, de meg sem mozdultam. – Azt mondtam, hogy gyere ide! – rivallt rám, és a ruhámnál fogva rángatott le a kanapéról a szőnyegre.

A torkomat markolta a büdös, bagószagú ujjaival, és a tarkómat a dohányzóasztalhoz nyomta. Fuldokoltam, markolásztam a kezét, hogy fejezze be, de ő csak dühösen és elégedetten nézte a szenvedő arcomat, majd egyszer csak újra oxigén áramlott a tüdőmbe. Halálfélelmem volt, az egész testem remegett, hang nélkül sírtam, a könnyeim végigfolytak az arcomon, de nem mertem hüppögni. Egy hang sem jött ki a torkomon, mintha megnémultam volna.

– A hírnév áldozatokkal jár. Te döntöttél, amikor idejöttél – markolt bele a hajamba, és hátra feszítette a fejemet. – Nyisd ki szádat!

Újra nem kaptam levegőt, a torkomból fuldokló hangok törtek fel, hányni akartam, de nem lehetett. Lecsuktam a szemem, és azt kántáltam magamban: „Kibírod! Mindjárt vége.”

Amikor elengedett, a fejbőröm égett a fájdalomtól, a számban undorító ízt éreztem, de nem köphettem a drága szőnyegre, így más nem lévén, remegő ujjakkal előhalásztam a zsebemből egy használt zsebkendőt, és abba folyattam ki a számból az ondót.

Hatalmas pofon csattant az arcomon, egy pillanatra beleszédültem, és úgy éreztem, ezernyi tű szúrja az arcomat.

– Ne aggódj, megtanulod majd a rendet, kis senkiházi!

Szó szerint elmenekültem abból a házból, szinte másztam az utcán, és amint biztonságban éreztem magam, azonnal ledugtam az ujjam a torkomon, nehogy egyetlen csepp maradjon bennem ebből az undorító féregből. Ziháltam, a ruhám rám tapadt, a gyomrom görcsbe rándult, de eltántorogtam az első gyorsétterembe, és majdnem felsikítottam a tükörképemből. Egy hullasápadt arc nézett vissza rám, a szemeim kivörösödtek a könnyektől, az arcom feldagadt, a bal oldalon hatalmas vörös folt virított, a rúzsom elkenődött, mintha bohóc sminket kentem volna fel . Megjegyeztem ezt az arcot egy életre, és megfogadtam, soha többé nem hagyom, hogy ilyen helyzetbe hozzanak.

A kezembe vettem az életemet, és eldöntöttem, nem hagyom, hogy kihasználjanak, inkább én fogom ugyanezt tenni. Szépen lassan megtanultam, hogyan adjam el magam úgy, hogy ne én legyek a tárgy. A gazdag férfiak, akiknek a szeretője lettem, azt hitték, hogy a tulajdonuk vagyok, uralkodnak felettem, de egészvégig én irányítottam őket. Megvetettem velük azokat a ruhákat és ékszereket, amelyeket kinéztem magamnak, fizették a számláimat, a telefonomat, az internetem, mindent, aztán elfeledkeztem róluk, a pénzükkel pedig tökéletes életet alkottam magamnak.

Élesen él bennem a mai napig, amikor elköltöztem otthonról. A szüleim sejtették, hogy nem normális, hogy dizájner cuccokban járok haza, olyan elektronikai eszközeim vannak, amiket ők csak a transzparensekről láthatnak, és későn jövök haza, sokszor otthon sem alszom.

– Ide vissza nem teszed még egyszer a lábadat! – üvöltött velem az anyám. – Mit hiszel, hogy eléred a nevetséges álmaidat, ha felköltözöl a gazdagokhoz?

– Ne aggódj, édes anyám, többé nem fogsz látni! Hagyom, hogy megrohadjatok ezen a szeméttelepen.

Elkaptam a kezét, amikor meg akart pofozni, többé senkinek nem engedtem, hogy megüssön, se neki, se az apámnak, azoknak az időknek már vége szakadt. Nem bántam, hogy elmegyek, és nem érdekelt, mennyit kell tennem azért, hogy fenntarthassam az álomszerű életemet Gangnamban.

Sok ember szeretője voltam, inkább férfiaké, mert ők kétségbeesettebben vágytak rám, nehezebben viselték az öregkort, és többet és jobban fizettek, mint a nők, akikben gyakrabban felébredt a jóság. Nem kellett nekem anya, se apa az életembe, tőlük se ezt vártam el, csak a pénz és a luxus kellett, soha nem mentem el senkivel nyaralni, vagy ültem le a családi asztalhoz, mintha csak egy barát lennék. Az érzelmeket a munkán kívül hagytam.

Voltak durva alakok, akiket hamar leépítettem, és olyanok, akit kapcsolatot akartam szex helyett, ezek is repültek a listáról. Voltak kedvenceim, és olyanok, akiknél össze kellett szorítani a fogamat, és nagy levegőt venni egy-egy éjszaka előtt, de a legjobban egy Christopher nevű férfit szerettem meg.

