Rám forrott álca: 13. fejezet: Család

V:

Szerettem volna nyugalmat biztosítani Jungkooknak, de a költözés annyira a feje tetejére állította a dolgokat, hogy alig maradt rá időm. Szerencsére Hopie a szárnyai alá vette, és kísérgette, még vitte a bőröndjét is. Kook szerencsére nem tűnt olyan rezignáltnak és befordulónak, mint amikor idejöttünk.

Az új dorm valami eszméletlen király lett. Nem elég, hogy úgy költöztünk be, mint abban az átalakítós műsorban, hogy már minden bútor és egyéb ott van, de még teljesítették is a kívánságunkat. Az én szobám annyira passzolt hozzám, hogy majdnem sírva fakadtam, amikor megláttam. Nem volt olyan irdatlan nagy, de minden szépen elfért benne. A jobboldali falat fehér beépített szekrények fedték, bal oldalt egy fekete polcos szekrény, amire kipakolták a csecsebecséimet. Közvetlen az ajtó mellett a gép sarok, ami barátibb lett volna, ha az ajtó ellenkező irányba nyílik, hiszen úgy senki nem látott volna rám, amikor pornózok. Az ágyra viszont így is úgy is szép kilátás érkezett, tehát vigyázni kellett, hogy csukjuk az ajtót, ha Jungkook átjön. A fekete, stílusos ágyam – leánykori nevén kinyitható kanapé – kétszemélyes volt, de nem túl nagy, nem akartam, hogy helyet foglaljon, meg amúgy is mindig összebújva aludtunk Kookkal, felesleges lett volna egy királyi franciaággyal ellopni a teret. Tévét vagy filmeket is nézhettünk benne, a párnák a plazmatévé irányába álltak. Az ablakokon éltető fény ömlött be a szobába, és a fehér szekrényektől minden még világosabbnak tűnt. Szerettem volna, ha az életembe is ilyen sok fény kap helyet, és elkerülnek az árnyékok.

Jungkook szobája olyan volt, mint ő, fiatalos és össze-vissza. A fal mellé egy emeletes ágyat toltak, ami már a feketére festett vasrácsaival is ijesztőnek hatott, de Jungkook behalmozott alá minden vackot. Ott volt a számítógépe, a nyolcvanmillió hangfala, a gamer széke, és még egy halom elektronikai cucc. Valójában ő is egy stúdióban élt, mint Suga hyung. Ja, és ne feledkezzünk meg arról, hogy egy mini hűtőt is üzemeltetett, a kis bélpoklos. Ha a dormba kiégett egy biztosíték, vagy elment az áram, az csak is Jungkook hibája lehetett. A ruhái nem fedett szekrényben lógtak, csak a polcok között volt kihagyva egy nagyobb rész, és a tartó pillérre halmozta fel a vállfákat. Ahogy azt a raktárnak is beillő hálót vizslattam, lett egy olyan érzésem, hogy Jungkook sűrűn fog nálam aludni.

A házban több megdöbbentő elem is helyet foglalt, például egy tágas, kellemes nappali, egy full modern konyha, amitől Jin majdnem sírva fakadt, és egy helyett két fürdőszobánk lett. Hét emberre még ez is kevésnek bizonyult, de mi úgy örültünk neki, mintha ételt adna. A legnagyobb meglepetést mégis Suga stúdiója okozta. Először is, egy dupla beléptető rendszerrel lehetett csak bejutni. Az első ajtó mellett egy csengő foglalt melyet, amit mi, tagok használtunk, mellette pedig egy számlapos készülék, amivel Suga ment be. Valahogy olyan érzésem támadt, mintha odabent kincseket őriznének, nem értettem, miért kellett ekkora védelem. Főleg úgy, hogy Yoongi hyung hajlamos volt arra, hogy bezárkózzon, és egy ilyen rendszerrel végleg kiszakadtunk az életéből. Korábban, még ha be is csukta az ajtaját, vagy volt hozzá kulcsa Rap Monsternek, vagy addig kopogtunk, amíg ki nem nyitotta. Ezzel viszont…

Jin hyungra pillantottam, aki érdeklődést színlelve figyelte, ahogy Suga azt magyarázza, miért kell a külső ajtó után is még egy. Persze, szigetelés… Senki sem hitte el neki.

Odabent aztán egy kész stúdió foglalt helyet. Annyira profin nézett ki, hogy nem is értettem, miért nem mondjuk le a cégnél a foglalást. Simán felvehettünk mindent otthon, de amikor ezt felvettettem, Suga lebarmolt, hogy látszik, hogy nem érthet hozzá semmit, ha azt hiszem, hogy ez elég. Volt bent egy síkmonitor, két plazmatévé, két szintetizátor, két keverőpult, és a PC mellett még egy laptop is. Ja, és ne feledkezzünk meg a négy hangfalról sem!

– És te ezen a kanapén akarsz aludni? – mutatott rá Jin a szürke darabra.

– Elég az.

– Így ki sem tudod pihenni magad rendesen – aggodalmaskodott tovább a legidősebb, de Suga válasz helyett csak leült a gurulós székébe, és elindította a képernyőkímélőt. A Suga felirat egyik képernyőről vándorolt a másikra, ez a hely tényleg az ő birodalma lett.

Jimin szobája engem egy hotelszobára emlékeztetett, sok vajszín és faburkolat, de a meleg színek illetek a személyiségéhez. A lámpáknak pontosan olyan színük volt, mint a hajának. A két egyszemélyes ágyból az ablak melletti volt az övé, a másikon Hoseok aludt, de az ő személyiségéből semmi nem látszódott a szobában. Úgy sejtettem, inkább a saját stúdióbájában élte ki magát. Mélyen örültem neki, hogy Jimin nem franciaágyat vett, nem szívesen engedtem volna mellé Jungkookot.

Jin hyung szobájában a fehér szín uralkodott, de sokkal letisztultabb, komolyabb lett, mint az enyém. A faliszekrényén sorban ültek a plüssök és a máriós figurák, az íróasztalán laptop és a számítógép monitorja foglalt helyet, a beugróban egy fotel, egy kisebb tévé, amin tudott konzolozni, a falnál a gitárja. Még a kis rágcsálóját is elhozhatta a szüleitől, bezzeg én nem kaptam se kiskutyát se kismacskát, a hyungok azt mondták, nekem ott van Jungkook.

A leader kis hálórészt kapott, de olyan nagy ágya volt, hogy akár hárman is elfértünk benne, a polcokon és a fejtámlán a kedvenc macis plüssei sorakoztak, a szekrénye ugyanolyan fehér volt, mint az enyém, az asztalán magasan tornyosultak a könyvek. Nem tudom, honnan volt ennyi energiája, hogy még olvasni is tudott.

Amikor az új otthonunk minden zugát átvizsgáltam, visszavonultam a szobámba, hogy magamba szippantsam az auráját, és minden szegletét taehyungossá varázsoljam, de az ágyamban fekvő angyalka elvonta a figyelmemet.

Jungkook ártatlanul rebegtette a pilláit, majd kinyújtotta a karját, hogy odahívjon magához. Amint a karomba zártam, azonnal a nyakamba fúrta a fejét, és megkapaszkodott a pólómban. Bántotta valami, éreztem a testének feszességéből, a bujása is nyugtatásért könyörgött.

– Mi a baj? – kérdeztem, kissé elhajolva tőle, hogy lássam az arcát. A fejét konokul leszegte, de amikor az álla alá nyúltam, engedett, és felnézett rám. Aggodalmasan csillogott a fekete tekintete.

– Ma megyek Dr. Parkhoz, és aggódom.

– Elkísérjelek?

– Az jó lenne, hyung – motyogta, és puszit nyomott a számra. Én is beszélni akartam a dokival, az utóbbi időben olyan sok minden történt, nekem sem ártott, ha foglalkozik velem egy kicsit. Egyébként is tanácsot akartam kérni tőle, hogy mit tegyek, ha Jungkook megint nehezen kezelhetővé válik.

Az orvos előtt azonban még jelenésem volt a PDnimnél is, aznapra tervezte ugyanis, hogy mindenkivel elbeszélget arról, mi legyen a Vkook páros sorsa. Biztos voltam benne, hogy Jungkookot ez is bántja, csak nem akarta felhozni, nehogy belém tegye az ideget. Édes volt, de enélkül is rohadtul izgultam. Egész éjjel azon agyaltam, vajon mit fognak mondani a többiek. Egyesével elképzeltem, ahogy belépnek az irodába, de minden verzió végén kiálltak mellettünk. Nem hittem, hogy bármelyikük is azt mondaná, hogy „Én nem akarom, hogy ezek ketten járjanak”. Mert lehet, hogy Jiminnek jól jött volna, ha szétmegyünk, de a barátom volt, és tudtam, hogy ez fontosabb neki, mint egy pasi. Még akkor is, ha ez a pasi az ultra szexi Jeon Jungkook.

Namjoon:

Leaderként én léptem elsőként a főnök irodájába, hogy átbeszéljük, mi legyen a jómadarak sorsa. Nem volt könnyű dolgom, rengeteget gondolkodtam azon, mit mondjak. Amikor anno kiderült, hogy járnak, az mindenkit hidegzuhanyként ért, azóta meg csak sokasodtak a problémák. Az elmúlt három évben is voltak nehézségek, de az utóbbi pár hét valami katasztrofális volt. Jungkook majdnem kinyírta magát, V összejött a haverjával, mindketten lebuktak a média előtt, és még a főnökséget is feldühítették. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondjak. Azt sem tudtam, Namjoonként kellene nyilatkoznom erről, vagy a BTS leadereként.

– Namjoon, gondolom, tudod, hogy miért vagy itt. Jungkook könyörgött nekem, hogy gondoljam át a dolgokat, de ahhoz, hogy döntést hozzak, szükségem van a ti véleményetekre is. Együtt éltek, együtt dolgoztok, az ő ügyük a tiétek is. Te mit gondolsz? Mit tennél a helyemben?

Nem tudom, mit tettem volna a helyében, pontosan ezért is nem én voltam a cég igazgatója. Egyáltalán miért kellett nekem döntenem mások életéről? Annyira igazságtalan volt ez. Jungkook és Taehyung a barátaim voltak, együtt szenvedtünk, együtt küzdöttünk, ott voltunk egymásnak jóban és rosszban, hogyan szakíthattam volna el őket egymástól? Mégis. Annyi, de annyi minden állt a másik oldalon. A társadalom, a szüleink véleménye, a céges érdekek, a gazdaság, az álmaink. Mert ha kiderül, hogy melegek, az az egész bandára rá fog nyomni egy hatalmas bélyeget, nem csak rájuk.

