A világtalanok 2: 7. fejezet - Bevetésen

Jihon:

Szerettem főzni. Volt benne valami, ami megnyugtatott.

A fakanállal óvatosan megfordítottam a rántottát, és amíg kapott egy kis színt, közelebb húztam a tányért. Junho meg sem mozdult az asztalnál, nehogy elvonja a figyelmem. Vagy lehet, hogy csak le volt nyűgözve, hogy főzni lát? Ennyire kirívó eset lenne, ha egy fiú jó a konyhában?

– Uh… Bassza meg! – nyögött fel Junho, amikor a szájába vette az első falatot.

– Forró? – kérdeztem azonnal, és odanyújtottam egy pohár vizet, de Junho megrázta a fejét, és rágott egyet a reggelijén. – Akkor mi a baj? Ennyire rossz? Elsóztam? Vagy nem szereted borsosan? – záporoztak belőlem a kérdések, de Junho nem tudott gőzölgő szájjal beszélni, és talán azt sem akarta, hogy lássam a paprikadarabokat a nyelvén szörfölni.

– Ez kurva jó – nyögte ki végül, és olyan szenvedéllyel kapta be a következő falatot, hogy azt hittem, egybe lenyeli a pálcikáit.

Biztosan nem lett ilyen jó – pöcköltem a tányér közepére egy elvándorolt virslit zavaromban. Nehezen tudtam elfogadni mások dicséretét, mindig kellemetlenül éreztem magam tőle. Persze, örültem neki, hogy Junhónak ízlik a főztöm, hiszen ez volt a cél, csak az elmúlt fél évben elszoktam az ilyesmitől. Pedig aztán Jin is tudott élvezkedni! Mondjuk, ő minden kaját istenségként kezel.

– Nem akarsz ezzel foglalkozni? – kérdezte Junho, amikor elöblítettem a tányérokat.

– A mosogatással? Nem, elég piszkos munka.

– A főzéssel, te bolond! – nevetett fel vidáman. Meg sem látszott rajta, hogy előző nap kórházban volt. – Láttam, milyen szenvedéllyel csináltad. Nem gondolkodtál rajta, hogy elvégezz egy szakácssulit az érettségi után?

– Nem is tudom…

Még sosem gondolkodtam azon, hogy a hobbimból munkát csináljak. Ha elképzeltem, hogy egy fehérruhás alak kiabál velem, amiért nem úgy vágom össze a zöldséget, ahogy ő akarja, elment a kedvem az egésztől. Imádtam kísérletezni és játszani az ízekkel, így nem bírtam volna ki, hogy határok közé szorítsanak.

– Nem menne nekem ez nagyüzemileg. Ha megnyerném a lottót, és lenne elég pénzem arra, hogy nyissak itt egy falatozót, akkor biztosan megszerezném a papírokat, de hogy beálljak valaki mellé szívni? Dehogy is!

– Ott van a staekes hely, ahol olyan kemény a hús, mint a cipő talpa. Szeretnéd, hogy üressé tegyük neked a lottónyereményért? Nem sokat vesztenénk az ideiglenes bezárásával.

– Ne viccelj ilyesmivel! – szidtam meg. – Nem szeretem az illegális dolgokat.

– Ja, feltűnt – húzta el a száját Junho bosszankodva. Nem értettem, miért vonzódik ennyire a szabályszegéshez. Nem volt pedig ő hülyegyerek, csak túl lusta, hogy tisztán intézze az ügyeit.

Miután az utolsó tányért is eltörölgettem, a karórámra néztem. A kémiaóra feléről már lemaradtam, de a második órámra muszáj volt bemennem. Ha zsinórban két napot lógok, a tanárok értesíteni fogják a szüleimet.

– Megyek – kaptam a vállamra a táskám, mire Junho azonnal felpattant a székről. – Pihenj sokat!

– Itt akarsz hagyni? – kérdezte majdnem olyan kétségbeesetten, mint egy ötéves gyerek.

– Be kell mennem a suliba. Muszáj – hangsúlyoztam ki, mielőtt még marasztalni próbált volna. – Feküdj le, és próbálj meg aludni! Suli után majd megnézem, hogy vagy.

Junho beletörődött a makacsságomba, és kelletlenül bevonszolta magát a hálószobába, de addig nem mentem el, amíg meg nem hallottam, hogy megnyikordulnak az ágyában a rúgók. Az ember sosem lehetett elég biztos abban, amit ez az alak művelt.

A pótkulcsot, amit Junho nekem akart adni, a postaládába dobtam. Még Jinhez se kaptam soha kulcsot, és hiába élt egyedül a bandavezér, nem fogadhattam el. Ápoltam, mert úgy éreztem, tartozom neki ennyivel, de nem voltam se a legjobb haverja, se a barátnője, hogy szabad bejárásom legyen hozzá.

A suliban senki nem kérdezte, hol voltam, a tanárok csak annyit mondtak, hogy örülnek, hogy visszatértem, és ha már megjelentem, mutassam is be a házimat. Persze, egyáltalán nem készültem az órára. Ki kellett találni valamilyen ütős szöveget, mert azzal nem védekezhettem, hogy hiányoztam, és Jin hogyléte amúgy is fontosabb a hülye feladataiknál.

Egy nap három egyest is bezsebeltem a szigorú pedagógusoktól, és az ebédszünetben felhívtak a tanáriba. Az osztályfőnök szúrós, haragos szemmel nézett rám, mintha a világ legocsmányabb bűnét követtem volna el.

