Szivárványháló (4. évad): 13. fejezet: Két kicsi halott áruló a tetőn

Kris:

Amikor Tao felrázott, hogy az ellenség körbevett minket, félálomban futottam ki a folyosóra, az egész világ forgott, és alig láttam valamit, de aztán hamar rendbe vágtam az idegeimet, életveszélyben lehettünk. Donghae iszonyatosan dühösnek tűnt, kidagadtak az erek a nyakán, és olyan erővel ordította le az őrszemet, hogy nem lettem volna a pasas helyében. Az ellenség úgy közelítette meg a helyet, hogy észre sem vettük, és amíg a városban szétszórt kisebb csapatok meg nem érkeztek, nekünk kellett a házon kívül tartanunk őket.

– Arisa, Tao és Kris felmentek a padlásra körbenézni. Baekhyun, leülsz a kanapéra, és ott maradsz, amíg újabb parancsot nem kapsz. Jiaheng, menj fel a főnökhöz egyeztetni a haditervről, én összeszedem az embereket, hogy minél hamarabb csatasorba állíthassuk őket.

Donghae tényleg olyan volt, mint egy katonatiszt, iszonyatosan komolyan vette a szigort, nála nem lehetett olyan hanyagul felvenni az állásodat, mint Seunghyeonnál. Ha régen valaki azt mondta, hogy állj az oszlophoz, és fedezz, akkor úgy csináltam, ahogy akartam. Ha Donghae azt mondta, hogy két lépést előre, és tíz fokos szögben hajolj ki, akkor a tizenegy fokra már le akarta harapni a fejed.

Óvatosan jártunk a tetőtérben, és hallgatóztunk, van-e fölöttünk valaki. Nem hallottunk zajt, de Cuki – akit Tao valamilyen megmagyarázhatatlan okból velünk hozott – folyton felfelé bámult, úgyhogy tutira kellett ott császkálnia valakinek.

– A macska szerint vannak a tetőn, de nem tudom, hányan – tettem jelentést Donghae-nak.

Ahogy telt az idő, egyre kevésbé értettem, mit akar az ellenség, ugyanis egyszer sem próbáltak támadni, mintha várnának valamire. Nekünk kedvezett, ha bénáztak, hiszen nem volt szükségünk másra, csak időre, hogy az erősítés kívülről morzsolja fel az ellenséget.

– Tárgyalni akarnak – közölte apa. A homlokát összeráncolta dühében, a tekintete összeszűkült, talán ő is érezte azt, amit én; ez fura.

Nem jelölték meg, kivel akarnak tárgyalni, de nagyfőnököt nem küldhettük ki. Féltem, hogy apa vállalja magára ezt a szerepet, kockáztatva ezzel az életét. Nem akartam, hogy baja essen, szívesebben mentem volna én, de Donghae szigorúan elvetette ezt az ötletet. Azt mondta, az én eszemre odabent van szüksége. Végül egy olyasvalaki ment ki, akiről nem is tudtam, hogy a házban tartózkodik.

– Biztos jó ötlet volt? – kérdeztem Donghae-t kételkedve.

– A legjobb. Key lyukat beszél a hasukba.

Key valóban hangosan, és sokat beszélt, jól lehetett hallani a nappaliból, amit mondott. Ügyesen csavarta  a szavakat, hamar kiderült, hogy a vezetőjük, vagy legalább is, az a parancsnok, aki a kinti egységet vezényelte, túszejtést akart véghez vinni. Az árulók, vagyis én és Tao kellettünk neki.

A terv egyszerű volt, valamelyikünk kimegy, felméri a terepet, és jelez a bentieknek. Tao nem tudott jól lőni bentről, akadályozták a falak és az ablakok, odakint viszont, ha fegyver kerül a kezébe, és jól kiszámítva támadunk egyszerre, akkor sikerülhetett.

Taóval együtt a macskája is kiment, Cuki jól játszotta az átlagos élőlényt, bevetette magát a bokorba, és néha kidugta a fejét, hogy megpofozzon egy fűszálat. Cuki figyelme irányította Taójét, a macska hamarabb meglátta a sötétben az ellenséget, Tao pedig a háta mögé kulcsolt kezével lemutogatta nekem az információkat.

