Agust Dreams - 1. fejezet: Mert a szándék a fontos

Yoongi:

Annyira fáradt voltam, hogy már alig láttam, de kellett a kikapcsolódás, még ha csak látszat szinten is, így bementem a kocsmába inni. Egy sörrel indítottam, majd jött rá egy kis likőr, és végül whiskyvel zártam. Itt rontottam el. A whiskyk csak úgy csúsztak le a torkomon, pedig minden egyes garast meg kellett fognom. Hónap vége közeledett, alapból is le voltam égve, és két hetem maradt befizetni a lakbért, nem piára kellett volna elvernem a megmaradt pénzem. De annyira jól esett kicsit elmerengeni a mindennapok fáradalmain, azon agyalni, mikor fogom vajon befejezni a következő dalszöveget, és lesz-e elég vér a pucámban elmenni a rapversenyre.

Hajat is kellett volna már festetnem, a szőke kezdett lenőni a tövénél, és a fülbevalóm árával is lógtam az egyik havernak, de ez volt a legkevesebb. Sokkal jobban zavart az, hogy fél éve költöztem fel Seoulba, és sehová sem haladt az életem. A szüleimnek azzal az indokkal álltam mindig elő, hogy a siker csak várat magára, és senkinek nem esett még az ölébe a vagyon pár hónap alatt, de kezdett elértéktelenedni ez a kifogás. Egyszerűen csak gyáva voltam. Nem mertem elküldeni egy kiadónak se a felvételeimet, mert féltem, mi lesz, ha megfelelek. Híres és gazdag akartam lenni, de nem volt semmi önbizalmam. Folyton esélytelennek lenni, a béna lúzernek sokkal jobb volt, mint valaki olyannak, aki kiesik a gyakornokcsapatból csak azért, mert tehetségtelen. A szobám magányában, ahogy ültem a rozoga PC-m előtt, és javítgattam a demóimat, el tudtam hitetni magammal, hogy ér az valamit, amit csinálok. Egy menő idolcégnél körberöhögték volna a munkámat, ebben biztos voltam.

A fejemet vakarva tántorogtam ki a kocsmából, és rohadtul hugyoznom kellett. Odabent nem tudtam elvégezni a dolgom, mert éppen egy pár kefélt a klotyóban, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar befejezik. A magánéletem egyébként egy nagy büdös nulla volt. A szüzességemet a seouli életem első hetében vesztettem el egy csajjal egy házibuliban, akiről később kiderült, hogy versenyt űzött abból, hányan fektetik meg. Néha-néha részegen becsúszott egy-egy numera, de ezekre vagy nem emlékeztem, vagy bár ne emlékeztem volna. Jó lett volna egy rendes barátnőt is összeszedni, de se anyagi hátterem nem volt hozzá, se bátorságom.

Hugyoznom azonban tényleg nagyon kellett. Az egyik bokorba pont jól célt tudtam volna lőni, de a rohadt lámpa odavilágított, így nem mertem megkockáztatni a közterületsértést. Seoulban egyébként is mindenre odafigyeltek a zsernyákok, nagyon észnél kellett lenni. Egy bírságra aztán végképp nem lett volna pénzem.

Feszülő hólyaggal baktattam hazafelé, az élet dolgain merengve, amikor felfigyeltem a jellegzetes cipőcsikorgásra. Sokszor voltam már fül vagy szemtanúja kirablásoknak, ismertem a sercegő gumitalp hangját, ahogy valakit megragadnak, és félrehúznak, hogy kizsebeljék. Akármilyen empatikusnak is nevetlek, ilyenkor nem szabadott megállni. A támadóknál mindig volt minimum egy kés, részegen, pisilésre álló farokkal pedig aztán még nagyobb öngyilkosság lett volna beleavatkozni. Minden önutálatomat leküzdve megráztam a fejem, és tovább haladtam.

Pontosan a következő kukáig jutottam ezzel a hozzáállással, ott ugyanis ösztönösen megrándultak az izmaim a női sikoly visszhangjától. Ez nem rablás volt. Annál sokkal aljasabb.

