Kapcsolatháló (3. évad): 5. fejezet: Becenevek

Luhan:

Nem töltöttünk együtt túl sok időt Sehunnal, talán hetente egyszer – minden pénteken fél négytől ötig – elmentünk shakezni. Olyankor én mindig extra boldog lettem, ittam minden szavát – ami nem volt túl sok –, és rengeteget meséltem neki magamról. Már majdnem mindent tudott rólam, azt leszámítva, hogy meleg vagyok. Ezt nem mertem bevallani, mert nem tudtam, neki milyen a hozzáállása ehhez, és féltem, hogy esetleg megutálna érte. Nem tűnt előítéletesnek, de nekem nagyon fontos volt a barátsága, nem kockáztathattam.

Azért találkoztunk csak fél négykor, mert rajzórája volt, ötkor pedig el kellett indulnia haza, hogy az anyukája ne legyen mérges. Én már rögtön suli után beültem a helyünkre, rendeltem valami apróságot, és megírtam a házit, meg olvasgattam, vagy játszottam a telefonon, amíg Sehun meg nem érkezett. Imádtam, ahogy bejött az ajtón, óvatosan körbenézett, aztán megenyhült a tekintete, amikor meglátott. Szerettem volna rengeteg nézését megismerni.

Ezen a napon azonban valami máshogy történt. Sehun nem egyedül érkezett, hanem azzal a magas, sokhajú sráccal, aki folyton ott volt vele. Az őrületbe kergetett az a tag, hogy nem tud leszakadni Sehunról, de most még jobban idegesített. Belerondított a „randinkba”, bejött a „szentéjünkbe”, úgyhogy igazán elmehetett a fenébe.

– Szia, Bambi – köszöntött mosolygósan a betolakodó.

– Még egyszer így szólítasz, és belefojtalak ebbe az egy korty kávéba – támadtam rá.

– Bocsi – emelte fel a kezét, és becsúszott a boxba. – Nem akartalak megbántani. Nem mindenki díjazza a beceneveimet.

– Chanyeol, mit kérsz inni? – kérdezte Sehun, terelve a témát.

– Fizetem én!

– Én fizetek. Szóval? Mit kérsz?

Még fizetni is akar – gondoltam, amikor eltettem a könyveimet. Sehun a pultnál várta a rendelést. Lehet, csak a féltékenység beszélt belőlem, de úgy éreztem, Chanyeol túlságosan kitünteti a figyelmével Sehunt. Meg kellett tudnom, hogy a ragaszkodása hozzá milyen eredetű. Jól fel kellett mérnem az ellenfelemet, hogy harcolni tudjak ellene.

– Bocsi, hogy olyan bunkó voltam az előbb – kértem elnézést. – Csak nem szeretem, ha könnyű prédának kezelnek. Nem olyan könnyű ám engem elejteni.

– Lehet rád vadászni? – kérdezte nevetve.

– Csak ha érdekel a vadász. Mekkora puskád van?

Chanyeol arcát azonnal elöntötte a pír, és nézett mindenhová, csak rám nem. Szóval meleg, és tetszem neki – konstatáltam. Egy hetero srác nem így reagált volna arra, ha kikezdek vele, hanem egyszerűen hülyének néz. Chanyeol tehát veszélyes elem volt, bár ha igazából én tetszettem neki, és Sehun csak barát volt számára, nekem ez még jól is jöhetett.

– Te most tényleg flörtöltél velem? – kérdezte a mosolyát a nagy kezei mögé gyömöszölve.

– Ja, de te nem jössz be nekem. Bocsika. Nekem ő jön be – intettem a fejemmel Sehun irányába. – Amúgy is, én vagyok az aktív fél.

A legrosszabb történt, ami ilyenkor történhet, Chanyeol elkezdett nevetni. Legszívesebben tényleg belefojtottam volna a kávéba, de Sehun elvitte a csészémet, így csak a virágcserép földjét használhattam volna.

– Legalább jó a hangulat – szervírozta ki a shakeket Sehun, és leült a szokásos helyére, csak most Chanyeol elrontotta a létképet.

– Csak Lu Han mondott egy nagyon jó viccet – törölgette a könnyeit Chanyeol, és belekortyolt a banánturmixba. – Wow. Ez milyen finom! Értem, miért jártok ide.

– Főleg azért, mert csend van – morogtam rá, erősen utalva rá, hogy ő egyáltalán nem csendes.

– Igen, szeretem a csendet – mondta Sehun, amit én már tudtam róla. 1:0 nekem. Idióta Chanyeol, labdába sem rúghatott mellettem.

– Én is – kontrázott a kívülálló.

– Te?! – ráncolta össze a homlokát Sehun. Reméltem, hogy hamar befejezik a beszélgetést, és Chanyeol rájön, hogy el kell húznia.

– Igen. Szeretem a csendet – tartott egy kis szünetet, majd szélesen elmosolyodott. – Amikor alszom.

Tényleg meg akartam ölni. Úgy fel akartam rúgni, hogy egy alkalomra minimum eltiltsanak a pályától, pedig az ilyen szabálysértés nem fért meg az értékrendemben. Nem tudom miért, de Chanyeol kihozta belőlem az agresszív oldalamat.

Az egész pénteki napomat elcseszte a szemét, még hazafelé sem élvezhettem Sehun társaságát, mert nem hazakísérte?! Kikészültem tőle. Elvesztettem egy hetet, pedig minden percet meg akartam ragadni arra, hogy megszerettessem magam Sehunnal, és talán ő is úgy kezdjen el érezni irántam, mint én őiránta.

– Igazából, mondani akartam nektek valamit – nyögte ki Sehun, amikor befordultunk az utcájába.

– Micsodát? – kérdeztük egyszerre tőle. Hogy Chanyeol tényleg nem tudja befogni!

– Nos… – harapta be a száját Sehun, és lesütötte a pillantását. – Van egy lány, aki azt hiszem, hogy tetszik, és… Szóval elhívott randizni a hétvégén, és… Nem tudom, mit kellene csinálnom. Hogyan kell jól randizni?

Úgy megzabáltam volna. Szorosan a karomba zárom, apró, nyugtató puszikat nyomok a homlokára, majd kissé elhajolok, hogy rám nézzen, és akkor végre birtokba veszem a finom, rózsaszín ajkait. Ilyen képek villództak előttem, miközben őrülten zavart, hogy egy lánnyal találkozik.

– Gyere át a randi előtt, és kiképezlek – ajánlotta fel Chanyeol. Túl sokat gondolkodtam, és megelőzött.

– Tényleg? – lelkesült fel Sehun. – Kösz, Chanyeol! Nagy vagy.

– Hát igen! – villantott rám egy elégedett mosolyt a mocsok. Tutira vettem, hogy nagyon kicsi cerkája van.

– Neked nincs valami jó tanácsod, Luhan? – kérdezte Sehun ártatlanul. Hajlamos volt úgy mondani a nevemet, mintha az csak a keresztnevem lenne. – Te biztos nagyon népszerű vagy a lányoknál, olyan szép arcod van.

Nem szerettem, ha az emberek szépnek neveztek, mert szépek a lányok, a virágok, meg a ruhák, én helyes akartam lenni, de Sehunietől bármilyen pozitív jelzőt elfogadtam. Igazából majdnem pocsolyává olvadtam, annyira meghatott, hogy szépnek gondol.

– Ugyan! Luhannak nem is volt még barátnője – legyintett Chanyeol. – Lay mondta, hogy pattintotta az egyik osztálytársát, aki pedig jó csaj.

– Ki a faszom az a Lay? – förmedtem rá. Dögöljön meg, hogy jár a szája!

– Nem tudom, valami kínai srác, akinek kimondhatatlan neve van, ezért neveztem el Laynek. Chips volt a kezében, amikor bemutatkozott.

Yi Xing! – ért a felismerés. Mindig chipset rágcsált, ha fizika órán dolgozatot írtunk, mert abból teljesített a legrosszabbul: mindig egy ponttal lett éppen csak ötös. Ha nekem ilyen bajom lett volna, a szüleim boldog emberek. Ehelyett erős hármas voltam minden reáltantárgyból, a zenét, az irodalmat és a történelmet viszont szerettem.

– Csak azért nem volt még barátnőm, mert egyik csaj sem fogott meg – magyarázkodtam. – Mert? Neked volt már csajod? – ütöttem vissza a labdát.

– Nem, de itt most nem én vagyok a lényeg, hanem Sehunie.

Végül annyira kínosra sikeredett a beszélgetés, hogy Sehun nem firtatta tovább a dolgot, és miután elköszönt tőlünk, besietett a házba. Én meg azonnal nekiugrottam Chanyeolnak, és őt okoltam mindenért, pedig csak én voltam túl nagy idióta. Nagyon reméltem, hogy Sehun nem haragszik rám, amiért nem adtam neki tanácsot, bár nem tűnt olyan srácnak, aki fenn akadta az ilyesmin.

– Amúgy sok sikert Sehunnal – jegyezte meg Chanyeol, miután abbahagytam a szóáradatot. – Én majd hétvégén megtanítom csókolózni.

Egy hajszál választott el attól, hogy jól seggbe rúgjam, de megiramodott, és a hosszú lábaival hamar lehagyott. Csak bámulhattam, hogy elnyargalt a messzeségbe, és nagyon reméltem, olyan messze fut, hogy többé vissza sem jön.

Baekhyun:

– Mama, apa bánt! – ragadtam meg az anyám kosztümét, és belefúrtam az arcomat az anyagába.

– Már miért bántana, szívem? – kérdezte mosolygós hangon, és megsimogatta a fejem.

– El akarja venni a madáretetőmet! – panaszoltam. – Azt mondta, hogy már túl nagy vagyok hozzá. De anya! Nekem kell az a madáretető. Ott lakott Jaerri.

