Agust Dreams - 2. fejezet: Mert felvet a lé

Yoongi:

Álmosan, fájó kézzel ébredtem reggel hétkor. A megszokott rutin miatt nem tudtam többet aludni, így feltettem főni a vizet, és kiöntöttem az instant kávét a csésze aljára. Mindig felesbe ittam a kávét, hogy spóroljak a tejjel, de simán vízzel nem bírtam legurítani a torkomon. Lehet, hogy finnyáskodó voltam ezen a téren, de legalább a fekete szíverősítőt viszonylag élvezni akartam.

Mivel a sérülésem miatt a reggeli meló elúszott, csak délután négykor kellett munkába mennem, addig bőven volt időm magamra. Ráérős mozdulatokkal beágyaztam, széthúztam kissé a függönyt, és kivettem a zacskóból a ruháimat, hogy visszategyem a szekrénybe, amikor valami kiesett a farmerom zsebéből. Először nem is hittem a szememnek, de miután felvettem a hengert, és jobban szemügyre vettem, minden világossá vált. A vékonyka szalagon a következő üzenet húzódott: „Köszönöm, hogy segítettél”. Junghwa valószínűleg a fürdőben készítette nekem a kis meglepetést, és a filctolla alig fogta be a cérnaszálakat, néhol megtörtek a jelei.

Összeszámoltam a pénzt, majd újra összeszámoltam, és végigcsináltam a folyamatot még egyszer, de megint ugyannyi jött ki. Ebből az összegből nem csak, hogy fedezhettem az elmaradásomat a lakbért illetően, de még félre is tehettem egy kicsit az új számítógépre. Ezek után már nem csak etikai értelemben érte meg kisegítenem Junghwát a bajból.

Fütyörészve mentem le a házvezetőhöz. A néni mogorván fogadott, az arcára volt írva, hogy már várja, mikor állok elő egy új kifogással. Csalódnia kellett.

– Csókolom, meghoztam az elmaradást – mosolyogtam rá szívből jövően, és a markába nyomtam az összeget. – Tessék csak átszámolni.

Az öreglány nem hitt a szemének, és az utolsó érméig leellenőrzött mindent. Az összes stimmelt, egy rossz szava sem lehetett, és hála az égnek nem firtatta, honnan szereztem a zsét. Nem úgy, mint az idegesítő alsószomszédom, aki megszállottan utált engem. Már alig várta, hogy kicsapjanak a házból, és a markát dörzsölve támasztotta a falat a lift mellett.

– Hello, Yoongi. Na, mikor kell pakolnod? – kérdezte örömittasan. Direkt húztam egy kicsit az agyát.

– Hova? Nem terveztem, hogy nyaralni mennék.

– Ne mondd, hogy megint bevette a mesédet! – túrta össze a haját dühében. – Nem fogod tudni a végtelenségig kijátszani a jó indulatát. Egyszer vége lesz ennek! Megértetted?

– Hékás! Elég! – emeltem fel a kezeimet, hogy belé fojtsam a szót. – Semmi meséről nem volt szó, nem tudom, miről beszélsz. Kifizettem az elmaradást, sőt, még az jövő havit is befizettem. Ennél jobb bérlő nem is lehetnék.

Ezt aztán már végképp nem tudta hova tenni. Vádaskodni kezdett, hogy biztosan illegális úton szereztem ekkora összeget, és fenyegetőzött, hogy fel fog jelenteni, de addigra már faképnél hagytam. Az ilyen idiótákkal nem érte meg veszekedni.

Úgy éreztem magam, mint egy nyugdíjas, aki végre kinyújtóztathatja megfáradt izmait. Persze, ez a hirtelen befolyt összeg nem jelentette azt, hogy délután nem kell elmennem dolgozni, de annyira jó érzés volt pénzhez jutni. Este nem azért kellett már lemennem a Rapbarlangba, hogy kölcsönkérjek Hosoektól, hanem azért, hogy bulizzak egy jót.

Nem mertem túl sok lét magammal vinni az utcára, nehogy ész nélkül költekezni kezdjek, csak éppen annyi volt nálam, ami elég egy üdítőre, meg egy doboz cigire. Estére muszáj volt vennem egyet, mert tutira fogy majd a buliban, és ha van nálam, akkor udvariasan elháríthatom a füves próbálkozásokat. Én már a füstjüktől is kellően beálltam, nem kellett még ennél is több kábultság.

Céltalanul lézengtem az utcán, és valahogy az előző esti sikátorba kerültem. Nem volt okos döntés arrafelé kóvályogni, nehogy rám ismerjenek a támadók, de ösztönösen kutattam valami otthagyott érték után. Találtam rágógumit, eldobott óvszert, és némi aprópénzt, de semmi olyat, ami Junghwáé lett volna.

– Hé, te! Nem ezt keresed? – szólított meg durván egy fekete rongykupac. Amikor jobban a rések közé néztem, rájöttem, hogy egy ember fekszik a kuka mellett. Annyira mozdulatlan volt, hogy azt hittem, csak egy adag kidobott ruhászsák. Jól álcázta magát.

– Tessék? – kérdeztem vissza.

– Ez kell nem? A barátnődé, ha jól sejtem – lengetett meg egy fehér irattartót.

– Igen. Köszönöm – nyúltam érte, de amikor elérték volna az ujjaim, elrántotta.

– Na-na! Nem lesz ez ám ingyen! Adj cserébe valamit!