Kavargott a gyomrom, és biztos voltam benne, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy verekedjek, de ezt már nem bírtam lenyelni. Voltak dolgok, amik mellett az ember egyszerűen nem fordíthatta el a fejét.

Befordultam a sikátorba, és felkaptam a földről egy nagyobb tégladarabot, hogy legyen valami fegyverem. A szeméttároló tövében egy lány ült, a csupasz lábai x alakban feküdtek, némi kosz és szemét szennyezte be a fehér bőrét, de úgy tűnt, időben érkeztem. A támadók még csak a táskáját fosztogatták, őt nem kezdték el molesztálni.

Biztosra mentem. A tégladarabbal fejbe vágtam a legalacsonyabbat, azt, amelyik a legveszélyesebbnek tűnt, térdhajlaton rúgtam, majd jó erősen halántékon csaptam. Az utolsó, aki a legközelebb állt a lányhoz, reflexszerűen a zsebe felé nyúlt, de mielőtt még előránthatta volna a kését, betörtem az orrát, majd a fejét a kukatárolóba csaptam.

Ennyivel nem lehetett lefegyverezni egy gyakorlott utcakölyköt, egyik se feküdt ki igazán, de arra pont elegendő időm maradt, hogy felmarkoljak valamennyit a szétszórt cuccokból, és a zsebembe gyömöszöljem. A lány túl sokkos állapotban volt ahhoz, hogy futni tudjon, így egyszerűen felkaptam, és rohanni kezdtem.

Nem volt túl nehéz, de részeg voltam és koordinációs zavarokkal küzdöttem, így már az első sarkon majdnem pofára estünk. Még idejében kinyúltam, sikerült megakadályoznom a tökéletes lebőgést, de a tenyerem csúnyán lehorzsolódott. Biztos voltam benne, hogy másnap haza fognak küldeni az étteremből. Senki sem dolgozhatott a konyhán sérüléssel, még akkor sem, ha rohadtul kellett neki a lé.

A támadók hamar magukhoz tértek, és elszántan kutatták a nyomunkat. Nem folytathattuk tovább ezt a romantikus képet, muszáj volt a lánynak is aktivizálnia magát.

Benyargaltam az egyik sikátorba, és miután gyengéden letettem a földre a kisasszonyt, megragadtam a farmerkabátjánál fogva, és rángatni kezdtem. Azonnal összehúzta a lábait, és maga elé kapta a kezeit, de a tekintete még mindig ködösen meredt előre.

Durván megragadtam az állát, és két centire az arcától magyaráztam, hátha felfogja, amit mondani akarok. Muszáj volt együttműködnie, különben nem tudtam megvédeni.

– Én nem akarlak bántani. Én mentettelek meg – rágtam a szájába. Nem sok időnk maradt, a rosszarcúak már közel jártak. – Segítened kell. Nem tudlak cipelni. Futnod kell, érted? Futni. Muszáj.

A lány bólogatott, és hagyta, hogy magam után ráncigáljam, de a hülye magas sarkúja minduntalan hátráltatott minket.

– A faszomba ezzel a szarral – ragadtam meg a derekánál fogva a lányt, majd kissé megemeltem, és miután leszedtem a lábáról a cipőt, mind a kettőt a falhoz vágtam. Magasról tettem rá, mennyiért szerezte, és milyen sokat állt érte sorba. Az élete, és a becsülete ennél sokkal többet ért.

Gyorsan el kellett húznunk arról a környékről, de nem volt nálam elég pénz taxira, és nem hittem, hogy a melltartójában őrizte a bankókat a megmentettem, így csak a tömegközlekedést használhattuk. Az éjszakai buszok majdnem annyi veszélyt rejtegettek magukban, mint a sikátorok, de a két rossz közül a jobbik volt, így a legközelebbi buszmegálló felé vettük az utunkat. A rozoga járatot jól ismertem, ahogy a sofőrjét is, elég volt csak bólintanom egy aprót felé, és máris felengedett. Még a lánynak se kellett jegyet vennem.

Leghátulra ültünk. A bajbajutottat az ablak mellé ültettem, hogy a lehető legkevesebb látszódjon belőle a többi utas számára. Túl rövid volt a szoknyája, és túlságosan viharvertnek tűnt. Nem volt szükségem se együtt érző, kíváncsiskodó öregekre, se begerjedt részegekre, akik a hamvas combok közé akartak látni.

