Reményháló (2. évad): 12. fejezet: A poklok pokla

Taemin:

Amikor Key elém állt, és zokogva mondta el, hogy járnak Jonghyunnal, rájöttem, hogy milyen kárt okoztam benne a szerelmemmel. Bűntudata volt azért, mert mással boldog, és engem szomorúvá tesz, pedig én voltam a legjobb barátja, nem szabadott volna megtörténnie, hogy én tegyem magányossá és bűnössé. Mégis nagyon fájt, a legjobban az, hogy esélyt sem kaptam a bizonyításra. Key elmondta ezerszer, hogy ő vagy érez valamit, vagy nem, de mi mindig olyan jól kijöttünk egymással, nem hittem abban, hogy ne működne közöttünk a komoly kapcsolat. Mégis tiszteletben kellett tartanom a döntését, de a reggeli hír az egész napomra rányomta a bélyegét.

– Hello, hyung! – köszöntött szikrázó mosollyal Sehun, amikor ajtót nyitottam neki. – Most jöttem a boltból. Sörözünk? – kérdezte lelkesen. Tényleg nagyon odaszokott hozzám.

– Bocsi, de most nincs hangulatom hozzá. Rossz kedvem van, egyedül szeretnék lenni.

– Oké, de ha mégis meggondolnád magad, a hűtőmben mindig lesz sör. Csak fogj egy hatalmas seprűt, és kopogj fel a feletted levőnek, az meg adja tovább, és egyszer eljut hozzám a hír.

Bolond gyerek – mosolyodtam el, majd megköszöntem, hogy gondolt rám, és becsuktam az ajtót. Sehun olyan tiszta, és jólelkű volt, mint Jimin, biztosan azért kedveltem annyira. Úgy szerettem volna magam mellé valakit, aki engem is jobbá tesz, és együtt megélhetjük a boldogságot, de folyton csak olyanokat sodort mellém a szél, akik bántottak.

Minho minden reggel felhívott, mielőtt dolgozni ment, és akadt, hogy ebédszünetben is telefonált. Nem beszéltünk a kettőnk dolgáról, hogy ő újra akarja kezdeni, én meg félek tőle, csak a vállalatról mesélt, az érdekesebb munkatársairól, és a sok munkáról, amit meg kellett csinálnia. Jó volt hallani a hangját, és jól esett, hogy gondol rám.

– Minho, ráértsz délután? Zárás után átjöhetnél. Beszélni akarok veled valamiről.

– Persze, ott leszek. Sietek.

Lehet, hogy hülyeség volt, amire készültem, hogy fejest ugrok egy régi-új kapcsolatba, de kellett valami, ami kizökkent az állóvízből, már egy jó ideje úgy éreztem, hogy az életem nem halad semerre. A karrierem zátonyra futott a betegségem miatt, amíg meg nem gyógyultam, nem vonhattam el a figyelmemet vele a szegényes magánéletemről, úgyhogy ideje volt a fő problémára koncentrálni. Magányos voltam. Hiába Sehun, hiába Key, senki nem aludt mellettem esténként, senki nem várt kávéval reggelente, és hiába a bátyám gondoskodása, egyre terhesebbé vált, hogy el kell látnia.

Minho autójának ezer közül is megismertem volna a hangját, és olyan tinikori idegesség vett erőt rajtam, hogy alig bírtam elgurulni az ajtóig. A bátyámat megkértem, hogy egy időre menjen el a legközelebbi kávézóba, és úgy egy jó fél óráig ne is jöjjön onnan vissza. Minho öltözete most is kifogástalan volt, nagyon jól állt neki az öltöny, és a komoly, határozott ábrázata igazi igazgatóvá tette. Igaz, nem volt még hivatalosan igazgató, de mindenki tudta, hogy amint lehetséges, az apja átadja neki a székét.

– Szerettem volna beszélni veled kettőnkről – gurultam a kanapé mellé, amikor helyet foglalt.

– Hallgatlak!

