Gombgond (Mark x Jackson)

Mark:

JYP papa nagyon le lehetett gatyásodva, ha egy pornós helyszínt bérelt ki arra, hogy megcsináljuk az albumfotózást. Hiába mondta, hogy a körítés a koncepció része, nem tudott palira venni. Egyszerűen csak olcsóbb volt egy „mocskos” szobát bérelni, mint felépíteni egy kész settet a bérelt stúdióban.

Vörös selyemtakaró a hatalmas franciaágyon, a fejtámlán bilincsek és kötelek, a barokk, aranyozott csillárban gyertyák égtek, a falat sötét faburkolat fedte. A kék selyemfelsőmben úgy éreztem, ha leteszem a hátamat a takaróra, le fogok csúszni róla, úgyhogy csak az ágy szélén ültem idegesen. A partneremet vártam, akivel közös, buja képeket kellett készítenünk, hogy a rajongók sikítógörcsöt kapjanak, ha meglátják a fotókönyvben. A koncepció vad szenvedély volt, és kíváncsi voltam, sikerül-e kipréselnünk magunkból valami fogyaszthatót Jacksonnal.

Jack nagyon kipattintotta magát az utóbbi időben, a Hard carry miatt ezerrel gyúrt, és nagyon szép eredményt sikerült elérnie. Habár a koreaiak számára nem volt vonzó a sötét bőr, Jacksonnak kimondottan jól állt, hogy a hidrogén szőke haja mellett az izmain megfeszülő bőr kellemes karamellaszínű. A fekete, feszülős nadrágjához egy hálószerű pólót adtak rá, ami csak dísznek volt ott, mindent látni engedett. Szemérmetlenül legeltettem rajta a tekintetemet, néha meg-megnyalva a számat, hiszen rendesen megszomjaztam a látványtól.

Intettem a staffosnak, hogy dobjon egy italt, de víz, vagy energiaital helyett csak joghurtot kaptam. Mixer módjára ráztam fel a doboz tartalmát, miközben le sem vettem a szemem Jackson izmos hasfaláról.

– Wow, hyung! Úgy tűnik, jó vagy ebben – vigyorodott el Jackson, amikor lepattant mellém. Úgy nyúlt el az ágyon, mintha mindig is hozzá tartozott volna.

– Ki akarod próbálni? – kezdtem el a flörtöt.

– Rendben, megkóstolom, mid van – kapta ki a kezemből a joghurtitalt, és magasról csorgatta a szájába. Némi az ajka szélére kenődött, és nem tudtam kizárni az agyam perverz szegletét: mi nézne még ki így rajta? Tátott szájjal bámultam a szórakozását. – Finom volt.

Jackson padlóra küldött, minden korábbi magabiztosságom, és helyzeti előnyöm elszállt, hülyén szorongattam a műanyag flakont, és fogalmam sem, mit tegyek vele. Végül ittam egy kortyot, hogy legalább beszélni képes legyek, és egy pár percre falat húztam magam köré, hogy rendezzem a gondolataimat. Jacksonnal előreláthatóan órákon keresztül fogunk fetrengetni egy ilyen szexi, királyi ágyban, egymást tapogatva, csábosan nézve hol a kamerába, hol egymásra, és nem kellene, hogy az izgalmamnak látható nyoma legyen.

– Ki kell mennem a mosdóba – pattantam fel, és az említett helyiség felé rohantam.

Hiába akartam faltörő kos módjára betörni a kabinba, a kilincs nem engedett, belülről zárták be, és hiába rángattam, semmi sem történt. Kopoghattam, dörömbölhettem, aki odabent tartózkodott arra sem méltatott, hogy válaszoljon. Lehet, neki is hasonló problémái voltak, mint nekem.

Kellett találnom egy nyugodt, eldugott helyet, ahol kezelésbe vehetem magam. Ha kielégülök a fotózás előtt, akkor nem kellett attól tartanom, hogy elárulom a vágyaimat Jackson, és az egész stáb előtt. Mondhatjuk nyugodtan, hogy meg akartam előzni egy katasztrófát.

Más nem lévén, az egyik öltözőkabinra esett a választásom. Kiakasztottam a foglalt táblát, gondosan behúztam a függönyt, és elkezdtem kibújni a nadrágomból. Csak elkezdtem, mert rögtön a gombnál megakadtam, hiába csavargattam, nyomkodtam, feszegettem, még a körmöm is majdnem beletört, de nem akart engedni. Az egész nadrágot szinte rám öntötték, a kezem nem fért bele, muszáj volt levennem, ha magamhoz akartam nyúlni, de az anyag megmakacsolta magát. Akármilyen ciki is, segítséget kellett kérnem a levételében.

Az elérhető staffosok nőből álltak, a fiúk hatalmas dobozokat, lámpákat, és egyéb kellékeket pakoltak, nagyobb gondjuk volt, mintsem, hogy letudom-e venni a gatyámat, vagy sem. A nőkhöz viszont nem mehettem oda ilyen kéréssel, mert a végén még a nyakamba varrnak egy szexuális zaklatást, úgyhogy kénytelen voltam a bandatársamhoz fordulni.

– Jackson, segítenél valamiben?

– Szűk a naci, Markie? – mulatott a látható zavaromon.

– Ami azt illeti, igen. Hiába gyilkolom a gombot, nem enged.

– Jól van, segítek.

Magammal vittem Jacksont a titkos búvóhelyemre, és hagytam, hogy kezelésbe vegye az érintett területet. Mármint a nadrágét, nem az enyémet.

Jackson magabiztosan rántott egyet a gombon, majd megérezte, mégse olyan könnyű megszabadulni tőle, és állatias erővel esett neki. A testi ereje sokkal nagyobb volt az enyémnél, és ahogy én is védtelen voltam ezzel szemben, úgy a gomb sem járhatott másképp. Viszont az erőhatások összjátéka miatt nem csak, hogy a gombom szakadt le, de a slicc cipzárja is elromlott, az anyag pedig egy hosszú csíkban elszakadt az ágyékomnál.

– Hoppá – vigyorodott el Jackson kegyelmet kérve.

– Baszki, így hogy álljak a lencse elé? – emelkedett meg a hangom a dühtől, és mérgesen néztem Jacksonra. – Ezért szorulni fogsz.

– Úgy tűnik, inkább ez az, ami szorult helyzetben van – mutatott dudorra az alsónadrágomban.

Ki tudtam volna nyírni. Úgy, ahogy volt, megfogni, és kitekerni a nyakát. Nem bírtam a véremmel, megragadtam a bandatársam nyakát, és annál fogva toltam a ruhafülke falához. Jackson először nevetett, aztán megérezte, hogy véresen komolyan gondolom a dolgot, és ijedt tekintettel fürkészte a szememben az emberség jelét.

– Mark, kössünk alkut. Én segítek a problémádban, te nem ölsz meg. Szerintem ez egy fair ajánlat.

– És hogy akarsz segíteni?

– Tudod, ahogy korábban csináltad – imitálta a joghurtrázós kézmozdulatomat.

Meglepett, hogy Jacksonnak megérné kiverni nekem, azért cserébe, hogy ne ütögessem agyon. Mert valljuk be, nagy kárt nem tudnék tenni benne, alig fájnának neki az ütéseim, inkább lenne játék, mint komoly verekedés. Valamiért mégsem akart játszani. Vagy inkább, egészen máshogy akart.

– Rendben, csináld – léptem hátra, elengedve a nyakát, és próbáltam nagyon lazának tűnni. Igazából olyan hevesen vert a szívem, hogy csodáltam, Jackson nem hallotta meg.

Amikor vadul az ajkamra mart, tágra nyílt szemmel bámultam rá, hiszen ez igazán felesleges egy zsebhokizáshoz. Elég lenne csak rám kulcsolni az ujjait, és neki kezdeni, de úgy tűnt, Jackson bevállalósabb, mint gondoltam.

Viszonoztam a csókot, ne maradjak adósa, és megpróbáltam érzékeltetni vele, hogy ebben a párosban én vagyok a domináns fél, de minden rohamomra rohammal válaszolt. Féltem, ha ezt így folytatjuk tovább, nem csak a nadrágom, de a szám is alkalmatlan lesz a fotózásra, Jackson vörösre szívta az ajkaimat, és a fogai vészesen közel jártak ahhoz, hogy össze is harapják.

– Jackson, ez túl sok – húztam el a fejem, de ezzel csak annyit értem el, hogy a nyakamra tapadt. – Fotózásunk lesz. Ne hagyj… – fulladt nyögésbe a figyelmeztetésem, amikor boxeren keresztül rámarkolt a férfiasságomra.

– Ne legyél túl hangos, Markie hyung! – kuncogott a bőrömre, és szépen lassan térdre ereszkedett előttem. – Amíg kibontalak itt lent, vedd le a pólódat!

 Úgy tettem, ahogy kérte, és a hajába túrtam, amikor a kezébe vette, immár textíliáktól megszabadított ékességemet. Az ajkamat harapva néztem, ahogy a markában tartva simogatja, majd hevesen verni kezdi. Gyakorlott, erős mozdulatokkal csinálta, sokkal durvábban, mint ahogy magamnak szoktam, de élveztem. A puha bőre nagy kontrasztot alkotott a heves tempójával, fel tudtam volna robbanni a gyönyörtől. Amikor figyelmeztetés nélkül a szájába vett, hátravetettem a fejem, és a plafont bámultam inkább. Nem számítottam erre. Az egész testem lüktetett, féltem, hogy Jackson szájába élvezek perceken belül, pedig még hozzá sem értem rendesen.

– Elég, elég – kapaszkodtam meg a hajában, és segítettem feltápászkodnia. – Máshogy akarok elmenni – súgtam az ajkaira, és ezúttal én nyomtam őt a falhoz.

Szenvedélyesen tapadtam a szájára, csókoltam, szívtam az ajkait, feltérképezve a szájának minden szegletét, miközben a kezemmel az izmos testét simogattam. Az ő nadrágja is szépen dudorodott az ágyékánál, először a durva farmeron simítottam végig, majd a nedves boxerén, végül pedig a szabaddá tett vesszőjén. Jacksonnak kisebb, de vastagabb farka volt az enyémnél, de azt hiszem, ez az egész testére igaz. Alacsony, de izmos, amíg én magas vagyok, és maximum szálkás. Még ha több tonna proteinitalt meginnék, akkor se néznék úgy ki, mint ő. Ez alkat kérdése, és neki piszok jól állt az izmosság.

– Meg akarlak dugni – morogtam a fülébe, és a fenekébe markoltam. – Legyél jó fiú, és hozz kellékeket.

– Így? – mutatott magára.

– Én a helyedben sietnék – léptem el tőle egy gonosz vigyorral az arcomon, és leültem a kisszékre. Lassan mozgatni kezdtem a kezem magamon. – A végén még egyedül fejezem be a játékot.

Jackson hipersebesen rángatta fel magára a nadrágját, csak félig-meddig begombolva, és rohant, hogy óvszert és síkosítót szerezzen valahonnan. Egy ilyen helyszínen nem lehetett nehéz, mégis sokáig elmaradt. A testem kezdett fázni, a vágyam alább hagyott, és egyre gyorsabban kellett súrlódást okoznom, hogy ne lankadjon a „figyelmem”.

Jackson baseball játékosokat megszégyenítően csúszott be a kabinba, és szinte azonnal újra a szájában éreztem magam. Gondosan benyálazott, szinte az egész hosszomat képes volt a torkába engedni, és amikor felnézett rám, türelmetlen sürgetést villódzott a szemében. Nem is tétlenkedtem sokáig, a pólóján kívül megszabadítottam minden zavaró ruházatától, és megkértem, támaszkodjon a falnak.

Még sosem csináltam ilyet férfival, de magabiztosan vezettem fel neki az első, síkos ujjamat, ami meglepően könnyen haladt előre. Fél szemmel Jackson arcára sandítottam, amit a próbafülke tükre tökéletesen mutatott, de mivel nem tudtam leolvasni róla a választ, inkább megkérdeztem.

– Te csináltál már ilyet korábban?

