Rám forrott álca: 12. fejezet: A sors keze

Jungkook:

Nem kis lecseszést kaptunk, amikor elvették a telefonunkat, és megtalálták benne az egymásnak írt üzeneteket. A menedzser már egyébként is kétszer akkora fejjel érkezett, mint ami egészséges, aztán elkezdett kiabálni, és meglendítette a kezét V irányába. Nem hagyhattam szó nélkül, hogy bántani akarja a kedvesemet, így közbe léptem. Csak meg akartam ragadni a csuklóját, de az indulat hevében elcsaptam a kezét.

A menedzser tajtékzott, neveletlen kölyöknek nevezett, és még számtalan egyébnek, ami egyszerre szólt a makacsságomról, és a beállítottságomról is. Kölcsönösen üvöltöttünk egymással, amíg be nem rekedtünk, majd kaptam egy nyaklevest, és teljesen elszeparáltak V-től. Nem értettem, mit képzelnek magukról. Hagynom kellett volna, hogy megüssék Taehyungot? Az én kicsikémet senki nem ütheti meg!

A szeparálást annyira komolyan vették, hogy el kellett mennem egy másik hotelbe, ahol teljesen egyedül kaptam egy szobát, és még csak egy staffos sem maradt velem. Minek az?! Jungkook úgyis olyan jól viseli, ha magára hagyják! Legutóbb is a zuhanytálcában kötöttem ki…

A fansign volt az én védőangyalom, az legutóbb is sokat segített, most is bizakodva álltam hozzá. Persze ezt is megelőzte némi kellemetlenség, a liftben V oda akart bújni hozzám, mire a kirendelt őrszem akkorát taszajtott rajta, hogy a szemközti falnak csapódott. Már nyitottam volna a számat, hogy elküldjem a halálba, de V tekintete megállított. Ha dühöngtem, csak rontottam a helyzeten, úgyhogy befogtam a pofámat és csak magamban duzzogtam.

A helyzeten az sem segített túl sokat, hogy Taehyung haját hullámosra sütötték, és annyira szexi volt, hogy egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetem. Ő is valahogy így érezhetett az én külsőmmel kapcsolatban, a folyósón legalább is kölcsönösen fixíroztuk a másikat.

Aztán meg a cég valami furcsa skizofrén állapotba került, mert olyan közel ültettek minket egymáshoz, hogy csak Namjoon hyung ékelődött be, este pedig az Inkigayo fellépésre forgatott tejes számnál is együtt szerepeltünk. Láttam, hogy Taehyung sem érti ezt, kicsit olyan volt, mintha a cég egyszerre két lovat akarna megülni. A Vkook lovat, amin eddig utazott és a shippereing imádtak, meg az „erkölcsös” utat, miszerint húzzunk a másik közeléből, mert beteg buzik vagyunk. Egyedül a táncok közben érhettem a páromhoz, de akkor aztán kihasználtam minden lehetőséget, és amikor a DNA-ban pacsiztunk, mind a ketten szélesen mosolyogtunk. Komolyan, ezen már csak nevetni lehetett. Betegebb volt a cég, mint én, ami azért már nem kis dolog. Lehet, hogy be kellett volna utalniuk magukat is Dr Parkhoz. Mellékesen, nála azóta sem jártam…

Hihetetlenül magányos voltam abban a sivár hotelszobában, és még a mobilomat sem kaptam vissza, bármi történt, maximum a recepciót hívhattam fel. Lehet, hogy az előadáson teleküldtük a rajongókat szívekkel, de nekem is kellett volna pár millió, hogy jobban érezzem magam. Egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy V appozok egyet, de aztán rájöttem, hogy ahhoz is telefon kell.

Kezdett fojtogatni az egyedüllét. Hiába gomboltam ki az ingem, még mindig úgy éreztem, mintha a nyakkendő elszorítaná a torkomat. Nehezen kaptam levegőt, és rettegtem, hogy rosszul leszek, és nincs ott az égvilágon senki, aki segíthetne.

Emberek közé kellett mennem. Mindegy, hogy csak az étterembe, vagy az edzőterembe, akár a mosdóba, de emberek közé, hogy ne legyek egyedül. A rajtam hagyott biztonsági ember persze mindenhová követett, de őszintén, örültem neki. Lehet, hogy azért, mert fizetik, lehet, hogy nincs is kedve, de legalább ott van utolsó mentőövként.