– Ma Key elmondta, hogy járnak Jonghyunnal, és rájöttem, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki a viszonozhatatlan szerelmemmel. Azért mondom el ezt, hogy minden tiszta legyen. Nem akarom, hogy később azt hidd, hogy csak pótléknak használlak, vagy úgy érezd, nekem kellett volna elmondanom. Szóval nem ez az oka, hogy esélyt adok neked, de természetesen van köze hozzá.

– Nyugi, Taemin! Az sem érdekel, ha csak ezért. Bőven megérdemlem. Mindegy, hogy milyen körülmények között, de be fogom bizonyítani neked, hogy tudlak igazán szeretni, és tisztelni. Nem foglak még egyszer cserbenhagyni.

– Mostanság nem vagyok túl érdekes személy, biztosan akarod? Az is lehet, hogy sosem gyógyulok meg rendesen. Fárasztó lenne a munka mellett még engem is ápolnod.

– Ez baromság! Meg fogsz gyógyulni.

Reméltem, hogy tényleg így lesz, mégse vitt rá a lélek, hogy kinyögjem, amit akarok. Annyira megalázó lett volna ezt kérni, de így mindkettőnknek egyszerűbb lett volna az újra kezdés. Minho elfoglalt üzletember, nincs ideje arra, hogy kiutazzon értem a világ végére, aztán onnan hazamenjen, és ezt mindennap megcsinálja. De én egyszerűen nem tudtam megkérni, hogy tegyen meg nekem egy ilyen nagy szívességet.

– Minho… A távolság, és a bátyám… Nem lesz ez kényelmetlen neked? – Imádkoztam, hogy megértse, mit szeretnék kérdezni tőle.

– Költözz hozzám, Taemin!

 Voltam már Minhónál kerekesszékkel, és nem volt kényelmetlen, jól lehetetett közlekedni, semmivel sem okozott nagyobb nehézséget, mind a saját lakásom. Úgy gondoltam, ha rögtön úgy élünk együtt, mint egy pár, hamarabb közel kerülünk egymáshoz. Elvihetne randizni, kerülgethetnénk egymást, de azon már rég túlestünk. A mi helyzetünkben az volt a lényeg, hogy a bizalom és az intimitás kialakuljon.

Minhónak egy gyönyörű modern lakása volt, igazi agglegény kéró, de rengeteg lehetőséget láttam benne, hogyan lehetne otthonossá varázsolni. Nem akartam átalakítani az egész életét, Minhónak szüksége van arra, hogy némi szabadságot kapjon, én viszont igényeltem az otthon melegét. A lakásomat nem szándékoztam se eladni, se kiadni, ha meggyógyultam, szükségem volt a tánctermemre. Nem vagyok az a fajta, aki feléget maga mögött minden hidat. Legutóbb is csak azért tettem így, mert azt hittem, nem térek többé vissza.

Key:

 Meglepett a fekete boríték a számlák között, nem mindennapi színválasztás, és mielőtt elolvastam volna a levelet, azonnal a végére ugrottam. Donghae-tól jött, és arról szólt, hogy nem tud velem kapcsolatba lépni, és jobb, ha én sem keresem telefonon, mert veszélyes lehet. A feladatom ezúttal is hasonló volt, mint Ari-channel, be kellett épülni egy kórházba, és kiszagolni, milyen szerekkel dolgoznak pontosan, és kitől szerzik be a folyékony drogot. Nem örültem neki, hogy pont egy kórházba kell dolgoznom, ahol gyógyítás folyik, és a kontárkodásommal nagy problémát okozhatok, de a feladat szerint takarítónak kellett lennem, úgyhogy nem féltem annyira. Nem volt más dolgom, csak felmosni a folyosókat, kitakarítani az orvosok rendelőit, és felporszívózni a szőnyeget a hallban. Nem nagy meló, de kulcsot kapok mindenhez, és éjszakánként, kikerülve a biztonsági kamerákat, szaglászhatok.