– Jihon, mik ezek a szörnyű osztályzatok? Korábban te voltál a legjobb tanuló az évfolyamon, az utóbbi időben azonban rohamosan romlik a teljesítményed, és úgy látom, a hozzáállásod sem megfelelő. Tudom, hogy rosszul érintett, hogy Jin elment, de…

– Jinnek ehhez semmi köze – vetettem közbe indulatosan. Valójában nagyon is sok köze volt hozzá, de ez nem tartozott rá.

– Jihon, sosem volt ilyen probléma veled. Miért viselkedsz így? Ha valamilyen problémád van, vagy rossz társaságba kerültél, akkor…

– Mit tud maga rólam? – fortyantam fel. Felhúzott ez az álszenteskedés. Ugyanez a nő volt általánosban is az osztályfőnökünk, mégsem vette észre, hogy mi történt Sehunnal. Most meg jön itt nekem azzal, hogy forduljak hozzá, ha bajom van? – Mit tud maga a diákjairól? Kicsit rosszabbul teljesítek, mint fél éve, és rögtön rágja a fülem, azt baszd meg nem vette észre, amikor egy osztálytársunkat napi rendszerességgel megaláztak. Szánalmas. Vagy csak a kiskedvencei érdeklik? A férgese hulljon csak, nem igaz?

– Jihon! – emelte meg a hangját a tanárnő. – Nem tűröm ezt a beszédet!

– Én sem tűröm ezt az álszenteskedést – dobbantottam egyet, és szó nélkül kicsörtettem a tanáriból.

Nem is tudom, mikor beszéltem így utoljára egy felnőttel. Talán soha. A szüleim jó viselkedésre neveltek, tiszteletre az idősebbek iránt, alázatosságra, és arra, hogy indulat helyett érvekkel győzzem le az ellenfelem. Most azonban nem bírtam már tovább. Miközben beszélt a tanárnő, sorra játszódtak le előttem Sehun szenvedései. Amikor beletették a kukába, vagy amikor félmeztelenül kikötötték a bordásfalhoz. Ezekben a pillanatokban mindennél jobban gyűlöltem Junhót.

Egész szünetben a fiú wc egyik kabinjában kuksoltam. Nem vágytam se az osztálytársaim bugyuta szövegeire, se a tanárok megrovó pillantására. Sokan hallhatták a veszekedésemet az osztályfőnökkel, és ha nem is voltak jelen, a tanárok ugyanolyan pletykásak voltak, mint a diákok, előbb-utóbb eljut majd a fülükig.

Informatikára öt perc késéssel estem be, amit a tanár úr csak egy morcos bajusz pödréssel illetett, majd letette az asztalomra a feladatot. Word, exel, power point, adatbázis… Csak a szokásos – nyugtattam meg magam, és arrébb löktem a papírt. Inkább netezek egy kicsit.

Hiába vártam annyira, nem kaptam üzenetet Jintől, pedig majd megölt a kíváncsiság, hogy mit szólt a levelemhez. Persze, nem bántam, hogy először csak azt akarta, hogy meséljek, biztosan kellemetlenül érintette a vallomásom. Az ő helyében én is megilletődtem volna.

Hyung!

Az ofő előbb barmolt le, amiért romlanak a jegyeim. Tökre felhúzta az agyam, és visszaszóltam neki. Nem magam miatt buktam úgy ki, Sehun miatt. Hányszor mondtuk a tanárnak, hogy problémák vannak a nagyobbakkal?! Hányszor mondtuk neki, hogy álljon ki az osztály gyengébb tagjai mellett, mert mi nem tudunk mindent megoldani? És mi volt mindig a válasza? „Ugyan, a nagyok csak viccelődnek veletek!”. Aha, rohadt vicces belegyömöszölni valakit a kukába, meg felkötni a bordásfalra meztelenül… Ha belegondolok ezekbe, legszívesebben szájba vágnám Junhót. Legalább látnám, hogy megbánta. Legalább kért volna egyetlen egyszer elnézést Sehuntól. De Ő a Patkányok kapitánya! Miért is tette ilyet?

Jaj, hyung, mindjárt szétrobban a fejem! Néha már az is megfordul a fejemben, hogy egyszerűen csak fogom magam, és otthagyom a sulit. A szüleim persze biztosan kitekernék a nyakam, de itt minden csak a hiányodra emlékeztet. Az üres szék, amin ülnöd kellene minden órán kísért, egy-egy vicces órai baki alatt oldalra fordulok, hogy összeröhögjek veled, de csak a levegőnek mosolygok. Tudom, hogy nem haltál meg, vagy ilyesmi, de néha kicsit olyan.

Ahogy ezt így visszaolvastam, elég depresszíven hangzott. Bár a Microsoft rejtelmeit kellett volna bújnom, egész órán gondolkodtam. Régen őszintén úgy tartottam, megéri tanulni. Nem csak azért van erre szükség, hogy leérettségizzek, és kapjak egy nyamvadt papírt, hanem mert úgy éreztem, ez a helyes döntés. Nem akartam olyan ostoba tuskó lenni, mint Junho barátai, most pedig pontosan úgy viselkedtem. Jin szégyenkezne, ha látná, hogy milyen szánalmas vagyok – sóhajtottam fel letörten, és magam elé húztam a feladatlapot. Elhatároztam, hogy behozom a lemaradásomat, és visszatérek a régi életemhez, még ha Jin nincs is mellettem.

