Aranyháló (1. évad): 18. fejezet: Boldog születésnapot, Key!

Taemin:

Hajnali négy lehetett, amikor meghallottam az idegesítő kopogást. Key morcosan ráncolta a homlokát mellettem, majd a fülére húzta a takarót, és átfordult a másik oldalra. Sajnos sejtettem, ki keres.

Magamra kaptam egy köntöst, hátha mégis tévedek, és csak a házvezetőnő akar valami nagyon fontosat mondani. Úgy éreztem, az alsónadrágom mintázata nem tartozik rá.

– Taeminie! – súgta alkoholtól fűtötten Minho, és szinte azonnal letámadott, amint ajtót nyitottam.

Hiába húztam el a fejem, nem értette a célzást, a nyakamat kezdte el csókolni, és egyre hátrált velem a hálószoba irányába. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, be akartam csukni, és nem akartam, hogy Minho ezt tegye velem, de még részegen is sokkal erősebb volt, mint én.

Aztán, amikor majdhogynem beestünk a szobába, hirtelen érte a felismerés, hogy nem vagyok egyedül. A meglepettségtől kijózanodott annyira, hogy eleressze a csípőmet, és elhátrálhassak tőle. Nem értettem, miért nem tudom egyszerűen kiadni az útját, és figyelmen kívül hagyni ezeket az éjszakai próbálkozásait.

– Ez meg mit keres itt? – kiáltotta el magát, és az ágyra mutatott. – Te még mindig a legjobb barátoddal dugsz?

– Mi a franc ez a zsivaj? – ült fel Key, és kicsit kómásan, de elég hatásosan árasztotta magából a „magasról teszek rád Minho” aurát. – Hány óra van?

– Mit keresel Taeminnél már megint? – veszekedett tovább Minho, közelebb lépve egyet az ágyhoz.

– Itt aludtam – válaszolt vállat rándítva Key, és megdörzsölte a homlokát. – Ember, szétszakad a fejem, és te itt kiabálsz a semmire! Taeminie, mennyi az idő?

– Negyed öt – olvastam le a digitális óra kijelzőjét. Nem sokat tévedtem azzal a négy körüllel.

– Úristen! Az még nagyon korán van. Minho, miért lármázol az éjszaka közepén? Nincsen neked jobb dolgod? Nem megy a vonatod, vagy valami?

– Éppen a dolgomban akadályozol! – rivallt rá Minho, és nekem kezdett ebből nagyon elegem lenni.

Nem egyszer fordult már elő ez a kései látogatás. Minho lerészegedett, aztán az éjszaka közepén megjelent nálam, és nekem esett. Egy ideig élveztem a titkos, együtttöltött órákat, hiszen szerettem, és azzal nyugtattam magamat, hogy Minho igazából engem szeret, csak a felelősség és az elvárások miatt van hetero kapcsolata. Aztán, ahogy visszahallottam Onewtól, Jonghyuntól és Keytől, a barátnői mellett is rengeteg nőcskéje volt, valószínűleg én csak a cseresznye szerepét töltöttem be a kéjtortájának tetején.

– Minho, jobb, ha mész – tártam ki a hálószobám ajtaját, jelezve, merre van a kifelé.

– Őt választod helyettem?

– Te a listán sem vagy. Menjél a barátnődhöz, és ne velem szórakozz! – adtam ki az útját.

Egyedül ez sosem ment, mert mindig elcsábultam, engedtem neki, nem szóltam, csak kiélveztem azt a pár percnyi örömet, amikor vele lehettem, de Key közelsége bátorságot adott. Már rég ki kellett volna ezt mondanom, hiszen pont ezért szenvedtem, és ezért nem tudtam tovább lépni. Az ex az ex, a múltban kell maradnia, nem léphet át a jelenbe, mert akkor minden erőfeszítés teljesen felesleges.

– Kapjátok be! – vágta oda Minho, majd úgy távozott, mint egy forgószél. A bejárati ajtó nagyot csapódott mögötte.

– Fúj, nem akarok hányni! – kommentálta Key a felszólítást, majd visszafeküdt az ágyba, mintha az előbb éppen csak körülnézett volna. – Zárd kulcsra az ajtót, Taeminie, és gyere vissza aludni!

