Reményháló (2. évad): 8. fejezet: Búcsúzom, örökre

Taemin:

Meglepett, hogy ilyesmit érzek, soha nem volt rám jellemző a féltékenység, vagy legalább is nem ilyen mértékben. Előfordult, hogy amikor Minho jelentette nekem a világmindenséget, dühített, vagy frusztrált az, hogy a lányok körbezsongják az iskolában, de aztán elég volt csak egy pillantása, egy kedves mosolya, és elhittem, hogy az a figyelem csak álca, és a valódi, az igazi, az őszinte nekem szól.

Talán azért se féltem soha, mert tudtam, hogy úgyis visszajön. Valahogy oda talál hozzám, előbb vagy utóbb feltűnik, és kitűntet a figyelmével. Key más volt. Szabad, irányíthatatlan, úgy cselekedett, ahogy kedve tartotta, ha úgy akarta, eltűnt hosszú hónapokra, aztán úgy tért vissza, mintha egy nap telt volna el. Az ő esetében nem lehetettem olyan nyugodt, mint Minhóval. Főleg azért, mert nem volt köztünk semmi.  Az sosem zavart, hogy be akarja cserkészni Jonghyunt, viccnek vettem, a szokásos díváságának egyik elemének, ami arról szól, hogy márpedig mindenkit megkaphat, akit akar. Azóta viszont, hogy elvesztettem, és rájöttem, mennyire üres az életem nélküle, zavarni kezdett ez a furcsa vonzalma Jonghyun iránt. Féltem, hogy Jonghyun elveszi tőlem. El akartam érni, hogy miután párszor megkapja, Key ne akarjon vele maradni, mert velem sokkal jobb dolga lenne. Csakhogy Jonghyun teljesen megfelelt Key ideáljának, még én évezredekre voltam a markáns, férfias arctól, és duzzadó izmoktól, meg attól a csávós magabiztosságtól, amit Jonghyun már fiatal korunk óta a magáénak tudott. Rettegtem, hogy Key beleszeret, vele tölti az éjszakákat, őt keresi fel, és már nem hozzám fog átjárni, engem elfelejt, és egyedül maradok.

Amikor azt hittem, hogy Key meghalt, és kiszakadt belőlem, hogy „Mit fogok kezdeni nélküle?”, annyira utáltam magamat. Olyan önzőn hallatszott, mintha nem is őt siratnám, hanem magamat. Pedig nekem az fájt, hogy Key nincs többé. Ő olyan volt, mint egy gyönyörű virág, aminek az illata betölti az egész lakást, és bárhová mész, elkísér. Nem szexeltünk mi mindig, amikor nálam lopta a napot, rengetegszer csak ültünk egymás mellett, és teljesen különböző dolgokat csináltunk. Mégis, tudtam, hogy ott van, és megnyugtatott a jelenléte. Csak az utóbbi időben lett olyan természetes, hogy őt látom, amikor kinyitom a szemem, megcsókolnám minden percben, amikor látom, és hogy megrémít a gondolat, hogy nincs mellettem.

Le kellett vezetnem valahogy a feszültséget, mert úgy éreztem, szétrobban a lelkem, így elvonultam a táncterembe, és mozdulatokba öntöttem az érzéseimet. Miközben táncoltam, Keyt láttam magam előtt, ahogy a kanapén fekszik, összekulcsolt lábakkal, valami ostoba női magazint olvas, a tollat a hófehér fogai között forgatja, majd felnéz rám és hamiskás fény csillan a szemében. Nem tudom, mire gondol, nem tudom, ugyanarra-e, mint én, hogy az ajka között akarok lenni, megduplázni a vágyat a tekintetében, még gyönyörűbbé varázsolni a vonásait. Nem tudom, sosem tudtam, és sosem fogom megtudni, mi jár a fejében. Hiába hívtuk kulcsnak, magát nem tárta fel előttünk, rejtélyes maradt, színpadias, mímelten ártatlan vagy éppen mocskosan buja, csak nagyon ritkán hittem el száz százalékosan, hogy őszinte. Amikor kinyitotta az ékszert és viháncolni kezdett, amikor megpillantotta a tortát, vagy amikor rám szólt a parkban alig egy hónapja, hogy tényleg veszekedni akarok-e, ijesztően sebezhetőnek tűnt, mintha lehullott volna róla a hosszú évek vastag hamisságrétege. Pár pillanatra Kibummá vált, aki törékeny, és finom.

Nagyot csattant a tenyerem, ahogy földre értem. Mivel nem figyeltem oda a külvilágra, túl nagyot ugorhattam, de nem fájt az érkezés, a testem már olyan gyakorlott volt, hogy akkor is vigyázott magára, amikor az agyam máshol járt.

A tükörből láttam meg, hogy Key az ajtóban áll, és engem figyel, miközben az ügyes, hosszú ujja szőlőszemeket válogat a tálban. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, a tekintete néma maradt. Ő vajon mindent kiolvasott a táncomból? Úgy ért engem, mint hajdanán James? Neki is feltárul a lelkem, ahogy Jiminé a számomra?

– Nem ütötted meg magad? – szólalt meg végül, de nem jött beljebb.

– Jól vagyok – mondtam, és kikapcsoltam a magnót.

Key:

Láttam Taeminen, hogy nem egészen önmaga, nem gondoltam volna, hogy ennyire megviselte, hogy nem viszonzom az érzéseit. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy megint azzal az állapottal küzd, ami decemberben magába fordította, de Jonghyun azt mondta, hogy Taemin rendszeresen jár vizsgálatokra, legutóbb pont ő vitte el autóval. Nem kellett hát aggódnom, mégis így tettem.

A munkára sem tudtam rendesen koncentrálni, hiába magyarázott nekem Donghae a fegyverekről, semmi nem ragadt meg. Folyton azon járt az eszem, mit kellene tennem, hogy Taemin egyenesbe jöjjön. Hiszen már egy hónap telt el azóta, hogy megtudta, lefeküdtem Jonghyunnal. Nyilvánvalóan annak örült volna a legjobban, ha adok neki egy esélyt, és megpróbáljuk, hogyan működünk párként, de ezt nem akartam megtenni. Mindent elrontott volna, ha belekezdünk egy olyan kapcsolatba, ami eleve halálra van ítélve. Az érzéseket nem lehet irányítani, azok vagy vannak, vagy nincsenek.

– Key, ennyi erővel a falnak is beszélhetnék – jegyezte meg mérgesen Donghae. – Amit mondok az fontos. Tudnod kell használni a fegyvereket, még akkor is, ha nem a profilod a lövöldözés.

– Tudom, de lefoglalnak a gondolataim. Te hogyan vidítanál fel valakit, aki szerelmes beléd, te viszont nem viszonzod az érzéseit, közben mégis fontos neked?

– Azt hiszem, rossz embert kérdezel – védekezett, és eltette a fegyverét. – Megmondanám neki, hogy nem tetszik, és ez ellen nem tud mit tenni, ahogy én sem, de attól még vannak dolgok, amiket szeretek benne. Valahogy megpróbálnám a tudtára adni, hogy fontos nekem, mint egy barát. Legalább is, azt hiszem.

Erre én is rájöttem, csak azt nem tudtam, hogyan csináljam. Taemin annyira sérülékeny volt, ha az érzéseiről esett szó, ráadásul én voltam a második nagy szerelme – már ha tényleg szerelem, amit érez –, és megint lukra futott. Mindenáron küzdöttem az ellen, hogy olyan legyek, mint Minho, aki játszik az érzéseivel, azonban ez nem jelentette azt, hogy attól én még nem bántom.

Tanácstalan voltam. Először éreztem úgy, van valami, amit nem tudok megoldani. Mert Taemin jogosan kérte volna, hogy adjak neki egy esélyt, mégis képtelen voltam arra, hogy megtegyem. Egyszerűen nem ment. Taemint a barátomnak akartam tudni, nem többnek. Mégsem mondhattam az arcába, hogy: „Bocsi, de én Jonghyun pasija akarok lenni. Veled el sem tudnám képzelni”. Ennyi erővel egy fegyvert is adhattam volna a kezébe, hogy lője le magát. Muszáj volt valami pasit keresnem neki, aki lefoglalja.

Taeminhez azonban nem találtam senki megfelelőt. Ha lett volna olyan pasi, akivel tiszta szívvel összehozhattam bármelyik barátomat, már rég én jártam volna vele. Éppen ezért voltam mindig szingli, mert a rendes pasik hiánycikkek. Kár, hogy nem volt Minhónak egy kedves, rendes, gondoskodó ikertestvére, nagy szolgálatot tett volna.

Szerettem volna egy kis nyugit, így pár napra beköltöztem a főhadiszállásra. Nem akartam, hogy Jonghyun, vagy Taemin felkeressen, vagy ne adj isten, összefussanak a küszöböm előtt. Annál cikisebb helyzetet elképzelni sem tudtam volna, minthogy két szeretőm kopogtasson, és mind a kettő akarjon tőlem valamit.

– Nyáú – ugrott egy fehér-barna szőrös golyó az ölembe, és Herceg a kék, világító szemeit az enyémbe fúrta. Esküszöm, biztos voltam benne, hogy tud olvasni a gondolataimban.

– Látod? Én mondtam, hogy szeret – jelent meg Ari-chan az ajtóban, majd puszit nyomott az arcomra. – Örülök, hogy itt vagy. Meg akartalak látogatni, mielőtt repülök.

– Te folyton repülsz? Múltkor is azt mondtad, hogy elutazol.

– Onnan jöttem ma vissza, de holnap már mehetek is tovább. Ilyen ez a meló, de most nem vihetem magammal Herceget. Azt terveztem, hogy itt hagyom, de ha elvállalnád, hogy vigyázol rá, annak nagyon örülnék.

– Nem vagyok biztos benne, hogy a kutyusom jól kijönne vele. Herceg ijesztő tud lenni.

Ari-chan utálta a kutyákat, még az egészen kicsiktől is rettegett. Azt mondta, gyerekkori trauma, egy kutya megharapta, amikor megpróbált enni adni neki, és azóta kiverte a víz még csak a kutyák említésétől is. Hercegnek így a főhadiszálláson kellett maradnia, de úgy tűnt, ez nem okoz különösebb traumát neki. Az a macska egy igazi herceg volt, és dukált hozzá a fényűző villa.

Mivel tudtam, hogy Donghae mérges, amiért nem figyeltem a fegyverekről szóló előadásán, erőt vettem magamon, és bementem arra a helyre, amitől a legutóbbi padlót fogtam. A lövészteremben olyan volt sétálni, mintha egy csatába kerültem volna, mindenhonnan csak a fegyverek dörrenése hallatszott, és azonnal összeszűkült a gyomrom az idegességtől. Benne volt a pakliban, hogy megint pánikrohamot kapok, de az zakatolt a fejemben, hogy túl kell lépnem a félelmemen, hogy erősebb legyek. Mások élete múlhatott azon, hogy krízishelyzetben hogyan reagálok. Ha valami gond történne, és Donghae megsérülne, nekem kellene használnom a fegyvert, és ha tétovázok, vagy megmerevedek a félelemtől, mindketten meghalunk. Meg kellett tennem. Úgy gondoltam, ha erősebbé válok, talán Taemin problémáját is meg tudom oldani.