– Annyit tököltél, hogy muszáj volt – informált, és jobban kipucsított. – Következő ujj.

Ezen felbátorodva sokkal intenzívebben értem Jacksonhoz, továbbra is odafigyeltem, hogy ne okozzak fájdalmat, de felvillanyozott a tudat, hogy nem fog összetörni a kezeim között. Hallani akartam a hangját, ahogy könyörög nekem, hogy dugjam már meg végre, de Jackson nagyon makacsul kitartott a sóhajtozás mellett. Már kellően kitágult ahhoz, hogy felvezessek neki valami nagyobbat, de mielőtt még így tettem volna, a hajába markoltam, és úgy rántottam hátra a fejét. Először végignyaltam a nyakán, majd a fülcimpáján, és a legkarcosabb, legmélyebb hangommal tettem fel a kérdést:

– Akarod, hogy megdugjalak?

– Igen – nyögte kéjesen.

– Nem hallom kristálytisztán.

– Igen, akarom.

– Hogy?

– Mark, dugj már meg! – fakadt ki Jackson türelmetlenül. Az egész teste remegett a visszafojtott vágyaktól. – Csináld végre! Tedd be! Dugj meg! Kefélj meg! Fuck me hard! Hogy mondjam még?

Többet is kaptam, mint szerettem volna, így nem kínoztam tovább, elengedtem a haját, hogy kényelmesen tudjon támaszkodni, és elkezdtem felvezetni a lüktető tagomat. Isteni érzés volt, sokkal jobb, mint gondoltam, és mikor egészen elmerültem benne, a csípőjére kellett markolnom, nehogy elveszítsem az irányítást a testem felett. Elég ciki lett volna, ha ilyen hamar elsülök. Hiszen még el sem kezdtük igazán.

Lassú tempóval indítottam, apró lökésekkel, hogy mindketten megszokjuk a másikat, aztán, ahogy Jackson hangja erősödött, úgy vadultam be én is. A derekam egy idő után már sajgott a kemény lökésektől, a lábaim remegtek, az ujjaim elfehéredtek, ahogy Jackson csípőcsontját markoltam. Csodásan hullámzott a felsőteste a fekete, hálós pólóban, élvezet volt nézni, de zavart, hogy nem ízlelhetem meg a bőrét.

Újból a hidrogén tincsekbe markoltam, és vörösre szívtam Jackson nyakát, miközben állatias sebességgel keféltem, ahogy korábban kérte. Jackson hol angolul, hol kínaiul, hol koreaiul szólongatta istent, de ebben a helyzetben semmilyen istenség nem menthette meg a karmaim közül, addig hajszoltam, amíg hörögve nem élvezett el. Szinte összezuhant alattam, a földön térdelt, és hevesen lélegzett, de én még nem mentem el, pedig az egészet ezért csináltuk eredetileg.

– Markie, te aztán sokáig bírod – nyögött fel, ahogy fáradtan lehúzta rólam az óvszert, gondosan a markába vett, és némi rántást követően újra a szájába fogadott. Nem finomkodott, erősen szopott, hangos cuppogásokat hallatva.

Nem húzódott el, amikor a szájába élveztem, minden egyes cseppet kiszívott belőlem, majd jólesően nyelt egyet, és csillogó szemmel vigyorgott fel rám.

– Te is finom vagy.

Először nem értettem, ki finom még, aztán leesett, hogy ugyanezt mondta a joghurtra is, és gyengéden végigsimítottam az arcán.

– Menjünk fotózkodni.

A munkát profin teljesítettük, bár iszonyatosan fáradtak voltunk, és Jackson majdnem elaludt mellettem a szünetben. Édesen pihent a karomon nyugtatva a fejét, szívesen néztem volna ezt minden éjszaka. Nem árulhattam el, mi van közöttünk, így erőt vettem magamon, és csak a kezemmel simítottam meg az ajkát, de elhatároztam, este is megkérem, segítsen levenni a nadrágomat.

Nehézségek sorozat - 3: Megértési nehézségek

Yunho:

Éreztem, hogy Jongho tervének nem lesz jó vége. Persze, nagyon ügyesen tört almákat, de itt hús-vér emberekről volt szó, és mégis mivel lennénk jobbak náluk, ha bántanánk őket? Seonghwa megsérült, mellette lett volna a helyem, nem a piac sikátoraiban, az ellenfeleinket kutatva. Tegyük fel, hogy jól megruházzuk őket. Mit érünk vele? Seonghwa jobban lesz? Nem.

– Jongho, hagyjuk ezt! Elmentek. Sose találjuk meg őket.

– Megtaláljuk, hyung. Tudom. Érzem a csontjaimban.

Sosem említette még nekem, hogy a csontjai jósolni tudnak, de nagyon reméltem, hogy most befuccsolnak. Szinte kívántam, hogy ne találjuk meg az elkövetőket. Ketten voltunk, ők öten-hatan, ugyanaz a felállás, mint Seonghwa esetében, hiába Jongho hatalmas testi ereje. A túlerő mindig győzedelmeskedik, csak a saját vesztünkre rohantunk.

Mivel azonban a maknae hajthatatlanul tőrt előre, és nem lehetett beszélni a fejével, cselhez kellett folyamodnom. A banda bizonyára örülve a győzelemnek, behúzódott valahova inni, tehát nem kellett mást tenni, mint messziről elkerülni a kocsmákat és italozókat, akkor biztosan nem botlottunk beléjük.

Akad olyan eset, hogy keresel valakit a tömegben, és az istenért nem látod meg, és van, hogy valakivel nagyon nem akarsz találkozni, és azonnal kiszúrod. Elég volt csak egy pillantást vetnem annak a mocsoknak a pofájára, és máris felment bennem a pumpa. A düh elvakított, csak törtettem előre, és azonnal az öklömmel üdvözöltem. Hatalmas megdöbbenés kísérte a belépőmet, majd elszabadult a pokol, és mindenki ütött mindenkit. Végül a hely biztonsági emberei dobtak ki minket az utcára, hogy ott folytassuk tovább, ne a bolt hírnevét rontsuk.

Rendesen benne voltunk a bunyóban, de ahogy már korábban levezettem magamban, a túlerő mindig győzedelmeskedik, és Jongho ereje ide-oda, hátunkat a falnak vetve néztünk fel a rosszfiúkra. Elfogyott az erőnk, én már másodszorra lettem elverve, alig maradt erőm rá, hogy egyáltalán tudatomnál legyek.

– Nem sikerült bosszút állnod a pasid miatt – ragadta meg az államat a bandavezér. – Mit fogsz most tenni?

Összerezzentem a csatakiáltástól, ami a banda háta mögül rengte be az utcát, és csak egy ezüstös kobakot láttam, majd azt, hogy pár alak a földre esik. Wooyoung nyújtott lábbal érkezett, amiért a fociban biztosan kiállították volna, de most jól jött. Mintha egy középkori lovag lenne, úgy állt ott délcegen és elszántan, farkasszemet nézve a támadóinkkal. Az arckifejezése egy oroszlánt is elijesztett volna.

– Tippelek. A degenerált haverjaitok – mutatott az érkezőkre a vezér. Ahhoz képest, hogy Wooyoung kezdésnek földre vitte két emberét, nem tűnt ijedtnek. – Ki vagy, kölyök?

– Az, aki szétrúgja a seggedet, ha nem takarodsz el – válaszolt a kérdezett, és megrántotta a dzsekijét, mintha összegyűrődött volna a belépőjétől. Ennél már csak az lett volna bántóbb, ha letörli a cipőjét.

– Te jó ég! Ti buzik csoportban jártok? – intett Yeosang felé.

Hiba volt. Lehet, úgy nézett ki, mint egy angyal, de ez csak a külső volt.

Yeosang egyszerűen behúzott a sértegetőnek, majd megrázta a kézfejét, nem volt olyan tanult a verekedésben, hogy anélkül üssön meg valakit, hogy a fájdalmat elkerülné. A bandavezér büszkeségén nem kis csorba esett azzal, hogy ekkora találatot kapott egy virágfiútól, a testtartása fenyegetővé vált, és nagyon hamar újra kezdődött a verekedést.

Ennyi pihenő bőven elég volt Jonghónak ahhoz, hogy összeszedje magát, bennem viszont már nem maradt erő, inkább csak kitértem a támadások elől, és a környezetemet használtam védekezésre. Az ilyen verekedések csak kiütéssel végződhettek, a tagok addig püfölik egymás, amíg valaki fel nem adja, tehát csak ki kellett tartanunk addig, amíg a rosszarcúaknak elfogyott az ereje.

Annyira kivette az erőnket a verekedés, hogy egymást támogatva érkeztünk meg a kórházba, ahol a leader azonnal megmosta a fejünket. Hallgathattuk, hogy mennyire önzőek és felelőtlenek vagyunk, amiért megyünk a saját fejünk után, és ahelyett, hogy a bandatársunkat támogatnánk, öntörvényűen igazságot szolgáltatunk. A legkeményebb szavai nekem szóltak, hiszen én voltam Seonghwa párja. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy igaza volt. Hihetetlen bűntudatom volt, de már nem tehettem semmit.

Egész éjjel kint ültem a folyosón, a nővérek felajánlották, hogy lefektetnek nekem egy matracot a nővérpult mellé, de tökéletesen megvoltam a műanyag székeken. Talán kicsit enyhíteni akartam a lelkiismeret-furdalásomon azzal, hogy kínoztam magam, és inkább a kényelmetlen alvást választottam vezeklésül.

A reggeli vizitkor úgy húztam ki magam, mintha éppen csak akkor érkeztem volna, az orvosok nagyon komolyan vették a munkájukat. Ahogy teremről teremre haladtak, mintha egy vizsgabiztos különítmény lennének, bennem félelmet keltettek. Nem akartam, hogy megszidjanak, amiért ott éjszakáztam.

A vizit után Seonghwa orvosa engedte, hogy bemenjek hozzá, de a párom nem volt felhőtlenül boldog, amikor meglátott. Talán a nyúzott ábrázatomtól, vagy az új sebek látványától, de olyan mérgesen fordult el, hogy azzal egy kicsit összetörte a szívem. Pedig a szívem már így is szörnyű állapotban volt. Látni, ahogy kötés fedi a szerelmem arcát, felért egy késszúrással.

– Ma végrehajtunk egy kisebb műtétet, megpróbáljuk a vágást minimálisra csökkenteni. A menedzserük említette, hogy hosszabb ideig külföldön fognak tartózkodni. Neki is elmondtam, Önnek is elfogom. Nem támogatom az ötletet, az lenne a legjobb, ha a barátja itt maradna, és orvosi felügyelet mellett gyógyulna, de akarata ellenére nem tarthatom itt.

– Fel fogok lépni – kommentálta Seonghwa az esetet. Megértettem, de féltettem is. Az egészsége fontosabb a karriernél.

– Próbáljon beszélni vele – kért az orvos, majd magunkra hagyott.

Mit mondhattam volna? Mindenki a bandából ugyanannyira várta az első turnénkat, ha Seonghwa kimaradt volna belőle, azt egész életében bánná. Biztos voltam benne, hogy ahogy minden, ez is megoldható kicsiben, velünk tart egy orvos, kezeljük a sebét, a sminkesek valahogy elfedik. A kérdés csak az maradt, ezzel ártunk-e neki, vagy sem.

– Hyung, mi lesz, ha rontunk az állapodon azzal, hogy engedünk fellépni? – ültem le a kisszékre, de szinte azonnal felpattantam, amikor találkozott a tekintetünk. Már ott elrontottam az egészet, hogy hyunggal kezdtem. Seonghwa erre harapott.

– Tűnj innen, Yunho! Nincs szükségem rád. Fel fogok lépni, akkor is, ha egy sereg akar megállítani. Nem miattad fogok máshogy dönteni.