Úgy tettem, ahogy mondta, és a kulcsot is benne hagytam, hátha eszébe jut Minhónak, hol van a pót, és vissza találna jönni. Nem akartam újabb balhét, csak odabújni Key mellé, és elfeledkezni arról, hogy ez a kis közjáték egyáltalán megtörtént. Minho nem volt normális, ha azt hitte, hogy örökké hagyni fogom, hogy kihasználjon.

Key:

Meglepett, amikor Minho rám írt, találkozzunk. Sejtettem, hogy az éjszaka történtek kavarták fel annyira, hogy elhívjon egy kávézóba, és előre készültem, hogyan adjam a tudatára, hogy egy önző pöcs. Undorító volt, amit Taeminnel művelt, az a kis hülye meg nem tudott kiállni magáért. Én voltam az „anyja”, nekem kellett helyre tenni az idióta exét, ha neki nem volt elég bátorsága hozzá. Nem hagyhattam, hogy ez a huzavona tovább folytatódjon.

A café, amit választott, teljesen random lehetett neki, mert mindentől távol volt, és egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg meg akar mérgezni, de aztán elvetettem az ötletet. Minho nem az a ravasz fajta, ő minden erővel old meg.

– Beszélni akarok veled Taeminről – kezdte, amint leült az asztalhoz.

– Oké – vettem a kezembe az itallapot, és rendeltem egy teát. Tejes dolgokat nem kívántam, a másnaposságtól még mindig úgy éreztem magam, mint aki egy dobozba szorult. – Mondjad.

– Ne kavarj Taeminnel!

– Negatív. Felnőtt emberek vagyunk, és azt csinálunk, amit akarunk. Ha jól tudom, nincs senkije.

– És te mondod magad a legjobb barátjának? – szegezte nekem a kérdést, villámló szemekkel. – Kihasználod.

– Wow! – mímeltem megdöbbenést, de a fejemnek nem tetszett túlzottan az erős mimika. – Te ismered ezt a szót? Csoda.

Minhót az őrületbe tudtam kergetni azzal, ha nem úgy reagáltam, ahogy várta. Ő azt akarta, hogy szégyelljem magam, meghunyászkodjak, komolyan vegyem, amit mond, úgyhogy pont az ellenkezőjét tettem. Egyszerűen szánalmasnak és aljasnak gondoltam őt. Egy szót sem kellett volna mondania azok után, amit a gimiben Taeminie-vel művelt, arról ne is beszéljünk, hogy az aktuális barátnőit is rendre csalta. Az ilyen embertől én nem fogadtam el bírálatot, vagy erkölcsi prédikációt. Semmivel nem volt jobb annál, aminek engem akart beállítani.

– Ne szórakozz, Kibum! Hagyd békén Taemint!

– Bocsi, de nem tehetem. Én vagyok az anyja – rántottam meg a vállaimat, majd kedvesen rámosolyogtam a pincérre, és kortyoltam egyet az italomból. Hála az égnek, hogy nem tűzforrón hozták ki. Ez egy jó hely.

Minho kezdett kiakadni rám, a halántékán egyre többször rándult meg egy ér, és az állkapcsát is szorosan összezárta. Egy támadni kész kutyának tűnt, de nem ijedtem meg tőle. Mit tehetett volna? Bemos egyet? Taemin sosem bocsátaná meg neki, ha bántana. Csak a szavaival üthetett, de nem tudott olyat mondani, amivel megbánthat.

– Miért kell neked ekkora ribancnak lenned?

– Ez az új divat, nem tudtad?

– A francba már, Key! Vedd komolyan, amit mondok! – csapott az asztalra, mire a pultból felénk kapták a tekintetüket.

– Ha csapkodsz, ki fognak dobni minket – hajoltam közelebb az asztalhoz suttogva. – Meg akarom még inni a teámat.

– Teszek a teádra! – morogta. Tényleg elhitte magáról, hogy kutya. Aranyos. Maximum egy csivava lehetne.