Európai volt, pontosan nem tudom, honnan valósi, de nagyon kifinomult, és intelligens. Rózsákat termesztett, és egy kastélyszerű épületben lakott, de soha nem hívott fel magához, mindig szállodákban tett magáévá. Tetszett az előkelősége, ahogy beszélt, ahogy hozzám ért, mintha a rózsáit simogatná, de nem hitegetett hamis érzésekkel, nem becézgetett, nem súgta a fülembe, hogy szeret.

Nem mentünk együtt a luxuspartikra, és koktélestekre, de találkoztunk, és együtt távoztunk. Sokan tudták, hogy Christopherrel jó viszonyt ápolunk, talán azt is, hogy milyen ez a viszony egészen pontosan, de túlságosan tartottak tőle ahhoz, hogy belerondítsanak. Christopher a rózsatermesztésen kívül üzletember is volt, a szépségiparban nagy névnek számított a krémjeivel és parfümjeivel, mindent a saját rózsáiból állított elő, így nagyon keresett termékekkel büszkélkedhetett.

Volt egy időszak, amikor elhanyagolt, és magamat is megleptem azzal, hogy ez zavarni kezdett. Nem vágytam másra, vele akartam lenni, magamra vettem a hálószerű, drágakövekkel kirakott nyakláncot, amit tőle kaptam, és elképzeltem, ahogy a mellkasomat simogató kezem az övé. Nem bírtam magammal, túlságosan vágytam rá, hogy újra hozzám érjen, így elmentem a házánába.

Itt is, mint annál a sátáni öregembernél, inas fogadott, és a nappaliba kísért. A sötét kanapén egy vérvörös hajú, fiatal fiú ült, a fehér ujjai között egy könyvet tartott, és fáradt szemekkel nézett rám, amikor leültem vele szembe. Nagyon fiatalnak tűnt, talán tizennyolc is alig lehetett, két évvel voltam akkor már idősebb nála. Amikor megszólalt, mégsem hívott hyungnak.

– Kit keresel?

– Christopherhez jöttem.

– Most dolgozik, de nemsokára megérkezik. Addig hozassak neked egy teát?

Elfogadtam a teát, Christopher társaságában mindig teáztunk, úgyhogy megszerettem az italt, bár nem igazán értettem hozzá. Mindig ráhagytam, hogy ő válasszon nekem, de megismertem az ízét annak, amit a fiú hozatott. Christopher rózsáinak eszenciáját éreztem bennük, amiktől mindig végigfutott a testemben valami kellemes bizsergés.

– Hány éves vagy? – kérdeztem rá.

– Huszonhárom.

– Akkor idősebb vagy nálam – döbbentem meg. Lehetetlennek tartottam, hogy az a fiú ennyi legyen. Hiszen még a tizenhetet is csak jóindulattal tippeltem volna meg rá. Hogyan nézhet ki ilyen fiatalnak?

Christopher nem örült az érkezésemnek, ez érződött a hangjának keménységéből, majd abból, ahogy megragadta a karomat, és a kertbe „kísért”. Soha nem nyúlt durván hozzám, így meglepett a dühe, de nem bántott igazán, ennél már ezerszer keményebben is nyúltak hozzám, mégis kissé rosszul esett.

– Miért jöttél ide? Nem hívtalak.

– Hiányoztál. Látni akartalak.

– Mondtam, hogy majd kereslek.

– De nem kerestél – vágtam vissza sértetten. – Amiatt a fiú miatt? Ő az új kedvenced?

– Ő nem a kedvencem, hanem… Valaki, aki nagyon fontos nekem.

A zöldszemű szörny, aki általában elkerült engem, most előbújt. Nem szerettem én Chistophert igazán, a haragom a helyemért lángolt fel, nem akartam, hogy más is olyan értékes legyen számára, mint én. Nem akartam, hogy mást simogasson lágy érintéssel, másnak a sóhajait lélegezze be, másokat fürösszön abban a csodás figyelmében.

– És tudja, hogy szeretőd van?

– Tudja, és nem örül neki. Ezért nem kerestelek. És ezért nem is foglak többé.

Nem hittem el, hogy az a porcelánbabának tűnő fiú ennyivel jobb legyen nálam a fáradt tekintetével, és a dús, rózsa vörös ajkaival. Mintha Christopher valamelyik virága született volna életre, ijesztően valótlannak tűnt.

Sértetten távoztam, fájt az önérzetemnek, hogy félre lettem dobva, de nem szomorkodtam sokáig, a Christopherrel közös hónapjaink alatt elég ajándékot kaptam ahhoz, hogy azokból jól eléljek. Kicsit szünetet tartottam, nem bújtam össze mással, a munkára összpontosítottam, Christophernek hála egyre nagyobb márkák kértek fel reklámarcnak, és azért, mert többé már nem akart velem szexelni, nem hagyta abba a mentorálásomat.

