Rám forrott álca: 13. fejezet: Család

V:

Szerettem volna nyugalmat biztosítani Jungkooknak, de a költözés annyira a feje tetejére állította a dolgokat, hogy alig maradt rá időm. Szerencsére Hopie a szárnyai alá vette, és kísérgette, még vitte a bőröndjét is. Kook szerencsére nem tűnt olyan rezignáltnak és befordulónak, mint amikor idejöttünk.

Az új dorm valami eszméletlen király lett. Nem elég, hogy úgy költöztünk be, mint abban az átalakítós műsorban, hogy már minden bútor és egyéb ott van, de még teljesítették is a kívánságunkat. Az én szobám annyira passzolt hozzám, hogy majdnem sírva fakadtam, amikor megláttam. Nem volt olyan irdatlan nagy, de minden szépen elfért benne. A jobboldali falat fehér beépített szekrények fedték, bal oldalt egy fekete polcos szekrény, amire kipakolták a csecsebecséimet. Közvetlen az ajtó mellett a gép sarok, ami barátibb lett volna, ha az ajtó ellenkező irányba nyílik, hiszen úgy senki nem látott volna rám, amikor pornózok. Az ágyra viszont így is úgy is szép kilátás érkezett, tehát vigyázni kellett, hogy csukjuk az ajtót, ha Jungkook átjön. A fekete, stílusos ágyam – leánykori nevén kinyitható kanapé – kétszemélyes volt, de nem túl nagy, nem akartam, hogy helyet foglaljon, meg amúgy is mindig összebújva aludtunk Kookkal, felesleges lett volna egy királyi franciaággyal ellopni a teret. Tévét vagy filmeket is nézhettünk benne, a párnák a plazmatévé irányába álltak. Az ablakokon éltető fény ömlött be a szobába, és a fehér szekrényektől minden még világosabbnak tűnt. Szerettem volna, ha az életembe is ilyen sok fény kap helyet, és elkerülnek az árnyékok.

Jungkook szobája olyan volt, mint ő, fiatalos és össze-vissza. A fal mellé egy emeletes ágyat toltak, ami már a feketére festett vasrácsaival is ijesztőnek hatott, de Jungkook behalmozott alá minden vackot. Ott volt a számítógépe, a nyolcvanmillió hangfala, a gamer széke, és még egy halom elektronikai cucc. Valójában ő is egy stúdióban élt, mint Suga hyung. Ja, és ne feledkezzünk meg arról, hogy egy mini hűtőt is üzemeltetett, a kis bélpoklos. Ha a dormba kiégett egy biztosíték, vagy elment az áram, az csak is Jungkook hibája lehetett. A ruhái nem fedett szekrényben lógtak, csak a polcok között volt kihagyva egy nagyobb rész, és a tartó pillérre halmozta fel a vállfákat. Ahogy azt a raktárnak is beillő hálót vizslattam, lett egy olyan érzésem, hogy Jungkook sűrűn fog nálam aludni.

A házban több megdöbbentő elem is helyet foglalt, például egy tágas, kellemes nappali, egy full modern konyha, amitől Jin majdnem sírva fakadt, és egy helyett két fürdőszobánk lett. Hét emberre még ez is kevésnek bizonyult, de mi úgy örültünk neki, mintha ételt adna. A legnagyobb meglepetést mégis Suga stúdiója okozta. Először is, egy dupla beléptető rendszerrel lehetett csak bejutni. Az első ajtó mellett egy csengő foglalt melyet, amit mi, tagok használtunk, mellette pedig egy számlapos készülék, amivel Suga ment be. Valahogy olyan érzésem támadt, mintha odabent kincseket őriznének, nem értettem, miért kellett ekkora védelem. Főleg úgy, hogy Yoongi hyung hajlamos volt arra, hogy bezárkózzon, és egy ilyen rendszerrel végleg kiszakadtunk az életéből. Korábban, még ha be is csukta az ajtaját, vagy volt hozzá kulcsa Rap Monsternek, vagy addig kopogtunk, amíg ki nem nyitotta. Ezzel viszont…

Jin hyungra pillantottam, aki érdeklődést színlelve figyelte, ahogy Suga azt magyarázza, miért kell a külső ajtó után is még egy. Persze, szigetelés… Senki sem hitte el neki.