Jaerri életem egyetlen háziállata volt. Egészen pontosan erkélyi, mert Jaerri, a kismadár a madáretetőben lakott, miután megsérült a szárnya, és átalakítottam neki a kuckót. Mindig vittem neki enni, gondoskodtam róla, eljárkáltam vele az állatorvos bácsihoz, és Jaerri meggyógyult, mire eljött a tavasz. Az etető azóta ott lógott az erkélyen, néha megtörölgettem a tetejét, de miután Jaerri kirepült belőle, és többé nem jött vissza, nem etettem benne madarakat.

– Baekhyun, elegem van már belőled! – ért le apa az emeletről. A kezében ott lóbálta a Jaerri otthonát, készen arra, hogy kivigye a kukába. – Nem vagy már gyerek! Mindig jössz ezekkel az ostoba elméleteiddel, és úgy csinálsz, mintha óvodás lennél.

– Ez nem is igaz! – kiabáltam vissza neki. – Az Jaerri otthona, és te ki akarod dobni. Te mit szólnál, ha én is kidobnám a házadat a kukába?

– Te is a házamban élsz! – rivallt rám. – Viselkedjél most már felnőttként! A madáretető kimegy a kukába, te pedig szobafogságot fogsz kapni, ha tovább hisztizel.

– Mama! – kiáltottam fel elkeseredetten, és elkezdtem sírni.

Oké, ez van, sírni szoktam. Hisztis vagyok alapból, de apa mindig megoldja, hogy a veszekedések végén elsírjam magam. Mintha direkt kínozna. Nem értettem, kit zavar Jaerri háza az erkélyemen, főleg, hogy a szobám a kertre néz, tehát még a vendégek sem látják, ha megérkeznek.

– Drágám, szerintem az a madáretető nem árt senkinek – kelt a védelmemre anya. Mindig az én pártomat fogta. – Lefestjük, levágjuk a rácsokat, és Baekhyun használhatja télen igazi madáretetőnek. Még biológia órára is jó kísérlet.

Azonnal felkaptam a fejem, és hevesen bólogattam, de azt nem osztottam meg a szüleimmel, hogy a középiskolában már nem kísérletezünk ilyesmivel, csak szövettant tanulunk, meg izmokat, meg mindenféle hülyeséget. Még abba is kész voltam belemenni, hogy Jaerri házába más madarak egyenek, csak apa ne dobja ki.

– Jól van, de cserébe ötösnek kell lenned biológiából – lóbálta meg a madárházat apa, és visszavitte az emeltre.

– Ezért kellett úgy sírni? – törölte le a könnyeimet anya. – Már nem vagy kisfiú Baekhyunie.

– Tudom, de neked mindig a kisgyereked leszek – öleltem meg szorosan.

Imádtam anyát, mert ő is imádott engem. Jó, nem csak ezért imádtam, hanem mert kedves volt, gondoskodó, finom sütiket sütött nekem, sosem felejtette le a születésnapomat, és folyton arra bátorított, hogy legyek határozott és nyitott az emberek felé.

– Mama, áthívhatom hétvégére az egyik iskolatársamat?

– Nem tudom, kicsim. Apuval vendégeink lesznek, neked is itt kellene lenned.

– De Minseok rendes, szerintem a vendégekkel is jól kijönne, és úgysem kellek én az egész beszélgetésre. Köszönünk, eszünk pár sütit, aztán kimegyünk a kertbe.

Sokáig tartott, amíg meggyőztem, de végül sikerült. Szerettem volna, ha Minseok átjön, és nem csak a kóruspróbák után beszélget velem. A suliban alig lógtunk együtt, nagyon sokat tanult, és nekem is megvoltak a barátaim a saját osztályomban, úgyhogy kevés időnk maradt egymásra. Ez egy jó alkalom volt arra, hogy jobban megismerjük a másikat.

– Jó napot kívánok, Byun Baekhyun vagyok, Minseok iskolatársa. Azt szeretném megkérdezni, hogy nálunk aludhat-e a hétvégén? Itthon lesznek a szüleim, és vigyázunk rá, meg visszük és hozzuk kocsival, nem kell aggódni. Ha mégis aggódnának, megadom a telefonszámunkat – szavaltam, de azért ott volt a kezemben az előre megírt szövegem. Öt percig tartott, amíg megfogalmaztam úgy, hogy ne legyen túl nyalós, de azért tutira elengedjék hozzánk a fiúkat.

– Szia, Baekhyun, szívesen átmegyek – nevetett bele a kagylóba Minseok. – És nem kell vinni, meg hozni, oda találok, ha megadod a címet. Vigyek magammal valamit?

– Filmeket. Rengeteg filmet. Egész éjszaka mozizni akarok.

Brutálisan izgatott lettem. Annyira felpörögtem, hogy mire Minseok átjött, már el is fáradtam az izgulásban. Az éjszakai filmezésből tehát inkább csillaglesés lett. A kertbe nem feküdhettünk ki, mert a kertész fellocsolta az egészet, de az erkélyemre kivittünk napágyat, jól betakaróztunk, és onnan néztük a csillagokat.

– Ismered a csillagképeket? – kérdezte Minseok szürcsölve. Anya csinált nekünk forró csokit.

– Elvileg igen, de sosem találom meg őket az égen. Mindig máshol vannak.

Minseok nagyon sokat nevetett rajtam, pedig nem akartam én külön vicces lenni. Olyan szépen nevetett, csilingelően, szívből jövően, igazian. Apáék munkatársai mindig csak megjátszották a nevetést, annyira idegesítőek voltak, utáltam velük beszélgetni.

Minseok különórát tartott nekem csillagászatból, és megmutatta az erkélyemről látható csillagképeket. Felajánlottam neki, hogy másnap este menjünk le a kertbe, és nézzük meg távcsővel őket, ami nagyon tetszett neki. Reméltem, tényleg jól érzi magát velem.

– Láttam a farkasos könyveidet – bökött a fejével a szobám irányába. – Ennyire szereted őket?

– Igen. Egyszer általános iskolában elmentünk egy vadasparkba, és azonnal beleszerettem a farkasokba. Olyan szépek. Szerettem is volna egyet, de apa nem engedte. Pedig olyanok, mint a kutyák, csak nagyobbak és bundásabbak. Nem tudom mi a baja velük. Én biztosan nem akarnék betörni egy olyan házba, amit egy farkas véd.

Minseok ismét nevetett, és én megint élveztem a hangját. Énekelni is gyönyörűen énekelt, kicsit irigyeltem érte, de sosem féltékenykedtem. Nekem sokat kellett gyakorolnom, hogy szépen szóljon a hangom, de a tanárnő azt mondta, van tehetségem hozzá, és szép a hangszínem. A zuhany sokat mesélhetett volna.

– Wolfie – szólalt meg Minseok.

– Hmm? Mi? Micsoda?

– Így foglak hívni. Farkaska. Wolfie. Aranyosan hangzik, nem?

– De… – jöttem zavarba, és az orromig felhúztam a plédet. Még soha senki nem adott nekem becenevet, de örültem neki. Ez volt Minseok első ajándéka, a bizonyíték, hogy a barátja vagyok.

Kris:

Rohadt fárasztó volt hétvégente melózni, mert nekem még az is nehezemre esett, hogy iskolaidőben felkeljek, hát mit mondhattam zöldséges kisegítőként?! Mégis meghoztam ezt az áldozatot azért, hogy elég pénzem legyen, és megvegyem azt a két nyakláncot a kirakatból. Féltem ugyanis, hogyha sokáig várok, elviszik. Taónak nem volt elég pénze rá, úgyhogy nekem kellett állni mindkettőt. Nem, mintha baj lenne, hogy csak én fizetek, de megkeresni a betevőt rá, nem volt könnyű feladat.

– Édesem, én nagyon örülök, hogy dolgozol, de ne menjen a tanulmányod rovására – mondta anya, amikor zsinórban a harmadik kettesemet hoztam biológiából.

– Anya, én tanultam rá.

– Tényleg? – kérdezte kétkedően.

– Jó, átolvastam – korrigáltam. – De ez nagyon nehéz, és teljesen felesleges. Te például tudod, hogy mi az a hipotalamusz?

– Hát… – gondolkodott el, és a vágódeszkára tette a fakanalat. – Gondolom, valami víziló.

– Én is erre gondoltam elsőre, de most valami agyi dolgokat veszünk, úgyhogy tutira nem a víziló agya. A tanár csak aláhúzta, nem írta oda a jó választ. Látod? Pikkel rám. Most egész életemben szenvedhetek, hogy nem tudom, mi az a hipotalamusz.

Ha magamat kellett mentegetni, jól tudtam beszélni, ha a tananyagot kellett felmondani… Arról inkább ne beszéljünk! Ennél már csak az volt jobb, amit Tao mesélt. Feleltették fizikából, és mivel nem tudott egy árva szót sem, kínaiul elmondta a tojásrántotta receptjét, és kapott rá egy hármast. Igaz, kellett hozzá az osztály kínai stréberének a segítsége, aki bekamuzta, hogy Tao „elég pontatlanul, de jót mondott”. Kár, hogy nálunk senki nem volt stréber, valamiért az én osztályomban a legjobb tanuló is csak erős négyesig jutott. Egyre biztosabb voltam benne, hogy az osztályok felosztásánál diszkrimináció történt.

– Megjött apád. Mutasd csak meg neki a dolgozatodat! – parancsolta anya.

– Apa, meg kell mutatnom a dolgozatomat – közöltem vele, és a kezébe nyomtam a papírt. – Te tudod, mi az a hipotalamusz?

– Mit tudom én! Valami víziló, nem? – rántott meg a vállát.