Teljesen lemondtam arról, hogy valaha újra megkeres, így nagyon meglepett, amikor egyik este elhívott egy bárba. Nem voltak nagy elvárásaim, elég komolynak tűnt a kapcsolata azzal a rózsafiúval, de valamit minden bizonnyal akart tőlem. Nagyon reméltem, hogy nem fogok csalódni benne, és nem akar beajánlani valamelyik barátjának.

– Kérni szeretnék tőled valamit.

– Mi lenne az? – hajoltam közelebb, és mélyen a tekintetébe fúrtam a sajátomat, de nem ment bele a játékba. Jól sejtettem, nem szexet akar.

– Van egy fiú. Azt akarom, hogy közel kerülj hozzá, és érd el, hogy veled jöjjön egy fotózásodra. Nálam fogjuk tartani. Látni akarom őt.

Nem értettem, miért nekem kell kikaparni az ő gesztenyéjét, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy jópofizzak egy idegennel, de Christopher sokat tett értem, és jól bánt velem, amíg tartott a viszonyunk. Végül is, semmi rosszat nem kért tőlem, nem kellett egyetlen ártatlan lelket sem az ágyába löknöm, ha Christopher azt mondta, látni akarja ezt a fiút, akkor az úgy is volt.

– Ennyit tudok róla – nyújtott át egy borítékot. – Köszönöm a segítségedet.

Elvettem a csomagot, megittam az italomat, és elegánsam távoztam. Nem akartam előtte turkálni a borítékban, azt sem akartam, hogy más lássa, amint izgatottan falom a sorokat. Akármennyire is adtam a hűvöst, felvillanyozott ez a küldetés, úgy éreztem magam, mintha magánynyomozó, vagy kém lennék. Az aktában a következő szerepelt:

Név: Kim Wooseok

Iskola: Sintag University (irodalom szak)

Család: orvos szülők, húg középiskolai tanuló

Szociális élet: egyetemi baráti társaság, Istagram: @booklvrwsk

Megfordulás: Egyetempark, Vibes pub, Lines szórakozóhely

My Precious szereplők

Főszereplők

Wooseok gazdag családból származik, szülei orvosok, ő mégis irodalomszakon tanult tovább. Habár sok barátja van az egyetemen, legjobb barátja, akire mindig számíthat, csak egy van, Jinhyuk. Wooseok kedves, jószívű, felelősségtudó, lelkiismeretes és gondosokodó barát, de kevés az önbizalma, nem mert belevágni új dolgokba, és kiállni azért, amit gondol.

Moobin mindig is úgy érezte, a családjának anyagi helyzete korlátok közé szorítja. Minden álma, hogy elismert és híres modell lehessen, amiben a szülei nem támogatják. Egy szerencsétlen koktélpartit követően rájön, ha a gazdagok közelében tartja magát, azok pénztárcájából sok cseppenhet a zsebébe, még akkor is, ha ezért a testét kell viszont adnia. Úgy érzi, ebben az új, csillogó világban ez a normális életvitel, egészen addig, amíg össze nem találkozik Wooseokkal, és rájön általa, mi is az igazán fontos az életben.

Jinhyuk, az örök jókedvű középiskola óta próbál magabiztosságot önteni csendes, félénk barátjába, Wooseokba, több-kevesebb sikerrel. Mindent megtenne azért, hogy Wooseok boldog és elégedett életet élne, és a vállát nyomó teher megduplázódik, amikor új barát bukkan fel a társaságukban.

Seungwoo elhivatott egyetemista, minden álma, hogy óvodapedagógus lehessen. Mivel nincs testvére a gondoskodását a munkájában szeretné kiélni. Egy régi, fájó szerelem gátolja abban, hogy komoly párkapcsolatba kezdjen, még  nem egy nap úgy dönt, megéri kockáztatni.

 Mellékszereplők

Hyeeseok, Wooseok húga, aki él-hal az idolokért, de nem veszi észre, hogy a körülötte lévő emberek éppen olyan, ha nem értékesebbek, mint a TV sztárjai.

Hyeongjun, aki gyerekkora óta Wooseok és Hyeeseok barátja, régóta őrizget egy szerelmet a szívében, de nincs elég bátorsága hozzá, hogy lépést tegyen kiszemeltje felé.

Jinwoo mindenben segít Hyeongjunnak, aki barátja és osztálytársa, és őt is meglepi, mennyire elrabolja hyungjai szívét. Habár szerető családban nőtt fel, nagyon hamar egy újabb apát tudhat maga mellett.

Donghan keresett modell és idol, ezen kívül meg van a véleménye mindenről, és ezt nem rejti véka alá. Habár az a hír terjeng róla, hogy nehéz vele együtt dolgozni, bunkó, beképzelt és hideg, Moobin ördögi körében hamar a saját nehézégeire ismer.   

