Szivárványháló (4. évad): 9. fejezet: Ha nem te csinálod…

Baekhyun:

– Hogy én? De hát én titkár vagyok – reagáltam Donghae őrült ötletére.

Donghae azt akarta, hogy törjünk be Seunghyeon villájába, és hozzuk el tőle azokat az iratokat, amiket valószínűleg ellopott a főhadiszállásról. Csak azt nem értettem, hogyan jövök a képbe én.

– Key most jött rendbe, de annyira még nincs jól, hogy behatoljon egy ellenséges területre, és élve kijöjjön onnan. Ráadásul nem egyedül mész, lesznek veled fegyveresek, és neked csak az a dolgod, hogy gyorsan bejuss, megszerezd az iratokat, aztán elpucolj onnan – magyarázta.

Nem győzött meg. Hiába képzett ki rá, hogyan használjam a fegyvert, és mozogjak hangtalanul, attól még a személyiségemmel szöges ellentétben állt a gyilkolás, és bármilyen vérontás. A fegyveres alakulat azonban tutira nem kellehetett másra, mint arra, hogy lövöldözzön.

Legszívesebben nemet mondtam volna, de mindketten tudtuk, hogy nincs választásom, kaptam egy küldetést, amit el kell fogadnom. Donghae híján volt az embereknek, a segítőit lemorzsolták az elmúlt hónapokban, Key éppen, hogy tudott járni, tehát csak én maradtam arra a nemes feladatra, hogy meglopjam az egyik legveszélyesebb gengsztert a saját területén.

A villát egy hatalmas kert vette körül, ezer és ezer hellyel, ahol elrejtőzhet az ellenség, hogy lyukat fúrjon a koponyádba, tényleg nem értettem, hogyan gondolta Donghae, hogy fáklyás menet lesz.

– Én elvonom Seunghyeon figyelmét, a nagykutyáit is oda fogja vinni, a villában csak néhányan maradnak, olyanok, akikkel könnyen elbántok – magyarázta Donghae a telefonban.

– És egyáltalán milyen papírokat keresünk? Biztos van ott egy halom vacak.

– Vörös mappában van, és aranyliliomos vízjel van a papírokon. Profilok azokról, akik az elkövetkezendő küldetések megbízói, vagy védencei lesznek, Seunghyeon bizonyára ki akarja iktatni őket, aztán az egészet a főnökre kenni.

Nem hangzott jól, hihetetlen, hogy Seunghyeon képes volt elemelni őket a főnök irodájából, a megmozdulásai jól mutatták, milyen öntelt, és biztos a sikerében. Megértettem, hogy Donghae pont egy ilyen pillanatban akart ellenlépést tenni, csak azt nem tudtam elfogadni, hogy nekem szánja a fő szerepet benne. Nem voltam alkalmas arra, hogy gengszter legyek, nekem sokkal jobban feküdt az irodai munka.

Sötétben a telek még félelmetesebbnek tűnt, és remegett a pisztoly a kezemben, amikor lebuktunk a kőkerítés mögé. A férfi, akit Donghae a küldetés irányításával bízott meg, tapasztalt és kemény volt, de nem hiányzott belőle az emberség, határozottan megszorította a vállamat, és megnyugtatott, nekem biztosan nem esik bajom, ha rajta múlik. Amikor elindultam a fák takarásában, arra gondoltam, ha valaki észrevesz, a parancsnok úr tutira agyonlövi.

Fürge voltam, apró, és észrevétlen, de még így is kiszúrtak minket, és ellenséges feketeruhás alakok özönlöttek ki a házból, hogy megvédjék a területüket. Én a bokor mögött rejtőzködtem, és kihasználtam a fejetlenséget arra, hogy besurranjak az alsó szintre. Hiába tanulmányoztam a tervrajzot korábban, a házba lépve minden kiment a fejemből, és teljesen vakon bolyongtam a hatalmas épületben. Donghae azt mondta, legyek gyors, de ha kapkodtam, azzal senkinek nem segítettem, és koránt sem volt biztos, hogy Seunghyeon az irodájába tette az iratokat.

Hálóról-hálóra jártam, mintha szellem lennék, közben odakint ropogtak a fegyverek, és emberek haltak meg. Teljesen szürreális volt az egész, fel sem fogtam, hogy halálos veszélyben vagyok, csak hajtott előre a parancs, meg kell találni az iratokat. Mindegy, hogy hány ember életébe kerül, ha Seunghyeon terve sikerült, ennél többen haltam meg, olyanok is, akiknek semmi köze Seunghyeon és Lee úr konfliktusához.

Az irodában nem égett a lámpa, de a hatalmas ablakok így se kedveztek nekem, így a bútorok vonalán próbáltam meg haladni, hogyha valaki odakintről belesne, időben takarásba tudjak bújni. A telefonom kijelzőjének fényét használtam lámpaként, és megpróbáltam nagyon precízen keresni. Ha mindent feltúrtam, hamarabb jöttek rá, hogy mit kerestünk, így viszont időt nyerhettünk azzal, ha kételyek között hagytuk az ellenfelet.

Az iratokat a sötétbarnaszínű íróasztal fiókjába rejtette Seunghyeon, amit könnyen felfeszítettem, Donghae megtanította, hogyan csinálják ezt a hivatásos rosszfiúk. Seunghyeon annyira önelégült volt, hogy még csak széfbe sem tette a tervét, ott hevertek a postit cetlik és különleges golyóstollak között.

Nem szabadott volna nagyon belenéznem, de ellenőriznem kellett, valóban profilokat rejt-e a mappa, és jeges veríték folyt végig a hátamon, amikor egy ismerős arcba botlottam. Az apám nézett szigorúan farkasszemet velem a papírról, rajta az adataival, lakcímével, telefonszámával, és rengeteg olyan dologgal, amit nem is szabadott volna tudniuk róla. A profilkészítők talán még azt is tudták, hány cukorral issza a kávéját.

Egy gyors mozdulattal visszacsúsztattam a papírokat a mappába, és a pólóm alá rejtettem a zsákmányomat, de éppen, hogy csak ráhúztam az anyagot, és megéreztem, hogy egy kemény, hűvös tárgy nyomódik a tarkómhoz. Valaki fegyvert tartott rám.

Vártam, hogy elsüljön, a támadóm golyót repítsen az agyvelőmbe, de nem történt ilyesmi, csak egy kéz benyúlt a ruhám alá, és kitépte onnan a papírtömböt. Az alkalmat kihasználva, hogy talán megtört a figyelme, felkaptam egy tollat az asztalról, készen arra, hogy a megpördülés után kiszúrom vele a szemét, vagy feldugom az orrába, de egy erős mozdulattal hátracsavarta a kezemet támadás közben, és a testével az asztalnak szorított. Ahogy a fegyver ezúttal a homlokomhoz nyomódott, megértettem, mekkora bajba vagyok. A kakas kattant, a fegyvert már csak egy fordulat választotta el a gyilkolástól, de a támadóm előbb látni akarta az arcomat. Nem értettem, miért, a hullámon is megnézhette volna. Ahogy viszont előrébb hajolt a holdfény megcsillant az arcán, és nem hittem el, hogy ki állt előttem.

– Kris? – csúszott ki az ajkamon, és egy világ tőrt össze bennem.

Szóval ezért keresi két hete a társaságomat? Csak meg akart figyelni? Nem is én érdekeltem…

Kris:

Nem hittem el, hogy ki állt előttem. Habár az illata ismerős volt, nem gondoltam volna, hogy tényleg ő az. Baekhyun olyan hatalmas, és olyan csalódott tekintettel nézett rám, hogy bűntudatom támadt. Nem azért kavartam vele, hogy kihasználjam. Jó, nem csak azért.

Ne tagadjuk, jó volt vele szexelni, de Baekhyun nem csak egy test volt. Például, miután hozzászokott ahhoz, hogy milyen intenzitású velem ágyba bújni, képes volt ébren maradni, és elkezdett beszélni hozzám. Először idegesített, mert sose dumáltam a partnereimmel, de Baekhyun csak mondta és mondta a meséjét, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy érdekel, miről hablatyol. Eleinte csak dugtunk, aztán volt olyan, hogy megnéztünk egy filmet, vagy főzött nekem valamit, és bár mindig az ágyban kötöttünk ki, egyre inkább azt vettem észre magamon, hogy nem a szex, hanem a beszélgetések miatt megyek át hozzá. Fura volt. Nem tudtam hová tenni.

Seunghyeon irodájában, ruhája alatt a bizonyítékkal, hogy nem csak meglopni akart, de bizonyosan Donghae embere, azzal a csalódott, világfájdalmás szemével olyan ambivalens érzéseket keltett bennem, hogy képtelen lettem volna lelőni. Egyszerre vágtam volna fejbe, amiért pont az ellenségünk emberének kell lennie, és húztam volna magamhoz, hogy nehogy elsírja magát. Tudtam, hogy mire gondol: arra, hogy kihasználtam és játszottam vele. Tényleg tudni akartam, kihez tartozik, és bevallom, kutakodtam is a cuccai között, de nem csak kihasználtam. Nem csak…

Amikor kivágódott az ajtó, döntenem kellett, halálra ítélem-e Baekhyunt, vagy megtartom még egy kis ideig, amíg el nem döntöm, mi lenne a helyes megoldás. Az utóbbi mellett döntöttem, és a fegyvert, a háta mögé rejtve ráhajoltam a csapdába esett kölyökkutya szájára. Először elhúzódott, aztán megértette, mi a célom, és még a szemét is lehunyta csók közben. Cuki…

– Ember, ne most kurvázz már! Donghae emberei megtámadtak. Dobd be a ribit a fürdőbe, majd visszajössz érte!

Úgy tettem, ahogy mondta, kirángattam Baekhyunt az irodából, szorosan magamhoz húzva, hogy ne látszódjon se az arca, se az, hogy ő egyébként nem csaj, és belöktem a hálószobámba. Ráparancsoltam, hogy maradjon ott, el ne mozduljon onnan, mert odakint könnyen szitává lövik a fejét. Reméltem, lesz annyi esze, hogy megbízzon bennem. A villában én voltam az egyetlen, aki meg akarta kímélni az életét, még úgy is, ha kiderült, kihez tartozik.

Nem tudom, Donghae honnan vette, hogy nem őrizzük a házat, Seunghyeon ennél sokkal fifikásabb volt. Okosan a saját védelmét gyengítette meg, és azokat a pontokat, amiket Donghae gyengének találhatott, megerősítette. Az embereit könnyűszerrel vérbe fojtottuk, még Tao zsenialitása sem hiányzott, két sebesülttel megúsztuk az egészet, ők – Baekhyunon kívül – mind egy szálig megsemmisültek.

– Seunghyeon nemsokára megérkezik, tuti beszélni akar veled, úgyhogy gyorsan húzd meg a csajt – ajánlotta a hívatlan vendégünk, és kiment azonosítani a hullákat.

Úton a háló felé, átfutottam a papírokat, és megdöbbenve ismertem rá Baekhyun apjára. Nem gondoltam volna, hogy az Arany Liliom segítségét kérte az üzlete felfuttatásához. Először talán csak egy kis anyagi segítség kellett neki, aztán ez szépen begyűrűzte, ahogy az adósságoknál lenni szokott, és végül eladta a lelkét az ördögnek. Kíváncsi lettem volna, ő küldte-e a szervezetbe a fiát, vagy Baekhyun önként vállalta, hogy az adósság elengedésért cserébe felajánlja a szolgálatait. Pedig voltak olyan egyéb szolgáltatások, amikért nyugodtan pénzt kérhetett volna, nem is keveset, imádtam elmerülni a szájában…

Arra számítottam, hogy Baekhyunt úgy találom, ahogy hagytam, minden idegszálát megfeszítve fog arra várni, hogy visszatérjek, és döntsek a sorsa felöl, ehelyett az ágyban ült, teste körült a takaróval, felhúzott lábakkal, és nagyon aprónak tűnt. Ha azt akarta elérni, hogy megessen rajta a szívem, jó úton járt.

– Meg akarsz ölni? – kérdezte szomorúan.

– Nem terveztem. Jelenleg.