A bontatlan cigimbe került visszakapni az iratokat, de bőven megérte. Otthon volt elég pénzem ahhoz, hogy vegyek még egyet. Annyira azért nem vitték fel a dohány árát, hogy emiatt aggódnom kelljen. Az irattartóval viszont okot találtam arra, hogy újra lássam Junghwát.

Emlékeztem az útra, jót tett, hogy este egyedül kellett hazamennem, a buszozáshoz pedig már hozzászoktam. A ház is rémlett nagyjából, bár azon a környéken nem egy kacsalábon forgó palota húzódott. Csak ámultam és bámultam a fényűző épületeket, és majdnem elmentem az ominózus ház mellett, annyira rácsodálkoztam a szomszédokra.

A postaládán hatalmas betűkkel virított, hogy nem kérnek szórólapokat, és a rés is nagyon szűk volt, éppen csak a számlák és a levelek fértek be. Nem voltam biztos benne, hogy ott tudom hagyni az irattartót, becsöngetni viszont nem akartam. Biztosan nem tudtam volna még egyszer verekedés nélkül kiállni, hogy ingyenélő semmirekellőnek hívjon az a felfuvalkodott üzletember.

Már éppen feladtam volna a próbálkozást, amikor egy ismerős női hang a nevemen szólított.

– Yoongi? – hallatszott az óvatos kérdés.

Junghwa ezerszer jobban festett, mint előző este. A haját magas lófarokba fogta, a szemeit festék tette kifejezőbbé, és a ruhája is igen csinos volt. Meg sem látszott rajta, hogy milyen traumákon esett át.

– Hello – villantottam rá egy félmosolyt. Nyilvánvalóan el akartam csábítani. – Visszamentem, de csak ezt találtam. A többi cuccodat magukkal vihették – nyújtottam át az apró tárgyat. Junghwa arcán őszinte öröm játszott.

– Jaj, nagyon szépen köszönöm! Rengeteg időt spóroltál meg nekem. Bele sem merek gondolni, mennyit ültem volna az okmányirodában.

– Ugyan! – legyintettem. – Inkább én tartozom hálával. A pénz… Köszönöm. Nagyon jól jött.

Nem volt kenyerem az álszentesség, ha valami kellett, akkor szóltam, ha valamiért hálás lehettem, azt megköszöntem. Nem volt ciki beismerni, hogy szegény vagyok, és kb az életemet mentette meg ezzel az összeggel. Legyünk reálisak, két hét alatt nem tudtam volna kifizetni az elmaradt lakbért úgy, hogy teljesen le voltam égve.

– Szívesen. Féltem, hogy megsértelek vele, ha direktbe adom oda…

– Nem szoktam megsértődni, ha udvariasan pénz kapok – nyomtam meg az udvariasan szót, erősen utalva az apja szemétségére. Nem bírtam lenyelni ezt a békát.

– Bocsánat az apamért.

– Senki se tehet az apjáról – húztam el a számat.

Az apám jó ember volt. Igazi, vidéki férfi, aki kemény, egyenes és sosem alázza meg magát. Nagyon keményen fogott, amit akkor szívből gyűlöltem, amikor lent laktam velük, de azóta rájöttem, ha nem nevelt volna rá az életre, megsemmisültem volna Seoulban. A küzdés, a rengeteg meló, az ételek beosztása mind olyan feladat volt, amibe egy elkényeztetett gyerek könnyen belebukhatott.

– Figyelj… – kezdte Junghwa. Alig láthatóan az ajkába harapott, ami nem csak hihetetlenül szexi volt, de nagyon aranyos is. – Nincs kedved meginni velem egy kávét? Ismerek egy jó helyet.

– Nagyon szívesen.

Rohadtul kellett nekem ez a nő. Volt benne valami, ami csak úgy vonzott magához. Szinte sosem éreztem még ekkora vonzódást senki iránt. Előfordult, hogy a partik hevében megkívántam valakit, vagy a tekintetem ott ragadt egy-egy csinos fenéken, de ez a bizsergés, a késztetés, hogy átfogjam a derekát, és magamhoz rántsam egy forró, szenvedélyes csókra, új volt.

Az utat csendben tettük meg, nem tudtam, mit mondhatnék neki. Nem akartam túlságosan ráakaszkodni, egy nőnek sosem szabadott elárulni, hogy vonzódsz hozzá, kivéve, ha nyíltan ágyba kéred. Junghwa kiállásában volt valami, ami meggátolt abban, hogy ilyen sekélyes legyek. Meg akartam fektetni? Igen, de közben a tiszteletet is meg akartam adni neki.

A hely, ahová mentünk, nem az én pénztárcámhoz igazodott. Már csak a berendezésről meg tudtam mondani, hogy megengedhetem-e magamnak, vagy sem. Fehér bőrbevonatú boxok, világos kőpadló, ami olyan fényes, mintha jég borítaná, és az asztalokat olyan tisztára törölték, hogy enni lehetett volna róluk.

– Rendelj bármit! Én fizetek – tette le a kabátját az egyik székre Junghwa.

– Ez azért már kezd egy kicsit ciki lenni – morogtam, és ledobtam magam a székre. Minden egy kész vagyonba került, és nem akartam lehúzni a pénzangyalomat. – Elég lesz egy sima expresszó.

– Biztos? – kérdezte óvatosan Junghwa, majd miután bólintottam, intett a pincérnek. Ő egy karamellás latte-t kért.