My Precious ismertető

Történet:

Moobin élete folytonos küzdés és lemondás, a családja szűkös anyagi helyzete miatt az jövőve korlátok közé szorult, de ő többre vágyik, hírnévre, csillogásra és biztonságra, aminek eléréséhez bármire képes, még önmaga feladására is. Az akaratereje és önbizalma az egyetlen, ami segít neki abban, hogy a célját véghez vigye. Wooseok gazdag családból származik, mindent megkap, amire szüksége van, csak egyetlen dolognak nincs birtokában, az önbizalomnak. Amikor ők ketten találkoznak, felfedeznek a másikban valami olyat, amire mindig is vágytak. 

Korhatár: +18

Műfaj: slice of life

Figyelmeztetés: erotika, trágár beszéd, erőszak, depresszió

Szivárványháló (4. évad): 15. fejezet: Felelősség

Baekhyun:

Apa nem volt olyan állapotban, hogy rendezze az ügyeket, minden rám maradt, nekem kellett intéznem a temetést, kiválasztani a sírfeliratot, elmenni az ügyvéddel a különböző biztosítókhoz, és rendbe tenni a házat, hogyha apám hazaérkezik, tiszta és rendes otthon várja.

Úgy éreztem magam abban a két hétben, amikor ezt intéztem, mint egy zombi, ráhagytam mindent az ügyvédre, nem érdekelt, mennyit öröklök anyám jövedelméből, nem érdekelt, hogy mennyibe kerül a temetés, csak méltó búcsút akartam venni tőle.

Apa tolókocsiban érkezett meg a kijelölt parcellához, a testőrei tolták, sokat öregedett, mióta nem láttam, de sziklaszilárdan ült a székben, az arca komoly és acélos maradt, és rám se nézett. Ott álltam mellette az egész szertartáson, mindent megtettem, ami ilyenkor egy fiú kötelessége, fogadtam a rokonok és barátok részvétét és gondoskodtam arról, hogy legyen mit inniuk és enniük a virrasztás alatt.

Körberajongtam az apámat, lestem minden kérését, ha úgy láttam, hogy fázik, pokrócot terítettem a lábára, felpolcoltam a párnáját, ha le akart dőlni, olyan ételeket főzettem neki, amik megerősítik. Nagyon rosszul esett, hogy nem szólt hozzám, mintha ő is engem okolna, pedig jót tett volna, ha megfogja a kezem, és azt mondja, már én vagyok neki a legfontosabb.

Mindenki máshogy gyászolt, én esténként a párnámba fúrva a fejemet zokogtam, ő a csöndbe menekült. Ott éltünk egymás mellett abban az emlékekkel teli házban, és úgy éreztem, megfulladok, ha tovább maradok. Fájó szívvel, de a rosszhírt követő harmadik héten visszaköltöztem a Liliomtól kapott lakásomba. Apámat a házban dolgozókra bíztam, és megadtam neki az új telefonszámomat, hogyha mégis úgy gondolja, hogy beszélne velem, akkor elérjen. A cégnél nagyon rendesek voltak az igazgatók, nem kezdtek el civakodni azon, hogy amíg apám távol van, ki kaparintsa meg a vezető pozíciót, mindent ráhagytak a korábbi elnökhelyettesre, aki kétnaponta jelentett nekem.

December közepén jártunk, a tél elérkezett, amikor odaléptem Kris mellé, és megfogtam a vaskorlátot, úgy éreztem, a hideg a csontjaimig hatol. Nem a legjobb időszak arra, hogy állatkertbe menjen az ember, de elfogadtam Kris felajánlását. Néha írtunk egymásnak pár jelentéktelen sort, de egyébként nem beszéltünk egymással, én viszont egyre kétségbeesettebben vágytam rá, hogy végre valaki megszólítson, így elfogadtam a meghívását.

– Nézd, ott vannak a farkasok – mutatott a helyükre Kris, és amikor belestem a plexiüvegen, éreztem, hogy megfogja a vállamat. – Vannak kicsik.

Tényleg voltak, cuki kölyökfarkasok kergették egymást az anyjuk körül, majd észrevették, hogy leselkedem utánuk, és hátrébb húzódtak. Mintha megvitatnák a haditervet, megszaglászták egymást, majd egyre csökkentették a köztünk lévő távolságot, és végül odajöttek, hogy megszaglásszák a kezemet. Az üveg miatt persze nem nyúlhattak hozzám igazából, de a gesztus megtörtént.

– Az egyik egy évig a tiéd. Te vagy a jótékonysági gazdája. Lehet ilyet. Nemsokára kiküldik róla az oklevelet.

– Köszönöm – mosolyodtam el, egy hónapja először. A szívem, mintha fellélegzett volna attól a halovány melegségtől, ami belé költözött.

Olyan szívesen hazavittem volna a farkasokat, hogy legyen ott velem valaki, aki feltétel nélkül szeret, de nem tudtam volna gondoskodni egy háziállatról. Magamról is alig tudtam.

Kris nagyon ügyesen közeledett felém, nem erőltette rám magát, de biztosított róla, hogy benne bízhatok. Hálás voltam, amiért nem terhelt felesleges részvétnyilvánítással, csak fogta a kezemet, és a nagy tenyerébe jó volt elrejteni az apró kezemet.

