Reményháló (2. évad): 10. fejezet: Mindenkinek mást hoz a tavasz

Taemin:

Meglepődtem, amikor Minho felajánlotta, hogy menjünk le a nagyszüleihez. A bátyám egyáltalán nem örült az ötletnek, féltett, hogy mit kezdenék vidéken a kerekes székemmel, és egyébként is csak terhére lennék az öregeknek, de engem érdekelt, milyen emberek Minho nagyszülei. Iskolás korunkban jártam Minhóék házában, de a nagyszüleinél sosem, azt viszont tudtam, hogy csodálatos helyen laknak. A nagyapa alapította azt a céget, amiben Minho is dolgozott, és miután átadta a helyét a fiának, a feleségével együtt olyan helyre költöztek, ahol kipihenhet minden bosszúságot, amit az ületi élet okozott neki. Vidéken, egy mesebeli tájon vettek egy házat, és felújították, de minden olyan eszközt kiirtottak az életükből, ami zavarhatja a nyugalmukat. Ezért nem volt náluk telefon, internet, és egyáltalán számítógép sem. Leveleket írtak, mint hajdanán az öregek, és a televízióban is csak a természettudományos műsorokat nézték meg. Minho legalább is így mesélte.

Végül sikerült meggyőzni a hyungot, hogy jót fog nekem tenni egy kis levegőváltozás, és beülhettem Minho autójába. Az utazás nagyon kimerített, a végén már mindenféle pozícióba ültem és feküdtem, ha egy rendőr látta volna, biztosan megbírságolja érte a sofőrt. A sok szenvedés viszont meghozta a gyümölcsét, a hely, ahová megérkeztünk, valóban álomszép volt. A ház mellett egy hatalmas tó terült el, mintha csak és kizárólag hozzájuk tartozna, a távolban zöldellő hegyek, a fákon rügyek. Áprilisban már javában ki kellett volna nyílnia mindennek, de sokáig tartott a tél, és a természet éppen csak ébredezett.

A nagyszülők háza kívülről egyszerű, falusi stílusú épületnek tűnt, belül azonban minden kényelmes és modern volt, leszámítva a technika „zavaró” tényezőit. A kellemes, légkondicionált szobában minden étel tökéletes volt, a nagyszülők pedig hihetetlenül egyszerűnek és melegszívűnek tűntek. Azt hittem, szigorúak és komolyan lesznek, mint az üzletemberek a tárgyalásokon, de úgy tűnt, tényleg felhagytak mindennel, ami a régi életüket jellemezte.

Elhalmozták szeretettel Minhót, és engem is. Nagyon figyelmesek voltak, mindenben segítettek, és idős koruk ellenére nagyon ruganyosak és aktívak voltak. A nagymama beavatott pár konyhai titokba, miközben figyeltem, ahogy főz, a nagyapa arról beszélt nekem, hogyan lehet megélni egy kisvárosban. Az ő véleménye szerint nincs más dolga az embernek, csak megtalálni a megfelelő embereket a megfelelő feladatokhoz, és máris minden olajozottan működik. Üzleti múlttal nem lehetett nehéz meggyőznie a helyieket, hogy mit és hogyan csináljanak.

Délutánonként Minho elvitt a tópartra, és miközben tolt, rengeteget beszélgettünk. Olyan dolgokat mesélt, amiket még sosem hallottam, és a régiekkel ellentétben, olyan témákat hozott fel, amikből tartalmas beszélgetések bontakoztak ki. Megbízhatónak tűnt, érettnek és felelősségteljesnek, de túl sokat csalódtam benne ahhoz, hogy bízni tudjak.

– Miért nem próbáljuk meg újra, Taemin? Most sikerülne – kérdezte, előttem guggolva, a kezemet fogva. Aranyos volt.

– Sajnálom, Minho, de nem megy. Már egyébként is másé a szívem.

Régen erre borzasztó féltékenységi jelenetet rendezett volna, most azonban csak letörten bólintott egyet, és újra mögém lépett, hogy tovább folytassuk az utat. Volt idő, amikor sok mindent megtettem volna azért, hogy viszont szeressen, de annak már vége. Túl későn eszmélt fel.

Az utazás olyan volt, mint egy igazi nyaralás, kipihenten és feltöltődve tértem vissza Seoulba. Az első dolgom az volt, hogy ráírjak Key-re, ideje lenne találkoznunk. Fogalmam sem volt róla, mi történt vele az elmúlt időszakban, teljesen eltűnt. Már nagyon hiányzott.