Egész testemben remegtem, így nem lehetett célozni, de legalább eljutottam arra a szintre, hogy felvettem a szemüveget és a fülest, és nem ájultam el már csak a bábuk látványától sem. Hiába voltak élettelenek, viszolygást keltett bennem, hogy lelőjek akár egyet is. Még így is túlságosan emberiek voltak. Képtelen lennék elvenni egy életet, folyton az járna a fejemben, hogy akármit is tett az illető, valaki várja otthon, valakinek fontos, és ő is ugyanolyan ember, mint én, ugyanolyan érzésekkel, gondolatokkal, és joggal ahhoz, hogy éljen.

Majdnem felsikítottam, amikor valaki a vállamhoz ért, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy még a fegyvert sem ejtettem el. Egy magas, szögletes arcú, vékony férfi állt velem szemben, karizmatikus, fekete szemöldökkel, és ijesztően gúnyos mosollyal az arcán.

– Igen? – kérdeztem, eltolva a fülemről a fülhallgatót, hogy halljam, mit mond. Levenni nem akartam, a dörrenések így is felértek egy kínzással.

– Te vagy Donghae embere, igaz? Én Seunghyeon vagyok, Donghae riválisa, ha úgy tetszik. Ha nem zavar, megnézném, hogyan lősz.

– Már éppen befejeztem – hazudtam, mire még kárörvendőbb vigyort vágott. Kedvem támadt bemosni neki egyet.

– És egyet sem találtál el? – nézett a hátam mögé a sértetlen bábukra. – Donghae nem valami jó tanár.

– Nem profilom a lövöldözés – magyaráztam. Feldühített, hogy becsmérli a főnökömet. Donghae igen is jó tanár volt, figyelembe vette az érzéseimet, és az előéletemet, le mertem volna fogadni, hogy Seunghyeon teli beszarja, hogyan érzik magukat az emberei.

– Irodakukac vagy? Nem valami jó első ember. Szegény Donghae, mindig is szerencsétlen volt.

Most már aztán tényleg kezdett nagyon elegem lenni ebből a fickóból, és legszívesebben megfordultam volna, hogy szétlőjem a bábukat, aztán az arcába vágjam, hogy igen is jó vagyok, de nem bíztam magamban. Nem akartam Donghae-t még azzal is megszívatni, hogy leégek. Mindig azt mondta, hogy higgadtnak kell maradni, ha krízishelyzetbe kerülünk, úgyhogy nem cselekedtem meggondolatlanul.

– Kém vagyok, nem irodakukac. Tudod, ez egy olyan munka, amihez ész, ügyesség és jó színészi képesség kell. Na, meg esetekben nyelvtudás, úgyhogy nem szégyenkezem semmi miatt.

– Nem is neked kell. Minden ember a főnökét képviseli.

– Vagy inkább helyette dolgoznak – szúrtam oda, mire azonnal megrándult egy izom Seunghyeon arcán. Telibe találtam az igazságot.

– Na, ide figyelj, te kis… – kezdte Seunghyeon a kioktatásomat, de egy éles hang megakadályozta a folytatásban.

– Key! – jelent meg Donghae az ajtóban, és szúrós szemmel nézett a riválisára. – Gyere ide! Munka van.

Úgy rohantam hozzá, mint a kiscsibe az anyukájához, és a kinti levegő, a nagy tér, a szabadság, és Seunghyeon hiánya megnyugtatott. Donghae ezzel ellentétben dühösnek tűnt, és nagyon reméltem, hogy nem rám neheztel.

– Mit akart tőled? – kérdezte, amikor elég messze jutottunk ahhoz, hogy ne hallhasson senki.

– Csak menőzött, hogy ő jobb tanár, mint te, és jobb emberei vannak.

– Seggfej – szitkozódott Donghae. – Remélem, semmi olyat nem mondtál neki, amit felhasználhat ellenünk.

– Azt mondtam neki, hogy kém vagyok. Ez gond?

– Nem, ennyi információt magától is megtud. Próbáld kerülni, és ne fecsegj neki! Ő nem olyan kisfőnök, mint Arisa.

Kárpótlásul, amiért reggel nem figyeltem Donghae-ra, az egész délutánt vele töltöttem, és mindenre odafigyeltem, amit mondott. Nagyon jól magyarázott, mindent megmutatott, és életszerű példákat hozott fel, ha valamit nem értettem. Ahhoz képest, hogy egyébként keveset beszélt, ilyenkor sosem fukarkodott a szavakkal, addig magyarázott, amíg minden száz százalékosan világossá nem vált számomra.

Ahogy minden ilyen után, aznap este is fáradtan mentem haza, és az ajtóm előtt egy olyan alak állt, akire egyáltalán nem számítottam. Minho idegesnek tűnt, olyan erősen szorította a telefonját, hogy egészen belefehéredtek az ujjai. Nagyon reméltem, hogy nem Taeminen akar veszekedni.

– Mindek köszönhetem a látogatásodat? – kérdeztem fáradtan.

– Ember, neked mi a faszért van telefonod? – kiabált rám dühösen. – Ezerszer hívtalak.

– Ki voltam kapcsolva – vettem elő a készüléket, és beírtam a PIN kódot. Még sms-t is írt. – Miért kerestél?

– Taemin miatt. Ma áthívott magához, és nagyon furcsán viselkedett. Amikor visszamentem, már nem volt otthon. Reméltem, hogy nálad van.

– Mit mondtál neki? – kaptam fel azonnal a vizet.

– Semmit. Kivételes hallgattam. Ő meg megköszönte, hogy régen szerettem, és boldoggá tettem. Olyan volt, mintha búcsúzkodna. Aggódok érte. 

Ha Minho aggódott, akkor én egyenesen rettegtem. Taemin nem szeretett a múltról beszélni, főleg arról az időszakról nem, amit Minhóval élt meg. Ha mégis felhozta, annak nyomós oka kellett, hogy legyen, és amíg a lakásához tartottunk, kifaggattam Minhót a történtekről. Azt mondta, Taemin fáradtnak és levertnek tűnt, de nagyon elszántan akart vele beszélni. Elmondta, hogy mennyire fájt neki, hogy Minho akkor hátrahagyta őt, de már nem haragszik, csak el szerette volna mondani, hogy hálás neki a szép pillanatokért, és boldog szívvel őrzi meg őket örökké. Minho váltig állította, hogy ő próbálta kiszedni Taeminből, hogy mi a baja, és miért mondja ezt neki pont most, de biztos voltam benne, hogy nem volt elég kitartó. Nekem kellett volna beszélnem Taeminnel, és dühített, hogy ő még csak sms-t sem írt nekem. Máskor mindig, a legkisebb lelki viharakor bátorító szavakat kért tőlem, most pedig, amikor ezer százalék, hogy valami nyomassza, még csak nem is keresett fel.

Hiába mentünk Taeminhez, nem nyitott ajtót senki, és felrúgva minden szabályt, a pótkulcshoz folyamodtam. Tudtam, hogy hol tartja, mert előfordult, hogy amikor éjszaka átjöttem hozzá, ő már aludt, és így csendben be tudtam osonni, anélkül, hogy megzavarnám a pihenésben.

Odabent mély csend fogadott, hiába jártam körbe a lakást, nem találtam semmit, ami arra utalhatott volna, hogy baj van. Még az is megfordult a fejemben, hogy felfújjuk az egészet, és Taemin csak sétálni ment, aztán Minho megtalálta a kukában a mobilját.

– Nézd meg, hogy kit hívott utoljára! – utasítottam a megtalálót, és megkapaszkodtam a pult szélében. Dübörgött az adrenalin az ereimben, de fáradt voltam, éhes és ideges, ez bármikor visszacsaphatott.

– Jiminie – olvasta fel a nevet, és felém tartotta a képernyőt, hogy én is láthassam.

– Oké, add ide! Felhívom. Addig keresgélj tovább, hátha találunk még nyomot.

 Ahogy vártam, hogy a fiú felvegye, feltűnt, hogy milyen sűrűn veszem a levegőt, és mennyire hevesen ver a szívem. Rég voltam ennyire ijedt, talán azon az éjszakán, amikor a raktárban várva gubbasztottam, arra várva, hogy kiderüljön, miért kell elbújnom.

– Igen, hyung? – szólt bele aggódva Jimin a telefonba. Ha lehetséges, az még idegesebbé tett.

– Key vagyok. Nem tudod, hol van Taemin?

– Nekem azt mondta, messze utazik. Pont akkor kopogtam, amikor már indult volna. Sporttáska volt nála. Valami baj van, hyung? Taemin hyung is olyan furcsán viselkedett.

Mégis hová akart elutazni Taemin? Rögtön a szüleire gondoltam, de azt nem kellett volna titkolnia előttünk. Egyáltalán nem értettem a viselkedését, és szörnyű bűntudat mardosott, hogy talán én vagyok az oka annak, hogy ez történik.

– És nem tudod, hová megy? Nem mondott semmit?

– Volt nála egy jegy. Talán repülőre, elég nagy volt, és sötétkék csík volt a tetején. Baj van, hyung?

– Nem tudom. Nekünk nem mondta, hogy elutazik, és… Nem tudom. Aggódok érte.

Kezdtem pánikba esni. Hiszen semmi jel nem mutatott arra, hogy gond lenne, ha nem számítjuk a kukába dobott telefont. Taemin akár el is utazhatott pihenni egy kicsit, és nem akarta, hogy bárki zavarja, de minden érzékem azt súgta, hogy ez nincs így. Ha még Jimin is azt mondta, hogy Taemin furcsa, akkor már hárman állítjuk ezt, ez éppen elég ahhoz, hogy félni kezdjek.

– Hyung, ami azt illeti, ki tudom deríteni, hogy hová ment.

– Hogyan?

– Mondjuk úgy, hogy meg vannak hozzá a kapcsolataim.

Donghae nem sok mindentől tiltott el, de azokat nagyon komolyan kellett venni. Ilyen volt például az, hogy ne szövetkezzek egyetlen kisfőnökkel se az engedélye nélkül, ne fedjem fel magam a barátaim előtt, és ne kérjek segítséget más bűnözőktől. Ő úgy fogalmazott, hogy „más szervezetbe tartozóktól”, de ez valójában ezt takarta. Nem mondott el nekem mindent nevet, de Min úr a listán szerepelt, erre tisztán emlékeztem. Jimin pedig Min Yoongival járt, a Min vállalat örökösével, tehát csak ő lehetett ez a rejtélyes kapcsolat.

– Rendben, keresd meg! – egyeztem bele. Hiszen én nem Yoongitól kértem segítséget, hanem Jimintől. Donghae-nak egy rossz szava sem lehet. De úgyis lesz!