Egész nap úgy körmöltem, mint egy őrült, az osztálytársaim döbbenten nézték, ahogy serceg a kezem alatt a papír, és páran viccesen meg is jegyezték, hogy örülnek, hogy visszatértem. Nem tudtam eldönteni, mennyire őszinte ez az öröm, így csak bólintottam feléjük egy aprócskát, és tovább folytattam a felzárkózást.

Még az ebédlőben is ott nyugodott az ölemben a történelemtankönyv, és két falat közben sikerült elolvasnom egy bekezdést. Az osztályfőnökkel összeakadt egy pillanatra a tekintetünk, amikor felnéztem, hogy vizet öntsek a kancsóból, de már nem neheztelt rám a korábbiakért. Valószínűleg azt hitte, ő idézte elő bennem a változást. Meghagytam ebben a vágyképben.

Már éppen az utolsó harapásnál jártam, amikor valaki levetődött mellém. Nem esett el, és nem is a súlya húzta le, szándékosan hangoskodott, hogy demonstrálja az erejét. Amikor odafordultam hozzá, Sangchul mandulaszemei csillogtak rám.

– Feladatod van, királylány!

– Ne hívj így! – morogtam oda. – Mit akarsz tőlem?

– A főnök feladatot bízott rád.

– Junho? Ő nem a főnököm. Semmi közöm nincs a bandátokhoz.

Kiesett a könyv az ölemből, amikor megragadta a pólómat, és egészen az arcomba mászott. Büdös dohányszag áradt a fogai közül.

– Ezt nem te döntöd el, kisfiú. Az van, amit Junho mond.

– Hát pedig nincs! – ráztam le magamról a kezét, majd felpattantam, és arrébb rúgtam a könyvet.

Annyira azért nem voltam hülye, hogy lehajoljak előtte, és védtelenné váljon a fejem, vagy a hátam, inkább sokkal távolabb guggoltam le a könyvért, és az utamat úgy igazítottam a folyosó felé, hogy a lehető legtávolabb kerüljek tőle.

Junhónak feladata lenne számomra? Nevetséges! – szisszentem fel. Jóban voltunk, elkísért meglátogatni Jint, tehát betartotta a nekem tett ígéretét, és bebizonyította, hogy fontos számára a jó kapcsolatunk. Ha azt hitte, hogy ezért majd úgy ugráltathat, ahogy kedve tartja, hát, borzasztó nagyot tévedett.

Számítottam rá, hogy a patkányok nem hagyják annyiban a dolgot, és a nyakamra fognak járni, de sokkal kulturáltabbak voltak, mint hittem. Nem vertek meg, nem aláztak meg mások előtt, csak nyomást gyakoroltak rám a folytonos, fenyegető jelenlétükkel. Az utolsó óra végére már meguntam ezt a kitűntetett figyelmet, és odamentem Sangchulhoz, hogy megtudjam, mit akarnak tőlem pontosan.

– Mit is kellene tennem?

– Elhozni egy csomagot a megadott helyről.

– És mi van a csomagban?

– Azt a futárnak nem kell tudnia.

– Nem veszek részt semmilyen illegális akcióban. Ha nem mondod el, hogy mit kell hordoznom a táskámban, nem csinálok semmit.

Az ilyen kétes szállításokról mindig a drogok jutottak eszembe, bár nem hallottam róla, hogy a fiatalok közül bárki is szert használna a városban. Az ilyesmi itt hamar kiderült, az emberek figyeltek egymásra – leginkább csak külsőleg –, feltűnt volna a vénasszonyoknak, hogy valaki meglehetősen lepukkant, és néha kétszer akkora a pupillája, mint az átlagos.

– Pénz kell elhoznod a hentestől.

– Milyen pénzt?

– Azt én se tudom. A Főnök intézett vele valamit, de biztosan nem illegális, különben nem egy amatőrt küldtek volna. Tiszta meló, csak hozd el az Arany Patkányba. Ő most beteg, nem tud elmenni érte – adott magyarázatot, majd a kezembe nyomott egy aranyszegélyű kendőt. – Ezt vidd magaddal! Szükséged lesz rá.

Ha valóban ennyi volt az egész, nem kellett volna ilyen gengszteresen előadni. Teljesen elég lett volna annyit mondani, hogy mivel Junho gyengének érzi még magát, hozzak el egy küldeményt a haverjától. Sangchul persze csak ilyen szavakat ismert: futár, csomag, amatőr, megadott hely, Fönök, tiszta meló. Kész bűnügyi jegyzéket lehetett volna ebből összeállítani.

Iskola után nem mentem haza, gyorsan le akartam tudni ezt a szívességet, és így időt spórolhattam meg. A hentest én is ismertem, vásároltam nála párszor, amikor anyának már végképp nem maradt ideje semmire, de azzal a tudattal, hogy ő Junho ismerőse, kissé másképp néztem rá.

– Hello, Jihon. Mit adhatok? – köszöntött kedves mosollyal, ahogy egy eladótól illik.

Körbenéztem a boltban, ki hallhatja, amit mondani fogok. A virágkötő lány tanakodott a sarokban két doboz csirke szárny között, nem féltem tőle, hogy hallgatózna. Látszólag nagyon belemélyedt a súlyok és árak összehasonlításába.

– Junho küldött egy bizonyos szívesség miatt – próbáltam a lehető legködösebben megfogalmazni az ottlétem okát.