A beszélgetésünk teljesen felesleges volt, mert nem akartam teljesíteni, amit kért. Elmondhatta ezerszer, hogy nem akar a képben látni, akkor sem érdekelt. Taemin a legjobb barátom, bármit megtennék érte. Nem akartam én kavarni vele, csak így alakult, mindketten a másiknál kerestük a vigaszt, de azonnal félreálltam volna, ha olyasvalakit talál, aki jól bánik vele, tiszteli és szereti. Minho nem ilyen ember volt, úgyhogy leshette, hogy szívességet teszek neki.

– Ha jól tudom, neked barátnőd van, úgyhogy még annyi közöd sincs Taeminhez, mint a középsuliban. Mondhatsz engem mindenféle ribancnak, de te csaltad meg, te dobtad el, miután már nem kellett, és te játszadozol vele évek óta. Ki is a szemét kettőnk közül? – világítottam rá a viselkedésére.

Engem egy cseppet sem érdekelt Minho lelki fejlődése, csak Taemin érdekeit tartottam szem előtt. Ő nem tudott kiszállni ebből a mérgező viszonyból, csak akkor menekülhetett meg, ha Minho egy ideig békén hagyta, Taemin pedig talál valakit, aki bátorságot és védelmet adhat neki. Bíztam abban, hogy egyszer valaha talán Minho is érzett valamit Taemin iránt, és képes arra, hogy félretolja az egóját.

– Te meg a legjobb barátja vagy, és lefekszel vele. Nem gondolod, hogy ez álszentség?

Útisten, de hülye vagy! – gondoltam, és kiittam a csészém tartalmát. Felesleges volt tovább tépnem a számat, Minho nem értette, hol a hiba a viselkedésében. Nem maradt más választásom, mint úgy óvni Taeminie-t, mintha tényleg a gyerekem lenne. Komolyan kitűntethettek volna a legjobb barátnak járó díjjal.

Taemin:

Habár az egész hetemre rányomta a bélyegét Minho érkezése, megpróbáltam a munkámra koncentrálni. Lehet, hogy csak én voltam túl szerencsés, de ha mindent beleadtam, a gyerekek meghálálták. Az ügyességük és odaadásuk pedig engem is megnyugtatott, Minho nem ért annyit, hogy miatta gondjaim legyenek az iskolában.

Nem tudom, miért voltam képtelen arra, hogy elküldjem. Annyira nyilvánvaló volt, hogy így kellene tennem, mégis újra és újra megbuktam. Annyira szerettem volna olyan határozott és bátor lenni, mint Key. Irigyeltem az életét, pedig biztosan neki is voltak nehéz pillanatai. Szerettem volna, ha ilyenkor rám támaszkodna, de még a saját problémáimat sem tudtam megoldani, hogyan segíthettem volna neki?

– Lee tanár úr! – futott oda hozzám Jimin, amikor leadtam a kulcsot. Nem értettem, mit keresett az iskolában, hiszen már rég véget ért az órája. – Jöjjön, hozom a táskáját! – emelte le a táskát a vállamról, és már kint is volt. Meg sem várta, hogy beleegyezzek.

Nem értettem, hova ez a nagy sietség, és még meglepőbb volt, amikor átlépve a küszöböt, szélesen rám vigyorgott. Kicsit úgy éreztem magam, mintha én lennék a macska, akit becsaltak a dobozba, és most kiröhögik a naivitását.

– Menjünk vásárolni, hyung!

– Jó, de mi volt ez az előbb? Minek akarod vinni a táskámat?

– Az csak elterelés volt. Gondoltam, nem akarod, hogy hyungnak hívjalak odabent.

Először elmosolyodtam Jimin éleslátásán, aztán hirtelen tőrt rám a rossz érzés. Miért zavarna, ha így hívna? Csak nem tudja, hogy…? Bele sem akartam gondolni, mi lenne, ha kiderülne, hogy miért rúgtak ki az előző állásomból. A gyerekek soha többé nem bíznának bennem, és nagyon fájna, ha elveszíteném Jiminie bizalmát.