Későn feküdtem le, és nem is aludtam jól. Hiányzott mellőlem Taehyung, és hiába gyömöszöltem össze a takarót, hogy stimuláljam vele, nem segített. Érezni akartam az illatát, a bőrének selymességét, a karját a derekamon.

Másnap reggel, amikor megtudtam, hogy a cég szervezett egy játékot a fanoknak, nagyon megörültem. Az „Egy nap a BTS”-sel azt is jelentette, hogy együtt leszek a hyungokkal, és látom V-t. Igaz, hogy alig hat órára váltunk csak el, de mintha hat hét lett volna, alig vártam, hogy odaérjünk, és lassan felfaljam a tekintetemmel. A váltás ruhám egy fehér pólóból és egy sötét nadrágból állt, de amennyire csak tudtam, helyesbe vágtam magam. Le akartam nyűgözni, megdobogtatni a szívét, újra és újra magamba bolondítani, és alig vártam, hogy mellé sodródjak valahogy, és megfogjam a kezét.

Ahogy beléptem a motel társalgójába, azonnal az ő arcát vettem észre. A tekintetem automatikusan kizárt mindent, csak rá fokuszált, és nem tetszett a vonásaiból sütő düh és frusztráció. Taehyung mindig is jól leplezte az érzelmeit, ha ez ennyire látszott rajta, akkor valami nagyon zavarta. Persze, én sem örültem neki, hogy ennyire elszeparáltak tőle, de volt még valami furcsa, keserű görbület a szája vonalában, mintha féltékeny lenne.

Követtem a tekintetét, és nem hittem a szememnek. Mi a francot keres itt Seohyun? Szembesítés történik? Rájött, hogy együtt vagyunk V-vel? Ilyen dolgok kavarogtak a fejemben, és nem is figyeltem nagyon oda arra, amit a menedzser mondott, csak leültem, és próbáltam Taehyung tekintetét keresni. Ignorált engem. Látszott abból, ahogy nézett, ott, ahol én ültem, mintha egy fekete folt lenne, teljesen kihagyta. Megértettem, hogy frusztráló neki ez a helyzet, hogy utálja Seohyunt, és még mindig neheztel rám amiatt, hogy ezt nem beszéltük meg, de szükségem lett volna a szeretetére. Szörnyen éreztem magam az este, és abban bíztam, hogy az apró gesztusaival majd megnyugtat, ehelyett ott hagyott a fagyos magányban.

– Jungkook, figyelsz? – lökte meg kicsit a vállam Rap Monster.

– Nem. Bocsánat, elkalandoztam. Elmondanád még egyszer, hyung? – kaptam kicsit össze magam. Nem viselkedhettem ilyen gyengén, nekem kellett vinnem a hátamon a terhet, hiszen én beszéltem titokban Seohyunnal.

– Azt mondtam, hogy a vidámparkba megyünk. Ti Seohyun-shival taxival utaztok.

– Miért én? – kérdeztem vissza azonnal. Nem akartam kettesben lenni vele.

– Mert nem férünk el a kisbuszban mindannyian.

Ez hazugság volt. Simán elfértünk. Rap Monster azért mondta ezt, mert azt mondták neki, hogy tegyen így. Azért mentünk külön Seohyunnal, mert a cég ezt akarta. Nem hittem el, hogy képesek erre. Így akarnak összeugrasztani minket Taehyunggal? Hát nem fog menni! – mosolyodtam el. Belementem a játékukba, és a magam malmára hajtottam a vizet.

Teljesen egyértelmű volt, hogy miért pont Seohyun nyerte meg a játékot, az elkobzott telefonomból valószínűleg megtudták, hogy beszélgettünk, és arra apelláltak, egy ettől Taehyung majd annyira kiakad, hogy elhagy engem. Tae valóban nem örült, de már lemeccseltük a szakítós részt, úgyhogy a vezetőség kissé elkésett a béna tervével.