Nem tudom miért, de Baekhyun likvidálása egyszerűen hibának tűnt. Egyébként sem szerettem öldökölni, ha lehetett távol tartotta magam tőle, főleg, ha ilyen kényes, személyes ügy volt. Tao más volt. Ha ő parancsot kapott valamire, akkor azt teljesítette, akkor is, ha nem értett vele egyet. Ezt Seunghyeon visszavonhatatlanul belé nevelte.

Ha viszont nem öltem meg Baekhyunt, valahogy ki kellett juttatnom anélkül, hogy azért később megüssem a bokámat. A támadás miatt biztosan nem lehetett elhagyni a villát, de hajnalban mindig feloldották a zárakat, és akkor elhajthattam vele a városba.

Fogalmam sem volt, mit tegyek, Seunghyeon biztosan kinyírt volna, ha megtudja, hogy futni hagytam Donghae egyik emberét, csak azért, mert ismerem, szánom, és talán kedvelem egy kicsit. Teljesen megőrültem.

– Kris, Seunghyeon tényleg meg akarja ölni azokat, akik a papírokon vannak?

– Honnan veszed ezt a baromságot? Miért akarná? – kérdeztem, teljesen őszintén. Seunghyeon azt mondta, azért kellenek neki a papírok, hogy a nagyfőnök legbefolyásosabb szövetségeseit maga mellé állítsa. Nem volt szó semmilyen leszámolásról. Értelmetlen lett volna.

– Az apám… Az apám ott van azokon a papírokon. Ha baja lesz… Ha baja lesz, az az én hibám is.

Olyan élesen ugrott be a régi házunk konyhája, mintha egy pillanatra ott lettem volna, és megpróbáltam nagyon gyorsan kiűzni ezt a fejemből. Nem, Baekhyun nem járhatott úgy, mint én. Az apám rossz emberekkel üzletelt, és az anyám halt meg helyette. A történelem nem ismételhette önmagát.

El kell szívnom egy cigit!

Jó lett volna kimenni a kertbe, de a zár miatt csak a folyosóig jutottam, és remegő kézzel halásztam elő a dohányt a zsebemből. Meg kellett nyugodnom. Ha segíteni akartam Baekhyunnak, nem szabadott kizökkennem. El kellett űznöm a szorító érzést a mellkasomból, és a feladatra koncentrálni.

Az élet viszont nem akarta, hogy megnyugodjak, elég volt csak egy pillantást vetnem az érkező Taóra, és tudtam, hogy baj van. Újra nekem kellett erősnek lennem ahhoz, hogy ő ne törjön össze.

Nem szóltam semmit, csak elnyomtam a cigit, és hagytam, hogy Tao szinte az egész testsúlyával nekem dőljön. Erősen fogtam a derekát, és vártam, hogy elsírja magát. A rezignáltság idején olyan mély csend és sötétség ül az emberen, amit egy kívülálló sosem tud elképzelni. Idő kell, hogy újra megtanulj érezni, és hagyd, hogy a fájdalom kitörjön belőled. Sokáig álltunk ott, mire Tao teste végre megremegett. Gyengéden csitítottam, simogattam a hátát, a haját, a tarkóját, aztán lecsúsztam vele a fal mentén, és megkínáltam egy cigivel. Ki kellett várni, amíg az első szavak megszületnek.

– Kaptam ma egy küldetést – kezdte, és mélyet szívott a szálból. – Csak név, cím, és ítélet. Ahogy lenni szokott. – Újabb szívás. – A fickó volt a célpont, a felesége ott feküdt mellette az ágyban. – Minden mondatot egy követte. Tao próbálta megfogalmazni, amit átélt. – A nő kelt hamarabb. Vállon lőttem, a férfit mellkason. Maradt öt percük búcsúzkodni. Nem maradtam, hogy megvárjam.

– És mi a baj? – tettem fel a kegyetlen kérdést. Amit addig Tao elmesélt, semmiben sem különbözött a szokásos megbízásaitól. A nőt nem ölte meg, csak megsebesítette. Valami másnak kellett lennie a háttérben.

– A nappaliban ránéztem a kandalló fölötti képekre. Tudom, hogy hiba volt, de csak egy másodpercig tartott. Elég volt, hogy felismerjem a srácot. Kihívtam a mentőket.

Az első gondolatom az volt, hogy Seunghyeon ki fogja nyírni Taót, ha megtudja, hogy segítséget hívott. Nem ez volt a feladata. A feladata a gyilkolás, könyörtelenül, pontosan, és érzéketlenül. Ha a fickó megmenekül, akkor az terhelő bizonyíték lehet ellene a nagyfőnöknél. A halálával soha senki meg nem mondta volna, hogy a mi kezünk volt benne, így viszont láthatott valamit. Mindegy, hogy mit, Tao nagyon felismerhető, és azonosítható, ráadásul még a hangját is rögzíthette a telefon. Hatalmas hibát követett el.

– De ki a franc volt az? Kit ismertél meg?

– Baekhyunt.

Ne… – nyeltem egy nagyot, és azonnal levert a víz. Tao azt mondta, csak vállon lőtte az anyját, és ő profi, képes úgy célozni, hogy csak felületi sérülést szenvedjen valaki. Nem volt veszélyben az élete. Nincs veszélyben az élete. Baekhyun anyja nem fog meghalni. Fogalmam sem volt, miért akasztott ez ki ennyire. Nem ez lett volna az első eset, hogy Tao megöl egy anyát, akármelyik célpontnak lehettek gyerekei, ezek nem ránk tartoztak. Ez most mégis más volt. Hiszen Baekhyunt ismertem, talán még a szüleit is láttam egyszer-kétszer a suliban. Az anyja vékony, és meleg tekintetű. Ha felidéztem magam előtt a kosárpálya lelátóját, csak a saját anyám arcát láttam tisztán a tömegben.

Be kéne állnom…

– Na, végre megvagytok! – dörrent ránk Seunghyeon, és gyorsan végignézett a szánalmas kupaktanácsunkon. – Mi a francot műveltek? Tao! Miért nem jelentettél még? Minden rendben volt?

– Persze, éppen azt mesélte le, hogy mi volt. Kicsit kifáradt – vettem át a szót, Tao nehezen hazudott Seunghyeonnak, valamilyen beteges módon kötődött hozzá, még akkor is, ha Seunghyeon csak kihasználta, és irányította.

– Szuper. Akkor a következő célpont a fiúk. Donghae megkeserüli, hogy szarakodott velem.

Bassza meg! – szitkozódtam, és tudtam, Tao nem fog mérlegelni, megteszi, amit kértek tőle. „Mert ha nem te csinálom, megcsinálja más.” Ezzel nyugtatta őt Seunghyeon, és ezzel érte el, hogy Tao érzelemmentes géppé váljon, ha küldetésre megy.

– Tao, én akarom megcsinálni – mondtam, amikor Seunghyeon távozott.

– De te kavartál vele.

– Éppen ezért. Én akarom csinálni.

Hatalmas hülyeségre készültem, mert már nem csak arról volt szó, hogy megszöktetek egy ellenséget, de megtagadom a parancsot, kijátszom a barátomat, és fogalmam sincs, miért csinálom ezt. Beszélni akartam az apámmal, de féltem, hogy Seunghyeon lehallgatja a telefonomat, az idő pedig szorított. El kellett rejtenem Baekhyunt, és kicsempészni pirkadatkor.

– Alszunk együtt? – kérdezte Tao reménykedve. Ezt most muszáj volt visszautasítanom.

– Bocsi, de már foglalt az ágyam.

– Oh, bocsi – szontyolodott el. Úgy sajnáltam, szüksége lett volna rá, hogy valaki mellette legyen. Talán a gondolatolvasó UFO macskája tudott pótolni egy éjszakára. – Akkor alszok Cukival.

– Jó ötlet.

Tao mindenhová magával cipelte azt a szőrgolyót, és engem kirázott a hideg a macskától. Full félelmetes volt, ahogy vizslatott az emberi intelligenciát tükröző szemével, és biztos voltam benne, hogy az a macska valójában egy álcázott UFO. Tao azt mondja, csak be voltam állva, de én tudom, hogy annyira nem, hogy ilyet beflash-seljek. Az a macska tutira képes teleportálni. Állt egy helyen, aztán pislogtam egyet, és közelebb jött, majd még közelebb, és még közelebb, és fullra beszartam tőle. Szóval Cuki akkor is UFO, ha Tao nem hiszi el.

– Figyelj, Baek… – kezdtem, de nagyon gyorsan elhallgattam, amikor megláttam Seunghyeont a szobában. Baekhyun nem volt sehol, de a fürdőszobában csobogott a víz. Nagyon reméltem, hogy nem futottak össze.

– Beküldtem a látogatódat a fürdőbe.

– Beküldted? – kérdeztem, és próbáltam úgy helyezkedni, ha lőni kell, gyorsan elő tudjam húzni a fegyveremet.

– Ráparancsoltam, hogy engedje meg a vizet, és meg ne mozduljon addig, amíg érte nem mész, különben az ajtón keresztül lövöm agyon.

Nem tudtam olvasni Seunghyeon arcából, ugyanolyan rókaképe volt, mint mindig, ravasz, gonosz és megkent. Taszító egy alak, aki gonoszabb, mint az ördög, és a saját anyját is eladná, hogy hatalomhoz jusson. Egy cseppet sem kedveltem.

– Nem értem én ezt a ti ferde hajlamotokat. A nők a lábad előtt hevernek, minek kezdesz egy ilyen kisfiúval?

– Furcsa az ízlésem.

– Nekem meg a humorérzékem, és már egyszer mondtam, hogy ne ide hozd fel az alkalmi partnereidet, mert ez egy főhadiszállás. Ha még egyszer előfordul, először a szeretődet lövöm le, és ha nem tanulsz belőle, te következel.

Az volt a durva, hogy Seunghyeon engem is simán lepuffantott volna, ha valamit nem a kedve szerint teszek, nála a valóságban nem léteztek olyanok, mint barát, szövetséges, bizalmas. Egyedül önmagát szerette, és mindent feláldozott volna azért, hogy a főnök székébe üljön. A bosszúvágya megrészegítette, és éppen ez volt a legnagyobb gyengesége.

– Tao mostanában szarul néz ki. Mit tol?

– Nalcit.

– Akkor szoktasd le róla! Nemsokára terítünk egy új keverésű füvet, szívja inkább azt.

A Nalcit egy ásványról kapta a nevét, az Analcimról, ami egy fehéres csillogású kristály. A drog annyira kiüt, hogy nekem egy fél nap kimaradt tőle, és utána nem is mertem használni még egyszer. Tao is csak akkor szokta, amikor egy huzamba kap bérgyilkos melókat, vagy kiiktatás helyett leszámolást. A rémálmai annyira kínozzák, hogy muszáj valamivel elnyomnia, Seunghyeon nem engedi dokihoz, mert a szervezet pszichológusa erősen kötődik a nagyfőnökhöz. Pedig Taónak szüksége lenne egy szakember segítségére, én is jártam az Arany Liliom dokijához, amikor bekerültem, és azóta egyszer sem estem vissza. A füvezés néha-napján belefért, legalábbis, nélküle nehezen tudtam volna csinálni ezt a munkát. Apa persze már arra is harapott, úgyhogy csak nagyon okosan és ügyesen rosszalkodhattam.

Miután Seunghyeon távozott, és úgy tűnt, nem ismerte fel Baekhyunt, bekopogtam a rabhoz, és résnyire nyitva az ajtót beszóltam, hogy fürödjön le nyugodtan, aztán aludjunk, mert reggel korán kelünk. Amíg megtisztálkodott, elszívtam egy cigit, és megterveztem a menekülő útvonalat. Egyszerű, céges kocsival kellett menni, ami elég gyors ahhoz, hogy meglógjak, de nem túl feltűnő. Baekhyun elég kicsi ahhoz, hogy amikor a kapuban igazoltatnak, elbújjon hátul, senkinek nem fog feltűnni, hogy ott van.