Gonosz volt. Nem tehettem arról, ami történt, egyikünk sem tehetett róla, áldozatok voltunk. Megpróbáltam lenyelni a békát, és csak a frusztráltságára fogni a szavait. Borzasztó lehetett ott feküdni a kórházi ágyban, kötéssel az arcán, miközben mindenki tudja, hogy az arcunkból élünk meg. Jó, fontos a tánc, meg az ének is, de ha csúnyák lennénk, csilingelő hang, és pontos tánclépések semmit sem érnének, fel sem vettek volna a céghez. Seonghwa ráadásul kimondottan helyesnek számított, nagy érvágás számára, hogy pont az arca sérült meg.

– Szükséged van valamire? – kérdeztem, reménykedve, hogy elmúlt a haragja.

– A támogatásodra lenne szükségem, de azt nem kapom meg.

– Te támogatnál abban, ha veszélyeztetném magam?

Ezzel megfogtam. Nem felelt, csak elfordította az arcát, és durcásan meredt az ajtóra. Időt hagytam neki, hogy lenyugodjon, és vettem egy kávét magamnak. Az orvos azt mondta, hogy Seonghwát műteni fogják, és úgy tudtam, olyankor semmit nem szabad enni. Vagy az csak altatásnál van? Jó lett volna, ha járatosabb vagyok ebben a témában, így csak sötétben tapogattam.

A párom mellett maradtam, amíg be nem tolták a műtőbe, utána a bandatársaimra bíztam magam. Azt hiszem, abban a pillanatban tört ki belőlem minden feszültség, amikor az ajtó becsukódott az ápolók mögött. Zokogva borultam Hongjoong vállára, és csak azt kívántam, Seonghwa gyógyuljon meg.

Wooyoung:

Mindannyian aggódtunk a hyungért, miközben azért a saját sebeinket is nyalogattuk. Yeosang folyamatosan az arcát vizsgálta, hátha eltűnik onnan a véraláfutás, miközben a kezét fájlalta. Már rongyosra járattam a számat, hogy nézesse meg egy dokival, ha már úgyis kórházban vagyunk, de nem akart kötélnek állni. Tipikus elhárítási mechanizmus, azt hiszi, ha nem tudja az igazságot, akkor az már nem is létezik. Yeosang ujja megsérült a verekedésben, ez akkor is valós probléma, ha erre egy orvos nem bólint rá.

– San, beszélj Yeosanggal! Nem akar elmenni dokihoz, pedig fáj a keze.

– Miért gondolod, hogy rám hallgatna?

– Te olyan lehengerlően meggyőző tudsz lenni – érveltem, mire válaszul egy műanyag kávéscsésze takarta el a kilátásomat.

– Kávé. A tied – szólalt meg Mingi, és miután elvettem az italt, még hozzátette. – Aztán csak okosan.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire féltékeny, semmi rosszat nem tettem, mindenki tudta, hogy San könnyen szót ért a többiekkel. Úgy tűnt, kétszer meg kell gondolnom a mondandómat, mert Mingi rám szegezte a célkeresztet, és képes lőni is, ha veszélyben érzi a pozícióját.

– Megpróbálok beszélni vele – ígérte meg San.

Magunkra hagytam a szerelmes párt, és csatlakoztam Hongjoong hyunghoz, ketten próbáltunk meg életet lehelni Yunhóba. Szegény teljesen kimerült, és irtózatosan aggódott, de ez érthető volt, a párja megsérült, és az állapota az egész banda jövőjét befolyásolta. Bele sem mertem gondolni, én hogyan érezném magam a helyében. Hirtelen nagyon elkezdett hiányozni Yeosang, még akkor is, ha nagyon idegesítő a makacssága.

A várakozás őrjítő volt, minden perc egy órának tűnt, a folyosón folytonos volt a mászkálás, csak a műtő ajtaja nem akart soha kinyílni. Valamivel el kellett foglalnom magam, nehogy halálra unjam magam, így elvállaltam, hogy hazakísérem Yunhót, hogy összeszedjünk pár fontos dolgot Seonghwa számára.

Az orvos azt mondta, hogy két napnál tovább nem fogja bent tartani a hyungot, az első éjszaka kötelező, a második elővigyázatosság. Ha minden rendben megy, akkor már csak arra kellett figyelnünk, hogy Seonghwa hyung betartsa az előírásokat. Hegkorrekciónál három hét után lehetett könnyű fizikai munkát végezni, de itt nem egy már heges terület fixálásáról volt szó, tehát ez még változhatott. El sem mertem képzelni, mi történt volna, ha ez az egész nem két hónappal, hanem két nappal a turné előtt történik meg.

Yunho gépiesen pakolta a sporttáskába a ruhákat, könyveket, elektronikai cuccokat, és amikor a közös képük került a kezébe, inkább magára hagytam egy kicsit. Bíztam benne, hogy Seonghwa teljesen felépül, és mindnyájan elfelejtjük ezt a szörnyű esetet. Ha én pozitív maradtam, talán tudtam hatni a többiekre is.

Vittem pár almát a gyümölcskosárból, majd Jongho félbetöri nekünk, biztosan Seonghwa is örülni fog neki, fontos a vitaminok pótlása, és Jongho mindig nagyon vicces, amikor áriázva gyümölcsöket tör össze.

Visszatérve a kórházba egy vigyorgó San, és egy bekötözött kezű Yeosang várt rám a folyosó elején. Az utóbbi tekintete azt üzente: „Tessék, igazad lett. Most boldog vagy?” Boldog voltam, hogy Sannak sikerült hatni rá, és most már csak a gyógyulásra kell összpontosítania. Miután odakísértem Yunhót a leaderhez, az almákat pedig letettem a maknae-nál, leültem Yeosang mellé, és megvizsgáltam a fehér kötését.

– Nem komoly. Hamar helyrejön – nyugtatott, és a vállamra hajtotta a fejét. – Bocs, ha bunkó voltam. Aggódom Seonghwa hyungért.

– Mindketten jól lesztek – simítottam végig a kötésen.

Két hónapunk maradt arra, hogy maradéktalanul elkészüljünk a koncerttervezettel, és úgy induljuk útnak, hogy mindegyik tag képes legyen a fellépésre, és a jó munkára. Én mindenre képes voltam, hogy támogassam a barátaimat.

San:

Meglepett, hogy Wooyoung engem alkalmasabbnak talált magánál arra, hogy meggyőzzem Yeosangot a kivizsgálásról, de ennél még jobban meglepett Mingi féltékenysége. Nem a kávés beszólása, azt lehetett poénnak venni, hanem az egész ezt követő viselkedése. Mint egy betanított őrzővédő tapadt rám, és még wc-re sem mehettem egyedül. Pedig a fiúknál nem divat közösen menni pisilni.

– Egész nap a seggemben akarsz lenni? – szegeztem neki a kérdést az automatánál.

– Eddig ez sosem zavart – húzta pimasz mosolyra az ajkait.

– Nem vagy vicces – hűtöttem le a hangulatát. Mindenki feszült volt Seonghwa hyung műtéte miatt, nem kellett fokoznia a hangulatot az alaptalan féltékenységével.

Hiába a fapofa és a megjegyzés, Mingi nem értett a szóból, és fél órát követően annyira felhúzott, hogy már csak azért is Wooyoung közelében maradtam, hogy idegesítsem. Ha már dühös, legyen oka is rá. Yeosang nem bánta, hogy a nyakukon lógok, nagyon kreatívan el tudta foglalni magát egyedül, a telefonját nyomkodta, és sorra döntötte meg a saját rekordjait.

– San, miért érzem úgy, hogy Mingi tekintete felnyársal? – tette fel a koránt sem költői kérdést Wooyoung, amikor elmentünk szendvicset venni az egyre éhesebbé váló Jongho számára.

– Féltékeny rád.

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szörnyű napon nevetést fogok hallani, de Wooyoung eszméletlenül viccesnek találta a párom őrült ötletét. Sosem adtam okot rá, hogy Mingi féltékeny legyen, nem értettem, miért éppen egy ilyen helyzetben kezd neki.

Egy fél szendviccsel a számban hallgattam, ahogy Wooyoung arról beszél, mennyire sajnálja szegény Yunhót, amikor nem várt fordulat állt be a párosunkban. Wooyoung egyszer csak előre hajolt, és leharapta az étel kilógó részét, vészesen közel a számhoz, az orrunk összeért a művelet közben. Sokkosan meredtem rá, de mivel semmi választ nem tudtam leolvasni az arcáról, csak pislogtam párat, és folytattam volna az utamat, ha két pokoli szempár rám nem mered. Az egyik Yeosanghoz tartozott, a másik Mingihez, és nem tudtam eldönteni, melyikük a félelmetesebb. Talán az előbbi, de lehet, csak a szemnagysága miatt.

Mingi úgy viharzott el mellettem, mintha minimum egy csókon kapott volna rajta a szeretőmmel. Nem rohantam utána. Miért kellett volna? Semmi rosszat nem tettem. Szétosztottam a vett szendvicseket, majd félrehívtam a baj okozóját, hogy számon kérjem.

– Wooyoung mire volt ez jó?

– Felgyorsítottam a folyamatot. Most veszekedtek egyet, mindenkiből kijön a feszültség, aztán édes lesz a kibékülés – kacsintott rám büszkén.

– Akkor jó veszekedést a te démonoddal – veregettem meg a vállát, és az előtt leléptem, hogy Yeosang oda ért volna. Nem akartam a közelében lenni, amikor le akarja tépni a pasija fejét.

Továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy nem rohangálok senki után, ha nincs okom rá, de Hongjoong össze akarta trombitálni a csapatot, hogyha Seonghwa hyung felébred, azt lássa, mindnyájan ott vagyunk, és támogatjuk őt. Nem maradt más választásom, elő kellett kerítenem a sértett uram.

A büfében duzzogott, és a sokadik jegeskávéját fogyasztotta, a kivégzett, üres poharak ott sorakoztak az asztalon, mintha telesírt papírzsepik lennének. Mingi magas, nyúlánk alakjából senki meg nem mondta volna, hogy ennyi édességet képes magába tömni.

– Előkerült az áruló – jegyezte meg filmbeillően vádló hangon.

– Nem árultam el senkit. Felfújod.

– Felfújom? – emelte fel a hangját, és az olvadt masszába ejtette a kanalát. – Kajasmároltatok.

– Össze sem ért a szánk – kértem ki magamnak, és félretoltam a poharat. – Kombinálsz.

– Tudok ám a WooSan shippről! Nem most jöttem le a falvédőről.

Szerettem volna megfejelni az asztalt, de éppen elegen sérültünk már meg a bandából, nem akartam, hogy Hongjoong hyung is idegösszeroppanást kapjon. Valahogy sérülés nélkül kellett kezelnem Mingi hülyeségét.

– Mindenkit shippelnek mindenkivel keresztbe-kasul. Ha mind igaz lenne, zsinórban csalnánk egymást.

– A miénk is igazi. Meg Seonghwa és Yunho, és Wooyoung és Yeosanng kapcsolata is. Az utóbbiról legalább is, eddig azt hittem…

– Jól hitted. Nincs köztem és Wooyoung között semmi. Csak rá akart tenni egy lapáttal a hülye feltételezésedre, hogy észhez térj.

– Kételkedem a szándékainak tisztaságában.

– Én meg a te bizalmadban.

Ez betalált, Mingi elszégyellte magát, és bánatában majdnem rendelt még egy fagylaltos kávét, de intettem a pultosnak, hogy hagyja csak, nem kérünk semmit. Hongjoong hyung azt akarta, hogy gyűljünk össze, ezzel kellett foglalkozni. Mingi bűnbánóan követett, mint egy rossz kutya, aki engedély nélkül belefeküdt a gazda ágyába. Összefontam az ujjainkat, nehogy azt gondolja, egy kis hullám miatt majd elhagyom. Ezek után én már bármit kinéztem abból a bolond fejéből.

Hongjoong:

Estére már úgy éreztem magam, mint akit kicsavartak, egész nap aggódtam, és próbáltam erősnek tűnni a többiek előtt. Én voltam a vezető, rám kellett támaszkodniuk, miközben nekem is szükségem lett volna rá, hogy valaki megtartson. Ahogy elköszöntem mindenkitől, és becsuktam magam utána a fürdőszoba ajtaját, a csempének döntöttem a homlokomat, és utat engedtem a könnyeimnek.