Amíg a kávénk megérkezett, körbenéztem. A vendégsereg mind környékbeli lehetett, a diákokon elit egyenruha díszelgett, az idősebb hölgyek a kirakatból vásároltak, a fiatal fiúkon a legmenőbb cuccok sorakoztak. Nagyon kilógtam ebből a környezetből. A szőrmés kapucnimmal, a kopott farmerommal és a szőkére festett, csapzott frizurámmal biztosan kiakasztottam pár kényes divatgurut.

– És Yoongi, te már befejezted a sulit? – kérdezte Junghwa. Nem szerettem túl sokat beszélni a sulis éveimről, de kezdetnek ez is megtette.

– Ja. Körülbelül egy éve. Azóta melózom.

– Akkor idősebb vagy nálam, oppa.

Kellemes elégedettség söpört végig rajtam. Imádtam ezt a szót, és Junghwa szájából igazán jól hangzott. Sok múlott a hanglejtésen. A szórakozóhelyek pillangói nyávogták az oppát, a kollégáim megvetéssel ejtették ki, mintha arra utalnának, ha már idősebb vagyok, vállaljak felelőséget az életemért, az általános iskolás kislányok, akik a nyomomban jártak a könyvesboltban, fanatikus rajongással ejtették ki a szájukon. Elképzeltem, hogyan súghatná Junghwa az ágyban… Gyorsan megráztam a fejem. Borzasztóan ki lehettem éhezve, ha ennyi perverzségre gondoltam.

– Szóval te még sulizol – tereltem vissza a gondolataimat az eredeti témára.

– Ez az utolsó évem. Utána egyetemre szeretnék menni.

Az egyetem nekem nem játszott. Nem voltak elég jó eredményeim, és nem is akartam tovább rohadni a padban. Az iskolás haverjaimmal nem tartottam a kapcsolatot, mind élték a maguk életét, levelezni nem volt kedvem, facebookon meg fent sem voltam. A telefon még játszhatott volna, de azon az itteni haverjaimmal is max csak sms-eztünk néha, hogy mikor lesz buli, vagy ki tud kölcsönadni.

– Gondolom, te iskolás korodban is menő voltál – utalt burkoltan Junghwa arra, hogy most minek tart.

Hízelgett. Kimondottan hízelgett ezzel, bár a valóságtól nagyon messze állt a kijelentése. A suliban egyáltalán nem voltam menő. Kosaraztam, lógtam a srácokkal, és nagy volt a pofám, de nem voltam menő. Nem festettem a hajam, nem öltöztem stílusosan, és nem kedveltek a lányok sem.

– Miért, most az vagyok? – ütöttem le Junghwa labdáját, elterelve a témát az iskolai előéletemről.

– Hát… igen – tekerte meg a haja alját, és lesütötte a tekintetét. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, de mielőtt még hozzáérhettem volna a hosszú ujjaihoz, megérkezett a pincér az italokkal. Tudta ám, hogy mikor kell időzíteni, a hülye gyökér!

Nem értettem, miért tartott vonzónak Junghwa. A cuccaimat a turiból szereztem, és bár igaz, hogy odafigyeltem arra, hogy ez ne tűnhessen fel, neki észre kellett volna vennie, hogy nem a menő márkákból válogatok. Vagy a határozottságom fogta meg? Az, hogy ki mertem mondani, amit gondoltam?

Ezeken morfondíroztam, amikor megérkezett egy nagyobb csapat a kávézóba. Azonnal magukra vonták a figyelmet a hangoskodásukkal, de egyáltalán nem voltak olyan huligánok, mint a baráti társaságom, inkább csak azok a tipikus sportoló taplók. A főbika az asztalunk felé igyekezett, és a csontjaimban éreztem, hogy belénk fog kötni. Látszott a testbeszédén, hogy konfrontálódni akar. Kidüllesztette a mellkasát, és úgy mozgatta a vállát, mintha valamilyen különleges küldetése lenne végtelenjeleket rajzolni a levegőbe. Nem volt túl magas, de az iskolai egyenruhája alatt csak úgy dagadtak az izmai.

– Jaj, ne! – nyögött fel Junghwa, és a homlokához kapott, mintha fejfájása lenne. Nekem első ránézésre se volt szimpatikus a gyerek, de úgy tűnt, ő tapasztalatból utálta.

– Junghwie – dalolta a srác, és puszit nyomott a velem szemben ülő arcára. Ez a srácok nyelvén azt jelentette: „Ő az én csajom, húzzál innen!”. A kis gyökér! Azt hitte, hogy ennyi elég ellenem? Főleg úgy, hogy Junghwa arcán minden látszott, csak vonzalom nem. – Mit keresel itt, drágám? Nem zongoraórán kellene lenned? Apukád mérges lesz, ha megtudja, hogy… – kezdte, aztán hirtelen felém fordult, és megvetően végig nézett rajtam. Annyira szar színész volt. Minden mozdulata megtervezett volt, direkt akarta kikerekíteni rám a sztorit. – Ez meg kicsoda? Zaklat téged?

– Szerintem inkább te zaklatod, nyomorék. Szegény mindjárt elhányja magát. Engedd már el!

Nagyon meglepett, amikor a srác a ruhámnál fogva felrántott a székről. Azt hittem, csak a szája nagy, de úgy tűnt, cselekedni is tudott, ha kellett. Ez nem volt túl előnyös az én helyzetemben, ugyanis alacsonyabb és gyengébb is voltam nála. Meg kellett gondolnom, mit teszek. Nem akartam, hogy beverje a képem.