Baekhyunra hatalmas volt a köntösöm, mintha egy kisgyerek felvette volna az apja ruháját, irtózatosan aranyosnak találtam benne. Amikor pedig befeküdtünk az ágyba, és mellém kuporodott, eszembe jutott Tao félelmetes macskája. Viharnál a macska annyira félt a dörgésektől, hogy muszáj volt a gazdája mellett aludnia, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy csak a bajsza ér hozzá Tao bőréhez. Baekhyun is pontosan ezt csinálta, csak a homloka súrolta a ruhám ujját, de elég volt ahhoz, hogy megnyugtassa.

Reggel arra ébredtem, hogy valami nyomja a mellkasomat, és amikor odanyúltam, hogy megérintsem, selymes, puha tincsekbe túrtak az ujjaim. Az éjszaka folyamán Baekhyun befészkelte magát a karomba, és én ezt valószínűleg engedtem.

– Ébredj, indulunk!

Minden simán ment, kijutottunk a kapun, elhagytuk a telket, már láttam a városhatár körvonalait, amikor a mellékútról, a fák és bokrok takarását kihasználva autók gurultak az utamba. Pontosan olyan autók, mint amiben mi is ültünk. Le tudtam volna rázni őket, ha visszafordulunk, de éppen visszafelé nem akartam menni, úgyhogy inkább elővettem a fegyveremet, hogy vállaljam a tűzpárbaj lehetőségét.

– Várj, Kris! – jelent meg Baekhyun feje a visszapillantó tükörben, egy másodperccel az előtt, hogy kinyílt volna az egyik autó ajtaja.

Donghae szállt ki a vezetőülésből, és egy szál fegyverrel, nyugodtan közelítette meg az autót, nem félve attól, hogy vagy őt, vagy Baekhyunt lelövöm. Vagy nagyon bízott abban, hogy megrettentem a túlerőtől, vagy egyszerűen csak blöffölt.

– Ugye nem fogod lelőni? – kérdezte Baekhyun ijedten.

– Nem – válaszoltam, és lenyomtam az ablaknyitó gombot. Értelmetlen lett volna megölnöm Donghae-t, az emberei azonnal kivégeztek volna, a telekre érve pedig Seunghyeon belez ki, amiért átvágtam. Két tűz közé szorulva a lehető leglogikusabb döntést hoztam. – Hello, Donghae. Mit szólnál, ha megadnám magam?

– Örömmel foglak fogva tartani.

Egyben bíztam csak, Seunghyeon elhiszi, hogy tényleg elkaptak, és nem Taót küldi a kiszabadításomra. Ha e kettő közül valamelyik nem teljesül, még nagyobb szarban leszek.

Szivárványháló (4. évad): 8. fejezet: Osztálytalálkozó 2.0

Chen:

Annyira élveztem két hónapja az osztálytalálkozót, hogy úgy döntöttem, szervezek még egyet. Annyit mondtam csak, hogy házibuli lesz nálam, nehogy valakit feszélyezzen, hogy egy évben több osztálytalálkozóra is elmegy, de pontosan azokat hívtam meg, akik a múltkor is a vendégek listáján voltak. A szüleimet csak nagy könyörgések által lehetett rávenni, hogy ugyan már, adják kölcsön a lakást, de a nagynéném utazása pont jókor jött ki, lehetőség nyílt rá, hogy meglátogassák a nagyszüleimet. Hihetetlenül izgultam, mert nagyon ritkán lehetettem egy buli házigazdája, és azt akartam, hogy minden tökéletes legyen.

Már korán reggel beszereztem a rágcsákat és szeszeket, ezt követően jöhetett a takarítás, és a rendezkedés, igazán együtt éreztem Sehunnal. Szerencsémre Suho segítőkésznek bizonyult, és este hatra mindennel elkészültünk. Letöltöttem egy halom bulizós számot, hiszen legutóbb sok mindent megbeszéltünk, inkább az volt a lényeg, hogy együtt bulizzunk, és jók érezzük magunkat. Ezúttal pedig két új arcot is üdvözölhettünk a köreinkben, Kris végre visszaírt, és izgalmas, színes történetekkel készült nekünk.

– Ja, és képzeljétek el, hogy egyszer fuvaroztam egy ekkora – itt a kezével mutatta, hogy mekkora –, bazi nagy ürgét, alig bírt beszállni a kocsiba, és utána még telehányta a hátsó ülést. Komolyan, ha ilyen alakot látok, azóta továbbgurulok, mintha másért jöttem volna.

Kris sofőrként dolgozott, részeg, finnyás, de mindenképpen gazdag alakokat szállított, és éppen ezért nagyon jó történetei voltak. Rengeteget nevettünk rajta, és hála neki, véglegesen felbomlottak az iskolai határok, keveredett a csapat, és ez boldogsággal töltött el. Arra vágytam, hogy mind barátai legyünk egymásnak.

Xiumin:

 Amikor megláttam Krist belépni az ajtón, már akkor tudtam, hogy szorosan Baekhyun mellett kell maradnom, mert olyan ideges lesz, hogy tutira valami hülyeséget fog csinálni. Nem értettem, hogy lehet még mindig ekkora hatással rá az a fiú. Évek óta nem találkoztak, Baekhyun közben már többször elvesztette a szüzességét, még Chanyeollal is kavart, de elég volt csak Kris pillantása, és kész lett volna elájulni tőle. Hihetetlenül nehéz volt úgy jól érezni magam, hogy állandóan fél szemmel a barátomra sandítottam, és mivel nem vagyok kaméleon, ez hamar megbukott. Éppen csak egy pohár vízért ugrottam ki a konyhába, hogy kicsit gátját szabjam az alkoholizálásnak, de mire visszaértem, Baekhyun szublimált.

– Hello, Minseok – kapott ki a chipses tálból egy rágcsát Tao, és kedvesen rám mosolygott. – Mizu?

Régen, a suliban sosem gondoltam volna, hogy Tao a barátom lesz, egészen addig, amíg el nem kezdtem korrepetálni, és rá nem jöttem, hogy egész jófej. Undoknak, aljasnak és alpárinak gondoltam a kinézete és a viselkedése miatt, de ez csak egy póz volt, a valódi Tao nagyon rendes, jólelkű, és igyekvő srác volt. Hamar rájöttem, hogy a tanulásban a motiválatlanság, és a szorgalom hiánya hátráltatja, de ha kicsit bíztattam, és pár feladatot sikerült egyedül megcsinálnia, egész jól belejött. Nem értettem, a dolgozatoknál miért adta fel olyan könnyen a dolgokat.

– És mi lett belőled? Matektanár? – kíváncsiskodott.

– Koreográfus vagyok egy cégnél.

– Koreográfus? De te nem énekeltél?

– Azt is. Sok mindent csináltam.

Nem voltam olyan szenvedélyes táncos, mint Jongin, de szerettem ezt a munkát, mert kreatív volt, emberekkel dolgozhattam, közösen alkothattunk valami újat, és semmi köze nem volt a gazdasághoz. Abban, hogy az SM-hez kerültem, hatalmas mákom volt, és habár az egész idolkar sajnált, amiért Taehunnal kellett dolgoznom, igazi kihívásként éltem meg a feladatot. Nehéz személyiség, aki nem hagyja, hogy egyszerű mozdulatokkal és lépésekkel lenyűgözzem, így mindig fejlődnöm kellett, hogy megfeleljek az elvárásainak. Tetszett annyira, hogy megdolgozzak a figyelméért.

– És te?

– Kaszkadőrnek tanulok. Elég fifikás, mert nem csak annyi, hogy leugrassz dolgokról, és megpróbálsz közben nem meghalni, hanem még vizsgákat is teszel elméletből. Múltkor azt számoltuk, hogyha leugrassz a daruról, milyen szögben érkezel a tetőre. Azt ne kérdezd, hogy mi a faszért. Én sem értettem.

– És megy, vagy megint korrepetáljalak?

– Őszintén? – fordult oda hozzám Tao, és mélyen a szemembe nézett. – Megtennéd? Full bukásra állok.

Nagyon nehezemre esett, hogy ne röhögjem el magam, olyan komikus volt, hogy egy pillanatra visszakerültünk a középiskolába, és a menő Tao újra tőlem kér segítséget. Megígértem neki, hogy majd összehozunk valamit. Nekem sem ártott, ha egy kicsit felfrissítettem a tudásomat, az ismétlésbe még senki nem halt bele. Egyébként is ki akartam érdemelni, hogy Tao megint elvigyen motorozni. Csak úgy nem lett volna pofám megkérni.

– Kicsit szarul érezzük magunkat Krisszel, hogy múltkor nem voltunk. Mindenki tud mindent, mi meg le vagyunk maradva. Nem lenne kedvetek eljönni Baconnel karaoke-zni? Beavathatnátok minket a titkokba.

– Ha Baekhyunra gondolsz, akkor megkérdezem, de szerintem benne lesz.

– Kris már kérdezi.

– Baekhyunt? – hatalmasodott el rajtam a pánik, és azonnal a barátom után kezdtem kutatni.

Úristen! Le fogja járatni magát! Nagyon! – aggodalmaskodtam, simán kinéztem belőle, hogy annyira betintázott, hogy lehányja élete szerelmének cipőjét. Nem akartam, hogy utána szégyenkeznie kelljen, Baekhyun rosszul bírta a lelki nyomást.

– Bocsi, mindjárt jövök – hagytam ott Taót, és arra tartottam, ahol Baekhyun feje búbját véltem felfedezni.

Tényleg Krisszel beszélt, és bár inkább csak a magasabbik szája mozgott, Baekhyun se nem hányt, se nem ájult el, úgyhogy első körben ez tökéletes megfelelt. Fogalmam sem volt róla, hogy felfogja-e, amit hall, de bólogatott, Kris pedig mosollyal az arcán távozott, miután kifogyott a szövegből.

– Minseokie, azt hiszem, Kris randira hívott – motyogta nekem Baekhyun, teljesen megsemmisülve, én pedig nem rontottam el a kedvét. Vegyük úgy, hogy Taóval statisztálunk az egymásra találásukban.

Tao:

Nem úgy mentem el Jongdae bulijába, hogy na most akkor pasit fogok magamnak, de végül mégis úgy alakult, hogy nem egyedül mentem haza. Semmilyen hátsó szándék nem mozgatott, amikor odaléptem Yi Xinghez dumálni, anno az osztálytársam volt, és nagyon meglepett, amikor flörtölni kezdett velem. Okosan csinálta, először csak félreérthető mondatokkal bombázott, aztán egészen konkrétan utalt rá, hogy nem bánná, ha megmutatnám neki a lakásomat. Egy ilyen lehetőséget nem lehetett visszautasítani.

Hogy tetszett-e Yi Xing? Nem volt rossz pasi, az évek alatt megférfiasodott, én meg nem voltam egyébként se túl válogatós, úgyhogy semmi nem gátolt abban, hogy eltöltsek vele egy éjszakát.

Yi Xing csendben követett, talán izgult, vagy azon morfondírozott, valóban jó döntést hozott-e, én meg azon agyaltam, nem lesz-e fura a volt osztálystréberrel szexelni. Végül úgy döntöttem, nem muszáj dugnunk, ha összejön, örülök neki, ha nem, akkor ittunk egy jót.

– Wow, egy cica! – ámult el a vendégem, amikor meglátta a macskámat.

Zu Te Ki, röviden Cuki hihetetlenül mérges volt rám, amiért későn jöttem haza, nem adtam neki enni, amikor elmentem, és egy idegent hoztam a felségterületére. Nagyon nehezen barátkozott, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy válogatós volt az emberek terén, még Krishez se dörgölőzött soha oda, pedig ő aztán sokszor dekkolt nálam.

– Meg lehet simogatni? – kérdezte Yi Xing lelkesen. Nem gondoltam volna, hogy szereti a macskákat.

– Nem hiszem, hogy engedi fogja, de próbálkozhatsz.

Cuki azonnal arrébb sétált, amint Yi Xing felé nyújtotta a kezét, és akaratosan követelte, hogy etessem meg. A vastag, bundás farkát a fekete nadrágomhoz súrolta, hogy biztosan tiszta macskaszőr legyek, és folyamatosan nyávogott, amíg le nem tettem elé a tálját.

– Perzsa? – próbálkozott Yi Xing. Kris is erre tippelt.

– Birman, silver point.

– Azok drágák, nem?