Meg sem lepődtem, amikor a vidámparkban folyton összekerültünk Seohyunnal. Nekem kellett vele menni a hullámvasútra, a kísértetkastélyba, és persze a romantikus csónakázásra is. Beszélni mégis csak akkor beszéltünk egymással először, amikor beültünk a vidámpark kávézójába. Mondanom sem kell, hogy a bandát hallótávolságon kívülre ültették.

– Jungkook-shi, beszélhetnénk? – kérdezte Seohyun. Ez az egész őrültek háza neki is olyan kellemetlen lehetett, mint nekem.

– Mondjad csak.

– Szeretnék elnézést kérni tőled a múltkoriért. Bizonyára romlott nőszemélynek gondolsz.

– Dehogy is! – nyúltam a keze után, aztán rájöttem, hogy mit csinálok, és inkább nem értem hozzá. – Nincs mit szégyellned. Felnőtt ember vagy, felnőtt vágyakkal, ahogy én is.

Seohyun a füléig elvörösödött, és először azt hittem, hogy azért, mert egy fiú ilyesmit mond neki, aztán rájöttem, hogy pontosan ezt mondtuk Taehyunggal a twitter bejegyzésben is. Seohyunnak bizonyára rosszul esett akkor, hogy őt kikosaraztam, mással meg jól szórakoztam Busanban. Tudtam, hogy nem ő az ARMY-k véleményének megtestesülése, de kíváncsi voltam, mit gondol erről.

– Kérdezhetek én is valamit? – Amikor bólintott, folytattam. – Mit gondolsz arról, ami Busanban történt?

– Nagyon meglepett – sütötte le a pillantását. – Kicsit talán rosszul esett, de megértem. Tudom, hogy nem vagyok elég szép.

– Nem erről van szó! – próbáltam megnyugtatni. A lányok nagyon érzékenyek, ha a szépségükről van szó. – Tudod, én sosem kezdek rajongóval. Nem lenne igazságos. Olyan sokan vagytok, hogyan dönthetnék? Ha valakinek igent mondok, a többi jogosan követelheti, hogy ne kivételezzek. Mégse járhatok egyszerre több millió emberrel.

Ez elég jól hangzott, és komolyan is gondoltam. Összejönni egy rajongóval olyan, mintha a főnök a titkárnővel járna, a tanár a diákkal, az orvos a rezidenssel. A munkát nem szabadott keverni a magánélettel, mindig is ezt vallottam, aztán elfelejtettem ezt, amikor összejöttem Taehyunggal. A veszekedéseink alkalmával éreztem is ennek a következményét, de ezen már nem lehetett segíteni, túlságosan a szívemhez nőtt, és akármivel próbálkozott is a vállalat, nem lehetett már onnan kiirtani.

– Szóval, ha nem lennék rajongó, akkor járnál velem?

– Az az igazság, hogy nekünk nem szabad randizni. Még beszélni sem beszélhettem volna veled.

– Pedig nagyon jó volt.

– Igen, nagyon jó.

Ahogy ott ült előttem az a lány, és elnéztem a feje mellett, a tekintetemmel Taehyungot keresve, megértettem, hogy túl sokat láttam benne. Azt hittem, hogyha beszélek vele, akkor kiszakadhatok kicsit az idolság mókuskerekéből. Sokat gondolkodtam már azon, mi történt volna, ha rendesen folytatom a sulit, bekerülök egy normális középiskolába, és nem énekes leszek, hanem elmegyek dolgozni egy irodába. Úgy vajon mennyivel másabb Jungkook lennék? Ilyeneken járt az eszem, és amikor titokban beszélgettem Seohyunnal, arra gondoltam, hogy végre egy kis időre nem kell idolnak lennem. De az igazi Jungkook nem akkor tűnt elő, amikor ezeket az ártalmatlan kis sorokat váltottuk, hanem akkor, amikor Taehyunggal voltam. Mert mellette nem kellett megjátszanom semmit, sírhattam, nevethettem, gyerekeskedhettem, még azt is elnézte nekem, ha goromba voltam, és azok után is engedte, hogy rámásszak, hogy az első alkalma alárendeltként katasztrofálisra sikeredett. Nála nagyobb csodát sehol se találhattam volna.

Szerettem volna beszélni a PDnimmel, hogy meggyőzzem, tegyen le erről az ostoba ötletről, hogy rám akasztja Seohyunt. Szegény lány sem érdemelte meg, hogy így kihasználják, hiszen nem akartam viszonozni az érzéseit.