–  Anya, apa is azt mondja, hogy víziló! – kiáltottam be a konyhába. – Ez a tanár hülye.

Többet nem esett szó se a hipotalamuszról, se a biológia dolgozatomról, apa inkább arról faggatott, milyen a hétvégi munka. Röviden elpanaszoltam neki, hogy milyen rabszolgamunkát kell végeznem, de azt mondta, ez is a része annak, hogy felnőtté váljak. Én azért kihagytam volna. Mennyivel jobb lenne már, ha csak úgy dőlne a lé, és nekem semmit nem kellene csinálnom érte.

 – Yifanie, feküdj hamar, mert holnap nem fogsz tudni felkelni!

– Jó, anya, csak felhívom Taót. Azt mondta, besegít a melóba. Neki is kell a zsé.

– És mire kell nektek ennyire az a bizonyos zsé? – Anya olyan vicces volt, amikor szlenget használt. – Ugye nem valami rossz dologra?

– De, csak arra. Drogra, piára, meg nőre.

– Adok én neked! – csapott meg a konyharuhával. Jobban csípett, mint számítottam rá.

Anyában király volt, hogy nagyon laza, de néha nem értette a viccet. Apa bezzeg mindig tudta, hogy mit gondoltam, mi az, amit csak szórakozásból mondok, és mi az, amit teljesen komolyan. Nem drogoztam – azt az egy füves cigit leszámítva –, nem ittam, csak egy-két alkoholmentes sört nyaranta apával, és barátnőm sem volt még. Azt nem kellett tudniuk, hogy már nem vagyok szűz.

– És most komolyan? Mire kell a pénz? – kérdezte anya, sokkal nyugodtabban.

– Taónak akarok venni egy barátságnyakláncot. Ő nem engedheti meg magának.

– Szegények? – kíváncsiskodott anya. Ezt tőle örököltem.

– Szívem, ilyet nem kérdezünk – szólt bele apa. Néha úgy csinált, mintha tíz évet rávert volna anyára, pedig csak egy évvel volt idősebb nála.

– Bocsánat. Csak olyan sovány az a gyerek. Eszik rendesen? Holnap dupla adag tízórait csomagolok. Yifanie, az egyiket add oda a barátodnak!

Nagyon nehezen jutottam el a telefonig, mert el kellett mondanom anyának, hogy mit szeret Tao, és közben még ezer dolgot kérdezett róla. Apa inkább bevonult a nappaliba olvasgatni, mielőtt megtudja tőlem Tao egész életét. Nem voltam pletykás, és jól tartottam titkot, csak annyit mondtam anyának, amennyit tudhatott. Például azt nem kötöttem az orrára, hogy Tao nevelőapja valószínűleg alkoholista, csak annyit említettem meg, hogy nagyon szigorú, és nincs jó viszonyban a fogadott fiával.

Mire odaértem a telefonhoz, már tizenegyre járt az óra, és tartottam tőle, hogy Taót megbüntetik, ha ilyenkor keresem, de meg kellett tárgyalnom vele, mikor és hol találkozunk.

– Jó estét, Wu Yi Fan vagyok. Zi Taóval szeretnék beszélni – kezdtem. Tao azt mondta, illedelmesen kezdjem, mert sosem lehet tudni, ki kapja fel a kagylót.

– Egy pillanat. Mindjárt bemenekítem a telót a szobámba – válaszolt Tao halk, elfojtott hangon.

Némi recsegést követően már tiszta volt a terep, és lebeszélhettük, hányra jöjjön a munkahelyre, és mit kell majd ott csinálnia. Tao nagyon erős volt, és nem vetette meg a munkát, azt mondta, ő is serényen gyűjt valamire, de azt nem árulta el, hogy mire. Nagyon reméltem, hogy nem a nyakláncot akarja megvenni nekem, mert akkor összesen négy láncunk lenne, pedig csak két fejünk van.

Hiába volt még csak fél egy, nagyon álmos voltam, és majdnem bealudtam Tao élménybeszámolóján. Amikor megnéztem, a wushu nem tűnt túl izgalmasnak, de ő rengeteget tudott beszélni róla. Lehetett volna wushu kommentátor, vagy valami edző, mester, vagy hogy is hívják ott a tanárokat, simán el tudtam volna képzelni egy ilyen munkakörben.

– Taozi, mindjárt elalszom.

– Hogy? – emelkedett meg a hangja, amitől szinte azonnal kipattantak a szemeim.

– Mi? Hogy? Merre? Én nem alszom.

– Az előbb azt mondtad, hogy Taozi.

– Bocsi. Olyan fáradt vagyok, hogy összekevertem a szótagokat.

– Igazából, ez nem is hangzik rosszul…

– Majd mondd a csajodnak, hogy hívjon így. Én meg kérem a copyright-ot.

– Hogy mit? Mit kérsz?

– Szerzői jog. Bocsesz, már tényleg nagyon kivagyok.

– Jó éjszakát, Yifanie.

Oké, ez rendesen zavarba hozott. Taónak tök aranyos hangja lett, amikor zavarba jött, vagy egyszerűen csak cuki üzemmódba kapcsolt, és engem ki lehetett K.O.-zni az aranyossággal. Ha arra gondoltam, milyen barátnőt szeretnék a jövőben, mindig valamilyen cuki kiscsaj jutott eszembe, aki alacsony, természetesen aranyos és ártatlan. A megjátszósokat nem szerettem, akik csak azért aegyóznak, hogy megnyerjék maguknak a kiszemelt srác szívét. Az ilyen viselkedéssel ki lehetett kergetni a világból.

– Ja, neked is jó éjt, Taozi! – nevettem bele a kagylóba, szegény barátom percekig várhatta, hogy megszólaljak.

Miután letettem a kagylót, nem kellett ringatni, hogy elaludjak, és a reggel túl hamar eljött. Egyetlen pozitívumot találtam csak az ébredésben, anya hozott nekem langyos tejet és csokis sütit.

Kapcsolatháló (3. évad): 4. fejezet: Minden háznál más a szokás

Suho:

Kéthónapnyi dolgozatjegy után a szüleim meg voltak elégedve a teljesítményemmel. Mint mindig, most is mindenből ötöst kaptam, a tanárok szerettek, az osztályom elfogadott, és keresték a társaságomat. Egy dolog azonban megváltozott az általános iskolához képest, áthívtam magamhoz a barátaimat.

Baekhyun és Jongdae szájtátva bámulták a házat, és kicsit kellemetlenül éreztem magam, amiért ilyen kivételesnek ítéltek meg, szerettem volna áltagos srác lenni, de apa igényelte a fényűzést. Azt mondta, ha áthív magához egy ügyfelet, annak látnia kell, hogy nincsenek anyagi problémáink, és bizalommal köthet velünk üzletet.

– Nem merek enni a villával – jegyezte meg Baekhyun, amikor az egyik cselédlány behozta a süteményt.

– Egyél nyugodtan, nem piszkos – értettem félre az aggályait.

– Persze, ez egyértelmű. Én az árára gondoltam. Mi van, ha elrontom?

– Durva lenne, ha elrontanád – kuncogott Jongdae. – Miből vannak a fogaid, gyémántból?

Erre Baekhyun válaszul megcsattogtatta a fogait, majd hangosan felnevetett. Kedves, csilingelő hangja volt, nagyon kedveltem, hogy mindig olyan életvidám és energikus. Jongdae vele ellentétben kissé lusta volt, de nagyon jó humorú, sokat lehetett nevetni rajta. Mindketten rendelkeztek valami olyannal, ami nekem nem volt, talán éppen ezért barátkoztam velük.

– Üdvözletem a fiataloknak – jelent meg apám a nappaliban, kissé rosszálló hangon. – Mi ez a nagy viháncolás?

– Apa, ők a barátaim – pattantam fel, és a fiúkra mutattam.

Mindketten illedelmesen bemutatkoztak, és kifogástalanul meghajoltak, de apa továbbra is bosszúsnak tűnt. Ahogy elhaladt a dolgozószobája felé, intett, hogy kövessem. Gyorsan elnézést kértem a fiúktól, majd bementem a faborítású, komoly szobába.

– Miért nem a tanulással foglalkozol? – szegezte nekem rögtön a kérdést.

– Nem maradnak sokáig.

– Nem baj, ha a Byun fiúval barátkozol, az apja neves üzletember, de a másik, az a Kim... Kicsoda? Mit lehet tudni a szüleiről?

– Nem tudom, hogy mit dolgoznak a szülei, de Jongdae nagyon rendes srác. Kedves és segítőkész.

– Az senkit nem érdekel. Tudd meg, hogy mivel foglalkoznak a szülei, és ha nincsen hasznodra a barátsága, felejtsd el! Nincs szükségünk felesleges rakományra a hajónkon.

Utáltam a hajókat. Szívből gyűlöltem őket. Gyerekkoromban folyton hajókat kaptam ajándékba, nyaranta jachton süttettem a hasamat, de amikor megtudtam, hogy a hajó a családunkat jelképezi, és az családi üzletet, megutáltam az egészet. Az apám kiskoromtól kezdve arra akart nevelni, hogy csak magammal foglalkozzak, és a kapcsolataimat az üzlet és az érdek határozza meg, de én ezt nem akartam. Mégsem mondhattam ellent, a sorsom megpecsételődött a születésem pillanatába, a barátaimból azonban nem engedtem. Nem érdekelt, mivel foglalkozik Jongdae családja, ragaszkodtam a barátságoz.

– Apukád haragszik, hogy az ezüstvillátokkal eszünk? – kérdezte Baekhyun aggódva. Még mindig nem nyúlt a sütihez.