– Nem tudom, PDnim – masszíroztam meg a halántékomat. – Szeretem őket, és… Ki vagyok én, hogy döntsek más boldogságáról? – fakadtam ki frusztráltan. – Én hiszek abban, amiről rappelek, hiszek az albumban, az üzenetünkben, hogy szeressük magunkat és másokat is. Hiszek abban, hogy el kell fogadnunk másokat, hogy a szerelem nem szorítható határok közé, és velük élek, látom, hogy milyen izzó, igaz szeretettel néznek egymásra.

Ez tényleg így volt. Szerettem volna én is úgy szeretni valakit, mint Taehyung, és szerettem volna, ha úgy néz rám valaki, mint Jungkook a barátjára. Folyton ott volt a mozdulataikban a törődés, a gondoskodás, és mivel legbelül kis ördögfióka volt mind a kettő, szenvedélyesek és lángolók is voltak olykor. Hallottam Jungkook zavarba ejtő sikongatását, a szerelemfoltokat, amelyeket egymás testén hagytak, tisztában voltam vele, hogy a kisbuszban olykor miért rúgott bele Jungkook a székembe, és mik voltak azok az elhaló sóhajok. Szerették egymást, ez természetes volt, és közben arra is gondoltam, van más választásuk? Szétmehetnének, szétszedhetnénk őket, és évekig kellene még nézniük a másikat. Úgy sem lehet barátnőnk, hiába próbálkozunk. Yoongi hyung is megpróbálta, aztán hatalmas pofára esés lett a vége. A rajongók nem fogadják el a párjainkat, a párjaink nem fogadják el ezt az életvitelt. Ha szétmennének, boldogak lennének? Tovább tudnának lépni? Nem. Boldogtalanok lennének, magányosak, üresek.

– Szeretném támogatni őket, hyungnim. Csak félek. Félek, hogy mi lesz, ha kiderül. Féltem a többieket. Annyit, de annyit dolgoztunk, hogy sikeresek legyünk. Ha az embereket már nem érdekelnénk, ha meggyűlölnének minket, a tagok fáradozásai, a szenvedéseik veszendőbe mennének. Értelmetlen lenne, amit eddig csináltunk.

– Pontosan ezért szeretnék beszélni mindnyájatokkal. Ti egy család vagytok, együtt kell döntést hoznotok.

– Én támogatom őket, és mindent megteszek azért, hogy megóvjam a BTS-t.

Kimondtam, már nem volt visszaút. Ha kellett, belerokkanok, ha kellett, elviselem az összes csapást, amit a társadalom mér majd ránk, én leszek a BTS páncélos lovagja, és meghalok értük, hogy boldogok legyenek. Nem csak Jungkook és Taehyung, hanem mindenki. Nem hagyom, hogy a küzdelmük semmissé váljon.

Hoseok:

Namjoon hyung nem nézett ki túl jól, amikor kijött a főnöktől, mintha legyalulták volna a képét, a tekintetében könny csillogott, és hihetetlenül fáradtnak tűnt. Nem csodáltam, ez egy nagyon nehéz, és nagyon kellemetlen eset volt. Megmondani, hogy Jungkook és Taehyung együtt lehetnek-e, vagy sem… Nem értettem, ez miért a mi feladtunk. Ezért léteztek a felnőttek, a sors, az őrangyalok, meg az istenek, miért a mi vállunkra adták a terhet?

Sokat agyaltam azon, mit fogok mondani, és nem jutottam semmire. Mert egy igen, vagy egy nem még működne, de biztos voltam benne, hogy a főnök ennél bővebb indoklást akar.

– Hoseok, te mit mondasz? Ha te lennél a helyemben, mit kezdenél a szerelmesekkel?

– Nem tudom, megkérdeznék egy tapasztaltabb valakit? – próbáltam meg elhülyéskedni a dolgot, aztán inkább abbahagytam. Hiába szórakoztam, nem lett jobb tőle semmi. Túl kellett esni ezen. – Mit kellene mondanom, PDnim?

– Amit gondolsz. Gyerünk csak! – bátorított.

A debütálásra gondoltam és az azt megelőző felkészülésre. Ahogy vért izzadva küzdöttem azért, hogy levetkőzzem az utcatáncos beidegződéseket, a szégyenkezésre, amiért rapper vagyok, de nem tudok freestylozni. A féltékenységre, amivel Rap Monstert és Sugát figyeltem, a valódi, született rappereket. Aztán eszembe jutott, amikor gyakoroltam a táncokat Jiminnel, amikor éjszakákat virrasztottam át azért, hogy dalszöveget írjak, ahogy megfeszítve güriztem azért, hogy elfogadható legyen a mixtépem, és végre megismerjenek az emberek. Azt akartam, hogy azt mondják, „igen, J-hope nem csak jól táncol, meg viccesen nevet, meg úgy néz ki, mint egy ló, hanem rohadt jó zenét csinál, egy igazi rapper.”

– Jungkook többször kérte már a segítségemet, amikor elbizonytalanodott, vagy nem tudta, mit kellene tennie. A hyungja vagyok, és nem fordultam el tőle, segítettem mindenben. Ha most másképp tennék, reggelente visszaköpne a tükör. Nekem is vannak álmaim, de ha a hegyen állva visszanéznék, és azt látnám, hogy magamért átgázoltam a barátaimon, akkor nem akarom a sikert és az elismerést. Soha senki ne tudja meg, hogy milyen vagyok, soha senki ne ismerjen el, de legyek jó barát, és egy olyan hyung, akire támaszkodhatnak a többiek.

Döntöttem. Legyen bárhogy is, döntöttem, és nem változtatom meg.

Seokjin:

Lehet, hogy Rap Moster volt a banda apukája, de én az anyukája. Ő tárgyalt, meetingekre járt, közvetített és elviselte a pofonokat, én vigyáztam a tagokra, otthont teremtettem nekik és ápoltam a lelküket, ha erre volt szükségük. Jól kiegészítettük mi egymást, és nem lepett meg, amikor Taehyung rákérdezett egyik este, hogy nem járunk-e. Kicsit tényleg olyanok voltunk, mint egy öreg házaspár, de nem, semmi ilyesmi nem volt közöttünk, egyszerűen csak megértettük a másikat.

Nem tudom, a többiek hogy voltak vele, de nekem nem okozott nagy problémát a beszélgetés. Egyértelmű volt, hogy mit fogok mondani.

– Én támogatom őket.

– És ha a rajongók elhagynak titeket? Ha a szüleitek megharagudnak rátok?

– Lehet, hogy ez egy kicsit furán fog hangzani, de olyan, mintha én is a fiúk szülei lennék, és én csak azt akarom, hogy boldogok legyenek. Biztosan nem lesz könnyű, de sok mindent kibírtunk már, ezt is kifogjuk.

Hogy az ő boldogságuk az enyém útjában állt volna? Dehogy is! Miért állt volna? Én akkor voltam boldog, ha ők is. Igen, sokat küzdöttem a BTS-sel, mindig kétszer annyi munka megtanulnom a táncokat, mint nekik, de mit ér az egész BTS, mit ér az egész szereplés, ha csak megjátszunk magunkat és belül elrohadunk? Az ilyen gyümölcsöket a kukába kell dobni, és mi mindnyájan egészséges, értékes magocskák vagyunk, amelyekből erős, terebélyes fa lesz egyszer. Annyi a különbség, hogy Jungkook és Taehyung ágai összefonódtak.

Jimin:

Hányingerem volt, már akkor, amikor Namjoon hyung bement, és ez az idő múlásával sem akart szűnni. Éjjel nem aludtam semmit, este annyira szűk volt a gyomrom, hogy egy falat sem ment le, hajnalban meg mindent bezabáltam a hűtőből, hogy enyhítsek az idegességemen. Az egésznek persze hányás lett a vége, és Jin hyung jól megdorgált, amiért ilyen felelőtlen voltam, de én nem bírtam az ilyen fajta felelősséget. Ha kellett, szünet nélkül táncoltam egy napig, ha kellett egy hétig nem ettem semmit, ha bele kellett halni abba, hogy minden sikerüljön, akkor belehaltam, de dönteni mások életéről?! Milyen jogon tehetnék én így? Már így is annyi fájdalmat okoztam nekik a hülye érzéseimmel…

Néha tényleg nem értettem, miért vagyok ilyen idióta. Miért nem tudok olyan okos lenni, mint Namjoon hyung? Miért nem tudok olyan jól énekelni, mint Jungkook? Miért nem megy úgy a tánc, mint Hosoek hyungnak? Miért nem értek a zenéhez? Yoongi hyung a kisujjából kiráz egy albumot. Aztán lehetnék gondoskodó, kedves, biztonságot nyújtó barát, mint Jin hyung, de a legjobb barátomat is csak megbántottam. Miért érzek így? Miért kell, hogy tetsszen Jungkook? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Tényleg nem értettem. Én voltam a BTS csődtömege, és még arra is megkértek, hogy hozzak meg egy ilyen nehéz döntést. Engem meg sem kellett volna kérdezniük.

– Jiminie, mit gondolsz a kialakult helyzetről? – kérdezte a főnök. – Kicsit tanácstalan vagyok, kíváncsi vagyok a véleményedre.

– Én úgy gondolom, hogy lehet, hiba, ahogy érzünk néha, de attól még nem bűn. Jungkook és Taehyung szeretik egymást, és szeretném, ha boldogok lennének.

– És ha ezért a bandát bántják?

– Majd valahogy megvédjük őket, képesek vagyunk rá. Együtt mindenre képesek vagyunk. Ha ilyen sok tehetséges ember összegyűl egy helyen, akkor megválthatják a világot is. – A tehetséges emberek közé nem soroltam oda magam, én valahogy csak sodródtam a hátukon. Utáltam is magam érte eléggé.

A főnök nem faggatott tovább, elfogadta ezt támogatásnak, és utamra engedett. Odakint Jin már egy nagy, forró meleg szendviccsel enyhített a korábbi frusztrációján. A zsíros, aranyló sajton vörös folyóként kanyargott a ketchup, a ropogós bagettet húsos, fűszeres krémmel kenték be. Ínycsiklandóan nézett ki.

– Jiminie, nem kérsz egy harapással? – kérdezte kedves mosollyal Jin.

– Nem. Diétázom.

Össze kellett kapnom magam. Jobban kellett kinéznem. Jobban és még jobban, hogy legalább valamiben jó legyek.