Elhatároztam, hogy bátor leszek, odaállok a főnök elé, és tisztelettudóan, de határozottan elmondom a véleményem. Ez így első körben jól is hangzott, de miután kitettünk mindenkit, és én beszálltam a liftbe, hogy megejtsem ezt a beszélgetést a góréval, egy kicsit nyaralni ment a bátorságom. A cégek közül szerintem nekünk volt a legemberségesebb és leglazább főnökünk, de az utóbbi időben sok rossz fát tettem a tűzre, így a tárgyalási alapom nem állt túl fényesen.

– Mit szeretnél, Jungkookie? – kérdezte az íróasztala mögül Bang Sihyuk. A sötét bútoron rengeteg papír hevert, Bang úr két laptoppal dolgozott, és a kerek szemüvege mögött fáradt szemek fürkésztek. Neki sem lehetett egyszerű a munka.

– Taehyungról szeretnél beszélni. Vagyis, rólunk, kettőnkről – korrigáltam, és még azelőtt leültem, hogy hellyel kínált volna.

– Mégpedig?

– Kérem, ne szedjenek szét minket! Szeretjük egymást. Nagyon. És én nem akarok nélküle élni. Ha ő nem lehet mellettem… – elcsuklott a hangom, és leszegtem a fejem. – Kérem, ne szedjen szét minket!

Sokáig nem kaptam választ. A PDnim fészkelődött a székében, és valószínűleg azon tanakodott, hogyan adja a tudatomra, hogy lehetetlent kérek.

– Tudom, hogy elrontottuk. Tudom, hogy hülyeség volt, amit Busanban csináltunk, de az én ötletem volt. Büntessen meg engem! Megteszek bármit, csak engedje, hogy egy pár legyünk. Nagyon szeretem Taehyungot. Jobban szeretem, mint az életemet. Kérem!

Sírás tört rám, és szinte lecsúsztam a székről, hogy a homlokomat a földre szegezzem, hogy úgy könyörögjek. Ha kellett, napokig, hetekig, hónapokig így maradtam volna éhen-szomjan, csak elérjem, hogy engedélyt adjon.

– Jungkook, kelj fel a földről! – ragadta meg gyengéden a karomat, és felfelé húzott. Még akkor is a sírógörccsel küzdöttem, amikor már a széken ültem, és elhasználtam vagy ötven papír zsebkendőt. – Jaj, te gyerek! Ha tudnád, hogy mennyi fejfájást okozol nekem!

– Sajnálom! Én csak szeretem Taehyungot. Miért bűn ez?

– Nem tudom, fiam. Nem tudom – csóválta meg a fejét a főnök, és lecsukta a jobb oldali laptopot. A másikra továbbra is kétpercenként érkeztem az e-mailek. – Azt viszont nektek is meg kell értenetek, hogy egy olyan társadalomban élünk, amely károsnak ítéli ezt a fajta kapcsolatot. Egyszer megúszhattátok, de még egy lebukás, és nincs több magyarázkodás. Ráadásul egy bandában vagytok. Magatokkal akarjátok rántani a többieket is?

Sosem akartam volna bánatot és fájdalmat okozni a hyungoknak, de Taehyungot se hagyhattam el értük. Két tűz közé kerültem. Valamilyen köztes megoldást kellett találni, amivel mindkét oldal elégedet lehet, és a szívem egyik felét sem kell elveszítenem.

– De miért nem leszünk mi az LGBT+ közösség szócsöve? Az egész karrierünk alatt beszéltünk tabu témákról, azt mondtuk, hogy mi majd vezetjük az embereket, és nemrég még Amerikában is elismertek minket. Ki más beszélhetne erről, ha nem mi?

– És azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű? Olyan naiv vagy még! – fedett meg a főnök. – Képzeld el, hogy mi lenne, ha kiderülne, hogy melegek vagytok. Már senki nem foglalkozna a zenétekkel, a tehetségetekkel, a munkátokkal, a BTS úgy lenne benne a lapokban, mint valami elítélendő, fertőző, aljas csoportosulás. És ez csak a média. Ott vannak a rajongók, akik közül egy maroknyi talán támogatna titeket, de ott lennének a többiek, akik úgy éreznék, hogy hazudtatok, becsaptátok őket. Fenyegető leveleket szeretnél kapni? Gyűlölködést, köpködést, merényleteket? Szerinted hány rajongód akarna ártani Taehyungnak, ha megtudnák, hogy elrabolta tőlük az oppájuk szívét?