Arra nem számítottam, hogy szomorú magányomban rám törik az ajtót.

– Te meg mit csinálsz, hyung? – kérdezte Jongho energikusan, mintha ez a szörnyű nap meg sem történt volna.

– Nézem a csempéket – mondtam, és gyorsan letöröltem a könnyeimet. – Fürödnék. Kimennél?

– Persze – zárta el a csapot, és szárazra törölte a kezét. – De amúgy nem gáz, ha sírsz. Még én is szoktam néha.

Habár értékeltem a próbálkozását ezzel nem sikerült megvigasztalnia, és miután távozott, újra rám tőrt a sírhatnék. Hiába engedtem magamra a forró vizet, a hangulatom nem javult, mire ágyba kerültem, depresszióba estem. Már abban sem voltam biztos, hogy lesz-e egyáltalán turné, és ha igen, helyt tudunk-e állni. Hogy én helyt tudok-e, mint leader. Kevés voltam ahhoz, hogy ennyi ember problémáját cipeljem a vállamon. Hiszen még tehetségesnek sem mondhattam magam. Csak próbálkoztam jó lenni, teljesen eredménytelenül.

Alig aludtam valamit, egész éjjel forgolódtam, és magamat ostoroztam. Úgy éreztem, minden, ami történt, az én hibám. Ott kellett volna lennem velük, amikor megtámadták őket, akkor talán meg tudom győzni a rosszfiúkat, hogy hagyjanak békén minket, úgyis odébb állunk.

Szükségem volt valamire, ami elaltat, alvás nélkül még annyit sem értem, mint nélküle, a bandának viszont szüksége volt rám. Előástam a gyógyszeres dobozból egy szem altatót, ami úgy fejbe vágott, hogy tízig fel sem keltem tőle. Akkor aztán rohanhattam a többiek után.

Az elalvásom miatt újabb bűntudat tört rám, semmi sem javult az előző estéhez képest, egy hatalmas szerencsétlenségnek éreztem magam. Az lett volna a legjobb, ha átadom valakinek a leader pozíciót, és meghúzom magam a csapatban, hátha egyszer tudnak még valamire használni.

– Hyung, Seonghwa téged akar látni – jött ki Yunho a kórteremből. A szemei vörösek voltak a sírástól, és nagyon kimerültnek tűnt, reméltem, ha a párja hazajöhet, és újra együtt alszanak, attól majd jobban lesz.

Szívszorító volt ilyen sebezhetőnek és betegnek látni Seonghwát, az arcát ezúttal még nagyobb kötés fedte, valószínűleg a beavatkozás miatt a fél arca felduzzadt, fogalmam sem volt róla, mit fog szólni, ha meglátja magát a tükörben.

– Hongjoongie, bocsánatot szeretnék kérni – kezdte, miután végre sikerült leültetnie a székre. – Sok fejfájást okoztam a csapatnak. Most biztos nehéz neked.

– Ne törődj ezzel, csak gyógyulj meg! – nyugtattam. Hihetetlen, hogy van ereje ilyesmin aggódni.

– Mindig melletted álltam, és támogattalak, de most kiestem, és mindent neked kell elviselni. Kérlek, bocsáss meg nekem!

Nem bírtam elviselni a kedvességét, eltört a mécses, és a végén már kisgyerekmódjára zokogtam az ágya szélén. Hihetetlen, hogy ő vígasztalt engem, mikor nekem kellett volna őt. Még ezt is elrontottam. Szörnyen éreztem magam.

– Yunhónak is megmondtam, hogy nem vagyok cukorból. Ne kíméljetek engem! Az orvos azt mondta, nem csinálhatok fizikai munkát, de attól még itt vagyok, és meghallgatlak titeket. Téged is. Ha úgy érzed, hogy túl nagy súly nehezedik rád, csak beszélj hozzám! Ha kiadod magadból, könnyebb lesz a tested.

Fogalmam sincs, Seonghwa hogyan érte ezt el nálam, de ha vele voltam, egyszerűen csak megnyitottam a szívem előtte, és minden titkomat elárultam neki. És ahogy bölcsen megmondta, utána tényleg jobban éreztem magam. Ha átbeszéltem vele a problémákat, minden megoldatlan baj sokkal átláthatóbbá és egyszerűbbé vált. Ahogy kimondtam a félelmeimet, szépen lassan el is kezdtem feldolgozni őket. Lehet, hogy én voltam a csapat leadere, de valójában ketten vittük a csapatot előre, egymást támogatva, mint két jó barát. Megígértem Seonghwának, hogy erős leszek, és ha úgy érzem, a felelősség összenyom, akkor felkeresem. Reméltem, hogy Yunhóval is ilyen könnyedén meg tudják oldani a gondjaikat.

Szivárványháló (4. évad): 11. fejezet: A kínai-kombo

Baekhyun:

Marcangolt a bűntudat, amiért nem látogattam meg a szüleimet a kórházban. Egy jó fiú nem tesz ilyet azokkal, akiknek mindent köszönhet. Aggódtam értük, de Donghae nem eresztett, először a főhadiszállás lett a börtönöm, aztán a saját lakásom. Nem mehettem sehová, Minseoknak azt hazudtam, vírusos megbetegedésem van, és az ágyat nyomom, a szüleimmel még telefonon sem beszélhettem, hátha meghackkelték a készülékemet. Igazán elkellett volna a szervezetnek egy jó informatikus.

A tonnányi új szabály közül, amit be kellett tartanom, az volt az egyik, hogy nem nyithattam ajtót senkinek, csak Donghae-nak, neki is akkor, ha előtte kódolt üzenetet írt. Hihetetlenül körülményesen jártak el, állítólag az én védelmem érdekében, bár azt nem értettem, miért lettem hirtelen ilyen fontos személy.

Az sms megjött, így ajtót nyitottam a kopogásra, és tátott szájjal néztem, ahogy Kris, Tao és Donghae három hatalmas bőrönddel becuccol a nappalimba. Kris-el nem volt semmi bajom, neki az ágyamat is szívesen felajánlottam, Donghae közelségében folyton úgy éreztem magam, mintha érettségiznék, Taóval meg egészen konkrétan nem tudtam mit kezdeni. Még mindig nem fogtam fel, hogy ő volt Seunghyeon fegyvere, az a fiú, aki a suliban mindig veszélyesnek tűnt, de legutóbb Minseokkal karöltve karaoke-zott, nem is olyan rosszul. Teljesen ambivalens érzéseim voltak vele szemben, egyszerre féltem tőle, és csodálkoztam rá a kettősségére.

– Kris-ék lesznek a testőreid. Ez egy küldetés – informált Donghae, és leült a karosszékembe. – Én felügyelem a munkájukat.

Próbáltam jó házigazda lenni, de az első órában kifogytam az érdekességből, és rájuk hagytam a dolgot, csináljanak, amit akarnak. Ha együtt kellett élnünk, akkor az volt a legjobb, ha otthon érzik magukat. Az pedig csak úgy lehetséges, ha nem liheg a nyakukon egy idegen. Kris és Tao összeszokott páros volt, Donghae nem zavart senkit, mintha egy berendezési tárgy lenne, úgyhogy bementem a szobámba, és a cég iratait olvasgattam. Mivel apa kiesett a körforgásból a sérülése miatt, a helyettesének kellett vinnie az ügyet. Apa biztosan csalódottan gondolt rám. Ha azt csináltam volna, amit kér, üzletet tanulok, akkor az ilyen esetekben egy Byun irányíthatott volna, de én makacsul a saját utamat akartam járni.

Kopogás zavarta meg az elmélkedésemet. Felültem, miközben kiszóltam a kint várakozónak, jöjjön csak be nyugodtan. Kris egy csésze teával, és az egyik farkasos könyvemmel jött be, zavart tekintettel. A forró italt az éjjeliszekrényre tette, és leült mellém az ágyra.

– Tao és Donghae elkezdtek csipkelődni, nem lehet tőlük olvasni. Nem baj, ha itt folytatom?

– Dehogy is! – feleltem egy kissé talán túl boldogan, majd elkuncogtam Kris spontaneitásán. – Tudod, az a második rész.

Ezen mindketten jót derültünk, majd korrigáltam a problémát, és odaadtam neki az első kötetet. Nem tudom, mi alapján kapta le a polcról, de az egyik kedvencem volt. Nagyon reméltem, hogy neki is tetszik.

Félszemmel Krist figyeltem, jól állt neki az olvasás, komoly és megfontolt arcot vágott közben, egészen elfeledkeztem a cégről, és a problémákról. Minden vonását annyira megkapónak találtam. A vastag szemöldökét, a kerek, barna szemeit, az arcának férfias vonalait, a vékony orrát, a vastag száját, a jellegzetesen álló állkapcsát. Mindig úgy tűnt, mintha kissé összeszorítaná a fogait, és emiatt az állkapcsa előrébb állna, de ez bizonyára csak a fogainak elrendezése okozta. Egy farkasnak sok éles, egészséges foga van.

– Baekhyun… – morgott Kris játékosan, és az arca elé emelte a könyvet. – Látom, hogy nézel.

– Bocsi, csak elgondolkodtam – hazudtam, és visszafordultam a laptophoz.

Jól megvoltunk kettecskén, el is feledkeztem róla, hogy még két másik személy is tartózkodik a lakásban, de a vacsoránál tettek róla, hogy a figyelem központjában legyenek. Hihetetlen, hogy milyen apróságokon össze tudtak kapni, Tao folyamatosan piszkálta Donghae-t, aki nem tűrte a tiszteletlenséget, és ebből néha vicces, de sokszor inkább kínos szituációk kerekedtek.

– Ez egy küldetés. Nem kellene ilyen szétszórtnak lenned – szidta meg Donghae, amikor Tao nem találta a telefonját.

Szerettem volna Kris-el tölteni az éjszakát, nem szexelni, csak együtt aludni, odabújni hozzá, biztonságot keresni a karjai között, de nem mertem megkérdezni. Biztosan cikinek érezte volna, ráadásul Donghae világossá tette, hogy ez egy küldetés, nem pedig pizsiparti, úgyhogy én is ehhez tartottam magam.

Befeküdtem az ágyba, a nyakamig húztam a takarót, és azon gondolkodtam, miért érzem magam veszélyben, amikor három ilyen kaliberű gengszter vigyáz rám. Egyszerűen rossz érzésem volt, minden neszre felkaptam a fejem, és legszívesebben hatvan lakattal zártam volna be az ajtómat. Seunghyeon emberei veszélyt jelenthetnek rám, ezt mondta Donghae, és így, a sötétben, egyedül a szobámban nagyon valósnak éreztem ezt a fenyegetést.

Egy körül adtam fel a forgolódást, és lámpát kapcsoltam, de nem tudtam a szövegre koncentrálni, úgyhogy anélkül tettem félre a könyvemet, hogy akár egy sort is haladtam volna benne. Idegesítő volt, hogy nem tudok megnyugodni, pedig biztonságban vagyok.

Kimentem a konyhába egy pohár tejért, hátha az megnyugtat, és az égnek állt minden szőrszálam, amikor megpillantottam a szembe szomszéd ablakát. Az egész testem remegni kezdett, és az agyam azt követelte, azonnal vessem be magam egy szűk, kicsi helyre, de erőt vettem magamon, és természetességet kényszerítettem a tagjaimra. Kinyitottam a hűtő ajtaját, kivettem a tejet, kiöntöttem egy pohárba, majd visszatettem a dobozt, és becsuktam az ajtót. Mindent nagyon pontosan és feszesen tettem, majd visszamentem a szobámba, de az ajtót nem csuktam be.

Vártam két percet, majd a poharat félre téve hasra vetettem magam, és négykézláb másztam ki a nappaliba. Fogalmam sem volt róla, mi az a terület, ahol haladhatok, de bíztam benne, hogy takarásban vagyok.

Kris mellé érve először a ruháját kezdtem el rángatni, majd megböktem az oldalát, amitől akkorát ugrott, hogy majdnem leverte egyet a karjával.