A hentes furcsállva nézett végig rajtam, nem bízott bennem, talán azt hitte, csak próbára akarom tenni. Segítségül meglengettem az orra előtt a kendőt, amit Sangchul adott. Azonnal a pult alá nyúlt, és átnyújtott egy papírzacskóba csomagolt valamit. Nem volt túl nehéz, és az alakjából ítélve pénz lehetett benne. Elég sok pénz.

– Tessék, itt van! Pontosan annyi – súgta oda, és letörölte az izzadságot a homlokáról. – Nem gondoltam volna, hogy te is velük vagy.

– Nem vagyok – tájékoztattam, miközben eltettem a szállítmányt. Minél hamarabb meg akartam szabadulni tőle. Ennyi pénzt nem is tarthatna magánál senki. – Csak szívességet teljesítek.

– Aha… Értem – nézett végig újra rajtam, majd egy szép nagy szűzérmét tett le a pultra. – Vidd el ezt is! Ajándék.

Arra tanítottak, hogy az ételt és az ajándékot soha ne utasítsam vissza, úgyhogy eltettem azt is a táskámba, és amilyen gyorsan csak tudtam, kimentem az üzletből. Odakint az arcomba csapó szellő ébresztett csak rá, mennyire megizzadtam.  A feszültség kellemetlenül kaparta a torkom, az izmaim megfeszültek, és úgy éreztem, mázsás súlyt cipelek.

Szapora léptekkel siettem az Aranypatkányok kocsmájába, de nem sokáig jutottam, az egyik mellékutcában bekerítettek. Annyira a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, hogy észre se vettem, hogy követnek.

Öten-hatan lehettek, mind idősebb és erősebb volt nálam. Nem állhattam le verekedni velük, mert biztosan péppé vertek volna. Nem volt más választásom, mint szóval meggyőzni őket, hogy semmi dolgunk egymással, vagy szimplán hagyni, hogy ők beszéljenek. Bár nem hittem, hogy lenne fegyver náluk, feltettem a kezem.

– Vedd el a táskáját! – kiáltott az egyik, aki valószínűleg a csapat vezére lehetett, mire lerángatták rólam a hátizsákot. Az előttem álló a nyakamnál megragadva a falnak nyomott, és egészen fölém magasodott. Nem mintha ellenkezni akartam volna.

– Itt van! – emelte fel a felnyírt hajú a papírpakkot.

– Jól van. Hozzátok a kisfiút is. A Főnök biztosan látni akarja.

Jó nagy szarba kerültem. Ha ezek is Főnökről beszéltek, akkor csakis a vörösekről lehetett szó. Nem akartam újra találkozni azzal a taplóval, aki a cukrászdában is belém kötött. Nem elég, hogy nekem rossz emlékeim voltak róla, de valószínűleg ő is megjegyzett magának. Még meg is fenyegetett, hogy jól ellátja a bajom. A rohadt életbe – mérgelődtem, miközben hagytam, hogy a rosszarcúak magukkal rángassanak.

Egészen a város szélére mentünk, a szegénynegyedbe, ahol azóta nem jártam, hogy Jeongboom valószínűleg meghalt. A gyomrom azonnal összeszűkült, és kezdett könnyesedni a szemem. Itt senki nem siethetett a segítségemre.

Egy oszladozó viskóba mentünk be, amit már régen-régen elhagytak, de a banda berendezte magának kihallgatóteremmé. Középen egy asztal állt, rajta egy apró lámpával, körülötte egy-egy szék várta, hogy elfoglalják. A bandavezér a sarokban kattogtatta az öngyújtóját, és az árnyékok miatt nem láttam jól az arcát, de a zsigereim felismerték a veszélyt.

– Nézzenek oda, kit fogtak a kutyák! – nevetett fel, és kilépett a fénybe. Valóban az az alak volt, aki keménykedett az asztalunknál. – Junho új kis kedvence. Gyorsan váltogatja a talpnyalóit. Egy évvel ezelőtt még egy szöszi nyargalt utána.

Felkaptam a fejem. Szöszi? Azonnal Sehun ugrott be, aki valóban egy ideig Junho társaságában forgolódott, még akkor is, ha az a szemét korábban bántotta és megalázta. Ennyire jóban lettek volna? Vajon őt is megkérték arra, hogy kézbesítsen csomagokat? Lehet, hogy belekeveredett valamilyen illegális ügybe, és ezért hagyta el ilyen sietősen a várost? Ez sok mindent megmagyarázna – kezdett el zakatolni az agyam, és fel sem tűnt, hogy leültettek a székre.

– Mit tudsz Sehunról? Miattatok ment el a városból? Csináltatok vele valamit? – emeltem meg a hangom. Válaszokat akartam. Lehetőleg azonnal.

– Kisgyerek, mit képzelsz te magadról? – dörrent rám, és megragadta az állam. – Nem tűnt fel neked, hogy milyen helyzetben vagy? Itt én kérdezek, és te válaszolsz.

Legszívesebben ellöktem volna a kezét, de igaza volt, nem voltam abban az állapotban, hogy ugrálhassak. A tag nem volt túl eszes, némi taktikázással hamar fölé lehetett emelkedni, csak az volt a lényeg, hogy elhitessem vele, ő irányít.

– Bocsánat.

– Hogy mered csak így tegezni a Főnököt, te kis pondró? – ragadta meg az egyik gorilla a hajamat, és hátrafeszítette a fejem.

– Dongho jól mondja, tiszteletlenül beszélsz velem.