– Felviszlek magamhoz, mielőtt hazakísérlek – súgtam oda a lánynak, mire azonnal vinnyogni kezdett.

– Én nem akarom…

– Hallgass már! – torkoltam le. – Nem akarok semmi rosszat. Nem azért mentettelek meg, hogy utána megdugjalak.

– Akkor mit akarsz tőlem? – suttogta. A kezei úgy remegtek, mintha még mindig odakint fagyoskodott volna a hidegben. Nem is értettem, hogyan öltözhetett fel ilyen felelőtlenül. Senki nem mondta neki, hogy ezen a környéken a kurvák húznak ilyen miniszoknyát?

– Semmit. De kellene egy hely, ahol kicsit rendbe szedheted magad, nem? Vagy így akarsz hazamenni? – mutattam végig rajta.

– Nem… – sütötte le a tekintetét. – Igazad van.

Ezek után némaságba burkolóztunk, neki volt mit feldolgoznia, én meg nem akartam beszélni. Mit mondhattam volna neki? Hogy minden rendben, és felejtse el? Ez nem olyasmi volt, amit csak úgy el lehetett felejteni. Ha nem arra vettem volna az utam, simán megerőszakolták volna. Talán még meg is ölték volna, miután végeznek. Senkinek sem kellett egy szemtanú, aki pontos leírást tudott adni róluk a rendőrségen.

– Most szállunk – figyelmeztettem az utastársam, és lesegítettem a magas lépcsőn. A talpa már tiszta kosz volt a kinti retektől, de úgy tűnt, nem vágta meg magát sehol.

Az ocsmány lakásomat senkinek sem szerettem mutogatni, egyetlen haveromat se hívtam át soha, mert szégyelltem, hogy milyen lepratelepen élek, de a lány most nem háznézőbe jött. Neki csak egy fürdőszoba kellett, ahol meg tud mosakodni, és a zubogó víz alatt kisírhatja magát, meg némi ruha, amit magára kaphat, amíg elérünk a házáig.

– Ott a fürdő. Használj bármit nyugodtan! – mutattam a rozoga ajtó felé, majd miután a lány eltűnt, kipakoltam a zsebemből az oda gyömöszölteket. Nem sok értékét tudtam megmenteni.

Volt ott egy ezüstös nyaklánc, blokkok, egy sminkes doboz, két toll, és egy arany hitelkártya. Ilyet csak a reklámokban láttam, és egy pillanatra megfordult a fejemben, mennyi pénzt elkölthetnék vele, kihasználva a PayPass kiskapuit, de a kamerafelvételekkel hamar elkapnának, és nem voltam akkora patkány, hogy kihasználjak egy összetört hölgyet.

A lány pár centivel volt csak magasabb nálam, tehát a ruháim tökéletesen megfeleltek neki. A cipőt nem vettem biztosra, de nem válogathatott. Kivettem a szekrényből egy fekete, szakadt farmert, ami sajnos nem a divat miatt volt lyukas. A ruháimat mindig gondosan tisztán tartottam, a kevés szabadidőm ellenére nem állt kupacban a szennyesem, és sosem vettem fel ugyanazt a pólót két napig. Bármit odaadhattam neki tisztaszívvel, úgyis max csak pár óráig hordta.

– Hé…! – kopogtam be a fürdőbe, amikor elállt a vízcsobogás, és leesett, hogy nem is tudom szegény lány nevét. – Izé…. Beadom a ruhákat, amit felvehetsz.

Nem lestem be a résen, se a kulcslyukon, ennyire azért nem voltam kiéhezve. Egészen másfajta éhséget éreztem. Nagyon jól esett volna egy nagy tál instant leves, egy-két korty sojuval megspékelve, de közben vágytam a kávéra is. Ahogy ezen merengtem, hirtelen beugrott, hogy elmúlt az inger az ágyékomban. A biztonság kedvéért végigsimítottam a combomon, de sehol nem találtam nedves foltot, nem hugyoztam be a nagy ijedtségre, a hólyagom szimplán visszavonulót fújt egy kis időre.