– Dehogy, csak szólt, hogy a házival is foglalkozzunk. Nincs semmi gond – hazudtam elbővülő mosollyal.

Baekhyun végül legyőzte az aggályait, és belekóstolt a süteménybe, majd rögtön megevett még egyet. Jongdae lassan evett, és közben folyamatosan engem figyelt, mintha elemezne. Kissé zavart, és zavarba hozott, hogy így vizslat, de nem mertem szólni, hogy hagyja abba.

– Ez brutál finom volt – fújta ki magát Baekhyun. – Te mindig ilyen finomságokat eszel? Meg sem látszik rajtad.

– Ritkán eszem édességet. Ezt most csak miattatok rendeltem – vallottam be.

– Nem szereted? – kérdezte Baekhyun, hatalmas, értetlen tekintettel.

– De, szeretem, csak ritkán eszek, hogy el ne hízzak.

Ezt a választ megfelelőnek találta, majd a lábát kezdte lóbálni, kipillantva a kertbe. Nem bírtam nézni, ahogy szinte ordítja felette egy hirdetőtábla, hogy menjünk ki, így felvetettem az ötletet, és Baekhyun volt az első, aki kirohant.

A kert ismételten ámulatba ejtette őket, a kertész tényleg jó munkát végzett. A fű zsenge zöld volt, és egyenletes, a virágos kertben gyönyörű színek pompáztak, a fákat és a tujákat formára vágták. Baekhyunt mégis a medence nyűgözte le.

– Ebben milyen jót lehet fürödni nyáron – bámult le az aljára.

– Ha akarod, átjöhettek majd. Tartunk egy partit.

– Az király lenne! – lelkesült fel, és Jongdae is osztotta a véleményét.

Nem tudtam mit kezdeni a pénzemmel és a gazdaságommal, így ha arra használhattam, hogy a barátaimat boldoggá tegyem vele, akkor megérte, hogy ilyen családba születtem.

A további sziesztát a szobámban töltöttük, hogy apa ne legyen mérges, azt mondtuk, tanulunk, de miután megírtuk a leckét, inkább konzoloztunk, meg videókat néztünk a neten, úgyhogy, amikor Baekhyun elment kóruséneklésre, már jócskán megszegtem a napi beosztásomat.

– Hihetetlen, hogy mennyire ereje van – csóválta meg a fejét Jongdae. – Kár, hogy nem sportol, tutira nyerne a futóversenyen.

– Biztosan azért, hogy legyen ereje a tanuláshoz.

– Téged is ezért kényszerítettek az unalmas informatikára? – szegezte nekem a kérdést.

Meglepett ez a kérdés, főleg azért, mert azt feltételezte, hogy nem önszántamból választottam az informatikát. Érdekelt az elektronika, és úgy gondoltam, az ott elsajátított tudást még felhasználhatom az életben, de abban igaza volt, hogy a szüleim nem engedték, hogy sportoljak. Egészen pontosan, olyanokat, amiket az iskolában ajánlottak.

– Én választotta az infót. Egyébként pedig, sportolok. Golfozok és squashozom.

– Az mi?

– Fallabda.

– Áh, értem – vakarta meg az állát, majd kényelmesen hátra dőlt a kanapémon. – Csupa elit sport. Csoda, hogy nem teniszezel.

Nem akartam mondani, hogy általánosban versenyszerűen teniszeztem, csak megsérült a könyököm, és a szüleim azt mondták, maximum hobbi szinten folytathatom. Jondgae láthatóan piszkálni akart, kihozni a sodromból, vagy egyszerűen csak őszinte beszédre bírni, és ez egyszerre dühített fel, és ámított el.

– És a te szüleid mit szólnak a footballhoz?

– Azt, hogy: „Jól teszed, fiam! A csapatmunka a legfontosabb!” – utánozta, valószínűleg az apja hangját, nagyon viccesen. – A fater szereti a focit, és mindig kijött a meccseimre.

– Melyik csapatban játszottál?

– A suliméban – nevetett fel. – Nincs nekünk pénzünk arra, hogy benyomjanak egy hivatásos klubba, és lehetőleg még pályára is kerüljek.

Nem mondhattam el apának, hogy Jongdae családja nem elég gazdag. Biztosan nem éltek rosszul, hiszen fizettek tandíjat, és nem mellesleg az osztálytársam lett, ami azért jelent valamit, de nem ütötte meg a mércét. Falaznom kellett neki, úgy beállítani, mintha a mi szintünkön lenne, akkor apa nem tiltott el tőle.

– És focista akarsz lenni? – kérdeztem kíváncsian.

– Dehogy. Annyira nem vagyok jó. Ez csak hobbi.

– Akkor mik a terveid?

– Fogalmam sincs. Mindek gondolkodjak még ezen? Csak tízedikesek vagyunk. Lazíts!

Bárcsak lazíthattam volna, de az én életemben minden nap egy kihívás volt, teljesítendő feladat. Mégis, úgy éreztem, ha Jongdae továbbra is mellettem marad, gazdagodhatok olyan élményekkel, amelyekre majd szívesen gondolok vissza a suli végeztével.

Jongin:

– Egyél még, kicsim! – tolta közelebb hozzám a húsos tálat a nagymamám. – El fogsz fogyni!

– Mama, már így is degeszre tömtem magam, és nem is vagyok sovány. Sőt! Fogynom kéne.

– Normális vagy, te gyerek? – csapott fejbe játékosan a mama egy összetekert újsággal. – Miyeon, hallod, mit mond a fiad? Ki tanította neki ezt a badarságot?

Anya századszorra is megpróbálta elmagyarázni a nagyinak, hogy nincs semmi baj a testképemmel, csak azért szeretnék vékonyabb lenni, hogy kecsesebbnek tűnjön a táncom, de a nagymama ezt nem értette meg. Sosem értette meg, ő csak annyit látott, hogy az unokája válogat, nem eszik meg négy-öt szelet húst, mint az apja. Nem azért, hogy bántsam, de apa pocakján meg is látszott a nagyi gondoskodása, de ettől csak még kedvesebbnek tűnt. Apa nagyon jó kedélyű ember volt, és mindig bátorított, bármibe is kezdem bele. Vele tanultam meg biciklizni, ő tanított meg fára mászni, és minden sportversenyemen, majd később táncelőadásomon drukkolt. A családban inkább anya volt az, aki a karrierjére összpontosított, és ő látta el anyagilag is a családot, de ez a mamámon kívül senkit nem zavart.

– Miyeon, már megint olyan flancos vacsorára mész? Nem vagy elégedett a főztömmel?

– Nagymama, már mondtam, hogy ez munka. Nem enni megyek oda, hanem kapcsolatokat építeni.

– Kapcsolatokat? – háborodott fel a mama. – Az én fiam mellett? Hogy képzeled?

– Jaj, nem olyanokat, nagymama! Üzleti kapcsolatokat. Tudja, mint Ön a piacon, amikor azért barátkozik, hogy más varrja meg a lyukas zokniját.

– Mit tehetnék mást? – kérte ki magának a nagyi. – Ha a menyem még arra sem ér rá, hogy az anyósáról gondoskodjon, fel kell találnom magam. Én már öreg vagyok ahhoz, hogy zoknit stoppoljak. Szegény remegő kezeim nem tudják tartani a tűt, és az öreg szemem már nem lát jól.

Nem akartam megjegyezni a nagyinak, hogy az öreg szeme mindig nagyon jól látja, hogy a szomszédok mit csinálnak, és a fájós kezeivel isteni süteményeket tud sütni, nem szabadott beleszólni a két nő háborújába, ezt apával már korán megtanultuk.

Az egész családomban az volt a legviccesebb, hogy a látszat ellenére mindenki nagyon szerette a másikat, és képesek lettek volna tűzbe menni egymásért, csak két dudás nem fért meg egy csárdában, ahogy a nagyi szokta mondani.

– Mama, elmentem táncolni – nyomtam puszit a ráncos arcra.

– Jól van, fiacskám. Aztán ügyesen tekeregjél – paskolta meg az arcomat.

A mama egyetlen egyszer jött el megnézni a táncomat, azóta folyamatosan azt mondta, hogy ez nem is tánc, hanem kígyómozgás, és úgy kitekerem magam, mintha nem is lennének csontjaim, de csak nevettem a megállapításán. Szó, mi szó, nem ehhez volt ő hozzászokva.

– Anya, elviszel? – kérdeztem, miközben felvettem a cipőmet.

– Igen. Igyekezz! Hátul leszek apádnál.

Apa minden szabadidejét a kertben töltötte, és azon ügyködött, hogy a faház, amiben annyit játszottam gyerekként, elég erős legyen ahhoz, hogy elbírja a mostani súlyomat is. Azt mondta, felső középiskolásként már barátnőzni fogok, és nincs is annál romantikusabb, mint a fa tetejéről nézni a csillagokat, úgyhogy megfeszítetett tempóval fűrészelt, kalapált, és festett. Nem éreztem úgy, hogy barátnőt szeretnék magamnak, lekötött a tanulás, meg a tánc, de ráhagytam. Úgysem lehetett volna lebeszélni róla.

Leellenőriztem, minden nálam van-e, majd hátra mentem, hogy szóljak anyának, indulhatok, de el volt foglalva. Apával csókolóztak szerelmesen, mintha még mindig a kapcsolatuk elején tartanának, és én nem akartam nézni, ahogy a szüleim csőröznek.

– Itt vagyok – jeleztem neki, eltakarva a szememet. – Menjünk, mert nem akarok kési.

– Persze, kicsim – köhintett anya, és elsietett mellettem, elhúzva a kezem a szemeim elől.

Odaintegettem apának, aki széles mosollyal intett vissza, majd felhúzta a kendőt az arca elé, és tovább folytatta a farigcsálást.