– Dogjun, engedd el! Yoongi a… az egyik ismerősöm – kapaszkodott bele az izompacsirta karjába Junghwa.

– Ismerősöd? Honnan ismersz te egy ilyen alakot?

– A Rapbarlangból – válaszoltam teljes nyugodtsággal.

Dogjun arcán döbbenet futott végig, majd Junghwára kapta a tekintetét, és azonnal eleresztett. Úgy estem vissza a székre, mint egy ledobott krumpliszsák, de volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy lazán megigazítsam magamon a ruhát, mintha az egómnak meg sem kottyant volna ez a látványos vereség.

– Te tényleg odamentél? Mondtam, hogy rossz ötlet. Nem kellett volna a hülye libákkal törődnöd. Mondtam már, hogy nem kell butaságokat csinálnod azért, hogy felkeltsd az érdeklődésem.

Kezdett kavarogni a gyomrom. A srác nagyon undorítóan próbált mézes-mázas lenni, miközben valójában ledegradálta Jughwát. Úgy állította be, mint egy döntésképtelen, ostoba nőt, aki csak azért él, hogy a kiszemeltje kedvében járjon. Ezzel pedig teljesen ellentétben állt az az arckifejezés, amint Junghwa arcán láttam. Nem bírta ezt a srácot, de valamiért mégsem szólt vissza neki, és nem küldte el a jó büdös picsába ezért a lekezelő stílusért.

– Az oda való alakok negatív hatással lesznek rád. Mit akar tőled ez az utcakölyök? Rád akar sózni valamit? Vagy zsarol valamivel?

– Elmentek már a faszomba, ti gazdag köcsögök! – csattantam fel. – Miért hiszi mindenki, hogy az átlagemberek mind érdekből cselekszenek?

– Te is érdekből legyeskedsz a jövendőbelim körül, hiába adod az ártatlan. Ha nem a pénz motivál, akkor az alantas, állati ösztöneid.

– Telesírnád a párnádat, ha előbb dugnám meg, mint te, mi? – köptem oda, mire a srác megint nekem esett, de most számítottam a támadásra.

Mielőtt még beverhetett volna egyet, védekezni kezdtem, félrehajoltam az ütésből, majd kirúgtam alóla a lábát. A felfuvalkodott hólyag hatalmasat zakózott a földön, amíg én továbbra is a széken pihentem, és első ránézésre tudomást sem vettem a környezetemről. Valójában azonban tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a haverjai bármelyik pillanatban nekem eshetnek.

– Szerintem lépnünk kellene – súgtam oda Junghwának. Amint bólintott, kézen ragadtam, és a hátsó ajtó felé rohantam.

Mint egy rossz szokás, már korábban kinéztem a menekülő utat. A srácok nem jöttek utánunk azonnal, valószínűleg azon tanakodtak, először a haverjukat tákolják össze a padlóról, vagy engedély nélkül fussanak utánunk. Bezzeg az én haverjaim nem tököltek volna!

– Miért van az, hogy mi mindig menekülünk? – kérdeztem Junghwát, miközben magam után húztam. Nem ismertem a környéket, és ez elbizonytalanított. Semmi kedvem nem volt verekedni. Négykor a könyvesboltban kellett pakolnom, és ha bevert képpel érkeztem volna oda, úgy kirúgnak, mint a sicc.

– Bocsánat – lihegte Junghwa. – Bocsánat Dogjunért. Ő egy kicsit…

– Ne most! – fojtottam belé a szót. – Majd elmondod a buszon.

Az első közlekedési eszközre felugrottam, ami jött, és csak útközben néztem meg, hogy merre tartunk. Nekem ez nem volt jó választás, nem vitt el a munkahelyemre, de legalább nem tartottunk a város határa felé.

– A következő megállónál leszállunk. Én elmegyek dolgozni, te hazatalálsz innen egyedül is.

– Haza? – kérdezett vissza Junghwa szomorúan. – Azt hittem, hogy még beszélgetünk.

– El akarsz kísérni dolgozni? Akkor azt mondd, cica. Nem bírom a határozatlan lányokat. Én nem az a töketlen nyálgép vagyok a kávézóból.

Előző este Junghwa kétszer is bátran lépett fel velem szemben, és többet akartam látni ezt az oldalát. Úgy tűnt, noszogatni kellett ahhoz, hogy megtalálja a hangját. Persze, én is rájátszottam egy kicsit a vezérbika szerepemre. Valójában szerettem, ha egy lány ártatlan és gondoskodni kell róla.

– Elkísérlek a munkahelyedre – jelentette ki Junghwa komolyan. Gyorsan tanult.

Amikor leszálltunk, automatikusan a zsebemhez nyúltam, hogy rágyújtsak egy szálra, amíg várjuk a jó járatot, de ekkor eszembe jutott, hogy a csöves lenyúlta a dobozomat. Valakitől lejmolnom kellett egyet.

– Mindjárt jövök. Maradj itt – súgtam oda Junghwának, és elmentem az utca végéig.