– Elnézést.

– Elnézést, mi? – hajolt a látókörömbe a vezető. A hajhagymáim már keservesen sírtak a szorítás alatt.

– Elnézést… – kerestem a szavakat. Hogyan kellett volna szólítanom? Idősebb volt nálam, de a hyungot csak egyetlen embernek mondtam, és valószínűleg nem arra várt, hogy lefőnöközzem. Hiába nem használtuk a megnevezéseket, koreaiak voltunk, és egy ilyen erős hierarchiában illett volna felelevenítenem, amit az iskolában megtanultunk. – Elnézést… adjussi.

A hajamat elengedték, de nem lélegezhettem fel, mert akkora pofont kaptam, hogy csillagokat láttam tőle. Amikor az ajkamhoz emeltem a kezem, égető fájdalmat éreztem, és a bőrömet vér festette meg.

– Hyungnim – informált olyan stílusban, mintha ő lenne a tanár, én meg a tudatlan kis elsős. – Amíg jobb viszonyban nem leszünk, addig Hyungnim vagyok neked.

Aprót bólintottam, de nem ismételtem utána, és nem is szándékoztam ezt kiejteni a számon. A hyung és a hyungnim nem volt ugyanaz, de számomra mégsem mutatott túl nagy különbséget.

– Fogalmam sincs, hogyan került ilyen helyzetbe egy magadfajta jófiú, de jó ajánlatom van számodra. Gyere át a mi csapatunkba. Itt jobb életed lesz, nagyobb mennyiségben részesülsz a zsákmányból, és a Főnökkel sem kötelező kefélned… Feltéve, ha csak nem akarsz.

Nem tudtam azonnal reagálni. Egyrészről megdöbbentett, hogy ilyen nyíltan vállalja a másságát ez az alak, másrészről pedig felháborított, hogy ez a mocsok azt hiszi, hogy én olyan viszonyban vagyok Junhóval. Te jó isten, dehogy is!

– Ez egy félreértés. Nekem semmi közöm ahhoz a bandához. Engem csak megkértek, hogy hozzak el valamit. Azt se tudtam, hogy mi van benne – próbáltam meggyőzni őket.

– Hazudik, Főnök! – dobta az asztalra a táskámból az arany kendőt az egyik segítő.

– Ezt hogyan magyarázod meg, okos fiú? Vagy azt hiszed, hogy ilyen könnyen át tudsz verni egy kiskocsmai bunkó parasztot? Így neveztél legutóbb, nem igaz?

Lehet, hogy mindenki azzal szívatott, hogy macskának nézek ki, de most én kerültem egérfogóba. Többen voltak, erősebbek voltak, és sehogy nem vághattam ki magam. Amiatt a rohadt kendő miatt beszélhettem már akármit, már úgy kezeltek, mint egy riválist.

– Kérem, engedjenek el! Én ki akarom maradni ebből az egészből. Semmi közöm Junhóhoz.

– Utálom az ilyet. Még a saját Főnökét is letagadja – köpött az asztalra a vezér, majd intett a mögöttem állóknak, hogy jöjjenek közelebb. – Verjétek bele a kisgyerekbe, hogyan kell viselkednie egy tökös srácnak.

Székestől rántottak le a földre, és még időm se maradt megbizonyosodni róla, hogy élek-e még, máris éles cipőorrok fúródtak a testem különböző pontjaiba. Az ember reflexszerűen oda kap, ahol fájdalom éri, de nem volt annyi kezem, hogy minden pontot megtapinthassak. Próbáltam nagyon kicsire összegömbölyödni, és a fejemet védtem, hátha máshol nem szerezhetek maradandó sérülést.

Annyira utáltam, hogy nem tudtam verekedni. Jin igazán megtaníthatott volna legalább az alapokra. Akkor se nyerhettem volna, de a gyakorlás alatt talán hozzászoktam volna a fájdalomhoz, és nem érezném a halálomon magamat az ilyen helyzetekben.

– Csak kérned kell, hogy állítsam le – hallottam meg a fülem mellett a Vörösök fejét. Fel sem tűnt, hogy abbahagyták a rugdosásom.

– K-kérem… – motyogtam. Még a levegővétel is fájt.

– Kérem, mi?

Nem tudtam kimondani. Nem érdemelte meg.

Jinre gondoltam. Elképzeltem, hogy betör az ajtón, és megment, még ha tudtam is, hogy ez lehetetlen. Jin nagyon messze volt tőlem, és nem tudhatta, hogy bajban vagyok.

– Szóval? Szeretnéd, hogy vége legyen? – kérdezte selymes, mély hangon az a rohadék. Biztos voltam benne, hogy egy szadista állat, és élvezi, hogy gyötörhet.

– Dögölj meg! – vetettem oda, és felkészültem, hogy halálra vernek.

Összefolyt előttem az idő, fogalmam sincs, órákig tartott-e a tortúrám, vagy csak percekig, de amikor kidobtak a házból, nem bírtam lábra állni. Úgy kúsztam a földön, mint egy szerencsétlen béna, és a táskámat használtam kapaszkodónak. Amennyire tudtam, előre löktem, majd kissé rátámaszkodtam, és így haladtam el a legközelebbi kerítésig, hogy ne a poros földet kelljen markolnom.

A kerítés mellett még valahogy sikerült elbukdácsolnom, de amint elfogytak a lécek, megint magamra maradtam. Muszáj volt mankót készítenem, a bal lábam csúnyán összezúzódott, és a jobb is eléggé megsérült ahhoz, hogy egyedül ne bírja el a súlyom.