– Ááá…

Cukit nem sokkal azután vettem, hogy Seunghyeon a bizalmasává fogadott, és egy vastag, tömött borítékot kaptam elismerésül a szolgálataimért. Aznap szakadt az eső, szürke fellegek takarták az eget, mindenki esernyő és kapucni alá bújva törtetett előre a tömegben, és én nagyon magányosnak éreztem magam. Hiányzott Kris, a régi idők, amikor együtt nevettünk, és szórakoztunk, fájt, hogy a ballagást követően nem keresett, és én sem mertem a szeme elé kerülni az új munkám súlyával. Csak lődörögtem, nem törődve azzal, hogy a víz a homlokomra simítja a hajam, hagytam, hogy sodorjon a tömeg, és próbáltam elveszni az átláthatatlan embermasszában.

Ami kizökkentett a melankóliámból egy áthatóan kék szempár volt, ami egy kirakat üvege mögül figyelt engem, olyan értelmesen és bölcsen, mintha a lelkembe látna. Más kiscicák egymást kergették, vagy nyomkodták az üveget, és próbálták felhívni magukra a figyelmet, de ő csak bámult rám, felségesen ülve a kosarában, mintha egy igazi királynő lenne.

Amikor bementem, és elmondtam, hogy őt szeretném, először hátast dobtam az árától, aztán eszembe jutott, hogy nemrég kaptam fizetést, és végül is, miért ne költhetném el egy macskára? Cuki egy nagyon drága, de jövedelmező kiadás volt, mert iszonyatosan szükségem volt rá. Képes volt kitölteni azt az űrt, amit Kris hiánya okozott, és habár nem tudtam vele beszélgetni, sokszor úgy éreztem, tudja, mit akarok. Ha szomorú voltam, odabújt hozzám, ha tespedtem a kanapén, elkezdett játszani, ha túlzásba vittem a drogot, addig nyivákolt, amíg ki nem józanodtam, egyszer még a tasakomat is elásta a szőnyeg alá. Néha úgy éreztem, nem én vagyok az ő gazdája, hanem fordítva.

– Szóval, megnézed a hálószobámat is? – tettem fel a lényegi kérdést, és megmutattam Yi Xingnek az utat.

Kris nem hitte el, hogy lefeküdtem a volt osztálytársammal, és másnap este ötvenszer megkérdezte, hogy tényleg biztosan nem hazudok-e. Az őrületbe kergetett.

– Kris, mondom, hogy megtörtént. Most mi olyan hihetetlen ebben?

– Minden, de főleg Yi Xing. Yi Xing. Érted? YI XING!

– Ja, így hívják…

Krisben volt már egy kis alkohol, de nem ez okozta a kiakadását, világ életében a  kíváncsiság nevű betegségben szenvedett, és lelkes lett, ha valami újdonság történt az életében. Plusz, valamiért úgy gondolta, ugyanannyi köze van az én magánéletemhez, mint a sajátjához. Tehát ha velem történt valami jó, akkor boldog lett, ha szomorú lettem, elfancsalodott, ha megőrültem, ő is csatlakozott hozzám a féktelen bulizásban. Kris olyan volt nekem, mintha a bátyám lenne. A bátyám, aki a rohadt életbe, hogy a bátyám, hiszen annyira dögös…

Pár üvegnyi sör elfogyasztása után beállt a lelkizős időpont, rágyújtottunk egy-egy cigire, és elmerengtünk az életünk nehéz szakaszain. Kris még mindig nem tette túl magát az anyja halálán, hiába telt el két év. Akárhányszor láttunk egy boldog családot a parkban, vagy egy filmben, a barátom tekintetébe szomorúság költözött. Olyan tökéletes élete volt a középiskolában, az apja fiatalos és jófej, az anyja gondoskodó, vicces és laza volt, úgy szerették az egyetlen fiúkat, mintha a világ legnagyobb kincse lenne, aztán azok a gengszterek megjelentek, és agyonlőttek az anyját, hogy megmutassák, ki a faszagyerek.

– Ezt még sosem meséltem neked, de az apám meghalt, amikor öt éves voltam, és az egyetlen emlékem róla az, hogy felkap a magasba, és a nyakába ültet. Az arcára már nem emlékszem, csak erre a mozzanatra, és folyton irigyeltem azokat a srácokat, akik a játszótéren a faterjukkal játszottak.

Kris letette a sörösüveget, és felém fordult. A tekintete már ködös volt a fűtől, és az alkoholtól, de minden erejét arra koncentrálta, hogy figyeljen a mondandómra. Nagyon ritkán beszéltem a családomról, nem szerettem felszakítani a sebeket.

– Apa építkezésen dolgozott, és az a fasz volt a főnöke, akit te is ismertél. Munkahelyi balesetben halt meg, de valójában az a gyökér szart rá, hogy mit van a dolgozóival, többen jelezték neki, hogy nem biztonságosak a gépek, de az igásállat ne pofázzon, hanem dolgozzon. Szerintem bűntudatból kezdte támogatni az anyámat, és ezért is fordult a pia felé, de pont telibe fostam a lelki állapotát. Semmi sem oldozhatta fel az alól, hogy tönkretette a gyerekkoromat, lerombolta az önbecsülésemet, és megverte az anyámat.

Bérgyilkos voltam, sok emberrel végeztem, és sok élet elvétele miatt éreztem bűntudatot, de azt, hogy hagytam meghalni a nevelőapámat, sosem tudtam megbánni. Annyira gyűlöltem, mint még senkit a világon, és képtelen voltam arra, hogy együtt érezzek vele, vagy megpróbáljam megérteni a cselekedeteit. Nem, nincs bocsánat arra, amit velem és a családommal tett. Ha feltámadna, újra megölném, a végtelenségig, még akkor is, ha emiatt örökké a pokolban kellene rohadnom.

Kris:

Munkahelyi ártalom, vagy hívjuk akárhogy, de mindent tudni akartam az osztálytársainkról, jobb félni, mint megijedni alapon, és ehhez tökéletes volt a Baekhyun-Minseok páros. BB boy eredeti nevében azért sokat segített Chen kedves eligazítása, és Baekhyun fülig érő mosolyából ítélve akkor is igent mondott volna, ha meg sem szólítom. Kicsit elázott, mire odajutottam hozzá, de egész aranyos volt a vörös ábrázatával, és a csillogó szemeivel.

Seunghyeon nem csak azért akart magának, mert jól vezetek, hanem, mert átlátom a dolgokat, és azonnal kiszúrom az apró részleteket. Abban, ahogy Baekhyun belépett a karaoke terembe, két dolog is szemet szúrt. Először az, ahogyan rám nézett, majd a félig feltűrt ingujja alól megcsillanó arany tetoválása. Alig hittem el, hogy egy helyen dolgozunk, és ezért még jobban érdekelni kezdett, mit hazudik össze magáról. Kíváncsi voltam arra is, Taónak feltűnt-e a dolog.

– Láttad? – súgtam oda neki, amikor az aprajafalva azzal foglalkozott, hogyan üljön le kényelmesen az alacsony asztalhoz.

– Hogy bejössz Baekhyunnak?

– Akkor nem… – jegyeztem meg, és beszűntettem a csevejt. Természetesen kellett viselkedni.

Ha nem ismertem volna Baekhyunt, még azt is megkockáztattam volna, hogy esetleg direkt játssza meg, hogy tetszem neki, hogy a közelembe kerüljön. Vajon melyik kisfőnöknél van? – töltöttem ki a sojut, odafigyelve rá, hogy közben apró pillantásokkal illessem a kiszemeltemet. Baekhyun már középiskolában is a megszokottnál több figyelmet szentelt nekem, de akkor úgy gondoltam erre, mint egészséges falkaösztönre. Én voltam az alfa, ő pedig követett engem, talán, olyan akart lenni, mint én. Sosem gondoltam bele többet.

 – És te mit dolgozol, Baekhyun? – kíváncsiskodtam. Ezerszer elismételtem a nevét a találkozó előtt, nehogy elfelejtsem.

– Egy irodában vagyok kisegítő.

Tipik válasz, bizonyára ez volt az álcája, ezerszer bénább, mint a miénk. Mi csak részleteiben füllentettünk, mert én tényleg sofőr voltam, csak elit seggek helyett, gengszter hátsókat, meg anyagokat, és pénzt szállítottam A pontból B-be. Tao meg tényleg beiratkozott egy kaszkadőr tanfolyamra, sosem ártott, ha fejleszti az eséseit, és ninja-wushu mozdulatait.

Minseok beszámolója egy cseppet sem izgatott, csak Baekhyunra figyeltem, megpróbáltam más szemmel nézni, nem csak Blökiként emlékezni rá. Megváltozott, érettebbnek tűnt, de nem sokkal, fogalmam sem volt róla, hogyan kerülhetett a Liliomba. A tragédia, a megpróbáltatások, és a gyász meglátszanak az ember arcán, de Baekhyun még mindig kiskutyának tűnt, egy ártatlan, aranyos, ártalmatlan kiskutyának. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire tiszta-e, vagy csak kiváló színész.

– Minseok, nem énekelsz valamit? – vetette fel Tao, és a géphez kísérte a szólítottat.

Ezt imádtam Taóban, ha küldetésen voltunk, olvasott a gondolataimban, tudta, mikor mit tegyen, és ezzel nagy szívességet tett. Kettesben maradhattam Baekhyunnal, és rejtett kérdésekkel felfejthettem a szépen megkötött állarcát.

– És barátnőfronton mi a helyzet? – tudakoltam, miközben látszólag a rizs kiszedésével foglalatoskodtam. Egy jó ital mellé dukált a jó kaja is.

– Nincs.

– És pasid?

Baekhyun tekintete rémült döbbenettel pattant először a pálcikára, majd a vállamra, végül rettegve a szememre. Egy kedves mosollyal megnyugtattam.

– Engem ez nem zavar. Sőt…

Baekhyun valószínűleg megharapta a nyelvét, vagy azért, mert zavarba jött, vagy arról akart meggyőződni, hogy ébren van-e, de kicsit megváltozott az arca, és pír szökött a bőrére. Nyugodtan értsd úgy, hogy dughatsz velem – mosolyodtam el piszkosul, és szedtem a táljába pár csík zöldséget.

– Nincs senkim…

– Értem. És a lágy tojást szereted, vagy a keményet? – érintettem a pálcikát a felszeletelt tojásokhoz, de mindketten tudtuk, hogy valójában nem erről beszélgetünk.

– Nem is tudom…

Szegény DubleB-t teljesen kiütöttem, nem szabadott tovább vinni, nehogy megijedjen, és visszatáncoljon, úgyhogy egy ideig nem szólaltam meg, csak rámertem a levest a kiszedett apróságokra, és elkezdtem enni. Közben a termet betöltötte Minseok hangja, amit Tao csörgődobon kísért. Reméltem, még sokáig ott maradnak a mikrofon közelében, és békén hagynak minket Baekhyunnal.

– Kérsz? – nyújtottam felé a cigis dobozt, szándékosan a füves felével.

Nem arra voltam kíváncsi, hogy Baekhyun elég tökös-e, hanem a reakciójára. Meglepi, nyel egyet, feltámad benne a függőség szorító érzése? A Liliomnál sokat cuccoztak, néhány munkát máshogy nem lehetett bírni, ha nem lettem volna mellette, valószínűleg Tao is nonstop beállt volna a szabadnapjain, hogy ne kelljen szembenéznie a tetteinek súlyával. Így is párszor rendesen kiütötte magát.

– Nem használok ilyesmit.

– Még sosem próbáltál semmit?

– De. Csak egyik se jött be. A fűtől fáj a fejem, egy ilyen színes cukorkaszerű dologtól meg kiesett negyed óra az életemből.

– Erre gondolsz? – húztam ki a zsebemből a gyufásdobozt, és megmutattam a party korongokat.

Meglepett, hogy Baekhyun pont ezt említette, csak pár helyen terítették, és egyik sem olyan környék volt, ahol egy Baekhyun típusú srácot el tudtam volna képzelni. Az a terület egyébként is hozzánk tartozott. Mi a francot csinált ott? Szaglászott?

– Te jó ég, mi vagy te? Cukros bácsi? – döbbent meg.

