Aranyháló (1. évad): 16. fejezet: Érdekek és érzelmek

Jimin:

Yoongi nagyon feszült volt, és kezdtem unni, hogy rajtam vezeti le a feszültséget. Nálam jobban senkit nem idegesített az, hogy Hyeonwoo ilyen kivételes helyzetben van az iskolában, de Suga presztízskérdést csinált ebből. Hiába mondtam neki, hogy majd ez is elmúlik egyszer, én voltam a naiv, meg a hülye, hogy azt hiszem, a világ így működik.

– Mi a baj, Jimin? – kérdezte Jungkook. Egész nap nem szóltam semmit, Suga levegőnek nézett, Hyeonwoo megállás nélkül szekált.

– Semmi.

– Szeretnéd kint elmondani?

Bólintottam. Jól esett volna beszélni valakivel, és Jungkooknál jobban senki sem érthette meg a problémámat. Nekik sikerült Taehyunggal kiépíteni a bizalmat azok után, ami történt, még akkor is, ha nem teljes közöttük az egyetértés, és még sokat kell fejlődniük, de fényévekre jártak tőlünk.

– Nem tudom, mit tegyek, hogy Suga értékeljen – vallottam be az udvaron. – Folyton veszekszik velem, és ha mérges rám, mindig azt érzékelteti, hogy igazából nem is vagyok fontos neki.

Az egész életem arról szólt, hogy megfeleljek valakinek. Otthon a szüleim akaratához kellett igazodnom, az iskolában Suga törvényei beszéltek, vért izzadtam, hogy bevegyenek maguk mellé, a magánéletemben szintén Suga volt az, akinek nem voltam elég jó. Egyedül a táncban teljesedhettem ki, egyedül Lee tanár urat érdekelte, hogy ki vagyok valójában.

– Mi a feszkó tárgya?

– Idegesíti, hogy Hyeonwoo itt van, és rajtam vezeti le.

– Ezen vesztetek össze? – ráncolta össze a homlokát Jungkook.

– Hát… Úgy kezdődött, hogy szóba jött az angol óra.

Elmeséltem Jungkooknak a vita kiinduló pillanatát.

Ahogy azt megbeszéltük, Taemin hyungnál voltam, hogy gyakoroljuk az angolt. Annyira izgultam, hogy még koreaiul is alig tudtam beszélni, de a hyung nagyon kedves volt, és segített mindenben. Azt mondta, a nyelvtanom nem rossz, csak magabiztosabbnak kell lennem, és a hibáimat nem a tudás hiánya okozza, hanem az, hogy rástresszelek a dologra. Nagyon szerettem átmenni hozzá, mert sokkal fesztelenebb volt úgy a hangulat, és nem éreztem kényszerét sem annak, hogy tanár úrnak szólítsam, élveztem, hogy „csak” a hyungom. Nagyon jó ember volt, és a közelében mindig nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam, kivéve, ha az angol bepofátlankodott a képbe. Csakhogy ennek Suga nem örült.

– Szerintem féltékeny – mondott ítéletet Jungkook.

Majdnem kapásból visszakérdeztem, hogy mégis mire lenne féltékeny, amikor eszembe jutott, azon is mennyire kibukott, hogy nem őt kértem meg a korrepre. Ha viszont féltékeny volt, azt jelentette, fontos vagyok neki.

– Ezért ilyen gonosz velem?

– Lehet, nem tudja kimutatni az érzéseit. Ez Taehyungnál is baj volt.

Csodáltam Jungkookot, amiért képes volt megbocsátani Taehyungnak. Nekem nem ment volt azok után, amit tett. Igaz, hogy láttam, mennyire küzdött azért, hogy megmentse, de ez még nem írta jóvá minden bűnét.

Egész nap azon gondolkodtam, Jungkooknak igaza lehet-e, vagy sem. Ha ugyanis mellé lőtt, és kiderül, hogy Sugának tényleg nem jelentek semmit, akkor az még fájdalmasabb nekem. Nem akartam szenvedni. Szerettem volna már végre boldog lenni, nem csak hóbortból megfogni a kezét, hanem esetlen úgy is közlekedni, szerelmes szavakat suttogni, és bevallani a barátaimnak, hogy mit érzek iránta.

Beszélnem kellett Yoongival, és erre a hétvégét választottam. Hazai terepen talán nyugodtabb lehetett, nem volt félő, hogy valaki rossz pillanatba nyit be, menni kell órára, vagy egyszerűen csak felidegesítette Hyeonwoo.