Undorodtam a világtól. Ettől az álszent, ostoba társadalomról, amely nem képes megérteni, hogy a szerelem nem nemek, hanem emberek között születik. De nem csak itt, mindenhol a világban. Miért kell harcolni azért, hogy megcsókolhassam azt, akit szeretek? Miért kell magyarázkodnom? Miért kell szenvednem, és elviselni az emberek butaságát és gyűlölködését, amikor annyi mindent adtam nekik?

– Szeretem Taehyungot, és ezen nem tudok változtatni. Nem is akarok.

– Tudom – sóhajtott fel. – Hagyj gondolkodni! Visszamehetsz a fiúkhoz, de semmi ostobaság. Mindenkivel beszélni fogok, és úgy hozom meg a döntésemet.

Legalább fél sikert el tudtam érni, még ha ezzel nem is lehettem teljesen elégedett. Fel akartam pattanni, hogy meghajoljak a főnök előtt és kifejezzem a hálámat, de megszédültem, és majdnem padlót fogtam a hirtelen mozdulattól. Bang PDnim maga kísért le a taxihoz, és ültetett autóba, kikötve, hogy otthon is azonnal bújjak ágyba.

A tagok döbbenten fogadták a megjelenésemet, Jin azonnal átvette a taxisofőr támogató szerepét, Namjoon pedig fizetett. Hálás voltam Jinnek, és szerettem volna bocsánatot kérni tőle, amiért megbántottam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Taehyungot kerestem, az ő óvó karjai között akartam megnyugodni, és elmesélni, hogy mit intéztem a kettőnk ügyében.

– Taehyung? – kérdeztem halkan Jintől. Jimin bolyhos, puha paplant terített körém, mert egész testemben vacogtam.

– Elment. Dolga van – felelte, és kihallottam a hangjából az idegességet.

A tagok között kapkodtam a tekintetemet, hátha találok valakit, aki hajlandó beavatni, de még Yoongi sem pillantott fel a telefonjából. Valamit titkoltak előlem, úgyhogy azt a tagot vettem célba, aki nem tud hazudni, főleg nem nekem.

– Jimin hyung, hol van Taehyung?

Jimin dadogott valamit arról, hogy honnan tudhatná, és idegesen próbált segítséget kapni a többiektől, de mindenki passzolta az őrangyalszerepet. Én meg a szőke hyungomba kapaszkodtam, és nem voltam hajlandó addig elereszteni a pulcsijának ujját, amíg színt nem vallott.

– Jungkookie, majd ha Taehyung visszajön, elmondja, hol volt.

– Nem várok addig! Mondd meg te!

Ezen veszekedtünk egy ideig, én nem vonultam vissza, Jimin nem akart köpni, és mivel egyre lármásabbá váltunk, végül Yoongi megelégelte a veszekedést. A fekete szemekben ijesztően komoly figyelmeztetés villogott, vagy nagyon megharagudott rám, vagy azt szerette volna, ha minden szavára odafigyelek.

– Taehyung felnőtt ember, és nem köteles beszámolni neked arról, hogy hová megy. A pasid, meg kellene bíznod benne, de te egy olyan makacs, akaratos, nagyra nőtt tíz éves vagy, aki nem tud addig nyugton ülni a valagán, amíg választ nem kap. Taehyung elment találkozni egy barátjával, majd jön. Mit izmozol ezen?

– Milyen barátjával? Kivel? – szűrtem ki a lényeget. A legyerekezést ezúttal elengedtem a fülem mellett, sehová sem vezetett, ha összeveszünk ezen. A lényeg az volt, hogy megtudjam, kivel és hol találkozik Taehyung.

– Minjae-vel – nyögte be Hoseok. Ő tudta egyedül, hogy miért csesz fel igazán ez a név.