Miután azt írta, találkozhatunk nála, ha van kedvem, megkértem a hyungot, hogy vigyen el, és útközben vettünk kávét, meg péksüteményt, hogy ne üres kézzel állítsak be. Key szőkén, mosolyogva nyitott ajtót, és eltátottam a számat, amikor megláttam. Annyira ártatlan volt, olyan tiszta és ragyogó, mint egy angyal.

– Wow, te tényleg olyan vagy, mint egy bárány.

– Ugye? Én is imádom – ért a frizurájához, és felvette azt a szokásos dívás pózát, amit régen olyan sokat használt. – Tökéletes vagyok. Ez van.

Jó volt ilyennek látni Kibumot, sosem játszotta meg ezeket a megmozdulásokat, ő egyszerűen ilyen volt, és örültem, hogy újra önmaga tud lenni. Körbeugrált, elkényeztetett, egy pillanatra megint minden olyan lett, mint régen. Ahogy ígérte, helyrehoztuk a hibáinkat. Egy dolog, vagyis pontosabban egy ember azonban beárnyékolta a gyönyörömet.

– Jól megvagytok Jonghyunnal? – kérdeztem rá félve.

– Nincs köztünk semmi. Lefeküdtünk, ennyi. Semmi extra. – Key nagyon erősen próbálta játszani a közönyöst, de átláttam rajta, fájt neki, hogy nem sikerült Jonghyunnal.

Ünnepelhettem volna, de Key a barátom volt, és azt akartam, hogy boldog legyen, így nem örültem. Nem tudtam, mit mondhatnék, minden vigasztaló szó idegennek hatott volna a számból, nem akartam azzal még jobban megbántani, hogy megjátszom magam.

– Van kedved filmezni? – vetettem fel, hogy elűzzem a kellemetlen hangulatot.

Egyszerű vígjátékot néztünk, a színészek játéka átlagos volt, pár vicces jelenet, nem ez a film váltotta meg a világot. Key nagyon aranyos volt, megfogta a kezem közben, de nem volt semmi félreérthető az érintésében, egyszerűen csak támogatott, és mellettem állt. Néha úgy gondoltam, bárcsak kiszeretnék belőle, hogy megint olyan jó barátok legyünk, mint voltunk! Kár, hogy az érzéseket nem lehetett így ki-be kapcsolni.

– Ha te bárány vagy, én mi vagyok? – kérdeztem, és körkörösen simogattam a kézfejét.

– Róka – mondta, és a vállamra hajtotta a fejét.

– Róka? De az megeszi a bárányt.

– Te aranyos róka vagy.

Ezzel szórakoztattuk magunkat, kitaláltunk egy állatkertet, az életünk állatkertjét, és mindenkinek találtunk egy reprezentatív állatot. Onew csirke lett, mert ez az első, ami eszünkbe jutott róla, azzal nem törődtünk, hogyha ez így van, akkor nem csak, hogy szárnyas, de még kannibál is. Minho zsiráf lett, mert magas, Jonghyunnál viszont meg voltunk lőve. Az egyértelmű, hogy dínó, de mivel egyikünk sem túl jártam a témában, körbeírtam, mire gondolok.

– Olyan agresszív kis dínoszaurusz, akinek hegyes a foga, és lerágja a nagy állatok lábát.

– Jaj, tudom, melyikre gondolsz! – nevetett fel Key. – De hát miért? Jonghyun nem egy vadállat.

– Ha ideges, akkor igen – jegyeztem meg. Mindnyájan láttuk anno, hogy milyen vehemenciával pattogott az ellenfélnek a pályán.

Megterveztük az állatkert felosztását is, és azt, hogyan néznek ki a karámok. Key ragaszkodott hozzá, hogy Comme des is vele lakjon, ő lett a juhászkutya, én mellettük laktam, egy gyönyörű, folyton zöldellő fa alatt. Fölöttem Minho, mellette Jonghyun, Onew pedig Key bal oldalán. Mondhatni Key lett az életünk középpontja, de valamilyen szinten ez így is volt. Ha vele valami nem stimmelt, a vidámság, és az életkedv kiszállt a csapatból.

– Összeismerkedtem egy sráccal a házból. Nagyon jófej, mindig átjön valami aprósággal, aztán ott ragad nálam.