 Eltartott egy ideig, amíg Jimin barátja kutakodni nem kezdett, addig megpróbáltuk nem megölni egymást Minhóval. Ő engem hibáztatott, amiért padlóra küldtem Taemint érzelmileg, szerintem neki meg sem kellett volna szólalnia. Ezen elveszekedtünk egy ideig, de sosem merültünk bele túlságosan, hiszen mind a kettőnk szeme előtt az lebegett, hogy mindegy, hogy hogyan, milyen eszközökkel, és akár még össze is fogva, de megtaláljuk Taemint, és megvédjük mindentől. Azt hiszem, ez volt az első olyan eset, hogy Minho őszintén törődött Taeminnel.

– A hyung Amerikába ment. Egy kórházba tart Los Angelesbe, és több nagyobb összeget is utalt hat számlára. Az egyik egy adományszámla, valószínűleg a kórházé, a többi magán személyekhez tartoznak. Akarod, hogy utánanézzek, hogy kiké?

Már éppen rávágtam volna, hogy rendben, amikor sms-em jött, egy időben Minhóval. Mind a kettőnknél ugyanaz szerepelt, egy túl magas összeg ahhoz, hogy ne ijedjek meg, és a közleményben csak annyi szerepelt, hogy „Köszönöm. T.”

– Pontosan melyik kórházba ment?

Amint megtudtam a pontos címet, már rendeltem is repülőjegyet, Minhóval egyetemben. Tizenegy óra vele, összezárva maga volt a pokol, de a nyomába sem ért annak, hogyha nem tudhatom, hogy Taemin jól van-e. Még pakolni sem pakoltunk össze semmit. Nem volt értelme. Nem nyaralni mentünk, hanem megbizonyosodni arról, hogy Taemin jól van. A taxiban nonstop telefonáltunk, ő a srácokkal, akiket szintén kiakasztott Taemin átutalása, én Donghae-val.

– Amerikába utazom – jelentettem ki.

– Ki adott rá engedélyt?

– A barátom bajban van. Segítetem kell neki.

– Nincs telefonja?

Amikor összefoglaltam, hogy mi történt, és mit tudtam meg, Donghae eszméletlenül dühös lett rám. Vagy öt percig csak kiabált velem, hogy engedetlen, buta gyerek vagyok, és fogalmam sincs róla, hogyan működik a világ, de őszintén, nem érdekelt. Egészen addig nem érdekelt semmi, amíg meg nem tudtam, hogy Taemin hogy van. Minden következménnyel ráértem utána törődni.

– Én is veletek repülök – jelentette ki végül.

– Mi vittük el az utolsó jegyeket Minhóval. Tele van a járat.

– Lesz helyem, ne aggódj!

Donghae-t semmi nem állíthatta meg, de egyáltalán nem akartam, hogy ő is jöjjön. Elég volt nekem Minho szemrehányásait hallgatni, ha még Donghae is csatlakozott hozzá, az utam duplán pokolinak hatott.

Tizenegy óra egyébként is sok, idegesen, aggódva, fejfájással küzdve viszont még rosszabb. Valószínűleg felrobbant volna a fejem, ha Donghae nem erőltet belém egy altatót, ami úgy kiütött, hogy miután leszálltunk a repülőről, nem tudtam eldönteni, hogy nappal van-e, vagy éjszaka. Egy csomó minden kiesett, bármit is adott be nekem Donghae, az leterített volna egy lovat is. Csak akkor tisztult ki némileg a tudatom, amikor beléptünk a kórházba, és megcsapott a fertőtlenítő szaga, akkor eszembe jutott, hogy Taeminért vagyunk Amerikában, és nekem látnom kell.

A recepciónál azonnal falba ütköztünk, mert nem voltak hajlandóak elmondani, melyik kórteremben van a barátom, Taemin ugyanis senkinek nem adott felhatalmazást arra, hogy megkapja ezt az információt. Hiába veszekedtem a nővérkével, hogy Taemin nem tiltó listára rakott minket, egyszerűen csak nem jelölt meg senkit abban az átkozott rublikában, mert nem tudta, hogy meglátogatjuk. Süket füleknek hadováltam, és tényleg kezdtem már hisztériássá válni, amikor Donghae megragadott, és kivitt az épületből.

– Ha balhét csapsz, semmi esélyünk nem lesz bejutni.

– Így sincs – vágtam vissza.

– Mindig van B terv. Ha nem megy legálisan, akkor bejutunk illegálisan.

Minho nem ellenkezett, olyan elszánt volt, mint én, de láttam a szemében a rémületet, amikor Donghae elkapott egy kést, és a pengén megvillant a fény. Minho alig remegett meg, de amint a teste realizált a fájdalmat, azonnal a vállához kapott. Az ujjára kenődő vértől azonnal bukfencet vágott a gyomrom, de nem dobtam ki a taccsot, előbb látnom kellett Taemint. Maga a vágás nem volt nagy, de nagyon vérzett, így amint Donghae bevonszolta a fájdalommal küszködő Minhót a kórházba, azonnal odaugrottak hozzájuk a nővérek. A fejetlenséget kihasználva sikerült észrevétlenül felmennem a lépcsőn.

Mindenhová be kellett volna nyitnom, hogy megtudjam, hol van Taemin, de az túl feltűnő lett volna, így inkább célirányosan a nővérpult felé mentem. Elővettem a legelbűvölőbb mosolyomat, és ártatlan tekintettel tudatokoltam, hol találom Lee Taemint, a bátyámat. A nővérek nem is gyanakodtak, hiszen átjutottam a lenti részen, nem lehettem betolakodó. Ráadásul ázsiaiként egy másik ázsiait kerestem. Ki máshoz jöhettem volna? Néha jó volt, hogy a külföldiek nem tudtak különbséget tenni ázsiai és ázsiai között.

Taemin abban a kék, furaanyagú hálóingben volt, amit a műtétek előtt vesznek fel a betegek, és úgy nézett rám, mintha szellem lennék. Nem vártam meg, hogy lecsesszen, amiért utána jöttem, vagy felelősségre vonjon, hogyan jutottam be, a nyakába borultam, és zokogva kapaszkodtam a ruhájába.

– Miért nem mondtad, hogy beteg vagy? Miért nem mondtál nekem semmit?

– Sajnálom… – sírta el magát Taemin is.

Sokáig zokogtunk, aztán rájöttem, hogy szorít az idő, bármikor megérkezhetnek az orvosok, hogy elvigyék Taemint, és én még azt sem tudom, hogy mi a baja. Amikor elmondta, hogy már egy ideje rosszul van, nehézkesen mozog, és fáj a dereka, legszívesebben kitéptem volna az összes hajamat, amiért nem vettem észre. Vagyis, észrevettem, hogy Taemin beteges, fáradt, és nyúzott, de nem fordítottam rá elengedő időt, nem érdeklődtem igazán, túlságosan a saját dolgommal törődtem. Ráhúztam az egészre azt, hogy csak szerelmi bánat, mert így egyszerűbb volt. Szörnyű barát voltam.

– És akkor most konkrétan mi a bajod?

– Van egy csomó a hátamban, ami nyom egy ideggócot, és azért vannak fájdalmaim. Ugyanaz, ami a nagyapámnál volt, csak nála már nem lehetett mit csinálni. Az én esetem sokkal jobb, kioperálják, és jobb esetben meggyógyulok.

– És rosszabb esetben?

– Visszanő, és kemoterápiát vagy sugárkezelést kell kapnom. Most is lehetne ezzel kísérletezni, de a műtét a biztos. Nem kockáztathatom meg, hogy nagyobb kárt tegyen. Ha nem tudok táncolni, nincs értelme, hogy éljek.

– Ne mondd ezt, Taemin! – torkoltam le. Összetörte a szívemet ezekkel a szavakkal.

– Én felkészültem rá, hogy nem jövök ki a műtőből, vagy ha ki is jövök, és kiderül, hogy lebénultam, vagy nem táncolhatok, akkor véget vetek az életemnek. Ezért búcsúztam el mindenkitől.

– A pénzzel? Azt hiszed, ez búcsú?

– Mindenkinek írtam egy levelet. A napokban megkaptátok volna.

Olyan szívesen megütöttem volna. Hogy képzelte ezt? Hogy hihette, hogy megnyugvást találnék egy vacak levélben. Hiszen én voltam a legjobb barátja, mindent el kellett volna mondania, az első perctől kezdve, hogy elkezdődtek a fájdalmak.

– Nem lesz semmi bajod. Érted? Semmi bajod. Meggyógyulsz, én vigyázok rád, és ha hazamentünk, minden olyan lesz, mint régen. Megjavítunk mindent.

– Mindent? – kérdezte reménykedve. Akkora szüksége volt a támogatásra, nem is értettem, hogyan hihette azt, hogy egyedül végigcsinálhatja mindezt.

– Mindent – pusziltam meg a kézét. – Soha többé nem engedlek el. Ha kell, orvosnak álcázom magam, és bemegyek a műtőbe, hogy melletted legyek. Igaz, hogy valószínűleg az első vágásnál el fogok ájulni, de nem baj. Ennél közelebb már nem lehetek a segítséghez.

– Olyan hülye vagy – nevette el magát Taemin, és szorosan megölelt. – Olyan jó, hogy itt vagy.

Ott is maradtam, amíg fel nem ébredt. Taemin írt egy kérvényt, hogy Minhót is engem engedjenek be hozzá. Azt nem részleteztem neki, hogy Minho megsérült a bejutás alatt, nem akartam felzaklatni, bíztam benne, hogy Minho sem lesz olyan idióta, hogy elárulja a titkunkat. A folyosón is nagyon hősiesen feszített a kötéssel a karján, és amikor visszatolták Taemint, annak ellenére, hogy a barátunk aludt, rágörgette a pulcsiját az árulkodó nyomra. Talán Minho nem is volt olyan szívtelen Taeminnel, mint gondoltam. Vagy rájött, hogy mennyire fontos neki.

Donghae:

Egy cseppet sem örültem neki, hogy Key ekkora slamasztikába kevert, de én voltam a főnöke, ki kellett húznom magunkat a bajból. Először is, ugyanazzal érveltem apának, mint Key nekem, hogy ő nem konkrétan a Min fiút kérte meg, csak annak a barátját, úgyhogy nem tartunk semmivel a Min családnak. Nem győzte meg túlzottan az érv, de hagyta, hogy Kibummal tartsak Amerikába. Ha pedig már ott voltam, el is intézhettem pár kisebb ügyet.

Nem túl hiteles, hogy én papoltam Kibumnak a szabályok betartásáról, amikor én is megszegtem egyet. Nem szabadott volna apa tudta nélkül meglátogatnom Donghant, de látnom kellett. Muszáj volt. Ekkora lehetőséget nem vesztegethettem el, máskor úgysem jöttem volna Amerikába csak úgy.

