A célpont a maknae (V x Jungkook x Suga)

V:

Voltak a karrierünkben olyan periódusok, amikor úgy éreztem, a stylistok meg akartak ölni. Ott volt a dangeres időszak, amikor Jungkook hirtelen felnőttnek tűnt, aztán jött a Run korszakának feszes bőrnadrágja, most pedig a Blood, Sweat & Tears. Tisztában voltunk vele, hogy a fanok imádják a fogdosós mozdulatot, de őszintén, nem csak ők tekerték vissza és lassították le a jungkookos kamera zoomokat. Én is szívesen megfogtam volna ott… Vagy hagytam volna, hogy ő fogdosson.

Esténként tehetetlenül fetrengtem az ágyamban, és a csontomig hatolva éreztem át az új dalunk címét. Vért izzadva próbáltam meg visszatartani a könnyeimet, amelyek minduntalan alá akartak gördülni egy-egy kínzóan forró álmot követően.

Teljesen kész voltam. Nem elég, hogy folyamatosan erekciót produkáltam, amikor Jungkook ölelgetett, vagy játékosan csapdosta a combom, de még arra sem maradt időm, hogy elmenjek a mosdóba, és könnyítsek magamon. Ha minden egyes alkalommal kivertem volna, amikor felállt, biztosan kárt teszek magamban.

Koncert után a többiek úgy döntöttek, elmennek enni, de nekem nem volt étvágyam. Azt mondtam, fáj a fejem, és inkább maradnék pihenni. A menedzser megengedte, hogy az öltözőben ejtőzzek egy kicsit, és megígérte, értem jönnek, amint végeztek. Jól esett egyedül lenni. Úgy terveztem, valóban pihenek, relaxálok, beteszek valami kellemes zenét, és leheveredek a kanapéra.

Minden adott lett volna a teljes kikapcsolódáshoz, ha Jungkook nem hagyja ott a sálját, és én nem érzem meg a kellemes illatát. Teljesen elbódított az az eszencia. A nadrágom újból szorítani kezdett, ezúttal azonban már nem szenvedtem tovább. A puha sálat az arcomra terítettem, hogy minden egyes lélegzetvételkor magamba szívjam Jungkook illatát, majd kigomboltam a nadrágom, és kieresztettem a fogságból a merev tagomat.

– Áááhhh – sóhajtottam fel jólesően, majd óvatosan a markomba fogtam vágytól duzzadó ékességem, és mozgatni kezdtem a kezem.

Jól jött volna valami csúszós anyag, mert egy idő után kezdett irritálni a saját bőröm érintése is, de ilyen környezetben úgysem találtam volna semmit, ami segíthetne. Így hát lehunytam a szemem, és fantáziálni kezdtem. Láttam, ahogy Jungkook egészen elnyel, a hatalmas, kerek, gyönyörű szemei egy pillanatra felnéznek rám, én pedig még mélyebbre lököm magam a torka felé.

– Jung-kook… – sóhajtottam a nevét. Egyedül voltam, tehát nyugodtan elengedhettem magam.

– Hm? – csapta meg a fülem egy ismerős hang.

Azonnal felpattantak a szemeim, és amikor felültem, majdnem összefejeltem Yoongival. Ő teljesen nyugodt ábrázattal nézett rám, majd megfogta a vállam, és visszanyomott a fekhelyre.

– Csak nyugi – mondta lassan és egy másodpercre rá megéreztem, hogy valami nedves a farkamhoz ér.

Amikor lepillantottam, majdnem felsikoltottam ijedtemben. Jungkook mellettem térdelt, és éppen az ágaskodó férfiasságomról lenyalt elő váladékot ízlelgette. Az ajkai csillogtak a nyáltól, mintha szájfény fedné őket, az arca kipirult.

Újra felnéztem Yoongira, hátha kapok valami magyarázatot, de ő csak rezzenéstelen arccal nézett vissza rám.

Áh! Megvan! Biztosan álmodom – ért a felismerés, és jó erőset a karomba csíptem, hogy felkeljek. Tévednem kellett. Minden maradt a régiben, csak a bőröm sajgott veszettül. Nem álmodtam. Ez az egész tényleg megtörtént.

– Yoongi hyung, mi a…? – kezdtem volna a számonkérést, amikor valami forró a farkam köré borult. Kissé felemeltem a fejem, hogy lássam, mi az, de csak Jungkook barna hajkoronáját mustrálhattam.

– Jungkook aggódott érted, ezért visszajöttünk – közölte Yoongi tárgyilagosan. Nem értettem, hogyan tudott ilyen nyugodt maradni. Hiszen a maknae az orra előtt szopott le!

– De ő most… Hiszen, mi…mindketten fiúk… és… – próbáltam a tudtára adni az aggályaimat, de elég nehezen lehetett beszélni Jungkook nyelvtechnikájától. Ezerszer jobb érzés volt, mint az álmaimban.

– Ne törődj vele! – rántotta meg a vállát, és ő is leguggolt mellém. A hideg, fehér ujjaival gombolni kezdte az ingemet. – Nincs más választásunk. Ha nem csajozhatunk, egymást kell használnunk.

– Úgy érted, ti mind… egymással…? Áh! – fúlt sikkantásba a próbálkozásom. Jungkook nem szórakozott, nem ízlelgetett, vagy játszadozott, esetleg ismerkedett a farkammal, hanem eltökélten ki akarta szívni belőle az összes csepp élvezetemet.

– Nem tudom, a többiek mit csinálnak – vallotta be Yoongi, majd körkörösen nyalogatni kezdte a mellbimbómat. Megugrottam a nyelve játékától. – Csak a magam nevében beszélhetek, meg Jungkookéban – súgta a bőrömre, és egyre lejjebb haladt a csókjaival.

– Úgy érted, hogy ti…? – nyögtem fel újra. Jungkook szája eleresztett, ezúttal azonban már két nyelv siklott fel s alá rajtam.

Ez már több volt a soknál. Mert, hogyha Jungkook csinálta, az oké, hiszen minden maszturbálás közben erre gondoltam, de Yoongi nem értettem, mit keres a képben. Ő lett volna az utolsó a Földön, akit megvádoltam volna azzal, hogy bukik a srácokra. Mégis, milyen jól, milyen határozottan ingerelt…

– Igen, Taehyungie. Suga hyung néha megkefél, ha szüksége van rá. Hosszan és keményen, de ma téged akarlak – kúszott fel hozzám Jungkook egy csókra.

Amikor a sál elkerült az orrom elől, és az ajkaink összeértek, megszűnt létezni a világ. Nem is éreztem, Yoongi hyung mit csinál velem odalent, csak Jungkook számított. Görcsösen kapaszkodtam a ruhájába, és szétnyitottam előtte az ajkaimat, hagy fedezze fel magának minden egyes szegletét.

Elvesztünk a másikban, nem bírtuk abbahagyni a csókolózást, a nyelveink egymásra találtak, és mohón, éhesen dörzsölődtek össze. Az ujjaim már Jungkook selymes, barna tincseibe markoltak, kényszerítve a fejét a maradásra.

Szédültem, amikor elváltunk, és talán még sosem láttam olyan gyönyörűnek, mint akkor. Csillogó tekintettel, vágytól kivörösödött arccal, kócos tincsekkel. Az illata ilyen közelről még jobban fejbe vágott, szinte úsztam az élvezetben, és fel sem fogtam, hogyan került le róla a nadrág.

– Hyung, megengeded, hogy meglovagoljalak? – kérdezte Jungkook ártatlanul.

Aprót bólintottam válaszul. Máshogy nem is ment volna. A csontjaim mintha elolvadtak volna, nem bírtam mozogni, az érzékeim bizonyos helyeken kiélesedtek, máshol azonban annyira letompultak, mintha víz alá kerültem volna. Hallottam, Jungkook zihálását, ahogy rám ereszkedett, az orromban éreztem az illatát, a szemeim ráfokuszáltak, minden más viszont elmosódott körülöttünk. Suga pedig ott volt még, ebben egészen biztos voltam.

Jungkook lassan kezdett el mozogni rajtam, az ajkai elnyíltak, hogy a sóhajai kiszökhessenek rajtuk, a szemeit félig lehunyta. Egyszerre volt hihetetlenül angyali, égien tiszta a látványa, és mocskosan erotikus is, ahogy fel s alá mozdult.

– Taehyungie… – hasított bele a tudatomba Suga vágytól rekedt hangja. Még sosem hallottam így. – Váltsatok pózt! Döntsd el Jungkookiet a kanapén! Én sem akarok kimaradni.

Én viszont nagyon szerettem volna, ha kimarad belőle. Nem akartam megosztani vele Jungkookot. Csak magamnak akartam, egyedül magamnak, senki másnak nem adtam. Igaz, hogy Suga valószínűleg már rengetegszer a magáévá tette, és ezzel csúnyán megelőzött engem, de a féltékeny birtoklás nem akart szűnni a szívemben.

– Hyung, kérlek! – nyögte Jungkook. – Kezdek így fáradni.

És Jungkook kezei valóban remegtek az alhasamon, nem lehetett könnyű neki egyszerre tartania a súlyát, és magába is fogadni rendes síkosítás nélkül. Amennyire tudtam, segítenem kellett neki.

Minden erőmet összegyűjtve felültem, majd kissé megemelve térdre küzdöttem magam. Yoongi eközben a párnákat átcsoportosította a kanapé másik végébe, ahová gyengéden, egy hosszú, forró csókkal ledöntöttem Jungkookot. Nagyon lassan, és nagyon óvatosan merültem el benne újra, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam neki.

– Jó? – simogattam a haját. Olyan hihetetlenül gyönyörű volt.

– Nagyon – nyöszörögte, és lehunyt szemmel élvezte, ahogy mozgok benne.

Kissé felegyenesedtem, és magasabbra emeltem a lábát. A kibontott sötét ingje között a világos bőre olyan volt, akár egy fehér tollakból rakott út, ami a Mennyországhoz vezet. És én minden egyes lökéssel közelebb kerültem ehhez a csodás helyhez, ahol minden forró és mámoros.

– Jungkook, fordítsd oldalra a fejed! – simított végig Yoongi a maknae arcán. Ő szinte szellemszerűnek tűnt a halovány bőrével, pedig a vágy az arcát egészen megvörösítette. Hangosan zihált, és csak úgy duzzadt a farka a markában.

Olyan fura volt látni, ahogy a legkisebb engedelmesen a szájába fogadja Yoongi ékességét. Együtt laktunk, és előfordult, hogy rányitottunk a másikra, vagy időspórolás miatt fogat mostunk, amíg a másik fürdött, de így még sosem láttam a rapper nemi szervét. Bármennyire is kellemetlenül érintett, izgalomba hozott a látványa.

– Jungkook… – sóhajtotta Suga. – Mélyebbre!

A barnahajú aprót bólintott, és nagyobbra nyitotta a száját. Yoongi farka egy arasznyival beljebb került a forró katlanba, de éppen csak egy percig, utána ismét hátrébb húzódott, hogy megint előre csússzon.