Egész úton ezen feszengtem, és alig beszéltünk valamit a tanítványommal. Neki nagyon jó kedve volt, folyamatosan mosolygott, és ügyesen próbálta elrejteni az izgatottságát, de a rúgózó lábai elárulták. Fogalmam sem volt róla, mit talált ki nekem, de mióta Key a barátom volt, nem szerettem a meglepetéseket.

Már sokszor láttam a boltjukat a plázában, de sosem mentem be, mert első látásra tudtam, hogy nem az én pénztárcámhoz szabták ott az árakat. Pedig a ruhák nagyon divatosak voltak, az anyaguk nem olcsó posztó, a varrás tökéletes, minden nagyon minőségi, csak egy tanári fizetéshez túl drága.

– Jó napot, Park úrfi! – hajtoltak meg Jiminnek az alkalmazottak, aki csak zavart mosollyal viszonozta a köszöntést, és megragadva a kabátomat húzott a hátsó részre.

Látszott rajta, hogy nem szereti ezt a kivételezést, és megértettem, hogy így érez. Én nem voltam örökös, de akadt pár szülő, akik istenként kezeltek, annak a reményében, hogy a fiúk központi szerepet kap a koreográfiában. Ilyen kérésekkel nálam rossz ajtón kopogtattak, csak a tehetség és a szorgalom segíthetett a hátsó sorban állóknak, engem nem érdekelt se a pénz, se az ajándék, amivel próbáltak megvenni maguknak az anyagias szülők. Ők sajnos ezt nem értették meg, és kitartóan próbáltak lekenyerezni.

– Ezt még nem dobtuk piacra, Key hyung biztosan nagyon örülne, ha neki lenne meg először – nyitott ki egy dobozt Jimin, és bizalmasan közelebb tolta hozzám.

Gyönyörű sálak voltak benne, alig bírtam választani. Végül egy fekete darabot emeltem ki, amin absztrakt minták sorakoztak. Key imádta az ilyen merész darabokat, biztos voltam benne, hogy azonnal tudna egy kész szettet összerakni ehhez az egy darab sálhoz. Nem is értem, miért nem stylistnak tanult a sminkmesterség helyett.

– És ha ezt még nem mutattátok be, akkor mennyibe kerül?

– Semennyibe, hyung.

– Az kizárt! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Ezért emberek dolgoztak. Úgy igazságos, ha fizetek érte.

Ezen elveszekedtünk egy ideig, végül Jimin elintézett egy telefont, és mondott egy olyan összeget, amit én sokalltam egy sálért, de biztosra vettem, hogy ennél drágábban fogják majd adni. Végül nem kértem a visszajárót a boltban, és a szerzeményemmel indultam volna, hogy meghívjam Jimint vacsorázni, de ő még nem fejezte be a meglepetéseket.

– Menjünk be oda is, hyung – mutatott egy csillogó ezüstös fényben izzó boltra. A fotocellás ajtó fölött hatalmas, hurkos betűkkel a „Mine” felirat díszelgett. Emlékeztem rá, hogy ennek az örököse Jimin egyik barátja, és Key majdnem fangörcsöt kapott, amikor ezt megtudta.

– Nem hiszem, hogy megengedhetem magamnak – mondtam kissé szégyenkezve, de Jiminie csak mosolyogva előhúzott a zsebéből egy 50%-os kupont.

– Így olcsóbb lesz, hyung.

Legnagyobb meglepetésemre ebben a boltban is kitüntetett figyelemmel kezelték Jimint, pedig biztosra vettem, hogy ez az üzlet nem a családjához tartozik. Talán a gyerekek barátsága miatta, de sikerült vennem fél áron egy olyan nyakláncot Keynek, ami teljes áron sírva fakasztott volna.

– Több ajándékot nem veszünk – emeltem fel a két papírzacskót, amikor kiléptünk az üzletből.

– Rendben, hyung, de együnk valamit, mert éhes vagyok.

– Jó. Meghívlak.