– Baekhyun, mi az istent keresel a földön? – kérdezte visszafojtott hangon.

– Valami nem stimmel. Nézd azt az alakot szemben! Olyan, mintha ide bámulna be.

– Tao – csak ennyit mondott Kris, amitől a barátja azonnal éber állapotba került, és már a kezében is volt a fegyver. Lehet, hogy a telefonját elkeverte, de a pisztolya szinte hozzánőtt.

Kris és Tao az ablak két oldaláról figyelték a gyanúsítottat, és még arra is volt lélekjelenlétük, hogy viccelődjenek.

– Donghae lemerült. Fel kellene tenni töltőre, mert így nem lesz hasznunkra – bökött a fejével a vezető irányába Kris, mire őt is magához térítettem az előző technikával.

– Jelentést kérek! – tőrt ki belőle, mintha ez lett volna az első szava kisgyerekként. – Mi történt? – nyúlt ő is a fegyveréért.

– A szembe szomszéd gyanúsan viselkedik. Ég mögötte a villany, és erre néz. Kevergeti a kávéját – informálta Tao.

– Ez nagyon menő. Most én is kiállnék ide egy gőzölgő kávéval, megkevergetném, és intenék egyet az emberünknek – merengett el Kris, még a száját is megnyalta, mintha máris érezné a koffein keserű ízét a nyelvén.

– Ti tényleg így szoktatok viselkedni egy bevetésen? Hogy nem haltatok még meg? – csóválta meg a fejét Donghae, és felém fordult. – Baekhyun, mit tudsz róluk?

Nem sokat tudtam a szembe szomszédról, mivel külön tömbben laktunk, ezért is láttuk egymás ablakát, de abban biztos voltam, hogy egy öreg néni szokta a virágokat locsolni, és néha a férje szereli a nyílászárót. Az tuti, hogy egy ilyen magas, nyúlánk alakot, mint az, aki a kávéját kavargatta, még sosem láttam ott.

– Oda kellene küldeni valakit – javasolta Kris.

– Már intézem – pötyögött Donghae a mobiljába.

Majdnem azzal egy időben, hogy lenyomta a küldést, felsikított a csengő. Egy ütemet kihagyott a szívem, és azonnal az ajtó felé kaptam a fejem. Mégis ki akarna látogatóba jönni éjjeli egykor? Csak is csapda lehetett.

– Tao, maradj az ablaknál, Kris, biztosítsd Baekhyunk védelmét. Én odamegyek az ajtóhoz.

Fel sem eszméltem, de Kris már a karomat fogta, és a konyhapultnak támasztott. Kicsit lehajolt, hogy mélyen a szemembe tudjon nézni, és olyan lassan, és érthetően beszélt hozzám, mintha egy kisgyerek lennék, akivel most kell közölnie a közlekedés szabályokat.

– Bújj el a szekrényben! Ne gyere ki, akárki is kér meg rá! Lehet, hogy csapda.

Kinyitottam a szekrényt, ami nagyon szűk volt, ki kellett venni a kenyérpirítót, hogy beférjek, de sikerült becsomagolnom magam, és Kris rám húzta az ajtaját. Félelmetes volt a sötétben gubbasztani, fájt mindenem, de nem mertem megmozdítani a kis lábujjamat se, nehogy zajt csapjak. Csak a fülemre hagyatkozhattam.

– Meghoztam a pizzát. Byun Jinhyun nevére – harsogta egy ismeretlen férfihang az apám nevét, majd kivágódott az ajtó, és dulakodás kezdődött.

Egy láb belerúgott a szekrénybe, amiben lapultam, mintha figyelmeztetne, nehogy kijöjjek, de az első dörrenést követően még levegőt venni is elfelejtettem. Nem tudtam meghatározni, hányan lehetnek a támadók, nekem több száznak tűntek, és a lakásomat egy bűntény helyszínévé változtatták.

– Mocsok kínaiak – üvöltötte valaki, majd szinte azonnal felordított, és összetörte az egyik székemet.

– Rasszista köcsög – jött a válasz Taótól, majd egy lövés. – Így baszakodj a kínai kombóval.

 Miután elhalkult a csatazaj, Kris bekopogott a szekrénybe, hogy kijöhetek. Meg sem mozdultam. Azt mondta, semmiképpen ne jöjjek ki onnan, még akkor se, ha ők mondják. Csak azt nem beszéltük meg, hogy akkor mégis mi lesz a jel. Eléggé idegőrlő dolog rejtőzködni.

– Baekhyun, bármikor visszajöhetnek. Védett helyre kell mennünk – nyitotta ki Kris, és a telefonnal az arcára világított, hogy lássam a szemét. Teljesen őszinte volt.

Segített kimászni, majd maga előtt terelt, nem engedve, hogy a földre nézzek. Így is tisztában voltam vele, hogy holttestek között szlalomozunk, és bele sem mertem gondolni, mit hihetnek a szomszédok. A rendőrség már biztosan úton lehetett, és nekünk nem csak a rosszfiúk, de a jók miatt is menekülnünk kellett. Gengszterként a rendőrség néha rosszabb, mint egy ellenséges csapat.

Kris ült a volán mögé, engem Tao és Donghae fogott közre, pedig szívesebben lettem volna a sofőr közelében. Persze megértettem, hogy így döntöttek, Kris tudott legtechnikásabban vezetni, ha üldözőbe vettek, csak neki volt esélye arra, hogy lerázza őket.

Nem kellett sokat várnunk rá, hogy Kris megvillogtassa a tehetségét, két autó is ránk tapadt. Úgy szlalomoztunk az utakon, mint egy filmes autós üldözésben, és mivel én ültem középen, még kapaszkodni is csak a fiúkba tudtam. Nem mertem Kris székéhez érni, nehogy megzavarjam a koncentrálásban. Hihetetlen, hogy milyen élesek voltak a reflexei, nem gondoltam volna, hogy látok valaha egy ilyen profit sofőrt vezetés közben. Én nem mertem még csak megpróbálni se a jogosítványt, ahhoz túlságosan félénk és ügyetlen voltam, hogy kiengedjenek az utakra.

– Bassza meg! – csak ennyit mondott Kris, mielőtt egy autó belénk csapódott volna.

A filmekben ezeket a jeleneteket mindig lelassítják, látod, ahogy a szereplők haja lengedezik, ahogy az ajkuk O-t formál a döbbenettől, de a valóságban ez mind másodpercek alatt történik. A szíved a torkodban dobog, a tested sajog, a bőröd ég azon a helyen, ahol a biztonsági öv megszorította, de én szerencsére annyira megijedtem, hogy elájultam az előtt, mielőtt igazán felfoghattam volna, hogy felborultunk.

Zúgott a fejem, és hányingerem volt, amikor magamhoz tértem. Nem láttam tisztán, csak elmosódott foltokat tudtam felfogni, és azt, hogy nem bírom megmozdítani a végtagjaimat. Minél erősebben próbálkoztam, annál erősebb lett a csuklómba nyilalló fájdalom. Pislogtam párat, majd lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem, hátha csak annyi a kulcs, hogy meg kell nyugodnom. A fülemre hagyatkoztam, az nem csalt meg. Cipőkopogásokat és fémes koppanásokat észleltem, valaki ritmusosan ütögette valamivel a földet – ami minden bizonyára betonból lehetett. Valaki fojtott hangon lélegzett a bal oldalamon, ismerős szuszogás volt, Kris. Mintha mondani akart volna valamit, súgni, hogy mit csináljak, de nem értettem. Megfájdult a fejem a sok hallgatózástól.

Óráknak tűnt, mire visszanyertem az érzékszerveim feletti irányítást, és a szemem felfogta, hol vagyok. Félhomály, rozsdás vaslécek, koszos, törött ablakok, egy raktárba hoztak minket. Három férfi, a vezér, éppen eligazítást tartott a többieknek, nehogy lazsáljanak, mert elég csak egy pillanat, és máris halottak, hiszen ezek – mi – itt elit bűnözők, és sosem lehet tudni, mi lesz a következő lépésük. A másik kettő is veszélyesnek tűnt, de a tekintetük nem árulkodott túl sok értelemről, valószínűleg csak ahhoz értettek, hogyan hajtsanak végre feladatokat, gondolkodni nem volt tisztük.

– Na, csak felébredtek a kislányok – röhögött fel a főnök, és egyenesen Kris felé haladt. – Jól aludtál, te szarházi? – nyomta a fegyver csövét Kris torkának, aki csak elmosolyodott ezen az egész erőfitogtatáson.

– Úgy sejtettem, hogy a hiénák között leszel. Dögevő. Felzabálod, ami Seunghyeon után maradt.

– Nem lenne ekkora a pofám egy székhez kötözve – figyelmeztette az alak, és felém fordult. – Emiatt a kis patkány miatt árultad el a főnököt, nem igaz? Mit szólnál, ha fejbe lőném?

– Már rég megtehetted volna. Kell neked. Ahogy mi is. Bizonyára példát akarsz statuálni, és az egész csapat előtt végzel ki minket, hogy bizonyítsd a tökösséged.

Ciki, amikor telibe trafálják a tervedet, látszott a kopasz, tetovált nyakú fickón, hogy elvették a játékszerét. Nem tudom, Kris meddig gondolkodott ezen, hogy szépen levezette-e magában, vagy egyszerűen csak ráérzett, de mesteri húzás volt összetörni a fickó magabiztosságát. Egyszer Donghae magyarázott nekem erről, hogy a jó katona fel tudja mérni, kivel áll szemben. Vannak olyan ellenségek, akiket nem érdemes piszkálni, mert azonnal agyon lőnek, de vannak olyanok, akik pont azáltal lesznek sebezhetőek, ha feldühödnek, és hibákat vétenek. Kris erre játszhatott.

Nem is kellett sokáig várnia, a fickó egy erényes mozdulattal vágta el a csuklómat tartó köteleket, a kése iszonyatosan éles lehetett, majd a hajamnál fogva rángatott a falhoz. Kaptam pár pofont, majd a kemény, koszos ujjai megragadták az államat, és arra akart kényszeríteni, hogy nyissam ki a számat. Közben azt magyarázta Krisnek, mit fog tenni a kis kurvájával – velem. Amíg kiselőadást tartott a terveiről, mindent, ami a kezem ügyébe került, felkaptam, és a zsebembe tuszkoltam. Az egyik üvegszilánk megvágta a kezem, éles fájdalom hasított az ujjaimba, de elvonatkoztattam tőle. Talán ahhoz is elég éles volt, hogy a többiek kötelét elnyesse.

– Seunghyeon undorodott a homoszexualitástól. Nem tudtam, hogy a legnagyobb rajongója is meleg… – jegyezte meg Kris tettetett megdöbbenéssel.

– Te vagy a mocskos buzi, meg a kis pasid, ne hasonlítgass engem magatokhoz! – dühödt fel a fogva tartónk, és egészen elment a kedve a szexuális kegyetlenkedéstől, inkább visszakötözött a székre. Amíg odaráncigált a helyemre, Kris kezébe ejtettem az üvegdarabot.

Vártunk, úgy tűnt, az örökkévalóságig kell várnunk, mert a bandatagok nem érkeztek meg. Közben Tao folyton szóval tartotta a főnököt, bizonyára észrevette, hogy Krisnek kell egy kis figyelemelterelést. Akkor tűnt csak fel, hogy Donghae nincs közöttünk, csak mi hárman raboskodtunk, ő vagy elszökött, vagy súlyosan megsérült, vagy a legrosszabb, nem élte túl a karambolt. Az utolsóra gondolni sem mertem. Donghae olyan volt, mint egy gép, ahogy Kris és Tao mondta, humanoid, úgyhogy nem halhatott bele egy kis koccanásba. Őt annál keményebb acélból öntötték.

– Befoghatnád már végre! Szarok a véleményedre – fakadt ki a vezető. – Vagy szeretnéd, ha én is kinyitnám a pofámat? Mondjam el a kis védenceteknek, hogy te voltál az, aki agyonlőtte a szüleit? Jaj, hoppá! Pont most mondtam el.