Egy ideig annyira belemerültem ennek az izgatásnak a csodálásába, hogy akaratlanul is felvettem a ritmusukat, és csak akkor eszméltem fel, amikor Jungkook hirtelen összeszorult körülöttem.

A szemei mérgesen csillogtak, mintha neheztelne rám, amiért belassultam, és szinte magába szippantott bosszúból. Erősebben a derekára markoltam, és körkörösen simogatni kezdtem a kiálló csontját, ahol a bőr sokkal érzékenyebb, mint máshol, mire kissé megenyhült. Ezek után már csak a saját ritmusomra figyeltem, és egész végig Jungkook arcát néztem.

Ahogy forrósodott a levegő, ahogy egyre inkább megtelt a szoba a sóhajainkkal, Jungkook is úgy lett egyre mohóbb. Tőlem mélyebb, gyorsabb és erőteljesebb lökéseket követelt, Yoongi farkát egyre vadabbul szopta. A rapper határozottan tartotta a maknae fejét, hogy elegendő levegőhöz jusson, de már ő sem bírta sokáig. Jungkook úgy tapadt rá, mint egy pióca, és feltett szándéka volt szárazra szívni.

Forgott velem a világ. Az a látvány, az érzés, a belsőmben tomboló vihar… Túl sok volt már. Elvesztettem az irányítást, és elemi erővel mozgattam a csípőmet, szinte a letaszítva az ágyról a maknae-t. Lehunyt szemmel ziháltam, az ujjaim görcsösen szorították a csípőjét, és a nevét kiáltva élveztem el.

– Jungkook! – hörögtem.

A tincseim izzadtan tapadtak a homlokomra, az ágyékom égett, és az ajkaim kiszáradtak. Végig kellett nyalnom rajtuk, hogy megszűnjön a kellemetlen cserepesség. Még életemben nem élveztem ilyen erőteljesen, az egész testem belebizsergett.

– Mi az, hyung? – kérdezte ártatlanul Jungkook a fülem mellől.

Azonnal felpattantak a szemeim, és automatikusan az arcomhoz kaptam zavaromban, de a takaró megakadályozott. Valaki a nyakamig felhúzta a pokrócot, de a legfurább az volt, hogy a súlyos anyag alatt egyáltalán nem voltam pucér.

– Mi történt? – kérdeztem kábán.

Semmit sem értettem. Elájultam volna az aktus után? Pedig nem tűnt olyan hosszúnak a sötétség. Jungkookon meg meg sem látszott, milyen esztelenül megdugtam. Jól bírta a strapát, az biztos. Teljesen úgy tűnt, mintha éppen csak az imént érkezett volna egy jó kiadós étkezésből. Elégedettnek és jóllakottnak tűnt.

– Aggódtam érted, úgyhogy visszajöttem. Ott van az asztalon az adagod.

– Visszajöttél? – ráncoltam össze a homlokomat. – Megint?

– Hogy-hogy megint? – nevetett fel Jungkook aranyosan. – Most jöttem vissza. Mikor máskor jöttem volna?

El sem hittem, hogy álmodtam. Álmodtam az egészet, pedig annyira jó volt. Jungkook végre az enyém volt, és még Suga jelenlétét is megbocsátottam, mert legalább erotikusabbá varázsolta a látképet.

A fene egye meg! – morogtam a takaró szélét markolászva. Pedig már azt hittem, vagyok olyan szerencsés, hogy egy ilyen túlfűtött threesome-mal ajándékozzon meg a sors a szenvedéseimért.

– Hyung, egyébként mit álmodtál? Csak mert a nevemet kiáltottad, és… elég vörös az arcod… – tördelte a kezeit Jungkook.

– Már én sem emlékszem. Biztos valami hülyeséget – füllentettem.

– Aha… – motyogta, és pakolászni kezdett.

Nem mertem megmozdulni, ugyanis még mindig erekcióm volt. Nem is kicsi. Azt pedig végképp nem akartam, hogy Jungkook meglássa, és esetleg összekösse azzal, hogy a nevét kiáltva ébredtem fel. Ennél cikisebben nem vallhattam volna be, hogy bejön.

– Kookie, azt hiszem, lázas vagyok – tettem a homlokomra a kezem. Valóban lángolt a bőröm. Az egész testem izzadságban fürdött, és ezen csak rontott a vastag takaró.

– Igen? – ugrott mellém a maknae, és kicserélte a kezem a sajátjára. – Tényleg elég forró vagy. Lehet, le kellene zuhanyoznod – ajánlotta, és elkezdte lefejteni rólam a takarót.

Emberesen küzdöttem ellene, de Jungkook mindig is erősebb volt nálam, és úgy tépte le rólam a fedőt, mintha csak egy doboz instant leves lennék, amit meg akar enni.

Megpróbáltam összezárni a combjaimat, és elfordulni, de nem sikerült, azonnal kiszúrta a dudort odalent, és elkacagta magát.

– Vagy lehet, hogy csak ki kellene verned, hyung – pimaszkodott. A kis szemét külön élvezte, hogy húzhatta az agyam.

– Mi lenne, ha elfelejtenéd, amit láttál, és lelépnél? – morogtam rá.

– Vagy mi lenne, ha… – húzta meg az utolsó szótagot, és egészen rám fordult –…inkább itt maradnék, és kezelném a problémádat?

Amikor megéreztem az ujjait a farkam köré fonódni, azonnal megugrottam, és ki akartam kászálódni a fogásából, de Jungkook már elkapott, és nem engedett. A finom, puha ajkai a nyakamra tapadtak, és lágyan szívni kezdték a bőrt.

– Most biztos megint álmodok – nyögtem fel kétségbeesetten. Nem bírtam ennyi Jungkookkal egy este.

– Nem, hyung – nyalt végig lassan a fülemen a legfiatalabb, majd játékosan beleharapott a cimpámba. – Most nem álmodsz. Ez a valóság, és veszettül akarlak.

Agust Dreams - 2. fejezet: Mert felvet a lé

Yoongi:

Álmosan, fájó kézzel ébredtem reggel hétkor. A megszokott rutin miatt nem tudtam többet aludni, így feltettem főni a vizet, és kiöntöttem az instant kávét a csésze aljára. Mindig felesbe ittam a kávét, hogy spóroljak a tejjel, de simán vízzel nem bírtam legurítani a torkomon. Lehet, hogy finnyáskodó voltam ezen a téren, de legalább a fekete szíverősítőt viszonylag élvezni akartam.

Mivel a sérülésem miatt a reggeli meló elúszott, csak délután négykor kellett munkába mennem, addig bőven volt időm magamra. Ráérős mozdulatokkal beágyaztam, széthúztam kissé a függönyt, és kivettem a zacskóból a ruháimat, hogy visszategyem a szekrénybe, amikor valami kiesett a farmerom zsebéből. Először nem is hittem a szememnek, de miután felvettem a hengert, és jobban szemügyre vettem, minden világossá vált. A vékonyka szalagon a következő üzenet húzódott: „Köszönöm, hogy segítettél”. Junghwa valószínűleg a fürdőben készítette nekem a kis meglepetést, és a filctolla alig fogta be a cérnaszálakat, néhol megtörtek a jelei.

Összeszámoltam a pénzt, majd újra összeszámoltam, és végigcsináltam a folyamatot még egyszer, de megint ugyannyi jött ki. Ebből az összegből nem csak, hogy fedezhettem az elmaradásomat a lakbért illetően, de még félre is tehettem egy kicsit az új számítógépre. Ezek után már nem csak etikai értelemben érte meg kisegítenem Junghwát a bajból.

Fütyörészve mentem le a házvezetőhöz. A néni mogorván fogadott, az arcára volt írva, hogy már várja, mikor állok elő egy új kifogással. Csalódnia kellett.

– Csókolom, meghoztam az elmaradást – mosolyogtam rá szívből jövően, és a markába nyomtam az összeget. – Tessék csak átszámolni.

Az öreglány nem hitt a szemének, és az utolsó érméig leellenőrzött mindent. Az összes stimmelt, egy rossz szava sem lehetett, és hála az égnek nem firtatta, honnan szereztem a zsét. Nem úgy, mint az idegesítő alsószomszédom, aki megszállottan utált engem. Már alig várta, hogy kicsapjanak a házból, és a markát dörzsölve támasztotta a falat a lift mellett.

– Hello, Yoongi. Na, mikor kell pakolnod? – kérdezte örömittasan. Direkt húztam egy kicsit az agyát.

– Hova? Nem terveztem, hogy nyaralni mennék.

– Ne mondd, hogy megint bevette a mesédet! – túrta össze a haját dühében. – Nem fogod tudni a végtelenségig kijátszani a jó indulatát. Egyszer vége lesz ennek! Megértetted?

– Hékás! Elég! – emeltem fel a kezeimet, hogy belé fojtsam a szót. – Semmi meséről nem volt szó, nem tudom, miről beszélsz. Kifizettem az elmaradást, sőt, még az jövő havit is befizettem. Ennél jobb bérlő nem is lehetnék.

Ezt aztán már végképp nem tudta hova tenni. Vádaskodni kezdett, hogy biztosan illegális úton szereztem ekkora összeget, és fenyegetőzött, hogy fel fog jelenteni, de addigra már faképnél hagytam. Az ilyen idiótákkal nem érte meg veszekedni.

Úgy éreztem magam, mint egy nyugdíjas, aki végre kinyújtóztathatja megfáradt izmait. Persze, ez a hirtelen befolyt összeg nem jelentette azt, hogy délután nem kell elmennem dolgozni, de annyira jó érzés volt pénzhez jutni. Este nem azért kellett már lemennem a Rapbarlangba, hogy kölcsönkérjek Hosoektól, hanem azért, hogy bulizzak egy jót.

Nem mertem túl sok lét magammal vinni az utcára, nehogy ész nélkül költekezni kezdjek, csak éppen annyi volt nálam, ami elég egy üdítőre, meg egy doboz cigire. Estére muszáj volt vennem egyet, mert tutira fogy majd a buliban, és ha van nálam, akkor udvariasan elháríthatom a füves próbálkozásokat. Én már a füstjüktől is kellően beálltam, nem kellett még ennél is több kábultság.

Céltalanul lézengtem az utcán, és valahogy az előző esti sikátorba kerültem. Nem volt okos döntés arrafelé kóvályogni, nehogy rám ismerjenek a támadók, de ösztönösen kutattam valami otthagyott érték után. Találtam rágógumit, eldobott óvszert, és némi aprópénzt, de semmi olyat, ami Junghwáé lett volna.

– Hé, te! Nem ezt keresed? – szólított meg durván egy fekete rongykupac. Amikor jobban a rések közé néztem, rájöttem, hogy egy ember fekszik a kuka mellett. Annyira mozdulatlan volt, hogy azt hittem, csak egy adag kidobott ruhászsák. Jól álcázta magát.

– Tessék? – kérdeztem vissza.

– Ez kell nem? A barátnődé, ha jól sejtem – lengetett meg egy fehér irattartót.