Útközben anya ezerszer megkérdezte, hogy biztosan elég üzletasszonyosan néz-e ki, és én kötnék-e vele üzletet, ha nem lennék a fia, de nem tudtam elégszer elmondani neki, hogy gyönyörű. Annyira fiatalos volt, az alakja csodás, a haja pedig mintha selyemből lett volna, teljesen megértettem, hogy apa még mindig őrülten szerelmes belé.

– Ügyes legyél – adott puszit a homlokomra, amitől nagyon gyereknek éreztem magam, majd utánam integetett, és elhajtott a fekete Audival.

Nem győztem letörölni a vörös rúzsát a homlokomról, amikor beléptem a terembe, és belenéztem a tükörbe, pontosan úgy néztem ki, mint aki lefejelt valamit. Nem baj, még mindig jobb, mintha látták volna, hogy anyám kisfiúnak kezel.

Tao:

Yifan nem volt az a szarozós típus, egyszerűen közölte velem, hogy suli után menjünk át hozzám, mert mutatni akar valamit, amit nála nem lehet. Egyáltalán nem örültem neki, hogy át akar jönni. Én már voltam náluk rengetegszer, és csodálatos családja volt, az anyukája, kedves, törődő, és gyönyörű, az apja nagyon jófej. Imádtam, azt kívántam, bárcsak nekem is olyan apám lehetne, mint ő, de bilibe lógott a kezem. Az apám meghalt, amikor gyerek voltam, a nevelőmet meg mindennek nevezhettem, csak apának nem.

– És nem lehetne a parkban? Mindenképpen hozzám kell átmenni? – kérdeztem a szünetben.

– Most mit rinyálsz? Azt mondtad, a szüleid dolgoznak. Tiszta a terep. Hidd el, megéri!

Fogalmam sem volt, mit akar mutatni, de rohadtul nem akartam, hogy átjöjjön. Az ő házuk olyan szép volt, rendes, tiszta, otthonos, a miénk meg egy szégyen. Bevallom, szégyelltem, hol lakom, és nem akartam, hogy lássa. Anya mindent megtett azért, hogy otthonossá tegye, de az a részeg barom folyton összetörte a dolgokat, amikor hazatámolygott, így inkább nem költöttünk semmi értékesre.

Egész nap győzködtem Yifant, hogy ne jöjjön át, és a végén kezdett már nagyon mérges lenni rám. A fejemhez vágta, hogy én is voltam nála, és most már igazán ideje, hogy én is meghívjam, mert a barátoknál így szokás. Ezzel legyőzött. Nem voltak barátaim, csak ő, és azért, hogy ezt megtartsam, bármire képes voltam.

Már akkor égett a pofám, amikor elértünk a kerületig, Yifan nem ehhez volt szokva. Rendes családban nőtt fel, és abból, amit kivettem a szavaiból, gazdagok voltak a nagyszülei. Nem is értettem, miért barátkozott egy olyan csóróval, mint én.

– Sajnálom – mondtam, amikor kinyitottam az ajtót, és beinvitáltam.

Yifan nem tűnt sokkosnak, nem is undorodott, csak ledobta a táskáját a cipők mellé, majd kotorászni kezdett. Amikor előhúzott egy cigisdobozt, nem értettem, miért kellett ezért annyira titkolózni. A parkban is nyugodtan füstölhettünk volna.

– Hétvégén voltam egy buliban, és ezt nyomták a kezembe – húzott elő a dobozból egy tekert cigarettát. – Kipróbáljuk? – kérdezte izgatottan.

Nagy volt a kísértés, de nem lehettem teljesen nyugodt, így az ablak mellé húzódtunk, nehogy a szag beivódjon bármibe, és az anyám megsejtse, hogy mit szívtunk. Yifan kezdte, és a fintorából ítélve, nagyon szar íze lehetett, de azért én is beleszívtam, és tényleg nagyon rossz volt.

– Mit szeretnek ebben? – kérdeztem undorodva.

– Nem tudom, de valamiért sokan tolják. Szívjuk el, lehet, hogy később hat.

Így tettünk, de se öt perc múlva, se tíz perc múlva, de még fél óra elteltével sem éreztem máshogy magam. Kétségtelenül volt fű a dohány mellett, ez érződött a szagából, de vagy túl kevés, vagy túl silány termék, így nem hatott egy kicsit sem.

– Ezek átbasztak – csóválta meg a fejét Yifan, és kidobta a csikket az ablakon. A szűrő öt emeletet esett, egyenesen a házvezetőnő kedvenc rózsabokrába, sejtettem, mennyire örülni fog, ha meglátja.

Megkínáltam Yifant üdítővel, és még ropit is találtam a konyhaszekrényben, de nem volt se playstationöm, se menő filmjeim, csak a kábeltévét nézhettük, viseletes, öreg, doboztévén, de Yifan nem panaszkodott.

– Sajnálom. Tudom, hogy nagyon gáz a lakásunk – hajtottam le a fejem, és a körmömet piszkáltam.

– Dehogy is – hazudta. – Úgy veszem, mintha időt utaztam volna. Menő. Retro.

Semmi menő nem volt az otthonomban, de rendes volt tőle, hogy nem vágta az arcomba, hogy egy csóró gyökér vagyok. A nevelőapám nem fizetett nekem az iskolán kívül semmit, az a kevés zsebpénz meg, amit anyám adott, arra volt elég, hogy kaját vegyek magamnak a suliba. A régi haverokkal még volt, hogy elmentünk lopkodni, és eladtuk az elcsent rágókat, cukorkákat, vagy éppen vattapamacsokat, attól függött az áru, mit tudtunk leemelni a szállító platójáról. Az ilyen ügyletekből félretett pénzből tudtam venni magamnak olyan ruhákat, amikkel azt a látszatot kelthettem a suliban, hogy középosztálybeli vagyok, és nem csesztetett senki a csóróságom miatt.

– Mi a faszom itt ez a szar? – jött meg a mostohafaterom, és rúgott bele Yifan útban hagyott táskájába.

– Elnézést, uram! Az az enyém. Bocsánat, hogy ott hagytam – pattant fel Yifan, és elnézést kért, majd mélyen meghajolt. – Wu Yi Fan vagyok, Tao barátja.

– Már pasid is van, te szerencsétlenség?

– Nem olyan barát – oszlatta el a kétségeket Yifan azonnal. – Haver barát. Egy iskolába járunk.

– Kész az ebéd, vagy felzabáltátok az egészet? – kérdezte tőlem.

– Nem ettünk semmit – mondtam, és kikapcsoltam a tévét. – Ott van a hűtőben.

– Miért nem melegítetted fel, mire megérkeztem? Semmire sem vagy jó.

Nem kezdtem el veszekedni vele, nem akartam botrányt Yifan előtt, így inkább ráhagytam, és megkértem a barátomat, hogy lépjünk. Még a lépcsőházban is hallottam a rohadék szidalmait, és amikor kiértünk, telibe szartam, hogy mit fognak szólni, de felrúgtam mérgemben a kukát.

– Bocsi, nem akartam gondot okozni – szabadkozott a barátom.

– Nem csináltál semmit. Inkább menjünk le a pályára dobálni.

A pálya már foglalt volt, de ez nem riasztott vissza minket, beszálltunk a kissrácok játékába. Yifan nagyon jól értett a gyerekekhez, hamar megtalálta velük a közös hangot, hagyta is őket nyerni, de meg is nehezítette sokszor a dolgukat, hogy megküzdjenek a győzelemért. Egyedül ellenem vette fel a kesztyűt, és ennek eredményeként, egyszer úgy ütköztünk össze, hogy spárgában végeztem. Yifan azonnal odaugrott hozzám, és aggódva segített fel.

– Úristen! Jól vagy?

– Persze. A wushútól hajlékony vagyok.

– De ennyire? – döbbent meg. – Nekem tutira szétgurultak volna a golyóim.

– Dehogy is! – nevettem fel, és kissé megmozgattam magam. Bemelegítés nélkül tényleg nem volt túl kellemes spárgázni, de nem haltam bele a fájdalomba.

Egészen sötétedésig kint maradtunk, és Yifan teljesen elfelejtette velem a gondjaimat, jól éreztem magam vele, még egy sütire is meghívott a cukrászdában. Igazi jó barát volt, reméltem, hogy a kapcsolatunk nem fog megromlani, rengeteget jelentett nekem, hogy van valaki, akinek fontos vagyok.

Éppen egy ékszerüzlet mellett hallattunk el, amikor Yifan rápasszírozta magát az üvegre. A tekintetének vonalát követve egy ezüst nyakláncot figyelt, keresztes medállal. Elég volt egyszer rápillantanom, tudtam, hogy egy vagyonba kerül.

– Megvehetnénk. Lehetne a barátságnyakláncunk – vetette fel.

– Páros ékszert a párok szoktak hordani, nem?

– Nem baj. Mi friendshipben nyomjuk.

Próbáltam értelmezni, mit mondott. Baráthajó. Sehogy sem értettem, aztán eszembe jutott egy mondás, hogy egy hajóban evezünk. Yifan bizonyára erre gondolt.

– Tényleg jól néz ki, de nem hiszem, hogy nekem van ennyi pénzem.

– Kár – sóhajtott fel Yifan, de hamar túltette magát rajta. – Akkor majd keresünk valami mást.

Sajnáltam, hogy nincs pénzem, de elhatároztam, hogy a fekete „munkából” összeszedek annyit, hogy legalább egy nyakláncot tudjak venni Yifannak. Lehet, hogy csak télre tudok annyit összekaparni, amennyi kell, de karácsonyra nem is találhatnék jobb ajándékot neki.