Donghan nem ment egyetemre, pedig biztos voltam benne, hogy az anyja ezt akarta volna. Helyette kisebb melókat vállalt, csak azért, hogy ne mondhassák rá, hogy lusta, hiszen pénzre nem volt szükségük, azt apa mindig bőségesen utalt nekik. A nő, akit egykor az anyámnak tekintettem szintén vállalkozó volt, rendezvényszervezői cége volt, de annyira azért nem híres és sikeres, hogy abból olyan körülmények között élhessenek, amilyenben élnek. Kíváncsi voltam, Donghan vajon tudja-e, hogy nem az anyja keresi a kenyeret a családjukban.

Az öcsémre egy kávézóban találtam rá, az ablak mellett ült, a járókelőket figyelte, unott tekintettel, undorodó ábrázattal. Vagy a kávétól lett ilyen rosszul, vagy a másnaposság tette ezt vele.

Amikor megpillantott, megrándult a teste, és gyanakodva pillantott a hátam mögé, de egyedül jöttem, semmitől nem kellett tartania. Személyesen legutoljára tíz éve találkoztunk, akkor ő még csak gyerek volt, mostanra felnőtt lett. Én őt láttam a megfigyelések alatt, ő azonban nem, de szinte semmit nem változtam, még emlékezhetett rá, hogyan nézett ki a bátyja. Nagyon reméltem, hogy van még hely számomra a szívében.

– Mit akarsz, hyung? – kérdezte. A hangszíne ellenséges volt, de ahogy kimondta a hyungot, abban benne éreztem minden régi szeretetét. Úgy szerettem volna a fejébe látni, hogy megtudjam, mit gondol rólam.

– Erre jártam, és látni akartalak.

– Tíz évre kitiltottak az Államokból, vagy mi?

– Anyád nem engedte, hogy lássalak.

– Anyám? – kérdezte élesen. Talán nem kellett volna felhoznom. Talán azt kellett volna mondanom, hogy az anyánk, de erre képtelen voltam. Ha ő nem tekintett engem a fiának, én miért neveztem volna anyának?

– Sajnálom, hiba volt idejönnöm – pattantam fel, hogy menekülőre fogjam, de Donghan erős hangja megállított. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha apa parancsolt volna rám.

– Állj meg! Nem fejeztem be! Mit képzelsz magadról, hyung? Azt hiszed, hogy tíz év után elém állsz, és én majd nem fogok haragudni, amiért eddig figyelmen kívül hagytál?

Olyan erővel ültem le, hogy a szék hatalmasat nyikordult alattam, és a pincérnő azonnal odajött, hogy figyelmeztessen minket, ha problémánk van egymással, azt odakint intézzük el. Donghan biztosította arról, hogy minden rendben, és kért nekem egy kávét. Hihetetlenül jól beszélt angolul, még akcentusa is alig volt.

Felhúzott, amit a fejemhez vágott, el akartam mondani neki, hogy én látni akartam őt, de az anyja nem engedte, elzárta tőlünk, mintha egy tárgy lenne, és ki tudja, hogy éveken keresztül mivel tömte a fejét. Mégsem tehettem. Hiszen pont ez az, hogy nem tudhattam, Donghan milyen embernek tart engem és az apánkat. Volt egy képe rólunk azokból az időkből, amikor még gyerek volt, aztán eltelt tíz év, ő csalódott mindkettőnkben, az anyja lett a világa közepe, és én a betolakodó, az áruló, a gonosz.

– Látni akartalak, de a körülmények nem engedték.

– A körülményeket apának hívják?

– Ne veszekedjünk a szüleink miatt, kérlek! – próbáltam kompromisszumot kötni vele. Nem azért jöttem, hogy veszekedjünk.

Legnagyobb meglepetésemre Donghan duzzogni kezdett. Úgy motyogott az orra alatt, mint kiskorában, és addig piszkálta a kiskanalát, még több kávé lett az alátétben, mint a csészében. Láthatóan vívódott magával, hogy adja-e továbbra is a hűvöst, és koncentráljon a sérelmeire, vagy inkább nyisson, és érezze jól magát abban a kevés időben, amit együtt tölthetünk.

– Nincs kedved játszani egyet, hyung? Tudok egy jó játéktermet.

Semmi kedvem nem volt elmerülni a virtuális valóságban, de Donghan felajánlott nekem egy közös programot, így elfogadtam. Annyira furcsa volt vele lenni, egyszerre éreztem úgy, hogy rokon, és idegen. Valahogy ő is így lehetett ezzel, mert útközben rágyújtott, aztán megkérdezte, hogy nem baj-e, hogy így tett. Nem hiszem, hogy attól tartott volna, hogy a füst zavar. Mivel én is dohányoztam, nem fedhettem meg, még ha óvtam is volna mindentől, ami káros.

A játékterem nem csak azért volt jó választás, mert van valami, amivel elfoglalhatjuk magunkat, és nem kell a kínos csendben feszengenünk, hanem azért is, mert versenghettünk egymással. Minden férfi szeretett versenyezni, ez alól mi sem voltunk kivételek, de Donghan sokkal ügyesebb volt nálam. Egyedül a lövöldözős játéknál tudtam nyerni, de ő is nagyon ügyes volt. Meglepően ügyes. Túl ügyes.

– Hogy tudsz ilyen jól lőni?

– Járok lövészetre. Titokban.

Nem bántam, ha meg tudja védeni magát, de felvetette a kérdést, vajon mit tud rólam és apáról? Tudja, hogy maffiózók vagyunk? Tudja, hogy ő is veszélyben lehet? Olyan szívesen megkérdeztem volna, hogy miket hallott rólunk az anyjától, de akkor megint csak összevesztünk volna. Helyette inkább arra koncentráltam, hogy jól érezzem magam.

Órákat töltöttünk a játékteremben, ettünk pizzát, ittunk kólát, és sorra döntöttük meg a rekordokat. Nagyon jól esett egy ilyen tesós program, sajnáltam, hogy amikor Donghan tinédzser volt, nem lehettem ott mellette.

– És hány év múlva jössz megint? – kérdezte csípősen, amikor búcsúzkodtunk.

– Remélem, hogy nem telik bele egy évbe.

– Nem utállak, hyung – nyögte ki hirtelen, és kedvem támadt megölelni. Mégsem mozdultam, féltem, mit váltana ki belőlem.

– Örülök – mosolyogtam halványan, és megveregettem az öcsém vállát. – Legyél jófiú.

– Ne kérj lehetetlen! – rajzolódott egy görbe vonal a szájára, de hamar eltűnt, amint távolodni kezdtem.

Donghan tekintete olyan volt, akár egy mély örvény, azonnal beszippantott, mégsem mutatott semmit. Nem tudtam kiolvasni belőle, hogy szomorú, haragszik, dühös, vagy egyszerűen csak rezignált, de fájó volt így látni. Szerettem volna, ha talál maga mellé valakit, aki megtölti élettel és boldogsággal. Gyerekként mindig olyan vidám volt.

Reményháló (2. évad): 7. fejezet: Két szék közül…

Key:

Azt hazudtam Taeminnek, hogy kipróbáltam, milyen egy lánnyal, de nem sikerült, és végül barátokként váltunk el. Félhazugság, mindig ilyeneket mondok neki, mert nem tudom elviselni, hogyha hazudnom kell. Ő a legjobb barátom, annyi mindent köszönhetek neki, nem tehetem meg, hogy így elárulom. Így is szörnyű volt, hogy nem avathatom be az életembe.

– Mit szólnál, ha csinálnánk ma valamit?

– Hogy-hogy nem tanítasz ma?

– Nincs tanítás – vágta rá azonnal. Ő egyáltalán nem tudott hazudni.

– És akkor most az igazat.

– Én csak… – kezdte, és bűnbánóan elfordította a fejét. – Túlhajtottam magam az utóbbi időben. Muszáj volt pihenőt kivennem, mert tegnap is rosszul lettem óra után.

– Úristen, Taemin! – ugrottam oda hozzá, mint egy gondoskodó anya. – Jól vagy? – tapogattam végig.

Nagyon nem szerettem ezt benne, folyton túlvállalta magát, sokáig bent maradt az iskolában, aztán még otthon is gyakorolt, mintha nem lenne amúgy is tökéletes a tánca. Ez a túlzott maximalizmusa már sokszor okozott gondot, és nem hagyhattam, hogy ilyen fiatalon kicsinálja magát.

– Fáradt vagy. Nézzünk meg egy filmet, pihenjünk. Nemsokára megjön a szállító, és este főzök neked enni. Maradj itt éjszakára.

Jonghyunnal a randi várhatott, úgyis nekem kellett lépnem, mert ő beszari volt, nem számított egy nap halasztás. Sokkal fontosabb volt, hogy Taemin megnyugodjon, valaki rákényszerítse, hogy lazítson, és rendesen egyen. Ezen felül nekem sem ártott, ha vele vagyok, amennyire össze voltunk nővel korábban, annyira keveset találkoztunk mostanában. Bele sem gondoltam, de úgy kezdtem az új évet, hogy dolgoztam. Féltem, hogy olyan leszek, mint egy megszállott idióta, aki csak a munkájának él, és a macskája várja haza. Elhatároztam, hogy mégse veszek macskát, inkább egy kutyát, akit mindig el kell vinni sétálni, energikus, játékos, és sosem unatkozom mellette.

Egy vígjátékot néztünk, kellemes kis limonádét, és a szállító pont az egyik legizgibb résznél kopogtatott, amikor kiderült, hogy lebuknak-e az áskálódó lányok, vagy sem. Emiatt kicsit mogorván nyitottam ki az ajtót, majd utasítottam a pasast, hogy legyen olyan kedves, és a konyháig hozza be a csomagomat, mert én nem bírom el. Nem kértem vissza, volt elég pénzem, és ezt sajnos Taeminnek is szemet szúrt.

– Kibumie, mi ez a sok pénz?

– Csak megkaptam a fizetésemet.

– Készpénzben? És ennyit? – lesett bele a pénztárcámba, amit gyorsan elhúztam előle, és zsebre vágtam.

– Én kértem, hogy így adják. Ha a kártyára utalnak, akkor esztelenül fogok költekezni, így jobban látom, hogy mennyim van.

Taemin furcsállta a döntésemet, de nem firtatta tovább, megúsztam a kérdéseket, visszamehettünk a nappaliba. A film viszont már nem kötött le, folyamatosan azon agyaltam, a munkám vajon éket fog-e verni közém és Taemin közé. Minket mindig az tartott össze úgy, hogy nem voltak titkaink a másik előtt, de én egyre többször hagytam ki az életemből, hogy megvédjem. Féltem, hogy szépen lassan elhidegülünk egymástól, és már egyikünk sem fog tudni maradéktalanul megnyílni a másik előtt. Mégsem mondhattam el, hogy mit csinálok, minél kevesebbet tudott a szervezetről, annál jobban járt.

Paradicsomos tésztát csináltam, mert abban sok a kalória, és Taeminre ráfér, hogy egyen, a majdnem halálom óta nagyon sokat fogyott, és nem úgy tűnt, mintha visszarakódnának rá a kilók. Mindig is vékony volt, éppen ezért kellett vigyáznia a betegségekkel, nehogy egyszer összeszedjen valami olyat, amitől rohamosan fogyni kezd.