– Igen. Köszönöm – nyúltam érte, de amikor elérték volna az ujjaim, elrántotta.

– Na-na! Nem lesz ez ám ingyen! Adj cserébe valamit!

A bontatlan cigimbe került visszakapni az iratokat, de bőven megérte. Otthon volt elég pénzem ahhoz, hogy vegyek még egyet. Annyira azért nem vitték fel a dohány árát, hogy emiatt aggódnom kelljen. Az irattartóval viszont okot találtam arra, hogy újra lássam Junghwát.

Emlékeztem az útra, jót tett, hogy este egyedül kellett hazamennem, a buszozáshoz pedig már hozzászoktam. A ház is rémlett nagyjából, bár azon a környéken nem egy kacsalábon forgó palota húzódott. Csak ámultam és bámultam a fényűző épületeket, és majdnem elmentem az ominózus ház mellett, annyira rácsodálkoztam a szomszédokra.

A postaládán hatalmas betűkkel virított, hogy nem kérnek szórólapokat, és a rés is nagyon szűk volt, éppen csak a számlák és a levelek fértek be. Nem voltam biztos benne, hogy ott tudom hagyni az irattartót, becsöngetni viszont nem akartam. Biztosan nem tudtam volna még egyszer verekedés nélkül kiállni, hogy ingyenélő semmirekellőnek hívjon az a felfuvalkodott üzletember.

Már éppen feladtam volna a próbálkozást, amikor egy ismerős női hang a nevemen szólított.

– Yoongi? – hallatszott az óvatos kérdés.

Junghwa ezerszer jobban festett, mint előző este. A haját magas lófarokba fogta, a szemeit festék tette kifejezőbbé, és a ruhája is igen csinos volt. Meg sem látszott rajta, hogy milyen traumákon esett át.

– Hello – villantottam rá egy félmosolyt. Nyilvánvalóan el akartam csábítani. – Visszamentem, de csak ezt találtam. A többi cuccodat magukkal vihették – nyújtottam át az apró tárgyat. Junghwa arcán őszinte öröm játszott.

– Jaj, nagyon szépen köszönöm! Rengeteg időt spóroltál meg nekem. Bele sem merek gondolni, mennyit ültem volna az okmányirodában.

– Ugyan! – legyintettem. – Inkább én tartozom hálával. A pénz… Köszönöm. Nagyon jól jött.

Nem volt kenyerem az álszentesség, ha valami kellett, akkor szóltam, ha valamiért hálás lehettem, azt megköszöntem. Nem volt ciki beismerni, hogy szegény vagyok, és kb az életemet mentette meg ezzel az összeggel. Legyünk reálisak, két hét alatt nem tudtam volna kifizetni az elmaradt lakbért úgy, hogy teljesen le voltam égve.

– Szívesen. Féltem, hogy megsértelek vele, ha direktbe adom oda…

– Nem szoktam megsértődni, ha udvariasan pénz kapok – nyomtam meg az udvariasan szót, erősen utalva az apja szemétségére. Nem bírtam lenyelni ezt a békát.

– Bocsánat az apamért.

– Senki se tehet az apjáról – húztam el a számat.

Az apám jó ember volt. Igazi, vidéki férfi, aki kemény, egyenes és sosem alázza meg magát. Nagyon keményen fogott, amit akkor szívből gyűlöltem, amikor lent laktam velük, de azóta rájöttem, ha nem nevelt volna rá az életre, megsemmisültem volna Seoulban. A küzdés, a rengeteg meló, az ételek beosztása mind olyan feladat volt, amibe egy elkényeztetett gyerek könnyen belebukhatott.

– Figyelj… – kezdte Junghwa. Alig láthatóan az ajkába harapott, ami nem csak hihetetlenül szexi volt, de nagyon aranyos is. – Nincs kedved meginni velem egy kávét? Ismerek egy jó helyet.

– Nagyon szívesen.

Rohadtul kellett nekem ez a nő. Volt benne valami, ami csak úgy vonzott magához. Szinte sosem éreztem még ekkora vonzódást senki iránt. Előfordult, hogy a partik hevében megkívántam valakit, vagy a tekintetem ott ragadt egy-egy csinos fenéken, de ez a bizsergés, a késztetés, hogy átfogjam a derekát, és magamhoz rántsam egy forró, szenvedélyes csókra, új volt.

Az utat csendben tettük meg, nem tudtam, mit mondhatnék neki. Nem akartam túlságosan ráakaszkodni, egy nőnek sosem szabadott elárulni, hogy vonzódsz hozzá, kivéve, ha nyíltan ágyba kéred. Junghwa kiállásában volt valami, ami meggátolt abban, hogy ilyen sekélyes legyek. Meg akartam fektetni? Igen, de közben a tiszteletet is meg akartam adni neki.

A hely, ahová mentünk, nem az én pénztárcámhoz igazodott. Már csak a berendezésről meg tudtam mondani, hogy megengedhetem-e magamnak, vagy sem. Fehér bőrbevonatú boxok, világos kőpadló, ami olyan fényes, mintha jég borítaná, és az asztalokat olyan tisztára törölték, hogy enni lehetett volna róluk.

– Rendelj bármit! Én fizetek – tette le a kabátját az egyik székre Junghwa.

– Ez azért már kezd egy kicsit ciki lenni – morogtam, és ledobtam magam a székre. Minden egy kész vagyonba került, és nem akartam lehúzni a pénzangyalomat. – Elég lesz egy sima expresszó.

– Biztos? – kérdezte óvatosan Junghwa, majd miután bólintottam, intett a pincérnek. Ő egy karamellás latte-t kért.

Amíg a kávénk megérkezett, körbenéztem. A vendégsereg mind környékbeli lehetett, a diákokon elit egyenruha díszelgett, az idősebb hölgyek a kirakatból vásároltak, a fiatal fiúkon a legmenőbb cuccok sorakoztak. Nagyon kilógtam ebből a környezetből. A szőrmés kapucnimmal, a kopott farmerommal és a szőkére festett, csapzott frizurámmal biztosan kiakasztottam pár kényes divatgurut.

– És Yoongi, te már befejezted a sulit? – kérdezte Junghwa. Nem szerettem túl sokat beszélni a sulis éveimről, de kezdetnek ez is megtette.

– Ja. Körülbelül egy éve. Azóta melózom.

– Akkor idősebb vagy nálam, oppa.

Kellemes elégedettség söpört végig rajtam. Imádtam ezt a szót, és Junghwa szájából igazán jól hangzott. Sok múlott a hanglejtésen. A szórakozóhelyek pillangói nyávogták az oppát, a kollégáim megvetéssel ejtették ki, mintha arra utalnának, ha már idősebb vagyok, vállaljak felelőséget az életemért, az általános iskolás kislányok, akik a nyomomban jártak a könyvesboltban, fanatikus rajongással ejtették ki a szájukon. Elképzeltem, hogyan súghatná Junghwa az ágyban… Gyorsan megráztam a fejem. Borzasztóan ki lehettem éhezve, ha ennyi perverzségre gondoltam.

– Szóval te még sulizol – tereltem vissza a gondolataimat az eredeti témára.

– Ez az utolsó évem. Utána egyetemre szeretnék menni.

Az egyetem nekem nem játszott. Nem voltak elég jó eredményeim, és nem is akartam tovább rohadni a padban. Az iskolás haverjaimmal nem tartottam a kapcsolatot, mind élték a maguk életét, levelezni nem volt kedvem, facebookon meg fent sem voltam. A telefon még játszhatott volna, de azon az itteni haverjaimmal is max csak sms-eztünk néha, hogy mikor lesz buli, vagy ki tud kölcsönadni.

– Gondolom, te iskolás korodban is menő voltál – utalt burkoltan Junghwa arra, hogy most minek tart.

Hízelgett. Kimondottan hízelgett ezzel, bár a valóságtól nagyon messze állt a kijelentése. A suliban egyáltalán nem voltam menő. Kosaraztam, lógtam a srácokkal, és nagy volt a pofám, de nem voltam menő. Nem festettem a hajam, nem öltöztem stílusosan, és nem kedveltek a lányok sem.

– Miért, most az vagyok? – ütöttem le Junghwa labdáját, elterelve a témát az iskolai előéletemről.

– Hát… igen – tekerte meg a haja alját, és lesütötte a tekintetét. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, de mielőtt még hozzáérhettem volna a hosszú ujjaihoz, megérkezett a pincér az italokkal. Tudta ám, hogy mikor kell időzíteni, a hülye gyökér!

Nem értettem, miért tartott vonzónak Junghwa. A cuccaimat a turiból szereztem, és bár igaz, hogy odafigyeltem arra, hogy ez ne tűnhessen fel, neki észre kellett volna vennie, hogy nem a menő márkákból válogatok. Vagy a határozottságom fogta meg? Az, hogy ki mertem mondani, amit gondoltam?

Ezeken morfondíroztam, amikor megérkezett egy nagyobb csapat a kávézóba. Azonnal magukra vonták a figyelmet a hangoskodásukkal, de egyáltalán nem voltak olyan huligánok, mint a baráti társaságom, inkább csak azok a tipikus sportoló taplók. A főbika az asztalunk felé igyekezett, és a csontjaimban éreztem, hogy belénk fog kötni. Látszott a testbeszédén, hogy konfrontálódni akar. Kidüllesztette a mellkasát, és úgy mozgatta a vállát, mintha valamilyen különleges küldetése lenne végtelenjeleket rajzolni a levegőbe. Nem volt túl magas, de az iskolai egyenruhája alatt csak úgy dagadtak az izmai.

– Jaj, ne! – nyögött fel Junghwa, és a homlokához kapott, mintha fejfájása lenne. Nekem első ránézésre se volt szimpatikus a gyerek, de úgy tűnt, ő tapasztalatból utálta.

– Junghwie – dalolta a srác, és puszit nyomott a velem szemben ülő arcára. Ez a srácok nyelvén azt jelentette: „Ő az én csajom, húzzál innen!”. A kis gyökér! Azt hitte, hogy ennyi elég ellenem? Főleg úgy, hogy Junghwa arcán minden látszott, csak vonzalom nem. – Mit keresel itt, drágám? Nem zongoraórán kellene lenned? Apukád mérges lesz, ha megtudja, hogy… – kezdte, aztán hirtelen felém fordult, és megvetően végig nézett rajtam. Annyira szar színész volt. Minden mozdulata megtervezett volt, direkt akarta kikerekíteni rám a sztorit. – Ez meg kicsoda? Zaklat téged?

– Szerintem inkább te zaklatod, nyomorék. Szegény mindjárt elhányja magát. Engedd már el!

Nagyon meglepett, amikor a srác a ruhámnál fogva felrántott a székről. Azt hittem, csak a szája nagy, de úgy tűnt, cselekedni is tudott, ha kellett. Ez nem volt túl előnyös az én helyzetemben, ugyanis alacsonyabb és gyengébb is voltam nála. Meg kellett gondolnom, mit teszek. Nem akartam, hogy beverje a képem.