– Kettő… Kicsi…Halott…Áruló…Tető… – raktam össze szavanként a mondandóját. – Két kicsi halott áruló a tetőn? Mi van? Valaki kinyírta a tetőn lévőket?

– Pontosan mit mutatott Tao? – lépett mellém Donghae.

– A két ujját, majd azt, hogy aprócska, aztán egy keresztet, utána mintha ledöfne valakit hátulról, aztán a ház felé fölfelé – próbáltam leírni, amit láttam.

Donghae arca a ledöfésnél változott meg, a félelem sokféle változatban rárajzolódhat az ember arcára, Donghae esetében a szeme ragyogott erősebben, mintha lázas lenne. Olyan gyorsan rohant fel az emeletre, mintha vészhelyzet lenne, majd egy távcsővel tért vissza.

A kezembe nyomta a kukkert, és arra kért, nézzem meg a támadókat, látok-e rajtuk valahol tetoválást. Ilyen távolságból, ilyen fényviszonyok mellett nem láttam semmit, csak sötétséget, és Taónak sem tudtam üzenni, hogy jelelje le, ő észrevett-e valamit. Donghae nem mondta el, mitől fél ennyire, hiába kérdeztem, csak föl s alá rohangált a főnökkel egyeztetve, és tíz perc múlva újabb embert kellett kiküldenünk.

Nem értettem, hol marad már az erősítés, rég meg kellett volna érkezniük, valahol elzárhatták az útjukat, és ez még furcsábbá tette a dolgokat. Mintha az ellenség ismerte volna a taktikánkat, azokat a helyeket, amiket le kell védenie, talán ezúttal egy olyan ellenséggel volt dolgunk, akit Seunghyeon mélyebben beavatott a titkaiba.

– Donghae, mit kellene látnunk? Kikre gyanakszol?

– Ha tőr tetoválásuk van, csak hatalmas szerencsével élhetjük túl.

– Kimegyek, és megnézem. Ha az, egy karikát fogok mutatni.

– Kris, ha kimész, nem lesz okuk maradni.

– Hidd el, tudom, mit csinálok!

Mivel az erősítés nem jött, minél tovább vártunk, annál jobban magunkra húztuk őket, érezték, hogy partiban vannak, mi pedig egyre gyengébbek lettünk a bezártságtól. Fel kellett pörgetni az eseményeket. Mind a hárman, akik odakint voltunk, tudtunk lőni, és a ruhám alatt pontosan három fegyvert vittem ki. Ahogy az ellenség felé haladtam, felmértem a környezetem. Megkerestem azokat a helyeket, ahová bevethetjük magunkat, ha elkezdődik a lövöldözés, és megértettem, mit akart mondani Tao. Nem két kicsi halott áruló volt a tetőn, hanem két kispisztolyos ellenség, akiket ha megöltek a bentiek, akkor a kintiekkel már magunk is leszámoltunk.

Amikor megláttam a főnökük nyakán a fekete tőr tetoválást, mutattam egy karikát Donghae számára, majd újra a tető felé mutattam, és marást imitáltam. Bíztam benne, hogy Baekhyun megérti, mit akarok, a farkasok karommal, vagy foggal támadtak, mindkettő úgy néz ki, mintha megmarkolnál valamit.

Nem akartam, hogy az ellenség is észrevegye a mozgolódást a tetőn, de Cuki világító szemei elárulták, hogy az akció elindult, nekem csak az volt a feladatom, hogy elvonjam a főnökük figyelmét. Seunghyeonról kérdeztem, hogy mióta ismeri, miért nem találkoztunk még, és faggattam, hogyan akarja átvenni a helyét, ha ahhoz sem elég tökös, hogy párbajra hívjon minket.

A jel a fentiek lezuhanása volt, amint az első test a földre hullott, odadobtam a társaimnak a fegyvert, és lőni kezdtünk. Tao kétszer olyan gyorsan mozgott, mint odakint bárki, és Cuki is besegített, elrohant az érzékelő előtt, mire a tusolók beindultak, és a hirtelen hidegzuhany okozta zavarban elhullt pár ellenség. Donghae is kitört a maroknyi csapatával, minket pedig beterelt a házba. Key sántított, de amikor megvizsgáltam, sehol nem találtam rajta lőtt sebet, a nagy rohanásba rosszul léphetett, vagy felbukhatott valamiben, egy kis dagadáson kívül nem kellett félnie semmitől.