A hajamat jófiúsra fésültem, felvettem a leghétköznapibb ruháimat, és leültem a laptop elé, hogy megírjam az önéletrajzomat. Bumbin huszonegy éves volt, kisboltokban, gyorsétteremben és az egyetemen dolgozott, mint takarító, és habár társalgási szinten beszélt angolul, nem volt nyelvvizsgája. Donghae és Ari-chan segítségével megtanultam, hogyan tudok magamnak kamu iratokat kiállítani, de mivel Donghae mindent leírt a levélben, az adminisztrációs dolgokat bizonyára elintézte. Mégis magammal vittem egy önéletrajzot, jobb a biztos alapon, és titkosítottam a telefonomat, nehogy valaki bele akarjon lesni.

Készen álltam a bevetésre, és mivel nem tudtam, figyelnek-e, mielőtt még elhajtottam volna az erdőben székelő kórházba, beugrottam egy hamburgerre. Kényelmesen elfogyasztottam az ebédemet, majd autóba ültem, és elhajtottam az új munkahelyemre. A kórház nem a szomszédban volt, de nagyon kellemes környezetet biztosított számára a fák védelmező ölelése, a friss levegő, a természet közelsége. Az épületet nemrég modernizálhatták, mert volt még pár sarok, és terem, amit nem újítottam fel, de minden más nagyon jól felszerelt, és huszonegyedik századi volt.

– A takarító munkára jelentkeztem. Lee Bumbin vagyok. Itt az önéletrajzom.

– Egy pillanat – írta be a nevemet a gépbe a vékony, komolyképű kisasszony, majd intett az egyik ápolónak, hogy csatlakozzon. – Kísérd el, kérlek, az urat a 213-asba!

 Kicsit lemaradva követtem a nagydarab fickót, és mindent megpróbáltam a fejembe vésni. Hány terem van az alsó szinten, mennyi lépcső vezet az emeletre, kártyával, vagy manuálisan működik a lift, és mennyire vigyáznak a betegekre. Ez egy magánkórház volt, ahol a megfáradt betegek kipihenhették magukat, nem láttam sehol egy őrültet sem, és még járógipszben sem sétálgatott senki. Nagyon kulturált hely volt, a betegek fáradtnak és kissé lassúnak tűntek, de ezt annak a szernek tudtam be, amit ki kellett kutatnom.

– Mindjárt jön a doktorúr – mondta az ápoló, és rám zárta az ajtót.

Vártam, hogy a főorvos megérkezzen, és közben az irodát figyeltem. Furcsa ízlése volt a fickónak, mert pontosan úgy nézett ki az irodája, mint egy kórterem, azzal az eltéréssel, hogy egy hatalmas íróasztal szelte ketté a szobát.

– Örülök, hogy itt van, kedves Bumbin – lépett be egy szemüveges, alacsony, orvosi köpenybe bújt férfi, és leült velem szemben. – Már nagyon vártuk magát.

– Mi lenne a feladatom?

– Csak az, hogy nyugodjon meg! – mosolyodott el, és reagálni sem maradt időm, az egyik ápoló lefogott, a másik pedig belém fecskendezett valamit. Esélyem sem volt megmozdulni, úgy szorítottak az erős karok, hogy majdnem beletörtem. – Nem kell félnie, semmi komoly, csak egy kis nyugtató. Itt kipihenheted magad, liliomos rohadék.

Nem bukhattam le ilyen hamar, nem tudhatták, hogy milyen tetoválásom van, hiszen lesminkeltem, és takarta a ruha. Ráadásul a fickó is azt mondta, hogy már vártak rám, valaki leadta nekik az infót, hogy jövök.

Ahogy hatott a szer, ahelyett, hogy elködösült volna a tudatom, inkább felpörgött, és összeraktam a mozaikokat. Valaki csapdába csalt, azt akarta, hogy önként sétáljak be a csapdába, és az egészet Donghae-re kente. Vagy azt akarta elérni, hogy a főnököm bajba keveredjen, vagy belőlem akartak információt kiszedni. Jól tudtam titkot tartani, de a kemikáliák ellen nem volt ellenszerem, ha igazságszérummal, vagy droggal próbálkoztak, bármilyen alfába lemehettem, semmit nem ért. Csak remélhettem, hogy Donghae-nak hamar feltűnik, hogy nem tud elérni, és bajban vagyok. Őt ismerve, nem kellett sokáig várnom.