– Dogjun, engedd el! Yoongi a… az egyik ismerősöm – kapaszkodott bele az izompacsirta karjába Junghwa.

– Ismerősöd? Honnan ismersz te egy ilyen alakot?

– A Rapbarlangból – válaszoltam teljes nyugodtsággal.

Dogjun arcán döbbenet futott végig, majd Junghwára kapta a tekintetét, és azonnal eleresztett. Úgy estem vissza a székre, mint egy ledobott krumpliszsák, de volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy lazán megigazítsam magamon a ruhát, mintha az egómnak meg sem kottyant volna ez a látványos vereség.

– Te tényleg odamentél? Mondtam, hogy rossz ötlet. Nem kellett volna a hülye libákkal törődnöd. Mondtam már, hogy nem kell butaságokat csinálnod azért, hogy felkeltsd az érdeklődésem.

Kezdett kavarogni a gyomrom. A srác nagyon undorítóan próbált mézes-mázas lenni, miközben valójában ledegradálta Jughwát. Úgy állította be, mint egy döntésképtelen, ostoba nőt, aki csak azért él, hogy a kiszemeltje kedvében járjon. Ezzel pedig teljesen ellentétben állt az az arckifejezés, amint Junghwa arcán láttam. Nem bírta ezt a srácot, de valamiért mégsem szólt vissza neki, és nem küldte el a jó büdös picsába ezért a lekezelő stílusért.

– Az oda való alakok negatív hatással lesznek rád. Mit akar tőled ez az utcakölyök? Rád akar sózni valamit? Vagy zsarol valamivel?

– Elmentek már a faszomba, ti gazdag köcsögök! – csattantam fel. – Miért hiszi mindenki, hogy az átlagemberek mind érdekből cselekszenek?

– Te is érdekből legyeskedsz a jövendőbelim körül, hiába adod az ártatlan. Ha nem a pénz motivál, akkor az alantas, állati ösztöneid.

– Telesírnád a párnádat, ha előbb dugnám meg, mint te, mi? – köptem oda, mire a srác megint nekem esett, de most számítottam a támadásra.

Mielőtt még beverhetett volna egyet, védekezni kezdtem, félrehajoltam az ütésből, majd kirúgtam alóla a lábát. A felfuvalkodott hólyag hatalmasat zakózott a földön, amíg én továbbra is a széken pihentem, és első ránézésre tudomást sem vettem a környezetemről. Valójában azonban tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a haverjai bármelyik pillanatban nekem eshetnek.

– Szerintem lépnünk kellene – súgtam oda Junghwának. Amint bólintott, kézen ragadtam, és a hátsó ajtó felé rohantam.

Mint egy rossz szokás, már korábban kinéztem a menekülő utat. A srácok nem jöttek utánunk azonnal, valószínűleg azon tanakodtak, először a haverjukat tákolják össze a padlóról, vagy engedély nélkül fussanak utánunk. Bezzeg az én haverjaim nem tököltek volna!

– Miért van az, hogy mi mindig menekülünk? – kérdeztem Junghwát, miközben magam után húztam. Nem ismertem a környéket, és ez elbizonytalanított. Semmi kedvem nem volt verekedni. Négykor a könyvesboltban kellett pakolnom, és ha bevert képpel érkeztem volna oda, úgy kirúgnak, mint a sicc.

– Bocsánat – lihegte Junghwa. – Bocsánat Dogjunért. Ő egy kicsit…

– Ne most! – fojtottam belé a szót. – Majd elmondod a buszon.

Az első közlekedési eszközre felugrottam, ami jött, és csak útközben néztem meg, hogy merre tartunk. Nekem ez nem volt jó választás, nem vitt el a munkahelyemre, de legalább nem tartottunk a város határa felé.

– A következő megállónál leszállunk. Én elmegyek dolgozni, te hazatalálsz innen egyedül is.

– Haza? – kérdezett vissza Junghwa szomorúan. – Azt hittem, hogy még beszélgetünk.

– El akarsz kísérni dolgozni? Akkor azt mondd, cica. Nem bírom a határozatlan lányokat. Én nem az a töketlen nyálgép vagyok a kávézóból.

Előző este Junghwa kétszer is bátran lépett fel velem szemben, és többet akartam látni ezt az oldalát. Úgy tűnt, noszogatni kellett ahhoz, hogy megtalálja a hangját. Persze, én is rájátszottam egy kicsit a vezérbika szerepemre. Valójában szerettem, ha egy lány ártatlan és gondoskodni kell róla.

– Elkísérlek a munkahelyedre – jelentette ki Junghwa komolyan. Gyorsan tanult.

Amikor leszálltunk, automatikusan a zsebemhez nyúltam, hogy rágyújtsak egy szálra, amíg várjuk a jó járatot, de ekkor eszembe jutott, hogy a csöves lenyúlta a dobozomat. Valakitől lejmolnom kellett egyet.

– Mindjárt jövök. Maradj itt – súgtam oda Junghwának, és elmentem az utca végéig.

A jó ember megtalálása létfontosságú volt, ha túl sok emberhez mentem oda, azzal a sikerességet kockáztattam. Nem szabadott, hogy azt lássák, mindenkinél bepróbálkozom, mert akkor az sem adott, aki amúgy megszánna. Leginkább középkorú, férfi társaságokhoz kellett odamenni, akik azt mondják: „Persze, haver, nem gáz!”. A nők féltek a táskájukhoz nyúlni, mert azt hitték, ki akarják őket rabolni, az idősebb férfiak pedig már túl gőgösek lettek.

Harmadik próbálkozásra sikerült a tökéletes társasághoz odacsapódnom, még tüzet is adtak. Udvariasan megköszöntem nekik a segítséget, majd visszamentem Junghwához. Szerencsére nem mászkált el semerre, ott maradt, ahol hagytam.

– Kérsz? – nyújtottam felé a füstölgő rudat, de megrázta a fejét. – Nem dohányzol?

– Csak néha a bulikban, de akkor is női cigit, és max egy-két szívást.

– Slukkot – javítottam ki. – Ha egy nő azt mondja, hogy szívás, akkor automatikusan másra gondol az ember – vigyorodtam el perverzül, és az órámra néztem. – Lassan jönnie kell a busznak.

Nem tudhattam, hogy mennyi tapasztalata van Junghwának, de teljesen elcsavartam a fejét a kiszámíthatatlanságommal. Láttam a szemében, hogy tetszik neki, hogy én nem vagyok olyan egysíkú, színpadias faszkalap, mint az a gyökér Dogjun.

Nem felejtettem el, hogy mesélni akart róla valamit, de csak akkor kérdeztem rá, amikor már a buszon ültünk. Én ültem az ablak mellett, hogy ne érezze magát annyira beszorítva, és könnyebben megnyíljon.

– Mit kezdtél el az izompacsirtáról? Valamit mondtál futás közben.

– Ja, igen… Ő nem a pasim, hiába mondta azt. Illetve… – Junghwa a hosszú, sötét hajába túrt a frusztrációtól, majd görcsösen összefűzte a hosszú ujjait. – Ez elég bonyolult. A szüleink már gyerekkorunkban eldöntötték, hogy egy pár leszünk. Tudod, üzleti érdekek… – ciccent egyet, aztán az arckifejezésemből leeshetett neki, hogy számomra ez nem evidens a párválasztásnál. – Szóval a lényeg, hogy én nem akarom őt barátomnak. Egyáltalán nem kedvelem Dogjunt.

– Ezért hívtál el kávézni? Inkább velem nyomulnál?

– Én nem akarlak kihasználni, vagy ilyesmi. Csak te… Szóval, veled olyan, mintha… Te olyan őszinte vagy. Ha azt mondod, hogy nyávogok, akkor tényleg úgy van. Ha azt mondod, hogy valaki dögöljön meg, akkor arra tényleg mérges vagy, és nem csak megjátszod magad. Az én ismeretségi körömben senki sem az, akinek mutatja magát.

Valahogy én is így képzeltem a gazdagok életét. Rengeteg álarc, amit percenként váltogatnak, attól függően, hogy éppen kivel beszélnek. Megértettem Junghwát, hogy valami másra vágyott. Valami igazibbra. Persze, az én világom se csak az őszinteségből állt. A túlélésért sokszor kamuznom kellett – például a házvezetőnek –, de ott voltak példának a rapper ellentétek is. Nem egyszer hazudtam már le a csillagokat az égből, amikor egy ellenfél kötekedni kezdett.

– Szívesen lógok veled, de azért ne élj tündérmesékben. Én sem vagyok az őszinteség mintaszobra.

– Tudom. Azzal is tisztában vagyok, hogy semmi sincs ingyen, de engem nem zavar, ha csak azért barátkozol velem.

Oké, ez egy kicsit meglepett. Nem is, inkább felidegesített. Utáltam azokat a lányokat, akik képesek voltak megalázni magukat, csak azért, mert a kihasználás is több mint a semmi. Ilyen alapon akár kiállhattak volna a sarokra is. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy kicsit helyre tegyem a kisasszony agyát, amikor hirtelen megszólalt.

– Úgysem fogom hagyni, hogy kihasználj.

Eldobtam az agyam ettől a nőtől. Jól rászedett. Elhitette, hogy könnyen kapható, és annyiszor dugom meg, ahányszor csak akarom, aztán, miután már teljesen beleringathattam volna magam a dologba, az arcomba vágta, hogy bilibe lóg a kezem. Volt ám potenciál benne, csak ki kellett valakinek hoznia belőle.

– Oké, ezt még lemeccseljük később. Inkább azt mondd meg, hogy hogyan tartsuk a kapcsolatot! – fordultam egészen felé. – A szüleid szobafogságot fognak adni, ha megtudják, hogy egy magamfajtával barátkozol.

– Van egy létra elrejtve az erkélyemen, és ha kell, kiszökök – vágta ki magát. Tényleg az őrületbe kergetett.

Mintha cicázna velem. Húzta az agyam. Ahhoz képest, hogy azt hittem, ő akadt bele az én hálómba, rendesen becsalogatott a csapdájába. Egyszerűen megvesztem érte. Szinte már láttam a lelki szemeim előtt, ahogy valami ocsmányságot súgok a fülébe, majd lassan megnyalom a fülcimpáját, a kezemet pedig a szoknyája alá vezetem…

Újra meg kellett ráznom a fejem. Basszus, már nagyon szükségem volt egy nőre.

A munkahelyemen furcsállva nézték, hogy egy ilyen jólöltözött lánnyal érkeztem, aki még ért is a könyvekhez. Amíg én pakoltam, ő folyamatosan arról beszélt, melyik könyv miről szól, és ahhoz képest, hogy nem is dolgozott ott, még egy vásárlónak is segített a választásban. Bár én úgy terveztem, hogy csak kapuig jön, egész végig ott maradt. Úgy tűnt, semmi dolga, pedig mintha rémlett volna a kávézóból, hogy az az alak említett valami különórát. Mindegy. Nem az én bajom volt, ha hiányzik valahonnan.