A parkban ültünk le beszélgetni, addigra érett meg bennem az elhatározás, hogy elmondom neki, mi bánt. Megkértem, vegyen nekünk gesztenyét, és forró csokit, kezdtem éhes lenni. A szinte izzó papírpoharakat a padra tettük magunk közé, a sült gesztenyét rejtő papírzacskót Kris fogta óvatosan.

– Köszönöm, hogy gondoskodsz rólam. Nagyra értékelem.

– Megígértem magamnak, hogy vigyázni fogok rád.

– Az a helyzet, hogy én… – kezdtem, amikor egy idegen félbeszakította a megnyílásomat.

Kikapta Kris kezéből a gesztenyét, és futni kezdett. Iszonyatosan dühös lettem rá, elrontotta a pillanatot, éppen egy nagyon fontos időpontba rondított bele, komoly dolgokról akartam beszélgetni. Meg kellett fizetnie a tettéért.

Utána eredtem, szinte repülve kötöttem ki a hátán, majd megpróbáltam elvenni tőle a zacskót, de hosszabbak voltak a karjai. Mivel nem volt más módom arra, hogy legyűrjem, a fogaimat vetettem be, és beleharaptam a csuklójába. Még morogtam is hozzá, és éreztem a vérét a számba, de mielőtt még elkezdhette volna püfölni a fejem a szabad kezével, Kris is megjelent, és megállította az öklét.

A fiútól végül visszaszereztük az elemózsiát, és Kris megnevelte kissé, hogy többé ilyesmi eszébe se jusson. Csak a padnál vettem észre, hogy a partnerem nem fújtat a sálja alatt, hanem nevet.

– Mi van? – kérdeztem durcásan, és a számba nyomtam egy gesztenyét.

– Én még életemben nem láttam, hogy valaki így szerezte volna vissza az ellopott gesztenyéjét. Úgy lógtál rajta, mint egy kutya. Majdnem beszartam a röhögéstől!

– Ezt nekem vetted. Az enyém. Nem adom oda senkinek – adtam magyarázatot, és kiöblítettem a számat a csokival. – Egyébként undorító íze volt a fickónak. Igazi szemétláda.

Kris a hasát fogva nevetett, és a helyes, karakteres arca vörössé vált. Jól esett egy kis időre boldognak lenni, mintha megszabadultam volna a tehertől, ami a vállamat nyomta. Felszabadított a mosolygás.

Nehezen, de sikerült kiöntenem a lelkemet neki. Elmondtam, hogy mennyire fáj, hogy az apám levegőnek néz, és mennyire utálom magam, amiért nem tudtam megvédeni az anyámat. Kris nem szólt közbe, nem vígasztalt, csak meghallgatta, amit mondani akartam, és közben elfogyott a gesztenye és a forró csoki is. Amikor befejeztem, a könnyeim szinte az arcomra fagytak és az ujjaimat se éreztem már, de az a sok gondolat, ami szétfeszítette a koponyámat, végre távozott.

– Amikor anyám meghalt, senki nem volt ott, akivel beszélhettem volna. Apámat nem engedtem közel, mert őt hibáztattam mindenért. Nem hiszem, hogy apád haragszik rád, egyszerűen csak nem tudja, mit mondjon. Mit is lehetne mondani? Ő is tudja, hogy a Liliom az ő rossz döntései miatt került a képbe. Pedig az igazi hibás ebben a történetben is Seunghyeon. Senkinek nem lenne joga dönteni más életéről.

– Mi is öltünk már embert…

– Más, ha azért teszed, hogy megvédd magad, és más ha előre eltervezve, hidegvérrel, könyörtelenül. Seunghyeon számára az emberek olyanok, mint a sakkfigurák. Ha leütnek egy bábut, csak félrerakja a tárolóba, és újat tesz a helyükbe, ha újra kezdődik a játszma.

Seunghyeon adta ki a parancsot, azért támadta meg a szüleimet, hogy tesztelje Krisszék hűségét, ráijesszen a főnökömre, és demonstrálja, hogy mennyire kegyetlen tud lenni. Nem foglalkozott erkölcsi szabályokkal vagy a hagyománnyal, hogy a koreai gengszterek is csak végső esetben bántják a másik családját. Seunghyeon a saját szabályai szerint játszott, pusztulást és halált hagyva maga után, de végül őt is elérte a végzete. Megnyugtatott, hogy többé már nem tesz kárt senkiben egy ilyen gonosz és romlott ember.

– Te tudod már, hogyan ünnepled a karácsonyt? – kérdeztem.

Rettegtem az ünnepektől, nem volt mit ünnepelnem, mégis mindenhol szembe jött velem a karácsonyi hangulat, az égők, a kis ajándékos bódék, a boldog, izgatott családok. Ha meg is látogattam volna az ünnepek alatt az apámat, mégis mit adhattam volna neki, ami boldoggá teszi?

– Apával leszek. Meghívnálak, de Tao is ott lesz. Gondolom, nem akarod látni.

