Truthmates - 20. fejezet: A szerető

Jaejoong:

Yoochunnál sokáig nem tört meg a jég. Voltak epizódok, amikor jobb, és amikor rosszabb lett közöttünk a légkör, aztán egyszer keletkezett egy nagyobb repedés, ami az évek alatt egyre csak tágult és tágult. Ezt is Eunhyének köszönhettem.

 Éppen egy albumon dolgoztunk, és szinte alig láttam a lányom, mert még az éjszakákat is a stúdió kanapéján töltöttem. Fáradt voltam, stresszes, ideges és hihetetlenül türelmetlen. Mindenkivel veszekedtem, és Yoochunnal is csúnyán összerúgtuk a port egy idióta kávé miatt, úgyhogy magamban dúlva-fúlva gubbasztottam a kantinban, amikor Gayoon leült velem szembe.

– Jaj, oppa, olyan cuki a kislányod! – sóhajtott fel, és szélesen rám mosolygott. – Egész nap tudnám szeretgetni, olyan kis édi-bédi.

– Az. És ez most hogy jutott eszedbe? – kérdeztem a hangulatomhoz megfelelően, durván és udvariatlanul.

– Csak láttam Yoochun karjában. Nagyon jól mutatnak együtt.

Köszönés nélkül pattantam fel, és vágtattam el abba az irányba, ahol a lányomat sejtettem. Akármilyen gyerekes is volt a tény, féltékeny voltam Yoochunra. Hetek óta nem láttam a kis drágámat, erre Yoochun tartja a kezében? Felháborított, hogy anyám lepasszolta a gyereket a bandatársamnak ahelyett, hogy egyenesen hozzám jött volna.

Fújtatva álltam meg a társalgóban, ahol már szép nagy társaság gyűlt össze a kanapé körül, ahogy ez mindig lenni szokott, ha felbukkan egy kisember. Én felbőszült bikaként vágtattam át a társaságon, hogy aztán hirtelen lefékezzek Yoochun előtt. A szemeim villámokat szórhattak, mert Yoochunie arcáról szempillantás alatt leolvadt a mosoly, és a lányok hahotázása is szépen lassan elhalt.

– Hello – köszönt Yoochun esetlenül.

– Hello – vágtam vissza élesen, akár egy ostorcsapás. – Jól érzed magad? – böktem a fejemmel a tapsikoló lányom felé. Miért élvezi annyira egy idegen karjaiban?

– Anyukád keresett. Kiszaladt a mosdóba, és megkért, hogy addig vigyázzak rá.

– Nagyszerű. Megtaláltál. Most már add ide!

Amint a karomba zárhattam a kislányom, hátat fordítottam a bámészkodó csürhének, és Eunhyéstül visszamentem a stúdióba. Megérezhette, hogy apunak rossz kedve van, mert idegesen fészkelődött, és ijesztően lefelé görbült a szája, amikor farkasszemet néztünk egymással. Nem akartam, hogy sírjon. Szerettem. A dühöm nem neki szólt, hanem úgy általánosságban mindennek, de persze ezt egy baba nem érhette meg.

– Jaj, Eunhye, ne legyél szomorú! – dőltem el vele, és a magasba emeltem, mintha repülőznénk. – Apuci úgy, de úgy örül neked! – forgattam meg egy kicsit, amitől hamar visszatért a kedve.

Éppen a napi fekve nyomásomat teljesítettem Eunhyével, amikor kopogtak az ajtón. Yoochun dugta be a fejét mosolyogva, majd letette az asztalra a cumisüveget, amit a nagy sietségben otthagytam. Igazából, észre sem vettem, hogy bármi tartozéka lenne a lányomnak, az volt a lényeg, hogy ő az enyém, és senki másé.

– Hyung, ha gond, hogy hozzáértem a lányodhoz, akkor sajnálom. Nem tudtam, hogy el vagyok tiltva tőle – kért bocsánatot teljesen őszintén az egykori legjobb barátom, mindennemű gúny és utalás nélkül.

Gyorsan ültem fel, és Eunhye kicsit meg is ijedt a hirtelen helyváltoztatástól, de amint megkapaszkodhatott a ruhámban, már meg is nyugodott. Örültem, hogy ilyen biztonságérzete lesz, ha a közelemben van. Én is mindig megnyugodtam, ha a testemhez szoríthattam.