– Hűha! Új pasi? – lelkesedett fel Key.

– Nem, csak barát.

Sehun sokat járt át hozzám, azt mondta, azért mert Chanyeol – az országos cimborája – folyamatosan dolgozik, és ő egyedül érzi magát. Nem bántam, ha ott volt nálam, a bátyámmal nem lehetett túl jót szórakozni, Sehun viszont lefoglalt, és felvidított. Régen alig játszottam, vele viszont folyton a konzolt nyomtuk, és nemrég felvetett egy remek ötletet, amivel kapcsolatban kíváncsi voltam Key véleményére.

– Mit szólnál, ha csinálnánk egy konzol bajnokságot? Lehetne generációk csatája. Mi lennék az idősek, Sehun és a barátai a középkategória, és Jiminie-ék a fiatalok. Buli lenne.

– És hol férünk el mind? – tapintott rá Key a problémára.

Az én nappalim nem volt elég tágas hozzá, hogy ennyi ember megjelenjen, de még Key luxus kéglije is kicsinek bizonyult hozzá. Mégis, nekem kellett volna megtartani, nem kérhettem meg egyik vendéget sem, hogy vállalja már magára a helyszín biztosítását.

– Mi lenne, ha megkérnénk Jimint, hogy legyünk nála? Ők villában laknak, tutira elférünk – vetett fel Key.

– Honnan tudod, hogy villában élnek?

– Tipp.

Nem vágytam rá, hogy szívességet kérjek az egyik diákomtól, de Key addig rágta a fülemet, hogy felhívtam Jimint. Kitörő lelkesedéssel vette fel a telefont, mintha ezer éve nem hallott volna rólam, és amint előadtam neki a tervemet, azonnal rábólintott a dologra. A hely végül mégsem az ő háza lett, hanem a Min rezidencia. Key ábrázatán egyszerre láttam izgatottságot, és némi félelmet. Előre láttam, hogy órákig fog turkálni a szekrényében, hogy megtalálja azt a ruhát, amiben villoghat a gazdagoknak.

Sehun majdnem olyan viháncolást nyomott le a hírre, mint Key, amikor elmondtam neki a címet. Úgy tűn, én voltam az egyetlen, akit nem nyűgöztek le a luxusvillák, és a milliméter pontosra lenyírt pázsitok.

Aztán megláttam a Min birtokot, és leesett az állam. Nem is egy ház volt, hanem egy hatalmas múzeum, a kiskanaluk többet érhetett, mint az egész nappalim. Hihetetlen, hogy milyen fényűzésben éltek, nem is értettem, hogyan lehet valakinek ennyi pénze. Én nem tudtam volna mit kezdeni vele, bár lehet, ők sem tudtak.

Az időseket az egész banda képviselte, egyedül talán Minho nem tátotta el a száját, ő tudott magán uralkodni, mi teljesen padlót fogtunk. Jonghyun egészen konkrétan mosdóba sem mert elmenni, nehogy elrontson valamit.

Sehun magával hozta az olyan sokszor emlegetett Chanyeolt, és még egy barátjukat, Jongint. Chanyeol pontosan olyan volt, mint emlékeztem rá, kimerítette a nagyon képzetét. Nagyon magas volt, nagyon sok hajjal, és nagyon nagy, szikrázó, szívmelengető mosollyal. Ezen felül nagyon udvarias, kedves, vicces és lehengerlő. Az a típusú ember, aki mindenkivel kijön, még a világ legházsártosabb öregasszonya is meg akarná csipkedni az arcát. Jongin táncos volt, de nem olyan vékony, és törékeny testalkatú, mint én, szépen duzzadt a karja a felpakolt izomtól, de a mozgása mégis könnyed és légies volt. Szívesen megnéztem volna, hogyan táncol. Ő egy kicsit visszafogottabb volt, mint Chanyeol, de ha megszólalt, nagyon tisztelettudóan, és udvariasan beszélt.

Jiminék pontosan ugyanolyanok voltak, mint legutóbb, amikor találkoztunk velük, talán csak annyi változott, hogy Yoongi többet mutatkozott Jiminnel, mint a többiekkel. Nagyon aranyosak voltak együtt, Jiminből áradt az életenergia, és az a különleges ragyogás, ami csak az övé, Yoongi pedig olyan féltéssel, és gyengéd imádattal nézte, hogy igazán irigyeltem a szerelmüket.