– Hát te meg? – kérdezte, amikor benyitottam a szobájába. Az íróasztalánál ült, egy halom papírral az asztalán, és abból ítélve, hogy mennyi dosszié feküdt a lábánál, már csinálhatta ezt egy ideje.

– Beszélni szerettem volna veled.

– Mondjad – rántotta meg a vállát, és visszafordult az asztal felé.

– Szeretném, ha rám figyelnél.

– Hallom.

– Nézz is rám!

Suga kelletlenül fordult meg, mintha fájdalmat okozna neki, hogy a hülyeségemmel zaklatom. Az érzéseim azonban nem voltak hülyeségek, tiszták voltak és értékesek, és ideje volt, hogy tudomást vegyen róluk.

– Mit szeretnél?

– Megbeszélni, hogy hányadán is állunk mi egymással.

Ez meglepte Sugát, de a döbbenet az arcán éppen csak egy pillanatig tartott, utána ismét eltűnt róla minden érzelem, és visszakerült a maszk. Tényleg nem értettem, miért kellett ilyen érzelemmentesnek lennie velem, amikor már láttam – nem is egyszer –, hogy milyen kedves, törődő, és jó kedélyű tud lenni.

– Én szeretlek – nyögtem ki. Minek húzni? A vége úgyis ez lett volna.

Ezen nem lepődött meg, bár bizonyára ordított rólam. Szerettem őt. Nem azt, akit mutatott az iskolában, vagy aki csak eszköznek használt a haverjával. Az már régen volt, azóta megismertem, hogy milyen igazából, és mióta Jungkooknak szerenádot adtunk Hosoekkal, vele már csak barátok voltunk. Nem volt senki az életemben Yoongin kívül, és nem is akartam mást.

– És mit vársz tőlem? – kérdezte fáradtan.

– Hogy próbálj meg szeretni… – motyogtam. Olyan nehéz volt ez, hiszen éreznie kellene, nem teljesítenie.

– Nálam ez nem így működik. Ha valaki érdemes rá, akkor szeretem. Ha értéktelen, nem izgat.

– És én szerinted értéktelen vagyok? – kiabáltam rá. Annyira fájtak a szavai.

Nem, nem és nem! Nem vagyok értéktelen! Vannak gondolataim, érzéseim, a rohadt életbe, ember vagyok! – üvöltöttem magamban, és a feszültségtől kibuggyantak a könnyeim. Annyira elegem volt már. Egy évig küzdeni azért, hogy Sugának hívhassam, és velük lóghassak, elviselni, hogy megoszt mással, minden nap kiállni Hyeonwoo idióta piszkálásait. Túl sok volt már. Szükségem lett volna rá, mint barátomra, a védelmezőmre, a páromra, de semmilyen biztonságot nem adott. Kezdtem úgy érezni, csak azért állt ki értem, mert hozzá tartoztam. Az ő tulajdona voltam, a területe, amit befolyásolhat.

– Tudod, mit? Nem érdekel! Hagyj békén! – fordítottam hátat, és kirohantam a szobából.

A lépcsőn majdnem elsodortam az anyukáját, de még arra sem volt erőm, hogy bocsánatot kérjek. Ki akartam futni a világból, eltűnni minden nehézség elől, és valahol békességet lelni. Nem tudtam, hová mehetnék. Először Jungkook jutott eszembe, de ő bizonyára Taehyunggal volt, és nem akartam elrontani a romantikus idilljüket, így ahhoz a személyhez menekültem, akiben megbíztam.

Arra a közegre, ahol a hyung élt, az apám azt mondta, hogy kopottas és szegényes, de nekem tetszett. Sokkal őszintébb és igazabb volt, mint a mi környékünk frissen festett házai, a mértani pontossággal mért füvek, a szolgák és egyebek hada. Képmutatás. Utáltam az egészet.

– Fogd már meg az ajtót, légyszi! – kiáltott oda nekem egy magas srác, amikor be akartam slisszolni egy kifelé tartó nénike után. A fiú egy nagy dobozt cipelt, és a társa is majdnem megszakadt alatta. – Köszi. Ez életet mentett.

– Nem kell segítség? – ajánlottam fel, de megrázta a fejét.

– Már megfogtam, el nem engedem, de kösz – fújt egy nagyot, majd kissé megdobta a rakományt. Mivel nem zörgött, úgy gondoltam, egy hangfal lehet, valamilyen szerkezet, vagy esetleg egy mini grill. – Te, Sehun, merre van a lift?