– Az előbb hülyén viselkedtem – vallottam be. – Elkapott a féltékenység, hogy másnál van Eunhye. Ez nem neked szólt. Tudod… – kezdtem zavartan. – én szeretném, ha a lányomnak Yoochun bácsi nem apa munkatársa, hanem inkább a legjobb barátja lenne. Mit gondolsz, van erre esélyem?

Yoochun sokáig gondolkodott, és az arca már nem mesélt nekem semmiről. Vágytam a régi időkre, amikor elég volt egy pillantás, és a másik fejébe láttunk.

– Nem tudom. Talán… Lehet… Biztosan…

Amikor Yoochun leült mellém, és megpaskolta a vállam, kedvem lett volna elbőgni magam, de nem akartam megijeszteni a lányom, és egyébként is tartani akartam magam az ilyen lányos viselkedéstől. Igaz, hogy Eunhyének én voltam anyja-apja egyszerre, de azt akartam, hogy erős, megbízható férfinak lásson, akire tud támaszkodni, és aki mindentől megvédi őt az életben. Legyen fél, négy, vagy hatvan éves.

– 5 év múlva –

Amikor Eunhye rám ugrott, nem fájt elviselhetetlenül, ahogy a térde az oldalamba mélyedt, de színpadiasan összeestem, hogy megvigasztalhasson.

– Jaj, papa, ne halj meg! – rázogatta a vállam szélesen mosolyogva. – Most nincs forgatás.

– Miből van a te csontod? Betonból? – ültem fel, és az ölembe vettem, majd elkezdtem lovacskázni vele. Eunhye az ingembe kapaszkodott, és morcos szemöldökkel fixírozott. Kísértetiesen hasonlított ez a nézés a sajátomra. A lányom az évek alatt tökéletesen levette az arckifejezéseimet. – Mennyivel könnyebb volt ez, amikor kicsi voltál – merengtem el. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy az ici-pici babámból már egy öt éves cula lett, és ezzel együtt én is ennyit öregedtem.

– Éppen ez az, apa! Nem vagyok már kisgyerek. Eunhye már nagylány.

– Nekem mindig kislányom maradsz – emlékeztettem. – De miért hangoztatod már harmadik napja, hogy te nagylány vagy? Kapni szeretnél valamit?

– Hát… Apa… Arra gondoltam, hogy nem akarjuk meglátogatni anyát? Azt mondtad, hogyha nagylány leszek, akkor találkozhatunk vele többször, de mindig csak karácsonykor, meg a szülinapján megyünk.

Sosem szándékosan csináltam ezt, de ha szabadnapom volt, akkor Eunhyével csináltunk valamit közösen, és sosem jutott eszembe, hogy meglátogathatnánk Seungah-t. Leveleztünk egymással, és még a lányának is írt néha, amit én készségesen felolvastam, de ennyiben ki is merült a közös ismeretségünk.

– Anya mondta, hogy lesz holnap este egy kerti parti a kórházban, és lehet hívni családtagokat. Apa, ugye elmegyünk?

– Mikor mondta ezt neked az anyád? – kérdeztem mérgesen. Megbeszéltünk, hogyha az ő nevére jön üzenet – mert Eunhye a saját nevét már el tudta olvasni –, azt mindig odaadja nekem.

– A múltkori levélben.

– És akkor hogyan lehet, hogy én nem tudok róla?

– Mert nem te olvastad el nekem, apa – vallotta be a bűnös, lehajtott fejjel.

– Eunhye! – csattantam fel. – Mit beszéltünk meg?

– Bocsánat, apa! – vetette rám újra magát, és az ingembe szipogott. Úgy utáltam, ha sír.

Szorosan magamhoz öleltem, és az apró buksiját simogattam, amíg meg nem nyugodott, de meg kellett értenie, hogy az életben vannak szabályok, amiket be kell tartani. Gondosan odafigyeltem rá, hogy ne kényeztessem el túlzottan, de még így is rengeteg dolgot megengedtem neki, cserébe azonban elvártam, hogy azt a kevés szabályt, amit a közös életünkben hoztunk, betartsa.

– Szóval mit írt anyád pontosan?

– Hogy hiányzunk neki, és szeretné, ha elmennénk erre az eseményre, hogy láthasson. Lesz étel és ital, és azt mondta, hogy más gyerekek is lesznek ott, úgyhogy én sem fogok unatkozni.