– Ott vannak a cuccaid – intettem a dohányzóasztalra, amikor kijött a lány, majd beslisszoltam mellette a fürdőbe, és a biztonság kedvéért dobtam egy sárgát. Fogalmam sem volt, merrefelé lakik a csaj, és nem akartam, hogy útközbe megint rám jöjjön az inger.

Miután kezet mostam, gyorsan leellenőriztem az arcom a tükörben. Elég fáradtnak néztem ki, a szemeim fénytelenül csillogtak, és a hajam is lelapult kissé, de azért elég jóképűnek éreztem magam. Biztosan az ital tett ilyen magabiztossá.

– Mehetünk? – intettem az ajtó felé. Szerettem volna gyorsan ágyba kerülni, hogy reggel fel tudjak kelni.

Gondosan bezártam az ajtót, bár egy ügyes betörőnek meg sem kottyanhatott egy olyan öreg zár, mint az enyém. A mi blokkunkba talán azért nem tört be soha senki, mert senki se szerette meglopni a sorstársait. Gazdagék villáit sokkal jobban megérte feltörni. Igaz, hogy nehezebb is volt, de mindenki szerette a kihívásokat.

– Egyébként hogy hívnak? – kérdeztem a lányt, amikor az utca végére értünk.

– Junghwa.

– Én Yoongi vagyok.

Junghwa egészen belebújt a kabátomba, a szőrmés kapucnit az arcába húzta, és úgy tűnt, még mindig vacog. Valószínűleg nem a hűvös széltől remegett annyira, az idegesség és a sokk utóhatása lehetett. Nem mertem átkarolni, nehogy attól még jobban befeszüljön, de valamivel javítani akartam az ördögi körön, ami egyre erőteljesebben rajzolódhatott a fejében. A krízishelyzetekben az ember mindig arra gondolt, amire nem szabadott.

– Kérsz? – nyújtottam felé a tick-tack-os dobozt. Már alig volt pár szem mentolos cukorka az alján, de megosztottam vele.

Az utóbbi időben újra visszaszoktam a cigarettára, de a korábbi tiszta időszak miatt idegesített a szaga, így folyton volt nálam valami mentolos. A ruháim csak úgy illatoztak az öblítőktől és a sok dezodortól, amit magamra fújtam.

– Köszi – motyogta Junghwa, és a tenyerét nyújtotta. Csak akkor vettem észre, hogy egy hosszú vágás szeli a vékony bőrét.

– Nem fáj? – ragadtam meg a csuklóját, és a fény felé tartottam a tenyerét, hogy jobban lássam a sebet.

– Nem vészes – húzódzkodott, mire azonnal eleresztettem. Valószínűleg akkor szerezte, amikor megtámadták, így inkább nem feszegettem a témát.

– És merre laksz?

– Gangnamben.

Köszi – gondoltam fanyarul, és megpróbáltam kitalálni, hogy juthatunk a gazdag negyedbe a leggyorsabban. A lány vagy nagyon elkeveredett otthonról, vagy szándékosan kereste a kihívást. Felénk nem járt senki arról a környékről ok nélkül. Neves biznisz örökös néha benéztek a szórakozóhelyekre, hogy drogokat vegyenek a helyi dílerektől, és lányok nem a mi lepukkant diszkóinkba jártak, Gangnam valamelyik menő lightshowján risztállták a nyeszlett valagukat.

– Fogjunk taxit – ajánlotta Junghwa. – A kártyám megvan, úgyhogy tudunk fizetni.

Nem utasítottam vissza az ötletet, főleg, hogy nem nekem kellett állnom a cechet. Egyetlen egyszer taxiztam Seoulban, akkor, amikor a városba érkeztem, és azt hittem, nem fog fájni a végösszeg. Azóta inkább kívülről benyaltam az összes buszjáratot, minthogy még egyszer annyit álljak a dugóban a fél fizumért.

A sofőr fura szemmel nézett minket, mintha nem lenne biztos benne, hogy jó címet mondtunk, de amikor Junghwa felmutatta a hitelkártyáját azonnal hátraarcot csinált, és felbőgette a motort.