Yoongi:

A hátam közepére sem kívántam ezt az egész beszélgetést, de meg kellett ejteni, nincs mese. Mindenki máshogy dolgozta fel a feszültséget, de kicsit aggasztott, hogy Jimin újra diétázni akar. Hova akar még fogyni? Sosem lesz olyan vékony, mint Taehyung, ő egyszerűen nem olyan alkat, és nem is baj ez. Jimin úgy néz ki jól, amilyen, ahogy nekem is megvan a sajátos sármom.

– Yoongi, adj nekem tanácsot! Mit kellene tennem? – kérdezte a főnök. Kíváncsi voltam, mindenkinek ugyanazt mondta-e.

– Nem tudom, mit kellene tennie, PDnim.

– Te mit tennél?

– Nem tudom.

– Valamilyen véleményed csak van erről!

Véleményem az volt, de azt nem tudtam, hogy helyes-e. Sosem tudtam biztosan, jó-e, amit gondolok. Ez csak az én véleményem volt, de a világon rajtam kívül éltek mások is, akik máshogy gondolkodtak. Bután, gonoszan, aljasul, erőszakosan. Nem volt borítékolva, hogy kiderül Jungkookék viszonya, de semmit se titkolhattál örökké.

– Szeretik egymást, és eddig akárhányszor akartuk szétszedni őket, abból mindig csak nagyon probléma lett. Nem akarom, hogy Taehyung összetörjön és elveszítse a mosolyát, és azt sem akarom, hogy Jungkook véget vessen az életének.

– Tehát csak azért tartsuk őket együtt, mert különben veszélyesek magukra?

– Nem, azért legyenek együtt, mert szeretik egymást. Lehet, hogy a világ azt hiszi, megmondja másoknak, hogyan éljenek és kit szeressenek, de a valóságban ez nincs így. Az érzéseinket nem mi irányítjuk, inkább azok irányítanak minket. Egymásba szerettek, összejöttek, eggyé váltak. Ha elszakítanánk őket egymástól, az olyan lenne, mintha kettészelnének egy embert.

Volt még, amikor nem támogattam őket. Úgy éreztem, Jungkook nem való Taehyunghoz, túl durva, túl nyers, csak fájdalmat fog okozni neki, és tönkreteszi. Az utóbbi hetekben ez így is tűnt, de aztán láttam ma reggel az arcát. A riadalmat a szemében, a sápadtságot az arcán, a görcsös kapaszkodást Taehyungba, és azt, ahogy minden második percben lejjebb húzza a karján a pulcsit. El akarta rejteni azt a heget.

Ha véget akarsz vetni az életednek, ha a szakadék szélére kerülsz, az nem játék. Akkor Jungkooknak nem sikerült, hála az égnek, de amíg nem irtotta ki a szívéből ezt a hülyeséget, addig bármikor leeshetett az örök sötétségbe. Ismertem ezt az érzést. Alapból is hajlamos voltam a depresszióra, a szociófóbiám miatt meg folyton szorongtam, amikor pedig Seyoon elhagyott, úgy éreztem, nem érek semmit. Magányosak voltunk, mindnyájan, de Jungkook és Taehyung ott voltak egymásnak, összebújhattak, felmelegíthették a másik kihűlt testét, mellettem nem volt más, csak a zene. Nem volt velük semmi baj. Sőt! Szerencsések voltak, hogy egymásra találtak. Ha szétszedtük volna őket, mi lennénk a világ legundorítóbb férgei.

– És a banda? Te is rengeteget szenvedtél azért, hogy a BTS sikeres legyen. Ha az emberek már nem a zenétekre fognak figyelni, csak a botrányos magánéletetekre, akkor veszendőbe megy a munkád.

– Velem nem kell törődni – rántottam meg a vállam. – Azok, akik elfordulnak tőlünk, sosem támogattak igazán, álnok színészekre nincs szükségünk. Azt, amit elértünk, senki nem veheti el tőlünk, mert megszenvedtünk érte.

Eszembe jutott a Sea dalszövege. „A sivatag, amitől először féltem, tenger lett a vérünkből, verejtékünkből és könnyeinkből. De mik ezek a félelmek a boldogság mellett? Mindnyájan tudjuk, hogy ez a hely eredetileg sivatag volt.” Lenéztek minket, semmibe vettek, röhögtek és gúnyolódtak, most pedig magasan fölöttük állunk, megnyertük a Billboardot és csak még feljebb törünk. Két tagunk meleg? Kit érdekel? Lehetnénk mind a heten azok, akkor se változtatna semmin. A zene belülről fakad, a lelkünkből, és csodálatos minden dallama. Ha valaki ezt nem hallja, nagyon sajnálom érte.

V:

Sokként ért a főnök bejelentése. Igazából, bármelyik opciót is mondta volna, mind a kettő ugyanolyan hidegzuhany lett volna. Jungkook szinte azonnal elsírta magát, én meg szorosan magamhoz öleltem, hogy megnyugtassam. Én sem hittem el, én is pontosan annyira nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, mint ő.

Egymásba karolva mentünk ki a váróba, és amint Jungkook meglátta a hyungokat, összecsuklott mellettem, és zokogva köszönte meg nekik, hogy mellénk álltak. Én is letérdeltem eléjük, és minden tiszteletemmel hajtottam fejet. Tudom, hogy kellettek hozzá, tudom, hogy nekik sem volt könnyű, és megfogadtam, hogy mindent elkövetek azért, hogy a kedvességük ne menjek kárba. Ezentúl nem fogjuk egymást marni Jungkookkal, ha gond van, azt azonnal megbeszéljük és félretesszük a hatalmas egónkat. Én legalább is mindenképpen, de úgy éreztem, ezúttal ő is.

– Ne sírjatok már, mert én is sírni fogok – guggolt oda mellénk Jin, és megpróbált felnyalábolni minket, de Jungkookot nem lehetett megmozdítani. Annyira zokogott, mint Yoongi azon a koncerten, amikor meglátta a szüleit a közönség soraiban.

Végül az egész BTS a padlón kötött ki, és egymást ölelve sírtunk meg nevettünk felváltva, mert annyi érzelem gyűlt fel bennünk, hogy azt már nem lehetett kezelni. Komolyan, már Jiminre sem haragudtam, amiért megcsókolta Jungkookot, megbocsátottam neki, és megbocsátottam az egész világnak, amiért ellenünk van.

Téli szünet az Inkognitíóval!

Kedves Olvasók!

Igaz, hogy rövid, de javában tart a téli szünet, úgyhogy ismét belefér egy kérdezz-felelek az Inkognitó karaktereivel. Újból feltehetitek a kérdéseiteket nem csak nekem, de a karaktereknek is. (Pl.: Jungkook, hogyan biztosítanád Taehyungot arról, hogy valóban szereted?)  Hétfő reggel egy interjú keretein belül láthatjátok a válaszokat.

A kérdések beadásának határideje: 2017. december 31. 23:59.

Kérdezni e-mailen keresztül lehet, tárgyba írjátok oda, hogy Inkognitó interjú: esutafanfiction@gmail.com

Kérdezhettek bármit, amit csak szeretnétek, de üzenhettek, rajongattok, ami jól esik. Jin köszöni a múltkori kedves szavakat.

Játékra fel!

Rám forrott álca: 12. fejezet: A sors keze

Jungkook:

Nem kis lecseszést kaptunk, amikor elvették a telefonunkat, és megtalálták benne az egymásnak írt üzeneteket. A menedzser már egyébként is kétszer akkora fejjel érkezett, mint ami egészséges, aztán elkezdett kiabálni, és meglendítette a kezét V irányába. Nem hagyhattam szó nélkül, hogy bántani akarja a kedvesemet, így közbe léptem. Csak meg akartam ragadni a csuklóját, de az indulat hevében elcsaptam a kezét.

A menedzser tajtékzott, neveletlen kölyöknek nevezett, és még számtalan egyébnek, ami egyszerre szólt a makacsságomról, és a beállítottságomról is. Kölcsönösen üvöltöttünk egymással, amíg be nem rekedtünk, majd kaptam egy nyaklevest, és teljesen elszeparáltak V-től. Nem értettem, mit képzelnek magukról. Hagynom kellett volna, hogy megüssék Taehyungot? Az én kicsikémet senki nem ütheti meg!

A szeparálást annyira komolyan vették, hogy el kellett mennem egy másik hotelbe, ahol teljesen egyedül kaptam egy szobát, és még csak egy staffos sem maradt velem. Minek az?! Jungkook úgyis olyan jól viseli, ha magára hagyják! Legutóbb is a zuhanytálcában kötöttem ki…

A fansign volt az én védőangyalom, az legutóbb is sokat segített, most is bizakodva álltam hozzá. Persze ezt is megelőzte némi kellemetlenség, a liftben V oda akart bújni hozzám, mire a kirendelt őrszem akkorát taszajtott rajta, hogy a szemközti falnak csapódott. Már nyitottam volna a számat, hogy elküldjem a halálba, de V tekintete megállított. Ha dühöngtem, csak rontottam a helyzeten, úgyhogy befogtam a pofámat és csak magamban duzzogtam.

A helyzeten az sem segített túl sokat, hogy Taehyung haját hullámosra sütötték, és annyira szexi volt, hogy egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetem. Ő is valahogy így érezhetett az én külsőmmel kapcsolatban, a folyósón legalább is kölcsönösen fixíroztuk a másikat.

Aztán meg a cég valami furcsa skizofrén állapotba került, mert olyan közel ültettek minket egymáshoz, hogy csak Namjoon hyung ékelődött be, este pedig az Inkigayo fellépésre forgatott tejes számnál is együtt szerepeltünk. Láttam, hogy Taehyung sem érti ezt, kicsit olyan volt, mintha a cég egyszerre két lovat akarna megülni. A Vkook lovat, amin eddig utazott és a shippereing imádtak, meg az „erkölcsös” utat, miszerint húzzunk a másik közeléből, mert beteg buzik vagyunk. Egyedül a táncok közben érhettem a páromhoz, de akkor aztán kihasználtam minden lehetőséget, és amikor a DNA-ban pacsiztunk, mind a ketten szélesen mosolyogtunk. Komolyan, ezen már csak nevetni lehetett. Betegebb volt a cég, mint én, ami azért már nem kis dolog. Lehet, hogy be kellett volna utalniuk magukat is Dr Parkhoz. Mellékesen, nála azóta sem jártam…

Hihetetlenül magányos voltam abban a sivár hotelszobában, és még a mobilomat sem kaptam vissza, bármi történt, maximum a recepciót hívhattam fel. Lehet, hogy az előadáson teleküldtük a rajongókat szívekkel, de nekem is kellett volna pár millió, hogy jobban érezzem magam. Egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy V appozok egyet, de aztán rájöttem, hogy ahhoz is telefon kell.