– Szia, Jungkookie. Hogy vagy? – kezdett el azonnal flörtölni a legfiatalabbal Key, pedig már ezerszer megmondtam neki, hogy szálljon le arról a srácról. Jungkook zavartan motyogott valamit válaszul, majd elrohant italért.

– Nem tudtad kihagyni, igaz? – fedtem meg a barátomat.

– Persze, hogy nem. Olyan cuki, amikor elvörösödik. Meg tudnám zabálni.

– El ne rontsd a gyomrodat… – szólt be neki Jungkook barátja flegmán, és a párja után ment. Key máris szerzett magának egy ellenséget. 

Mivel létszámilag teljesen különbözőek voltak a csapatok, mi váltottuk egymást, Sehun csapata pedig előnyt kapott, a nehezebb feladatoknál használhattak segítséget. Ezzel sokszor nyertek meg csatákat, de ahogy telt az idő, ők úgy fáradtak, mi viszont fittek voltunk, hiszen folyton cserélhettünk.

– Következőleg elhozzuk az összes havert a suliból – jelentette ki Chanyeol, amikor végeztünk. Borítékolhatóan ők lettek a harmadikok, de nem sokkal maradtak le tőlünk. A legfiatalabbak mindenkit lemostak a színről.

– Képzeld már el, hogy Kyungsoo, Tao és Kris egy csapat játszik! – nevetett fel Sehun, mire Jongin is elmosolyodott.

– A rosszfiúk, és az igazság őre egy csapatban. Történelmi pillanat lenne.

Key szeme azonnal felcsillant a rosszfiú megnevezésre, nagyon reméltem, hogy nem akar mindenkire ráhajtani, aki csak egy kicsit is veszélyes. Mellé egy rendes srác illet, aki megbecsüli, és a tenyerén hordozza, nem valami bulicsászár, aki minden éjszaka mást hajt az ágyába. Na, meg az sem biztos, hogy Sehunék barátai melegek! Nem kell mindig önmagunkból kiindulni.

Key:

Nagyon meglepődtem, amikor meghallottam Tao nevét. Sok kínait hívhattak Taónak, nem biztos, hogy arról beszéltek, akit én ismerek a szervezetből, de utána kellett járnom a dolognak. Arra nem kérdezhettem rá, hogy láttak-e rajta arany tetoválást, mert azzal a szervezetre terelem a gyanút, de kém voltam, nem okozott gondot, hogy megszerezzem a kellő információt.

– Olyan vészesek ezek a srácok? – érdeklődtem Jonginnál. Mindig a legcsendesebb tud a legtöbbet.

– Taóék? Nem tudom. A suliban ők voltak a rosszfiúk, de simán lehet, hogy most már irodában dolgoznak, és tök átlagosak.

– Akkor ti is sok csínyt elkövettetek, mi?

– Akadt. Kris az osztálytársunk volt, és néha belerángatott minket a bajba, de jó buli volt.

– Ő külföldi, vagy ez ilyen iskolai becenév?

– Félig kínai, félig amerikai, de a kínai neve kimondhatatlan, így mindenki csak Krisnek hívta. Menő volt, a kosárcsapat vezetője, és folyton balhézott valamit Taóval. Valami Iphan, vagy ehhez hasonló az igazi neve. Nem tudom, sose hívtuk úgy.

Yi Fan, biztos voltam benne, hogy ő az, aki a legjobb sofőr a szervezetnél, Tao pedig Zi Tao. Ha a megérzésem nem csalt, akkor Sehunék valóban ismerik őket, csak lehet, hogy még az ártatlan korszakukból. Nem ártott jóban lennem a fiúkkal, hátha egyszer hasznom lesz abból, hogy a barátjuknak tartanak. Szörnyű, hogy így kellett gondolkodnom, de a munkám rákényszerített, hogy számító legyek, ha életben akarok maradni.

Egész este Jonghyunt figyeltem, küld-e nekem valami jelet, észrevesz-e egyáltalán, de kerülte a pillantásomat, és egyszer sem használta ki a lehetőséget arra, hogy beszéljünk. Az fájt a legjobban, hogy hetekig nem mondta el, hogy nem kellek neki. Megértettem, hogy idő kellett, de, hogy lassan tíz hétig tartott átgondolnia, hogy járni akar-e velem, az nevetséges volt. Ennyire nem lehetett döntésképtelen.