Furcsa volt nézni, hogy nőnek az épületek Gangnam felé. Minden sokkal hatalmasabb, és sokkal fényesebb lett, mintha egy teljesen más világba kerültem volna. Menő importautók húztak el mellettünk, az utcán dekoratív lányok nevetgéltek a barátnőjükkel, a táskájukból hónapokig fedezhettem volna a lakbérem. Szerettem volna én is ott élni, de nem voltak kapcsolataim, és semmi újat nem tudtam feltalálni, amivel meggazdagodhattam volna. Ott maradt reménynek a zene, de nem tartottam magam elég tehetségesnek ahhoz, hogy abból karriert csináljak.

Amikor megérkeztünk Junghwa otthonához, majdnem kiestek a szemeim. Még szerencse volt, hogy odahaza elmentem mosdóba, mert attól a villától, ami azon a hatalmas telken elfeküdt, behugyoztam volna. A kovácsoltvas kapu belső oldalán egy őr állt, a kutyaháznál egy megláncolt doberman vicsorgott rám, és minden extra drágának tűnt.

– Te itt laksz? – mutattam tátott szájjal a kacsalábon forgó kastélyra.

– Igen – bólintott Junghwa, és megkérte az őrt, engedjen be minket. A kulcsát valószínűleg otthagytuk a kukatárolónál. – Gyere! Átöltözöm, és visszaadom a cuccod.

Az udvariasság azt diktálta volna, hogy azt mondjam: „Ugyan, dehogy. Hagyd csak!”, de rohadt kíváncsi voltam a házra. A kutya mellett remegő térddel mentem el, hiszen mindig is utáltam a hangos állatokat. Ez a dög ráadásul belőlem akart repetázni a kutyakeksze mellé.

Az egyenruhás férfi kinyitotta nekünk a bejárati ajtót is, majd visszaállt a helyére. Tisztára elment volna rendőrnek, pontosan olyan aurát árasztott magából, hogy attól biztosan libabőrözni kezdjen a kar. De nem ő volt az egyetlen szokatlan berendezési tárgya a gazdagok életének, az emeltre vezető lépcsőn összefutottam egy inassal, és néhány takarítónővel is. Korábban azt hittem, ilyesmi csak a sorozatokban, meg az amerikai filmekben létezik, de láthatóan Gangnam egyes családjai is úgy éltek, mint a hercegek.

Junghwa hálószobája akkora volt, mint az egész lakásom, és legszívesebben sírva fakadtam volna, amikor megláttam a plazmatévéjét. A kétszemélyes, királyi franciaágyában csodásan lehetett aludni, a pöpec számítógépét pedig már meg sem néztem közelebbről, nehogy tényleg eredjenek a könnycsatornáim. Azzal a szörnyeteggel olyan zenei alapot írhattam volna, ami önmagáért beszél, nem úgy, mint az otthoni aggastyánnal, amin csak az elsőverziós szerkesztőprogram futott.

Junghwa fésülködőasztalán rengeteg arany nyaklánc feküdt, és biztos voltam benne, hogy a fiókokban is kész ékszerüzlet bújik meg. Hihetetlen volt, hogy ezek mit meg nem engedhettek maguknak. Néha azért a gazdagokat belöktem volna egy köteg ebédjeggyel a szegény kerületekbe, hogy átérezzék a valódi életet.

– Tessék! – nyújtotta át a ruháimat Junghwa egy hatalmas szatyorban. Ő pizsamába öltözött, a bolyhos köntöse alatt egy virágos nadrág bújt meg, a fölső ruházatát nem láttam, de nem is akartam nagyon megbámulni. – Köszönök mindent.

– Szívesen! – villantottam rá egy félmosolyt, és ahogy a filmekben lenni szokott, amikor a kilincsre tettem a kezem, hatalmasat kordúlt a gyomrom.

Bassza meg, de ciki! – káromkodtam magamban, és próbáltam úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, de éreztem, ahogy felmelegszik a fülem.

– Figyelj, Yoongi… – kezdte Junghwa mosolyogva. – …nem vagy éhes? Van egy csomó kaja a hűtőben, és úgyse tudom egyedül megenni.