Kezdett fojtogatni az egyedüllét. Hiába gomboltam ki az ingem, még mindig úgy éreztem, mintha a nyakkendő elszorítaná a torkomat. Nehezen kaptam levegőt, és rettegtem, hogy rosszul leszek, és nincs ott az égvilágon senki, aki segíthetne.

Emberek közé kellett mennem. Mindegy, hogy csak az étterembe, vagy az edzőterembe, akár a mosdóba, de emberek közé, hogy ne legyek egyedül. A rajtam hagyott biztonsági ember persze mindenhová követett, de őszintén, örültem neki. Lehet, hogy azért, mert fizetik, lehet, hogy nincs is kedve, de legalább ott van utolsó mentőövként.

Későn feküdtem le, és nem is aludtam jól. Hiányzott mellőlem Taehyung, és hiába gyömöszöltem össze a takarót, hogy stimuláljam vele, nem segített. Érezni akartam az illatát, a bőrének selymességét, a karját a derekamon.

Másnap reggel, amikor megtudtam, hogy a cég szervezett egy játékot a fanoknak, nagyon megörültem. Az „Egy nap a BTS”-sel azt is jelentette, hogy együtt leszek a hyungokkal, és látom V-t. Igaz, hogy alig hat órára váltunk csak el, de mintha hat hét lett volna, alig vártam, hogy odaérjünk, és lassan felfaljam a tekintetemmel. A váltás ruhám egy fehér pólóból és egy sötét nadrágból állt, de amennyire csak tudtam, helyesbe vágtam magam. Le akartam nyűgözni, megdobogtatni a szívét, újra és újra magamba bolondítani, és alig vártam, hogy mellé sodródjak valahogy, és megfogjam a kezét.

Ahogy beléptem a motel társalgójába, azonnal az ő arcát vettem észre. A tekintetem automatikusan kizárt mindent, csak rá fokuszált, és nem tetszett a vonásaiból sütő düh és frusztráció. Taehyung mindig is jól leplezte az érzelmeit, ha ez ennyire látszott rajta, akkor valami nagyon zavarta. Persze, én sem örültem neki, hogy ennyire elszeparáltak tőle, de volt még valami furcsa, keserű görbület a szája vonalában, mintha féltékeny lenne.

Követtem a tekintetét, és nem hittem a szememnek. Mi a francot keres itt Seohyun? Szembesítés történik? Rájött, hogy együtt vagyunk V-vel? Ilyen dolgok kavarogtak a fejemben, és nem is figyeltem nagyon oda arra, amit a menedzser mondott, csak leültem, és próbáltam Taehyung tekintetét keresni. Ignorált engem. Látszott abból, ahogy nézett, ott, ahol én ültem, mintha egy fekete folt lenne, teljesen kihagyta. Megértettem, hogy frusztráló neki ez a helyzet, hogy utálja Seohyunt, és még mindig neheztel rám amiatt, hogy ezt nem beszéltük meg, de szükségem lett volna a szeretetére. Szörnyen éreztem magam az este, és abban bíztam, hogy az apró gesztusaival majd megnyugtat, ehelyett ott hagyott a fagyos magányban.

– Jungkook, figyelsz? – lökte meg kicsit a vállam Rap Monster.

– Nem. Bocsánat, elkalandoztam. Elmondanád még egyszer, hyung? – kaptam kicsit össze magam. Nem viselkedhettem ilyen gyengén, nekem kellett vinnem a hátamon a terhet, hiszen én beszéltem titokban Seohyunnal.

– Azt mondtam, hogy a vidámparkba megyünk. Ti Seohyun-shival taxival utaztok.

– Miért én? – kérdeztem vissza azonnal. Nem akartam kettesben lenni vele.

– Mert nem férünk el a kisbuszban mindannyian.

Ez hazugság volt. Simán elfértünk. Rap Monster azért mondta ezt, mert azt mondták neki, hogy tegyen így. Azért mentünk külön Seohyunnal, mert a cég ezt akarta. Nem hittem el, hogy képesek erre. Így akarnak összeugrasztani minket Taehyunggal? Hát nem fog menni! – mosolyodtam el. Belementem a játékukba, és a magam malmára hajtottam a vizet.

Teljesen egyértelmű volt, hogy miért pont Seohyun nyerte meg a játékot, az elkobzott telefonomból valószínűleg megtudták, hogy beszélgettünk, és arra apelláltak, egy ettől Taehyung majd annyira kiakad, hogy elhagy engem. Tae valóban nem örült, de már lemeccseltük a szakítós részt, úgyhogy a vezetőség kissé elkésett a béna tervével.

Meg sem lepődtem, amikor a vidámparkban folyton összekerültünk Seohyunnal. Nekem kellett vele menni a hullámvasútra, a kísértetkastélyba, és persze a romantikus csónakázásra is. Beszélni mégis csak akkor beszéltünk egymással először, amikor beültünk a vidámpark kávézójába. Mondanom sem kell, hogy a bandát hallótávolságon kívülre ültették.

– Jungkook-shi, beszélhetnénk? – kérdezte Seohyun. Ez az egész őrültek háza neki is olyan kellemetlen lehetett, mint nekem.

– Mondjad csak.

– Szeretnék elnézést kérni tőled a múltkoriért. Bizonyára romlott nőszemélynek gondolsz.

– Dehogy is! – nyúltam a keze után, aztán rájöttem, hogy mit csinálok, és inkább nem értem hozzá. – Nincs mit szégyellned. Felnőtt ember vagy, felnőtt vágyakkal, ahogy én is.

Seohyun a füléig elvörösödött, és először azt hittem, hogy azért, mert egy fiú ilyesmit mond neki, aztán rájöttem, hogy pontosan ezt mondtuk Taehyunggal a twitter bejegyzésben is. Seohyunnak bizonyára rosszul esett akkor, hogy őt kikosaraztam, mással meg jól szórakoztam Busanban. Tudtam, hogy nem ő az ARMY-k véleményének megtestesülése, de kíváncsi voltam, mit gondol erről.

– Kérdezhetek én is valamit? – Amikor bólintott, folytattam. – Mit gondolsz arról, ami Busanban történt?

– Nagyon meglepett – sütötte le a pillantását. – Kicsit talán rosszul esett, de megértem. Tudom, hogy nem vagyok elég szép.

– Nem erről van szó! – próbáltam megnyugtatni. A lányok nagyon érzékenyek, ha a szépségükről van szó. – Tudod, én sosem kezdek rajongóval. Nem lenne igazságos. Olyan sokan vagytok, hogyan dönthetnék? Ha valakinek igent mondok, a többi jogosan követelheti, hogy ne kivételezzek. Mégse járhatok egyszerre több millió emberrel.

Ez elég jól hangzott, és komolyan is gondoltam. Összejönni egy rajongóval olyan, mintha a főnök a titkárnővel járna, a tanár a diákkal, az orvos a rezidenssel. A munkát nem szabadott keverni a magánélettel, mindig is ezt vallottam, aztán elfelejtettem ezt, amikor összejöttem Taehyunggal. A veszekedéseink alkalmával éreztem is ennek a következményét, de ezen már nem lehetett segíteni, túlságosan a szívemhez nőtt, és akármivel próbálkozott is a vállalat, nem lehetett már onnan kiirtani.

– Szóval, ha nem lennék rajongó, akkor járnál velem?

– Az az igazság, hogy nekünk nem szabad randizni. Még beszélni sem beszélhettem volna veled.

– Pedig nagyon jó volt.

– Igen, nagyon jó.

Ahogy ott ült előttem az a lány, és elnéztem a feje mellett, a tekintetemmel Taehyungot keresve, megértettem, hogy túl sokat láttam benne. Azt hittem, hogyha beszélek vele, akkor kiszakadhatok kicsit az idolság mókuskerekéből. Sokat gondolkodtam már azon, mi történt volna, ha rendesen folytatom a sulit, bekerülök egy normális középiskolába, és nem énekes leszek, hanem elmegyek dolgozni egy irodába. Úgy vajon mennyivel másabb Jungkook lennék? Ilyeneken járt az eszem, és amikor titokban beszélgettem Seohyunnal, arra gondoltam, hogy végre egy kis időre nem kell idolnak lennem. De az igazi Jungkook nem akkor tűnt elő, amikor ezeket az ártalmatlan kis sorokat váltottuk, hanem akkor, amikor Taehyunggal voltam. Mert mellette nem kellett megjátszanom semmit, sírhattam, nevethettem, gyerekeskedhettem, még azt is elnézte nekem, ha goromba voltam, és azok után is engedte, hogy rámásszak, hogy az első alkalma alárendeltként katasztrofálisra sikeredett. Nála nagyobb csodát sehol se találhattam volna.

Szerettem volna beszélni a PDnimmel, hogy meggyőzzem, tegyen le erről az ostoba ötletről, hogy rám akasztja Seohyunt. Szegény lány sem érdemelte meg, hogy így kihasználják, hiszen nem akartam viszonozni az érzéseit.

Elhatároztam, hogy bátor leszek, odaállok a főnök elé, és tisztelettudóan, de határozottan elmondom a véleményem. Ez így első körben jól is hangzott, de miután kitettünk mindenkit, és én beszálltam a liftbe, hogy megejtsem ezt a beszélgetést a góréval, egy kicsit nyaralni ment a bátorságom. A cégek közül szerintem nekünk volt a legemberségesebb és leglazább főnökünk, de az utóbbi időben sok rossz fát tettem a tűzre, így a tárgyalási alapom nem állt túl fényesen.

– Mit szeretnél, Jungkookie? – kérdezte az íróasztala mögül Bang Sihyuk. A sötét bútoron rengeteg papír hevert, Bang úr két laptoppal dolgozott, és a kerek szemüvege mögött fáradt szemek fürkésztek. Neki sem lehetett egyszerű a munka.

– Taehyungról szeretnél beszélni. Vagyis, rólunk, kettőnkről – korrigáltam, és még azelőtt leültem, hogy hellyel kínált volna.

– Mégpedig?

– Kérem, ne szedjenek szét minket! Szeretjük egymást. Nagyon. És én nem akarok nélküle élni. Ha ő nem lehet mellettem… – elcsuklott a hangom, és leszegtem a fejem. – Kérem, ne szedjen szét minket!

Sokáig nem kaptam választ. A PDnim fészkelődött a székében, és valószínűleg azon tanakodott, hogyan adja a tudatomra, hogy lehetetlent kérek.