– Úgy táncolnék én is – sóhajtott fel Taemin a teraszon. A bajnokságot követően J-hope benyomta a hifit, és mindenki táncolni kezdett, Taemint pedig kitoltam a kertbe, hogy ne érezze rosszul magát.

– Majd fogsz.

– Jövő héten bemegyek a suliba, megnézem a diákjaimat.

Megígértem neki, hogy vele tartok, ahogy ismertem, ki fog készülni lelkileg. Megértettem, hogy támogatni akarja a diákjait, de arra nem gondolt, hogy milyen hatással lesz rá, ha azt látja, hogy más tanítja a gyerekeket, mert ő képtelen rá. Taemin egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy beteg, és most gyógyul. Minden férfi rosszul viselte, ha nincs jól, de Taemin extra türelmetlen volt.

Amikor Sehun, és Chanyeol kijöttek levegőzni, és beszélgetni kezdtek Taeminnel, magukra hagytam őket. Sétálgattam a hatalmas, parkszerű kertben, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. El kellett engednem Jonghyunt, hiszen értelmetlen olyan után futni, aki nem akar megállni neked. Kaptam egy csodás éjszakát vele, ennyit szánt nekem a sors, bele kellett törődnöm. Végül is, nem kötelező kapcsolatban lennem, szingliként is szép az élet. Hiába van tavasz, a szerelem engem elkerül.

 – Szia – köszöntött sután Jonghyun, mintha aznap még nem találkoztunk volna. Csak bólintottam válaszul. – Szép ez a kert, nem igaz?

– Mit akarsz, Jonghyun? Mondtam, hogy nem szeretem a felesleges köröket.

– Gondolkodtam kettőnkről. Beszélhetnénk.

Meglepett. A büszkeségem nem engedte volna, hogy ilyen könnyen bedőljek egy újabb reménynek, de a szívem azt súgta, hallgassam meg, mit szeretne mondani. Intettem az egyik pad felé, és miután leültünk, vártam, hogy belekezdjen. Nem néztem rá, magam elé bámultam, de a fülem éhesen várta a szavait.

– Nem miattad kételkedem ebben. Egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogy egy fiúval járjak. Elképzeltem, hogy elmegyünk enni valahová, és az emberek tekintete… olyan furcsa.

– Szóval szégyellnél engem…

– Nem téged, hanem magamat, hogy egy férfival járok. Sosem volt ilyenben részem. Én szeretek büszke lenni arra, akivel vagyok, úgymond dülleszteni a mellkasomat, hogy „igen, ő az én csajom”. Ezt nem tudom elképzelni egy fiúval.

– Szóval szégyellnél – kötöttem az ebet a karóhoz. Ez erről szólt, nem másról. Nem akarta, hogy az emberek megnézzék, bírálják, és pálcát törjenek fölötte.

– Kedvellek, és a szex is jó volt, de a nyilvánosság még túl rémisztő nekem. Mi lenne, ha egy ideig titkolnánk, hogy együtt vagyunk?

Ha nem Jonghyunról lett volna szó, kinevettem volna, hogy annyira hülyének néz, hogy belemegyek abba, hogy a szeretője legyek. Jonghyun viszont egy rendes, jóérzésű, gyengéd lelkű fiú, nem kellett attól tartanom, hogy csak játszana velem. Talán tényleg csak idő és tapasztalat kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, egy fiúval semmivel sem másabb járni, mint egy lánnyal. Egyedül a szex különbözik, és az, hogy az emberek mit szólnak hozzá.

– Rendben, próbáljuk meg.

Kéz a kézben tértünk vissza a házba, de nem andalogtunk, nem néztünk egymásra szerelmesen, két barátnak tűntünk, akik valamilyen furcsa okból fogják a másik kezét. Megértettem, hogy Jonghyunnak új ez a dolog, és hozzá kell szoknia, úgyhogy türelmes voltam. Végül is, valamilyen szinten sikert értem el, legalább adott egy esélyt, hogy megpróbáljuk.

Donghae:

Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, amikor Key barátkozni kezdett velem, olyan régen beszélgettem már így valakivel, hogy idegennek hatott. Eunhyuk néha felhívott, hogy meséljen ezt-azt, de olyan elfoglalt volt, hogy alig jutott erre ideje. Én is reggeltől estig dolgoztam, az emberi kapcsolataim kifulladtak a munkakapcsolatban. Akadt olyan, hogy felszedtem lányokat, hogy a férfiúi szükségleteimen enyhítsek, de egyik sem tartott két éjszakánál tovább. Nem is akartam komoly kapcsolatot, senkit nem tudtam volna úgy szeretni, mint annak idején Woohee-t.