Az illem megint azt diktálta volna, hogy utasítsam vissza, de túl éhes voltam, és egy gazdag lány hűtője túl csábító volt ahhoz, hogy visszakozzak.

A konyhától aztán még jobban eldobtam az agyam. Szegény kis vízforralómra gondoltam, amit a százas boltban vettem, amikor elhaladtam az elektromos tűzhely, és a jégkockákat adagoló hűtő mellett. Amikor a Mennyei Éléskamra ajtaja kitárult, tényleg úgy éreztem magam, mint aki egy másik univerzumba került. Junghwa hatalmas hidegtálakat vett ki belőle, és még füstölt kacsamellet is ehettem a krumpli salátához.

Illendőség ide, vagy oda, rendesen degeszre tömtem magam. Minden annyira finom volt, hogy egyszerűen nem tudtam leállni, és bele sem gondoltam abba, hogy alkoholra kicsit lassabban kellene ennem.

– Amúgy mit keresett egy ilyen gazdag csaj a mi környékünkön? – kérdeztem mosogatás közben. Junghwa tiltakozott, hogy ne fárasszam magam, majd a cseléd megcsinálja, de engem arra tanítottak a szüleim, hogy legalább a saját szaromat takarítsam fel, és ne mással végeztessem a piszkos munkát.

– Fogadtunk a barátnőimmel, hogy bejutok a Rapbarlangba.

– A Rapbarlangba? – nevettem fel. – És mennyit kaptál volna, ha sikerül?

– Nem a pénz volt a lényeg, hanem, hogy meg merem-e csinálni.

– Hát, majdnem beletört a bicskád – jegyeztem meg, és a csöpögtetőbe tettem a tányérom. – Nem kellene ilyesmikben fogadnotok. Nem a ti köreiteknek valók ezek a helyek. Főleg nem egyedül.

– Hogy érted, hogy a mi köreinknek? A gazdag lányok szerinted csak bálozni akarnak? – támadt vissza.

Lassan fordultam meg, és összefűztem magam előtt a karjaimat. Tetszett ez a harciasság, de a kislány túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy vitába szállhasson velem.

– Nem tudom, hogy a gazdag lányok mit akarnak, de képzeld el, hogy bementek a barátnőiddel a Rapbarlangba. Egy, olyan göncben, amiben ma voltál, el fogják kérni a tarifádat. Kettő, még az előtt drogot csempésznek az italotokba, mielőtt pislognátok. Három, a piák lehet, hogy nektek olcsóak, de ha kinyitod a pénztárcádat, és egy köteg lé van benne, a csapos fog kirabolni. Folytassam tovább?

– Szóval szerinted én teljesen ételképtelen vagyok? – vágta csípőre a kezét. Egész aranyos volt, ahogy kipirult az arca, és megpróbált határozottan viselkedni.

– Ha élet alatt azt érted, hogy cselédek mossák el a tányérodat, és arany hitelkártyával vásárolsz, akkor nem. Ha viszont a valódi életről beszélünk, akkor két óráig nem bírnád a környékünkön.

Junghwa határozottan tett felém egy lépést, de aztán elbizonytalanodott, és visszalépett. Kíváncsi voltam, mit nem mert megtenni. Vajon hogy akart meggyőzni arról, hogy belevaló csaj? Megcsókol? Összetúrja a hajam? Kilopja a zsebemből a tic-tacot, amíg egymással flörtölünk? Mindegyiket csíptem volna.

Éppen azon morfondíroztam, bepróbálkozzak-e nála a történtek után, amikor kigyúlt az udvaron a lámpa. Junghwa azonnal megugrott, és ijedten az ajtó felé lesett. Odakint egy kocsi gurult be garázsba. A kerekei alatt csak úgy sercegett a kiszóródott kerti murva.

– Megjöttek a szüleid, mi? – gúnyolódtam az ijedelmén. – Elbújjak a serpenyő mellé?

– Nem kell. Nem vagy a pasim.

– De azért bírnád, mi? – súgtam a fülébe, amikor elhaladtam mellette. Nem akartam túl sokáig jópofizni a szüleivel.