– Tudom, hogy elrontottuk. Tudom, hogy hülyeség volt, amit Busanban csináltunk, de az én ötletem volt. Büntessen meg engem! Megteszek bármit, csak engedje, hogy egy pár legyünk. Nagyon szeretem Taehyungot. Jobban szeretem, mint az életemet. Kérem!

Sírás tört rám, és szinte lecsúsztam a székről, hogy a homlokomat a földre szegezzem, hogy úgy könyörögjek. Ha kellett, napokig, hetekig, hónapokig így maradtam volna éhen-szomjan, csak elérjem, hogy engedélyt adjon.

– Jungkook, kelj fel a földről! – ragadta meg gyengéden a karomat, és felfelé húzott. Még akkor is a sírógörccsel küzdöttem, amikor már a széken ültem, és elhasználtam vagy ötven papír zsebkendőt. – Jaj, te gyerek! Ha tudnád, hogy mennyi fejfájást okozol nekem!

– Sajnálom! Én csak szeretem Taehyungot. Miért bűn ez?

– Nem tudom, fiam. Nem tudom – csóválta meg a fejét a főnök, és lecsukta a jobb oldali laptopot. A másikra továbbra is kétpercenként érkeztem az e-mailek. – Azt viszont nektek is meg kell értenetek, hogy egy olyan társadalomban élünk, amely károsnak ítéli ezt a fajta kapcsolatot. Egyszer megúszhattátok, de még egy lebukás, és nincs több magyarázkodás. Ráadásul egy bandában vagytok. Magatokkal akarjátok rántani a többieket is?

Sosem akartam volna bánatot és fájdalmat okozni a hyungoknak, de Taehyungot se hagyhattam el értük. Két tűz közé kerültem. Valamilyen köztes megoldást kellett találni, amivel mindkét oldal elégedet lehet, és a szívem egyik felét sem kell elveszítenem.

– De miért nem leszünk mi az LGBT+ közösség szócsöve? Az egész karrierünk alatt beszéltünk tabu témákról, azt mondtuk, hogy mi majd vezetjük az embereket, és nemrég még Amerikában is elismertek minket. Ki más beszélhetne erről, ha nem mi?

– És azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű? Olyan naiv vagy még! – fedett meg a főnök. – Képzeld el, hogy mi lenne, ha kiderülne, hogy melegek vagytok. Már senki nem foglalkozna a zenétekkel, a tehetségetekkel, a munkátokkal, a BTS úgy lenne benne a lapokban, mint valami elítélendő, fertőző, aljas csoportosulás. És ez csak a média. Ott vannak a rajongók, akik közül egy maroknyi talán támogatna titeket, de ott lennének a többiek, akik úgy éreznék, hogy hazudtatok, becsaptátok őket. Fenyegető leveleket szeretnél kapni? Gyűlölködést, köpködést, merényleteket? Szerinted hány rajongód akarna ártani Taehyungnak, ha megtudnák, hogy elrabolta tőlük az oppájuk szívét?

Undorodtam a világtól. Ettől az álszent, ostoba társadalomról, amely nem képes megérteni, hogy a szerelem nem nemek, hanem emberek között születik. De nem csak itt, mindenhol a világban. Miért kell harcolni azért, hogy megcsókolhassam azt, akit szeretek? Miért kell magyarázkodnom? Miért kell szenvednem, és elviselni az emberek butaságát és gyűlölködését, amikor annyi mindent adtam nekik?

– Szeretem Taehyungot, és ezen nem tudok változtatni. Nem is akarok.

– Tudom – sóhajtott fel. – Hagyj gondolkodni! Visszamehetsz a fiúkhoz, de semmi ostobaság. Mindenkivel beszélni fogok, és úgy hozom meg a döntésemet.

Legalább fél sikert el tudtam érni, még ha ezzel nem is lehettem teljesen elégedett. Fel akartam pattanni, hogy meghajoljak a főnök előtt és kifejezzem a hálámat, de megszédültem, és majdnem padlót fogtam a hirtelen mozdulattól. Bang PDnim maga kísért le a taxihoz, és ültetett autóba, kikötve, hogy otthon is azonnal bújjak ágyba.

A tagok döbbenten fogadták a megjelenésemet, Jin azonnal átvette a taxisofőr támogató szerepét, Namjoon pedig fizetett. Hálás voltam Jinnek, és szerettem volna bocsánatot kérni tőle, amiért megbántottam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Taehyungot kerestem, az ő óvó karjai között akartam megnyugodni, és elmesélni, hogy mit intéztem a kettőnk ügyében.

– Taehyung? – kérdeztem halkan Jintől. Jimin bolyhos, puha paplant terített körém, mert egész testemben vacogtam.

– Elment. Dolga van – felelte, és kihallottam a hangjából az idegességet.

A tagok között kapkodtam a tekintetemet, hátha találok valakit, aki hajlandó beavatni, de még Yoongi sem pillantott fel a telefonjából. Valamit titkoltak előlem, úgyhogy azt a tagot vettem célba, aki nem tud hazudni, főleg nem nekem.

– Jimin hyung, hol van Taehyung?

Jimin dadogott valamit arról, hogy honnan tudhatná, és idegesen próbált segítséget kapni a többiektől, de mindenki passzolta az őrangyalszerepet. Én meg a szőke hyungomba kapaszkodtam, és nem voltam hajlandó addig elereszteni a pulcsijának ujját, amíg színt nem vallott.

– Jungkookie, majd ha Taehyung visszajön, elmondja, hol volt.

– Nem várok addig! Mondd meg te!

Ezen veszekedtünk egy ideig, én nem vonultam vissza, Jimin nem akart köpni, és mivel egyre lármásabbá váltunk, végül Yoongi megelégelte a veszekedést. A fekete szemekben ijesztően komoly figyelmeztetés villogott, vagy nagyon megharagudott rám, vagy azt szerette volna, ha minden szavára odafigyelek.

– Taehyung felnőtt ember, és nem köteles beszámolni neked arról, hogy hová megy. A pasid, meg kellene bíznod benne, de te egy olyan makacs, akaratos, nagyra nőtt tíz éves vagy, aki nem tud addig nyugton ülni a valagán, amíg választ nem kap. Taehyung elment találkozni egy barátjával, majd jön. Mit izmozol ezen?

– Milyen barátjával? Kivel? – szűrtem ki a lényeget. A legyerekezést ezúttal elengedtem a fülem mellett, sehová sem vezetett, ha összeveszünk ezen. A lényeg az volt, hogy megtudjam, kivel és hol találkozik Taehyung.

– Minjae-vel – nyögte be Hoseok. Ő tudta egyedül, hogy miért csesz fel igazán ez a név.

– Minjae-vel? – emeltem meg a hangom, és ledobtam magamról a paplant. A düh és az elhatározás elég erőt adott ahhoz, hogy talpra tudjak állni. – Hová mentek?

– Bazd meg, Jungkook! – csapott a fotel karfájára Suga. – Úgy viselkedsz, mint egy megszállott, birtokló fasz. Hagyjad már, hogy Taehyung azzal találkozzon, akivel akar!

– Te hagytad volna, hogy Seyoon tovább dolgozzon a kávézóban?

Yoongi arca azonnal megfeszült, és Namjoon is megmozdult, kicsit közelebb húzódva hozzánk a kanapén, hogyha kell, lefoghassa Yoongit. Ami Seyoonnal történt, tabu téma volt, ezt mindenki tudta anélkül, hogy valaha is elhangzott volna. Suga akkoriban nagyon mély depresszióban tengődött, az, hogy a barátnője megcsalta a kávézó tulajával, talán abból is fakadhatott, hogy az időben mindenkit elmart magától a hyung, de ettől még ugyanúgy fájt neki a végén. Yoongi nem is adott második esélyt, azonnal kidobta Seyoont, és azóta még egy kortyot sem ivott abból a kávéból, amit a szomszédban árultak.

Mielőtt megszólalt volna, Yoongi megköszörülte a torkát, de nem nézett rám. Valószínűleg utált, amiért feltéptem a sebét.

– Attól még nem biztos, hogy most is azt csinálja. Lehet, hogy lezárni ment vele a dolgokat.

– Nem hiszem – ültem vissza, és elmeséltem, ki is volt pontosan az a lány, aki a délelőttöt velünk töltötte.

Azt kaptam a hyungoktól, amit vártam, lecseszést. Minden, amit a fejemhez vágtak, igaz volt. Felelőtlen voltam, meggondolatlan, ostoba és önző, nem gondoltam arra, hogy ezzel őket is veszélybe sodorhatom. Ha Seohyun nem lett volna olyan kedves lány, joggal félhettem volna attól, hogy rám száll, kiadja a telefonszámomat a többi rajongónak, fenyegető üzeneteket küld, és visszaél azzal az információval és képmennyiséggel, amit küldtem neki.

– Ettől még nem biztos, hogy Taehyung megcsalni ment. Most együtt vagytok, nem? Nem olyan ő, hogy csak úgy lefekszik valakivel, mert féltékeny. Akkoriban sokkal rosszabb volt a viszonyotok – próbált nyugtatni Jin. Jól esett, ahogy óvatosan, de szívből jövően simogatta a hátam.

– Nem tudom. A szünetben, amikor lent volt nálunk Taehyung, akkor is hívogatta az a pöcs.

– Jungkookie, nem az a kérdés, hogy Minjae-ben megbízol-e, hanem az, hogy Taehyungban – mutatott rá a lényegre Hoseok.

Sajnos nem tudtam azt mondani, hogy feltétel nélkül megbízom Taehyungban. Legutóbb, amikor összevesztünk, sok volt a rovásomon, de mégis csak egy félreértés miatt bújt rögtön más ágyába. Én kétszer is félrekefélhettem volna, egyszer Seohyunnál, egyszer meg az edzőteremben, mégsem tettem. Azzal is visszaélhettem volna, hogy Jimin vonzódik hozzám, mégse közeledtem felé egyszer sem. Az az eset, amin V megsértődött, hogy együtt videóztunk, nem volt több ártatlan haverkodásnál. Amúgy meg, akkor ő is azt hitte, hogy tovább álltam, úgyhogy nem volt miről beszélni.

Megőrültem a várakozásban. Tudni akartam, hogy mi történik köztük, miről beszélnek, az a mocsadék Minjae mikor ér az én Taehyungomhoz, és egyáltalán benne vagyok-e még a párom jövőjében, vagy sem. Nem csináltam semmit rosszat. Egész délelőtt hozzá sem nyúltam Seohyunhoz, nem mondtam neki semmi félreérthetőt, akárhogy is kutattam az elmémben, nem találtam olyan esetet, amit Taehyung esetleg félreérthetett volna.