Nem örültem neki, hogy Seungah a hátam mögött fűzte meg a lányunkat. Igazán megírhatta volna nekem is a dolgot, nem tiltottam el tőle. Az a napom szabad volt, és Eunyhe viselkedéséből ordított, hogy mindenáron menni akar, úgyhogy nem maradt túl sok választásom. Seungah az utóbbi időben jobban volt, úgyhogy nem féltem attól, hogy megijesztené Eunhyét, az apróság egyébként is tudta, hogy a mama beteg, és néha furcsán viselkedik.

– Rendben, elmehetünk.

– Olyan szuper vagy, apa – nyomott egy cuppanós puszit az arcomra a tündérke, és összekulcsolta az ujjainkat. – Apa, kérdezhetek valamit?

– Kérdezz! – nyomtam puszit a kézfejére. Teljesen elveszett a markomban.

– Hogyan lesznek a gyerekek?

Ez lesokkolt. Fel voltam már lélekben készülve, hogy ezt egyszer meg fogja kérdezni, de a felvilágosításra tíz évvel később számítottam, ráadásul amúgy is át akartam passzolni az anyámnak. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyen hirtelen lesz kíváncsi erre, így átgondolt mesém sem volt hozzá.

– Hát… – kezdtem zavartan. A lányom nagyon okos volt, és nem akartam, hogy levágja, hogy kamuzok neki, de mégsem mondhattam el az igazságot. Ahhoz még túl kicsi, és nem értené meg.

– Az ovitársam azt mondta, hogy a gyerekek szerelemből születnek, de, apa, te nem vagy szerelmes a mamába, igaz? Akkor én hogyan születtem?

Ez eléggé fájt. Nem akartam, hogy Eunhye valami furcsa torzszülöttnek érezze magát a korosztályában, amiért nincs rendesen anyja. Már az is necces volt, hogy minden szülök napján csak én, meg az anyám ment el, és áldottam az eget, amiért Eunhye annyira értelmes, hogy felfogja, az anyja beteg, és nem mehet emberek közé.

– Tudod, a felnőttek csinálnak felnőttes dolgokat, és abból lesz a baba. Van, amikor ezek a felnőttek szerelmesek egymásba, de van úgy, hogy csak vonzódnak a másikhoz.

– Mit jelent az, hogy vonzódni?

– Amikor vonzódsz valakihez, akkor kitűnik a tömegből a számodra, és szeretnél a közelébe kerülni, és hozzáérni, vagy megpuszilni.

– És milyen az, ha szerelmes vagy?

– Ha szerelmes vagy, akkor nem látsz mást, csak a szerelmed. Folyton rá gondolsz, hevesen ver a szíved, ha a közeledben van, és minden idődet vele akarod tölteni.

– Akkor, apa, én szerelmes vagyok beléd.

Hangosan felkacagtam, és hatalmas puszit nyomtam Eunhye arcára. Jól esett, hogy ennyire szeret a lányom. Ő volt a legfontosabb nő az életemben.

– Belém nem lehetsz szerelmes, mert az apád vagyok, de nagyon-nagyon szerethetsz.

– És apa, te voltál már szerelmes?

– Igen.

– És akkor miért nem az a lány az anyukám? Vagy miért nincs testvérem?

– Mert apa és az a lány összeveszett.

– Ő sem mutatta meg a levelet? – próbálta a saját problémájához mérni Eunhye az enyémet.

– Nem. Ott apa csinált butaságot, és Jinhae nem bocsátott meg ezért.

– Akkor Jinhae unnie buta volt. Apa a legszebb az egész világon, és neki van a legszebb hangja. Ha nagy leszek, olyan férjem lesz, mint apa.

Bele sem akartam gondolni, hogy Eunhye egyszer eljut abba a korba, amikor már nem én leszek neki a legfontosabb, és valamilyen ideges suhanc belepofátlankodja magát a szívébe. Nem terveztem, hogy az a baseballütős-fajta apuka lennék, de biztos, hogy nem fogok bárkit a lányom közelébe engedni. Híres ember gyereke, gazdag családhoz tartozik, úgyhogy első körben a pénzhajhász aranyásókat kell kiszűrnöm, aztán jönnek a playboyok, akik csak a szórakozást látják majd benne. Ezt a két típust jól ismertem, az utóbbit sajnos saját magam miatt.

– És, apa, nem vagy magányos, amiért nincsen barátnőd?