Kirángattam az egyik lécet a rozoga kerítésből, és azzal hajtottam magam előre. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg hazaértem, és amikor átléptem a küszöböt, egyszerűen csak a földre vetettem magam. Arra még emlékeztem, hogy anyám sikolya darabjaira töri a szívem, majd elnyelt a sötétség.

Jin:

A kosarazásban új elfoglaltságot találtam, ami lekötötte a csapongó gondolataimat, Yoongi mellett pedig úgy éreztem, újra van egy barátom. A bekerülés utáni nap azonnal odahívott az ebédlőben a kosárcsapat asztalához, szünetben vett nekem üdítőt az automatából, de az első haveros dumálásunkra az edzés végéig várni kellett.

Elfáradtam, és semmi kedvem nem volt otthon görnyedni a házi felett, de nem ismertem a környéket, és nem is volt senki, akivel elmehettem volna csavarogni, így savanyú ábrázattal pakoltam össze az edzőcuccomat, amikor Yoongi megkocogtatta a vállam. Egy-egy üveg deres oldalú sör volt a kezében.

– Gyere, mutatok egy király helyet!

Azonnal követtem. Yoongi annyira menőnek tűnt, magabiztosnak, céltudatosnak, összerakottnak. Azon gondolkodtam, mióta elváltunk Jihonnal nem voltam önmagam. Teltek a napok, rohantak az órák, és csak sodródtam az árral. Korábban a grabancánál megragadtam minden percet, és izgalmassá varázsoltam a mindennapjaimat. Egészen eltunyultam.

Yoongival egy játszótérre mentünk, és felültünk a mászóka legtetejére. A lábunknál kisiskolások játszottak, pár méterrel a bázisunktól a környékbeli srácok rúgták a bőrt, a hintáknál kislányok csacsogtak. A lemenő nap fényében minden olyan békésnek tűnt.

– Tudod, néha szeretném, hogy a pillanatok hosszabb ideig tartsanak, mint egy lélegzet – meredt a messzeségbe Yoongi. – Az életem folytonos utazásból áll. A szüleim a külügyben dolgoznak, vagy lehorgonyozunk valahol, de sosem látom őket, vagy velem együtt utaznak egy ismeretlen város felé.

– Ez a sokadik iskolád már? – kérdeztem, és összekoccintottam az üvegeinket. Yoongi fintorgó mosollyal ivott bele a sörébe.

– Meg sem tudom számolni. Egyszer Amerikában, egyszer Japánban, máskor valahol Európában, ahol még az angolt sem beszélik. Szeretnék már végre egy helyben maradni, és nem ott élni, ahová a szél sodor.

Belegondoltam, mennyire különböző az életünk. Én, mióta az eszemet tudom a kisvárosunkban éltem, ahol már generációk óta ismert mindenki mindenkit, és bár ez nagyon zavaró volt, mióta felköltöztünk az arctalan Tokyóba, elkezdtem értékelni. Itt az emberek nem figyeltek egymásra, azt sem tudtam sokszor, kivel lakom egy tömbházban, a zebrákon úgy rajzottak az emberek, mint a hangyák, és kinéztek maguk közül a japánok az arcom miatt.

– A kosárcsapat nagyon bír téged – próbáltam srácosan megvigasztalni Yoongit. Jihonnal ez mindig sokkal egyszerűbb volt.

– Tudom, csak hát fél év múlva megint visszamegyünk Amerikába.

– És nem maradhatnál itt? Úgy értem, olyannak tűnsz, aki el tudná tartani magát, a szüleidnek meg biztos meg sem kottyanna, hogy béreljenek neked egy kis albérletet.

Yoongi keserűen nevetett fel, és nagyobb kortyot ivott az alkoholból. A szemei egészen összeszűkültek, mintha dühös lenne.

– Hiába szeretném ezt, akkor a szüleimnek be kellene látniuk, hogy nem törődnek velem, és ehhez túl büszkék. Ehelyett hurcibálnak magukkal, mintha egy kiegészítő lennék, amit bemutathatnak a puccos vacsoráikon.

Bár eddig is tudtam, de most újra felfedeztem, hogy mennyire szeretem az anyukámat. Ő valóban törődött velem. Minden este finom vacsorával várt haza, ha problémám volt, megbeszélte velem, és még abban is segített, hogy lerázzam azt a hülye, idegesítő libát. Igazán hálás lehettem a sorsnak, hogy őt szánta anyámul.

– Te meg vidéki vagy, nem? Ezt mondják rólad a suliban – váltott témát Yoongi. Én nem bántam, ha magamról kellett beszélnem.

– Igen. Egy főleg koreaiakból álló kisvárosból jöttem, ami másfél órányira van vonattal Tokyótól.

– Főleg koreaiakból? Az tök király – váltott nyelvet Yoongi. – Én is szívesen laknék ott.

– Hát, ott nincs ilyen profi kosárcsapat. A pályákat a két banda valamelyike szokta uralni, úgyhogy csak stikában lehet odamenni.

– Két banda? Úgy érted, gengszterek?

– Valami olyasmik – fintorodtam most el én, és röviden összefoglaltam a két banda közötti ellenségeskedés történetét.