– Nem bácsi, csak cukros.

– Akkor menj el orvoshoz!

Azt akartam hangsúlyozni, hogy fényévekre vagyok a bácsitól, erre Baekhyun kiforgatta a szavaimat, és visszavágott. Lehet, hogy nem is volt olyan elveszett, mint gondoltam, csak kellett egy kis tér neki, hogy kibontakozhasson. Egyre jobban kezdett érdekelni, sosem gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas, régen egyszerű, aranyos srácnak tűnt a kosárcsapatból. Úgy tűnik, az elmúlt két év számára is sorsfordító lehetett.  

A flörtölés egy rövid időre félbeszakadt, mert az énekesmadarak visszatértek. Tao nagyon ügyesen szóval tartotta Minseokot, annyira, hogy fény derült a kettőjük titkos kis múltjára, amiről még engem is elfelejtett informálni. El sem hittem, hogy Minseok korrepetálta, ráadásul még motorozgattak is együtt. Ez annyira felvillanyozta a vendégeinket, hogy a cigi szünetben megcsodálták a barátom mociját. Amíg ők a fényezéssel foglalkoztak, gyors megbeszélést tartottunk Taóval.

– Add kölcsön a járgányt, hazaviszem vele Baekhyunt!

– Ennyire meggyőzött?

– Pont az esetem. Na meg, hogy is mondják ezt? Kellemeset a hasznossal?

– Oké, aztán meg ne húzd! A motoromat, persze… – adta át a kulcsokat.

Baekhyun apró kezei úgy kapaszkodtak a kabátomba, mintha tőlem függne az élete, nagyon aranyos volt, és reméltem, hogy van a lakásán síkosító, mert igazán nem akartam durva lenni vele. Mindegy, hogy érdekből, vagy vágyból, de a közös múltunk tiszteletében megérdemelt egy jó éjszakát.

Baekhyun:

Tényleg nem hittem el, hogy Kris a lakásomon jár. Annyira hihetetlen volt, hogy egyre biztosabbá váltam benne, alszom, és a legjobb pillanatban fog felébreszteni Minseok vizes törölközője. Nem elég, hogy Kris flörtölt velem egész este, de ő vetette fel, hogy hazavisz, és azt is, hogy kínáljam meg valami finommal odafent.

Úgy éreztem magam, mint egy bezsongott, ideges tini, legutoljára Chanyeolnál izgultam ennyire, de Kris hamar bebizonyította, hogy ő nem Chanyeol. Nagyon nem.

Nem tudtam elrejteni, hogy mennyire vágytam rá, elég volt csak megcsókolnia, és máris a nyakán lógtam. Ezerszer jobb volt, mint bármelyik túlfűtött, izzó álmomban, Kris nem szórakozott sokat, olyan éhesen falt, mintha majdnem annyi ideje várt volna erre, mint én.

Tetszett a vadsága, és ez nem illant el az ágyba érve sem, teljesen megadtam neki magam, hagytam volna, hogy az életet is kiszívja belőlem. Simítottam, ahol értem, hol a nyakában, hol a hajában kapaszkodva, és próbáltam viszonozni a hevességét. Esélyem sem volt irányítani, totálisan egyértelmű volt, hogy ő az, aki a tempót diktálja, és csak akkor lépünk a következő lépcsőfokra, ha úgy akarja. Hiába markoltam a pólóját, vagy nyúltam be az anyag alá, és simítottam végig az izmos, széles hátán, csak akkor vette le, amikor ő azt akarta. Én meg annyira meg voltam semmisülve ettől a rengeteg erős impulzustól, hogy csak nyögni és sóhajtozni tudtam.

– Áh! – sikkantottam fel, amikor a nyakamba harapott.

– Bocs. Túl sok volt?

– N-nem…

Csak dadogni tudtam, mint egy idióta, majdnem elsírtam magam az örömtől, el sem hittem, hogy minden úgy történik, ahogy elképzeltem. Ez nem lehet valóság. Ennek álomnak kell lennie.

Aztán, amikor megéreztem magamban az ujjait, biztossá vált, hogy egyáltalán nem álmodom. Kris határozottan irányított, de nem durván, vagy önkényesen, figyelt rám, de nem halmozott el babusgatással, vagy túlzó gondoskodással. Mégis csak egy éjszakáról beszéltünk, és nem kapcsolatról. Én mégsem tudtam az érzéseimet elrejteni, és amikor a behatolást követően megcsókolt, túl sok érzelmet vittem bele a viszonzásba. Egy pillanatra mozdulatlanná vált, talán rájött, hogy én többet érzek iránta, mint szimpla vonzalom, de akkor már mindegy volt, elkezdtünk valamit, és be kellett fejezni. Sőt, Kris gyengéden végigsimított az arcomon, majd apró puszit nyomott a fülemre, és elkezdett mozogni.

Nem kellett második menet, az elsőtől se bírtam megmozdulni, a szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, a testem atomjaira robbant a szobában, még betakarózni sem volt erőm. Úgy, ahogy voltam, elaludtam, és reméltem, ha kinyitom a szemem, nem fog csalódásként érni a valóság, és ez tényleg megtörtént.

Szivárványháló (4. évad): 7. fejezet: Elbírni más súlyát

Lu Han:

Kézenfekvő lenne az a magyarázat, hogy azért érdekel Taehun, mert hasonlít Sehunra. Nyílván ez volt az, amiért odamentem hozzá, és egyáltalán felkeltette az érdeklődésemet, de Taehun szöges ellentéte Sehunnak. Sehun nyitott, kedves, aranyos és ártatlan, Taehun komoly, szomorú és elveszett. Ugyanolyan magányos, mint én. Az emberek irigykednek rám, hogy mindenkivel jól kijövök, de a szálak sosem erősödnek meg, nincs, akit felhívhatnék, hogy töltsük együtt a hétvégét, senkit nem érdekelnek a problémáim, senki nem hajtja a fejét álomra velem.

Önmagamon nem tudtam segíteni, így Taehunon akartam. Elutasító volt, makacs és agresszív, ha segíteni akartak neki, a menedzserével üvöltözött, az anyjával úgy beszélt, mintha egy idegen lenne, amikor ápolónőt akart a nyakába varrni, egyedül velem volt kedves. Meg talán Xiuminnal. Amikor ránézett, Taehun szemében akkor láttam egyedül bűntudatot. Azt hiszem, Xiumin olyasvalaki lehetett számára, akinek érdemes megfelelni, csak nem tudja, hogyan tegye.

Taehun falakat emelt maga köré, hogy ne tudják bántani, és nehezebb időkben ezeket tüskékkel látta el, amik irtózatosan tudtak fájni. Sokszor megbántott, egyszer majdnem otthagytam, de végül visszafogtam magam, és a bejárati ajtó helyett csak a konyhába mentem ki. Hirtelenharagú ember voltam, érzelmes és erővel teli, Chanyeol tanúsíthatta, hogy jól tudtam veszekedni, de Taehunnal nem akartam összeakasztani a bajszomat. Mindent összevetve, beteg volt, nem tehetett arról, hogy néha kiállhatatlan és bunkó, így próbálja megvédeni magát.

Taehun anyja nem kedvelt engem, folyton azt éreztette velem, hogy felesleges vagyok, és képzetlen, a fiának egy komplett orvosi gárdára lenne szüksége, nem egy laikusra, mint én. Az nem érdekelte, hogy folyamatosan egyeztettem a pszichológusommal, aki átvette magához Taehunt is, a nő csak azokban a szakemberekben bízott, akiket ő szerzett. Azt akarta, hogy a fia azonnal tegye le a gyógyszereket, mintha az csak úgy menne. Az orvossal mindketten úgy gondoltuk, hogy a gyógyszerelvonási tűnetek olyan kínzóak és erősek lennének Taehun számára, amit nem tudna elviselni, bele kellett kalkulálni azt is, hogy már kétszer akart öngyilkos lenni. A teljes megvonás helyett csökkentettük az adagját, és egyre gyengébb gyógyszereket adtunk neki.

Nagyon fárasztó feladat volt Taehun ápolása, főleg azért, mert amikor dolgoztam, egyedül kellett hagynom. Ilyenkor Xiumin foglalta le, vagy a cége, valamilyen apró munkával, csak ne legyen egyedül a gondolataival és fájdalmaival.

A kezem nem akart rendbe jönni, és ez hátráltatott a munkában is. El kellett rejtenem a ruha alá, vagy úgy fordulni, hogy ne látszódjon, de a mindennapjaimat is megkeserítette a fájdalom. Azért utáltam megsérülni, mert féltem, erre fogva újra visszaszokok a fájdalomcsillapítókra. A sérülés estéjén is nagy hibát követtem el, amikor bevettem a pirulákat, és utána még rá is ittam. Taehun számára sem mutattam jó példát, nem akartam, hogy úgy gondolja, ő is megteheti, ha már tőlem egyszer látta. Folyton attól féltem, egyszer a fejemhez vágja: „Ne papolj nekem, te is olyan vagy, mint én”. Magam mögött hagytam a gyógyszereket, legalább is, megpróbáltam kizárni őket az életemből.

Nem kevertem a viszonyokat, mióta odaköltöztem Taehunhoz, nem közeledtem felé, csak a barátja voltam, aki támogatja, vigyáz rá, és segít neki. Ez jót tett a kapcsolatunknak, kezdtünk megbízni a másikban, és egyre bizalmasabb körökbe lépni. Mint a Kishercegben a róka, minden nap egyre közelebb ültünk egymáshoz.

Sehun egy doboznyi mesével látott el minket, mondván, hogy azok gyógyító hatással bírnak, és egy-egy fáradt estén be is tettük őket a lejátszóba. Tényleg egészen jók voltak, felnőttként olyan mozzanatokat is észrevettem, amiket gyerekként figyelmen kívül hagytam, nagyon izgalmas felfedezéseket nyújtottak. Taehun a felüknél általában elaludt, és örültem, hogy nem gyötörték rémálmok a csökkentett adagja miatt. Anno nekem, amikor a legmélyebben voltam, szörnyű képzeteim voltak. Örökké hálás lehettem a nővéremnek, amiért akkor mellettem maradt, és a karrierjét félredobva ápolt. Szerencsére azóta igen szépen befutott Kínában, az egyik legkeresettebb fehérneműmodellé vált, és én eszméletlenül büszke voltam rá.

– Remélem, hamar meggyógyul a kezed – simított rá a kötésre Taehun.

– Már sokkal jobb.

– Chanyeolnak nincs igaza, van egy barátod.

– És ezért hálás is vagyok neked.

Taehun óvatosan érintette össze az ajkunkat, de nem mélyítettem el a csókot, hagytam, hogy apró puszi maradjon. Nem kellett sehová rohannunk, bőven volt időnk újra és újra felfedezni a másik testét. Taehun nagyon fáradékony volt, nem akartam, hogy kimerüljön, és kórházba kerüljön, azonnal befeszült a kórterem gondolatától. Azt mondta, nem tudja elviselni azt a sok fehéret maga körül.

Taehunt nagyon érdekelték a színek, talán azért, mert művész volt, és ha sütit sütöttem neki, mindig próbáltam valami újat kitalálni. Rengeteg természetes ételfestéket használtam, és úgy kísérleteztem a konyhában, mint egy kémikus. Az első sütésem nagyon viccesre sikerült, mert nem tudtam bekapcsolni a sütőt, és már majdnem szétszereltem az egész masinát, amikor Taehun megérkezett, és nemes egyszerűséggel megnyomta azt a gombot, amin hatalmas betűkkel ott virított, hogy ON. Azóta, ha csak tehette, viccet űzött abból, hogy ekkorát bakiztam. „Tudod, az ON-t kell majd megnyomni” – mondta mindig, amikor nekiálltam a tészta keverésének.

Jó volt nála lakni, szerettem a lakását, mert nagyon modern, és nagyon szép volt. Az én kis albérletemben folyton rumlit hagytam, itt viszont rá voltam kényszerítve, hogy elpakoljak, és a pólóimat is összehajtogatva tegyem be a szekrénybe. A sportkocsim állandó vendége lett a parkolóháznak, és ezt sajnos mások is észrevették.