– Ott hátul, de elromlott – mondta a másik. Magas hangja volt, és alig nyitotta ki a száját, de lehet, csak az erőlködés miatt beszélt olyan nehezen.

– Elromlott? Ember! Ki akarsz csinálni? Ezt miért nem mondtad hamarabb?

– Azért, mert akkor nem segítesz! – rivallt rá a másik. Tudott ő hangosan és érthetően beszélni. – Ne nyafogj már, Chanyeol! Inkább induljunk meg, mert leszakad a karom.

– Máskor inkább Kait hívd! – motyogott még az orra alatt a magas, és elindultak a szűk lépcsőházban.

Viccesek voltak. Nem sokkal lehetettek idősebbek nálunk, a Sehun nevű valószínűleg ott lakott, vagy éppen most költözött be, és elmerengtem azon, ha egyszer elköltözöm otthonról, vajon ki fog segíteni bepakolni. Jungkook biztosan, de Jinre, Hosoekra és talán még Taehyungra is lehetett számítani, egyedül talán Suga volt az, aki hozzá nem nyúlt volna egyetlen dobozhoz sem, inkább ráfizet, hogy vigyék fel neki.

– Akkor jól hallottam a hangodat – szólalt meg mögülem Taemin hyung.

Nagyon megijesztett, nem számítottam rá, hogy mögöttem áll, így majdnem kiugrott a szívem, de olyan kedves, elbűvölő mosolyt villantott rám, ami azonnal elűzte minden bajom. Igazából, folyton így mosolygott.

– Hozzád jöttem, hyung.

– Gyere be! – simított végig a karomon, és betessékelt a lakásába. – Ami azt illeti…

– Ki volt az, Taeminie? – pattant ki az a múltkori srác a konyhából, de most egészen férfinak tűnt a virágos kötényét leszámítva.

– … vendégem van – fejezte be fáradtan a mondatot a hyung.

– Én nem akarok zavarni – mentegetőztem, de eleve kudarca volt ítélve a próbálkozásom.

Taemin hyung nem tágított, mert biztosra vette, hogy nem ok nélkül érkeztem, a másik fiú meg, aki Kibumként mutatkozott be, de a hyung folyton Keynek hívta, ragaszkodott hozzá, hogy egyek a főztjéből. Valamilyen szószos tésztát készített kagylóval és némi csirkehússal, az én hasam meg nagyon korgott, úgyhogy elfogadtam az ajánlatot. Ahogy figyeltem őket, mintha visszautaztam volna az időben pár perccel korábbra, pontosan úgy veszekedtek, mint a lépcsőházban azok a fiúk. Taemin hyung szeretett volna háziaskodni, és jó házigazda lenni, de Key hyung az istenért sem akarta a tűzhely közelébe engedni.

– Taeminie, üljél le a seggedre! Majd meglátod, milyen lesz, ha kész van – parancsolt rá a túlbuzgó tanáromra a szakács. Úgy sejtettem, ő az idősebb. – Komolyan megáll az eszem! Ilyen egy rossz gyereket! Sarokba fogsz állni.

– Key, ne beszélj már így velem, amikor vendégem van! – horkant fel a hyung sértetten, belőlem pedig kitört a nevetés.

Csak nevettem és nevettem azon, milyen viccesek, de ez a sok pozitív érzelem magával hozta a rosszakat is, és egyszer csak zokogni kezdtem. Taemin hyung ijedten guggolt le mellém, de Key hyung is félretolta a serpenyőt, és a kezemet szorította, amíg meg nem nyugodtam. Olyan hálás voltam nekik, pedig igazán nem tettek semmit.

– Menjetek a nappaliba, én addig befejezem az ebédet – terelt ki minket a konyhából a szakács.

Taemin hyung óvatosan ültetett le a kanapéra, mintha összetörnék attól, ha erősebben huppanok le. Kívülről talán tényleg nagyon törékenynek tűntem, de szerettem volna az gondolni magamról, hogy erős vagyok.

– Történt valami otthon? Összevesztél a szüleiddel? – találgatott a hyung.

– Nem. Egy… – hezitáltam egy kicsit. Minek nevezhetném Sugát? Nem volt se a pasim, se a barátom. – … egy fontos személlyel kaptunk össze.

– És komoly a vita?

– Eléggé. Megelégeltem, hogy csak akkor keres, ha kellek neki, de ha nekem van szükségem rá, akkor teher vagyok.