Junghwa nagyon gyorsan mozgott, majdnem összeütköztünk, amikor elém ugrott. Újra elszántság költözött a vonásaiba, de nem ért hozzám, csak mélyen a szemembe nézett, és úgy suttogott.

– Nehogy sebtében fuss össze velük! Akkor tökre félreértik. Ne csinálj úgy, mint aki éppen menni készült.

Semmi kedvem nem volt színészkedni, de a csaj engedte, hogy egyek a csodahűtőjükből, úgyhogy ennyit megtehettem érte. A zacskót visszatettem a földre, és felültem a bárpulthoz, mintha csak éppen egy kedélyes beszélgetésbe rondítottak volna bele az ősök.

Amikor a szigorú, öltönyös apa megérkezett, és keresztülszúrt a pillantásával, úgy néztem rá, mintha csak az inas lépett volna be. Ez valószínűleg feldühítette, mert remegni kezdett a felsőajka, de én azt az utasítást kaptam, hogy ne sunnyogjak, tehát nem tettem.

– Ki ez az alak, Junghwa? – dörrent a ház urának hangja.

– Min Yoongi vagyok, uram – nyújtottam kezet, de nem fogadta el. Szívesen elküldtem volna érte a picsába. Hogy lehetett egy üzletember ilyen pofátlan?

– Yoongi segített nekem… – kezdte Junghwa, de a szavába vágtam.

– Amikor eltévedt. Cserébe meghívott vacsorázni – hazudtam, és az anyuka felé fordultam. – Nagyon finom volt a kacsa. Igazán jól főz.

– Nos… Nem én főztem – vörösödött el a középkorú nő.

Az apa persze ennyitől nem zárt a szívébe, sőt, még dühösebb lett. Morogva előkapta a pénztárcáját, és a pultra dobta a három havi fizetésemet.

– Itt van a fizetsége. Most pedig kotródjon innen, és hagyja békén a lányomat!

Ezt már nem bírtam lenyelni. Mi a faszt képzel ez a seggfej a sok pénzével? Lehet, hogy szegény voltam, és ordított a ruhámról, hogy zűrös alak vagyok, de legalább emberszámba vehetett volna.

– Tudja, hova dugja a pénzét! – szálltam le a bárszékről, és a vállamra dobtam a szatyrom. – Tényleg azt hiszi, hogy ezért segítettem?

– Mégis mi mást akarna egy magadfajta egy tisztességes, rendes lánytól?

– A magamfajta – nyomtam meg ezt a szót – segít azoknak a lányoknak, akiket kiraboltak. Vagy hagynom kellett volna, hogy a támadói mást is csináljanak vele?

Junghwa lesütötte a szemét, az anyukája pedig azonnal mellé ugrott. Azt nem akartam elmondani, hogy majdnem mást is csináltak vele, biztosan Junghwa sem akart ezzel újra szembesülni. Elég volt, ha a beképzelt apja észhez tért egy kicsit.

– Most megyek – jelentettem ki, és még hátrafordultam, hogy utoljára összefonódjon a tekintetem Junghwa sötét szemével. – Köszi a vacsorát. Vigyázz magadra!

Őszintén, nem bántam volna, ha hazavisz a sofőr, de annyira felbaszta az agyam a gazdag apuci, hogy inkább gyalogoltam a legközelebbi buszmegállóig.

Valamikor hajnali háromra értem haza, de másnap reggel legalább nem kellett felkelnem melózni. Az ágyban még bepólyáltam a megsérült kezem, majd befordultam a fal felé, és átgondoltam, hogyan fogok pénzt szerezni a lakbérre. Nagyon úgy tűnt, hogy kölcsön kell kérnem valakitől. Nagyon bíztam benne, hogy Hope ki tud segíteni.

Őszintén szólva, nagyon bejött nekem Junghwa, és nem bántam volna, ha az ágyába is beenged, de nem éltem tündérmesékben, tudtam, hogy a szegénylegény a valóságban soha nem jön össze a hercegnővel. Még akkor sem, ha olyan vagány gyerek, mint én. Más adottságaimról nem is szólva…