Megpróbáltam aludni, de a kosárlabda folytonos pattogtatása megakadályozott benne. Az ember azt hinné, hogy a bázison nyugalma lehet, mert mindenki betartja a szabályokat, és figyelemmel van a másikra, de akadnak olyanok, akik egyszerűen nem látnak tovább maguknál. Legszívesebben kikiabáltam volna az ablakon, hogy takarodjanak már aludni, de nem voltam se az anyjuk, se öreg nénike, hogy ezt megtehessem.

Mégsem bírtam elviselni az ütemes pattogtatást, úgyhogy fogtam magam, felkaptam egy vékony pulóvert, és lementem a kertbe. Az a minimális kosárpálya, amit Yi Fan könyörgésére építtetett oda az apám, ki volt világítva, és a két jómadár ott dobálgatott, iszogatott, és hangoskodott már két órája folyamatosan.

– Nem sok munkát kaphattok, ha ennyi energiátok van – jegyeztem meg, fáradtan nekidőlve az egyik oszlopnak.

– Csak veled ellentétben mi fiatalok vagyunk – jegyezte meg Yi Fan, és dobott egy hárompontosat.

Emlékeztem rá, mi állt az aktájában, a középiskolában ő volt a kosárcsapat vezetője, és több bajnokságot is megnyert velük. Az alkatán látszott, hogy sportolt, de nem lehetett ellenfél számomra. Nem úgy, mint Zi Tao, aki olyan vékony volt, mint a nádszál, de mindenki rettegett attól, hogy vele kelljen verekednie. Nem értettem, hogyan lehet olyan erős, hogy így féljenek tőle, ha nem néz ki szélesebbnek, mint egy ropi.

– Szeretnék aludni. Fejezzétek be a hangoskodást!

– Miért hiszi azt, hogy parancsolgathat nekünk? – kérdezte Zi Tao a barátját.

Ezt utáltam a világos a legjobban, ha úgy beszéltek rólam, hogy ott voltam. Miért nem mondta nekem, hogy „Ne parancsolgass!”? Ennyire beszari, hogy nem mer belém állni? Ettől félnek annyira? Nevetséges.

– Itt vagyok, kislány. Nekem mondjad! – kötöttem belé.

– Hogy mit mondtál rám? – gyulladt tűz a szemében, és talpra lökte magát. Úgy indult meg felém, mint egy dühös bika, de Yi Fan még időben közénk állt.

– Hagyjuk a verekedést! Mi elmegyünk a szobánkba, és nyugodtan aludhatsz. Jó így?

– De Yi Fan…! – kezdte Zi Tao, de elég volt egy pillantás a barátjától, és csendben maradt.

Ennyiben maradtunk, pedig nagyon szívesen összemértem volna az erőmet Zi Taóval. Nem hittem el, hogy erősebb lenne nálam. Évtizedek óta építettem a testemet, katonai iskolába jártam, és számtalan küldetés volt a hátam mögött, miközben ő csak annyit mutathatott fel, hogy középiskolás koráig wushuzott. Egyáltalán nem féltem tőle.

Nem siettem vissza a házba, mert sejtettem, hogy Yi Fan mondani fog még valamit a barátjának arról, miért ne kössön belém, és érdekelt az ok. Minden információ, ami tőlük származott, jól jöhetett a későbbiekben.

– A főnök megmondta, hogy nincs verekedés! Tudod, hogy mennyire kiakadna, ha beleköpnénk a tervébe. Majd eljön az idő, amikor összemérheted az erődet Donghae-val.

Ez felért egy beismerő vallomással, de mivel nem rögzítettem semmivel, nem ért sokat. Én tudtam, egyedül én állhattam ezen az oldalon, a másikon pedig Seunghyeon, és az egész csapata. Ennél konkrétabb ügy kellett, amitől az egész szervezet számára világossá válik, hogy Seunghyeon bomlasztja a rendet. Nagyon reméltem, hogy amikor eljön ennek az ideje, kevés áldozattal fog járni. Egy belháború sokszor véresebb és kegyetlenebb, mint egy másik banda ellen vívott harc. A tavasz nem szerelmet és boldogságot hozhatott nekünk, hanem vért, könnyeket és árulást.