Azonnal Tao felé kaptam a tekintetemet, akinek az arca komoly, és kemény maradt, nem nézett rám, nem kért elnézést, és nem is tagadott. Nem hittem el, hogy ő volt az. Hogy gondolhatta komolyan Donghae, hogy ő vigyázzon rám? Hiszen miatta feküdtek kórházban a szüleim. Simán rájuk lőtt, pedig ismertük egymást. Pár héttel korábban együtt ettünk a karaoke teremben. A legjobb haverjával lógtam. Taónak tényleg semmi nem volt szent.

Még sosem éreztem akkora haragot, mint akkor. Képes lettem volna puszta kézzel kikarmolni a szívét a mellkasából, addig szorítani a torkát, amíg meg nem fullad, annyi fájdalmat okozni neki, hogy már ne bírja tovább, hiszen én is majdnem belehaltam az aggodalomba. Nem láthattam a szüleimet, miközben ők szenvedtek, és talán nem is tudták, hogy élek-e. Képes lettem volna megölni Taót.

– Csak nem vérbosszút szeretnél, kisfiú? – hajolt egészen közel az arcomhoz a fickó. Undorító volt még a parfümje is, tömény szesz, mintha magára öntötte volna a feleseit.

– Adj egy fegyvert, és agyonlövöm! – sziszegtem.

Habár hajtott a bosszú, semmit nem értem el azzal, ha megölöm Taót. Ő volt a legjobb mesterlövész a szervezetben, és ha tőle függött a szabadulásom, ideiglenesen képes voltam összefogni vele. Majd később elszámolunk – figyelmeztettem gondolatban, és ellazítottam az izmaimat, amikor eloldoztak. Fél szemmel Kris felé sandítottam, jól állt a reszelésben, bár az ujjai vérben áztak, reméltem, a szép, hosszú ujjainak nem lesznek bajai a sebektől.

Taót nem merték eloldozni, ezt megértettem, székestül húzták el a barátjától, majd egy vonalba tették velem, és fegyvert adtak a kezembe.

– Csak egy töltény van benne. Ügyesen célozz! – figyelmeztetett a bandavezér, és a csapata a biztonság kedvéért rám szegezte a puskacsöveit, nehogy trükközni próbáljak.

– Azt sem tudja, hogyan kell használni – nevetett fel Tao, és a sötét szemeivel a figyelmemet kutatta. – Ha tudna lőni, legalább elérné, hogy szenvedve halljak meg. Így csak simán megdöglök. Kinek izgi ez? – Annyira fesztelen volt, mintha nem is a saját haláláról beszélne. – Ha én a helyedben lennék, nyakra céloznék, hogy az ellenfél belefulladjon a saját vérébe. A fulladás a legösztönösebb reakciókat váltja ki, a kéz azonnal mozdul, de én le vagyok kötözve. Szánalmasan vergődnék itt a széken.

Tao nem szokott sokat beszélni, az iskolás éveinkben szinte alig hallottam, csak annyit láttam, hogyha Kris közelében volt, mozgott a szája, de mással nem kommunikált. Nem véletlenül beszélt ennyit, de az értelmét még keresnem kellett a szavainak. Azt biztosan nem akarhatta, hogy nyakon lőjem, hiszen akkor tényleg megfullad, de a főnököt se puffanthattam le, mert akkor az emberei lőnek szitává engem. Mégis kit kellett volna akkor nyakon lőnöm?

Egy egészen apró rándulás volt, ahogy Kris könyöke megmozdult hirtelen, a kötél elengedett, most kellett cselekednem.

Ahogy Tao javasolta, nyakra céloztam, egyenesen a büdös kölnis nyakába, és szinte a fegyver eldörrenésével egyszerre dőlt oldalra székestül Tao, és vágta neki a védőőrizetnek a saját székét Kris. Egyszerre túl sok minden történt, én nem is tudtam, mit kellene tennem, lesokkolt a tudat, hogy megöltem valakit.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Kris rázogatja a vállam, és látom, hogy hozzám beszél, de nem értem, hogy mit mond. Talán sokkot kaptam. Furcsa volt, mert még sosem történt velem ilyen, hogy egyszerre voltam tudatomnál, és történt mégis minden akaratom ellenére.

Kris felkapott, mint egy menyasszonyt, a karjában vitt ki. Sötét felhők vonultak át az égen, vihar közeledett, és ahogy a gomolygó, szürke masszát néztem, arra gondoltam, vajon milyen lehet meghalni?

Nehézségek sorozat - 2: Párkapcsolati nehézségek

Seonghwa:

A világkörüli turné mindenkire nagy nyomást helyezett, én is kezdtem izgulni. A tendencia azt mutatta, a kis csapatoknak bejött az élet az Európa-turnék alatt, attól nem féltem, hogy ne várnának minket. Attól féltem, hogy a siker után, visszatérve Koreába, rájövünk, hogy még mindig nem tartunk sehol. Aggódtam, hogy a cég megrészegülve a külföldi sikereken, még keményebben fog hajtani minket, és arra sem lesz időnk, hogy reggelente együtt együnk.

Amikor Yunho felvetette, hogy menjünk el együtt vásárolni, azonnal kaptam az alkalmon, minden lehetőséget ki kellett használni arra, hogy randizzunk. Hiszen egy jó pár bármit randivá tud alakítani. Az átlagember úgysem ehet fagyit a barátjával az SBS liftjében, vagy rajzolhat szívecskéket a szerelme nevével az Idol Radio stúdiójában.

A jók mellett viszont Yunho rossz szokásai sem változtak, pedig már ezerszer kiakadtam emiatt. Úgy tűnt, teljesen feleslegesen jártattam a számat, és ez elszomorított. Nem az, hogy egyszerűen képtelen odafigyelni a beszédére, hanem az, hogy láthatóan nem érdekli, hogy nekem mi esik jól, és mi nem. Normálisan elmagyaráztam neki, hogyha hyungoz, azzal eltávolít minket egymástól, és én nagyon közel szeretnék lenni hozzá, de nem értette meg. Nem akarta megérteni. Nem érdekelte.

– Hány gombóc fagyit kérsz, hyung?

– Tizenkettő.

– Az nem lesz kicsit sok? – nevetett fel.

– Ez a mai hyungok száma. Ezerszer megkértem már, hogyha kettesben vagyunk, ne hívj így! – léptem ki a sorból, és elindultam a kijárat felé.

Yunho utánam futott, és belém karolt, de leráztam a kezét. Csak egy év volt közöttünk, de néha úgy éreztem, sokkal fiatalabb. Kezdtem belefáradni ezekbe az apró csatározásokba. Volt elég gondunk, idolként minden nap zúdult a nyakukba a gond, én tényleg csak annyit akartam, hogy a magánéletemben minden felhőtlen és boldog legyen.

– Miért vagy ilyen? – kérdezte Yunho lemondóan.

– Te miért vagy ilyen? Sosem figyelsz arra, amit mondok.

Yunho nem folytatta a veszekedést, csendben haladt mögöttem, hagyta, hogy lenyugodjak. A sok hang és illat között gondolkodni sem tudtam rendesen, a gyomrom átvette az irányítást az agyam fellett, és csak azzal törődtem, hogy vegyek valami finomat, amit egy műanyag asztalnál elfogyaszthatok. Hatalmas volt a választék, és minden árus azon ügyködött, hogy az ő termékét válasszuk.

– Itt van egy kis rizs süti, próbáljátok ki – ajánlgatta egy alacsony, göndör hajú asszonyság, és a számba nyomta az ételt. Yunho keze tele volt a szatyrokkal, így én etettem meg, ez egy kicsit olvasztott a közöttünk húzódó jéghegyen. A kerek, fekete szemei bocsánatkérően csillogtak, de még várnia kellett a feloldozásra.

Csípős csirkés rament vettünk, én egyensúlyoztam a tálakat egy tálca segítségével, és az első utunkba került asztalhoz letelepedtünk. Nem voltunk még olyan híresek, hogy aggódnunk kelljen a rajongók miatt, de nem lehettünk óvatlanok sem, barát kategóriában kellett maradnunk. A paprika csípte a számat, a leves égette a nyelvem, de nagyon jól esett, a csirke finom puhára főtt, a tészta kellően megdagadt a lében. Yunho átpakolt hozzám pár chili karikát, az engesztelés második szakaszaként.

– Elfogadod a szívem? – tett egy főtt csirkeszívet a tányérom közepére.

– Ez a szíved? – fogtam a pálcikáim közé, és szemmagasságba emeltem. – Jó kicsi…

– De csak is veled van tele.

Elnevettem magam. Annyira nyálasan hangzott, mintha egy sorozatból idézett volna, de értékeltem, hogy próbálkozik. Elfogadtam az ajándékát, megettem a „szívét”, majd a tésztát vettem ostrom alá. Csendben ettünk, csattogtak a pálcikáink, szürcsöltük a levest, és miután végeztünk, mindketten eltelten feküdtünk a székünkben. Úgy éreztem, mozdulni sem tudok, nagyon jól esett volna valami buborékos ital, de a közelben csak sört lehetett kapni, és nem fogyaszthattunk alkoholt menedzseri engedély nélkül.

– Yunhie, hoznál valamit inni? – kértem, elfeledve, hogy haragszom rá, és nem kellene becéznem.

– Persze – élénkült meg azonnal, és eltűnt a tömegben.

A tányérokat szépen a tálcára helyeztem, a maradék szalvétával tisztára töröltem az asztalt, és megköszöntem a takarítónak, aki gondosan elvitte a szemetünket. Az asztalon minden rendben lett, és kicsit bennem is. Talán tényleg túlreagáltam a dolgot, és Yunho egyszerűen csak udvarias akart lenni, meg akart tisztelni engem, és ezért hyungozott folyton.

– Te idol vagy, igaz? – ült le Yunho helyére egy bőrkabátos fickó, vékony, sunyi szemekkel, és borostás állal. Nekem az életben nem akart ilyen szőrzetem lenni, huszonegy évesen olyan sima voltam, mint egy kisbaba.

– Miért kérdezed? – kérdeztem kedves hangsúllyal, még akkor is, ha biztosra vettem, az alak kötekedni jött oda.

– Látszik rajtad – borzolt bele a hajamba, mire automatikusan hátra húztam a fejem. Nem voltunk barátok, se ismerősök, nem tűrtem, hogy egy idegen fogdosson, ráadásul ilyen bunkó módon. Minek nézett engem? A hülye unokaöccsének?

– Mit akarsz? – Ezúttal már fenyegetőbb hangszínt használtam, ne nézzen engem olyan egyszerű esetnek.

– Ki volt a srác, akivel ettél? A barátod?

A barátot nem barátként értette, hanem pasiként, ez egyértelmű volt abból a szóból, amit használt. Mit mondhattam volna erre? Mindig fájt egy kicsit letagadni a kapcsolatunkat, de nem vállalhattuk fel a külvilág előtt, főleg nem egy ilyen kötekedő senkiházinak.

– A haverom. Miért érdekel? Mit akarsz tőlünk?

– Látod ott a bandámat? – mutatott az asztaluk felé. Csupa veszélyes alak, veszélyesen dagadó karizmokkal. – Barátságosabbnak kellene lenned.

Futkosott a hátamon a hideg, kellemetlenül éreztem magam, menekülni akartam, de meg kellett várnom Yunhót. Mégis hová ment el italért? Amerikába?

Alig, hogy a fickó hozzáért a kezemhez, két gyöngyöző üvegű Sprite landolt nem kis erővel az asztalon, és egy dühös Yunho meredt az idegenre.

– A helyemen ülsz – közölte, mindennemű megszólítás nélkül. Elég ijesztően hatott.

– Ez már az én helyem. A „barátoddal” pedig én beszélek – intett felém vigyorogva.

– Hyung…? – fordult felém Yunho, és a mondatát ezerféleképpen be tudtam volna fejezni, de csak a legfontosabbat választottam ki a lehetséges opciók közül.

– Menjünk.

Nagyon határozottan akartam távozni, de az alak megragadta a kabátom ujját, így majdnem az asztalra estem, de visszafordulva még pont elkaptam azt a pillanatot, ahogy Yunho orron vágja kézfejjel.