Nagyon elszántan mentem haza, de alig léptem ki a liftből, hallottam, ahogy az az állat üvöltözik az anyámmal. Futva érkeztem meg a konyhába, és arrébb löktem a parasztot, aki már megint megverte anyát.

– Takarodj a közeléből, te állat! – rivalltam rá.

– Megjött a kis drogos – köpte felém. – Hogy volt képed a lakásomban drogozni a nyomoronc haveroddal?

– És neked hogy van képed megütni az anyámat?

– Én tartalak el, taknyos!

– Jó eltartás... Egy lepratelepen élünk.

Ritka pillanatok egyike volt, de meg akart ütni, a reflexeimmel azonban nem számolt, és miután elkaptam a kezét, felé csaptam. A száját találtam el, de nem ütöttem túl erősen, a fogainak semmi baja nem lett, csak a szája repedt meg egy kicsit.

– Zi Tao, azonnal fejezd ezt be! – kapaszkodott anyám a karomba. – Kérjél bocsánatot!

– Nem kérek – kiáltottam rá, pedig ő volt a legnagyobb áldozat ebben az egészben. – Bántott téged.

– Én jól vagyok. Inkább válaszolj nekem őszintén. Igaz, amit mond? Drogoztál?

Anyámnak nem tudtam hazudni, egyszerűen képtelen voltam rá. Éppen ezért nagyon keveset meséltem csak neki arról, mit szoktam csinálni délutánonként, nehogy hazudnom kelljen. Úgy sejtettem, tudja, honnan vettem magamnak divatos ruhákat, de sosem kért számon. Hihetetlenül sajnáltam, hogy még nem vagyok felnőtt, és nem húzhatok el vele, és adhatok neki egy olyan életet, amit megérdemel.

– Csak kipróbáltuk, anya.

– Szégyelld magad! – csapott fejbe, de alig volt ereje. – Most nagyot csalódtam benned.

– Anya… – kezdtem, de ekkor a rohadék is beleszólt.

– Látod? Szégyent hozol anyádra, te neveletlen, büdös, drogos…

Nem hagytam, hogy tovább folytassa, elkapott a düh, és felpattantam anyám mellől, majd először csak bevertem a tagnak egyet, aztán lábbal is kapott párat, amíg a földre nem került. Ott már nem ütöttem tovább, mert ellene ment az elveimnek, még ennyire sem szabadott volna használnom a harci képességeimet, de elszakadt a cérna. Nem bírtam örökké tűrni a megjegyzéseit, meg végignézni, ahogy megveri az anyámat.

– Anya… – guggoltam le, a még mindig térdelő anyámhoz, és megpróbáltam felsegíteni, de ellökte a kezem.

– Menj a szobádba, és nagyon szégyelld magad!

Bevágtam magam mögött a szobám ajtaját, és előkotortam az ágy alól a perselyemet. Nem sok volt benne, de elhatároztam, hogy még két ilyet megtöltök, és lelépek anyámmal ettől a féregtől. Bocsáss meg, Yifanie! Az ajándékra még várnod kell egy kicsit.

Kris:

Eléggé ciki volt Taónál a helyzet. A nevelőfaterja láthatóan bepöccent, amiért ott talált, talán nem szerette a látogatókat. Szégyelltem magam, reméltem, hogy Tao nem fog nagyon kikapni, elég erőszakosnak tűnt az a férfi, ráadásul bűzlött az alkoholtól, amikor elmentem mellette, majdnem berúgtam a szagától.

Hazatérni olyan volt, mint egy megváltás. Anya meleg étellel várt, apa kijött velem dobálni a kertbe, amíg anya ránk nem parancsolt, hogy irány aludni. Náluk jobb szülőket nem is kívánhattam volna, szerettem volna valahogy megköszönni nekik, hogy ilyen királyak. A kézügyességem nem volt valami jó, úgyhogy muszáj volt kész dolgot vennem, de olyat kellett kitalálnom, ami hasznos, és örülnek neki.

A nagy gondolkodásban teljesen kiszáradtam, és majdnem eljutottam a konyhába egy pohár tejért, de végül megálltam a lépcsőn, és inkább kihallgattam, hogy miről beszélnek a szüleim a nappaliban.

– Yifanie egyre férfiasabb! Lassan slaggal kell majd elhajtani innen a lányokat – kuncogott anya. Már a vacsoránál kinyitottak egy üveg bort, lehet, tovább folytatták az iszogatást, amíg én agyaltam az ágyamban.

– Az én fiam, persze, hogy helyes.

– De magabiztosak vagyunk – csattant valami, anya bizonyára játékosan megcsapta apa karját. Mindig ezt csinálta, ha apa nagyzolt. Ezt a vonásomat tőle örököltem. Mármint a mérhetetlen magabiztosságot. – Yifan egyébként is helyesebb, mint te.

– Persze, mert ő kettőnkből áll össze. Van egy helyes apukája, és egy gyönyörű anyukája. Csak jobb lehet, mint mi.

– A tanulmányi eredménye is jobb lehetne akkor.

Igazat adtam anyának, jobbak lehettek volna a jegyeim, ha érdekel, hogyan teljesítek. Engem azonban egyáltalán nem érdekelt, mert a tanulás hülyeség, és egy kosarasnak egyáltalán nem kell egyenleteket megoldania, meg tudnia, hogy milyen baktériumok vannak a szájban, úgyhogy elég volt, ha tesiből jó vagyok, és megnyerem a bajnokságot a suli csapatával.

– Te is tudod, hogy az iskola nem minden – kelt apa a védelmemre. – Inkább értsen az élethez, mint a másodfokú egyenlet megoldó képletéhez.

– Elhelyezkedni csak jó eredménnyel lehet. Szeretném, ha jó munkája lenne.

– Okos gyerek, feltalálja magát. Nyáron megtanítom vezetni, és amint leteszi a vizsgát, és megkapja a jogsit, besegíthet nekem a kézbesítésnél. Kap egy kis pénzt, és megtanulja, hogy a munka nem játék. Én nem féltem. Okos gyerek.

Majdnem kiugrottam a bőrömből, hogy apa beírat vezetői tanfolyamra. Mindennél jobban vágytam arra, hogy vezethessek végre, és nem hangzott rosszul, hogy dolgozzak. Nem volt nekem büdös a munka, főleg, ha apával csinálhatom, és még fizetést is kapok érte.

– Csak azt nem értem, miért nem alszik már ez a gyerek – jegyezte meg apa hangosan.

– Igen, Yifanie! Meg fog fázni a lábad – fűzte hozzá anya.

Nem tudom, honnan tudták, hogy hallgatózom, de inkább nem fedtem fel magam, csak felmentem a szobámba, és visszabújtam az ágyamba. Még mindig szomjas voltam, de a szüleim szavai megmelengették a szívemet. Jó érzés volt, hogy bíznak bennem. Nem akartam csalódást okozni nekik, így elhatároztam, elsőre átmegyek a KRESZ-szen, és valami olyan munkát találok, ami jól keres, hogy anya is megnyugodhasson.

Kapcsolatháló (3. évad): 3. fejezet: Barát, barát… pasi?

Minseok:

Nagyon sokat tanakodtam, milyen különórát vegyek fel. Mindenképpen kellett valami, mert a szüleim nagyon szigorúak voltak, és így inkább délutáni elfoglaltságon szenvedtem, minthogy otthon legyek, és percenként szekáljanak azzal, hogy tanuljak. Mindig jó tanulónak számítottam, és meg is dicsértek a bizonyítványomért, de mintha betegesen ragaszkodtak volna ahhoz, hogy ne legyen szabadidőm, megállás nélkül ellenőrizgettek. A szüleim úgy gondolták, ha valakinek jól kereső állása van, akkor az boldog is. Én másképp láttam. Még nem tudtam, mi szeretnék lenni, de abban biztos voltam, hogy a cél az, hogy élvezzem a szakmámat.

– Te mit választottál különórának, Minseok? – kérdezte az előttem ülő, nagy szemű srác.

– Kórust és táncot. És te, Lu…?

– Han. Lu Han.

– És mi a vezetékneved? – kérdeztem kíváncsian.

Lu Han csak elnéző mosollyal fordult felém, majd belekezdett a magyarázatba. A mimikájából olvasva azt szűrtem le, ezt már nem egyszer tehette meg. Nem értettem túlzottan a kínai nevekhez, de az osztálytársainkból kiindulva, három szótagosak voltak, akár csak a mieink. Aztán Luhan rávezetett arra, hogy tévedek. Neki a Lu volt a családneve, és a Han a sajátja. Így a neve Őz/Szarvas Hajnalt jelentett, ami igazán találó, mivel tényleg úgy nézett ki, mint egy őzike. Kíváncsi voltam, a családja vajon azért kapta a Lu nevet, mert hasonlítottak az állatra, vagy azért, mert régen vadászok voltak.

– Az én nevem Nagy Jáde-kőt jelent – vigasztaltam. – Legalább is, azt hiszem.

Lu Han erre szívből jövően elnevette magát, és nagyon reméltem, ez egy barátság kezdete lehet. Amikor kiderült, hogy ő is beiratkozott a kórusba, ez a vágyam még erőteljesebb lett. Nagyon jó kedélyű fiú volt, és mellette nagyon szép is. Talán a nagy szemei miatt – amiket jól hangsúlyozott a sminkkel –, de olyannak tűnt, aki a légynek sem tudna ártani.

És megint tévedtem. Lu Hannak volt egy nagyon éles, irányított, erős oldalai is, amit az egyik osztálytársunkkal igen hamar éreztetett. Ez a személy nem volt más, mint Joohyun, alias Irene, aki egy ideig Amerikában élt, és láthatóan tetszett neki Lu Han. A vonzódás azonban nem volt kölcsönös, és a lány hiába próbálkozott minden egyes szünetben, Lu Han makacsul hárította a próbálkozásait.