– Be fogom festetni a hajam – közölte.

– És milyen színűre?

– Feketére. Az természetes, és jól is áll.

– Vicces. Hajat cserélünk. Én meg szőke leszek, amint lehet. Olyan ártatlan leszek vele, mint egy ma született bárány.

– Te ártatlan bárány? Ez vicces – nevetett fel, és a nevetésétől megnyugodtam.

Hajlamos voltam túlaggódni a dolgokat, ha Taemin lelkiállapotáról volt szó, talán azért, mert láttam, milyen, amikor padlón van. A szakítás Minhóval szörnyen megviselte anno, nem is tudom, mit tett volna, ha nem vagyok mellette. Nem hagyhattam, hogy egyedül érezze magát, a munkám nem állhatott a barátságunk közé, még akkor sem, ha titkolóznom kell miatta.

Tényleg volt abban valami, amit Taeminnek mondtam, a szőke nem csak kiemelt a tömegből, de hihetetlenül ártatlan ábrázatot kölcsönzött nekem, amire szükségem volt. Minél többen becsültek alá a szervezetben, annál jobban jártam. Egy ilyen helyen, ahol az emberek úgy verekedtek egymással, mint a kutyák, az, aki erős volt, a látótérbe került, féltékenykedtek rá, el akarták távolítani, és mindent elkövettek, hogy szorult helyzetbe kerüljön. Ha rólam azt hitték, csak egy ártatlan fiú vagyok, aki ráadásul még meleg, úgyhogy egyébként sem ér sokat, akkor nem piszkáltak, nem nyomoztak utánam, nem akarták bántani azokat, akiket szerettem. Ez volt az én álcám, az ártatlanság és veszélytelenség.

Azok után, hogy Taemin szerelmet vallott nekem, és én nem viszonoztam, furcsa volt együtt aludni. Megváltoztak a részletek, Taemin ragaszkodóbban kapaszkodott a pizsamámba, én feszültebben öleltem át a derekát. Nem kellett volna összebújnunk, de ha úgy aludtunk volna, hogy hátat fordítunk egymásnak, az még jobban fájt volna. Természetellenesnek hatott, hogy én rossz viszonyban legyek Taeminnel.

Reggel főztem magunknak kávét, és összeütöttem egy gyors tojásrántottát, majd elkísértem Taemint a bútorboltba, mert akart magának egy új kanapét. Nagy volt a kísértés, hogy vegyek magamnak is valamit, az ilyen helyeken az ember mindig begyűjt egy-egy poharat, függönyt, vagy ágyelőt, én legalább is, ilyen vagyok. Most is egy művirággal a hónom alatt hagytam el az áruházat, a kis buzogányra hasonlító műfa jól mutatott az üvegasztalomon.

Meglepett, amikor hazaérve Donghae-t találtam a küszöbömön, azt mondták, nem keresnek egy ideig, nem gondoltam, hogy 24 óráig tart csak a szabadságom. Beengedtem a főnökömet, és töltöttem neki egy bögre kávét, úgy nézett ki, mint aki nem aludt sokat.

– El kell költöznöd – közölte, miután kiitta a szíverősítőt az utolsó cseppig. – Védelmi előírás.

– Üldöz valaki?

– Nem, csak nehéz védeni a környéket. Olyan helyre viszünk, amit már ismerünk. Hidd el, szeretni fogod.

Nem kötöttek különösebb érzések a lakásomhoz, mivel általában Taeminnél lógtam, vagy Onewnál, nem számított, hová vagyok bejelentve. Sokkal szívesebben neveztem otthonomnak Taemin kéglijét, mint a sajátomat.

Az új lakásom nem hogy jó volt, de még be is rendezték. Alig kellett benne némi átalakítás, és máris key-es lett. Egyszerűen tökéletes volt, igazi luxus kecó, és akkora ruhásszekrényt kaptam, ami elfoglalt egy egész falat.

– Gondoltam, szükséged lesz rá – jegyezte meg Donghae, és azonnal megfeszült, amint örömtelien a mellkasának csapódtam. Azt hiszem, nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki megölelje.

Gyönyörű volt a lakás, és engedélyt kaptam rá, hogy a barátaimnak felfedjem, de senkinek nem adhattam kulcsot, és biztonsági kódot, amivel feljöhet. Mindennek ellenőrzött keretek között kellett zajlania, hogy ha kell, azonnal ugorhassanak a védelmezőim.

Egy ilyen hely igazán megfelelt arra, hogy randit adjak Jonghyunnak. Biztosra vettem, hogy tetszeni fog neki, és elég, ha azt mondom, hogy megörököltem, anyámék rokonai gazdagok voltak, simán rám sózhatták a kinőtt lakásukat. Ez egy tökéletes fedő sztori volt.

– Megnyerted a lottót, vagy mi az isten? – fogalmazta meg a gondolatait Jonghyun, amikor belépett a lakásba.

– Jó családba születtem.

– Nincs egy felesleges nagynénid? Nekem is jöhetne egy ilyen.

Szerettem Jonghyun humorát, jól illet az enyémhez. Jonghyun önmaga nagyon illett hozzám a férfias kisugárzásával, az eltökéltségével, azzal, hogy tényleg tűzbe menne a barátaiért. Másoldalról kicsit tesze-tosza volt, nehezen döntött párkapcsolati kérdésekben, és láthatóan fogalma sem volt róla, hogy ez a vacsora akkor most randi, vagy csak egy haveri este. Az öltözete is a kettő között ingázott, egyszerre volt laza, és ünnepies is, arról nem is beszélve, hogy volt rajta némi alapozó. Ezt azért jó pontnak könyveltem el, talán mégis inkább randit szeretett volna.

Vacsora közben inkább ő beszélt, mesélt a csoportokról, akiket koreografál, és egészen belemelegedett. Sosem értettem, hogy Taemin és Jonghyun miért nem nevezik magukat mind a ketten tanároknak. Oké, Taemin gyerekeket oktat, Jonghyun meg profi táncosokat, de akkor is tanítanak, viszont ettől Taemin mindig mérges lett. Azt mondta, a tanárság ennél sokkal több, és ő tanult pedagógiát és pszichológiát is, amíg Jonghyun ezt mind maximum csak zanzásítva. Nem tudom, az én szemembe mind a ketten tanárok voltak, de nekik számított az iskola, meg a papír.

Grillezett húsokkal készültem, salátával, és egy kis rizzsel, mert Jonghyunnak nem volt kedvenc étele, de imádta a grillezett ételeket, és ezt én is ehettem. Ahogy az érkezése előtt nézegettem magamat a tükörben, rájöttem, hogy a nagybátyámnak nem tévedtek a szemei, már tényleg nem voltam olyan csontváz, mint korábban. Az izmostól, de még az átlagostól is messze álltam, de kimondottan jó formában voltam magamhoz képest.

Az evés végeztével beállt egy kis csend, úgyhogy összeszedtem a tányérokat, és mosogatni kezdtem. Valamivel el kellett foglalnom magam, hogy ne legyen olyan mély a csend, a poharak és tálak csörömpölése elűzték a félelmeimet.

Nagyot ugrottam, amikor Jonghyun karja a derekam köré fonódott, majd óvatosan maga felé fordított. Úgy dobogott a szívem, mint tini koromban, amikor először érintett meg egy férfi, és nem csak véletlenül, és ez zavarba hozott. Sok kalandom volt már, tapasztaltnak számítottam, most mégis úgy éreztem, bármi megtörténhet.

– Megpróbálhatom? – kérdezte Jonghyun, de azt nem fejtette ki, hogy mit.

Aprót bólintottam, és lehunytam a szemem, mégis úgy tűnt, mintha évezredekig nem mozdult volna meg. Amikor azonban az ajkaink találkoztak, a testem magától mozdult, belekaroltam a nyakába, és magamba szívtam minden levegőjét. Kicsit megijeszthette a hevességem, mert eleresztette a derekamat, és megpróbált tenni egy lépést hátra, de követtem. Most nem engedhettem el, amikor végre lépett felém.

– Csak legyél magabiztos. Ne félj semmitől! – súgtam, miközben a tarkóját masszíroztam. Annyira megbabonázott, mint még senki.

Amikor ledöntött az ágyra, és felém mászott, el tudtam volna ájulni. A vérnyomásom az egekben járhatott, akár csak a szívem, az egész olyannak tűnt, mint egy gyönyörű álom. Jonghyunnak kellett az aktív félnek lennie, ez egyértelmű, de láttam a kezén, hogy mennyire remeg, és mennyire nem biztos abban, amit csinál, úgyhogy próbáltam segíteni. Elragadó voltam, erotikus és kéjes, próbáltam minden lehetséges módon elcsábítani. Mivel a szex oroszlánrészét ő csinálta, ha a magabiztosságában hibázott valami, én nem sok mindent tehettem. Letámadni azért még sem akartam, az nem lett volna tisztességes. Csak úgy működött, ha mind a ketten akartuk.

– Nem kell, majd én csinálom neked – emeltem fel az állánál fogva, amikor már harmadszorra csókolta végig az alhasamat, de lejjebb sosem mert menni.

Régóta ábrándoztam arról, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülünk, de nem gondoltam volna, hogy valóra fog válni. Jonghyunnak egy kicsivel kisebb volt, mint képzeltem, de nem a méret számított, hanem, hogy tudja-e használni. 

Az törtét, amire számítottam, amint a számba került, Jonghyun teste remegni kezdett, és minden gátlása elmúlt. Élvezettel figyelte, ahogy kényeztetem, és halkan káromkodott, amikor túl jó volt. Nem gondoltam, hogy ilyen beszédes, azt hittem, az a csendes fajta, aki csak sóhajtozik, és nyög egyszer-kétszer, mert túl csajosnak tartaná, hogy így megnyíljon. Vicces volt, ahogy az úristent több verzióban képes volt elmormolni.

– Key, akkor ezek után most azt kell csinálnom, amit egy csajjal tennék? – kérdezte kissé butácskán.

– Mondjuk. Ott van a síkosító a fiókban, ha valamiben nem vagy biztos, kérdezz! Én rád bízom magam.

Fogalmam sincs, mikor volt utoljára ennyire tapasztalatlan partnerem, de Jonghyunnal barátok voltunk, nem kellett attól félnem, hogy csak magával törődne. Nyugodtan elengedhettem volna magam, ha nem tudom, hogy a tapasztalatlanság lehet olyan fájdalmas, mint a túlzott én központúság. Jonghyun azonban nagyon gondos volt, még akkor is azzal ügyködött, hogy elég tág legyek, amikor én már rég magamba fogadtam volna, nem tudom, mire számított. Nyílván más volt a kapacitás, mint egy lánynál, ezt nem arra tervezték, hogy akár gyerekek potyogjanak ki belőle, és pont ezért kicsit féltem is, hogy Jonghyunnál nem fog sokáig tartani a menet.