– Miért lennék? Itt vagy nekem te.

– Tudom, de Junsu oppának és Yoochun oppának is van barátnője.

– Oppa? Most már nem bácsinak hívod őket?

– Nem, mert Yoochun oppa megkért, hogy ne tegyem, mert attól idősnek érzi magát – adott magyarázatot Eunhye, aztán visszatért az eredeti témára. – Szóval, apa, nem nézünk neked egy hercegnőt? Mint a mesékben. Tartunk egy nagy bált, ahol megláthatod Hamupipőkét. Majd segítek megkeresni a cipőjét.

Hangosan felkacagtam Eunhye ötletén. Jó lett volna, ha ilyen könnyen megy az egész, de egyetlen kapcsolatom se jött össze. Nehéz volt gyerekkel párt találni magamnak, mert egyetlen lány sem akart rögtön ebbe a fázisba lépni. Én meg addig nem mutattam be őket Eunhyének, amíg nem lett biztos a dolog, mert nem akartam, hogy megszeressen valakit, utána meg eltűnjön az életéből. Eunhyének stabilitás kellett nőképből, ha már az anyját alig látta.

– Ez nem ilyen egyszerű, kicsim. Az élet nem olyan, mint a mesékben.

– De, apa, én tudom, hogy te keresed a hercegnődet.

– Hogy mit tudsz te? – vesztettem el egy pillanatra a fonalat. Fogalmam sem volt róla, hol van Jinhae, és még ha néha kutakodtam is az interneten, azt Eunhye biztosan nem tudta elolvasni.

– Amikor a mamánál kell aludni, akkor apa unnie-kkal találkozik.

A kezembe temettem az arcom, és szerettem volna elsüllyedni. Annyira ciki volt, hogy a saját, még csak öt éves lányom vágta az arcomba ártatlanul, hogy tisztában van azzal, hogy csajozom. Mindig nagyon diszkréten intéztem ezt, és nem is csináltam belőle rendszert, többször hotelekben, vagy a lányok lakásán éltem ki a vágyaimat, de úgy tűnt, ez is elég gyanús volt.

– És ki mondta ezt neked? – próbáltam menteni a menthetőt, de már így is nyakig benne ültem.

– Senki. Én láttam.

– Mit láttál? – ijedtem meg. Ha az emlékezetem nem csalt, mindig bezártam a bejárati ajtót. Azt nem tudtam volna megbocsátani, ha Eunhye valami olyat látott volna miattam, ami nem a korosztályának való.

– Hogy éjszaka idegen unnie-k jönnek ki a lakásból, de én nem haragszom. Apának kell egy hercegnő, hogy boldog herceg legyen.

Édes egy lányom volt, de ezentúl jobban oda kellett figyelnem arra, hogy már nem bölcsis, és kezdi kapizsgálni, hogyan működik a világ. Jó lett volna találni magam mellé egy társat, aki Eunhyét is elfogadja, és a lányom is viszont szereti, de ha rendes barátnőt nem találtam magamnak korábban, kétséges, hogy jó anyapótléknál ez menni fog.

– És, apa, miért nem kértél bocsánatot Jinhae unnie-tól?

– Bocsánatot kértem, de olyan nagy butaságot csináltam, hogy azt nem lehetet megbocsátani azért, mert sajnáltam.

– És akkor te és Jinhae unnie már sose lesztek együtt? Jinhae unnie, nem is szeretett igazából?

– De, ő nagyon szeretett engem, és én is nagyon szerettem, de sajnos másik országba költözött, és nem tudom, hol van. Lehet, hogy már másik férfit szeret, megházasodott, és gyerekei vannak. Nem tudok róla semmit.

Eunhye belátta, hogy nem tud olyat mondani, amitől ez a téma szebb lesz, így inkább lemondott róla, és elkezdte mesélni, hogy mi történt vele aznap az oviban. Látszott, hogy színpadon lép fel az apja, mert ő is folyamatosan szerepelni akart, és minden előadásban főszerepet játszott, és elsőként tanulta meg a verseket és népdalokat, de nem szántam erre a pályára. Pontosan tudtam, hogy milyen árnyoldalai vannak az idolságnak, a lányoknál pedig ez még kínzóbb lehetett. Én is szenvedtem a sasaengektől, de abba bele sem mertem gondolni, milyen lehet ez a gyengébbik nemnek. A legrosszabb esetben használom az erőmet a követőimmel szemben, de egy védtelen nő mégis hogyan védené meg magát, ha egy falka begerjedt férfi követi? Egyetlen éjszakát se tudnék rendesen végigaludni, ha Eunhye folytonos veszélynek lenne kitéve. Sokkal jobban örülnék neki, ha valamilyen hétköznapi munkát választ majd magának.