A rajongók nem örültek neki, hogy jóban vagyok Taehunnal. Azt írták a neten, hogy rossz hatással vagyok rá, mert mióta együtt látnak minket, Taehun elutasító és mogorva velük. Azt nem tudták, hogy rossz állapotban van, és elmondása szerint sosem szerette a rajongóit, de ezt nem is szabadott megtudniuk. Én el tudtam viselni, hogy utálnak engem. Sosem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam.

Nem akartam kalitkába zárni Taehunt, így az egyik este, amikor úgy tűnt, jobb kedve van, megkértem, hogy menjünk el bulizni. Az InJoy tökéletesen megfelelt erre a célra, mert a VIP-ban lehetett úgy zenét hallgatni, hogy ne nyomjanak össze, és egyetlen könyök se verje ki a kezedből az italt. Taehun alkoholmentes koktélt kapott, én egy ugyanolyat fogyasztottam, csak alkohollal. Kívülről senki meg nem mondta volna, hogy melyikben van szesz.

Baekhyun úgy spurizott az asztalok között, mintha égne alatta a talaj, nem lehetett könnyű egyedül vinnie az egész helyet, a tulajt már jó ideje nem láttam. Személyesen még sosem beszéltem Key-el, de Missyként láttam már fellépni, és meleg körökben sokan ismerték a nevét. Szerettem volna személyesen is találkozni vele, de a pincérek azt mondták, eltörte a lábát, és egy ideig még nem fog feltűnni a helyen.

– Taehun? – tippelt Baekhyun, és amikor a szólított bólintott egyet, nagyon büszke lett magára. – Kezdem látni a különbséget. Egyszer elhozhatnád Sehunt is. Még sosem láttam ital nélkül kettőt semmiből.

– Majd megemlítem neki – mosolyodott el Taehun, és akkor sem csökkent a jókedve, miután Baekhyun eltűnt. – Szerinted hogyan köszönjem meg neki, hogy besegít?

Sehun nem kis áldozatot hozott a bátyjáért, bevállalta, hogy a fontos eseményeken részt vesz helyette. Ehhez az kellett, hogy feketére fesse a haját, és a szabadidejének nagy részét kamerák előtt töltse. Külsőre nagyon hasonlítottak, de Sehun sokkal kedvesebb volt a műsorokban – ahol szándékosan alig kérdezték, inkább csak mosolyognia kellett. Talán éppen a személyiségük eltérése miatt fájhatott annyira a rajongóknak, hogy amikor az igazi Taehunnal találkoztak az utcán, nem kaptak mást, csak elutasítást.

– Nemsokára végez a gyakornoki helyén. Kérd meg, hogy rajzoljon tervezetet a következő albumod borítójához. Ha a cég ráharap, lehet, hogy ajánlanak neki munkát.

– De nem lenne kellemetlen neki, hogy benyomom az SM-hez?

– Nem nyomod be, csak lehetőséget adsz neki. Senki fejéhez nem kell pisztolyt tartanod, hogy alkalmazzák az öcsédet.

– Pedig pár emberrel szívesen megtenném.

Én már csak mosolyogtam Taehun ilyen megjegyzésein. Az embergyűlöletét nem volt könnyű formálni, de ez is szépen lassan változott, egyre több apró gesztust fedeztem fel a viselkedésében, amivel megpróbált közelebb kerülni a környezetéhez. A menedzserével még mindig parázs volt a hangulat közöttük, de Taehun már nem káromkodott annyit, ez biztos. Kíváncsi lettem volna, csak én veszem észre ezeket a változásokat, vagy másoknak is feltűnik-e.

A szüleim tudták, hogy meleg vagyok, elég hamar elmondtam nekik, és amikor megtudták, hogy együtt lakok egy fiúval, rögtön kombinálni kezdtek. Lehet, hogy azt mondták, hogy „barát”, de éreztem a hangjukban, hogy ők úgy gondolják, Taehun a pasim. És mivel a pasim, ezért a család része, és folyamatosan el akartak látogatni Koreába, hogy megismerjék. Nem győztem lebeszélni őket erről.

– Hee, mondd már meg anyáéknak, hogy ne akarjanak találkozni Taehunnal! – kérleltem a nővéremet a telefonban.

– Mi van velem? Ne mondd, hogy nem rólam beszélsz, mert a nevemet csak felismerem! – jött ki a fürdőszobából Taehun, egy szál törölközőben. Veszélyesen szexi volt.

– A nővéremmel beszélek.

– És jó csaj?

– Hangosíts ki! – kérte a nővérem, és mivel neki nem lehetett nemet mondani, teljesítettem a parancsát. – Hello, Lu Han barátja. Ha a nővére vagyok, szerinted jó csaj vagyok?

Taehun nem számított rá, hogy a nővérem tud koreaiul, és nagyon zavarba jött. Dadogva kért elnézést, de a tesóm nem engedte ilyen könnyen, követelte tőle, hogy egyszerre mindkettőnknek bókoljon. Ha ugyanis Taehun azt mondta, hogy „igen”, akkor nem csak a nővéremet tartott szexinek, de engem is. Ez azért imponált az egómnak.

– Hasonlítotok – dőlt el az ágyon Taehun. Úgy kifáradt, mintha vizsgázott volna. – Mindketten nagyon erőszakosok vagytok.

– Szereted te azt… – simítottam végig a kockás hasfalán. Taehunnak nagyon jó teste volt.

Nem számoltam azzal, milyen hatással lesz rám, ha hozzáérek, és még hagyom is, hogy megcsókoljon. Olyan éhesen faltuk egymást, mintha ezer éve nem csókolóztunk volna. Éreztem, ha nem hagyjuk abba nagyon gyorsan, nem fogom tudni visszafogni magam. Taehun viszont nem akarta, hogy visszafogjam magam, dominánssá vált, maga alá görgetett, és éhes, vad csókokkal lepte be a nyakamat.

Zavart a sok ruha, ami csapdában tartotta a testemet, így, amikor leszedte rólam az utolsó ruhaneműt is, felszabadultan simultam össze vele. A törölközője nem sokáig állt kettőnk közé, és annyira tetszett a Taehunból áradó nyers vágy, hogy egy pillanatra elgondolkodtam rajta, engedem, hogy irányítson. Csak egy pillanatig tartott az egész, őrült ötlet, de az is nagy szó volt, hogy ennyit sikerült elérnie.

A szex jobb volt minden alkoholnál és mámort okozó szernél, minél magasabbra korbácsoltuk a vágyainkat, annál biztosabban éreztem, hogy én emellett az ember mellett akarok maradni akkor is, ha már nem lesz rám szüksége.

Chanyeol:

Tényleg próbáltam támogató barát lenni, de Sehun új munkája a legrosszabbkor jött. Alig kezdtünk el egy párként üzemelni, de máris nem volt időnk egymásra. Ráadásul a rossz karma révén azokban az időkben, amikor együtt voltunk, mindig sikerült magamra haragítanom Sehunt. Szerintem teljesen alaptalanul akadt ki, és valójában csak rajtam vezette le a felhalmozott feszültséget, de ő úgy vélte, én tehetek mindenről. Elsőként azon kaptunk össze, hogy elmondtam a szüleinek, hogy együtt vagyunk. Látogatóba jöttek az ősök, és arról érdeklődtek, ha én Sehunnál lakom, akkor ők hol fognak aludni, mire benyögtem, hogy ez nem gond, mert mi együtt alszunk Sehunie-val. A párom azzal vádolt, hogy helyette beszélek, és bele sem gondolok abba, hogy ő hogyan szeretné elmondani a szüleinek, hogy egy férfival él együtt, és csak magamra gondolok. Aztán jött az, hogy miért pont az InJoyba kell nekem eljárnom lazítani, ahol ott van Baekhyun, csak nem egy újabb menetet akarok tőle? Ez meg engem háborított fel. Rohadtul rosszul esett, hogy ennyire nem bízik bennem.

A dolgok a munkahelyemen sem alakultak jól, rezegett a léc alattam, ki akartak rúgni, mert a cégre több panasz érkezett az utóbbi időben. Nem miattam, más tanárok éltek vissza a diákok pénzével, elkértek egy csomó zsét tőlük, és alig tanítottak valamit. Jogosan vágtak fel, hogy ennyi tudást maguktól is összeszedtek volna a Youtube-on. A cég leépítést akart, és mivel én nem nyaltam be magam hozzájuk hosszú évek alatt, tőlem váltak meg legszívesebben. Nem volt büdös nekem a munka, bármit megcsináltam, így egyszerre dolgoztam a mozinál, osztottam szórólapot, és takarítottam egy hangszerboltban, hogy pótoljam a kiesett pénzt. Az idegenvezetői munkámat megtarthattam, az külön szálon futott a cégnél.

Sehun idolkodott, én reggeltől estig dolgoztam, szabadidőnkben veszekedtünk, úgyhogy már az idejét sem tudtam, mikor szexeltünk utoljára. Nagyon hiányzott már egy kis törődés, és borzasztóan jól esett panaszkodni erről másoknak.

– Múltkor láttam Taehunt, és elég jó színben volt. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára visszamegy dolgozni, és akkor Sehun is felszabadul – vígasztalt Baekhyun az InJoyban.

– Attól Sehun még nem fog dugni velem.

– Ha csak ennyiről van szó, üres a lakásom… – ajánlotta fel.

Nem fogadhattam el. Szerettem Sehunt, hűséges akartam maradni hozzá, még ha Baekhyun vonzott is magához. Nem mindennap találkozik az ember valaki olyannal, aki annyi menetet bír az ágyban, mint ő, és én imádtam szexelni vele. Sehunt viszont még jobban szerettem, mert vele a szex olyan volt, mintha a fellegekben járnék, ott megpörgetnének párszor az angyalok, aztán édes nektárt szürcsölgetnénk az istenekkel. Oké, lehet, sokat ittam.

– Figyelj, Baekhyun… – fordultam felé, és ekkor döntött úgy, hogy ő márpedig megcsókol engem.

Meglepett a hevessége, bár az ágyban már bizonyította, hogy nem egy törékeny porcelánbaba. Finom, édes bor íze volt, mint legutóbb, lehet azért, mert megint vörösbort ivott, de megembereltem magam, és elszakadtam tőle.

– Nem jó ötlet.

– Szerintem igen – karolt ismét a nyakamba, és meg akart csókolni, de elfordítottam a fejem, és így csak az arcomat érintették az ajkai.

– Megyek, Baekhyun – álltam fel, és a zsebembe kotorásztam bankóért.

– Hagyjad, a vendégem voltál.

Hazafelé a buszon azon gondolkodtam, el kellene-e mondanom a csókot Sehunnak, vagy sem? Féltem, hogy ezt megint csak egy ürügynek venné arra, hogy minden sérelmét a fejemhez vágja. Tényleg próbáltam jó barát lenni, mindent megtenni azért, hogy most már, hogy végre összejöttünk, minden rendben legyen. Nem akartam veszekedni, és főleg, nem akartam elveszíteni. Sehun számomra a legfontosabb.

Hazaérve csak a fürdőszoba lámpája világított, Sehun próbálta lemosni azt az ipari mennyiségű sminket, amit rákentek a forgatásnál, és fáradtan köszönt nekem. Irtózatosan izgultam, görcsölt a hasam, és féltem, hogy hányni fogok, így gyorsan a tettek mezeére léptem. Megtámaszkodtam a fürdő ajtajában, és színt vallottam.

– Találkoztam az InJoyban Baekhyunnal. Csókolóztunk.

Sehun dühösen pördült meg, és olyan mélységes dühvel nézett rám, hogy egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy Taehun áll előttem. Direkt mondtam azt, hogy csókolóztunk, nem akartam mindent Baekhyunra hárítani, még ha ő is kezdeményezte, egy csókhoz két száj, és két ember kell. Engem pontosan annyi felelősség terhelt, mint őt.

– Tudtam, hogy ez lesz! Ezért, mondtam, hogy ne menj oda.

– Nem számít, Sehunie. Egy csók volt, neki is megmondtam, hogy veled vagyok, és nem akarok tőle semmit.