Minden faggatással, lelki terrorral, és különböző kulturált, de hatásos kínzással eltöltött nap után arra gondoltam, Donghae már biztosan észrevette, hogy valami nem stimmel, csak azt nem tudja, hová mentem. A levelet az íróasztalom fiókjába tettem, ha kicsit turkált a cuccaim között, hamar megtalálhatta. Akkor mégis mi tartott neki ennyi ideig? Már nem sokáig bírtam, kezdtem kimerülni, és a belém szúrt vegyszerek jól tették a hatásukat, rosszul aludtam, zavart a legkisebb zaj, és legszívesebben egész nap a takaró alatt gubbasztottam volna. Hatalmas segítség volt az a kevés idő, amit a papival töltöttem, ha ő akkor nem rendezte volna a lelki békémet, már rég összetörtem volna.

Amikor a recepción a kezembe nyomták az elkobzott ruhámat, és egyszerűen kitettem a kórház elé, tudtam, hogy ez egy csapda. Arra várnak, hogy induljak el, és követni tudjanak, vagy részegüljek meg a szabadságtól, hogy aztán visszacipeljenek, és még kínzóbb legyen a bezártság.

Távol a város zajától azonnal meghallottam a sebesen közeledő járgány morgását, és amikor csikorgó kerekekkel lefékezett mellettem, eszem álltában sem volt beszállni. Hiába húzódott le kissé az elsötétített ablak, nem mozdultam meg. Egyetlen hang volt, ami mozgásra késztetett, egy ismerős ugatás.

Majdnem ráültem Comme des-re, amikor bepattantam az anyósülésre, és amint becsuktam magam után az ajtót, Ari-chan a gázba taposott. Az utat figyelte, és nagyon koncentrált, inkább meg sem szólaltam, pedig legszívesebben a nyakába ugrottam volna, hogy ott zokogjam ki minden bánatomat. Ehelyett Comme des finom, puha bundáját simogattam, és úgy ölelgettem, mintha plüssállat lenne.

– Kapaszkodj! – adta ki az utasítást Ari-chan, és beletaposott a gázba. Nem sokkal később megláttam a visszapillantóban, mitől menekülünk annyira. Három fekete autó követett minket, és rohamosan közeledtek. – Itt a fegyverem. Lőj, ha kell! – húzta le az ablakot, és éles kanyart vett.

Nem tett jót az idegeimnek, hogy autós üldözésbe keveredtem, de Donghae azt mondta, a kemény szituációkban az a legfontosabb, hogy higgadt és megfontolt maradjak, ráérek utána kiakadni. Remegett a kezemben a fegyver, de amikor az egyik autó mellénk ért, tudtam, hogy lőnöm kell, különben bekerítenek, leterelnek az útról, vagy felborítanak, és akkor mind a hárman megsérülhetünk.

Nem voltam valami hasznos fegyverhasználó, a karosszéria golyóálló volt, akár csak az üveg, nem lehetett csak úgy szétlőni, és egyébként is utáltam a pisztolyokat. Semmit nem ért a segítségem.

– A következő kanyar után egy hosszú egyenes jön. Helyet cserélünk, te vezetsz! A kutyát tedd be a dobozba.

Comme des nem akart bemenni a tárolóba, a papával akart maradni, de nem tudtam egyszerre kutyázni, és vezetni, úgyhogy beletuszkoltam, és rázártam a rácsot. Reméltem, ha gond lesz, a kemény doboz megvédi a sérüléstől.

Ari-chan ruganyosan pattant át a helyemre, én pedig megpróbáltam egyenesben tartani az autót. Hátulról folyamatosan lökdöstek, és az egyik kerekünk lecsúszott a betonútról, de nem tudtam visszahozni a pozíciónkat, mert oldalról folyamatosan tereltek az árok felé.

– Húzd be a nyakad! – rántotta el Ari-chan a kormányt, és az autót megdobta egy bucka.