– És egyébként ki olvasta fel neked azt a levelet? – kérdeztem, amikor mosogattunk. Eunhye a sámlin állt mellettem, és a tányérokat törölgette. Bevett szokás volt nálunk, hogy együtt főzünk, és együtt mosogatunk, hogy ne érezze kellemetlen házimunkának a dolgot, és legalább eközben is tudjunk beszélgetni.

– Yoochun oppa.

– Apa, meg fogja ölni Yoochun oppát.

– Jaj, apa, ne öld meg! Nem mondtam el neki, hogy anyától jött, csak hogy olvassa el nekem, mert én nem tudom.

Nem az volt a baj, hogy belesétált a ravasz lányom csapdájába, hanem, hogy azóta nem szólt nekem erről. Azonnal hívnia kellett volna, hogy „Bocsi, hyung, de azt hiszem elolvastam Eunhyének Seungah levelét. Készülj fel, hogy el akar majd menni hozzá!”. Miért nem tudott előre szólni?

 – Apa, ne legyél mérges Yoochun oppára. Inkább haragudj rám! Én vagyok a hibás.

– Rád nem tudok haragudni, és Yoochunieval sem fogok összeveszni, csak megmondom neki, hogy máskor szóljon, ha ilyen történik. Így jó lesz?

– Jó – egyezett bele hosszas tanakodás után Eunhye.

Amint Eunhyét elaltattam, meg is csörgettem a galád barátomat. Csak a harmadik csengés után vette fel, úgyhogy vagy dolgozott, vagy egy bárban iszogatott, és a hangos zene miatt nem hallotta a csengőhangját. Még jó, hogy a rezgést rátette. Az évek ivó tapasztalata sokszor kisegített már minket.

– Hyung?! Mi az? Mondd gyorsan, mert mindjárt be kell csekkolnom.

– Yoochunie, mostanában szokásoddá vált, hogy kihagysz az életedből? Felolvasod Seungah levelét a lányomnak, és külföldre utazol anélkül, hogy szólnál róla? Azt hittem, barátok vagyunk.

– Hyung, Eunhye megesketett, hogy nem mondom el neked, és nem is volt semmi olyan a levélben. Csak látni szeretné az anyját. Tényleg nagyon ritkát látogatjátok meg.

– Yoochun, akkor is mondhattad volna. Én vagyok az apja, nekem kell döntenem ezekben a helyzetekben, és ez egy kicsit nehéz, ha azonnal szembesítve vagyok a tényekkel.

– Bocsánat, hyung. Többé nem fordul elő.

– Jól van, nem haragszom, csak el akartam mondani. És egyébként hová is mész?

– Amerikába.

Hülye kérdés volt. Hova máshová menne Yoochun? Igaz, hogy a rokonai már nem éltek az Államokban, de rengeteg barátja volt ott, és nem várhatta el tőlük örökké, hogy ők jöjjenek Koreába. Néha én is vágytam arra, hogy szabadidőmben külföldre utazzak, de már a második napon hiányozna Eunhye, úgyhogy ezzel még várni kellett egy kicsit.

– Lesz egy fotózás – magyarázkodott Yoochun.

– És miért egyedül mész?

– Hát, mert hármunk közül csak én beszélem a nyelvet? – nevetett fel Yoochun.

– Most miért mondod? Junsu is tud angolul.

– Hát, amit Junsu beszél, azt én nem nevezném angolnak – fanyalgott Yoochun. Tényleg nem tudott leszállni Junsúról, ha szívatásról esett szó. Szegény aranytorkú kiskakasunk meg csak tűrte az egészet. Néha igazán irigyeltem a türelmét.

– Tudod, igazából arra gondoltam, hogy miért nem megy veled Gayoon.

– Ki mondta, hogy nem jön velem? Te kérdezted automatikusan, hogy hová megyek, én meg válaszoltam.

– Akkor érezzétek jól magatokat. Aztán nehogy összeházasodjatok Las Vegasban a tudtom nélkül!