A jó ember megtalálása létfontosságú volt, ha túl sok emberhez mentem oda, azzal a sikerességet kockáztattam. Nem szabadott, hogy azt lássák, mindenkinél bepróbálkozom, mert akkor az sem adott, aki amúgy megszánna. Leginkább középkorú, férfi társaságokhoz kellett odamenni, akik azt mondják: „Persze, haver, nem gáz!”. A nők féltek a táskájukhoz nyúlni, mert azt hitték, ki akarják őket rabolni, az idősebb férfiak pedig már túl gőgösek lettek.

Harmadik próbálkozásra sikerült a tökéletes társasághoz odacsapódnom, még tüzet is adtak. Udvariasan megköszöntem nekik a segítséget, majd visszamentem Junghwához. Szerencsére nem mászkált el semerre, ott maradt, ahol hagytam.

– Kérsz? – nyújtottam felé a füstölgő rudat, de megrázta a fejét. – Nem dohányzol?

– Csak néha a bulikban, de akkor is női cigit, és max egy-két szívást.

– Slukkot – javítottam ki. – Ha egy nő azt mondja, hogy szívás, akkor automatikusan másra gondol az ember – vigyorodtam el perverzül, és az órámra néztem. – Lassan jönnie kell a busznak.

Nem tudhattam, hogy mennyi tapasztalata van Junghwának, de teljesen elcsavartam a fejét a kiszámíthatatlanságommal. Láttam a szemében, hogy tetszik neki, hogy én nem vagyok olyan egysíkú, színpadias faszkalap, mint az a gyökér Dogjun.

Nem felejtettem el, hogy mesélni akart róla valamit, de csak akkor kérdeztem rá, amikor már a buszon ültünk. Én ültem az ablak mellett, hogy ne érezze magát annyira beszorítva, és könnyebben megnyíljon.

– Mit kezdtél el az izompacsirtáról? Valamit mondtál futás közben.

– Ja, igen… Ő nem a pasim, hiába mondta azt. Illetve… – Junghwa a hosszú, sötét hajába túrt a frusztrációtól, majd görcsösen összefűzte a hosszú ujjait. – Ez elég bonyolult. A szüleink már gyerekkorunkban eldöntötték, hogy egy pár leszünk. Tudod, üzleti érdekek… – ciccent egyet, aztán az arckifejezésemből leeshetett neki, hogy számomra ez nem evidens a párválasztásnál. – Szóval a lényeg, hogy én nem akarom őt barátomnak. Egyáltalán nem kedvelem Dogjunt.

– Ezért hívtál el kávézni? Inkább velem nyomulnál?

– Én nem akarlak kihasználni, vagy ilyesmi. Csak te… Szóval, veled olyan, mintha… Te olyan őszinte vagy. Ha azt mondod, hogy nyávogok, akkor tényleg úgy van. Ha azt mondod, hogy valaki dögöljön meg, akkor arra tényleg mérges vagy, és nem csak megjátszod magad. Az én ismeretségi körömben senki sem az, akinek mutatja magát.

Valahogy én is így képzeltem a gazdagok életét. Rengeteg álarc, amit percenként váltogatnak, attól függően, hogy éppen kivel beszélnek. Megértettem Junghwát, hogy valami másra vágyott. Valami igazibbra. Persze, az én világom se csak az őszinteségből állt. A túlélésért sokszor kamuznom kellett – például a házvezetőnek –, de ott voltak példának a rapper ellentétek is. Nem egyszer hazudtam már le a csillagokat az égből, amikor egy ellenfél kötekedni kezdett.

– Szívesen lógok veled, de azért ne élj tündérmesékben. Én sem vagyok az őszinteség mintaszobra.

– Tudom. Azzal is tisztában vagyok, hogy semmi sincs ingyen, de engem nem zavar, ha csak azért barátkozol velem.

Oké, ez egy kicsit meglepett. Nem is, inkább felidegesített. Utáltam azokat a lányokat, akik képesek voltak megalázni magukat, csak azért, mert a kihasználás is több mint a semmi. Ilyen alapon akár kiállhattak volna a sarokra is. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy kicsit helyre tegyem a kisasszony agyát, amikor hirtelen megszólalt.

– Úgysem fogom hagyni, hogy kihasználj.

Eldobtam az agyam ettől a nőtől. Jól rászedett. Elhitette, hogy könnyen kapható, és annyiszor dugom meg, ahányszor csak akarom, aztán, miután már teljesen beleringathattam volna magam a dologba, az arcomba vágta, hogy bilibe lóg a kezem. Volt ám potenciál benne, csak ki kellett valakinek hoznia belőle.

– Oké, ezt még lemeccseljük később. Inkább azt mondd meg, hogy hogyan tartsuk a kapcsolatot! – fordultam egészen felé. – A szüleid szobafogságot fognak adni, ha megtudják, hogy egy magamfajtával barátkozol.

– Van egy létra elrejtve az erkélyemen, és ha kell, kiszökök – vágta ki magát. Tényleg az őrületbe kergetett.

Mintha cicázna velem. Húzta az agyam. Ahhoz képest, hogy azt hittem, ő akadt bele az én hálómba, rendesen becsalogatott a csapdájába. Egyszerűen megvesztem érte. Szinte már láttam a lelki szemeim előtt, ahogy valami ocsmányságot súgok a fülébe, majd lassan megnyalom a fülcimpáját, a kezemet pedig a szoknyája alá vezetem…

Újra meg kellett ráznom a fejem. Basszus, már nagyon szükségem volt egy nőre.