Élvezet volt együtt vacsorázni Jiminnel, még akkor is, ha csak hamburgert ettünk, és az egész kezem ragadt a majonéztől. Ahogy a gyorsétteremben mesélt nekem az iskolában történtekről, úgy éreztem, mintha a bátyja lennék. Igaz, hogy a testvéri szeretetnél sokkal többet éreztem iránta, de örültem, hogy ilyen közel engedett magához. Jimin csodás teremtés volt, reméltem, talál maga mellé egy olyan személyt a saját korosztályából, aki tiszteli és szereti. Megérdemelte, hogy boldog legyen, hiszen olyan tiszta és jószívű tudott maradni abban az undorító luxusvilágban, amibe beleszületett.

Mivel az ajándékaim megvoltak, nem maradt más feladatom, mint megszervezni Keynek a meglepetés bulit. Minhót nem akartam felhívni, nehogy azt higgye, elfelejtettem azt a hajnali látogatást, inkább Jinkit kértem meg, hogy szóljon neki. Jonghyun problémázott egy darabig azon, hogy még ajándéka sincsen, és egyébként sem áll úgy anyagilag, hogy Keynek megfelelő ajándékot tudjon venni, de mind a ketten tudtuk, hogyha egy tábla csokit kapna tőle, Kibum annak is örülne.

Minden készen állt arra, hogy a hétfő jól alakuljon, amikor Key felhívott délben, hogy szörnyű hírt közöljön.

– Be kell ma mennem dolgozni – panaszolta. – A születésnapomon! Hogy lehet a madam ilyen szívtelen?

– De nem kérhetsz szabadnapot? – aggodalmaskodtam. Így a meglepetés bulinak lőttek.

– Azt mondta, hogy nagyon fontos, hogy ott legyek. Nem értem. Fogalmam sincs, milyen herceg fog ma nálunk bulizni, de még délután is be kell mennem eligazításra. Istenem! Miért én vagyok a legjobb? Folyton dolgoztatnak.

Teljesen ki voltam bukva. Key általában kettő-három körül végzett, és még ha én fenn is maradtam volna addig, mindenki dolgozott másnap, teljesen megértettem, ha emiatt lemondják.

– De azt beszéltük, hogy átjössz, és ketten megünnepeljük a szülinapodat! Most mi lesz a tortával?

– Majd megeszem, amikor végeztem. Tudod, hogy mindig éhes vagyok. Majd csörgetlek, amikor elindulok, addig meg aludj nyugodtan.

Ebben maradtunk, és amint Key letette a telefont, már hívtam is a srácokat, hogy változik a terv. Legnagyobb meglepetésemre nem zavarta őket a dolog, Jonghyun még külön örült is neki, hogy, ahogy ő mondta „olyan lesz, mint egy sátorozás Taeminie nappalijában”. Azért nagyon reméltem, szúnyogriasztót nem hoz magával.

 A legjobb az lett volna, ha tényleg én sütöm a tortát, de dolgoztam, úgyhogy maradt a rendelés, és csak az italok megvásárlását mondhattam magaménak. Szerettem volna, ha szabadnapot kapok, vagy aznapra valaki átveszi a késő délutáni csoportjaimat, de mivel utáltak a kollégáim, erre nem számíthattam.

Először Jonghyun érkezett meg, sokkal hamarabb, mint kellett volna, de legalább segített a takarításban, és mire Minho és Onew beestek, már enni lehetett a padlóról. Minho nem nézett a szemembe, de hamar feltűnt, hogy úgy akarja alakítani a dolgokat, hogy kettesben maradjunk. Nem volt mit mondanom neki, úgyhogy folyton Onewn lógtam, nehogy Minho szerencsével járjon. Ez Key bulija volt, tökéletesnek kellett lennie, nem fért bele, hogy kiboruljak az exem baromságai miatt.

Szerencsére jól el tudtuk foglalni magunkat, a tévében mindig talál az ember valami érdekeset, de éjfél felé már mindenki kezdett nyűgössé válni. Próbáltam oldani a feszültséget, elővettem pár csomag chipset, és kinyitottuk az egyik alkoholos pancsot is, de hajnali kettőre a vendégek türelme már elfogyott.

– Mégis mikor végez már Key? – nyújtózott egyet Onew.

– Ilyenkor szokott lemenni az utolsó fellépése. Odatelefonálok, hogy áll – ragadtam telefont, és tárcsázni kezdtem.