Mivel Junho és a másik csapat főnöke is idősebb volt nálunk, a konfliktusuk már a születésem előtt elkezdődött, de az ember hallott pletykákat. Az egész bandaháború valamilyen személyes nézeteltérésből indult, és mivel erőben majdnem egy szinten álltak, úgy próbálták meg eldönteni a csatát, hogy embereket gyűjtöttek maguk mellé. Nem láttam bele igazán a bandák szervezetébe, se azt nem tudhattam biztosan, milyen ügyleteik vannak, de valahonnan szereztek pénzt, egyes tagok túl szegények voltak ahhoz, hogy olyan márkás cuccokban járjanak, mint amikben láttam őket. A legfurább pedig az volt az egészben, hogy akármilyen összetartó közösséget is alkotott a város nagyja, mégis eltűrte ezt. Mondjuk, abból ítélve, hogy létezett árvaház, meg szegénynegyed a peremterületen, ez talán nem is volt annyira meglepő.

– Tokyóban is van szegény rész, – informált Yonngi. – de az annyira más, mint ez a környék, mintha nem is tartozna a városhoz.

– Anyagilag otthon is így van, de a sulival sokan mentek oda szociális munkára, és mivel az egész városban csak egy iskola volt, a szegény diákokkal is találkoztunk a folyosón. Persze, sokak előkészítőre jártak, meg speciális osztályokba, mert le voltak maradva valamiben. Emlékszem egy kisfiúra, aki megnyert valamilyen rajzpályázatot, de japánul csak törten beszélt, és olvasni meg írni sem tudott.

– A művészek néha nem értenek az „alap” dolgokhoz. Persze, mindig a társadalom dönti el, hogy mi az alap – morgolódott Yoongi. – És mi lett a kisgyerekkel? Legalább happy end a vége? A Tehetségek Egyetemére jár rajz szakra?

– Nem. Valószínűleg már nem él.

Eszembe jutott Jihon arca, amikor hazajött a szegénynegyedből. Sosem láttam még olyan szomorúnak, mint akkor. Félelmetes volt szembesülni a halállal, főleg akkor, ha valaki olyat érintett, aki közel állt hozzád. Jihon többször járt ott, felolvasott a néninek, és korrepetálta Jeongboomot is. Nála közelebb talán csak Sehun lehetett a kisfiúhoz, hiszen ő ajánlotta be arra a rajzpályázatra is.

Ha Sehunra gondoltam, összeszorult a gyomrom. Az az elutasítás, az a közöny olyan idegen volt az arcán, amikor találkoztunk. Vajon tudja, mi történt Jeongboommal? Vajon arra is ilyen érzelemmentesen reagálna?

– Hogy-hogy valószínűleg? – ráncolta össze a homlokát Yoongi.

– A várost hatalmas erdő veszi körül, és a szegénynegyedet megtámadták az erdőben kóborló kutyák. Azt mondják, kutyák voltak, de lehet, hogy már inkább farkasok. Rengeteg családot széttéptek, és bár Jeongboom holtteste nem került elő, nem élhette túl egyedül a vadonban.

– Milyen szar sorosok vannak – szisszent fel Yoongi, és kiitta a söre maradékát. – Ezért nem hiszek egyetlen vallásban sem. Ha létezne Isten, nevezzük bármilyen néven, akkor nem történhetnének ilyen dolgok ártatlan kisgyerekekkel.

Az élet nem volt igazságos, különben nem választott volna szét Jihonnal, de én legalább éltem, és volt egy szerető családom. Nem gondolkodhattam negatívan, mert azzal csak magamat ástam volna még mélyebbre. Ki kellett tartanom, amíg szerencsésebbre nem fordult a sorsom.

– Nézd már azt a kettőt! Tuti melegek. Fogják egymás kezét – mutatott a játszótér szélén sétáló két alak felé Yoongi.

Nem láttam az arcukat, de az alacsonyabbik járása ismerős volt. A gesztikulálásából nem látszódott, hogy a saját neméhez vonzódna, de egyetlen fiúnak sem szabadott volna úgy ringatni a csípőjét, mint neki.

– Fogd meg, kérlek! – nyomtam az üveget Yoongi kezébe, és leugrottam a mászókáról.

A páros felé iramodtam, a kavics sercegett a cipőtalpam alatt, és a romantikázó pár megugrott kissé, amikor lefékeztem mellettük. A magasabbik, aki láthatóan idősebb volt, a törékeny derékon hagyta a kezét, mintha így próbálná védelmezni, Sehun csak mérges szemmel nézett rám.

– Sehun, eszembe jutott valami, amit még nem mondtam el! – lihegtem. Túl gyorsan futottam, és a sör túlságosan hullámzott a gyomromban ahhoz, hogy rendesen hangsúllyal beszéljek.

– Bármit is akarsz mondani, nem érdekel. – Sehun japánul szólt hozzám, valószínűleg nem akarta kihagyni a pasiját a dologból. Engem rohadtul nem érdekelt az a tag. – Mondtam már, hogy hagyj békén!

– Jól van, én meg leszarom. Csak azt akarom, hogy tudd. Végül is, te is ismerted.

– Ha Junhóról van szó, akkor még annyira sem érdekel, mint egyébként.

– Nem róla. Jeongboomról. Te nem tudod, mert akkor már leléptél, de az egész családja meghalt egy kutyatámadásban, ő pedig eltűnt. Senki sem tudja, mi történt vele. A sírjuk a köztemetőben van a nagy tölgyfa mögött, ha esetleg arra járnál.