 Amikor V hazajött, mély döbbenettel konstatálta, hogy én is ott vagyok, és ahelyett, hogy megölelgetett volna, vagy egyszerűen csak örül annak, hogy vége a büntinek, nem tett mást, csak főzött magának egy teát. Értetlen tekintettel követtem a mozgását, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt, de egyszer sem nézett rám.

– Mi lemegyünk a szomszéd kifőzdébe, hozunk nektek is valamit – iramodott meg J-hope lelkesen, és a többiek nagyon gyorsan követték. Az álcázáson még volt mit gyakorolniuk.

Nem én akartam kezdeni a beszélgetést, úgy éreztem, ez Taehyung dolga. Én egész nap güriztem azért, hogy együtt lehessünk, még ő csak féltékenykedett, meg a szeretőjével találkozgatott, úgyhogy csendben vártam, hogy belekezdjen.

Nem kezdett. Nem csinált mást, csak néha beleszürcsölt a teájába, és nyomta a retek mobilját, amin biztosra vettem, hogy Minjae-vel beszélget. Végül mégis csak én kezdtem el a beszélgetést.

– Taehyung, nem kellene mondanod valamit?

A párom feltekintett a mobiljából, és letette a teáscsészét az asztalra, de továbbra sem sötétítette el a képernyőt. Kezdtem úgy érezni, hogy direkt húzza az agyam.

– Szia, Jungkook.

– Taehyung, te most szórakozol velem? – emeltem meg a hangom.

– Nem. Halálosan komoly vagyok. Tudom, hogy a hyungok elmondták neked, hogy hol voltam, és kivel találkoztam. A hangodból ítélve azt is tudom, hogy ki vagy akadva, és valószínűleg már egy egész történetet összeraktál a fejedben, hogy mit csináltunk Minjae-vel.

– És mit csináltatok? – Felbaszott ez a közönyösség. Nem kellett magyarázkodnia, valóban nem vártam el ezt, csak annyit szerettem volna, hogy beavasson, meg mondjuk az sem ártott volna, ha örül nekem, ha már eddig elszeparáltak minket.

– Ezt meg sem kellene kérdezned.

Vettem egy mély levegőt. Ne veszekedj! Ne veszekedj! – kántáltam magamban, hátha segít. Nem értettem ilyenkor V-t. Miért kellet megnehezíteni a dolgokat? Mintha direkt piszkálódna, és arra játszana, hogy feldühödjek, mondjak valami meggondolatlant, amibe majd belekapaszkodhat és vádolhat érte.

– Jó, ha te nem mondod el, akkor beszélek én – tereltem a témát. – Felmentem a főnök irodájába, és kikönyörögtem, hogy itt lehessek, és átgondolja a kettőnk ügyét. Azt mondta, beszélni fog minden taggal, hogy mit gondolnak a jövőről, és csak azután fog dönteni.

Taehyung végre rám nézett, meglepetten és reménykedve, majd odatérdelt elém, és összekulcsolta az ujjainkat. Ahogy a hatalmas, könnyező szemeit rám emelte, kicsit megesett rajta a szívem, de nem lágyultam el ennyitől, még haragudtam a hülye közjátékért.

– Tényleg? Tényleg elintézted?

– Igen. Sírtam, könyörögtem, még a földre is lemásztam – mondtam, és a füle mögé tűrtem egy hajtincsét. Puha és selymes volt a tapintása. – És te miért húzod az agyam?

– Sajnálom – sütötte le a pillantását. – Csak fáj, hogy nem bízol bennem.

– Csak annyit szerettem volna, hogy elmond, hogy mit csináltatok. Nem vádoltalak semmivel, csak féltékeny vagyok.

Taehyung végül elmondta. Elmondta, hogy beültek egy kávézóba, beszélgettek filmekről meg a színészetről, és megegyeztek, hogy csak barátok maradnak. Nem értettem, miért volt ezt ilyen nehéz kinyögnie, annyira lefárasztott.

Amikor odaült mellém, és az ölébe hajtottam a fejem, már gondolkodni sem tudtam, annyira elhagyott az erőm. Túl sok izgalom, túl sok érzelem, nem tett ez jót nekem. Nyugalmat szerettem volna, szeretetet, biztonságot. Nagyon reméltem, hogy egyszer és mindenkorra abbahagyjuk ezeket az ostoba játszmákat, és egyszerűen csak őszintén szeretjük egymást.

Rám forrott álca: 11. fejezet: Stalker

Taehyung:

Telefoncsörgésre ébredtem, és hiába nyomtam le háromszor is, az alak nagyon kitartó volt, és tovább kínozta a hallójáratomat. Nem akartam, hogy felébressze Jungkookot, bőven ráfért a pihenés, így végül morcos hanggal fogadtam a hívást.

– Taehyung, a menedzser vagyok. Azonnal tűnjetek el onnan! – üvöltött valaki a készülékből.

Kábán az orrom elé tartottam a képernyőt, és valóban a hyungnim neve szerepelt rajta, de nem értettem, miért kell ilyen dühösen ébreszteni valakit. Meg egyáltalán mi ez a nagy sietség, amikor még bőven van időnk a következő megjelenésig?

– Taehyung, felfogtad, amit mondtam? – kérdezte, továbbra sem halkítva a hangerején. – Azonnal tűnjetek el arról a nyomorult helyről! Hogy gondoltátok, hogy megengedhetitek ezt magatoknak?

– Várj egy percet, hyungnim! – ültem fel, és sietősen kitöröltem az álmosságot a szememből. – Te tudod, hol vagyunk?

– Mindenki tudja! Reggel az a rohadt cikk fogadott a kávé mellé. „Mit keres a BTS két tagja egy eldugott busani lovehotelben? Kényszer, rejtőzés, titkos randevú vagy egy sötét titok?” A többit el tudod képzelni.

Ezt nem hittem el. Mégis honnan tudták meg, hogy itt szálltunk meg? A recepciós adta volna le nekik a forródrótot? Nem hittem. Neki se volt érdeke, hogy rontsa a szálloda hírnevét. Merthogy ez biztosan nem ad nekik jó renomét, főleg, hogy mindenkinek meg van a véleménye az ilyen helyekről. Vagy lehet, hogy minden reklámra szükségük van, még ha az negatív, akkor is?

– Egy fekete Hyundai i40 sedan fog várni rátok az épület előtt.

– Egy mi? – kérdeztem vissza. Nem voltam jó az autómárkákban, a külföldiek jobban mentek.

– Olyan, ami a hangmérnök feleségének van.

– Ja, az tudom, melyik! – nevettem fel, aztán eszembe jutott, hogy ez most nem egy olyan helyzet, amiben nevetni kellene. – Hyungnim, nagy a baj? Büntetést fogunk kapni?

– Abban biztos lehetsz – állította belém az ideget. – Most viszont minél hamarabb hagyjátok el a helyet, és lehetőleg ne rontsatok még jobban a megítéléseteken.

Óvatosan rázogatni kezdtem Jungkookot, amíg a menedzser elmondta, hogyha úgy adódna, mit mondjunk az újságíróknak, de a párom nem akaródzott felkelni. Amint megváltam a mobiltól, két kézzel ébresztgettem, és az aranyos herceg helyett egy morcos trónörököst kaptam.

– Mi a fasz van már, hyung? Szerinted milyen érzés, ha rázogatsz azok után, hogy az éjjel szétkefélted a… – szitkozódott, de befogtam a száját és elkezdtem lehúzni róla a takarót, hogy ennyit is haladjunk.

– Jungkook, baj van! – eresztettem el, és lemásztam a földre, hogy összeszedjem a szétdobált ruháinkat. – Valahogy megtudták, hogy itt vagyunk, és most tőlünk hangos a sajtó. El kell tűnnünk innen! Az előbb beszéltem a menedzserrel és tajtékzott a dühtől.

Jungkook a hírtől hamar magához tért, de ettől még nem lettünk beljebb, a mozdulatai ugyanolyan körültekintőek és lassúak maradtak, nyilván nem esett jól neki ilyen állapotban sietni. Az éjszaka után legalább még fél napig ágynyugalomra lett volna szüksége, ehelyett kapkodva kellett felöltözni, és szinte futni az autóig, nehogy falhoz szegezzenek minket a riporterek.

Hatalmas nagy szarban voltunk, ezt a hülye is megmondta volna. Mert hiába nem lettünk melegek csupán attól, hogy együtt szálltunk meg egy lovehotelben, ha csajjal voltunk, az is rendesen megtépázta a hírnevünket. Ebből sehogy nem jöhettünk ki jól, és rettegtem tőle, hogy elválasztanak minket egymástól.

Jungkook is ezen rágódhatott, miközben megpróbált egy olyan pozíciót találni, amiben kényelmesen ülhet, de végül a fejét az ölembe hajtotta, és félig feküdt a hátsó ülésen. A tincseit simogattam, hogy megnyugtassam nem csak őt, de magamat is. Úgy utáltam, hogy mindig ez van. Végre jól megvagyunk, egy hullámhosszra kerülünk, és ilyenkor a környezet rendszerszerűen elbassza a boldogságunkat.

A hiénák szerencsére nem tudták meg, hol szállt meg a BTS, de a recepcióra szerelt tévéből láttam, hogy a próbaterem meg a főépület már ostrom alatt áll, nem irigyeltem az ott dolgozókat. Nagyon hamar reagálnunk kellett a pletykára, hogy elkerüljük a spekulációkat és ez a botrány ne menjen rá a comebackre. Hihetetlenül szégyelltem magam, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe kevertük a bandatagokat, ha utáltak minket, teljes szívemből megértettem.

A megbeszélés a hyungok szobájában történt. Ahol korábban szabályt szegtünk, és olyan jól szórakoztunk, most feszültségtől terhes levegő uralkodott, mindenki idegesen várt ránk, és amint beléptünk, a menedzser azonnal talpra ugrott.

– Gratulálok nektek, ügyesek vagytok! – tárta szét a karját, és amikor mellé érkeztünk, mind a kettőnket lelökött a kanapéra. Jungkook elég rosszul viselte ezt, grimaszba torzult a szép arca, majd a dereka mögé tett pár díszpárnát, és elhelyezkedett a kanapén. Sajnos ettől úgy tűnt, mintha pöffeszkedne, és egyáltalán nem sajnálná a kialakult helyzetet, ami csak olaj volt a menedzser tüzére. – Legalább sajnáld, te elkényeztetett, idióta kölyök!

– Én sajnálom, hyungnim – mondta teljesen őszintén Jungkook, de nehéz volt elhinni neki.

– Melyik hülye ötlete volt ez? Halljam! Valljatok!