Meglepődtem, amikor belém hatolt, és szépen lassan elkezdte kialakítani azt a ritmust, ami mind a kettőnknek kellemes. Uralta minden mozdulatát, és a karjaiban úgy éreztem, ő tényleg valaki olyan, akire minden értelemben rábízhatom magam. Nem kellett gondolkodnom, nem kellett instruálnom, mindent tudott ösztönből, és közben még azzal is törődött, hogy én élvezzem. Imádtam, amikor belecsókolt a nyakamba, vagy erősebben megszívta a számat, egyre biztosabbá váltam benne, hogy minket egymásnak teremtettek.  

Jonghyun maradt éjszakára, annyira kifáradt, hogy akkor sem tudott volna lelépni, ha akar. Alig, hogy letakarította magát, és a párnára hajtotta a fejét, már aludt is. Gyönyörű volt így, csapzott hajjal, izzadtan, vörös ajkakkal, és kikarmolt vállal. Túl jó volt, nem tudtam visszafogni magam.

Teljes boldogságban lebegve aludtam el, és ez tartott még pár napig. Tiszta kettyósnak tűnhettem, ahogy magam elé mosolyogva kevergettem a kávémat, vagy a felhőket bámultam, visszavonhatatlanul belezúgtam Jonghyunba, aki bár a szex után nem találkozott velem, de mindig írt valami apróságot üzenetben. Azt hiszem, nem tudta eldönteni, mit kezdjen azzal, hogy lefeküdtünk, én pedig időt adtam neki. A rövid üzenetei elegek voltak ahhoz, hogy biztosítson róla, nem csak kihasznált, és tervez még velem a jövőben. Nem bántam, ha újra és újra nálam tölti az éjszakát.

Taemin könyörgött, hogy találkozzunk, mert meglepetése van számomra, de csak akkor éreztem igazán, hogy ez mennyire rossz ötlet, amikor megjelent az ajtómban. Szörnyű bűntudat vett erőt rajtam, mert láttam, hogy néz rám, és tudtam, hogyan érezné magát, ha megtudná, együtt voltam Jonghyunnal.

– Meglepetés! – tartott elém vigyorogva egy fehér dobozt, átkövetve piros szalaggal. A dobozban határozottan mozgott valami.

Amikor letettem a földre, és leemeltem a fedelet, a világ legédesebb apróságát pillantottam meg benne. Egy szőrös, göndörbundájú édes kiskutya nézett rám a cuki, barna szemeivel, és majdnem elsírtam magam, annyira meghatódtam.

– Így nem leszel egyedül, ha elfoglalt vagyok – adott magyarázatot Taemin, és felemelte a pórázt. – Gyere, vegyünk neki cuccokat.

A kis csöppségetComme des-nek neveztem el, mert az egyik kedvenc márkám első része volt. A Prince’s Joyból a Prince túlságosan emlékeztetett Ari-chan Herceg nevű macskájára, így inkább elvetettem. Nem akartam, hogy a göndör kis gyönyörűség olyan terminátor macska legyen, mint az a kandúr.

Taemin nagyon boldognak tűnt, folyton mosolygott, de egy kicsit sápadtnak is láttam, és mintha a kialvatlanság karikái húzódtak volna a szemei alatt. A haját már sikerült egészen csokoládébarnára sötétítenie, és nem megszokottan rövidre vágta. Taeminnek már lassan két-három éve hosszabb haja volt, most mégis vékonyra nyíratta oldalt, és csak középen maradt hosszú. Jól állt neki, fiatalosabbá tette, csak nem értettem, mire ez a nagy változás.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte a kisállat boltban egy eladó. Egész helyes volt.

– Jó lenne. Kellene a kutyusomnak pár dolog.

Comme des még kölyök volt, de akkor is kellettek neki ruhák, nehogy megfázzon, úgy akartam gondoskodni róla, mintha a gyerekem lenne. Aztán meg, úgy terveztem, hogy beengedem az ágyamba, de nem ártott, ha volt neki hivatalos fekhelye is. A játékok, tálak, ételek alap felszerelések, de megpróbáltam nem túlzásba esni a költekezéssel.

– Ha bármi kívánságom lenne, ugye fordulhatok hozzád a továbbiakban is? – kérdeztem a helyes alkalmazottat. – Megadhatnád a számodat.

– Jaj, Key! Ne csináld már! – bökött oldalba Taemin, és elragadó mosolyt villantott a fiúra.

A kis féltékeny nem bírta elviselni, hogy mással flörtölök, pedig ez igazán ártatlan szórakozás volt. Mégis visszafogtam magam, mert tiszteltem Taemin érzéseit, és a barátom volt, de a rosszkedve ettől még nem tűnt el. A parkban bosszúsan gyújtott rá egy szál cigarettára, remegett a keze, ahogy fogta a fehér rudacskát.

– Ennyire haragszol? Nem jelentett semmit.

– Jonghyun sem? Vagy most már jártok?

Fogalmam sem volt róla, honnan tud mindig mindent Taemin, amit én el akarok titkolni előle, de úgy sejtettem a baj okozóját Minhónak hívják. Nem volt nehéz levezetni a láncot, Jonghyun beszélt Onewval, ő elmondta Minhónak, az a szemét meg rohant Taeminhez, hogy alám tegyen. Tényleg nem értettem, miért élvezi, hogy szívathat.

– Nem járunk, csak lefeküdtünk, de azt hiszem, azt csinálok, amit akarok. Szingli vagyok.

– Persze, elfelejtettem, hogy te bármit megtehetsz következmények nélkül.

– Most tényleg veszekedni akarsz? – emeltem fel a hangomat.

Nem szerettem, ha korlátoznak, és Taemin pontosan ezt szándékozta tenni, a sajátjának mondania úgy, hogy valójában nincs közöttünk semmi. Megértettem, hogy szeret, de neki meg azt kellett megértenie, hogy én nem voltam szerelmes belé.

Taemin végül meglepő módon visszavonulót fújt, és csendben elszívta a cigarettáját. Meglepett a belőle áradó szomorúság, nem gondoltam volna, hogy ennyire megbántottam. Nagyon nehéz helyzet volt ez a szerelmi háromszög, és nem tudtam rendesen kezelni. Talán az lett volna a legjobb, ha az élet megoldja helyettem, és talán Taemin mellé valakit, aki elfeledtet vele.

Nem akartam két szék közül a földre ülni, nem kavarhattam mindkettőjükkel, az tiszteletlenség lett volna. Én már választottam, ezt csak Taeminnek kellett elfogadnia.

Reményháló (2. évad): 6. fejezet: Kapcsolatban

Key:

Kémkedni egyáltalán nem olyan, hogy felveszed a legjobb ruhádat, beülsz egy kávézóba, és hegyezed a füled. Hosszas előkészületek előzik meg, össze kell szokni a partnereddel, ha nem egyedül csinálod, és annyira a magadévá tenni a fedő sztorid, mintha tényleg rólad szólna.

Első körben befestettem a hajamat. Ez nem volt benne az előírásban, de úgy éreztem, új hajjal magabiztosabb lehetek. Szőkét akartam, de nem lehet feketéből azonnal szőkét csinálni, kivéve, ha szét akarod égetni a hajadat, ezt pedig nem akartam. Valamilyen átmeneti világosbarna, vagy gyantaszínű lettem, nem tudtam eldönteni, de az ilyen frizurát ki kell bírni addig, amíg meg nem kapom azt, amit akartam.

Arisával azonnal megtaláltuk a közös hangot. Cserfes, energikus lány volt, szerette a divatot, és emellett sugározta magából erőt és megbízhatóságot, így nem féltem, hogy mindent egyedül kell csinálnom. Hamar jó barátok lettünk, és Donghae azt mondta, úgy nézünk ki, mint az országos cimborák, de ez nem elég. Nekünk nem barátoknak, hanem szerelmeknek kellett lennünk, és ez sokkal nehezebben ment.

Ari-channak könnyű feladat volt, hogy a nyakam köré fontja a karját, és csókra hívjon, de Donghae szerint én úgy néztem ki, mint akit egy robot csókol. Nyílván, hiszen teljesen hidegen hagytak a nők. Egyáltalán nem érdekeltek. Sosem érdekeltek, így nem is tudtam eljátszani, hogy így van. Fogalmam sem volt, hogyan viselkedik egy hetero srác a lányok közelében, a melegek mindig kicsit máshogy mozogtak és beszéltek az a személy mellett, aki tetszett nekik. Megpróbáltam a barátaimra fókuszálni, levenni a mozdulataikat, a gesztusaikat, a testtartásukat, de csak egy rossz utánzat lett az egész.

– Mi lenne, ha nem kellene megjátszanom magam? Kedvelem Ari-chant, egyszerűen csak megölelem, átkarolom, amúgy is közvetlen vagyok. Csak hagyjuk ki ezeket a rózsaszín összebújásokat, és forró csókokat, mert úgysem fog menni – kérleltem Donghae-t, majd sűrűn elnézést kértem Ari-chantól, ez nem azért van, mert ő nem elég jó nő, csak én meleg vagyok. 

– Rendben, legyen. De egyszer-kétszer megerőltethetnéd magad.

Ebben maradtunk, és ez nekem tökéletesen megfelelt. Seoul egy olyan körzetébe szállásoltak el minket, ami maga volt a két lábon járó luxus, baromira élveztem. Az meg, hogy a küldetéshez menő, divatos, vagyonokba kerülő öltönyöket, nadrágokat, ingeket, és minden egyebet kaptunk, hab volt a tortán. Úgy úsztam a szép ruhák tengerében, mint egy pajkos, boldog sellőfiú.

– Akkor ágyazzak meg neked a kanapén? – kérdezte Ari-chan, amikor elkezdte kipakolni a bőröndöt.

– Miért nem alszunk egy ágyban? – húztam fel a szemöldökömet értetlenül.

– Neked nem gond?

– Dehogy is! Nem viszolygok tőled, csak egyszerűen nem érzek semmit. Nem vonzódom hozzád, és egyetlen nőhöz sem. Én ilyen vagyok. Mondtam. Nagyon kedvellek.

Tényleg nem akartam, hogy Ari-chanban kialakuljon valamilyen ferde önkép miattam. Gyönyörű nő volt, biztos voltam benne, hogy Minhónak, Onewnak, de talán még Jonghyunnak is tetszett volna, Taemin nem annyira szerette az ilyen babaszerű lányokat. Fogalmam sincs, hogy miért alakult ez így nálam, de tisztán éreztem, hogy egy szikra sincs a testemben, ha egy nő hozzám ér, vagy csábosan rám néz. Voltak olyan ismerőseim, akik biszexuálisak, de sosem értettem őket. Én csak éreztem, amit éreztem, és ez így volt jól. Sosem csináltam nagy ügyet a másságomból.