Úgy futottunk, mintha az ISAC-on lennénk, és teli hassal ez nem volt túl kellemes, de egy egész banda loholt utánunk, készen arra, hogy agyonverjenek a bandavezéren esett sérelem miatt. El sem mertem képzelni, mit tennének velünk, ha elkapnának.

– Nem bírom már! – lihegtem, és éreztem, hogy a gyomrom kezd felkavarodni. Muszáj volt megállnunk pihenni, ha nem akartam viszont látni az elfogyasztott levest.

Yunho még egy fordulóig rángatott maga után, majd benyomott a falhoz, és szorosan magához ölelt. Hat centi volt közöttünk, kényelmesen a nyakába hajthattam a fejem, és nagyon jól esett a védelmező ölelése. Így viszont tökéletesen láttam, ahogy az üldözőink beérnek minket, és egyenesen felénk tartanak.

– Yunho… Yunho, itt vannak – próbáltam meg ellökni, de olyan erősen fogott, hogy az Isten sem szedve volna le rólam.

Hamar megértettem, mi a terve, és egy cseppet sem tetszett. Nem védhetett a testével, nem volt fair, hogy minden fájdalmat ő viseljen el. Könyörögtem neki, hogy eresszen el, és vegyünk fel együtt a harcot a rosszfiúk ellen, de meg sem hallotta. Csak erősen fogott, összeszorított foggal tűrve, hogy csapkodják, és rángatják a ruháját. Próbálta lenyomni a fejem, hogy ne kapjak az ütésekből, de pár tenyér így is fejemen landolt. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a támadóink is rájöjjenek, azzal tudják őt legjobban bántani, ha engem bántanak. Belemarkoltak a hajamba, mire ösztönösen felkiáltottam, égett a fejbőröm, ahol meghúzták a tincseimet, és Yunhónak sem kellett több, hátra rúgott, és olyan hirtelen pördült meg, hogy csak pislogtam a gyorsaságán. A kéz eleresztett, de Yunho széles háta mindent eltakart, kitárt karral állt előttem, és egészen beszorított a sarokba.

Ekkora túlerővel szemben még egy olyan bátor, és hősies férfi sem húzhatja ki, mint Yunho, hamar ellátták a baját, véresen, és fájdalmak között kuporgott a földön. A szája feldagadt, a testét több helyen véraláfutások színezhették. Amikor az egyik támadó bele akart rúgni, rávettem magam, hogy én kapjam a fájdalmat, de úgy szedtek le róla, mintha súlytalan lennék, és a falnak taszítottak. Vállal érkeztem a téglának, ami nagyon fájdalmas találkozás volt, de az adrenalin csökkentett a kínon, és tovább harcoltam.

Sokkal rosszabbul viseltem a fájdalmat, mint Yunho, és a lelkem is sebezhetőbb volt, amikor elém lépett a vezér, és a hajamnál fogva rántotta hátra a fejem, kiserkentek a könnyeim. Fogalmam sem volt róla, mit ártottunk neki, amiért ezt érdemeltük. Mi zavarta ennyire? Hogy ott ettünk, ahol ők?

– Most is olyan büszke vagy még? – kérdezte, és elővett egy bicskát. A penge élén megcsillant a lámpafény, a sikátort, amiben csapdába estünk, csak egyetlen lámpa világított meg, az is gyéren és csak egy kis körben.

– Mit akarsz tőlem? – nyöszörögtem.

– Egy valag pénzt kerestek azzal, hogy kiteszitek a buzi képeteket a tévébe, a magunk fajta meg megszakad a részmunkaidős munkájába, és egy sört alig tud venni – dőlt ki belőle a keserű irigység, de ő csak az egyik oldalát látta a sztárságnak. Hiába magyaráztam volna neki a nehezebb részét. – A csinos kis pofid nélkül is érnél annyit, amennyi a számládon van? – nyomta az arcomhoz a pengét, és amikor megéreztem, hogy a fájdalmat követően valami nedves folyik végig az arcomon, pánikba estem.

Mingi:

Szerettem húzni San agyát, de a sok viccelődés miatt inkább tűntünk haveroknak, mint egy szerelmes párnak. Tudtam, hogy néha szüksége van egy kis törődésre, és arra, hogy biztosítsam róla, hogy fontos nekem, de szenvedtem a megvalósítással. Végül tökéletes módszer jutott eszembe, elviszem randizni egy játékterembe, és hagyom, hogy nyerjen.

San nagyon kicsípte magát, feszülős öltönyt vett fel, édes, bódító parfümmel fújta be a nyakát, és a haját úgy lőtte be, ahogy a fellépésekre szokták neki.

– Hová megyünk randizni? – kérdezte kíváncsian, de nem árultam el neki, nehogy tönkretegyem a rejtélyességemet.

Kinyitottam neki a taxi ajtaját, de én előre ültem, nehogy elcsábítson a külseje. Szépen levezettem magamnak, hogyan kell kinéznie egy tökéletes randinak, és semmiképpen sem úgy, hogy még azelőtt rámozdulok, hogy odaérnénk. Mindent a helyén kellett kezelni, hogy az eredmény tökéletes legyen.

A játékterem előtt San furcsálló arckifejezéssel szállt ki az autóból, majd hagyta, hogy odabent a fogasra akasszam az öltönyét, de még a zsetonok kiváltását követően sem hitte el, hová hoztam.

– Nem randizunk kellene? – kérdezte fojtott hangon, nehogy meghallják körülöttünk.

– Azt csináljuk – nyomtam a kezébe egy maréknyi játékpénzt, és a gépekre mutattam. – Válassz egyet!

San mélyet sóhajtott, majd csalódott arckifejezéssel elment a flipperhez, és bedobott egy zsetont. Nem estem kétségbe, ez csak az első reakció volt, minél többet játszottunk, és minél többet nyert, annál több esélyem volt arra, hogy boldoggá tegyem. Még nem veszett el semmi, csak hagyni kellett, hogy belemelegedjen.

Sanie úgy ütötte a gépet, hogy kétség sem férjen hozzá, engem képzel a helyére, és muszáj volt leállítanom, mielőtt odajönnek a biztonságiak, hogy rendet csapjanak közöttünk. Arrébb löktem Sant, így a labda kiesett, de a saját körömet nagyon hamar elvesztettem, majd körbeugráltam a páromat.

– Jaj, de ügyes vagy! Simán levertél – paskoltam meg a hátát, majd a paskolásból finom, nagy körök lettek, de San ajkára nem rajzolódott mosoly.

– Ez nem randi.

Zsinórban végigvesztettem mindent, amiben eredetileg jó vagyok, de meg sem hatotta, úgyhogy belenyúltam a pénztárcámba, és vettem magunknak kólát és pizzát, de ez se vált be. Pedig San étteremhez méltóan öltözött ki, ergo számított étkezésre, nem tudom, miért preferálta volna jobban egy flancos kaját, amit késsel és villával kell enni, mint egy jó zsíros, szalámis pizzát, amit tudom, hogy imád.

– Mingi, ugye ez most csak egy vicc, és mindjárt elmegyünk randizni?

– Persze – kamuztam. – Miután elköltjük a zsetonokat.

Sanie ezek után már sokkal felszabadultabban játszott, néha engedélyeztem magamnak egy-két nyerést, miközben serényen azon törtem a fejem, mégis hova az istenbe vigyem el. Már nem maradt túl sok pénzem, ráadásul ettünk is, úgyhogy valami olyan kellett, ami nem jár kiadással. A moziba kellett jegyet venni, a színházba szintén, igazából nem létezett olyan opció, ahol nem húzzák le az embert. Még a parkban andalgáshoz is dukált egy forró kávé, vagy legalább egy puha perec. Anyagilag nagyon megterhelő párkapcsolatot fenntartani.

Kifelé menet átkaroltam Sanie vállát, és a park felé kormányoztam magunkat, ahol nagyon reméltem, hogy egyetlen árust sem sodor felénk a balszerencse, és megúszom költés nélkül a sétafikálást. San átkarolta a derekamat, és a vállamra hajtotta a fejét, nagyon meghitt és aranyos fél métert tettünk meg így, aztán kiszúrta a vattacukrost.

– Vegyünk édességet!

– Már így is kétszeres kalóriát vittünk be a diétában megszabottakhoz képest. Ne akasszuk ki a menedzsert!

Sikeresen lebeszéltem az ötletről, de mire az út végére értünk, már nem tudtam mit kitalálni. Elrontottam a gyomrom, olvastam a neten, hogy egészségtelen, ismerem az árust, és rosszul tárolja a virsliket, már senki nem eszik útközben fagylaltot, és egyéb baromságok, amikkel étel helyett etettem a kedvesemet. Sanie kezdeti lelkesedése a sok visszautasítás után jócskán megcsappant, és csalódottan baktatott mellettem. Már nem hajtotta a fejét a vállamra.

– Akarod te egyáltalán ezt a randizást? – fakadt ki a Sanie szökőkútnál.

– Persze, miért ne akarnám?

– Mert mindenre húzod a szádat. Valld be, hogy nem is akartál randizni, csak elmenni a játékterembe!

– Jó, őszinte leszek – álltam kötélnek, mert már éppen eleget hazudtam az nap estére. – A játékterem volt a randi. Azt hittem, tetszeni fog.

San egyszerűen faképnél hagyott. Nem mondott semmit, csak sarkon fordult, és elindult a legközelebbi taxi felé. Loholtam utána, mint egy hülye, és a nevét kiabáltam, de nem állt meg. Makacsul tartott előre, nem figyelve a jelzőlámpára, ami zöldből már régen pirosra váltott.

Az utolsó pillanatban ragadtam meg a kapucniját, és rántottam hátra, ha csak egy fél másodperccel vagyok lassabb, az autó áthajtott volna a lábán, és sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha Sanie miattam nem tud táncolni.

Szorosan öleltem magamhoz, ő remegett az ijedtségtől, az autó csikorgó kerekeinek hangját, azt hiszem, sosem fogom elfelejteni.

– Ezentúl te szervezed az összes randinkat, elmegyek a világ végére is, ha oda foglalsz asztalt, nem érdekel, de soha többé ne rohanj így el előlem! Majdnem elveszítettelek – motyogtam a pulcsijának vállába, és beharaptam a számat, nehogy elsírjam magam. A szívem az ijedtségtől olyan hevesen vert, mintha kilométereket futottam volna.

San beleburkolózott az ölelésembe, és nyugtató csókot nyomott a nyakamra. Nem volt semmi baj, nem történt tragédia, de jó jel volt arra, hogy többé ne veszekedjünk baromságokon. Talán tényleg nem én voltam a legjobb pár a számára, de mindent képes lettem volna megtenni azért, hogy boldognak lássam.

– Ezentúl jobban odafigyelek rád, rendben? – fogtam a tenyereim közé az arcát, és összeérintettem a homlokunkat. – Hová szeretnéd, ha elvinnélek?

– Haza. Menjünk haza.

Kézen fogva sétáltunk a dorm felé, az ijedtséget a parkban hagytuk, már csak egymással törődtünk. Minden idillinek hatott, még a telefonom idegesítő csengése is. Yunho hívott, és egy hyungot sosem szabadott megvárakoztatni, még akkor se, ha szerelmes vagy, és randizol, úgyhogy felvettem. Nem értettem semmit abból, amit mondott, de azt felfogtam, hogy sír, és hatalmas a baj. Valami Seonghwa hyunggal történt.

Yeosang:

Jobb ötletem nem is lehetett volna, minthogy a szabad péntekünket azzal üssük el Wooyounggal, hogy béreljünk egy szobát egy wellness szállodában. Minden feszültséget hátrahagyva lebegtem a víz felszínén, szívtam magamba a gyógynövények illatát, és lazultam el, amikor később a helyes, izmos masszőrfiú bekent masszázsolajjal. Wooyoung arcán viszont mindent láttam, csak nyugodtságot nem, amikor a masszőr hozzámért. Pedig semmi oka nem lehetett arra, hogy féltékenykedjen, ha csak nem az egóját bántotta, hogy rajta kívül mást is megkapónak gondolok. Hangsúlyoznám, nem bele vagyok zúgva, vagy elalélok a mellizmától, egyszerűen csak tetszik a masszőrfiú. Bakker, van szemem.