– Yoongi, mizu? – karolt át hirtelen valaki, és fél fülre pár percig süketté váltam. Hoseoeknak olyan vinnyogó hangja volt néha, hogy azzal háborúkat lehetett volna nyerni. – Meddig melózól?

– Hatig – mondtam, majd ledobtam magamról a karjait. – De, ember, nem veszed észre, hogy nem vagyok egyedül?

– Bocsánat, kisasszony. Egy percre elrabolom – vigyorgott rá Junghwára, és kissé félrevont. – Yoongi, ugye lejössz este a Rapbarlangba? Maistro beszélni akar velünk. Azt mondta, fontos. Ott kellene lenned. Ha nem fér bele, akkor majd én veszek neked piát.

– Van pénzem. Amúgy is le akartam menni.

– Oké. Akkor visszaengedlek dolgozni. Este tízkor várunk. Fent leszünk a szokásos helyen. – És már ott sem volt. Hosoek folyamatosan pörgött, mintha valami dupla belső motor működtetné. El sem mertem képzelni, mi lenne, ha szedne valamit. Biztosan még teleportálni is képes lenne.

Fejcsóválva mentem vissza a kiskocsihoz, és felpakoltam a polcra a maradék könyvet. Junghwa csak halkan kuncogott mellettem.

– Szerinted a barátod azt hitte, hogy valami vásárló vagyok.

– Nem is ártana, hogyha a munka után vennél valamit. Ha üres kézzel távozol, engem fognak megróni, hogy idehozom a haverjaimat.

– Oké, értettem. Venni fogok valamit, oppa. – Már megint ez a szó. De imádtam hallani a szájából.

Záráskor aztán tényleg vásárolt egy halom könyvet. Persze, neki meg sem kottyant az összeg, és biztosra vettem, hogy mindet el is fogja olvasni, nem csak az asztal lábát pótolja ki vele, vagy gyújtósnak teszi a kandallóba. Okos lánynak tűnt, műveltnek, aki valóban komolyan gondolja azt, hogy egyetemre megy.

– Ott van a buszmegálló – mutattam az utca túlsó végére. – A telefonszámomat tudod. Hívj, ha van valami.

– Rendben – bólintott, és olyan gyorsan fordult meg, hogy az már kissé komikusan hatott.

Igen, a búcsúzkodásban mindig volt valami feszélyező. Sosem lehetett biztos benne az ember, hogy a másiknak mi fér bele. Puszi, kézfogás, csók? Jobb volt ez így.

Otthon gyorsan letusoltam, megmostam a hajam, és kivettem egy kis pénzt a perselyből. A legcsinosabb fekete ingemet vettem fel, és még a fülbevalómat is kicseréltem. Meg kellett adnia a módját annak, ha szórakozni mentem. Fel akartam szedni valakit, hogy csillapítsam a férfi vágyaimat, és ehhez elengedhetetlen volt a jó külső. Persze, az is hozzáadott a magabiztosságomhoz, hogy volt elég lé nálam a dőzsöléshez. Ha csak egy pohár whiskyt engedhettem meg magamnak, a kedvem se volt olyan jó, de így már kételyek nélkül léphettem át a küszöböt.

A Rapbarlang a környék leglátogatottabb szórakozóhelye volt. A nevét a rappversenyekről kapta, amit minden félévben megrendeztek. Több idol rapper is itt kezdte a pályafutását. Olyan volt, mint egy első ugródeszka. Ha megnyerted a Rapszörnyet, akkor szereztél némi hírnevet magadnak, kipróbáltad a színpadot, gyakoroltál, és nagyobb magabiztossággal vághattál neki egy kiadó meghallgatásának. Én még azon is vacilláltam, hogy a selejtezőn induljak-e, pedig már csak két hetem maradt rá, hogy eldöntsem.

A srácok odafent röhögcséltek, a szokásos helyünkön. Mindenkivel lekezeltem, majd ledobtam magam J-hope mellé, és kértem egy pohár whiskyt. Olyan jó érzés volt, hogy amint legurítottam, már kérhettem is az újratöltést. Végül inkább egy egész üveggel vettem, úgyis megérdemelték a srácok, hogy most én hívjam meg őket.

– Mi van, Yoongi hyung? Megnyerted a lottót? – ugratott Zelo. Ő volt a legfiatalabb a csapatban, még nem is ihatott volna, de mivel J öccse volt, befogadtuk a köreinkbe. Bírtam a gyereket, nagy szíve volt, és lehetett rá számítani a bajban is.

– Viccelsz? Nincs ő olyan szerencsés – legyintett a főnök. Ahhoz képest, hogy fontos megbeszélésre hívott össze minket, nem tűnt túl komolynak. Biztosan alapoztak már a többiekkel, mielőtt idejöttek volna. – Biztos valami gazdag luvnya adta neki a szolgáltatásaiért…

 – Tényleg csaj adta, de nem dugtam meg – bólogattam. – Megmentettem. Ugye milyen aranyos vagyok? – játszottam rá egy kicsit az önfényezésre.

– Ja, tök aranyosan elfogadtad tőle a pénzt – csóválta a fejét Maistro. – Javíthatatlanul sok bőr van a képeden.

– Hát, valakinek ilyennek is kell lennie – rántottam meg a vállam, és ittam egy újabb kört. Nagyon jó érzés volt lazítani a srácokkal.

Az ital úgy fogyott, mintha víz lenne, a cigaretták füstöltek az ujjaink között, de fél óra elteltével se tértünk rá a lényegre. Yongguk többször is magához ragadta a szót, de egyetlen egyszer sem szólt semmi fontosról a társalgás. Aztán hirtelen rájöttem, hogy valaki hiányzik a csapatból. Yongup késett.

– J hol van már? – tettem fel az égető kérdést.

– Nem tudom. De remélem, hogy nem bevert pofával érkezik – húzta el a száját a főnök. Yongup volt a legnagyobb hóhányó mindünk közül.

Vele kapcsolatban sosem tudtam eldönteni, hogy kedvelem-e vagy sem. Volt benne valami kisstílű bűnöző hajlam, folyton kereste a bajt, és mindenkivel veszekedett rajtunk kívül. Az a csávó ott rossz szemmel nézett rá, a másik megnézte a nőjét, a harmadik egyszer nekiment a kisboltban. Mindig talált valami indokot arra, hogy verekedhessen. Aztán ott voltak az illegális kis ügyletei is. Cigaretta, fű, kokain, mindegyikkel kereskedett. Az utóbbit csak a gazdagok vették, az itteniek mind tudták, hogy ennyiért nem kapsz tiszta anyagot.

– Hú, bassza meg, de pipa vagyok! – jelent meg az említett, és azonnal legurított egy pohár whiskyt. – Az a köcsög B-free már megint baszakodik velünk.

– Üljél le szépen, és fogd be a pofádat egy ideig! – tett rendet Yongguk és végre belekezdett a mondókájába. – Pontosan erről akartam beszélni. Ahogy tudjátok, a hasonszőrű rapperek szeretnek baráti társaságokba tömörülni, ahogy mi is. Ez viszont nem jelenti azt, hogy utcai bandák vagyunk. Mindenkit, hangsúlyozom, MINDENKIT – itt egy határozott pillanatig Yongupra nézett – megkérek rá, hogy ne akassza össze a bajszát B-free gangjével.

– De kurvára felbasz! – fakadt ki J. – Folyton arcoskodik, hogyha megnyeri a Rapszörnyet, akkor úgy fogjuk csóválni neki a farkunkat, mint a kanos kiskutyák.

– A kis buzi – sziszegtem két korty között. Maistro csak mosolygott a beszólásomon. Ezt a tagot senki sem bírta a saját sleppjén kívül.

– Figyelj, Yongup! – szólt bele Hosoek is. – Szerintem mindenki úgy utálja őt, mint te, de a főnöknek igaza van, nem éri meg bandaháborúba kezdeni. Elég, ha leverjük a versenyen.

Megint előkerült a verseny. Az állandó téma, amiből mindig én jöttem ki vesztesen. Mert hát a srácok úgy gondolták, én rappelek a legjobban, és folyton szívták a vérem, hogy nevezzek be.

– Akkor hajrá! – húzott le még egy kört Yongup. – Én ebben nem játszom.

Valóban nem tudott rappelni. Ebben egy kicsit kakukktojás volt közöttünk, de néha kellett valaki, aki ráénekel egy kis refrén részt a demókra. Őszintén, én úgy szerettem összeállítani egy mixtape-t, hogy azon sokfajta szám legyen. Freestyle, intro, instumental rész, énekbetétes rap szám, és tiszta rap. Yongup sokat segített nekem ebben, ugyanis ha én kezdtem volna el énekelni, azzal biztosan nem gazdagszom meg.

A fejtágítás megvolt, a főnök kijelentette, hogy nincs balhé, mert az orrunkra koppint, úgyhogy mehettünk a dolgunkra. Én például kész voltam felszedni valami jó nőt, akivel levezethetem a feszültséget.

Elég válogatós voltam ahhoz képest, hogy össze kellett volna tennem a kezem, ha rám akad valaki. De én ilyen voltam, maximalista révén csak a jó jöhetett szóba, ha már tiszta fejjel vadásztam. Részegen majdnem mindegy volt, mert illuminált állapotban az ember a középszerűt is szépnek látta.

Olyan voltam, akár egy vadász, kerestem a megfelelő prédát, és tíz percnyi kóválygás után rá  is találtam. Egy rövidszoknyás lány beszélgetett a falnál pár barátnőjével, és lassan ringatta a csípőjét a zenére. Magabiztosan léptem oda hozzá, és a füléhez hajoltam.

– Meghívhatlak egy italra? – kérdeztem. Csak a tapasztalatlanok kezdték úgy, hogy: „Szia, édes, le sem tudtam venni rólad a szemem”. Azok a lányok, akik ide jártak, nem dőltek be egy ilyen átlátszó kezdésnek.

– Bocsi, de nem – húzódzkodott el.

A lúzerek itt adták fel, vagy rontottak még jobban a helyzeten. Nem szabadott erőszakoskodni, tudomásul kellett venni, hogy kosarat kaptál, tenni egy kört, és csapdába ejteni az áldozatot.

– Oké. Rendben – mondtam, és zsebre dugott kézzel otthagytam.

Persze, továbbra is szemmel tartottam, többször is összeakadt a pillantásunk, majd felugrottam a színpadra a DJ mellé, kértem egy egyszerű alapot, és a számhoz emeltem a mikrofont.

– Hé…Hé… Ja…Ja… – kezdtem, amíg meg nem szoktam a ritmust. Egy hozzáértő fül hamar megtalálta még az ismeretlen dallam vezetését is. – Agust D! Listen!

[Link 3:43-3:56]

Mint tudod, a hangom fel fog izgatni.

Férfi, vagy nő, a nyelvem mozgásra fog késztetni.

A tápláléklánc tetején mindig én vagyok a legmagasabb ponton.

Az őrültségem nem fog véget érni.