– Félek, mit hozna ki belőlem, ha meglátnám. Jobb, ha nem megyek, de köszönöm a meghívást.

– Egyik nap meglátogatlak. Csinálunk valamit együtt.

Otthon átöltöztem valami melegbe, főztem magamnak egy teát, és kikölcsönöztem egy csomó filmet, hogy az ünnepekkor annyi DVD-m legyen, ami megakadályozza, hogy egyetlen karácsonyi film is szembe jöjjön velem. Nem sütöttem sütit, nem díszítettem fát, nem ajándékoztam meg senkit, és vendéget se vártam Krisszen kívül.

Meglepetésként ért Xiumin megjelenése, az arca még pufókabb lett a sok sírástól, biztosan nagyon sajnált engem a veszteségem miatt. Elmondtam neki, hogy mi történt, mert szükségem volt valakire, aki gondol rám, de nem engedtem, hogy miattam elforduljon a karrierjétől. Év végére feltornyosult a munka, sok csatorna rendezett karácsonyi adásokat, koncerteket, és nagy díjátadókat, Taehunnak jól kellett teljesítenie, és Xiuminnak is, aki a tánctanára.

Egy mikulássapkás farkas figurát kaptam tőle ajándékba, már tudtam is, hová ültetem a polcon, jól beleillett a gyűjteményembe, és Xiumin gondoskodása kis karácsonyi melegséget hozott a lakásomba. Nem hagytam, hogy rólam, vagy apáról kérdezzen, inkább én faggattam a gyakorlásokról, mindent tudni akartam, hogy ne kelljen beszélnem.

Apát karácsony másnapján látogattam meg, ugyanúgy ült a tolószékben, mint akkor, amikor elköltöztem otthonról, a kertet nézte, és nem reagált rám semmit. Elmondtam neki, hogy azt tervezem, hogy elkezdtek egy üzleti tanfolyamot, hogy felelősségteljes elnöke lehessek a jövőben a családi vállalkozásnak, de ez sem hatotta meg. Pedig mindig arra vágyott, hogy a nyomdokaiba lépjek.

Feladtam a próbálkozást, hogy szóra bírjam, elfogadtam, hogy már soha sem lesz olyan a kapcsolatunk, mint régen, pedig azt se neveztem volna rózsásnak. Talán az ő teste nem adta fel a küzdelmet, de a lelke anyámmal együtt halt.

– Baekhyun… – ütötte meg a nevem a fülemet. Apa hangja rekedt volt, és erőtlen, de biztosra vettem, hogy nem hallucinálok, ő szólított meg. – Adj nekem egy kis időt, és vissza fogok térni!

– Rendben, apa.

Úton a bejárati ajtó felé letöröltem a könnyeimet, és megerősítettem az elhatározásomat, hogy ezentúl felelősséget vállalok minden tettemért, és keményen fogok dolgozni az apám boldogságáért.

Kris:

Ahogy ígértem, meglátogattam Baekhyunt. Nem tudom, miért ígértem meg neki, hogy rám mindig számíthat, soha senkinek nem akartam így elkötelezni magamat az apámon és Taón kívül. Úgy tűnt, Baekhyun bekerült a család kategóriába, pedig nem jártunk, és habár ő úgy gondolhatta, se az állatkertben, se a parkban nem randiztunk.

– Az randi volt – kötötte az ebet a karóhoz Tao.

– Taozi, hagyjál már ezzel! Nem volt randi. Mondom, hogy nem.

Nem hitte el, és az apám se, de volt benne annyi, hogy ő legalább nem rágta ezzel a fülemet. A karácsonyi ünnepek és a szilveszter közötti időt Amerikában töltöttük, a nagyszüleim odarendeltek minket, de nem náluk laktunk, inkább kivettünk egy szobát a szállodában. Nem tudtam, mit akarhatnak tőlem, egész évben rám se néztek, és a viszonyunk egyébként is feszült volt, apával soha nem békültek ki. Ha nem lettek volna anyám szülei, valószínűleg elfeledkezünk róla, hogy a rokonaink.

Az a ház, ahol kiskoromban eldugtam a kínai vázát, és ezért a szüleim, és a nagyszüleim majdnem engesztelhetetlenül összevesztek, semmit sem változott. Mintha megállt volna ott az idő, csak a személyzet cserélődött ki, egy fiatal és udvarias csapat kísért be a nappaliba, ahol a nagyszüleim vártak rám. Pontosan úgy néztek ki, mint a sorozatokban a gazdag chaebol öregek, csak koreai helyett amerikaiak voltak. Nem kérdezték meg, hogy vagyok, nem érdeklődtek a munkámról, nem beszélgetni hívtak, hanem tárgyalni.

– Sokat beszéltünk nagyapáddal, és úgy döntöttünk már elég érett vagy ahhoz, hogy átvedd a családi üzletet.

Első körben felháborodtam azon, hogy azt hiszik, ismernek annyira, hogy eldöntsék, mihez vagyok eléggé érett, aztán azon, hogy rám akarják sózni azt a vállalatot, amitől anyám egészen Kínáig menekült az apámmal. Egyáltalán nem akartam cégigazgató lenni, nem feküdt nekem az irodai munka.