Odabent aztán egy kész stúdió foglalt helyet. Annyira profin nézett ki, hogy nem is értettem, miért nem mondjuk le a cégnél a foglalást. Simán felvehettünk mindent otthon, de amikor ezt felvettettem, Suga lebarmolt, hogy látszik, hogy nem érthet hozzá semmit, ha azt hiszem, hogy ez elég. Volt bent egy síkmonitor, két plazmatévé, két szintetizátor, két keverőpult, és a PC mellett még egy laptop is. Ja, és ne feledkezzünk meg a négy hangfalról sem!

– És te ezen a kanapén akarsz aludni? – mutatott rá Jin a szürke darabra.

– Elég az.

– Így ki sem tudod pihenni magad rendesen – aggodalmaskodott tovább a legidősebb, de Suga válasz helyett csak leült a gurulós székébe, és elindította a képernyőkímélőt. A Suga felirat egyik képernyőről vándorolt a másikra, ez a hely tényleg az ő birodalma lett.

Jimin szobája engem egy hotelszobára emlékeztetett, sok vajszín és faburkolat, de a meleg színek illetek a személyiségéhez. A lámpáknak pontosan olyan színük volt, mint a hajának. A két egyszemélyes ágyból az ablak melletti volt az övé, a másikon Hoseok aludt, de az ő személyiségéből semmi nem látszódott a szobában. Úgy sejtettem, inkább a saját stúdióbájában élte ki magát. Mélyen örültem neki, hogy Jimin nem franciaágyat vett, nem szívesen engedtem volna mellé Jungkookot.

Jin hyung szobájában a fehér szín uralkodott, de sokkal letisztultabb, komolyabb lett, mint az enyém. A faliszekrényén sorban ültek a plüssök és a máriós figurák, az íróasztalán laptop és a számítógép monitorja foglalt helyet, a beugróban egy fotel, egy kisebb tévé, amin tudott konzolozni, a falnál a gitárja. Még a kis rágcsálóját is elhozhatta a szüleitől, bezzeg én nem kaptam se kiskutyát se kismacskát, a hyungok azt mondták, nekem ott van Jungkook.

A leader kis hálórészt kapott, de olyan nagy ágya volt, hogy akár hárman is elfértünk benne, a polcokon és a fejtámlán a kedvenc macis plüssei sorakoztak, a szekrénye ugyanolyan fehér volt, mint az enyém, az asztalán magasan tornyosultak a könyvek. Nem tudom, honnan volt ennyi energiája, hogy még olvasni is tudott.

Amikor az új otthonunk minden zugát átvizsgáltam, visszavonultam a szobámba, hogy magamba szippantsam az auráját, és minden szegletét taehyungossá varázsoljam, de az ágyamban fekvő angyalka elvonta a figyelmemet.

Jungkook ártatlanul rebegtette a pilláit, majd kinyújtotta a karját, hogy odahívjon magához. Amint a karomba zártam, azonnal a nyakamba fúrta a fejét, és megkapaszkodott a pólómban. Bántotta valami, éreztem a testének feszességéből, a bujása is nyugtatásért könyörgött.

– Mi a baj? – kérdeztem, kissé elhajolva tőle, hogy lássam az arcát. A fejét konokul leszegte, de amikor az álla alá nyúltam, engedett, és felnézett rám. Aggodalmasan csillogott a fekete tekintete.

– Ma megyek Dr. Parkhoz, és aggódom.

– Elkísérjelek?

– Az jó lenne, hyung – motyogta, és puszit nyomott a számra. Én is beszélni akartam a dokival, az utóbbi időben olyan sok minden történt, nekem sem ártott, ha foglalkozik velem egy kicsit. Egyébként is tanácsot akartam kérni tőle, hogy mit tegyek, ha Jungkook megint nehezen kezelhetővé válik.