– Jól esik? – kérdezte a fiú, aki egy kicsit hasonlított a Kard BM-jére, úgyhogy gondolatban Matthew-nak hívtam.

– Nagyon – sóhajtottam fel, és közben Wooyoung arcát figyeltem. Minden pénzt megért az ábrázata, olyan vörös lett, mintha a szaunából lépett volna ki az imént.

Szerettem játszadozni vele, néha kellett, nehogy túlságosan elbízza magát. Az esetek többségében elcsábultam a próbálkozásaitól, hiszen nagyon értett ahhoz, hogyan vegye le a lábáról a mindenkori közönségét, éppen ezért kellett néha egy-egy pofon az egójának, nehogy elszálljon.

A masszázs után úgy éreztem magam, mint aki újjá született, minden feszültség kiszállt a testemből, és a szállodai köntös puha anyaga simogatta a testem. Wooyoung benyakalt egy fél üveg bort egyedül, amíg én zuhanyoztam, és kissé ittasan, és változatlanul féltékenyen meredt rám az ágyból.

– Remélem, nem arról a két méteres hústoronyról ábrándoztál ennyi ideig.

– Miért, neked nem ízlett a szűzszelet? – adtam a hülyét. A vacsoránál a húsokat egymás tetejére tűzték, mint a gyrososnál, és Wooyoung befalt belőle vagy tíz szeletet a salátája mellé.

– A masszőrről beszéltem, akinek úgy sóhajtoznál, mint egy…

– Mint egy mi? Gyerünk, mondd csak ki! – emeltem meg a hangomat.

– Mint egy csaj! – pattant ki az ágyból, és felém mutogatott a borosüveggel. – Tudom ám, mire megy ki a játék! Féltékennyé akarsz tenni. Most szólok, hogy nem fog sikerülni. Olyan masszív vagyok, mint egy jéghegy.

– Központ, jéghegyet látok – kaptam a fülemhez egy banánt a gyümölcskosárból, és telefonosat játszottam. – Nem kell aggódniuk, már olvadásnak indult. Mire találkoznék vele, jégkocka lesz. Majd beleteszem a whiskymbe.

Ha Wooyoung azt hitte, hogy könnyű eset vagyok, nagyot tévedett. Mindketten tudtuk, hogy a csajnál sokkal cifrábbra gondolt, úgyhogy megérdemelte, hogy megtapossam egy kicsit. Ha ennyire sem bízott bennem, mint a mellékelt szituáció mutatja, akkor semmi értelme nem volt egy párt alkotunk.

– Adod itt a dívát, de egyedül fogsz játszani – fújt visszavonulót, és bevágta maga után a fürdőszoba ajtaját.

Befeküdtem az ágyba, és masszírozni kezdtem a halántékomat. Hiába a pihenés, és a BM hasonmás masszőrfiú ügyessége, Wooyoung el tudta érni, hogy megint fájjon valami a testemben. Fájt a szívem, amiért ilyen igazságtalanul bánt velem. Én hány száz emberre lehettem volna féltékeny, akiket elbűvölt a fellépések során? És a fanmeetingek? Egyetlen egyszer sem gondoltam rosszat róla, amikor flörtölt a rajongókkal, vagy megpróbálta elbűvölni őket. Fordított helyzetben én mit kaptam először? Hogy csapodár vagyok, mert jól esett egy masszázs.

Borús hangulatban húztam nyakig a takarót, amikor Wooyoung visszatért, és befeküdt az ágyba. Úgy terveztem, hogy az este nem csak lazítani fogunk, hanem szeretkezni is, de ilyen hangulatban azt nem nagyon lehetett. Pedig hogy vártam már, hogy ne kelljen visszafojtani a hangunkat a többiek miatt.

– Bocsánatot kérek – törte meg a csendet Wooyoung. – Szemét voltam veled.

– Nem ezt vártam tőled – fordultam felé szomorúan. – Azt hittem, többre tartasz.

– Csak féltékeny voltam. Rossz volt nézni, ahogy masszírozott az a két lábon járó Duble Big Matthew, és te élvezed.

– Nem neki szóltak a sóhajok, hanem a kezének – szabadkoztam, aztán azonnal, amint végig mondtam, kitört belőlem a röhögés. – Oké, ez nagyon furán hangzott.

Wooyoung nem nevetett velem, helyette tolt magán egyet, és máris felettem termett. Szenvedélyesen tapadt a számra, mint aki bizonyítani akar, pedig nem volt szükség rá, őt szerettem. Hagytam, hogy a nyelve utat törjön a számba, és a hajába túrtam, de nem élvezhettem sokáig a közelségét, a telefon hangja megakasztotta a folyamatot. A leader hívott, fel kellett venni. Elég volt meghallanom a hangját, tudtam, hogy vége az édes kettesnek, azonnal vissza kell térnünk a dormba.

Jongho:

Mivel minden hyungpáros úgy döntött, házon kívül tölti a péntek estét, bevethettem magam a gép elé, hogy végre megdöntsem a játékrekordot. Hosszú hónapokig én vezettem, aztán Mingi hyung megfázott egy napra, otthon maradt, és hirtelen lekerültem a második helyre. Minden koncentrációmra szükségem volt, hogy visszaszerezzem a vezetést.

Hongjoong hyung úgy döntött, megcsillogtatja főzési potenciálját, és csinál nekünk valami különlegeset, ha már így kettesben maradunk. Örültem neki, hogy a konyhában ügyködik, legalább békén hagy, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

– Jongho, megtennéd, hogy kinyitod? – jött az első üveg, egy kovászos uborkáé, amit könnyűszerrel megszabadítottam a kupakjától.

Egyszer meg lehet állítani a harcot, abba senki nem halt még bele, de amikor már a hatodik üveggel jött a hyung, kezdtem nagyon dühös lenni. Egyáltalán mit akar főzni kovászos uborkából, olívabogyóból, lekvárból, szardíniából és barackkompótból? Bármit is, én biztosan meg nem kóstolom.

– Egy pillanatra igazán le tudod állítani a játékot. Van benne Pause funkció.

– Hyung, nem lehetsz ennyire gyenge… – jegyeztem meg, anélkül, hogy odanéztem volna.

Mindig hozzám jöttek, hogy nyissak ki ezt-azt, és már tényleg komolyan elgondolkodtam rajta, hogy másodállásban elmegyek építkezésekre betontömböket kettétörni. Tiszta jó jövedelem kiegészítésnek tűnt.

Amikor elsötétült a képernyő, fel sem fogtam, hogy az egészről Hongjoong hyung tehet, azt hittem, a gép szart be, aztán megláttam a hyung kezében a kábelt. Egyszerűen fogta, és kihúzta a konnektorból. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a hyungot fogom kettétörni.

– Vége a játéknak. Jössz nekem segíteni! – parancsolta.

Elnyomtam magamban néhány cifra káromkodást, és követtem a leadert. Tényleg elkellett a segítség, mert a konyha úgy nézett ki, mint egy háborús helyszín. A hyung egyszerre akart több ételt elkészíteni, tehát nem egy tálba került a sok minden, amit kinyitottam, valamelyik az előételbe kellett, a gyümölcsök a desszertbe. Nem is értettem, kinek főz ennyit, hiszen csak ketten vagyunk. Nekem tökre megfelelt volna egy mirelit pizza felmelegítése.

A hyung lehet, hogy nagyon rosszul osztotta be az idejét, de jól fűszerezett, és a mesteri segítségemmel mindent sikerült idejében elkészíteni. Mennyei illattok töltötték meg a konyhát, az asztalon szép rendben álltak a fogások, és én készen álltam rá, hogy mindet befaljam. Már közre is fogtam egy paradicsomot a pálcikámmal, amikor kivágódott a dorm ajtaja. Kíváncsi voltam rá, melyik szerelmes unta meg először a másik pofáját.

– Hyung! Hongjoong hyung! – kiabált San hyung pánikhangulatban, és nekem se kellett sok hozzá, amikor megláttam Seonghwa hyungot.

Mingi hyung és Yunho hyung cipelte, az utóbbi se nézett ki sokkal jobban a párjánál, az arcát csúnyán összeverték, a szája felrepedt, és koszosnak és hulla sápadtnak tűnt. Bármi is történt velük, csoda, hogy ideértek, valószínűleg útközben csatlakozhatott hozzájuk a MinSan páros.

– Mi történt? – kérdezte a vezető, de Yunho nem tudott válaszolni, rátört egy sírógörcs, és a párja kezét szorongatta.

Seonghwa hyung arcát vér fedte, a szőke haja csapzott és véres lett, és habár úgy tűnt, hogy magánál van, csak meredt előre, mint aki nem fogja fel, hol van. Az arcának bal oldalán egy vágás húzódott, valószínűleg onnan származott a sok vér.

– Miért ide hoztátok? Mentőt kellett volna hívnotok – szidta meg a vezető a mentőalakulatot.

– A menedzser megmondta, hogy nem mehetünk kórházba engedély nélkül – adott magyarázatot Mingi.

– És ki nem szarja le a menedzsert? – öntöttem szavakba Hongjoong hyung arcára kiült véleményét. – Valamit kezdeni kell Seonghwa hyung arcával. Ez így nem maradhat. Így nem léphet fel!

– Hallgass már el! – rivallt rám Yunho, de nem vettem magamra a dühét. Tudtam, hogy bárkinek nekiment volna, aki szóba hozza azt, amit mindenki lát.

Találnunk kellett egy orvost, aki össze tudja foltozni úgy a hyungot, hogy nem csak láthatatlanná teszi a sérülését, de még a száját is tudja tartani. Ráadásul ezt mind a világkörüli turné előtt, vagyis záros határidőn belül, lehetőleg kifizethető összegért.

– Mindannyian bemegyünk Seonghwa hyunggal a kórházba, és mellette maradunk, ameddig csak szükséges. A menedzserrel majd én beszélek – vette át Yunho helyét a leader a cipelésben, és Mingivel együtt elindultak a folyosó felé.

San nyitogatta az ajtókat, nekem maradt feladatként, hogy bezárjam őket, és kísérgessem Yunho hyungot magam előtt, kezdett elérkezni a kimerülés fázisába. Yeosang hyung és Wooyoung hyung a terv szerint a kórházban találkozik velünk, és a menedzser is oda érkezik. Én viszont mást akartam.

– Yunho hyung, emlékszel, hogy néz ki az, aki ezt tette Seonghwa hyunggal? Ne ködösíts, látszik, hogy megvertek titeket!

– Miért?

– Mert le szeretném tépni a karját.

– Én is, de Seonghwával kell maradnom.

– A hyungot egy ideig úgyis foltozni fogják, és rajta kívül csak te ismered meg azt a köcsögöt. Bosszút akarok állni. Senki nem bánthatja a hyungjaimat.

– Neki bandája van, Jongho. Esélyünk se lenne.

– Viccelsz? Neki lehet, hogy bandája van, de én dinnyéket török. Csak add a kezembe a fejét, és összeroppantom.

Nem tudtam volna nyugodtan ülni a kórházban, és arra várni, hogy sikerül-e megjavítani Seonghwa hyung arcát, miközben az az ember, aki ezt tette vele, szabadon kószál a városban. Hiába a feljelentés, hiába a rendőrség, azzal, hogy elítélik, nem kapja azt, amit érdemel. Mert mi van, ha Seonghwa hyung nem épül fel? Mi van, ha örök életében az arcán fogja viselni ennek az estének a nyomát? Mi van, ha olyan súlyos lesz az állapota, hogy nem jöhet a turnéra? Rosszabb. Kirúgják a csapatból, mert már nem eléggé szép?

El kellett kapni azt a mocskot, és bosszút állni rajta.

– Segítesz nekem, hyung? – néztem fel Yunho hyungra, akinek a mindig kedves tekintetében most ugyanazt láttam, amit éreztem: tömény bosszút.

– Segítek.