– Minjae-vel? – emeltem meg a hangom, és ledobtam magamról a paplant. A düh és az elhatározás elég erőt adott ahhoz, hogy talpra tudjak állni. – Hová mentek?

– Bazd meg, Jungkook! – csapott a fotel karfájára Suga. – Úgy viselkedsz, mint egy megszállott, birtokló fasz. Hagyjad már, hogy Taehyung azzal találkozzon, akivel akar!

– Te hagytad volna, hogy Seyoon tovább dolgozzon a kávézóban?

Yoongi arca azonnal megfeszült, és Namjoon is megmozdult, kicsit közelebb húzódva hozzánk a kanapén, hogyha kell, lefoghassa Yoongit. Ami Seyoonnal történt, tabu téma volt, ezt mindenki tudta anélkül, hogy valaha is elhangzott volna. Suga akkoriban nagyon mély depresszióban tengődött, az, hogy a barátnője megcsalta a kávézó tulajával, talán abból is fakadhatott, hogy az időben mindenkit elmart magától a hyung, de ettől még ugyanúgy fájt neki a végén. Yoongi nem is adott második esélyt, azonnal kidobta Seyoont, és azóta még egy kortyot sem ivott abból a kávéból, amit a szomszédban árultak.

Mielőtt megszólalt volna, Yoongi megköszörülte a torkát, de nem nézett rám. Valószínűleg utált, amiért feltéptem a sebét.

– Attól még nem biztos, hogy most is azt csinálja. Lehet, hogy lezárni ment vele a dolgokat.

– Nem hiszem – ültem vissza, és elmeséltem, ki is volt pontosan az a lány, aki a délelőttöt velünk töltötte.

Azt kaptam a hyungoktól, amit vártam, lecseszést. Minden, amit a fejemhez vágtak, igaz volt. Felelőtlen voltam, meggondolatlan, ostoba és önző, nem gondoltam arra, hogy ezzel őket is veszélybe sodorhatom. Ha Seohyun nem lett volna olyan kedves lány, joggal félhettem volna attól, hogy rám száll, kiadja a telefonszámomat a többi rajongónak, fenyegető üzeneteket küld, és visszaél azzal az információval és képmennyiséggel, amit küldtem neki.

– Ettől még nem biztos, hogy Taehyung megcsalni ment. Most együtt vagytok, nem? Nem olyan ő, hogy csak úgy lefekszik valakivel, mert féltékeny. Akkoriban sokkal rosszabb volt a viszonyotok – próbált nyugtatni Jin. Jól esett, ahogy óvatosan, de szívből jövően simogatta a hátam.

– Nem tudom. A szünetben, amikor lent volt nálunk Taehyung, akkor is hívogatta az a pöcs.

– Jungkookie, nem az a kérdés, hogy Minjae-ben megbízol-e, hanem az, hogy Taehyungban – mutatott rá a lényegre Hoseok.

Sajnos nem tudtam azt mondani, hogy feltétel nélkül megbízom Taehyungban. Legutóbb, amikor összevesztünk, sok volt a rovásomon, de mégis csak egy félreértés miatt bújt rögtön más ágyába. Én kétszer is félrekefélhettem volna, egyszer Seohyunnál, egyszer meg az edzőteremben, mégsem tettem. Azzal is visszaélhettem volna, hogy Jimin vonzódik hozzám, mégse közeledtem felé egyszer sem. Az az eset, amin V megsértődött, hogy együtt videóztunk, nem volt több ártatlan haverkodásnál. Amúgy meg, akkor ő is azt hitte, hogy tovább álltam, úgyhogy nem volt miről beszélni.

Megőrültem a várakozásban. Tudni akartam, hogy mi történik köztük, miről beszélnek, az a mocsadék Minjae mikor ér az én Taehyungomhoz, és egyáltalán benne vagyok-e még a párom jövőjében, vagy sem. Nem csináltam semmit rosszat. Egész délelőtt hozzá sem nyúltam Seohyunhoz, nem mondtam neki semmi félreérthetőt, akárhogy is kutattam az elmémben, nem találtam olyan esetet, amit Taehyung esetleg félreérthetett volna.

 Amikor V hazajött, mély döbbenettel konstatálta, hogy én is ott vagyok, és ahelyett, hogy megölelgetett volna, vagy egyszerűen csak örül annak, hogy vége a büntinek, nem tett mást, csak főzött magának egy teát. Értetlen tekintettel követtem a mozgását, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt, de egyszer sem nézett rám.