Az orvos előtt azonban még jelenésem volt a PDnimnél is, aznapra tervezte ugyanis, hogy mindenkivel elbeszélget arról, mi legyen a Vkook páros sorsa. Biztos voltam benne, hogy Jungkookot ez is bántja, csak nem akarta felhozni, nehogy belém tegye az ideget. Édes volt, de enélkül is rohadtul izgultam. Egész éjjel azon agyaltam, vajon mit fognak mondani a többiek. Egyesével elképzeltem, ahogy belépnek az irodába, de minden verzió végén kiálltak mellettünk. Nem hittem, hogy bármelyikük is azt mondaná, hogy „Én nem akarom, hogy ezek ketten járjanak”. Mert lehet, hogy Jiminnek jól jött volna, ha szétmegyünk, de a barátom volt, és tudtam, hogy ez fontosabb neki, mint egy pasi. Még akkor is, ha ez a pasi az ultra szexi Jeon Jungkook.

Namjoon:

Leaderként én léptem elsőként a főnök irodájába, hogy átbeszéljük, mi legyen a jómadarak sorsa. Nem volt könnyű dolgom, rengeteget gondolkodtam azon, mit mondjak. Amikor anno kiderült, hogy járnak, az mindenkit hidegzuhanyként ért, azóta meg csak sokasodtak a problémák. Az elmúlt három évben is voltak nehézségek, de az utóbbi pár hét valami katasztrofális volt. Jungkook majdnem kinyírta magát, V összejött a haverjával, mindketten lebuktak a média előtt, és még a főnökséget is feldühítették. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondjak. Azt sem tudtam, Namjoonként kellene nyilatkoznom erről, vagy a BTS leadereként.

– Namjoon, gondolom, tudod, hogy miért vagy itt. Jungkook könyörgött nekem, hogy gondoljam át a dolgokat, de ahhoz, hogy döntést hozzak, szükségem van a ti véleményetekre is. Együtt éltek, együtt dolgoztok, az ő ügyük a tiétek is. Te mit gondolsz? Mit tennél a helyemben?

Nem tudom, mit tettem volna a helyében, pontosan ezért is nem én voltam a cég igazgatója. Egyáltalán miért kellett nekem döntenem mások életéről? Annyira igazságtalan volt ez. Jungkook és Taehyung a barátaim voltak, együtt szenvedtünk, együtt küzdöttünk, ott voltunk egymásnak jóban és rosszban, hogyan szakíthattam volna el őket egymástól? Mégis. Annyi, de annyi minden állt a másik oldalon. A társadalom, a szüleink véleménye, a céges érdekek, a gazdaság, az álmaink. Mert ha kiderül, hogy melegek, az az egész bandára rá fog nyomni egy hatalmas bélyeget, nem csak rájuk.

– Nem tudom, PDnim – masszíroztam meg a halántékomat. – Szeretem őket, és… Ki vagyok én, hogy döntsek más boldogságáról? – fakadtam ki frusztráltan. – Én hiszek abban, amiről rappelek, hiszek az albumban, az üzenetünkben, hogy szeressük magunkat és másokat is. Hiszek abban, hogy el kell fogadnunk másokat, hogy a szerelem nem szorítható határok közé, és velük élek, látom, hogy milyen izzó, igaz szeretettel néznek egymásra.