– Patkány kis Baekhyun, rányomul más pasijára! De örülhetsz, egyszer az egyik kis szerelmed csókolgat, egyszer a másik. Jól megy…

 Feldühített Sehun beszólása, mert teljesen alaptalan volt. Pont, hogy nem voltam ilyen, aki két vasat tart a tűzben egyszerre, csak neki szenteltem minden erőmet és szeretetemet. Nyílván a féltékenység beszélt belőle, de attól még felhúzott.

– Mit vársz, mit mondjak? Sajnálom.

– Bocsánat, hogy elnézést kell kérned, amiért mással csókolózol.

– Sehun, a rohadt életbe, elegem van ebből! Mostanában folyton csak veszekszünk. Alig van időnk egymásra, akkor is nyúzzuk a másikat. Miért nem lehet béke? Miért kell fennakadni mindenen?

– Megnézném, te hogyan reagálnál, ha Luhannal csókolóznék!

Lett volna visszavágnivalóm, de elhallgattam, mert ezzel az irammal nem tartottunk sehová. Tényleg rendezni akartam a kapcsolatunkat, de azt csak tiszta fejjel, és higgadtan lehetett. Először is, meg kellett várnom, amíg Sehun megnyugszik, és hajlandó leülni velem beszélni. Még egyszer bocsánatot kértem, majd bementem a hálóba, hogy pizsire váltsak. Nem esett volna rosszul egy zuhany, de Sehun ott volt, és féltem, a vízcsobogáson is átszűrődnének a beszólásai. Bebújtam az ágyba, a fejemre húztam a takarót, és megpróbáltam lenyugtatni a légzésemet. Hiányoztak azok az idők, amikor összebújva feküdtünk a szerelmemmel, és legszívesebben egész nap élveztük volna a másik testét.

– Chaanyeol… – kezdte Sehun, és megint úgy ejtette a nevemet, hogy kedvem támadt agyon puszikálni. – Sajnálom. Féltékeny vagyok.

– Én is sajnálom, Sehunie – fordultam felé. – Nem akartalak megbántani.

– Tudom, hogy szeretsz, csak annyira féltem, hogy ez a nap egyszer eljön, és Baekhyun amúgy is szálka a szememben.

– Többé nem lesz ilyen, ígérem.

Sehun úgy bújt hozzám, mint egy apró kisállat, és én élvezettel simogattam. Tökéletesen illett a karomba, és habár bármikor képes lettem volna szeretkezni vele, most jól esett ez a nyugodt összebújás. Bíztam benne, hogy ennek a zaklatott korszaknak vége lesz, és amint Taehun visszatér a rivaldafénybe, újra csak egymásra figyelhetünk Sehunnal.

Szivárványháló (4. évad): 6. fejezet: Apró pettyek a sötét égbolton

Taehun:

Sehun szombat estére hívott meg vacsorázni, és amikor megérkeztem, és megláttam Luhant, nem értettem mit keres ott. Ezzel nem voltam egyedül, Chanyeol sem értette.

– Minek van itt Luhan? – kérdezte hangosan, nem törődve azzal, hogy az érintet is hallja a nemtetszését.

– Én hívtam. Be akartam mutatni a hyungnak – felelte egyszerűen Sehun, és letette a salátástálat az asztalra. – Próbáljátok meg nem kinyírni egymást.

Luhanra pillantottam, aki csak bólintott egyet, majd ellopott egy paradicsomot a tálból. Ismerik egymást? – ötlött fel a gondolat, majd Sehunra néztem, és megfogalmazódott bennem egy furcsa sejtelem. Mi van, ha Luhannak tetszik Sehun? Hiszen ugyanúgy nézünk ki…

Hamar kiderült, hogy az ötletem nem alaptalan, Chanyeol és Luhan ugyanis utálták egymást, nem is kicsit. Nem telt el úgy öt perc, hogy ne szóljanak be valamit a másiknak, pedig valójában senkit nem zavart az, hogy Luhan ecetezi a salátát, Chanyeol meg citromot facsar rá. Egyszerűen csak bele akartak kötni a másikba, teljesen alaptalanul. Régóta húzódhatott közöttük az ellenszenv, és mivel mindketten túlontúl kedvesek voltak Sehunhoz, csak arra gondolhattam, hogy rajta civakodnak. Sehun egyáltalán nem titkolta, hogy közte és Chanyeol között lenne valami, még apró puszit is váltottak a konyhában.

Az étel finom volt, a bor is, de a desszertre már kezdett nagyon terhes lenni Chanyeol és Luhan veszekedése. Nem az, hogy meguntam, egyszerűen megfájdult tőle a fejem.

– Modellként nem kellene fogyóznod? – szúrt oda Chanyeol.

– Nem. Utálom a diétákat, semmire nem jók, csak arra, hogy megbetegedj tőlük. Nem rakódik rám súly, veled ellentétben…

– Ha kinyitnád a bambi szemedet, látnád, hogy ez nem háj, hanem izom. Veled ellentétben én izmos vagyok.

– Most tényleg az izmunkat fogjuk méregetni? Mindjárt előveszed a dákódat is?

– Nem akarlak lealázni.

– Istenem, fejezzétek már be! – nyögtem, és Sehunhoz fordultam. – Sehunie, te lecsapod Chanyeolt, én megfojtom Luhant, aztán elszívunk egy cigit a testük felett. Mit szólsz?

– Oké, hyung, bár én nem dohányzom.

Végül tényleg mi csaptunk rendet közöttük, Sehun rápirított Chanyeolra, hogy most aztán már tényleg elég lesz, vagy a kanapén alszik, én megkértem Luhant, hogy ugyan már, fogja be egy kicsit. Alig tíz percre beállt a csend, nyugalomban és békességben falatoztunk a csokoládés süteményből, amikor megszólalt Chanyeol, mintha felrobbanna attól, ha nem osztja meg velünk a megállapítását.

– Azért még mindig nagyon fura, hogy két Sehun van – jegyezte meg, és egy pillanatra Luhanra nézett. – Most már neked is jut egy.

Két dolog történt egyszerre, Sehun hatalmasat vágott Chanyeol combjára, én az asztalra dobtam a szalvétámat, és a kabátomért indultam. Nem fogom ezt hallgatni. Nem vagyok Sehun, ahogy ő sem én. Egyediek vagyunk. Legalábbis ő biztosan.

– Hyung, maradj, kérlek! – kapaszkodott Sehun a karomba. – Chanyeol néha tiszta idióta, bocsáss meg neki, vagy ne is foglalkozz vele. Szeretném, ha maradnál még.

– Nincs értelme. Fáj a fejem. Inkább hazamegyek.

– Én is megyek – jegyezte meg Luhan, és felvette a cipőjét. – Chanyeol elcseszte a hangulatot.

– Én csesztem el? Te provokálsz mindig. Kibírhatatlan vagy. Nem csoda, hogy nincsenek barátaid.

Csak egy pillanatig suhant át a düh Luhan arcán, majd sebtében megölelte Sehunt, és magára kapta a kabátját. Intett a fejével, hogy kövessem, pedig nem volt megbeszélve, hogy együtt távozunk.

Sehun nem örült, hogy megyek, de nem volt okom maradni, a hangulatnak tényleg lőttek, és nekik is volt mit megbeszélniük Chanyeollal. Rossz ötlet volt pont ezeket a vendégeket meghívnia, de nem tudhatta, hogy valójában mi esett nekem olyan rosszul.

Nem voltak illúzióim, Luhannal lefeküdtünk, ahogy két felnőtt ember lefekszik egymással, ha megvan a szikra, mégis, voltak olyan pillanatok, olyan csókok és érintések, amik többet mondtak ennél. Azt hittem, Luhan lát bennem valamit, ami érdemes arra, hogy érdekelje, de talán csak Sehunt kereste. Lehet, hogy aznap éjjel nem is velem, inkább vele feküdt le.

Megugrottam, amikor a földszintre érve Luhan egyszerűen belebokszolt az egyik postaládába. Hatalmasat szólt, és irtózatosan fájhatott neki, nem gondoltam, hogy ennyire feldühítette Chanyeol beszólása. Nem volt szép. Lehet, fájó pontra tapintott rá.

Luhan sportkocsija felmorgott, és a gazdája úgy nyomta a gázpedált, mintha üldöznék. Nem féltem mellette, még ha karamboloztunk is volna, nekem nem számított, de érte kicsit aggódtam. Az arcából élt, ha összevágta, lőttek a munkájának, ráadásul a keze is jobban megsérült, mint szabadna. Elég furcsán szorította a kormányt, mintha csak az ujjainak megmozdítása szörnyű fájdalommal járna.

– Kiteszlek a hotelnél. Harminckettes szoba. Elmegyek kocsikázni, aztán jövök.

– Nem vagyok a kurvád – közöltem vele, mielőtt még félreértésekbe esünk.

– Tudom. Nem is mondtam, hogy szexelnünk kell. Dumáljunk, vagy igyunk valamit. Mindegy. Legyen valami jó ebben a napban.

 Nem volt dolgom estére, belefért, hogy vele töltsem az időmet, és az alkoholt kimondottan támogattam. Nem részegségig, csak addig, amíg kellően ellazulok, és elfelejtem, hogyha Luhan rám néz, akkor nem engem, hanem Sehunt látja. Lehet, hogy mégis be fogok rúgni?

A hotelszobákat azért utáltam annyira, mert hiába a különböző berendezés, mindegyik ugyanolyan személytelen, üres és egyszer használatos. A koncert túrnék alkalmával hotelekben szálltunk meg, de akár alhattunk volna a kocsiban is, nem számított, minden reggel ugyanolyan fáradtan ébredtem. Ismétlődő monotonitás, hotel, autó, backstage, színpad, autó és megint hotel, folyamatos spirál. Az idol létbe könnyen bele lehet őrülni, úgyhogy csak a színpadra összpontosítottam. A fellépések sosem voltak ugyanolyanok, nem tudtam ugyanazokkal az érzésekkel kétszer énekelni, lehetetlen. Minden előadás egyedi és megismételhetetlen, pontosan ezért olyan értékes.

Sokáig vártam Luhant, és amikor megérkezett, a keze vörös és dagadt volt. Hagytam, hogy lepakoljon, kikészítse az italokat, és amíg rendezkedett, egy törölközőbe pakoltam a whiskyhez használható jég felét, és borogatást csináltam belőle. Luhan nem akarta, hogy a bőréhez nyomjam, de valamit tenni kellett. Biztos voltam benne, hogy nem akarja azzal a hírrel, szombat este felhívni a menedzserét, hogy lehet, összezúzta a kezét mérgében.

– Pezsgő, vagy whisky? – kérdezte.

– Whisky, aztán pezsgő.

Mielőtt Luhan kitöltötte volna az italt, elővett egy fehér tégelyt a zsebéből, és bedobott két szem pirulát. Fájdalomcsillapító volt, ismertem a címkéjét, egy ideig szedtem, de a nyugtató jobban hatott nálam. Egy szót sem szóltam, nem sok jogom lett volna arról papolni, hogy gyógyszerre nem iszunk, de a biztonság kedvéért mégsem engedtem meg magamnak, hogy lerészegedjek, hátha szükség lesz egy éber emberre.

Luhan dühe nem akart csillapodni, csak nőtt és nőtt, minden egyes pohár után, és megállíthatatlanul szidta Chanyeolt. Nem ismertem őt, se a kettőjük múltbeli konfliktusát, úgyhogy csak hallgattam, ahogy Luhan szitkozódik, és megpróbáltam összerakni belőle azt, ami számomra érdekes. Luhan sokat dolgozott, és mindenkivel jól kijött, de sosem mert barátkozni másokkal, mert ha valakit megszeretett, azt annyira megszerette, hogy nem tudja elengedni. Mindketten féltünk attól, hogy őszintén szeressünk és viszont szeressenek, csak más-más okból tettünk így. Ő túlságosan szeretett, én nem tudtam szeretni.

– Taehun, nem azért feküdtem le veled, mert úgy nézel ki, mint Sehun. Azért akartam, mert tetszel.

– Tetszem, mert úgy nézek ki, mint Sehun.

– Nem, ez… Figyelj, lehet így van, de amikor veled voltam, nem gondoltam azt, hogy vele vagyok. Ne értsd félre! Nem így volt.