A munkahelyemen furcsállva nézték, hogy egy ilyen jólöltözött lánnyal érkeztem, aki még ért is a könyvekhez. Amíg én pakoltam, ő folyamatosan arról beszélt, melyik könyv miről szól, és ahhoz képest, hogy nem is dolgozott ott, még egy vásárlónak is segített a választásban. Bár én úgy terveztem, hogy csak kapuig jön, egész végig ott maradt. Úgy tűnt, semmi dolga, pedig mintha rémlett volna a kávézóból, hogy az az alak említett valami különórát. Mindegy. Nem az én bajom volt, ha hiányzik valahonnan.

– Yoongi, mizu? – karolt át hirtelen valaki, és fél fülre pár percig süketté váltam. Hoseoeknak olyan vinnyogó hangja volt néha, hogy azzal háborúkat lehetett volna nyerni. – Meddig melózól?

– Hatig – mondtam, majd ledobtam magamról a karjait. – De, ember, nem veszed észre, hogy nem vagyok egyedül?

– Bocsánat, kisasszony. Egy percre elrabolom – vigyorgott rá Junghwára, és kissé félrevont. – Yoongi, ugye lejössz este a Rapbarlangba? Maistro beszélni akar velünk. Azt mondta, fontos. Ott kellene lenned. Ha nem fér bele, akkor majd én veszek neked piát.

– Van pénzem. Amúgy is le akartam menni.

– Oké. Akkor visszaengedlek dolgozni. Este tízkor várunk. Fent leszünk a szokásos helyen. – És már ott sem volt. Hosoek folyamatosan pörgött, mintha valami dupla belső motor működtetné. El sem mertem képzelni, mi lenne, ha szedne valamit. Biztosan még teleportálni is képes lenne.

Fejcsóválva mentem vissza a kiskocsihoz, és felpakoltam a polcra a maradék könyvet. Junghwa csak halkan kuncogott mellettem.

– Szerinted a barátod azt hitte, hogy valami vásárló vagyok.

– Nem is ártana, hogyha a munka után vennél valamit. Ha üres kézzel távozol, engem fognak megróni, hogy idehozom a haverjaimat.

– Oké, értettem. Venni fogok valamit, oppa. – Már megint ez a szó. De imádtam hallani a szájából.

Záráskor aztán tényleg vásárolt egy halom könyvet. Persze, neki meg sem kottyant az összeg, és biztosra vettem, hogy mindet el is fogja olvasni, nem csak az asztal lábát pótolja ki vele, vagy gyújtósnak teszi a kandallóba. Okos lánynak tűnt, műveltnek, aki valóban komolyan gondolja azt, hogy egyetemre megy.

– Ott van a buszmegálló – mutattam az utca túlsó végére. – A telefonszámomat tudod. Hívj, ha van valami.

– Rendben – bólintott, és olyan gyorsan fordult meg, hogy az már kissé komikusan hatott.

Igen, a búcsúzkodásban mindig volt valami feszélyező. Sosem lehetett biztos benne az ember, hogy a másiknak mi fér bele. Puszi, kézfogás, csók? Jobb volt ez így.

Otthon gyorsan letusoltam, megmostam a hajam, és kivettem egy kis pénzt a perselyből. A legcsinosabb fekete ingemet vettem fel, és még a fülbevalómat is kicseréltem. Meg kellett adnia a módját annak, ha szórakozni mentem. Fel akartam szedni valakit, hogy csillapítsam a férfi vágyaimat, és ehhez elengedhetetlen volt a jó külső. Persze, az is hozzáadott a magabiztosságomhoz, hogy volt elég lé nálam a dőzsöléshez. Ha csak egy pohár whiskyt engedhettem meg magamnak, a kedvem se volt olyan jó, de így már kételyek nélkül léphettem át a küszöböt.

A Rapbarlang a környék leglátogatottabb szórakozóhelye volt. A nevét a rappversenyekről kapta, amit minden félévben megrendeztek. Több idol rapper is itt kezdte a pályafutását. Olyan volt, mint egy első ugródeszka. Ha megnyerted a Rapszörnyet, akkor szereztél némi hírnevet magadnak, kipróbáltad a színpadot, gyakoroltál, és nagyobb magabiztossággal vághattál neki egy kiadó meghallgatásának. Én még azon is vacilláltam, hogy a selejtezőn induljak-e, pedig már csak két hetem maradt rá, hogy eldöntsem.

A srácok odafent röhögcséltek, a szokásos helyünkön. Mindenkivel lekezeltem, majd ledobtam magam J-hope mellé, és kértem egy pohár whiskyt. Olyan jó érzés volt, hogy amint legurítottam, már kérhettem is az újratöltést. Végül inkább egy egész üveggel vettem, úgyis megérdemelték a srácok, hogy most én hívjam meg őket.

– Mi van, Yoongi hyung? Megnyerted a lottót? – ugratott Zelo. Ő volt a legfiatalabb a csapatban, még nem is ihatott volna, de mivel J öccse volt, befogadtuk a köreinkbe. Bírtam a gyereket, nagy szíve volt, és lehetett rá számítani a bajban is.

– Viccelsz? Nincs ő olyan szerencsés – legyintett a főnök. Ahhoz képest, hogy fontos megbeszélésre hívott össze minket, nem tűnt túl komolynak. Biztosan alapoztak már a többiekkel, mielőtt idejöttek volna. – Biztos valami gazdag luvnya adta neki a szolgáltatásaiért…

 – Tényleg csaj adta, de nem dugtam meg – bólogattam. – Megmentettem. Ugye milyen aranyos vagyok? – játszottam rá egy kicsit az önfényezésre.