Taemin hyung olyan megnyugtatóan ölelt magához, mintha a lelkembe látna, és úgy ismerné a fájdalmamat, mintha a sajátja lenne. Olyan volt ő nekem, mint egy báty, akire támaszkodhattam, és ez eszembe jutatta az öcsémet. Nem lehettem gyenge, és nem szenvedhettem sokáig, hiszen az öcsémnek rám kellett támaszkodnia, én voltam a hyungja, felelőséggel tartoztam érte.

– Tudom, hogy nem könnyű, de azokat az embereket, akik nem értékelnek minket, el kell engednünk, mert csak tönkretesznek. Néha pont az kell ahhoz, hogy felébredjenek, hogy valaki elhagyja őket.

Erősen fontolgattam, hogy magam mögött hagyom Yoongit, és az egész „kapcsolatunkat”, de szerettem, így fájt nélküle lenni. Mindegy volt, hogy én adom-e ki az ő útját, vagy ő szakít, az eredmény ugyanaz. Nekem fáj, őt nem érdekli.

– Kész a tészta – dugta be a fejét a konyhába Key hyung.

Az étel, amit készített, csodás volt, nagyon jól esett, felmelengette nem csak a testemet, de a szívemet is. Key hyung nagyon kedves volt, nem tolakodott, de valahogy mégis úgy tűnt, mindent tud, és nagyon viccesen adta elő az elméletét. Szerinte a világot úgy kellett élni, hogy te alkosd a központot, és hagyni, hogy az idióták körülötted forogjanak. Megállni csak annak szabad, aki már bizonyította, hogy bízhatsz benne.

Egész hétvégén azt terveztem, hogyan fogok szakítani Yoongival, és ez annyira elrontotta a hangulatomat, hogy hétfőn talpig feketében mentem iskolába, és mélyen elbújtam a kapucnim alá. Hyeonwoo persze élvezte, hogy rossz a kedvem, de annyira szomorú voltam, hogy igazából az sem érdekelt, hogy szekál-e.

Számítottam rá, hogy megint kapok valami folyékonyt a nyakamba, vagy széttépi, összefirkálja, tönkre teszi a füzemet, de ehelyett hátulról érkezett a támadás. Először is, Suga lehúzta a fejemről a kapucnit, de amikor kicsit hátrébb dőltem, hogy mondja csak, mit akar, meg sem szólalt.

Őt is legszívesebben kizártam volna, csak hát nem tudtam. Elképzeltem vagy ezerszer, hogyan fog lezajlani a beszélgetésünk, mit mondok, és ő hogyan reagál, de úgy sejtettem, ezek mind csak vágyálmok, végül úgysem fogja érdekelni, hogy mellette vagyok-e, vagy sem.

Az óra utolsó negyed órájában kezdett el nagyon zavarni, hogy folyton galacsinokat dob a kapucnimba, úgyhogy hátra nyúltam, és magam elé vettem az egész kupacot.

Legnagyobb meglepetésemre nem galacsinokat kaptam, hanem szívecskére hajtogatott lapokat, rajtuk számokkal. Majdnem hátra fordultam, hogy értetlenül bámuljak Yoongi arcába, de inkább teljesítettem az akaratát, és kiraktam a kirakóst. Már az is meglepett, hogy Suga tud origamizni, az még jobban, amikor a szótagokból összeállt egy üzenet: Jól vagy? Sajnálom.

Tényleg nagyon közel voltam ahhoz, hogy elbőgjem magam, de Hyeonwoo folyton figyelt, így a táskámba söpörtem az üzenetet, és határozottan megráztam a fejem, hogy Suga vegye az üzenetemet. Nagyon aranyos volt ez a kvázi bocsánatkérés, de beszélnünk kellett, végre őszintén és együttműködően, mert ha csak én nyíltam meg előtte, annak semmi értelme nem volt.

A nagy beszélgetésre a szünetben került sor, elvonultunk az egyik eldugottabb folyosóra, és vártam, hogy megszólaljon. Ő bántott meg engem, neki kellett kezdenie a vallomást is.

– Jaj, Jimin! – sóhajtott fel Suga, és összetúrta a barna tincseit. A szülőit követő nap festette be, hogy szépen lassan szőke legyen. – Nem vagyok jó ebben, de te fontos vagy nekem. Nem akarlak megbántani, de én ilyen ember vagyok, úgyhogy el kell fogadnod, hogy nehéz velem. Ha ez nem megy, akkor… – hadart, de a szájára tapasztottam a mutatóujjamat. Nekem csak egy válasz kellett.

– Megpróbálsz szeretni és jól bánni velem?

– Meg.