Nem akartam az egész számomat előadni, főleg nem azok előtt, akik lenyúlhatták, és felhasználhatták, ez bőven elég volt arra, hogy felkeltsem a csaj figyelmét. A tehetség mindenkit lehengerelt, ráadásul erősen utaltam is rá, hogy mit csinálnék vele nagyon szívesen.

– Még mindig nem vagy szomjas? – vetettem oda, amikor elmentem mellette, egyenesen a bárpulthoz. Tudtam, hogy követni fog.

Alig kellett várnom rá egy-két percet, már meg is jelent mellettem, és amikor kézhez kapta az italát, játékosan simogatta körbe a pohár karimáját. Mást is nyugodtan simogathatott volna, de ehhez még várnom kellett, amíg a lakásához nem érkeztünk.

Egy ideig semmiségeken csevegtünk, hogy ne legyen olyan átlátszó, mit is akarunk mind a ketten, de aztán meguntam a szórakozást, és a lényegre tértem.

– Nem folytatjuk máshol? – kérdeztem.

Amint bólintott, gyengéden megfogtam a csuklóját, nehogy elkeverjünk a tömegben, és a kijárat felé tartottam. Amikor a lépcsőhöz értünk, felintettem a korláton támaszkodó srácoknak, akik csak egy hitetlenkedő fél mosollyal búcsúztak tőlünk.

– Messze laksz? – kérdeztem. Össze kellett húznom magamon a kabátomat, egészen lehűlt éjszakára a levegő – Nincs kocsim.

– Nekem van – lengette meg előttem a kulcsait a csaj, és a járgányához vezetett.

Nem ragaszkodtam soha hozzá, hogy ágyban csináljam, de azért meglepett, amikor a lány eldöntött a hátsó ölésen, és az ölembe mászott. Hagytam, a pólóm alá nyúljon, és a műkörmeivel végigkarmolja a mellkasom. Igazából, annyira akartam már az aktust, hogy nem is ragaszkodtam volna semmi előjátékhoz, de ő szórakozni akart.

A ruhája selymes, vékony anyagú volt, és nem húzott alá melltartót, ki sem kellett bújtatnom belőle, így sokkal élvezetesebb volt a kerek domborulatait masszírozni. Amikor kissé felültem, hogy a belecsókoljak a nyakába, egészen az ölembe csúszott, és szinte azonnal körkörösen mozgatni kezdte a csípőjét. Nem először csinált már ilyet, ebben biztos voltam.

– Mintha azt mondtad volna, hogy jó a nyelvtechnikád. Nem mutatod meg? – nyalt bele a fülembe. Nem kellett kétszer mondania.

Gyorsan végezni akartam, nem időztem sokat. Nem akartam felfedezni a testét, megízlelni minden szegletét, egyszerűen csak meg akartam dugni. Ennyi volt az egész, semmi több. Kellett egy lyuk, amiben kiélhetem a vágyaimat, és ennek a csajnak elég jó volt a karosszériája hozzá.

Jólesően felsóhajtottam, amikor a szájába vett, végre én voltam az, akit kényeztettek, és nyugodt szívvel lehettem önző. Jó érzés volt, ahogy a kellemes forróság körbeölelt. Belemarkoltam a lány hajába, és irányítani kezdtem a ritmusát. Magamnak jobban tudtam, hogy mi esik jól, ő nem ismerte az ízlésem, és az egyéjszakás kapcsolatoknál mindennek a toppon kellett lenniük, nem hagyatkozhattunk arra, hogy majd következőleg jobban megy.

Nyílván én sem szerettem óvszert húzni, de nem bíztam a bogyókban. A francnak se kellett, hogy egy nap megjelenjen valaki a gyerekemmel. Így tutira biztos volt, hogy nem csinálok magamból egy kisebb verziót. Nem finomkodtam, határozottan löktem egyre mélyebbre magam, az ülés támlájába kapaszkodva. Jó érzés volt ez a vad, szinte állatias szex, minden feszültségem eltávozott, és az élvezetes sikongatása csak növelte az egomat.

Mindig volt abban valami hízelgő, ha sikerült a csúcsra juttatni egy csajt, és nem csak a megjátszott orgazmust kaptam. Amikor felhúztam a nadrágom, a csaj teljesen megsemmisülten feküdt a hátsó ülésen. A haja összekócolódott, a belső combja csillogott az élvezetétől, az ajkai felduzzadtak a csókjaimtól.

– Köszi – pusziltam a hajába utolsót búcsúként, majd magára hagytam.

A szórakozóhely előtt még rágyújtottam egy szálra, és a levegőbe fújtam a füstöt. Igen, ez kimondottan jól esett.

Agust Dreams - 1. fejezet: Mert a szándék a fontos

Yoongi:

Annyira fáradt voltam, hogy már alig láttam, de kellett a kikapcsolódás, még ha csak látszat szinten is, így bementem a kocsmába inni. Egy sörrel indítottam, majd jött rá egy kis likőr, és végül whiskyvel zártam. Itt rontottam el. A whiskyk csak úgy csúsztak le a torkomon, pedig minden egyes garast meg kellett fognom. Hónap vége közeledett, alapból is le voltam égve, és két hetem maradt befizetni a lakbért, nem piára kellett volna elvernem a megmaradt pénzem. De annyira jól esett kicsit elmerengeni a mindennapok fáradalmain, azon agyalni, mikor fogom vajon befejezni a következő dalszöveget, és lesz-e elég vér a pucámban elmenni a rapversenyre.

Hajat is kellett volna már festetnem, a szőke kezdett lenőni a tövénél, és a fülbevalóm árával is lógtam az egyik havernak, de ez volt a legkevesebb. Sokkal jobban zavart az, hogy fél éve költöztem fel Seoulba, és sehová sem haladt az életem. A szüleimnek azzal az indokkal álltam mindig elő, hogy a siker csak várat magára, és senkinek nem esett még az ölébe a vagyon pár hónap alatt, de kezdett elértéktelenedni ez a kifogás. Egyszerűen csak gyáva voltam. Nem mertem elküldeni egy kiadónak se a felvételeimet, mert féltem, mi lesz, ha megfelelek. Híres és gazdag akartam lenni, de nem volt semmi önbizalmam. Folyton esélytelennek lenni, a béna lúzernek sokkal jobb volt, mint valaki olyannak, aki kiesik a gyakornokcsapatból csak azért, mert tehetségtelen. A szobám magányában, ahogy ültem a rozoga PC-m előtt, és javítgattam a demóimat, el tudtam hitetni magammal, hogy ér az valamit, amit csinálok. Egy menő idolcégnél körberöhögték volna a munkámat, ebben biztos voltam.

A fejemet vakarva tántorogtam ki a kocsmából, és rohadtul hugyoznom kellett. Odabent nem tudtam elvégezni a dolgom, mert éppen egy pár kefélt a klotyóban, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar befejezik. A magánéletem egyébként egy nagy büdös nulla volt. A szüzességemet a seouli életem első hetében vesztettem el egy csajjal egy házibuliban, akiről később kiderült, hogy versenyt űzött abból, hányan fektetik meg. Néha-néha részegen becsúszott egy-egy numera, de ezekre vagy nem emlékeztem, vagy bár ne emlékeztem volna. Jó lett volna egy rendes barátnőt is összeszedni, de se anyagi hátterem nem volt hozzá, se bátorságom.

Hugyoznom azonban tényleg nagyon kellett. Az egyik bokorba pont jól célt tudtam volna lőni, de a rohadt lámpa odavilágított, így nem mertem megkockáztatni a közterületsértést. Seoulban egyébként is mindenre odafigyeltek a zsernyákok, nagyon észnél kellett lenni. Egy bírságra aztán végképp nem lett volna pénzem.

Feszülő hólyaggal baktattam hazafelé, az élet dolgain merengve, amikor felfigyeltem a jellegzetes cipőcsikorgásra. Sokszor voltam már fül vagy szemtanúja kirablásoknak, ismertem a sercegő gumitalp hangját, ahogy valakit megragadnak, és félrehúznak, hogy kizsebeljék. Akármilyen empatikusnak is nevetlek, ilyenkor nem szabadott megállni. A támadóknál mindig volt minimum egy kés, részegen, pisilésre álló farokkal pedig aztán még nagyobb öngyilkosság lett volna beleavatkozni. Minden önutálatomat leküzdve megráztam a fejem, és tovább haladtam.

Pontosan a következő kukáig jutottam ezzel a hozzáállással, ott ugyanis ösztönösen megrándultak az izmaim a női sikoly visszhangjától. Ez nem rablás volt. Annál sokkal aljasabb.

Kavargott a gyomrom, és biztos voltam benne, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy verekedjek, de ezt már nem bírtam lenyelni. Voltak dolgok, amik mellett az ember egyszerűen nem fordíthatta el a fejét.

Befordultam a sikátorba, és felkaptam a földről egy nagyobb tégladarabot, hogy legyen valami fegyverem. A szeméttároló tövében egy lány ült, a csupasz lábai x alakban feküdtek, némi kosz és szemét szennyezte be a fehér bőrét, de úgy tűnt, időben érkeztem. A támadók még csak a táskáját fosztogatták, őt nem kezdték el molesztálni.

Biztosra mentem. A tégladarabbal fejbe vágtam a legalacsonyabbat, azt, amelyik a legveszélyesebbnek tűnt, térdhajlaton rúgtam, majd jó erősen halántékon csaptam. Az utolsó, aki a legközelebb állt a lányhoz, reflexszerűen a zsebe felé nyúlt, de mielőtt még előránthatta volna a kését, betörtem az orrát, majd a fejét a kukatárolóba csaptam.

Ennyivel nem lehetett lefegyverezni egy gyakorlott utcakölyköt, egyik se feküdt ki igazán, de arra pont elegendő időm maradt, hogy felmarkoljak valamennyit a szétszórt cuccokból, és a zsebembe gyömöszöljem. A lány túl sokkos állapotban volt ahhoz, hogy futni tudjon, így egyszerűen felkaptam, és rohanni kezdtem.

Nem volt túl nehéz, de részeg voltam és koordinációs zavarokkal küzdöttem, így már az első sarkon majdnem pofára estünk. Még idejében kinyúltam, sikerült megakadályoznom a tökéletes lebőgést, de a tenyerem csúnyán lehorzsolódott. Biztos voltam benne, hogy másnap haza fognak küldeni az étteremből. Senki sem dolgozhatott a konyhán sérüléssel, még akkor sem, ha rohadtul kellett neki a lé.

A támadók hamar magukhoz tértek, és elszántan kutatták a nyomunkat. Nem folytathattuk tovább ezt a romantikus képet, muszáj volt a lánynak is aktivizálnia magát.

Benyargaltam az egyik sikátorba, és miután gyengéden letettem a földre a kisasszonyt, megragadtam a farmerkabátjánál fogva, és rángatni kezdtem. Azonnal összehúzta a lábait, és maga elé kapta a kezeit, de a tekintete még mindig ködösen meredt előre.