Egyszerre szólaltunk meg, így nem lehetett kideríteni, kitől származott a terv. Ha engem vesznek elő, Jungkook aggódni kezd és magát hibáztatja, ha rá hárul minden felelősség, összeroppan a nyomás alatt. Sokkal jobb volt, ha együtt szenvedtünk, akkor erőt adhattunk a másiknak.

– Látom, nagyon összetartotok, de nem lesz ez így többé. Nemsokára kész a dorm, szerencsére külön szobában vagytok és abban is maradtok. A tagok majd odafigyelnek rá, hogy a munkára koncentráljatok. Egyszer és mindenkorra pontot teszünk ennek a beteges viszonynak a végére.

– Kapcsolatban vagyunk, nem viszonyban. Több mint három éve – javította ki Jungkook ingerülten.

– Nem érdekel, hogy mióta kurogatjátok egymást – rivallt rá a hyungnim. – Ezennel vége van.

– Nekem nem mondja meg senki, hogy kit szerethetek! – vágott vissza Jungkook. Biztos voltam benne, hogyha képes lenne rá, fel is pattanna.

Akkora pofont kapott, hogy az nekem fájt, de Jin arca is megrándult a csattanás éles hangjától. Jungkook összeszorított foggal és könnyes tekintettel nézett fel a menedzserre, hihetetlenül dühösek, megalázottnak és kétségbeesettnek tűnt az ábrázata.

– Pedig megmondom, vagy repülsz a bandából, és ezúttal nincs második esély.

Ez eléggé betalált Jungkooknál, leszegte a fejét, és nem ellenkezett többé. Nem féltem attól, hogy ilyen könnyen túladna rajtam, egyszerűen csak felismerte, hogyha visszabeszélünk, azzal nem javítunk a helyzeten. Engedelmesen követni kellett az utasításokat, amíg jobbra nem fordult a sorsunk.

A bejelentés a twitteren történt, nem álltunk kamerák elé, nem tartottunk sajtótájékoztatót, nem szabadott túl nagy feneket keríteni a dolognak, a munkákkal kellett foglalkozni, nem a pletykákkal. Elnézést kértünk a rajongóktól, hogy kellemetlenséget okoztunk, és elmondtuk, hogy felnőttek vagyunk, felnőtt vágyakkal. Az, hogy egyedül voltunk ott, vagy mással, az a magánügyünk, amit mindenki tartson tiszteletben. Igazából, ennél jobbat nem lehetett kitalálni. Ha hazudunk és lebukunk, azzal magunk alatt vágjuk a fát, ha beismerjük, hogy egy párt alkotunk, akkor a BTS-t húzzák le a WC-n. Nem szabadott belekeverni ebbe a tagokat, a mi sarunk nem az ő bűnük.

Folyton szemmel tartottam Jungkookot, nehogy kiakadjon, nem mertem egyedül hagyni, de arra is figyelnem kellett, hogy ne telepedjek rá túlzottan. A vihar elültéig a motel rabjai lettünk, átbeszéltük a fanmeeting játékait, gyakoroltuk az éneklést, a táncpróbákon Jungkook figyelt és memorizálta a mozdulatokat.

A fansignon az asztal két legtávolabbi pontjára ültettek minket, és az egészet azzal kezdtük, hogy elmondtuk, nagyon sajnáljuk, hogy aggodalmat okoztunk, de azzal az üggyel kapcsolatban nem kívánunk többet mondani.

Rettegtem. Konkrétan rettegtem, amikor elkezdtek jönni a rajongók, a szívem a torkomban dobogott, és remegett a lábam, amikor a lányok szemébe néztem. Nem akartam, hogy utáljanak, hogy megvessenek, hogy undorodjanak tőlem, de még kevésbé akartam, hogy ezt Jungkook kapja. A kezdés előtt bevett egy adag nyugtatót, mert annyira remegett, és olyan sápadt volt, hogy azt hittük, képtelen lesz kimenni a színpadra. Annyira szerettem volna mellette lenni, még ha nem is érek hozzá, csak hogy tudja, számíthat rám. Szerencsére Yoongi mellé ültették, benne bíztam, talán Jungkook is biztonságban érezte magát vele.

Ahogy haladtak a súlyos percek, úgy engedtünk fel mindketten, és megpróbáltuk befogadni azt a sok szeretetet, amit a fanok adtak nekünk. Amennyit láttam belőle, Jungkook is nagyon élvezte, kedvesen mosolygott, belement a hülyéskedésbe, és ahhoz képest, hogy a nyugtatók az embereket lelassítják, nem tűnt se fáradtnak, se tompának, reméltem, ez a fansign után sem lesz máshogy.

A menedzser nagyon komolyan gondolta, hogy el vagyunk különítve, még a kisbuszban sem ülhettünk egymás mellé. Nagyon szerettem volna beszélni Jungkookkal, vagy csak megkérdezni, hogyan érzi magát, így, tehetetlenül hihetetlenül feszültnek és magányosnak éreztem magam. Ráadásul még a hülye mobil is nyomta a…

Sunyi mosolyra húzódott a szám, és befordultam az ablak felé, mintha aludnék, de közben a telefonomat halásztam ki a nadrágból, és írtam Jungkooknak egy üzenetet.

V: Minden oké, nyuszi? Hiányzol.

Túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy halljam, pityeg-e a készüléke, úgyhogy csak vártam, és vártam, remélve, hogy Jungkook veszi a lapot, és legalább így kommunikálhatunk. Lehet, hogy a tiltás miatt, de még jobban vágytam rá, szinte megvesztem a visszatartott érzésektől.

Muszi : Ne aggódj, megvagyok. Te is hiányzol. Állítsd vissza a nevem JK-re! :*

Úgy tettem, ahogy kérte, bár nekem nagyon tetszett a Muszi megszólítás és tíz percig kerestem a hülye répa emojit a telefonomon, de ha Jungkook JK akart lenni, ennyit megtehettem érte.

V: Örülsz?

JK: Jobban örülnék, ha mellettem lehetnél. Yoongi hyung azt mondta, hogy helyet kell velem cserélnie valakinek, hogy ne legyünk egy szobában. Fasz ki van!

V: Most büntiben vagyunk, egy ideig meg kell húznunk magunkat.

JK: 8===D

Ezen majdnem hangosan felnevettem. Vizuális típusként azonnal megláttam a lelki szemeim előtt lekódolt testrészét, és úgy utáltam, hogy a valóságban még egy jó ideig nem találkozhatok vele. Nem elég, hogy el voltunk tiltva egymástól, de ez valószínűleg hosszú-hosszú ideig fog tartani, és még csak csalni sem lehet, hogy egyszerre megyünk ki WC-re, meg véletlenül beragadunk a liftbe.

V: :P Szívesen megtenném, de nem lehet. Kénytelen leszel magad orvosolni a problémát…

JK: -.- Szivi, arra gondoltam, hogy kapják be!

V: Tudom. -.- Csak szívesen megtenném én is.

JK: Most telefonszexelni akarsz? A hangoddal jobb lenne, mint írásban.

Ez nem is volt rossz ötlet. Simán bejátszhattuk, hogy az egyikünk kimegy éjjel a mosdóba, a másik meg hallgatja fülhallgatóval az ágyban. Jungkook egy zseni volt.

JK: Figyelj, bébi, mit csináltam!

@
l\    
l/''''''@

l_     /\

Jungkook nem volt normális. Meddig tarthatott ezt jelekkel kitalálni? Nekem biztosan nem ment volna. Annyira hozzászoktam már a beépített emoticonokhoz, hogy az ilyen régi, karakteres megoldásra már nem is emlékeztem.

V: Honnan tudsz te ilyeneket?

JK: A Google a barátod.

V: Kicsit olyan, mintha a lenti homlokából jönne ki a dákesz.

JK: -.-*

JK: Így jobb? Ceruzafaszú lett.

@
l\    
l/----@

l_     /\

Most már nem bírtam, hangosan felnevettem, és a kabátomnak nyomtam a telefont, hogy a többiek ne láthassák. Nem volt furcsa tőlem, hogy csak úgy a semmiből elkezdek nevetni, úgyhogy fel sem vették, mindenki tovább foglalkozott a saját dolgával.

V: Nagyon hülye vagy.

JK: :*

V: :*

Ezt még párszor megismételtük, de sajnos csak virtuálisan smárolhattunk. Már alig vártam, hogy este megkapja tőlem a forró hívását, úgyis azt írta, hogy szeretné hallani a hangom. Kicsit zavarba ejtett, hogy mire készülök, de érte simán megtettem. A zsaruszobában úgyis átléptünk minden megmaradt gátláson, ennél erkölcstelenebbek már úgysem lehettünk volna. Meg, hiányzott is ez a kapcsolatunkból. Az elmúlt három évben azért működött jól minden, mert barátok maradtunk annak ellenére is, hogy egy párt alkottunk. Szerettem volna visszahozni ezt, hátha akkor Jungkook aggályai is eltűnnek, és megnyugszik. Tudom, hogy barátként elfogad engem, idősebbként tisztel kicsit, egyszer talán eljutunk odáig is, hogy a kapcsolatunkban egyenrangúak legyünk. Nem akarok az alárendeltje lenni, és azt sem akarom, hogy ő így érezze magát.

Elvileg tizenegyedikén visszaköltözhettünk a dormba, ami azt jelentette, hogy kevesebb, mint egy hónap alatt átalakították az egészet, ami nem kis meló. Sajnáltam szegény munkásokat, éjjel-nappal dolgozhattak, hogy nekünk jó legyen, nagyon reméltem, hogy a cég rendesen kifizeti őket. Alig vártam, hogy megkapjam az új szobámat, és tiltás ide vagy oda, az ágyat, amit reggel megrendeltem, Jungkookkal szándékoztam felavatni.

Rap Monster került a motelben Kook helyére, ami nem csak azért szörnyű, mert eltüntették mellőlem a plüssnyuszimat, hanem azért is, mert így közvetlen közelről hallhattam Ramo horkolását. Igaz, hogy ez még jól jöhetett, ha esetleg Jungkook hívott egy kis távközléses szex ügyében.

A vacsorát nagyon gyorsan bevágtuk, másnap maradt még egy fansign és este felléptünk az Inkigayóban, jól kellett kinéznünk, álmos szemek és lomha mozgás a közelünkbe sem jöhetett.

– Jó éjszakát! – harsogtam a többieknek, majd befordultam a fal felé, és a takaró alatt írtam Jungkooknak egy üzenetet. „Nemsokára felhívlak. Tegyél be fülhallgatót, és legyél takaró alatt. :*” - ez állt benne.

Kellett várni egy jó tíz percet, hogy mindenki rákészüljön az alvásra, de amikor kiosontam, J-hope így is megfedett.