Elfogadtam, amit mondott. Nem hittem el teljesen, de elfogadtam, hogy ezt mondja, és mással nem törődtem. Végül is, úgysem számított, az életem egy keserédes, de legalább édes pillanata volt. Egy fokkal jobb, mint a gimi, mert itt legalább megpróbálhattam. Volt rá egy órám, hogy bizonyítsak neki, talán valamennyire sikerült.

Amikor Luhan hirtelen megcsókolt, sokat gondolkodtam, engedjek-e neki. Túl sok kétely marcangolt, túlságosan erősen hallottam Chanyeol hangját a fejemben, ahogy azt mondja, hogy most már Luhannak is van egy Sehunja. El akartam tolni, megkérni, hogy hagyjon békén, de túl jól esett a csókja. Mint egy kifáradt utazó a sivatagban, akinek a mocskos víz is olyan, mintha a legfrissebb forrásból kortyolna.

Miután fáradtan elnyújtóztunk a takaró alatt, elszívtunk egy cigit, és kitöltöttük a maradék alkoholt. Fáradt voltam, és zsibbadt, a gyógyszeres dobozt forgattam az ujjaim között. Üres volt, Luhan az érkezésekor elfogyasztotta azt a két szemet, ami benne volt.

Nem gondoltam volna, hogy gyógyszerezik. Miért akarja elnyomni a fényét? Ha én úgy vibrálhattam volna, mint ő, ha annyi színem lett volna, mint neki, boldog ember lehettem volna. Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg megjátssza a jókedvét, és az életigenlését, azt nem lehetett így megjátszani, de mégis volt valami, amiért gyógyszert szedett. Valami az ő lelkét is marcangolta, még ha nem is látszott. Amennyire különbözött a külsőnk, a belsőnkben úgy tűnt, volt egy hasonlóan kirágott lyuk.

Hiába koncentráltam a fellépésekre, sokszor bárokban kötöttem ki, és úgy leittam magam, hogy a menedzser alig tudott hazarángatni. Ketyegett az óra, és még mindig nem találtam okot arra, hogy tovább éljek. Kezdett az is idegesíteni, hogy lefotóztak a szórakozóhelyeken, nem akartam, hogy miután meghalok, mindenki arról cikkezzen, hogy alkoholproblémáim voltak. Legalább ezt az egy dolgot az életemben senki ne hamisítsa meg.

Olyan helyet kerestem az utolsó napjaimon, ahová nem jutnak be egykönnyen se a rajongók, se az újságírók. Az InJoy nevű szórakozóhely pont megfelelt erre a célra. Tisztában voltam vele, hogy milyen emberek járnak oda, de kétszer is lefeküdtem Luhannal, úgyhogy talán nem is lógtam ki annyira. Az ital jó volt, a VIP-ban senki nem zaklatott, és a bár fényeiről Luhan jutott eszembe. Nem tudtam beazonosítani, ki lehetett a tulaj, de kiszúrtam egy aranyos, alacsony, vörös hajú srácot, aki egy irattartóval rohangált körbe-körbe, és instruálta a személyzetet. Amikor elhaladt mellettem, elkaptam a zakójának ujját.

– Ülj le ide, kérlek!

– Sehun?! Bocsi, nem vettelek észre – szabadkozott, és helyet foglalt. – Hatalmas a pörgés, mint mindig. Tök kivagyok.

Nem hittem el, hogy mindenhol Sehun barátaiba botlok, és egy pillanatra elgondolkodtam azon, kiadom magam neki, de aztán elvetettem, semmit nem értem volna vele. Mit számít, ha még egy ember megtudja, hogy Sehunnak van egy híresség rokona?

– Nem Sehun vagyok. Taehunnak hívnak. Sehun ikertestvére vagyok.

– Wow, Sehun sosem mondta, hogy van egy tesója.

– Ez bonyolult. Csak annyit akartam mondani, hogy jó a koktél, és szép a szemed.

A fiú irtózatosan zavarba jött, és beletúrt a belőtt hajába, de még így sem tette tönkre. Olyan selymesnek tűntek a tincsei, mint Luhannak. Nem hittem el, hogy mindenről ő jutott eszembe. Miért nem tudom kiverni a fejemből?

– Te most flörtölni akarsz velem? – kérdezte, és beleivatott az italomba. Nem szóltam érte.

– Csinálhatunk mást is.

– Bocsi, de irtózatosan hasonlítasz Sehunra, és kicsit fura lenne.

– Nem gáz. Menj dolgozni nyugodtan. Köszi, hogy leültél.

Nem tudtam meg a fiú nevét, de mivel nem akart velem folytatást, nem is számított. Felültettek, újra, úgyhogy bele kellett törődnöm, nem marad számomra más, csak az alkohol és Luhan emléke. A taxiban ülve azon merengtem, mit kellene tennem, hogy a hátralévő időmet értelmesen töltsem el. Abban biztos voltam, hogy a pénzemet rá fogom hagyni Sehunra, vegyen magának egy sokkal jobb lakást annál, mint amiben lakik, legalább ennyivel támogatni tudom. Xiumint sajnáltam egy kicsit, biztosra vettem, hogy nagyon fog sírni, és magát hibáztatja, amiért nem tudott nekem segíteni, de nem is volt kötelessége. Munkatársak voltunk, bírtuk egymást, ennyi. Senki nem felelhet más döntéseiért.

Az utolsó fellépésemen elsírtam magam, mindent megköszöntem a rajongóknak, mert bár ki nem állhattam őket, mégis miattuk állhattam ott, ahol. Ha nem vették volna a lemezeimet, ha nem nézték volna a klipjeimet, ha nem jöttek volna el a koncertemre, énekelhettem volna a zuhanyrózsának. Egy idolnak kellettek a rajongók, ők biztosították a helyét a cégnél, több hasznukat nem láttam.

Megírtam a felhatalmazást, hogy minden vagyonomat Oh Sehunra hagyom, és felírtam az adatait, nehogy egy másik Oh Sehunt találjanak meg nekem, és a papírt a dohányzóasztalon hagytam. Beültem az ágyba, körbenéztem, rögzítettem a bútoraim képét, az ölembe vettem Maci urat, majd felcsaptam a teli doboz nyugtatót. Gyógyszerekkel tartottam ki eddig, azzal is fejezem be.

A fehér pirulák, mint apró kövek, amiket a tengerparton lehet szedni, a markomban csörögtek. Átszámoltam őket, újra és újra. Ennyi elég lesz.

A telefonom éles sipítása bántotta a fülem, csendben akartam véghezvinni, nem is értem, miért nem halkítottam le. A fülemhez emeltem, és lenyomtam a zöld gombot, mondja csak, mit akar, aztán hagyjon békén. Nem volt szükségem rá, hogy ezerszer újrahívjon, és megszakítson ebben a fontos folyamatban.

– Nincs kedved találkozni? – kérdezte Luhan. Hallottam a rádióból a saját számomat, nem hittem el, hogy megint azt hallgatja.

– Nem érek rá.

– Ne hazudj, már lement a fellépés! Átmegyek. Látni akarlak.

– Ne gyere! Dolgom van.

– De hiányzol.

Ahogy összeszorítottam a markomat, pár szem kiesett, és Maci úr bundáján landolt. Dühös lettem. Nem akartam hazugságokat hallgatni, most nem. Az sem érdekelt, hogy sírok, és Luhan meghallja a hangomból.

– Hiányoztam? Talán inkább Sehun hiányzott. Nem leszek a pótléka. Elegem van abból, hogy mindenkinek csak eszköz vagyok.

Luhan nem válaszolt azonnal, de amikor megszólalt, őszintének tűnt. Fogalmam sem volt, mit gondoljak. Nem ismertem Luhant, bármikor átvághatott. Titokban profi színész is lehetett, az sem lepett volna meg.

– Hülyeségeket beszélsz. Meg akarlak ismerni. Ha annyira zavar, hogy hasonlítasz Sehunra, akkor tessék, mutasd meg, hogy milyen vagy igazából!

– Hogy milyen vagyok? – nevettem fel keserűen. – Üres. Kibaszottul üres. Nincs bennem semmi, csak fájdalom és sötétség. Elegem van az életből. Annyira elegem… – Ezt már szinte csak suttogtam. Tegye már le Luhan! Legyen már vége!

– Akkor engedd, hogy betöltsem az ürességedet. Megpróbálnám.

Ordítani akartam vele. Ordítani, hogy nem ismer, ne akarjon a barátom lenni, ne akarjon tőlem semmit, menjen vissza a saját életébe, törődjön a saját problémáival, szálljon le rólam. Közben mégis úgy vágytam rá, hogy segítséget nyújtson. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Egyre kevesebb erő volt a tagjaimban, a gyógyszerek még mindig arra vártak az izzadt tenyeremben, hogy bevegyem őket. Eldöntöttem, hogy meg fogom tenni, mégis elgyengültem. Úgy éreztem, arra sincs erőm, hogy felemeljem a karomat.

– Leszek a csillagod.

– Nem kellenek csillagok.

– Akkor a napod.

– Az sem kell.

– Akkor mid legyek?

– Semmim. Ne legyél semmim!

Kopogtak, erősen és határozottan, de úgysem tudtam volna kinyitni. Le akartam zárni a beszélgetést Luhannal, hogy újra magam maradjak, a magánnyal, akit már olyan régóta ismerek. Úgy örültem volna, ha ott lebeg mellettem a halál, és csak meg kell kérnem, hogy tegye végre meg. Az életemet viszont én irányítottam, csak annyi volt a dolgom, hogy a számhoz emeljem a tablettákat, és lenyeljem őket. A kavicsokból viszont sziklák lettek, alig bírtam tartani őket, húzták le a kezemet a fantom súlyuk.

– Kinyitnád végre? Még mindig fáj a kezem – sóhajtott fel Luhan a telefonban.

– Te kopogsz?

– Csöngethetek is – ajánlotta, és megnyomta a gombot. A csengő sikítása sokkal rosszabb volt, mint bármi, amit el tudtam képzelni. – Ráfeküdjek?

– Úristen, ne! Ott van a pótkulcs a számlap mögött.

Leejtettem a telefont a fülemtől, és lehunytam a szemem. Úgy ültem ott, mint aki képes ülve bealudni, pedig csak fájt a lelkem, és húzott le a mélybe. Luhan nagy robajjal érkezett meg, aztán satuféket nyomott a küszöbön, valószínűleg nem arra a képre számított, ami fogadta.

– Te meg mi a francot csinálsz? – ugrott oda hozzám, és először a dobozt nézte meg, majd az öklömet kezdte feszegetni. – Engedd el! Engedd el, hallod?

Mivel nem sikerült megszabadítania a gyógyszerek szorításától, más módszerhez folyamodott, szorosan megölelt, a kezemet a testünk közé szorítva, hogy véletlenül se tudjam a számhoz emelni. Nem mintha tudtam volna.

Luhan teste meleg volt, éreztem, ahogy forróság szépen lassan folyik át a testembe, és erővel tölti meg a tagjaimat. Ellazítottam a markomat, és a gyógyszerszemek kipotyogtak belőle, majd kiszabadítottam a kezemet, és Luhan lapockáira vezettem. A homlokomat a vállába fúrtam, és sírni kezdtem.

Luhan próbált csitítani, simogatta a hátamat, a végén szinte már ő lógott rajtam, nem én rajta. Örökkévalóságnak tűnt, amíg ölelt, de gyógyítóan hatott rám, mintha napfényben fürödnék. Akartam Luhan színeit, azt akartam, hogy a fekete világomat rikítóvá, fényessé és kitörölhetetlenné színezze be, tegyen engem is olyan élettel telivé, mint ő.

– Itt maradok – jelentette ki Luhan. Nem kérdezte, nem engedélyt kért, kijelentette.

Úgy, ahogy voltunk, oldalra dőltünk, és egyszerre kapaszkodtam a ruhájába, és Maci úrba. Luhan kinyúlt a központi kapcsolóig, és leoltotta a lámpát.

– Emlékszem, csak sötétben tudsz aludni.

Már arra sem volt erőm, hogy elmosolyodjak, elnyelt az álomvilág. Reméltem, újra szivárványt fogok látni.