Durván megragadtam az állát, és két centire az arcától magyaráztam, hátha felfogja, amit mondani akarok. Muszáj volt együttműködnie, különben nem tudtam megvédeni.

– Én nem akarlak bántani. Én mentettelek meg – rágtam a szájába. Nem sok időnk maradt, a rosszarcúak már közel jártak. – Segítened kell. Nem tudlak cipelni. Futnod kell, érted? Futni. Muszáj.

A lány bólogatott, és hagyta, hogy magam után ráncigáljam, de a hülye magas sarkúja minduntalan hátráltatott minket.

– A faszomba ezzel a szarral – ragadtam meg a derekánál fogva a lányt, majd kissé megemeltem, és miután leszedtem a lábáról a cipőt, mind a kettőt a falhoz vágtam. Magasról tettem rá, mennyiért szerezte, és milyen sokat állt érte sorba. Az élete, és a becsülete ennél sokkal többet ért.

Gyorsan el kellett húznunk arról a környékről, de nem volt nálam elég pénz taxira, és nem hittem, hogy a melltartójában őrizte a bankókat a megmentettem, így csak a tömegközlekedést használhattuk. Az éjszakai buszok majdnem annyi veszélyt rejtegettek magukban, mint a sikátorok, de a két rossz közül a jobbik volt, így a legközelebbi buszmegálló felé vettük az utunkat. A rozoga járatot jól ismertem, ahogy a sofőrjét is, elég volt csak bólintanom egy aprót felé, és máris felengedett. Még a lánynak se kellett jegyet vennem.

Leghátulra ültünk. A bajbajutottat az ablak mellé ültettem, hogy a lehető legkevesebb látszódjon belőle a többi utas számára. Túl rövid volt a szoknyája, és túlságosan viharvertnek tűnt. Nem volt szükségem se együtt érző, kíváncsiskodó öregekre, se begerjedt részegekre, akik a hamvas combok közé akartak látni.

– Felviszlek magamhoz, mielőtt hazakísérlek – súgtam oda a lánynak, mire azonnal vinnyogni kezdett.

– Én nem akarom…

– Hallgass már! – torkoltam le. – Nem akarok semmi rosszat. Nem azért mentettelek meg, hogy utána megdugjalak.

– Akkor mit akarsz tőlem? – suttogta. A kezei úgy remegtek, mintha még mindig odakint fagyoskodott volna a hidegben. Nem is értettem, hogyan öltözhetett fel ilyen felelőtlenül. Senki nem mondta neki, hogy ezen a környéken a kurvák húznak ilyen miniszoknyát?

– Semmit. De kellene egy hely, ahol kicsit rendbe szedheted magad, nem? Vagy így akarsz hazamenni? – mutattam végig rajta.

– Nem… – sütötte le a tekintetét. – Igazad van.

Ezek után némaságba burkolóztunk, neki volt mit feldolgoznia, én meg nem akartam beszélni. Mit mondhattam volna neki? Hogy minden rendben, és felejtse el? Ez nem olyasmi volt, amit csak úgy el lehetett felejteni. Ha nem arra vettem volna az utam, simán megerőszakolták volna. Talán még meg is ölték volna, miután végeznek. Senkinek sem kellett egy szemtanú, aki pontos leírást tudott adni róluk a rendőrségen.

– Most szállunk – figyelmeztettem az utastársam, és lesegítettem a magas lépcsőn. A talpa már tiszta kosz volt a kinti retektől, de úgy tűnt, nem vágta meg magát sehol.

Az ocsmány lakásomat senkinek sem szerettem mutogatni, egyetlen haveromat se hívtam át soha, mert szégyelltem, hogy milyen lepratelepen élek, de a lány most nem háznézőbe jött. Neki csak egy fürdőszoba kellett, ahol meg tud mosakodni, és a zubogó víz alatt kisírhatja magát, meg némi ruha, amit magára kaphat, amíg elérünk a házáig.

– Ott a fürdő. Használj bármit nyugodtan! – mutattam a rozoga ajtó felé, majd miután a lány eltűnt, kipakoltam a zsebemből az oda gyömöszölteket. Nem sok értékét tudtam megmenteni.

Volt ott egy ezüstös nyaklánc, blokkok, egy sminkes doboz, két toll, és egy arany hitelkártya. Ilyet csak a reklámokban láttam, és egy pillanatra megfordult a fejemben, mennyi pénzt elkölthetnék vele, kihasználva a PayPass kiskapuit, de a kamerafelvételekkel hamar elkapnának, és nem voltam akkora patkány, hogy kihasználjak egy összetört hölgyet.

A lány pár centivel volt csak magasabb nálam, tehát a ruháim tökéletesen megfeleltek neki. A cipőt nem vettem biztosra, de nem válogathatott. Kivettem a szekrényből egy fekete, szakadt farmert, ami sajnos nem a divat miatt volt lyukas. A ruháimat mindig gondosan tisztán tartottam, a kevés szabadidőm ellenére nem állt kupacban a szennyesem, és sosem vettem fel ugyanazt a pólót két napig. Bármit odaadhattam neki tisztaszívvel, úgyis max csak pár óráig hordta.

– Hé…! – kopogtam be a fürdőbe, amikor elállt a vízcsobogás, és leesett, hogy nem is tudom szegény lány nevét. – Izé…. Beadom a ruhákat, amit felvehetsz.

Nem lestem be a résen, se a kulcslyukon, ennyire azért nem voltam kiéhezve. Egészen másfajta éhséget éreztem. Nagyon jól esett volna egy nagy tál instant leves, egy-két korty sojuval megspékelve, de közben vágytam a kávéra is. Ahogy ezen merengtem, hirtelen beugrott, hogy elmúlt az inger az ágyékomban. A biztonság kedvéért végigsimítottam a combomon, de sehol nem találtam nedves foltot, nem hugyoztam be a nagy ijedtségre, a hólyagom szimplán visszavonulót fújt egy kis időre.

– Ott vannak a cuccaid – intettem a dohányzóasztalra, amikor kijött a lány, majd beslisszoltam mellette a fürdőbe, és a biztonság kedvéért dobtam egy sárgát. Fogalmam sem volt, merrefelé lakik a csaj, és nem akartam, hogy útközbe megint rám jöjjön az inger.

Miután kezet mostam, gyorsan leellenőriztem az arcom a tükörben. Elég fáradtnak néztem ki, a szemeim fénytelenül csillogtak, és a hajam is lelapult kissé, de azért elég jóképűnek éreztem magam. Biztosan az ital tett ilyen magabiztossá.

– Mehetünk? – intettem az ajtó felé. Szerettem volna gyorsan ágyba kerülni, hogy reggel fel tudjak kelni.

Gondosan bezártam az ajtót, bár egy ügyes betörőnek meg sem kottyanhatott egy olyan öreg zár, mint az enyém. A mi blokkunkba talán azért nem tört be soha senki, mert senki se szerette meglopni a sorstársait. Gazdagék villáit sokkal jobban megérte feltörni. Igaz, hogy nehezebb is volt, de mindenki szerette a kihívásokat.

– Egyébként hogy hívnak? – kérdeztem a lányt, amikor az utca végére értünk.

– Junghwa.

– Én Yoongi vagyok.

Junghwa egészen belebújt a kabátomba, a szőrmés kapucnit az arcába húzta, és úgy tűnt, még mindig vacog. Valószínűleg nem a hűvös széltől remegett annyira, az idegesség és a sokk utóhatása lehetett. Nem mertem átkarolni, nehogy attól még jobban befeszüljön, de valamivel javítani akartam az ördögi körön, ami egyre erőteljesebben rajzolódhatott a fejében. A krízishelyzetekben az ember mindig arra gondolt, amire nem szabadott.

– Kérsz? – nyújtottam felé a tick-tack-os dobozt. Már alig volt pár szem mentolos cukorka az alján, de megosztottam vele.

Az utóbbi időben újra visszaszoktam a cigarettára, de a korábbi tiszta időszak miatt idegesített a szaga, így folyton volt nálam valami mentolos. A ruháim csak úgy illatoztak az öblítőktől és a sok dezodortól, amit magamra fújtam.

– Köszi – motyogta Junghwa, és a tenyerét nyújtotta. Csak akkor vettem észre, hogy egy hosszú vágás szeli a vékony bőrét.

– Nem fáj? – ragadtam meg a csuklóját, és a fény felé tartottam a tenyerét, hogy jobban lássam a sebet.

– Nem vészes – húzódzkodott, mire azonnal eleresztettem. Valószínűleg akkor szerezte, amikor megtámadták, így inkább nem feszegettem a témát.

– És merre laksz?

– Gangnamben.

Köszi – gondoltam fanyarul, és megpróbáltam kitalálni, hogy juthatunk a gazdag negyedbe a leggyorsabban. A lány vagy nagyon elkeveredett otthonról, vagy szándékosan kereste a kihívást. Felénk nem járt senki arról a környékről ok nélkül. Neves biznisz örökös néha benéztek a szórakozóhelyekre, hogy drogokat vegyenek a helyi dílerektől, és lányok nem a mi lepukkant diszkóinkba jártak, Gangnam valamelyik menő lightshowján risztállták a nyeszlett valagukat.

– Fogjunk taxit – ajánlotta Junghwa. – A kártyám megvan, úgyhogy tudunk fizetni.

Nem utasítottam vissza az ötletet, főleg, hogy nem nekem kellett állnom a cechet. Egyetlen egyszer taxiztam Seoulban, akkor, amikor a városba érkeztem, és azt hittem, nem fog fájni a végösszeg. Azóta inkább kívülről benyaltam az összes buszjáratot, minthogy még egyszer annyit álljak a dugóban a fél fizumért.

A sofőr fura szemmel nézett minket, mintha nem lenne biztos benne, hogy jó címet mondtunk, de amikor Junghwa felmutatta a hitelkártyáját azonnal hátraarcot csinált, és felbőgette a motort.

Furcsa volt nézni, hogy nőnek az épületek Gangnam felé. Minden sokkal hatalmasabb, és sokkal fényesebb lett, mintha egy teljesen más világba kerültem volna. Menő importautók húztak el mellettünk, az utcán dekoratív lányok nevetgéltek a barátnőjükkel, a táskájukból hónapokig fedezhettem volna a lakbérem. Szerettem volna én is ott élni, de nem voltak kapcsolataim, és semmi újat nem tudtam feltalálni, amivel meggazdagodhattam volna. Ott maradt reménynek a zene, de nem tartottam magam elég tehetségesnek ahhoz, hogy abból karriert csináljak.

Amikor megérkeztünk Junghwa otthonához, majdnem kiestek a szemeim. Még szerencse volt, hogy odahaza elmentem mosdóba, mert attól a villától, ami azon a hatalmas telken elfeküdt, behugyoztam volna. A kovácsoltvas kapu belső oldalán egy őr állt, a kutyaháznál egy megláncolt doberman vicsorgott rám, és minden extra drágának tűnt.

– Te itt laksz? – mutattam tátott szájjal a kacsalábon forgó kastélyra.