Ez tényleg így volt. Szerettem volna én is úgy szeretni valakit, mint Taehyung, és szerettem volna, ha úgy néz rám valaki, mint Jungkook a barátjára. Folyton ott volt a mozdulataikban a törődés, a gondoskodás, és mivel legbelül kis ördögfióka volt mind a kettő, szenvedélyesek és lángolók is voltak olykor. Hallottam Jungkook zavarba ejtő sikongatását, a szerelemfoltokat, amelyeket egymás testén hagytak, tisztában voltam vele, hogy a kisbuszban olykor miért rúgott bele Jungkook a székembe, és mik voltak azok az elhaló sóhajok. Szerették egymást, ez természetes volt, és közben arra is gondoltam, van más választásuk? Szétmehetnének, szétszedhetnénk őket, és évekig kellene még nézniük a másikat. Úgy sem lehet barátnőnk, hiába próbálkozunk. Yoongi hyung is megpróbálta, aztán hatalmas pofára esés lett a vége. A rajongók nem fogadják el a párjainkat, a párjaink nem fogadják el ezt az életvitelt. Ha szétmennének, boldogak lennének? Tovább tudnának lépni? Nem. Boldogtalanok lennének, magányosak, üresek.

– Szeretném támogatni őket, hyungnim. Csak félek. Félek, hogy mi lesz, ha kiderül. Féltem a többieket. Annyit, de annyit dolgoztunk, hogy sikeresek legyünk. Ha az embereket már nem érdekelnénk, ha meggyűlölnének minket, a tagok fáradozásai, a szenvedéseik veszendőbe mennének. Értelmetlen lenne, amit eddig csináltunk.

– Pontosan ezért szeretnék beszélni mindnyájatokkal. Ti egy család vagytok, együtt kell döntést hoznotok.

– Én támogatom őket, és mindent megteszek azért, hogy megóvjam a BTS-t.

Kimondtam, már nem volt visszaút. Ha kellett, belerokkanok, ha kellett, elviselem az összes csapást, amit a társadalom mér majd ránk, én leszek a BTS páncélos lovagja, és meghalok értük, hogy boldogok legyenek. Nem csak Jungkook és Taehyung, hanem mindenki. Nem hagyom, hogy a küzdelmük semmissé váljon.

Hoseok:

Namjoon hyung nem nézett ki túl jól, amikor kijött a főnöktől, mintha legyalulták volna a képét, a tekintetében könny csillogott, és hihetetlenül fáradtnak tűnt. Nem csodáltam, ez egy nagyon nehéz, és nagyon kellemetlen eset volt. Megmondani, hogy Jungkook és Taehyung együtt lehetnek-e, vagy sem… Nem értettem, ez miért a mi feladtunk. Ezért léteztek a felnőttek, a sors, az őrangyalok, meg az istenek, miért a mi vállunkra adták a terhet?

Sokat agyaltam azon, mit fogok mondani, és nem jutottam semmire. Mert egy igen, vagy egy nem még működne, de biztos voltam benne, hogy a főnök ennél bővebb indoklást akar.

– Hoseok, te mit mondasz? Ha te lennél a helyemben, mit kezdenél a szerelmesekkel?

– Nem tudom, megkérdeznék egy tapasztaltabb valakit? – próbáltam meg elhülyéskedni a dolgot, aztán inkább abbahagytam. Hiába szórakoztam, nem lett jobb tőle semmi. Túl kellett esni ezen. – Mit kellene mondanom, PDnim?

– Amit gondolsz. Gyerünk csak! – bátorított.

A debütálásra gondoltam és az azt megelőző felkészülésre. Ahogy vért izzadva küzdöttem azért, hogy levetkőzzem az utcatáncos beidegződéseket, a szégyenkezésre, amiért rapper vagyok, de nem tudok freestylozni. A féltékenységre, amivel Rap Monstert és Sugát figyeltem, a valódi, született rappereket. Aztán eszembe jutott, amikor gyakoroltam a táncokat Jiminnel, amikor éjszakákat virrasztottam át azért, hogy dalszöveget írjak, ahogy megfeszítve güriztem azért, hogy elfogadható legyen a mixtépem, és végre megismerjenek az emberek. Azt akartam, hogy azt mondják, „igen, J-hope nem csak jól táncol, meg viccesen nevet, meg úgy néz ki, mint egy ló, hanem rohadt jó zenét csinál, egy igazi rapper.”