Sehun arcán érdekes harc dúlt. Mintha helyenként megrepedt volna az a biztos álarca, amit magára öltött, de amikor elfordította a fejét, és ökölbe szorult a keze, tudtam, hogy a makacssága győzött.

– Ez szomorú, de nem az én dolgom. Megmondtam, hogy végeztem azzal a várossal, és mindenkivel, aki benne élt.

– Tényleg azt hiszed, hogy az, amit Junho tett veled, legyen az bármi, kevésbé fog fájni, ha ilyen szívtelen leszel?

– Hallgass el! – rivallt rám Sehun, és megragadta a galléromat. Még sosem esett így nekem. Feldúlt lett, az arca kiporosodott, és villámokat szórt a szeme. Amikor megszólalt, a hangja elcsuklott, de már a koreait használta. – Miért kellett ide jönnöd? Miért akarod tönkretenni az életemet?

– Nem erről van szó. Barátok voltunk, és számomra még mindig az vagy, ráadásul az egyetlen ebben a nyamvadt városban, akit ismerek.

– Olyan önző vagy… – sziszegte, de már nem folytathatta tovább, mert Yoongi berobbant a társaságunkba.

– Hé, elég legyen, kisgyerek! Fogadok, hogy nem akartok összeverekedni velünk.

Sehun eleresztett, és idegesen végigsimított a ruháján, mintha még az aurámat is le akarná söpörni magáról. Önmagát persze nem tudta meghazudtolni, még dühösen is, de végignézett Yoongin, kielemezve minden egyes porcikáját, majd belekarolt a barátjába, és hátat fordított nekünk.

– Na, ki az önző? – kiabáltam oda neki, amikor már a zebrán mentek át. Biztos voltam benne, hogy meghallotta.

Borzasztóan ideges lettem, erre muszáj volt innom még egy sört, de most én hívtam meg Yoongit. Az újdonsült barátom tapintatosan nem kérdezett rá, hogy mi volt ez az előbb, és a továbbiakban sem esett szó többet a furcsa párosról.

Amikor hazamentem, még mindig ott dúlt bennem a feszültség, és az elfogyasztott alkohol elrontotta az étvágyamat is. Anya láthatta, hogy ittam, de nem szólt semmit, csak elküldött mosakodni, és arra kért, kerüljem el apát a folyosón. Amikor megsimogatta a fejem, forró csókot nyomtam az arcára, és a nyakába hajtottam a fejem. Egy biztos pont az életemben legalább tutira maradt.

Sehun:

El sem köszöntem rendesen Hotarutól, rohantam föl a lakásba. Az első utam a fürdőbe vezetett, és amint átléptem a küszöböt, azonnal a wc-be okádtam minden feszültséget. Remegtek a kezeim, a fejem lüktetett, és bekönnyesedett a szemem.

Jin mindent elrontott. Mindent, amit felépítettem azóta, hogy ide költöztünk, egyetlen suhintással porrá rombolt. A megjelenése, a vádaskodása, és a gyász, ami rám telepedett, már túl sok volt. Miután mindent kiadtam magamból, összegömbölyödtem a hideg csempén, és megpróbáltam összeszedni a széthullott darabkáimat.

Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem érdekel, mint csinál Junho Jihonnal. Tudtam, hogy őt szándékosan nem bántaná, hogy mindig is szerette, és valószínűleg alig várja, hogy megkaphassa, de ettől még nem került Jihon biztonságba. Junho beteg volt. Ezt azóta tudtam, hogy aznap este majdnem megfojtott a holdfényben. Nem tudom, hogy a rossz gyerekkora, az árvaházi lét, vagy a bandaháborúk okozták, de veszélyessé vált. Jihon kivételes személy számára, de elég csak egyszer rosszul szólnia, vagy egyszer ellenszegülnie Junho akaratának, és őt is bántani fogja. Kivizsgálás kellett volna neki. Nem is kicsi.

Amikor bejutottam a szobámba, az asztalon heverő rajzok mintha szembe röhögtek volna. Kigúnyolták a naiv álmaimat, hogy egyszer a művészettel fogok majd megnyugvást adni a sorstársaimnak, már nem hittem abban, hogy ez lehetséges lenne. Mindegyik silány vacaknak tűnt, olcsó pózoknak, amit felvettem magamra azért, hogy elrejtsem a valódi érzéseimet. Legszívesebben széttéptem volna az összeset. A skiccek egyébként is csak felidézték benne Jeongboom emlékét. Tisztán magam előtt láttam a boldog arcocskáját, amikor odahívott minket Jihonnal az árvaház hátuljába, és kiimádkozta a kuka mögül azt a gebe, csimbókos szőrű macskát.

Miért mindig az ártatlanoknak kell szenvedniük? – borzadtam el. Jin azt mondta, hogy Jeongboom teste nem került elő, és ha még élne is valahol, mégis milyen élet lehet az? Elvesztette a családját, az egyetlen támaszát, ami segíthette volna a fejlődésben. Hiszen még gyerek volt. Mit ehetett? Hogyan kommunikálhatott? Hogy érezhette magát? Vajon otthon volt a támadáskor, és sikerült elmenekülnie, vagy elkerülte az egész szörnyűséget? Megsérült? Tudatánál van? Él egyáltalán? Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, és úgy éreztem, összenyomnak.

Hirtelen szembesültem vele, hogy rossz úton járok, és a jövőmnek nem is az irányba kell tartania, amerre most nézek. Nem. Valami egészen mást tartogatott számomra a sors.