– Mi lemegyünk a szomszéd kifőzdébe, hozunk nektek is valamit – iramodott meg J-hope lelkesen, és a többiek nagyon gyorsan követték. Az álcázáson még volt mit gyakorolniuk.

Nem én akartam kezdeni a beszélgetést, úgy éreztem, ez Taehyung dolga. Én egész nap güriztem azért, hogy együtt lehessünk, még ő csak féltékenykedett, meg a szeretőjével találkozgatott, úgyhogy csendben vártam, hogy belekezdjen.

Nem kezdett. Nem csinált mást, csak néha beleszürcsölt a teájába, és nyomta a retek mobilját, amin biztosra vettem, hogy Minjae-vel beszélget. Végül mégis csak én kezdtem el a beszélgetést.

– Taehyung, nem kellene mondanod valamit?

A párom feltekintett a mobiljából, és letette a teáscsészét az asztalra, de továbbra sem sötétítette el a képernyőt. Kezdtem úgy érezni, hogy direkt húzza az agyam.

– Szia, Jungkook.

– Taehyung, te most szórakozol velem? – emeltem meg a hangom.

– Nem. Halálosan komoly vagyok. Tudom, hogy a hyungok elmondták neked, hogy hol voltam, és kivel találkoztam. A hangodból ítélve azt is tudom, hogy ki vagy akadva, és valószínűleg már egy egész történetet összeraktál a fejedben, hogy mit csináltunk Minjae-vel.

– És mit csináltatok? – Felbaszott ez a közönyösség. Nem kellett magyarázkodnia, valóban nem vártam el ezt, csak annyit szerettem volna, hogy beavasson, meg mondjuk az sem ártott volna, ha örül nekem, ha már eddig elszeparáltak minket.

– Ezt meg sem kellene kérdezned.

Vettem egy mély levegőt. Ne veszekedj! Ne veszekedj! – kántáltam magamban, hátha segít. Nem értettem ilyenkor V-t. Miért kellet megnehezíteni a dolgokat? Mintha direkt piszkálódna, és arra játszana, hogy feldühödjek, mondjak valami meggondolatlant, amibe majd belekapaszkodhat és vádolhat érte.

– Jó, ha te nem mondod el, akkor beszélek én – tereltem a témát. – Felmentem a főnök irodájába, és kikönyörögtem, hogy itt lehessek, és átgondolja a kettőnk ügyét. Azt mondta, beszélni fog minden taggal, hogy mit gondolnak a jövőről, és csak azután fog dönteni.

Taehyung végre rám nézett, meglepetten és reménykedve, majd odatérdelt elém, és összekulcsolta az ujjainkat. Ahogy a hatalmas, könnyező szemeit rám emelte, kicsit megesett rajta a szívem, de nem lágyultam el ennyitől, még haragudtam a hülye közjátékért.

– Tényleg? Tényleg elintézted?

– Igen. Sírtam, könyörögtem, még a földre is lemásztam – mondtam, és a füle mögé tűrtem egy hajtincsét. Puha és selymes volt a tapintása. – És te miért húzod az agyam?

– Sajnálom – sütötte le a pillantását. – Csak fáj, hogy nem bízol bennem.

– Csak annyit szerettem volna, hogy elmond, hogy mit csináltatok. Nem vádoltalak semmivel, csak féltékeny vagyok.

Taehyung végül elmondta. Elmondta, hogy beültek egy kávézóba, beszélgettek filmekről meg a színészetről, és megegyeztek, hogy csak barátok maradnak. Nem értettem, miért volt ezt ilyen nehéz kinyögnie, annyira lefárasztott.

Amikor odaült mellém, és az ölébe hajtottam a fejem, már gondolkodni sem tudtam, annyira elhagyott az erőm. Túl sok izgalom, túl sok érzelem, nem tett ez jót nekem. Nyugalmat szerettem volna, szeretetet, biztonságot. Nagyon reméltem, hogy egyszer és mindenkorra abbahagyjuk ezeket az ostoba játszmákat, és egyszerűen csak őszintén szeretjük egymást.