– Jungkook többször kérte már a segítségemet, amikor elbizonytalanodott, vagy nem tudta, mit kellene tennie. A hyungja vagyok, és nem fordultam el tőle, segítettem mindenben. Ha most másképp tennék, reggelente visszaköpne a tükör. Nekem is vannak álmaim, de ha a hegyen állva visszanéznék, és azt látnám, hogy magamért átgázoltam a barátaimon, akkor nem akarom a sikert és az elismerést. Soha senki ne tudja meg, hogy milyen vagyok, soha senki ne ismerjen el, de legyek jó barát, és egy olyan hyung, akire támaszkodhatnak a többiek.

Döntöttem. Legyen bárhogy is, döntöttem, és nem változtatom meg.

Seokjin:

Lehet, hogy Rap Moster volt a banda apukája, de én az anyukája. Ő tárgyalt, meetingekre járt, közvetített és elviselte a pofonokat, én vigyáztam a tagokra, otthont teremtettem nekik és ápoltam a lelküket, ha erre volt szükségük. Jól kiegészítettük mi egymást, és nem lepett meg, amikor Taehyung rákérdezett egyik este, hogy nem járunk-e. Kicsit tényleg olyanok voltunk, mint egy öreg házaspár, de nem, semmi ilyesmi nem volt közöttünk, egyszerűen csak megértettük a másikat.

Nem tudom, a többiek hogy voltak vele, de nekem nem okozott nagy problémát a beszélgetés. Egyértelmű volt, hogy mit fogok mondani.

– Én támogatom őket.

– És ha a rajongók elhagynak titeket? Ha a szüleitek megharagudnak rátok?

– Lehet, hogy ez egy kicsit furán fog hangzani, de olyan, mintha én is a fiúk szülei lennék, és én csak azt akarom, hogy boldogok legyenek. Biztosan nem lesz könnyű, de sok mindent kibírtunk már, ezt is kifogjuk.

Hogy az ő boldogságuk az enyém útjában állt volna? Dehogy is! Miért állt volna? Én akkor voltam boldog, ha ők is. Igen, sokat küzdöttem a BTS-sel, mindig kétszer annyi munka megtanulnom a táncokat, mint nekik, de mit ér az egész BTS, mit ér az egész szereplés, ha csak megjátszunk magunkat és belül elrohadunk? Az ilyen gyümölcsöket a kukába kell dobni, és mi mindnyájan egészséges, értékes magocskák vagyunk, amelyekből erős, terebélyes fa lesz egyszer. Annyi a különbség, hogy Jungkook és Taehyung ágai összefonódtak.

Jimin:

Hányingerem volt, már akkor, amikor Namjoon hyung bement, és ez az idő múlásával sem akart szűnni. Éjjel nem aludtam semmit, este annyira szűk volt a gyomrom, hogy egy falat sem ment le, hajnalban meg mindent bezabáltam a hűtőből, hogy enyhítsek az idegességemen. Az egésznek persze hányás lett a vége, és Jin hyung jól megdorgált, amiért ilyen felelőtlen voltam, de én nem bírtam az ilyen fajta felelősséget. Ha kellett, szünet nélkül táncoltam egy napig, ha kellett egy hétig nem ettem semmit, ha bele kellett halni abba, hogy minden sikerüljön, akkor belehaltam, de dönteni mások életéről?! Milyen jogon tehetnék én így? Már így is annyi fájdalmat okoztam nekik a hülye érzéseimmel…

Néha tényleg nem értettem, miért vagyok ilyen idióta. Miért nem tudok olyan okos lenni, mint Namjoon hyung? Miért nem tudok olyan jól énekelni, mint Jungkook? Miért nem megy úgy a tánc, mint Hosoek hyungnak? Miért nem értek a zenéhez? Yoongi hyung a kisujjából kiráz egy albumot. Aztán lehetnék gondoskodó, kedves, biztonságot nyújtó barát, mint Jin hyung, de a legjobb barátomat is csak megbántottam. Miért érzek így? Miért kell, hogy tetsszen Jungkook? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Tényleg nem értettem. Én voltam a BTS csődtömege, és még arra is megkértek, hogy hozzak meg egy ilyen nehéz döntést. Engem meg sem kellett volna kérdezniük.