Hiába próbálkoztam, Key ki volt kapcsolva, ami nagyon nem volt jellemző rá. Mindig bekapcsolva hagyta az öltözőben, lehalkítva, hogy lássa, ki kereste, és vissza tudja hívni. Furcsálltam, hogy nem tudom elérni, de csak akkor kezdtem el igazán aggódni, amikor a madam sem reagált a hívásaimra. Több mint furcsa, hogy egyiküket sem lehet elérni, így Key egyik munkatársánál próbálkoztam. Mivel sokszor segítettem be a táncokba, többüket is ismertem, és Jessica felvette a telefont.

– Szia, Jess! Már többször hívtam Missyt, de nem veszi fel. Nem tudod véletlenül, hogy mikor végez? – Szinte kiabáltam a telefonba, hogy halljon. Mögötte hatalmas ricsaj volt, és mintha sziréna hangját vettem volna ki az emberek nyüzsgő hangzavarából.

– Jaj, Taemin! – sírt fel keservesen, mint akinek megszakadt a szíve. – A madam még nem hívott fel?

– Nem, én kerestem őt, de ki van kapcsolva. Mi történt? Key jól van?

– Key… Key… megsérült – nyögte ki szakadozva, a hangján a sírástól olyan rekedt lett, hogy alig értettem. – Bevitték a központi kórházba.

Több sem kellett, anélkül rohantam a kabátomért, hogy bármit mondtam volna, és Onew alig ért utol a kapuban. Nem is emlékszem, pontosan mit mondtam neki, csak azt tudom, hogy Minho karjai erősen körbezártak, majd betuszkoltak egy taxiban. Olyan rossz érzésem támadt, mint még soha. Összeszorította a félelem a mellkasomat, és folyton azon járt az agyam, mit fogok csinálni, ha Key súlyosan megsérült. Hiszen születésnapja volt, és nála rosszabb beteget el sem lehetett képzelni.

Fogalmam sem volt, melyik műtőbe vihették be, és mivel nem voltam a rokona, semmilyen információt nem közölhettek velem, úgyhogy a madamot kellett megkeresnem. Színes ruhákat és nagy testet kerestem, minden folyosót úgy jártam végig, mint egy őrült, és amikor ráakadtam, azonnal kérdőre vontam.

– Mi az, hogy Kibum megsérült? Hogy van? És maga miért nem hívott fel?

A madam arca beesett volt és holt sápadt, a szemei vörösek és kisírtak, valami hatalmas baj történhetett, nem egy egyszerű bokaficamról volt szó, vagy egy lángra kapott vezetékről.

– Taemin, nem is tudom, hogyan mondjam el… – kezdte, még jobban elmaszatolva a sírástól egyébként is elkent sminkjét.

– Csak mondja már el! – üvöltöttem rá. Annyi feszültség tombolt bennem, hogy úgy éreztem, menten felrobbanok. Valamin, vagy valakin le kellett vezetnem a dühömet.

– Keyt… Kibumot… Lelőtték – zokogott fel, és legszívesebben újra kiabáltam volna, de nem tudtam mit mondani.

Ezer gondolat cikázott át a fejemen egy másodperc alatt, és ettől megszédültem egy kicsit. Erősen kapaszkodtam meg a hideg korlátban, és kényszerítettem magam, hogy feltegyem a következő kérdést. Közben a fiúk is megérkeztek, és Jonghyun biztosan állt mögöttem, hogy támogasson, ha szükségem lenne rá. Hálás voltam, amiért az aggódás közepette is tudott rám figyelni.

– Hogy van Kibum, asszonyom? – vette át a szót Onew, mert én nem bírtam megszólalni. Mintha összeragadt volna a szám, egy hang sem jött ki belőlem. Talán túlságosan rettegtem a választól.

– Valaki rálőtt a bárban. Azonnal behozták a mentősök, de… Annyira sajnálom, fiúk. Kibum… Kibum nem élte túl.

Akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, menten beletörök, majd hűvös zsibbadtságot éreztem a tagjaimban, és egy szürke massza után mély sötétség borult körém. Az utolsó gondolatom az volt, ez egyszerűen nem lehet igaz.