– Köszi, de nekem nem kell. Ti eddig is jól irányítottátok, és erősnek és egészségesnek tűntök.

– Ez anyád öröksége.

Ezzel betaláltak, tudták, mivel tudnak befolyásolni, de megkeményítettem a szívemet, és nem engedtem a zsarolásnak. Anya se akarta volna, hogy olyat csináljak, amit nem csak, hogy nem szeretek, de igazából a nagyszüleim irányítanak. Hiába hangzott úgy, mintha a cég az enyém lehetne, az igazi irányítók továbbra is ők maradnának, és minden lépésemet ellenőriznék, és megszabnák a határaimat.

– Nem fogadom el.

– Már mindent előkészítettünk. Ha nem fogadod el, a céget szétszedik a kishalak, és veszendőbe megy az egész életünk.

Zsarolás, folyton ezzel éltek. Bűntudatot akartak kelteni bennem, felébreszteni a felelősségtudatomat, hogy egyetlen unokaként az én felelősségem, hogy a családi vagyon megmaradjon, és a cég jó hírneve tovább ragyogjon.

– Semmi közöm a cégetekhez.

– Ez az utolsó szavad? – kérdezte a jéghideg nagyanyám.

– Ez.

Néztem azt a két embert, aki a dohányzóasztal másik oldalán ült, és megpróbáltam felfedezni bennük anyát. A nagyanyám egy maffiát is elvezethetett volna, olyan határozott és könyörtelen tudott lenni, a nagyapám ritkán beszélt, mindenben követte az uralkodó felesége akaratát. Fogalmam sem volt, ilyen érzéketlen emberek között hogyan lehetett anyámból egy csupa szív tündér. Nem csodáltam, hogy folyton azt hangoztatta, hogy a család a legfontosabb, és a közösen töltött pillanatok, nem sok ilyennel büszkélkedhetett. Elképzeltem, milyen lehetett egy karácsony estéjük, megették közösen az ünnepi menüt, a szülei odaadták neki az ajándékot, amit talán nem is ők, hanem a titkárjuk vett, aztán jó éjszakát kívántak, és másnap már azon gondolkodtak, hogyan kellene manipulálni az igazgatótanácsot, hogy jobb pozícióba kerüljenek. Nem értettem, hogyan foroghat valakinek ennyire az élete a munkahelye körül.

– Felkészültünk arra, hogy olyan csökönyös leszel, mint az apád, úgyhogy készültünk egy másik ötlettel is. Adunk anyagi és szellemi tőkét neked az anyavállalattól, és hagyjuk, hogy a saját elképzelésed szerint nyiss egy leányvállalatot Koreában. Ott gyakorolhatsz, kiteljesedhetsz, és ha sikerre viszed, idővel majd átveheted az itteni vállalatot is.

Jól hangzott, hogy csinálhatok egy saját céget, aminek az útját én kövezem ki, de túl lusta voltam ahhoz, hogy igazgató legyek. A nagyszüleimet ismerve viszont addig rágták volna a fülemet, amíg teljesen elfogy, így belementem az alkuba. Nem kellett mást tennem, csak elfeledkezni a saját cégemről, és élhettem úgy az életemet, ahogy korábban. A pénzüket nagyon jól el tudtam költeni tuning autókra, és minden baromságra. A tanácsadókat nem lesz nehéz megvezetni, jól ki tudtam taktikázni az ellenséget. Egy menedzserbe nem törhetett bele a bicskám.

– Bemutatom a mentorodat és tanácsadódat. Eunhyuk a legjobb emberünk, lojális, megfontolt és tökéletes szakember.

Eunhyuk a harmincas éveiben járhatott, kicsi, vékony szeme volt, vékony alakja, nem volt túl magas, de ahhoz képest, hogy a nagyszüleimnek dolgozott, egész normálisnak tűnt. Nem árasztotta magából azt a hűvös sznobságot, mint ők, és nem ijedt meg a kemény kézszorításomtól se.

– Öröm lesz együtt dolgozni – vigyorogtam rá hamiskásan, és legnagyobb meglepetésemre ugyanezzel az ábrázattal viszonozta a fogadtatást.

– Alig várom.

Ebben az Eunhyukban emberemre akadhattam, de nem zavart, szerettem a kihívásokat. Meglátjuk, ki az erősebb – vettem fel a kesztyűt, és aláírtam a papírokat. Mindent gondosan átolvastam, nehogy átvágjanak a nagyszüleim, és amikor visszamentem a szállodába, már cégtulajdonos voltam. Apa csak a fejét rázta a nagyszüleim viselkedésén, és nem támogatta a tervemet, hogy elköltöm a pénzt, és kicselezem Eunhyukot.

– Ha kaptál egy ekkora lehetőséget, élned kellene vele. Okos gyerek vagy, még az is előfordulhat, hogy jó igazgató lesz belőled. Egyébként sem árt, ha több lábon állsz. Nem várhatod el a Liliomtól, hogy egész életedben eltartson.