– Ja, tök aranyosan elfogadtad tőle a pénzt – csóválta a fejét Maistro. – Javíthatatlanul sok bőr van a képeden.

– Hát, valakinek ilyennek is kell lennie – rántottam meg a vállam, és ittam egy újabb kört. Nagyon jó érzés volt lazítani a srácokkal.

Az ital úgy fogyott, mintha víz lenne, a cigaretták füstöltek az ujjaink között, de fél óra elteltével se tértünk rá a lényegre. Yongguk többször is magához ragadta a szót, de egyetlen egyszer sem szólt semmi fontosról a társalgás. Aztán hirtelen rájöttem, hogy valaki hiányzik a csapatból. Yongup késett.

– J hol van már? – tettem fel az égető kérdést.

– Nem tudom. De remélem, hogy nem bevert pofával érkezik – húzta el a száját a főnök. Yongup volt a legnagyobb hóhányó mindünk közül.

Vele kapcsolatban sosem tudtam eldönteni, hogy kedvelem-e vagy sem. Volt benne valami kisstílű bűnöző hajlam, folyton kereste a bajt, és mindenkivel veszekedett rajtunk kívül. Az a csávó ott rossz szemmel nézett rá, a másik megnézte a nőjét, a harmadik egyszer nekiment a kisboltban. Mindig talált valami indokot arra, hogy verekedhessen. Aztán ott voltak az illegális kis ügyletei is. Cigaretta, fű, kokain, mindegyikkel kereskedett. Az utóbbit csak a gazdagok vették, az itteniek mind tudták, hogy ennyiért nem kapsz tiszta anyagot.

– Hú, bassza meg, de pipa vagyok! – jelent meg az említett, és azonnal legurított egy pohár whiskyt. – Az a köcsög B-free már megint baszakodik velünk.

– Üljél le szépen, és fogd be a pofádat egy ideig! – tett rendet Yongguk és végre belekezdett a mondókájába. – Pontosan erről akartam beszélni. Ahogy tudjátok, a hasonszőrű rapperek szeretnek baráti társaságokba tömörülni, ahogy mi is. Ez viszont nem jelenti azt, hogy utcai bandák vagyunk. Mindenkit, hangsúlyozom, MINDENKIT – itt egy határozott pillanatig Yongupra nézett – megkérek rá, hogy ne akassza össze a bajszát B-free gangjével.

– De kurvára felbasz! – fakadt ki J. – Folyton arcoskodik, hogyha megnyeri a Rapszörnyet, akkor úgy fogjuk csóválni neki a farkunkat, mint a kanos kiskutyák.

– A kis buzi – sziszegtem két korty között. Maistro csak mosolygott a beszólásomon. Ezt a tagot senki sem bírta a saját sleppjén kívül.

– Figyelj, Yongup! – szólt bele Hosoek is. – Szerintem mindenki úgy utálja őt, mint te, de a főnöknek igaza van, nem éri meg bandaháborúba kezdeni. Elég, ha leverjük a versenyen.

Megint előkerült a verseny. Az állandó téma, amiből mindig én jöttem ki vesztesen. Mert hát a srácok úgy gondolták, én rappelek a legjobban, és folyton szívták a vérem, hogy nevezzek be.

– Akkor hajrá! – húzott le még egy kört Yongup. – Én ebben nem játszom.

Valóban nem tudott rappelni. Ebben egy kicsit kakukktojás volt közöttünk, de néha kellett valaki, aki ráénekel egy kis refrén részt a demókra. Őszintén, én úgy szerettem összeállítani egy mixtape-t, hogy azon sokfajta szám legyen. Freestyle, intro, instumental rész, énekbetétes rap szám, és tiszta rap. Yongup sokat segített nekem ebben, ugyanis ha én kezdtem volna el énekelni, azzal biztosan nem gazdagszom meg.

A fejtágítás megvolt, a főnök kijelentette, hogy nincs balhé, mert az orrunkra koppint, úgyhogy mehettünk a dolgunkra. Én például kész voltam felszedni valami jó nőt, akivel levezethetem a feszültséget.

Elég válogatós voltam ahhoz képest, hogy össze kellett volna tennem a kezem, ha rám akad valaki. De én ilyen voltam, maximalista révén csak a jó jöhetett szóba, ha már tiszta fejjel vadásztam. Részegen majdnem mindegy volt, mert illuminált állapotban az ember a középszerűt is szépnek látta.

Olyan voltam, akár egy vadász, kerestem a megfelelő prédát, és tíz percnyi kóválygás után rá  is találtam. Egy rövidszoknyás lány beszélgetett a falnál pár barátnőjével, és lassan ringatta a csípőjét a zenére. Magabiztosan léptem oda hozzá, és a füléhez hajoltam.

– Meghívhatlak egy italra? – kérdeztem. Csak a tapasztalatlanok kezdték úgy, hogy: „Szia, édes, le sem tudtam venni rólad a szemem”. Azok a lányok, akik ide jártak, nem dőltek be egy ilyen átlátszó kezdésnek.

– Bocsi, de nem – húzódzkodott el.

A lúzerek itt adták fel, vagy rontottak még jobban a helyzeten. Nem szabadott erőszakoskodni, tudomásul kellett venni, hogy kosarat kaptál, tenni egy kört, és csapdába ejteni az áldozatot.