Még soha életemben nem szenvedtem balesetet, és sosem akartam kipróbálni, de sikerült, és senkinek nem kívánnám. Hiába voltam bekötve, hiába vágódott az arcomba a légzsák, még így is úgy éreztem, hogy minden csontom eltörött, arról nem is beszélve, hogy egy oldalára dőlt kocsiban a gravitáció is igen erőteljes. Az már csak hab volt a tortán, hogy odakint nem segítség, hanem halál várt ránk.

– Key, sajnálom, hogy nem mentettelek meg. Nem jött be a tervem. Bocsáss meg!

– Te mindent megtettél – nyögtem ki, és a barátaimra és a családomra gondoltam.
Azt fogják hinni, hogy balesetben haltam meg, úgy fogják beállítani, hogy elvesztettem az uralmamat a járgány felett, talán még a kórházi látogatásomat is hozzácsapják, hogy beszámíthatatlan se voltam a drogok miatt. Taemin össze fog törni, a barátaim tagadják, hogy én valaha is anyagot használtam, a családom szégyenkezni fog miattam. Másodjára halok meg, és most talán tényleg.

Felkészültem rá, hogy amint kihúznak a járgányból, fejbe lőnek, csak abban bíztam, hogy a kutyámat békén hagyják. Ő nem tehetett semmiről, valaki vigye be a városba, adják be egy menhelyre, hamar gazdát fog találni magának, tündéri kiskutya. Sajnos, nem láthatom, hogyan nő fel.

Fogalmam sincs, mennyi ideig ültem-lógtam az autóban, és meddig tartott, amíg kihúztak, de fel sem emeltem a kezem, hogy védekezzek, vártam, hogy eldörrenjen a fegyver. Legnagyobb meglepetésemre viszont egy légző maszkot kaptam az arcomra, aztán valami hordágy félére szíjaztak, de ettől nem nyugodtam meg. Inkább meghaltam volna, minthogy visszakerüljek abba a kamu kórházba, és kerestem a lehetőséget, hogy egy szikével, vagy bármilyen más eszközzel a dzsipp hátuljában megöljem magam, de amint az egyik fecskendőért nyúltam volna, Donghae megragadta a kezemet.

– Nyugi, mi vagyunk azok. Biztonságban vagy!

Benne bíztam. Bárki más mondta volna ezt, nem hittem volna el. Kamu, próba, egy újabb beteges játék, de Donghae sosem hazudott volna nekem. Láttam a tekintetében, hogy nem csak dühös, feszült, és munka üzemmódban van, de nagyon aggódott értem. Végre kicsit lazíthattam.

A főhadiszálláson a liliomosok dokija kezelésbe vett, csinált egy rakás vizsgálatot rajtam, kaptam hatástalanító szereket, de leginkább az alvás segített. Másfél napot egy huzamban átaludtam, és nagyon jól esett felébredni. Nem fájt semmim, elmúlt az a nyamvadt nyomott érzés, és nagyon finom reggelit kaptam. Comme des a lábamnál aludt, és amikor észrevette, hogy fent vagyok, szétnyalta az arcomat.

A főnök maga jött el hozzám a szobámba, hogy megnézze, hogyan vagyok, és meghallgassa, mi történt pontosan a kórházban, és előtte. Elmondtam, hogy azt hittem, Donghae üzent nekem, és próbáltam véghezvinni a küldetést, de már a recepciónál elbuktam.

– Nem én küldtem neked a levelet. Sosem küldök, mert könnyű megszerezni, és hamisítani. Ha ilyen eset lenne, hogy nem hívhatlak, akkor személyesen intézném el. Máskor ne dőlj be ennek!

– Bocsi.

– Nem a te hibád. Nem tudhattad – nyugtatott. Megsérült, egy kötés fedte a karját, de nem lehetett túl vészes, ugyanolyan könnyedén mozgott, mint mindig. Donghae-t kevés – vagy inkább csak egyszerre sok – ember verhette meg úgy, hogy attól ágyhoz legyen kötve.