Az első pár napot felfedezéssel kezdtük, andalogtunk a téren, vásároltunk a plázában, figyeltük az épületeket, utcákat, mindent, ami fontos lehet. Külső szemlélő számára egy fiatal párnak tűntünk, akik még nem jártak a gazdag részen, és most megcsodálnak mindent, ha bárki követett is bennünket, nem foghatott gyanút. Ari-chanon egy fehér műszőr bunda volt, mert védte az állatokat, és sosem aggatott volna magára igazi szőrmét, hosszú, fekete csőnadrág, vajszínű, fényes ing, és fekete-arany ékszerek. Nagyon jól nézett ki, én pedig megpróbáltam hozzá öltözni. Fekete, karimás kalapot húztam a semmilyenszínű hajamra, fekete farmerkabátot vettem a téli kabátom alá, szűk, fekete nadrágot, és barna inget. A fülemben arany ékszerek voltak, akárcsak a csuklómon. A barna nem mutatott jól a hülye hajszínemmel, én sokkal színesebb ruhákat vettem volna fel, de egy pár voltunk, jól kellett kinéznünk, ráadásul nem is magamat alakítottam, csak egy szerepet.

A plázáról, ahová bementünk, hogy a megfigyelt asszonyság közelében legyünk, már hallottam, de még sosem mentem el. Felesleges volt, mert annyira drága, hogy nem engedhettem meg magamnak. Ezen a küldetésen viszont nem számított a pénz, mindent állt a szervezet, csak meg kellett indokolni, hogy miért volt szükséges megvenni. Ezzel pedig hatalmas ütőkártyát adtak a kezemben, mert beszélni azt aztán tudtam.

– Mondom a tervet. Bemegyünk ide, hogy szexi fehér neműket próbálj fel, amikkel este majd elcsavarod a fejemet. Én addig kint várok, nézegetem a harisnyákat, vagy bármiket, és figyelem, hogy mit vesz a nő – súgtam Ari-chan fülébe a tervet, mire ő hangosan felnevetett, mintha csak egy perverz kis megjegyzést mondtam volna neki. Ügyesen hozta a friss szerelmest.

Mivel meleg vagyok, azt ember azt hihetné, hogy soha az életben nem jártam még női fehérnemű boltban, de ez nem igaz. Missy is voltam olykor, és még ha tangát nem is vettem fel a szoknya alá, valami kisnadrágot, vagy nadrágosított bugyit igen. Egyrészt azért, mert valahogy le kellett szorítani azt, amit a természet adott nekem, másrészt meg furcsa volt szoknyában lenni, és jól esett, hogy tudom, valami mégis takar odalent. Egy szó, mint száz, voltam már ilyen helyen, de még sosem időztem el annyit a szexi daraboknál, mint a küldetés alatt.

– Ezt próbáld fel! – nyújtottam át Ari-channak egy fekete szettet, ami csipkés volt, masnis, pántos, és mindenfélés, amit úgy tűnt, hogy nehéz felvenni, tehát elég időm lesz arra, hogy szimatoljak.

Tényleg a harisnyáknál álltam le, de szerencsére egy eladó sem jött oda hozzám segíteni, látták, hogy a barátnőmmel jöttem be, és most csak várok, hogy ő kész legyen. Közben az asszonyság is belemerült a vásárlásba, én pedig minden mozdulatát gondosan lekövettem. Az adatlapja szerint harmincöt volt, ilyen korban, főleg házasan, az ember már ritkán vesz fel olyan fehérneműt, ami túlságosan szexis lenne. Nem azért, mert idős nő nem lehet szexi, csak ahogy valaki öregszik, úgy lesz egyre érettebb, kifinomultabb és esszenciálisabb, akár egy jó bor. Már nem a tűzpiros a főszín, inkább a mélyvörös, a mályva, vagy a sötétlila, a fehéret felváltja a vajszínű, az ártatlan babarózsaszínt a fehér. Ez a nő tisztában volt a korával, és a belőle áradó energiákkal, nem hitte fiatalabbnak magát, nem is viselkedett úgy, még a ruhája sem árulkodott erről. Intelligensnek, kifinomultnak, és rendezettnek tűnt. Nehéz volt elképzelni, hogy valóban olyan pletykás, mint Donghae mondta.

A kasszánál kártyával fizetett, és nem használta fel a hűségpontjait, tehát a pénz valóban nem számított, nem volt szüksége árengedményre. A hangja kicsit mély volt, nem sokat beszélt, csak annyit, amennyi szükséges volt, és a mosolyát is takarékosan használta.

– Szerintem ez a nő egyáltalán nem olyan, mint gondoltuk – mondtam Ari-channak az étkezőnél. Ott elég nagy volt a hangzavar ahhoz, hogy nyugodtan társalogjunk.

– Én is szétszórtabbnak gondoltam, de ez még nem jelent semmit. Privátban simán lehet, hogy be sem áll a szája. Lehet, hogy ez csak egy póz, amit kifelé mutat.

Nem győzött meg az érvelése. Ha valaki ennyire jól hozott egy álcát, akkor az nem csak okos volt, de furmányos, és veszélyes is. A feladat tehát nehezedett, nem elég pár kedves szó, egy kis bókolás, vagy bizalmasság, ha a nő olyan volt, mint gondoltam, akkor ezeken könnyen átlátott. Meg kellett változtatunk a stratégiát, bármit is mondott az az akta, amit Donghae átadott nekünk.

– És akkor mi a terved? – kérdezte másnap este Ari-chan, miközben a szikrázó fülbevalóját illesztette be.

– Nem tudom. Egyelőre megfigyelem.

– Key, most kellene beszélnünk vele. Már egy hete csak keringünk körülötte, szorít az idő. Most már fel kell bukkannunk, mert gyanúsak leszünk.

– Ne aggódj, majd ott kitalálok valamit. A rögtönzés jobban megy, mint a szigorú előírások.

Ari-chan megint gyönyörű volt, egy hosszú, fekete, ujjatlan estélyit vett fel, amit középen lila kövek díszítenek, hozzá fekete kesztyűket, rajtuk pár lilaköves gyűrűvel, a mellén egy mesebeli fa ágára hasonlító ékszerkompozíció feküdt. Annyira irigy voltam, hogy ilyen csodás ruhákat, és kiegészítőket gyártanak a lányoknak. Rajtam egy Armani öltöny volt, lila selyem zsebkendővel, fekete kristályokkal díszített vékony nyakkendő takarta a fehér ingem gombjait, az anyagon néha-néha lila ágakra emlékeztető minták futottak végig, némi színt adva a klasszikusan elegáns szettemhez. Én ismételten nem így öltöztem volna.

Az est, amin részt vettünk, hivatalosan a jótékonyságról szólt, gyakorlatilag az üzletemberek arra használták, hogy megbeszélést tartsanak, és lefixálják az üzleteiket. Habár a tanácsadó pénzelte valószínűleg Seunghyeont, nem kellett attól tartanunk, hogy ismerősbe botlunk. Mégis, Ari-chan úgy fésülte a haját, hogy eltakarja a nyakára vart tetoválását, és mindketten gondosan legeltettük a szemünket a biztonsági őrökön, hátha valaki titokban a szervezet része. Én kis hal voltam, senki fel nem ismert volna, de Arisának vigyáznia kellett. Mivel főképp Japánban dolgozott, így kevesen ismerték, de kisfőnök volt, tehát jobb volt félni, mint megijedni.

– Megyek, és beszélgetni kezdek vele – közöltem a barátnőmmel, majd egy gyors csókot követően otthagytam a svédasztal mellett. Nem tudom, hogy megjátszotta-e, vagy valóban zavarba jött, de aranyossá tette.

Egy ilyen megkapó nő, mint a tanácsos felesége, természetesen nem egymaga ült az asztalnál, vagy támasztotta az egyik oszlopot, mindig megkörnyékezte egy-egy nő, csevegett vele valamiről, de az asszonyt mintha ezt untatta volna. El nem tudtam képzelni, hogy pletykáljon. Donghae-t vagy félreinformálták, vagy a nő skizofrén, és van egy öregasszony személyisége.

– Elnézést, hölgyem, hogy csak így leszólítom, de ez egy Princess’s Joy ruha? – mutattam végig a fekete kosztümjén. Persze, hogy az volt. Csak tudtam arról az egyetlen női kollekcióról, amit a kedvenc márkám kiadott!

– Igen, az. Maga az első, akit eltalálja. Mindenki az olasz márkákkal próbálkozott.

– Amatőrök – szisszentettem, talán túlságosan is key-esen. Hát igen, gyakorolnom kellett még a tökéletes szerepjátszást. – Az olaszok mindent a varrásra alapoznak, ebben a ruhában viszont az elegancia, és a színek játéka az, ami az egyediséget adja. Annyira egyértelmű.

– Talán a divatszakmában dolgozik?

– Szívesen tenném, de tudja, hogy megy ez! A szülők is akarnak valamit, a gyerek is, aztán valamelyik nyer. Sajnos vesztettem.

Láttam a szemében, hogy kedvel engem. Nem tolakodtam, nem akartam rögtön a bizalmába férkőzni, mint azok a nők, akik körbevették, egyszerűen csevegtem vele, pont azt, és pont annyit mondva, amennyi szükséges. Nem kezdtem el csevegni a kitalált életemről, hogy mennyire divattervező akartam lenni, apám meg gonosz, és a cégébe ültetett bele. Nem, elég volt annyi, amennyit mondtam. Ez a nő nem szerette, ha túl sokat fecsegnek neki.

– És mit gondol a cipőmről? – kérdezte, és kissé felemelte a lábát, hogy jobban szemügyre vegyem a lábbelit.

– Őszintén? – kérdeztem, de meg sem vártam, hogy válaszoljon. – Borzalmas.

– Hogy mondja? – kérdezte megrökönyödve.

– Önmagában a cipővel nincs semmi gond, de egy ilyen ruhához felvenni? Mintha gumicsizmát venne az esküvői ruhája alá.

Féltem, hogy túllőttem a célon, mert már megint magamat adtam, és kissé nyersre sikerültek a szavaim, de amikor a nő megszólalt, egy halvány mosoly ült a szája szélén.

– Szerintem is szörnyű, de nem találtam semmit. Mindegyik olyan vacakul nézett ki, amikor belebújtam – karolt belém, és elhúzott az udvartartásától.

Megtört a jég, elnyertem a szimpátiáját, már csak azt kellett elérnem, hogy ez így is maradjon. Nem szabadott elfelejtenem, hogy párkapcsolatban vagyok, tehát ha nyomulni kezdene, udvariasan vissza kell utasítanom, és az sem elég, ha csak a divatról beszélgetünk. Kezdésnek jó, de nem a stylistja akartam lenni.

– Nem akarok slamposnak tűnni. Ön milyen cipőt ajánlana nekem? Azonnal elküldetem érte az egyik emberemet.

– Egy márkát sem tudok most mondani, ha csak nem gyártott titokban cipőt is a Princess’s Joy ehhez a szetthez. Ezt látni kellene, egy különleges, egyedi darabra van szükség, nem tucat márkajelzésre.

– Hoztam magammal az autóban tíz pár magas sarkút. Jöjjön le, és nézze meg!

– Ha a férje nem tekeri ki érte a nyakamat.

– Azt sem venné észre, ha elájulnék – húzta el a száját, majd kifelé terelt.