– Jiminie, mit gondolsz a kialakult helyzetről? – kérdezte a főnök. – Kicsit tanácstalan vagyok, kíváncsi vagyok a véleményedre.

– Én úgy gondolom, hogy lehet, hiba, ahogy érzünk néha, de attól még nem bűn. Jungkook és Taehyung szeretik egymást, és szeretném, ha boldogok lennének.

– És ha ezért a bandát bántják?

– Majd valahogy megvédjük őket, képesek vagyunk rá. Együtt mindenre képesek vagyunk. Ha ilyen sok tehetséges ember összegyűl egy helyen, akkor megválthatják a világot is. – A tehetséges emberek közé nem soroltam oda magam, én valahogy csak sodródtam a hátukon. Utáltam is magam érte eléggé.

A főnök nem faggatott tovább, elfogadta ezt támogatásnak, és utamra engedett. Odakint Jin már egy nagy, forró meleg szendviccsel enyhített a korábbi frusztrációján. A zsíros, aranyló sajton vörös folyóként kanyargott a ketchup, a ropogós bagettet húsos, fűszeres krémmel kenték be. Ínycsiklandóan nézett ki.

– Jiminie, nem kérsz egy harapással? – kérdezte kedves mosollyal Jin.

– Nem. Diétázom.

Össze kellett kapnom magam. Jobban kellett kinéznem. Jobban és még jobban, hogy legalább valamiben jó legyek.

Yoongi:

A hátam közepére sem kívántam ezt az egész beszélgetést, de meg kellett ejteni, nincs mese. Mindenki máshogy dolgozta fel a feszültséget, de kicsit aggasztott, hogy Jimin újra diétázni akar. Hova akar még fogyni? Sosem lesz olyan vékony, mint Taehyung, ő egyszerűen nem olyan alkat, és nem is baj ez. Jimin úgy néz ki jól, amilyen, ahogy nekem is megvan a sajátos sármom.

– Yoongi, adj nekem tanácsot! Mit kellene tennem? – kérdezte a főnök. Kíváncsi voltam, mindenkinek ugyanazt mondta-e.

– Nem tudom, mit kellene tennie, PDnim.

– Te mit tennél?

– Nem tudom.

– Valamilyen véleményed csak van erről!

Véleményem az volt, de azt nem tudtam, hogy helyes-e. Sosem tudtam biztosan, jó-e, amit gondolok. Ez csak az én véleményem volt, de a világon rajtam kívül éltek mások is, akik máshogy gondolkodtak. Bután, gonoszan, aljasul, erőszakosan. Nem volt borítékolva, hogy kiderül Jungkookék viszonya, de semmit se titkolhattál örökké.

– Szeretik egymást, és eddig akárhányszor akartuk szétszedni őket, abból mindig csak nagyon probléma lett. Nem akarom, hogy Taehyung összetörjön és elveszítse a mosolyát, és azt sem akarom, hogy Jungkook véget vessen az életének.

– Tehát csak azért tartsuk őket együtt, mert különben veszélyesek magukra?

– Nem, azért legyenek együtt, mert szeretik egymást. Lehet, hogy a világ azt hiszi, megmondja másoknak, hogyan éljenek és kit szeressenek, de a valóságban ez nincs így. Az érzéseinket nem mi irányítjuk, inkább azok irányítanak minket. Egymásba szerettek, összejöttek, eggyé váltak. Ha elszakítanánk őket egymástól, az olyan lenne, mintha kettészelnének egy embert.

Volt még, amikor nem támogattam őket. Úgy éreztem, Jungkook nem való Taehyunghoz, túl durva, túl nyers, csak fájdalmat fog okozni neki, és tönkreteszi. Az utóbbi hetekben ez így is tűnt, de aztán láttam ma reggel az arcát. A riadalmat a szemében, a sápadtságot az arcán, a görcsös kapaszkodást Taehyungba, és azt, ahogy minden második percben lejjebb húzza a karján a pulcsit. El akarta rejteni azt a heget.