– Szerintem Joohyunnak nagyon tetszel – mondtam neki halkan, előredőlve a padon.

– Szívás, mert nekem nem tetszik.

– De miért? – kérdeztem.

– Nem az esetem – mondta Lu Han némi hallgatás után.

Nekem sem volt az esetem. Eddig még egyetlen lány sem piszkálta meg a fantáziámat, pedig a korosztályomból sokan már hetedikben randiztak, én meg maradtam a könyveimnek, meg a jegyzeteknek. Mivel kedves voltam, és jó hallgatóság, sok lány kereste a társaságomat általános iskolában, de sosem közeledtek komolyabban. Azt hiszem, jobb is volt így, legalább elkerültem a kínos helyzeteket.

– Szeretsz focizni? – fordult hátra hirtelen Lu Han.

– Igen.

– Akkor menjünk ki a szünetben. Kérek a testneveléstanártól labdát.

A sport egy nagyon jó lehetőség arra, hogy barátokat szerezzen az ember, így Lu Hannak nem kellett győzködnie, hamar vele tartottam, és amikor az udvaron meglátta a többi fiú a labdát, sokan csatlakoztak. Voltak igen technikás játékosok, úgy sejtettem, ők a focicsapat tagjai lehettek, azoknak pedig, akik jelentkeztek focira, ez a rögtönzött nagyszüneti meccs jó bemutatkozó lehetett.

– Mondd, hogy jelentkeztél a focicsapatba! – pacsizott le Lu Hannal egy vékony, mosolygós fiú.

– Jelentkeztem.

– Király! – veregette vállon. – Én Jongdae vagyok. Alig várom, hogy csapattársak legyünk.

Jongdae nagyon beszédes fiú volt, neki hála az udvaron tartózkodó összes osztálytársát megismerhettük. Egy Suho nevű srác, akit Jongdae úgy mutatott be, hogy a Gazdag Jófej Zseni, Yi Xinggel beszélgetett, és ha a jellemzés illet rá, értettem, hogy miért. Yi Xing – akinek nem tudtam jól kimondani a nevét – láthatóan a legokosabb diák volt az osztályomban, ez látszott abból, ahogy beszélt. Intelligens, megfontolt, udvarias és körültekintő volt minden szava, mintha mind átment volna egy szűrőn, mielőtt kiejtette őket. Egy alacsony srác, aki egyedül ült a padon, és vágyakozva nézte a focizókat, Baekhyun névre hallgatott. Jongdae szerint nagyon energikus és pozitív személyiség volt, és mivel szerettem az ilyen embereket, otthagytam a koreai bajnokságról beszélgető srácokat, és csatlakoztam Baekhyunhoz.

– Miért nem állsz be? – vetettem fel. A hülye is megmondta volna róla, hogy arra várt, hogy valaki bevegye.

– Nem lehet – felelte lemondóan. – Megsérültem – mutatott a lábára, majd felhúzta a nadrágja szárát, és megmutatta a befáslizott bokáját.

– Mi történt? – ültem le mellé, és kedvesen rámosolyogtam.

– Egy hülye kínai elgáncsolt a wushu edzésen.

A hülye kínaiba inkább nem kötöttem bele, bizonyára csak mérges volt az elkövetőre. Egy olyan iskolában, ami az elfogadást tűzte ki a zászlajára, furcsa lett volna, ha valaki rasszista. Én legalább is így gondoltam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy ki milyen nemzetiségű, csak az számított, hogy jó ember-e vagy sem. Reméltem, hogy Baekhyunból is csak a düh beszélt, mert nálam a pozitív megítélésbe nem illett bele a gyűlölet.

– Szóval wushúzol? – kérdeztem kíváncsian. Hála Zi Taónak, már tudtam, az micsoda.

– Nem, csak kipróbáltam. Majdnem mindenhová jelentkeztem, de csak a kórusba vettek fel, meg vizes fiúnak a kosárcsapatba.

– Az tök jó. Mármint, hogy… Én is benne vagyok a kórusban. Úgy tűnik, tegnap nem láttalak.

– Ez azért van, mert alacsony vagyok – sóhajtott fel, és ivott egy kortyot a citromos vizéből.

– Megértelek. Tiszta szívás – mosolyogtam rá kedvesen.

Baekhyun viszonozta a mosolyomat, és hirtelen olyan nagyot dobbant a szívem, hogy megijedtem. Nem tudom, honnan jött, de legszívesebben megöleltem volna. Annyira aranyos volt, ártatlan és kedves, mint egy kisállat, és újra rájöttem, hogy mennyire szeretnék egy kistestvért. Egyszer ezt az ötletet már felvettettem a szüleimnek, még úgy ötödikben, de azt mondták, minden figyelmüket rám szeretnék áldozni. Így mondták, áldozni. Még háziállatot sem tarthattam, nehogy elvonja a figyelmemet a tanulásról.

– Jongdae nagyon jófej. Bír téged! – intettem a focista felé.

– A padtársam, ciki lenne, ha utálna – jegyezte meg, majd mintha megcsípte volna valami, úgy kezdett el fészkelődni mellettem.

Követtem a tekintetét, hogy megtudjam, mi váltotta ki belőle ezt a reakciót, és megpillantottam az udvarra érkező Zi Taót, és egy hasonlóan gengszter kinézetű fiút. Jól összepasszoltak, ordított róluk, hogy bajkeverők, és az a felsőbbségtudat, amivel végignéztek a diáksokaságon, felháborító volt. Úgy viselkedtek, mintha végzősök lennének, tapasztalt, sokat megélt valakik, pedig ugyanolyan tizennégy évesek voltak, mint mi.

Baekhyun láthatóan félt tőlük, és mivel a wushu órán sérült meg, még azt is megmertem kockáztatni, hogy esetleg Zi Tao bánt el vele. Szerettem volna megnyugtatni valahogy Baekhyunt, de még nem voltunk olyan jóban, hogy csak úgy hozzá érhetnék, megölelni meg végképp nem mertem.

– A lilahajú az osztálytársam – súgtam oda neki. – Zi Taónak hívják.

– A másik Kris. Kosarazik, magas, és nagyon he…magas.

Nem akartam felhívni Baekhyun figyelmét arra, hogy kétszer mondta, hogy Kris magas, bizonyára meg volt az oka arra, hogy az utolsó szót elharapta. Azt mondta, vizes fiú lett, úgyhogy még azt is el tudtam képzelni, hogy a kosármeccsen is érte valamilyen atrocitás.  Nem tudtam miért, de meg akartam védeni minden egyes támadástól, volt valami a kisugárzásában, ami arra késztetett, hogy törődjek vele.

– Úristen, ide jön! – csúszott fel Baekhyun hangja, valamilyen egészen magas regiszterbe, majd leszegte a fejét, és olyan kicsire húzta össze magát, hogy az teljesen megdöbbentett.

Kris végül nem hozzánk jött oda, a kapu előtt befordult, és egy magas, mosolygós, sokhajú srácnak mondott valamit. Nem értettem, hogy lehet valakinek ilyen dús frizurája, bizonyára hosszú órákba tellett, hogy a fekete haját világosbarnára fesse. Én is egész nyáron a fodrász székben ültem, hogy hidrogén szőke lehessek. Így lázadtam a szüleim szigora ellen, bár ők ezt bizonyára nem értették meg.

– Huh, teljesen kiszáradtam – sóhajtott fel Baekhyun, és egy huzamra kiitta az italát. – Köszi, hogy beszélgettél velem. Találkozunk a kóruspróbán – köszönt el, és célba vette a kijáratot, de nem sokáig jutott.

A bőrlabda hangos csattanással ütközött Baekhyun karjának, aki először felkiáltott a fájdalomtól, majd dühében akkorát rúgott a labdába, hogy az a falnak csapódva még a vakolatot is leszedte. Mindenki elhűlve meredt a sérültre, aki a szemét törölve rohant be a folyosóra, és csapta be maga után a nagyajtót. A két bajkeverő meghűlve bámulta azt a pontot, ahol korábban Baekhyun állt, majd kitört belőlük a nevetés. Amikor Baekhyun után siettem, hogy megnézzem, jól van-e, mindkettőjüket elítélő, lesajnáló pillantással illettem. Szemetek – gondoltam. Utáltam az olyanokat, akik élvezik mások szenvedését.

– Baekhyun! Baekhyun! – jártam végig a mosdót, minden kabinba benyitva. Egyedül az utolsót zárták be, de amikor leguggoltam, és belestem a résen, nem láttam lábakat. – Furcsa, vajon hogyan záródott be ez az ajtó belülről? – tettem fel a kérdést hangosan. Egyértelmű, hogy valaki tartózkodott bent, csak titkolni próbálta. – Mindegy. Ezt neked adom – nyújtottam be egy zsebkendőt a résen, és a „szellem” elfogadta.

Nem akartam letámadni, bizonyára szégyellte a könnyeit, és időt akartam hagyni neki, hogy nyisson felém. Nem volt kötelező barátokká válnunk, de nem bántam volna, ha így alakul. Baekhyun nekem való társnak tűnt, aki felrázza az unalmas életemet, és jobb esetben hagyja, hogy szeressem, ha már engem nem szeret senki.

Sehun:

Chanyeol nagyon rám tapadt, ez már akkor nyilvánvalóvá vált, amikor reggel bementem az osztályterembe, és úgy nézett rám, mint aki egészen addig arra várt, hogy láthasson. Kicsit megijedtem, hogy titokban megszállott, és miután kinézett magának, először csak elzár a barátaimtól, majd tönkreteszi az életemet, aztán elrabolt, és megkínoz. Már komolyan elgondolkodtam rajta, hogy átülök máshová, amikor Chanyeol elmosolyodott, és minden kételyemet eloszlatta. Nem volt ő megszállott, csak egy kicsit túlságosan barátságos.