Nem volt a terv része, hogy elmegyek vele valahová, ahol csak kettesben vagyunk, és bármelyik pillanatban leüthet egy biztonsági, becsukhat a csomagtartóba, hogy aztán kifaggassanak, ki vagyok, és mit akarok. Persze, lehet, hogy túlreagáltam, és csak rémeket láttam, de úgy éreztem, Ari-chan nem fog örülni neki, hogy rögtönözök.

Az autó, amivel a tanácsadó és a felesége érkezett a tipikus üzletember autó volt, fekete, kecses, mint egy jaguár, de nem túl sportos, nehogy valaki félreértésbe kerüljön. Onew biztosan tudta volna a márkáját is, de nekem csak annyit mondtak az autók, hogy pirosak, kékek, feketék, és utaznék-e bennünk, vagy sem.

– Nézzük, mik vannak itt! – nyitottam ki a dobozokat.

Márkásabbnál márkásabb cipellők sorakoztak előttem, mintha egy kiállítás lenne, és bele sem mertem gondolni, hogy mekkora pénztömeg lehetne ez, ha bankókra váltanánk. Az árak mellett az sem volt elhanyagolható, hogy mindegyik darab kimondottan jól nézett ki, de valahogy egyik sem passzolt igazán a ruhához.

– Valahogy egyik sem az igazi, de talán ez a legjobb – emeltem fel egy magas sarkú szandált.

– Nem túl fiatalos az?

– Magának jó lábai vannak, mutogathatja nyugodtan. Nincs miért rejtegetnie őket.

Végül hallgatott rám, és felvette a szandált. Tényleg jól mutatott rajta, és így már sokkal frissebb, és fiatalosabb lett a megjelenése. Talán pont, hogy az ellenkezője történt vele, mint a korabeli nőkkel. Pontosan tisztában volt a korával, miközben azt is látta, hogy a teste elég fitt, és elég ruganyos ahhoz, hogy fiatalosabban öltözködjön. Ez a kettő nem fért meg együtt, és úgy tűnt, a férjét sem különösebben érdekli, hogy mi van vele.

Egész este vele beszélgettem, egy idő után odahívva az én gyönyörű jegyesemet is, és már nem csak a divat került szóba, de az üzleti élet, a partik, a képmutatás, az, hogy milyen felszínes is valójában az arany csillogása. Mire hazaértünk, biztosra vehettük, hogyha egy következő esten összefutunk, már ő fogja keresni a társaságunkat.

– Mit mondtál neki, hogy így a bizalmába fogadott? – kérdezte ámuldozva Ari-chan az autóban.

– Azt, hogy csúnya a cipője.

– Ez most komoly? – nevetett fel, és megcsóválta a fejét. – Most már értem, hogy a nagyfőnök miért adta neked ezt a fontos feladatot. Annyira ösztönös vagy.

– Köszi.

Otthon furcsa helyzet fogadott, Ari-chan macskája, Herceg úr, akinek muszáj volt velünk tartania a küldetésre, akkora volt, mint egy hatalmas dinnye. Sértetten mesélt valamit a gazdájának, folyton csak annyit lehetett hallani, hogy nyaú nyaú nyaú, de semmit nem loptak el, nem feszítették fel a zárat, valami mégis feldühítette a macskát. Először arra gondoltam, lehet, hogy egy szórólapos kopogott, és attól verte ki a víz, vagy kutyát sétáltattak az utcán, de Herceg egyszer arrébb lökte Ari-chant, amikor lyukba lépett volna a macskakövön, úgyhogy ő tényleg nem volt átlagos macska. Már csak azért sem mert pórázon kellett sétáltatni a városban.

– Valaki járt itt? – kérdeztem aggódva. Rosszul jött volna ki, ha idő előtt lelepleződünk.

– Biztos nem, mert akkor itt lenne egy cafat, amit Hercegecske kiharapott belőle.

– Szokott ilyet csinálni? – tettem egy lépést hátra.

– Igen, előfordult már. Megérzi, ha valaki ártó szándékkal jön, és megvéd engem. Én vagyok a mamája. Néha úgy éreztem, a barátnője is, mert utálta az összes pasimat.

– Engem szeret – mondtam, és megsimogattam Herceg buksiját. Ari-chan kezében már visszaállt a szőre az eredeti nagyságára.

– Gondolom, érzi, hogy te nem úgy viszonyulsz hozzám, mint egy hím.

Abban biztos voltam, hogyha házőrző kell a lakásomba, nem pitbullt, vagy rottweilert fogok venni, hanem egy burmai szent templommacskát. Igaz, hogy Ari-chan azt mondta, ezek a macskák intelligensek, de inkább arisztokratikusak, és még nem hallott olyanról, hogy bármelyik úgy viselkedne, mint Herceg, de ki tudja?! Lehetett akkora szerencsém, hogy találjak még egyet.

Végül nem derült ki, hogy mi zaklatta így fel Herceget, de inkább átmentünk egy másik helyre. Ezúttal nem egy ikerházat választottunk, inkább egy lakást egy luxus felhőkarcolóban, amit portás, őrök, és kódos beléptető rendszer véd. Így senki sem jöhet fel az emeletre egykönnyen, és biztosabbá válik, ha Herceg kétszer akkora lesz, valaki hozzánk akart bejönni.

A küldetés jó ütemben haladt, egyre többször találkoztunk a kiszemeltünkkel, de nem túl sokszor, nehogy a férjének feltűnjön. Nekünk úgy sem kellett minden információ, csak egy vallomás, hogy valóban az Arany Liliomot, vagy egyenesen Seunghyeont pénzeli. Még név sem kellett, megfelelt egy személyleírás is.

– Forduljanak el, ismerem azt az autót – mondta hirtelen, amikor a kávézó mellett elgurult egy fekete járgány. Nagy volt a forgalom, és amennyi látszott a sötét ablakokból, a vezető az utat nézte, de azért óvatosak voltunk. Nekünk kellett a legjobban ügyelni arra, hogy ne ismerjenek fel.

– Még egy idegesítő barátnő? – kérdeztem, amikor tiszta lett a terep.

– Nem, ő a férjem egyik barátja. Azok rosszabbak az enyémeknél.

– Fele annyira sem értenek a divathoz? – ütöttem tovább a vasat, persze csak óvatosan.

– Folyton feketében járnak, és ízléstelen a tetoválásuk. Mint az iskolás lányok matricái. Hihetetlen, hogy mostanában milyen divatosan lettek ezek az arany és ezüst áltetoválások. Még is miért rak ilyet magára egy felnőtt férfi? Biztosan melegek.

Bingo, meg is volt a vallomás. A nő jól mondta, egy felnőtt férfi nem ragasztana magára arany matricát, tehát csak egy okból lehetett rajta ilyen, a szervezetünkhöz tartozott. Az a tinta, amit a művészünk használt, különleges volt, talán csak ő tudta, hogyan kell előállítani, és ezzel el is intézte a félreértéseket. Valaki az Arany Liliomból látogatta ezt a tanácsost, és mivel a nagyfőnök senkinek nem adott erre engedélyt, és a fickó egyik listán sem szerepelt, csak sunyiban tehette.

Végeztünk a feladattal.

Persze nem tűntünk el azonnal, mert az feltűnő lenne. Még részt vettünk pár eseményen, aztán szomorúan közöltük az asszonysággal, hogy visszarepülünk Japánba, mert a jegyesemnek ott van üzlete, és szólít a kötelesség. Nagyon bánta, hogy az új, jó barátait nem láthatja egy ideig, de én már alig vártam, hogy visszakapjam a régi életemet. Főképp az öltözködés miatt. Nagyon csini, és nagyon divatos páros voltunk Ari-channal, de hiányoztak az egyedi, színes kiegészítőim, és kabátjaim.

– Herceg, menj be a dobozba! Nem jöhetsz a kezemben – kérlelte Ari-chan a macskáját, hogy legyen jó cica, és utazzon a hordozóban. Mérges nyávogást kapott válaszul a próbálkozására.

Herceg végül Ari-chan ölében utazott, és egész úton meg sem mozdult. Úgy feküdt ott, mintha egy nagyon szőrös párna lenne, és azt nézte, hogyan vezetek. Még azt is el tudtam volna képzelni, hogyha kiszállok egy pillanatra, átveszi a helyemet, és elhajt a halkonzerv gyárba. Ijesztően kékek voltak a szemei, és nagyon, de nagyon értelmesnek tűnt a tekintete.

Miután hazaértünk, és jelentést tettünk a nagyfőnöknek, azt tehettünk, amihez csak kedvünk szottyant. Úgy döntöttünk, hogy megünnepeljük a győzelmüket egy finom süteménnyel. Herceg úgy feküdt a főhadiszállás nappalijában a kanapén, mintha az egész telek az övé lenne, nem kellett félnünk, hogy nem tudja elfoglalni magát.

Ari-chan fehér csipkeruhát vett fel a kabátja alá, és bár már nem kellett összeöltöznünk, én is egy fehér pólót vettem fel. Igaz, hogy mellé egy türkiz kabátot, és színes, szikrázó ékszereket. Olyan jó volt újra önmagamnak lenni.

Az első munkám jól sikerült, a nagyfőnök feltöltötte a pénztárcámat, és kaptam pár nap szabadságot, amit úgy tölthetek, ahogy akarok, és nem fognak zargatni. Donghae nagyon büszkén veregette meg a vállamat, nem hitte, hogy ilyen hamar célt érünk. Örültem, hogy boldoggá tehetem. Jól esett, hogy van valaki, aki büszke rám.

Otthon aztán még egy szeletet kaptam az átlagéletből, annyi por gyülemlett fel az idő alatt, amíg én távol voltam, hogy az egészet ki kellett takarítanom. Először törölgettem, majd porszívóztam, aztán jött a felmosás, a virágok meglocsolása, és végül házhozszállítás, mert a hűtőmből majdnem mindent ki kellett dobni. Nem voltam túl éhes, mert a süteménytől elteltem, de türelmetlenül vártam a szállítót. Úgy terveztem, este áthívom Jonghyunt, és készítek neki egy finom vacsorát. Valahogy el kell kezdeni a randizást.

Lelkesen nyitottam ajtót, hogy aztán megdöbbenjek Taemin látványán. Ki volt vörösödve az arca, talán futott, vagy az edzőteremből jött, és kissé, mintha bosszús lett volna.

– Mikor akartad elmondani, hogy barátnőd van? És ne tagadd, mert láttalak titeket a plázában.

Már csak ez hiányzott! Kellett nekem hagyni a szájra puszit! – sóhajtottam fel mentálisan, és félreálltam az ajtóból, hogy Taemin bejöhessen. Annyira megszoktam, hogy Ari-chan a barátnőm, hogy egy cseppet sem zavart, amikor játékból, a küldetés lezárása értemében adott még egy utolsó csókocskát. Ki gondolta volna, hogy valamelyik barátom meglátja? Taemin is inkább tanítana ilyenkor ahelyett, hogy vásárolgat. Fogalmam sem volt, mit hazudjak neki.