– Igen – bólintott Junghwa, és megkérte az őrt, engedjen be minket. A kulcsát valószínűleg otthagytuk a kukatárolónál. – Gyere! Átöltözöm, és visszaadom a cuccod.

Az udvariasság azt diktálta volna, hogy azt mondjam: „Ugyan, dehogy. Hagyd csak!”, de rohadt kíváncsi voltam a házra. A kutya mellett remegő térddel mentem el, hiszen mindig is utáltam a hangos állatokat. Ez a dög ráadásul belőlem akart repetázni a kutyakeksze mellé.

Az egyenruhás férfi kinyitotta nekünk a bejárati ajtót is, majd visszaállt a helyére. Tisztára elment volna rendőrnek, pontosan olyan aurát árasztott magából, hogy attól biztosan libabőrözni kezdjen a kar. De nem ő volt az egyetlen szokatlan berendezési tárgya a gazdagok életének, az emeltre vezető lépcsőn összefutottam egy inassal, és néhány takarítónővel is. Korábban azt hittem, ilyesmi csak a sorozatokban, meg az amerikai filmekben létezik, de láthatóan Gangnam egyes családjai is úgy éltek, mint a hercegek.

Junghwa hálószobája akkora volt, mint az egész lakásom, és legszívesebben sírva fakadtam volna, amikor megláttam a plazmatévéjét. A kétszemélyes, királyi franciaágyában csodásan lehetett aludni, a pöpec számítógépét pedig már meg sem néztem közelebbről, nehogy tényleg eredjenek a könnycsatornáim. Azzal a szörnyeteggel olyan zenei alapot írhattam volna, ami önmagáért beszél, nem úgy, mint az otthoni aggastyánnal, amin csak az elsőverziós szerkesztőprogram futott.

Junghwa fésülködőasztalán rengeteg arany nyaklánc feküdt, és biztos voltam benne, hogy a fiókokban is kész ékszerüzlet bújik meg. Hihetetlen volt, hogy ezek mit meg nem engedhettek maguknak. Néha azért a gazdagokat belöktem volna egy köteg ebédjeggyel a szegény kerületekbe, hogy átérezzék a valódi életet.

– Tessék! – nyújtotta át a ruháimat Junghwa egy hatalmas szatyorban. Ő pizsamába öltözött, a bolyhos köntöse alatt egy virágos nadrág bújt meg, a fölső ruházatát nem láttam, de nem is akartam nagyon megbámulni. – Köszönök mindent.

– Szívesen! – villantottam rá egy félmosolyt, és ahogy a filmekben lenni szokott, amikor a kilincsre tettem a kezem, hatalmasat kordúlt a gyomrom.

Bassza meg, de ciki! – káromkodtam magamban, és próbáltam úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, de éreztem, ahogy felmelegszik a fülem.

– Figyelj, Yoongi… – kezdte Junghwa mosolyogva. – …nem vagy éhes? Van egy csomó kaja a hűtőben, és úgyse tudom egyedül megenni.

Az illem megint azt diktálta volna, hogy utasítsam vissza, de túl éhes voltam, és egy gazdag lány hűtője túl csábító volt ahhoz, hogy visszakozzak.

A konyhától aztán még jobban eldobtam az agyam. Szegény kis vízforralómra gondoltam, amit a százas boltban vettem, amikor elhaladtam az elektromos tűzhely, és a jégkockákat adagoló hűtő mellett. Amikor a Mennyei Éléskamra ajtaja kitárult, tényleg úgy éreztem magam, mint aki egy másik univerzumba került. Junghwa hatalmas hidegtálakat vett ki belőle, és még füstölt kacsamellet is ehettem a krumpli salátához.

Illendőség ide, vagy oda, rendesen degeszre tömtem magam. Minden annyira finom volt, hogy egyszerűen nem tudtam leállni, és bele sem gondoltam abba, hogy alkoholra kicsit lassabban kellene ennem.

– Amúgy mit keresett egy ilyen gazdag csaj a mi környékünkön? – kérdeztem mosogatás közben. Junghwa tiltakozott, hogy ne fárasszam magam, majd a cseléd megcsinálja, de engem arra tanítottak a szüleim, hogy legalább a saját szaromat takarítsam fel, és ne mással végeztessem a piszkos munkát.

– Fogadtunk a barátnőimmel, hogy bejutok a Rapbarlangba.

– A Rapbarlangba? – nevettem fel. – És mennyit kaptál volna, ha sikerül?

– Nem a pénz volt a lényeg, hanem, hogy meg merem-e csinálni.

– Hát, majdnem beletört a bicskád – jegyeztem meg, és a csöpögtetőbe tettem a tányérom. – Nem kellene ilyesmikben fogadnotok. Nem a ti köreiteknek valók ezek a helyek. Főleg nem egyedül.

– Hogy érted, hogy a mi köreinknek? A gazdag lányok szerinted csak bálozni akarnak? – támadt vissza.

Lassan fordultam meg, és összefűztem magam előtt a karjaimat. Tetszett ez a harciasság, de a kislány túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy vitába szállhasson velem.

– Nem tudom, hogy a gazdag lányok mit akarnak, de képzeld el, hogy bementek a barátnőiddel a Rapbarlangba. Egy, olyan göncben, amiben ma voltál, el fogják kérni a tarifádat. Kettő, még az előtt drogot csempésznek az italotokba, mielőtt pislognátok. Három, a piák lehet, hogy nektek olcsóak, de ha kinyitod a pénztárcádat, és egy köteg lé van benne, a csapos fog kirabolni. Folytassam tovább?

– Szóval szerinted én teljesen ételképtelen vagyok? – vágta csípőre a kezét. Egész aranyos volt, ahogy kipirult az arca, és megpróbált határozottan viselkedni.

– Ha élet alatt azt érted, hogy cselédek mossák el a tányérodat, és arany hitelkártyával vásárolsz, akkor nem. Ha viszont a valódi életről beszélünk, akkor két óráig nem bírnád a környékünkön.

Junghwa határozottan tett felém egy lépést, de aztán elbizonytalanodott, és visszalépett. Kíváncsi voltam, mit nem mert megtenni. Vajon hogy akart meggyőzni arról, hogy belevaló csaj? Megcsókol? Összetúrja a hajam? Kilopja a zsebemből a tic-tacot, amíg egymással flörtölünk? Mindegyiket csíptem volna.

Éppen azon morfondíroztam, bepróbálkozzak-e nála a történtek után, amikor kigyúlt az udvaron a lámpa. Junghwa azonnal megugrott, és ijedten az ajtó felé lesett. Odakint egy kocsi gurult be garázsba. A kerekei alatt csak úgy sercegett a kiszóródott kerti murva.

– Megjöttek a szüleid, mi? – gúnyolódtam az ijedelmén. – Elbújjak a serpenyő mellé?

– Nem kell. Nem vagy a pasim.

– De azért bírnád, mi? – súgtam a fülébe, amikor elhaladtam mellette. Nem akartam túl sokáig jópofizni a szüleivel.

Junghwa nagyon gyorsan mozgott, majdnem összeütköztünk, amikor elém ugrott. Újra elszántság költözött a vonásaiba, de nem ért hozzám, csak mélyen a szemembe nézett, és úgy suttogott.

– Nehogy sebtében fuss össze velük! Akkor tökre félreértik. Ne csinálj úgy, mint aki éppen menni készült.

Semmi kedvem nem volt színészkedni, de a csaj engedte, hogy egyek a csodahűtőjükből, úgyhogy ennyit megtehettem érte. A zacskót visszatettem a földre, és felültem a bárpulthoz, mintha csak éppen egy kedélyes beszélgetésbe rondítottak volna bele az ősök.

Amikor a szigorú, öltönyös apa megérkezett, és keresztülszúrt a pillantásával, úgy néztem rá, mintha csak az inas lépett volna be. Ez valószínűleg feldühítette, mert remegni kezdett a felsőajka, de én azt az utasítást kaptam, hogy ne sunnyogjak, tehát nem tettem.

– Ki ez az alak, Junghwa? – dörrent a ház urának hangja.

– Min Yoongi vagyok, uram – nyújtottam kezet, de nem fogadta el. Szívesen elküldtem volna érte a picsába. Hogy lehetett egy üzletember ilyen pofátlan?

– Yoongi segített nekem… – kezdte Junghwa, de a szavába vágtam.

– Amikor eltévedt. Cserébe meghívott vacsorázni – hazudtam, és az anyuka felé fordultam. – Nagyon finom volt a kacsa. Igazán jól főz.

– Nos… Nem én főztem – vörösödött el a középkorú nő.

Az apa persze ennyitől nem zárt a szívébe, sőt, még dühösebb lett. Morogva előkapta a pénztárcáját, és a pultra dobta a három havi fizetésemet.

– Itt van a fizetsége. Most pedig kotródjon innen, és hagyja békén a lányomat!

Ezt már nem bírtam lenyelni. Mi a faszt képzel ez a seggfej a sok pénzével? Lehet, hogy szegény voltam, és ordított a ruhámról, hogy zűrös alak vagyok, de legalább emberszámba vehetett volna.

– Tudja, hova dugja a pénzét! – szálltam le a bárszékről, és a vállamra dobtam a szatyrom. – Tényleg azt hiszi, hogy ezért segítettem?

– Mégis mi mást akarna egy magadfajta egy tisztességes, rendes lánytól?

– A magamfajta – nyomtam meg ezt a szót – segít azoknak a lányoknak, akiket kiraboltak. Vagy hagynom kellett volna, hogy a támadói mást is csináljanak vele?

Junghwa lesütötte a szemét, az anyukája pedig azonnal mellé ugrott. Azt nem akartam elmondani, hogy majdnem mást is csináltak vele, biztosan Junghwa sem akart ezzel újra szembesülni. Elég volt, ha a beképzelt apja észhez tért egy kicsit.

– Most megyek – jelentettem ki, és még hátrafordultam, hogy utoljára összefonódjon a tekintetem Junghwa sötét szemével. – Köszi a vacsorát. Vigyázz magadra!

Őszintén, nem bántam volna, ha hazavisz a sofőr, de annyira felbaszta az agyam a gazdag apuci, hogy inkább gyalogoltam a legközelebbi buszmegállóig.

Valamikor hajnali háromra értem haza, de másnap reggel legalább nem kellett felkelnem melózni. Az ágyban még bepólyáltam a megsérült kezem, majd befordultam a fal felé, és átgondoltam, hogyan fogok pénzt szerezni a lakbérre. Nagyon úgy tűnt, hogy kölcsön kell kérnem valakitől. Nagyon bíztam benne, hogy Hope ki tud segíteni.

Őszintén szólva, nagyon bejött nekem Junghwa, és nem bántam volna, ha az ágyába is beenged, de nem éltem tündérmesékben, tudtam, hogy a szegénylegény a valóságban soha nem jön össze a hercegnővel. Még akkor sem, ha olyan vagány gyerek, mint én. Más adottságaimról nem is szólva…