– Taehyung, nincs átmászkálás Jungkookhoz. Mi is bajban leszünk, ha elcseszitek.

– Csak WC-re megyek, hyung – nyugtattam meg. Úgyse mehettem volna át, ott is trónolt két kopó, még ha Yoongi a mi oldalunkon is állt. Ő sem akarta megütni a bokáját, ez teljesen érthető volt.

Nagyon reméltem, hogy nem fogunk lebukni, és őszintén, fogalmam sem volt róla, mit kellene tennem. Nagyon bátran elhatároztam, hogy szextelefonálok Jungkookkal, de amikor a klotyón ülve a kezembe vettem a mobilt, kicsit elbizonytalanodtam. Mit kellene mondanom neki? Játsszak el egy másik szerepet, vagy csak mondjam neki, hogyan elégítse ki magát? Azt úgyis tudja, nem kellenek hozzá instrukciók.

Teljesen tanácstalan voltam, ráadásul úgy terveztem, hogy magamon is könnyítek, de a mosdóban nagyon hideg volt, hiába bújtam köntösbe, a lábam akkor is fázott, arra meg nem is mertem gondolni, a felhevült tagomnak milyen lesz, ha a jéghideg ujjaimmal odanyúlok.

A telefonom rezgése ébresztett rá arra, hogy megváratok valakit, és jó lenne, ha megkeresném a tökeimet.

JK: Na???!!! Nem hívsz???

Jungkook kicsit türelmetlennek tűnt, szegény, a mindjáratot biztosan nem úgy gondolta, hogy negyed óráig váratom.

– Hallasz, Jungkookie?

Egy halk morgás volt a válasz, persze, Jungkook nem beszélhetett, különben lebukik. Ettől még hülyébbnek éreztem magam. Egy oda-vissza flörtölésben hamar megtaláltam a hangom, de így, hogy csak én beszélek, minden felelősség rám hárult.

– Nagyon felizgattál ma a kocsiban – búgtam neki, és megnyaltam a számat. Reméltem, hogy hallja. – Arra gondoltam, csinálhatnánk együtt az önkielégítést. Mit szólsz hozzá?

Újabb morgás, ezúttal kicsit kedvesebb, düh helyett sürgetés volt benne, de még mindig tanácstalannak éreztem magam.

– Bébi, bocsi, ha béna leszek. Még sosem csináltam ilyet. Fogalmam sincs, mit mondjak.

– Akármit – suttogott vissza Jungkook. Nem akartam kockáztatni, hogy lebukjunk, így csendre intettem.

– Pszt! Te ne beszélj! Csak hallgasd a hangom, és lazulj el! – Mély lélegzetet vettem, a lazulás nekem sem ártott volna, olyan görcsösen tartottam a telefont a kezemben, hogy az ujjbegyeim elfehéredtek. – Azt akarom, hogy amíg beszélek hozzád, izgasd magad! Először simítsd végig az ajakadon. Úgy szeretnélek megcsókolni.

Rájöttem, hogyha becsukom a szemem, könnyebben magam elé tudom képzelni Jungkookot, és a képzeletemben úgy irányíthatom a kezét, ahogy csak akarom.

– Most lassan le az álladra, és ahogy halad a kezed, lassan, óvatosan érintsd meg a füled a mutatóujjaddal. Érzed? Ott szoktalak nyalogatni, mielőtt a fogaim közé veszem, és gyengéden beleharapok.

Jungkookból kibújt az első élvezetes sóhaj, és már csak ennyitől végigfutott bennem a jóleső borzongás. Úgy tűnt, menni fog ez, főleg ha elérem, hogy még többször csinálja.

– Húzd végig a tenyeredet a mellkasodon. Olyan szép izmos lettél, imádom a fehér, selymes bőrödet. Érzed, ahogy végignyalok a hasadon?

– Ühüm… – nyöszörögte.

– Vezesd a kezed a nadrágodba! Először csak fogd a markodba, én is érzem, ahogy duzzad a kezemben. Simogasd le és fel, le és fel, le és fel – sóhajtottam bele a mobilba, és újra megnyaltam a kiszáradt ajkaimat. – A számba akarlak venni. Körbenyalogatni, ráfújni a makkodra, lassan a rózsaszín, húsos ajkam közé venni, és mélyre, nagyon mélyre engedni.

Annyira kimelegedtem, hogy már nem is éreztem a csempe hűvösségét, égetett az ágyékom, és minél többször ismételtem meg azt a mozgást, amit Jungkooknak ajánlottam, annál hevesebben vert a szívem.

– Érzem, ahogy kitöltöd a számat. Csússz egészen a torkomig! Ahh, Jungkook! Akarlak – nyögtem fel, és az alsóajkamba haraptam. Nem lett volna rossz ötlet a számba venni az ujjaimat, és úgy cuppogni, de mindkét kezem foglalt volt. Az egyikkel a telefont fogtam, a másikkal a merevedésemet masszíroztam. Ki mondta, hogy könnyű a phonesex?

– Olyan jó! Még, még! – Gyorsult a tempó, a zajokból ítélve nála is, a sóhajai megszaporodtak, és amint átalakultak nyögésekké, tudtam, hogy már nem kell beszélnem.

Egyikünknek sem kellettek szavak, bőven elég volt, hogy hallottuk a másik hangját, a vágyakozás dallamait. Amikor Jungkook halkan felsikkantott, megrándult a testem, aztán forró, ragacsos folyadék fedte be az ujjaimat.

– Ez isteni volt – lihegtem a mikrofonba, Jungkook pedig bontotta a vonalat.

Mind a kettőnknek össze kellett szednie magát, ráadásul ragadtam nem csak az élvezettől, de az izzadságtól is, úgyhogy miután a WC-papírral letakarítottam magam, visszacsoszogtam a szobába, és elmentem tusolni. A telefonomat szigorúan a szennyes tetejére tettem, nehogy odakint valaki beleolvasson, így mindig láttam, amikor új üzenet érkezett. Jungkook rátenyerelhetett a csókos smile-ra, mert küldött vagy hatvanat. Édes. Én is nagyon szerettem. Hiába a tiltás, hiába a szabályok, nem fértünk a bőrünkbe. Még mindig úgy vágyakoztam utána, mint a kezdetekkor. Pedig még nem bocsátottam meg neki teljesen. Tartozott egy beszélgetéssel.

Bang Sihyuk:

Nem indult jól a reggelem, arra kelni, hogy Jungkook és Taehyung kapcsolata fent van a világhálón, eléggé megtámadhatatlan bizonyítékkal, mindenkit megviselt volna. Nagyon sok baj volt ezzel a kettővel, de ezúttal túllőttek a célon. Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Hogy gondolhatták, hogy ez nem fog kiderülni? Csak azért, mert az ARMY-k eddig még nem másztak bele a magánéletükbe, az nem jelentette azt, hogy ne akadna itt-ott pár lelkes fanatikus, aki nagyon szívesen követi őket. Nem érkezett a céghez zsaroló üzenet, nem is láttak senkit a motel környékén, úgyhogy csak egy stalkerről lehetett szó. A köznyelvben a sasaenget és a stalkert szinonimaként használták, de mi, itt a cégnél két különböző rajongók értettük alatta. A stalkerek voltak azok, akik követték a fiúkat, tudni akarnák mikor, kivel és hová mennek, de nem bántották őket. A sasaengek a rosszabbak, azok az őrült rajongók, akik veszélyt jelentenek a tagok személyiségi jogaira és rosszabb esetben az életükre is.

– Sangbin, sikerült kideríteni, honnan kapta a weblap az infót? – kérdeztem a fiúk menedzserét. Szerencsétlen flótás, jól megjárta a gyerekekkel, ő kapta a legtöbb sarat a nyakába, még ha nem is voltam túl szigorú főnök.

– Még nem, de dolgozunk az ügyön. Jelenleg elkülönítettem egymástól a fiúkat, holnap se ülhetnek egymás mellé a fansign-on.

– Jó, de ne legyen túl egyértelmű, mert gyanút fognak a rajongók. Lassan kell eloszlatni a felhőket.

– Igen, uram, de mi történik, ha megint csinálnak valamit? Egy botránnyal még elbírunk, de a következő már halállövés a fejbe. Nem folytathatják ezt tovább.

Ezzel én is tisztában voltam. Szerették egymást, elég volt csak rájuk pillantani, én is láttam a szemükben a csillogást, amikor egymásra néztek, de ez itt egy cég volt, üzleti érdekekkel, nekik a munkahelyük és az a közeg, ahol valóra válthatják az álmukat. Mindegy, hogy én személy szerint elfogadtam-e ezt, vagy sem, a rajongók rendelkeztek a sorsunk felöl, akik szerelmi kérdésekben nagyon szigorúak voltak. Egyszer felrebbent a hír, hogy Jungkook titokban randizik egy másik cég gyakornokával, és aznap több képet kaptunk összevágott csuklókról, mondván, hogy Jungkook legyen boldog a csajával.

– Fésüljétek át a telefonokat, hátha ráakaszkodott egy kullancs a fiókjukra. Előtte ne szólj a fiúknak, nem árt, ha megtudjuk a titkaikat. Mi van azzal a lánnyal, akivel Jungkook beszélgetett?

– Tiszta.

– Jó. Úgy látom, hogy Jungkook könnyebben hajlik a hetero kapcsolat felé, őt célozzuk meg. Indítani fogunk egy „Teljes nap a BTS-sel” játékot, és azt akarom, hogy úgy hozzátok ki az eredményt, hogy ez a lány nyerje meg. Megkavarjuk kicsit a viszonyokat, ha okosan csináljuk, Jungkook magától simul bele egy elfogadott kapcsolatba.

Utáltam magam ezért. Nem az én stílusom volt ez a hátulról közelítős, aljas, undorító fellépés, de én voltam ennek a cégnek a vezetője és azok a fiúk bíztak bennem és a kezembe adták a sorsukat. Ismertem mindet fiatal koruk óta, ismertem a nehézségeiket, a könnyeiket, a verejtéküket, a hálás, boldog szemeiket, a tehetségüket. Ha Taehyungék tényleg szerették egymást, ott lehettek egymásnak, mint barátok, és ha egyszer kiöregednek, vagy abba akarják hagyni ezt az életet, akkor még újrakezdhetik. Legalább is ezt mondtam magamnak, hogy enyhítsek a bűntudatomon. Egy igazgatónak nehéz döntéseket is kellett hoznia, és kész voltam rá, hogy megtegyem a BTS-ért. Csak reménykedhettem benne, hogy egyszer megbocsátanak érte.