– Van sejtésünk, hogy ki csalt csapdába téged, de nincs bizonyítékunk – ült le a nagyfőnök az ágyam szélére, és megpaskolta Comme des fejét. – Az biztos, hogy szálka vagy a szemében. Egy ideig itt maradsz a főhadiszálláson, ebben a szobában. Tudom, hogy ez most kényelmetlen neked, de amint előkészítjük a vidéki villámat, szabad leszel.

Nagyon vártam már, hogy Donghae letudja ezt a belharcot, mert semmi kedvem nem volt bujkálni, és folyton a hátam mögé nézni. Nyugtot akartam, rendes, egyszerű életet.

Donghae:

Ennek az egésznek nem szabadott volna megtörténnie. Key az emberem volt, felelősséggel tartoztam érte, én voltam a vezetője, nekem kellett volna vigyázni rá. Gyűlöltem Seunghyeont, amiért ilyen undorító húzásra szánta el magát, legszívesebben lelőttem volna, de nem tehettem meg. Ha nekiesek, azzal nem segítek apának, mindenki el fog ítélni, amiért személyeskedem, ki kellett várni, hogy olyat tegyem, amiért megérdemli, hogy apa parancsból nyírassa ki.

Idegesített az a két idióta is, akik folyamatosan a főhadiszálláson lógtak, Seunghyeon bizonyára azért kérte ez tőlük, hogy korlátozza a lehetőségeimet, és szemmel tartasson velük. Nem tudta, csak sejthette, hogy kik állnak mellettem, kikkel vagyok jóban, döntés esetén kik azok, akik mellém állnának, de az őrszemek ezen hamar változtathattak.

Ha olyan lettem volna, mint ő, akkor megkeresem Zi Tao anyját, és ráijesztek, vagy Yi Fanék amerikai nyaralójában teszek le egy kis üzenetet, de nem voltam ilyen aljas. Én tisztán játszottam, bármikor szívesen kiálltam volna ellene egy puszta kezes harcban, de Seunghyeon nem az erejéről volt híres, neki a ravaszság a fegyvere. Undorító, mocskos játékokat játszott, és az idegeimen táncolt. Azt akarta, hogy hibázzak, hülyeséget csináljak, elszóljam magam.

– Ne mondd, hogy megint hangosak vagyunk! – tolta fel a szemüvegét az orrán Yi Fan, és mélyet szívott a cigarettájából. – Éppen lazulunk.

– Látom, jól megy, fényes nappal füvezünk a medence mellett… Nektek sosincs dolgotok?

– Majd lesz, ha lesz – rántotta meg a vállát Tao, és ellökte magát a medence szélétől. A fánkra festett úszógumiban úgy nézett ki, mint egy mesevilágba került kisfiú. De lehet, hogy csak azért tűnt így, mert be volt állva.

– Nektek nem tanította meg a főnökötök, hogy mindig legyetek éberek, mert sosem lehet tudni, mikor szakad az ég a nyakatokra?

– Részegen is lelövöm a legfélelmetesebb ellenséget – fényezte magát Zi Tao. Nem bírtam ki, hogy ne borítsam fel az úszógumiját.

Éppen csak meg kellett löknöm kicsit a lábammal, a felfújt hólyag beleborult a vízbe, a barátja meg ahelyett, hogy segített volna neki, hülyére röhögte magát. Pont ez kellett Taónak, egy kis hideg zuhany, amitől magához tér. Túl jó dolguk volt, túlságosan magabiztosak voltak, és ez feldühített.

– Csak ki ne csússzon a talaj a lábad alól – nevettem fel, és leguggoltam Yi Fan mellé egy pillanatra. – A helyedben gyorsan eldobnám azt a cigit.

Úgy lett, ahogy sejtettem, a csikk a sörös dobozba került, és Yi Fan szélesen mosolygott az érkező, középkorú férfira. Bólintottam egyet Jia Heng felé, és elkönyveltem magamban, megint én nyertem. Nagyon reméltem, hogy egyszer a háborúban is győzedelmeskedem felettük. Ha apának igaza lesz, és Seunghyeon elbukik, ez a kettő meg hozzám kerül, akkor felköthetik a gatyájukat, mert modort nevelek beléjük.