– Anya csomagolt nekem egy egész tepsinyi sütit – mondta, és felnyitotta az ételes dobozt. – Kérsz? Kai diétáját már elrontottam.

– Aha – mondtam, és elvettem egy gyümölcsös kockák. – De ki az a Kai?

– Jongin. Ezt a becenevet találtam ki neki. Megkérdeztem a kínaiakat, és a Kaimen azt jelenti, hogy ajtókat nyitni, de az hosszú, meg olyan, mintha Spidermen, Batmen, vagy ilyesmi lenne, úgyhogy csak simán Kai.

Chanyeol másik tulajdonsága, hogy rengeteget tud beszélni. Ha megnéztük őt, és megnéztünk engem, akkor egymás teljes ellentétei voltunk. Ő folyton jártatta a száját, én inkább nem beszéltem, ő könnyen barátkozott, én nehezen, ő szívesen volt a figyelem központjában, én inkább elbújtam. Szóval egyáltalán nem értettem, miért engem nézett ki magának, de azért annyira nem bántam. Lehet, hogy pont egy ilyen barátra volt szükségem ahhoz, hogy megnyíljak.

– Finom ez a süti – dicsértem meg az anyukáját, de ekkor találkozott a tekintetem Chanyeol szinte könnyes tekintetével, és majdnem félrenyeltem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny.

Az én szüleim rengeteget dolgoztak, kiskoromban alig láttam őket, mindig a szomszéd néninél néztem a meséket, amíg késő este haza nem jöttek, és talán ezért is lettem olyan zárkózott. Szerettem volna, ha a többet foglalkoznak velem, együtt nézünk meséket, vagy egyszerűen csak sétálunk a parkban, de megállás nélkül dolgoztak. Valamikor általános iskola felső tagozatában léptették elő apát, és attól kezdve kicsit jobb lett a helyzet, de a személyiségemen már nem változtathattak sokat.

– Te mindenkinek beceneveket adsz? – kérdeztem Chanyeolt, csak úgy a semmiből. Ez sem volt jellemző rám.

– Szokásom.

– És nekem mi a becenevem? – kíváncsiskodtam. Úristen, Chanyeol nagyon fura hatással volt rám.

– Szerintem te aranyos vagy Sehunie-ként – mondta halkan, mintha kissé zavarban lenne.

Ez meglepett. Nem az, hogy Chanyeol is képes zavarba jönni, hanem, hogy aranyosnak tart. Nem volt bennem semmi aranyos, az emberek inkább hűvösnek mondtak, arrogánsnak, és elutasítónak, azt hiszem, egyedül anyukám nevezett aranyosnak.

Jól esett. Nem is tudtam mit reagálni rá, inkább elvettem még egy kocka süteményt, és kifelé kémleltem. Szerettem a friss levegőt, a világoskék eget, a réteket, a nyugodt dolgokat. Alig vártam már – így az iskola első hetében –, hogy szünet legyen, és elmehessek sétálgatni. Talán Jonginnal és Chanyeollal közösen, bár ez utóbbinak nem ártott volna adni valamit, amitől elcsendesül.

Az órák egy hangyányit sem kötöttek le, vagy a füzetemet firkálgattam, vagy a felhőket néztem, és annyira unatkoztam, hogy még az udvarra sem mentem ki. Az egyetlen dolog a suliban, ami vonzott, az a rajzkurzus volt. Imádtam alkotni, az mindig megnyugtatott, és a tanárjaim szerint volt hozzá tehetségem. Arról álmodtam, hogy képregényeket fogok rajzolni, és meggazdagszom belőle, a rajongó kissrácok meg mind az én szuperhőseimmé akarnak válni, ha nagyok lesznek. Ez annyira menő gondolatnak tűnt, de addig még rengeteget kellett fejlődnöm, a skicceimmel nem voltam elégedett, jobbra törekedtem.

A nagyszünetről Chanyeol extra izgatottan tért vissza, állítólag a pályán eltaláltak egy gyereket, aki akkorát rúgott bele a labdába válaszul, hogy leesett a vakolat. Elég megdöbbentő lehetett, örülhettek, hogy senki nem állt bele a labda útjába, azt biztosan mentő vitte volna el. Chanyeol elmondása alapján legalább is mindenképpen, bár úgy sejtettem, erősen túloz.

– Mit csinálsz ma órák után? – kérdezte a padtársam.

– Semmit.

– Nincs kedved átjönni?

Egy pillanatra megfontoltam az ajánlatát, de végül visszautasítottam. Még túl korai volt. Nem járkáltam én soha át máshoz, ráadásul féltem is attól, hogy Chanyeol csalódna bennem. Valamiért mellém ült, barátkozni akarta velem, de talán csak túlságosan sokat látott bennem. Féltem, hogy rájön, hogy egyáltalán nem vagyok érdekes, és megint egyedül leszek. Lehet, hogy egy kicsit terhes volt a társasága, de hálás voltam neki, hogy foglalkozik velem.

Lu Han:

Az a vacak bringám az istenért sem akart elszakadni a korláttól, bár erről inkább a lánc meg a lakat tehetett, de nem mertem csak úgy otthagyni a tárolóban. Elfogadó, jó hírnevű suli ide vagy oda, nem bíztam senkiben. A lakat azonban már két éve meghalt, csak túl lusta voltam ahhoz, hogy elmenjek a „biciklistához” – vagy hogy is hívják a bácsit, aki mindig megszereli – és vegyek nála egy új lakatot.

– Nem megy? – kérdezte egy halk, lágy hang.

Magabiztosan akartam a szemébe nézni, és eloszlatni minden egyes képzetét arról, hogy én béna vagyok, de megdöbbentett az arca. Irtózatosan helyes fiú volt, angyali, lágy vonásokkal, szabályos arccal, és finom, csókolnivaló ajkakkal. Nekem legalább is kedvem támadt megcsókolni, és ez egy kicsit megijesztett. A rám olyan jellemző magabiztosságom elpárolgott, és csak dadogni voltam képes.

– N-n-nem… Én csak… Izé…

– Segítek – mondta, és egy határozott mozdulattal megoldotta a problémámat. A lakat engedett neki, és hihetetlenül szégyelltem magam, amikor a helyes srác keze koszos lett a rozsdától.

– Nagyon sajnálom. Megtörlöm – ugrottam oda hozzá, és más híján, az ingemmel kezdtem el törölni a kezét, de ő azonnal elrántotta, és tett egy lépést hátra.

– Nem kell összekoszolnod miattam az inged.

– Dehogy is! Előbb a lakatom koszolta össze a kezed.

Nem sok választott el minket attól, hogy elkezdjük veszekedni azon, ki lett piszkosabb és miért, de még idejében felismertük, hogy ez mekkora hülyeség, és csak összeröhögtünk. Nagyon szép mosolya volt, és igen kellemes hangja, ittam minden egyes rezdülését ennek a srácnak.

– Meghívlak egy shake-re – jelentettem ki. Ha kérdeztem volna, biztosan nemet mond. – Te meg vehetsz nekem egy nyalókát cserébe.

– Oké – bólintott, és ő is leszerelte a bicaját. Ütött-kopott egy darab volt, de a lakatom után meg sem szólalhattam.

Útközben kiderült, hogy Sehunnak hívják, és a harmadik osztályba jár, amit én csak Gyűjtőnek hívtam. Az első osztályba jártak a leggazdagabbak, ez látszott, a mi osztályunk volt a kínai többségű csapat, úgyhogy ők lettek a maradék. Sehun azt mondta, nem vészes az osztálya, vannak benne jófej srácok, és ettől féltékeny lettem. Valamiért zavart, hogy vannak fiú barátai, akiket bír, pedig nem volt mindenki olyan, mint én. Neki a srácok csak szimplán haverok voltak, semmi több, pedig milyen kivételes lett volna, ha ő is meleg. Persze, nem volt nekem ekkora mákom, hogy pont egy ilyen jó pasi osztozna a sorosom, és még engem is választana. Ilyen csak a mesékben létezett.

– És milyen zenéket szeretsz? – kérdeztem a kávézóban.

Bármit kérdeztem, nagyon hamar kiderült, hogy Sehunnal ugyanazokat a zenéket, filmeket és színészeket szeretjük, mintha egymásnak teremtettek volna minket. Úgy szerettem volna áthajolni az asztalon, és összeérinteni a szánkat, de minimum belefojtott volna ezért a turmixomba, úgyhogy inkább megmaradtam az álmodozásnál. Még sosem érdekelt ennyire senki. Volt, hogy tetszettek fiúk, főleg, amikor hetedikes lettem, és a nyolcadikosok, meg a lakótelepen játszó gimnazisták fölső nélkül rúgták a bőrt, de még senkit nem akartam olyan lágyan és becézgetve érinteni, mint Sehunt. Ha fantáziálgattam srácokkal, azok mindig szenvedélyes és vad csókcsatákról szóltak, sosem arról, hogy végig akarok simítani valaki arcán, és olyan óvatosan csókolni, mintha virág lenne, ami bármikor levetheti a szirmait egy erősebb rohamtól.

Teljesen elvarázsolódtam. Mire hazaértem, biztossá vált, hogy reménytelenül belezúgtam Sehunba. A nővérem a sas szemével rögtön kiszúrta, hogy fura vagyok, és faggatni kezdett, de egy árva szót sem tudott kihúzni belőlem. Végül már a szüleink szóltak rá, hogy hagyjon békén, és foglalkozzon a saját dolgával. Néha tényleg átok, ha az embernek van egy nővére.