– Ügyes voltál, Baekhyunie – dicsértem meg a kis farkas szakértőt, és Tao társaságában felmentem a tetőre. Arisa férfiakat megszégyenítő állóképességgel gyilkolta az ellenséget, nem remegett meg a keze, persze az éjjellátó szemüvege sokat segített a tájékozódásban.

Tao macskájának egyetlen hibája az volt, hogy fehér, szinte világított az éjszakában, nyomon lehetett követni, hogy oson a ház irányába. Láttam egy árnyékot, aki utána eredt, de túl későn szóltam Taónak, már eldördült a fegyver. Cuki eldőlt a fűben, és nem mozdult meg.

– Nyugi, ő ufó, semmi baja nincs – próbáltam nyugtatni Taót, aki azonnal elvesztette a fókuszát, majdnem a tetőről is leesett. – Majd utána odamész hozzá. Most le kell lőnünk az ellenséget. Érted, Tao? – rángattam meg. – Le kell lőnünk őket!

Tao szétesett, semmi hasznát nem vettük, elvétette a célt, folyton a mozdulatlan macskája felé kapta a fejét, hátha megmozdul. Attól féltem, Cuki többé már nem fog se sétálni, se nyávogni. Szegény Tao, meg fog szakadni a szíve.

Hajnalodott, mire az utolsó ellenállót is elkaptuk, jól sejtettük, egy csapat elzárta a főhadiszállás felé tartó segítség útját. Ismerték a mentősereg bevett útvonalát, valaki súgott nekik, vagy Seunghyeon tényleg leadta az információkat, mielőtt meghalt volna.

Odakísértem Taót Cukihoz, a macska fehér bundáján csillogott a reggeli napfény, és egyenletesen emelkedett fel s le… Várjunk csak! Hiszen akkor él!

– Tao, mondd neki, hogy álljon fel!

– Zu Te Ki, itt a papa! – mondta Tao sírós hangon, mire a macska először a fejét emelte fel, a fülei radarként vizsgálták le a területet, majd felállt, és kissé megrázta magát.

Tao azonnal felkapta, és agyon nyomorgatta, a macska segítségkérően pillantott felém, de hagytam, hogy kínozzák. Megérdemelte, ha már ennyire a szívbajt hozta ránk, de legalább megtudtunk, hogy tökéletesen játssza a halott macska szerepét. Úgy feküdt ott, mint aki tényleg meghalt, és háromnegyed óráig úgy is maradt. Lehet, hogy el is aludt közben, a macskák rengeteget tudnak szunyálni.

Szerencsére senki nem sérült meg, de ha Donghae-nak igaza volt, és ezek az alakok azok, akiket állított róluk, akkor túlságosan gyengék voltak ellenünk. Donghae azt mesélte, hogy a tőrösök ölték meg a Liliom legjobb embereit, és csak ő és Seunghyeon élték túl a bevetést, mi meg egy nagyon béna tervvel, és egy halom szerencsével elsöpörtük őket.

– És ha csak hamisítványok voltak? – ötleteltem a megbeszélésen. – A mi tetoválásunk különleges, nem lehet leutánozni, de egy egyszerű, fekete tőrt bárki tud magára varratni. Lehet, hogy azzal akartak legyőzni minket, hogy másnak adják ki magukat. Valakiknek, akiknek már a jelenlététől összehugyozzuk magunkat.

A nagyfőnök arrébb tolt egy bábut a sakktábláján, mindig ezt csinálta, amikor gondolkodott, és nagyon idegesítő volt. Seunghyeon folyton az asztalán lévő kis ingaórát lökte meg ilyenkor, és a kattogása az őrületbe kergetett. Nem értettem, miért kell minden főnöknek bizergálni valamit, amikor agyal.