– Oké. Rendben – mondtam, és zsebre dugott kézzel otthagytam.

Persze, továbbra is szemmel tartottam, többször is összeakadt a pillantásunk, majd felugrottam a színpadra a DJ mellé, kértem egy egyszerű alapot, és a számhoz emeltem a mikrofont.

– Hé…Hé… Ja…Ja… – kezdtem, amíg meg nem szoktam a ritmust. Egy hozzáértő fül hamar megtalálta még az ismeretlen dallam vezetését is. – Agust D! Listen!

[Link 3:43-3:56]

Mint tudod, a hangom fel fog izgatni.

Férfi, vagy nő, a nyelvem mozgásra fog késztetni.

A tápláléklánc tetején mindig én vagyok a legmagasabb ponton.

Az őrültségem nem fog véget érni.

Nem akartam az egész számomat előadni, főleg nem azok előtt, akik lenyúlhatták, és felhasználhatták, ez bőven elég volt arra, hogy felkeltsem a csaj figyelmét. A tehetség mindenkit lehengerelt, ráadásul erősen utaltam is rá, hogy mit csinálnék vele nagyon szívesen.

– Még mindig nem vagy szomjas? – vetettem oda, amikor elmentem mellette, egyenesen a bárpulthoz. Tudtam, hogy követni fog.

Alig kellett várnom rá egy-két percet, már meg is jelent mellettem, és amikor kézhez kapta az italát, játékosan simogatta körbe a pohár karimáját. Mást is nyugodtan simogathatott volna, de ehhez még várnom kellett, amíg a lakásához nem érkeztünk.

Egy ideig semmiségeken csevegtünk, hogy ne legyen olyan átlátszó, mit is akarunk mind a ketten, de aztán meguntam a szórakozást, és a lényegre tértem.

– Nem folytatjuk máshol? – kérdeztem.

Amint bólintott, gyengéden megfogtam a csuklóját, nehogy elkeverjünk a tömegben, és a kijárat felé tartottam. Amikor a lépcsőhöz értünk, felintettem a korláton támaszkodó srácoknak, akik csak egy hitetlenkedő fél mosollyal búcsúztak tőlünk.

– Messze laksz? – kérdeztem. Össze kellett húznom magamon a kabátomat, egészen lehűlt éjszakára a levegő – Nincs kocsim.

– Nekem van – lengette meg előttem a kulcsait a csaj, és a járgányához vezetett.

Nem ragaszkodtam soha hozzá, hogy ágyban csináljam, de azért meglepett, amikor a lány eldöntött a hátsó ölésen, és az ölembe mászott. Hagytam, a pólóm alá nyúljon, és a műkörmeivel végigkarmolja a mellkasom. Igazából, annyira akartam már az aktust, hogy nem is ragaszkodtam volna semmi előjátékhoz, de ő szórakozni akart.

A ruhája selymes, vékony anyagú volt, és nem húzott alá melltartót, ki sem kellett bújtatnom belőle, így sokkal élvezetesebb volt a kerek domborulatait masszírozni. Amikor kissé felültem, hogy a belecsókoljak a nyakába, egészen az ölembe csúszott, és szinte azonnal körkörösen mozgatni kezdte a csípőjét. Nem először csinált már ilyet, ebben biztos voltam.

– Mintha azt mondtad volna, hogy jó a nyelvtechnikád. Nem mutatod meg? – nyalt bele a fülembe. Nem kellett kétszer mondania.

Gyorsan végezni akartam, nem időztem sokat. Nem akartam felfedezni a testét, megízlelni minden szegletét, egyszerűen csak meg akartam dugni. Ennyi volt az egész, semmi több. Kellett egy lyuk, amiben kiélhetem a vágyaimat, és ennek a csajnak elég jó volt a karosszériája hozzá.

Jólesően felsóhajtottam, amikor a szájába vett, végre én voltam az, akit kényeztettek, és nyugodt szívvel lehettem önző. Jó érzés volt, ahogy a kellemes forróság körbeölelt. Belemarkoltam a lány hajába, és irányítani kezdtem a ritmusát. Magamnak jobban tudtam, hogy mi esik jól, ő nem ismerte az ízlésem, és az egyéjszakás kapcsolatoknál mindennek a toppon kellett lenniük, nem hagyatkozhattunk arra, hogy majd következőleg jobban megy.

Nyílván én sem szerettem óvszert húzni, de nem bíztam a bogyókban. A francnak se kellett, hogy egy nap megjelenjen valaki a gyerekemmel. Így tutira biztos volt, hogy nem csinálok magamból egy kisebb verziót. Nem finomkodtam, határozottan löktem egyre mélyebbre magam, az ülés támlájába kapaszkodva. Jó érzés volt ez a vad, szinte állatias szex, minden feszültségem eltávozott, és az élvezetes sikongatása csak növelte az egomat.

Mindig volt abban valami hízelgő, ha sikerült a csúcsra juttatni egy csajt, és nem csak a megjátszott orgazmust kaptam. Amikor felhúztam a nadrágom, a csaj teljesen megsemmisülten feküdt a hátsó ülésen. A haja összekócolódott, a belső combja csillogott az élvezetétől, az ajkai felduzzadtak a csókjaimtól.

– Köszi – pusziltam a hajába utolsót búcsúként, majd magára hagytam.

A szórakozóhely előtt még rágyújtottam egy szálra, és a levegőbe fújtam a füstöt. Igen, ez kimondottan jól esett.