– Apa, fiatal vagyok én még ehhez. Élni akarom az életemet. Boldogan és szabadon. Nem való nekem a mókuskerék.

Apa nem veszekedett velem, de éreztem, ez még nincs lezárva. Jó nagy gondot vettem a nyakamba, de azzal nyugtattam magam, hogy annyi pénzt kapok, hogy simán megtölthetek egy raktárt jobbnál-jobb kocsikkal.

Az újévet úgy terveztük, Kínában töltjük apa szüleinél, de mielőtt még kimentem volna a reptérre, elugrottam venni szuvenírt Baekhyunnak. A karácsonyi vásár nem bontott sátrat csak azért, mert huszonnegyedike elmúlt, még el tudtam kapni az indián árusokat, akik maguk faragtak ki egy tenyérnyi nagyságú farkas figurát. Nagyon nemes, és büszke farkast választottam, aki tud vigyázni Baekhyunra, amikor én nem vagyok ott vele. Biztosra vettem, hogy imádni fogja.

Meglepett, amikor a taxi sávban egy fekete autó parkolt le előttem, de az ajtóra egy hatalmas arany liliomot festettek fel, úgyhogy beszálltam a hátsó ülésre. A sofőr azt mondta, a reptérre visz, és nem kell aggódnom, ez csak elővigyázatosság. Nagyon ismerősen csengett a hangja, és némi akcentust felfedezni véltem az angoljában, de annyira az arcába húzta a sapkát, hogy nem tudtam rendesen meglesni a visszapillantóból.

A telefonomat nyomkodtam, és amikor megálltunk, ki akartam nyitni az ajtót, de a zár fogva tartott. Érdekes, a megérzésem ismét cserben hagyott, nem sejtettem, hogy bajba vagyok, pedig jobban belegondolva, miért hirdette volna a Liliom ekkora jellel, hogy itt van az államokban egy embere? Jól átvágtak. Apának igaza volt, nem szabadott volna olyan lustának lennem.

– Kris, tényleg nem ismertél meg? – húzta le a sofőr a sapkát a fejéről, és legnagyobb meglepetésemre Yi Xing ült a kormány mögött. – Segítened kell nekem.

– Te meg mi az istent keresel itt? – szegeztem neki a kérdést. Nem értettem, hogy jöhet a képbe pont ő, aztán beugrott a teljesítménye az erőpróbán. Lehet, hogy mindvégig félreismertem?

– Úgy tűnik, egy sorson osztozunk – húzta fel az ingje ujját, és megmutatta a tetoválását. – A Liliom védelmet ajánlott, de Seunghyeon is liliomos volt, hogy bízzak így bennük?

– Na, álljunk meg egy percre! – hajtoltam közelebb hozzá, és dühösen rá meredtem. – Te meg honnan tudsz róla?

– Ő a nagybátyám. Vagyis nem egészen, mert a nagynéném férje, és eddig fogalmam se volt róla, hogy egy maffiózó. Pár napja kaptam egy levelet a nagynénémtől, amiben sok mindent leírt. Azt mondta, el kell menekülnie, mert Seunghyeon ellenségei őt se fogják kímélni. Segítened kell megvédeni a családomat. Nekem ismeretlen ez a terep.

Újabb csavar került a történetbe, azt se tudtam, hogy Seunghyeon házas, azt meg főleg nem, hogy rokonságban áll Yi Xinggel. A régi főhadiszálláson néha összefutottam egy kínai nővel, aki bizalmasan sugdolózott a főnökömmel, de azt hittem, csak a szeretője. És egyébként se lehetett az a nő Yi Xing nagynénje, ahhoz túl fiatal volt.

– Hogy néz ki a nagynénéd?

– Most feketére festette a haját, de korábban világos volt, olyan szürkés, vagy ezüstös. Nagyon faital, a nagyapám második házasságából született. Mutatok róla képet.

Az a nő volt az, akit Seunghyeonnal láttam, tehát nem a szeretője, hanem a felesége volt, és most menekülőre fogta, nehogy a Liliom őt is elkapja. Pedig biztos sok mindent tudott a férje ügyeiről, főleg a jövőbeli terveiről. Reméltem, hogy nem akar a nyomdokaiba lépni, és sereget toborozni magának, nem volt szükség rá, hogy újabb ellenséget akasszon a nyakunkba. Bőven elég volt megküzdeni a tőrösökkel, vagy áltőrösökkel – ez még nem volt világos –, és most még Yi Xinggel is törődnöm kellett. Nem értettem, miért mindenki hozzám fordult segítségért. A fenébe, Baekhyun! Én mondtam neked, hogy nem vagyok falkavezér. Mégis úgy tűnt, az emberek azt akarták, hogy én egyengessem az életüket. Yi Xinget a barátomnak tartottam, így segítő kezet nyújtottam neki, nem is sejtve, milyen útra léptem ezzel rá.