A karantént még két napig fenntartották, amíg megtisztítják a környéket, biztonságos új lakásokat keresnek nekünk, és az orvos mindenkit gyógyultnak nyilvánít. Testi sérülés senkin nem látszott, de a bezártság és a stressz lelki sebeket ejt legmélyebben, Taónak biztosan szüksége volt egy mély beszélgetésre. Én Baekhyunt vettem gondozásba, próbáltam a lehető legtermészetesebb környezetet teremteni neki, odaültem hozzá a kanapéra, és együtt nézegettük azt a szimbólumos könyvet, amiben legutóbb a liliomról olvastam. Tőrről nem volt szó benne, inkább virágokat vonultatott fel, volt ott rózsa, tulipán, valami nagyfejű növény, és egy kép egy nőről, aki egy kék rózsát szorongatott, és a szúrós indái teljesen befedték a testét. Rózsakirálynő volt a kép címe, és így szólt a róla szóló leírás:

„A középkori Európában a rózsakirálynő a falu legszebb lánya volt, akit a földesúr, és a falu lakossága választott meg, majd később a templomban különleges misét tartottak a számára. A fejére kék szalaggal átkötött fehér rózsafüzért tettek. A rózsa más néven a virágok királynője, Plinius a virágok fejedelmének nevezte, Goethe a természet legtökéletesebb alkotásának. A görög-római kultúrában az istenek virága, az örökkévalóság, az élet, a szépség, a fiatalság, a szerelem és az újjászületés jelképe. A fehér rózsa Aphrodité születésekor keltett hullámokból születtek, melyeket Adonisz vére festett később pirossá. Ámor szárnyai rózsalevelek voltak, nyilai rózsatüskék.  Az ókorban a szirmaiból készült rózsaolaj és rózsavíz a legdrágább termék volt, de használták torokfájásra, gyulladásokra, fejfájásra, lázcsillapításra, sebkezelésre, bőrápolásra. Rózsaviaszból kenőcsöket készítenek, rózsamézből nektárt, rózsaszirmok őrleményével púdert.”

– Olyan, mint a Szépség és Szörnyetegben. A rózsa szép, de veszélyes szörnnyé változtat – kommentálta Baekhyun, és lapozott egyet.

A tetoválásomra gondoltam újra, és arra, hogyan alakulhattak ki ezek a szimbólumok, és a különböző maffiaszervezetek, miért pont ezekkel jelezték magukat. Mindenképpen beszélnem kellett Festővel, hogy megtudjam, honnan jött a főnöknek a liliom ötlete. Ha megismertem a szervezetemet, talán a többit is jobban megértettem.

– Baekhyun, mindjárt jövök, beszélnem kell valakivel.

A festőt a szobájában találtam meg, a földön feküdt, a kezéből kiesett az ecset, és remegett, mintha rohamot kapott volna. Azonnal odaléptem hozzá, és felsegítettem, kissé megráztam, majd hoztam egy pohár vizet, és egyszerűen arcon öntöttem vele.

– Nem tudom, hogy mi az. Nem tudom. Nem láttam semmit – kántálta, sokkos állapotban volt.

A dokit nem kíméltük aznap, egyik helyről rohant a másikra, de nem lepődött meg a tetováló művész állapotán, adott neki egy injekciót, majd elfektette a tetováló székben, és nyugtató szavakat mormolt neki.

– Mi történt vele?

– Néha előfordul az ilyesmi. Poszttraumás stressz, újra átél egy régi traumát, de amikor jól lesz, sosem emlékszik rá, hogy mit látott. Ilyen állapotban viszont nem lehet kifaggatni, folyton csak ugyanazt hajtogatja.

Az anyámra gondoltam, ahogy a teste ott feküdt a konyhakövön, és habár néha visszaköszönt ez a kép a rémálmaimban, soha nem kaptam tőle pánikrohamot, helyén tudtam kezelni az érzéseimet. Festő vagy gyengébb volt, mint én, vagy sokkal súlyosabb eset történt vele. Akárcsak a cégről, róla sem tudtam semmit.

– Ő hogy került ide?

– Nem tudom, nem szoktam ilyenről kérdezni a betegeimet. Mindenkinek meg van az oka arra, hogy ide került.

Ismerős mondat, folyton ezzel ráztak le, ha nem akarták, hogy többet kérdezősködjek. Baekhyunnal legalább lehetett rendesen beszélgetni, úgyhogy visszaültem mellé, és átkaroltam a törékeny, csontos vállát.

– Folytathatjuk az olvasást.