Ha véget akarsz vetni az életednek, ha a szakadék szélére kerülsz, az nem játék. Akkor Jungkooknak nem sikerült, hála az égnek, de amíg nem irtotta ki a szívéből ezt a hülyeséget, addig bármikor leeshetett az örök sötétségbe. Ismertem ezt az érzést. Alapból is hajlamos voltam a depresszióra, a szociófóbiám miatt meg folyton szorongtam, amikor pedig Seyoon elhagyott, úgy éreztem, nem érek semmit. Magányosak voltunk, mindnyájan, de Jungkook és Taehyung ott voltak egymásnak, összebújhattak, felmelegíthették a másik kihűlt testét, mellettem nem volt más, csak a zene. Nem volt velük semmi baj. Sőt! Szerencsések voltak, hogy egymásra találtak. Ha szétszedtük volna őket, mi lennénk a világ legundorítóbb férgei.

– És a banda? Te is rengeteget szenvedtél azért, hogy a BTS sikeres legyen. Ha az emberek már nem a zenétekre fognak figyelni, csak a botrányos magánéletetekre, akkor veszendőbe megy a munkád.

– Velem nem kell törődni – rántottam meg a vállam. – Azok, akik elfordulnak tőlünk, sosem támogattak igazán, álnok színészekre nincs szükségünk. Azt, amit elértünk, senki nem veheti el tőlünk, mert megszenvedtünk érte.

Eszembe jutott a Sea dalszövege. „A sivatag, amitől először féltem, tenger lett a vérünkből, verejtékünkből és könnyeinkből. De mik ezek a félelmek a boldogság mellett? Mindnyájan tudjuk, hogy ez a hely eredetileg sivatag volt.” Lenéztek minket, semmibe vettek, röhögtek és gúnyolódtak, most pedig magasan fölöttük állunk, megnyertük a Billboardot és csak még feljebb törünk. Két tagunk meleg? Kit érdekel? Lehetnénk mind a heten azok, akkor se változtatna semmin. A zene belülről fakad, a lelkünkből, és csodálatos minden dallama. Ha valaki ezt nem hallja, nagyon sajnálom érte.

V:

Sokként ért a főnök bejelentése. Igazából, bármelyik opciót is mondta volna, mind a kettő ugyanolyan hidegzuhany lett volna. Jungkook szinte azonnal elsírta magát, én meg szorosan magamhoz öleltem, hogy megnyugtassam. Én sem hittem el, én is pontosan annyira nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, mint ő.

Egymásba karolva mentünk ki a váróba, és amint Jungkook meglátta a hyungokat, összecsuklott mellettem, és zokogva köszönte meg nekik, hogy mellénk álltak. Én is letérdeltem eléjük, és minden tiszteletemmel hajtottam fejet. Tudom, hogy kellettek hozzá, tudom, hogy nekik sem volt könnyű, és megfogadtam, hogy mindent elkövetek azért, hogy a kedvességük ne menjek kárba. Ezentúl nem fogjuk egymást marni Jungkookkal, ha gond van, azt azonnal megbeszéljük és félretesszük a hatalmas egónkat. Én legalább is mindenképpen, de úgy éreztem, ezúttal ő is.

– Ne sírjatok már, mert én is sírni fogok – guggolt oda mellénk Jin, és megpróbált felnyalábolni minket, de Jungkookot nem lehetett megmozdítani. Annyira zokogott, mint Yoongi azon a koncerten, amikor meglátta a szüleit a közönség soraiban.

Végül az egész BTS a padlón kötött ki, és egymást ölelve sírtunk meg nevettünk felváltva, mert annyi érzelem gyűlt fel bennünk, hogy azt már nem lehetett kezelni. Komolyan, már Jiminre sem haragudtam, amiért megcsókolta Jungkookot, megbocsátottam neki, és megbocsátottam az egész világnak, amiért ellenünk van.