– Ez a veszély nem fenyeget.

Miután elköszöntem Yoochuntól, és a lelkére kötöttem, hogy jelentkezik, ha biztonságosan megérkezett, én is lefeküdtem aludni. Már előre ki kellett pihennem az elkövetkező napot, mert biztosra vettem, hogy hajnalban Eunhye már teljesen fel lesz húzva az esti találkozó miatt.

Nem tévedtem sokat, nyolckor arra ébredtem, hogy Eunhye bepattant mellém, és ezer meg egy puszit nyomott az arcomra. Igazán nem bántam volna a dolgot, ha nem hajnali négykor ér az álom, de így egy kicsit morcosan keltem ki az ágyból, hogy kakaót főzzek neki. Annyira kómás voltam, hogy majdnem a kávézaccot öntöttem a poharába, de még idejében rám szólt, hogy valami nincs rendben.

– Kicsim, el tudod foglalni magad csendben, amíg apa alszik pár órát? – Úgy zakatolt a fejem, hogy majd’ legurult a nyakamról, és nagyon reméltem, hogy nem bujkál bennem valami. Gyűlöltem betegnek lenni.

– Szép álmokat, apuci! – puszilt meg Eunhye, és bekapcsolta a tévét.

Amikor másodszorra felkeltem, ezúttal teljesen magamtól, már délre járt az idő, és az első dolog, ami feltűnt, a szokatlanul nagy csend.

Ijedten szaladtam ki a nappaliba, felkészülve a legrosszabb látványra, de csak egy papírt találtam a dohányzó asztalon. Mivel Eunhye nem tudott írni, lerajzolta, hogy átment a nagyihoz. A végére még egy szívecskét is kaptam, hogy ne aggódjak. Édes egy lányom volt.

 Nagyon izgultam a szanatóriumba vezető úton, és ezt Eunhye is észrevehette, mert a szokásosnál sokkal csendesebb volt, de amint leparkoltam, kiugrott a kocsiból. Nem szerettem, ha így elrohangált, de volt abban valami szép, ahogy az anyja karjába vetette magát. Megértettem, hogy hiányzik neki.

– Úgy örülök, hogy eljöttetek – törölgette a könnyeit Seungah, és alig akart elengedni, amikor megöleltem. – Köszönöm szépen.

– Nézd, anya, ezt neked rajzoltam! – nyújtotta át a művét Eunhye, mielőtt még kínossá vált volna a pillanat. Nem tudom miért, de befeszültem ebben a környezetben, és nagyon szerettem volna valahol máshol lenni. Olyan kényelmetlenül éreztem magam, amiért nem is teljes szívemből vagyok jelen.

A kertben bódékat állítottak fel, ahol finomabbnál-finomabb ételeket lehetett megkóstolni teljesen ingyen. Én első körben megütköztem ezen, aztán eszembe jutott, hogy az ittenieknek nincs is semmilyen keresetük, amit elkölthetnének. Az egész annyira utcabazáros volt, hogy hamar el is felejtettem, hogy hol vagyok, és egy fél óra elegendő volt ahhoz, hogy feloldódjon a zavarom.

Seungah-val egymásba karolva sétálgattunk, miközben Eunhye előttünk szlalomozott, és láthatóan nagyon örült neki, hogy anya és apa jóban vannak. Nem akartam, hogy hiú ábrándokba ringassa magát, sosem jöttem volna össze újra Seungah-val, de az ő lelkének is kellett egy kis nyugalom.

Amíg Eunhye a fák között fogócskázott a vele egykorúakkal, mi leültünk egy padra Seungah-val és onnan figyeltük. Estére kezdett lehűlni az idő, és éreztem, hogy vacog mellettem, így szorosabban átöleltem, és ezt hamar félre is értette.

Amikor megcsókolt, annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam, aztán óvatosan hátrébb toltam.

– Seungah, ne csináld! Nem akarom, hogy Eunhye félreértse.

– Miért, Jaejoong? Élhetnénk boldog családként. Jó lennék hozzád.

– Seungah, semmi sem változott.

– Eunhyének anya kell. Normális. Nem ilyen évi egyszer-kétszer látott.

– Nem akarom, hogy olyan családban nőjön fel, ahol a szülei hazudnak neki. Tudja, hogy nem szeretlek téged, anélkül, hogy ezt bármikor mondtam volna neki. Szeret téged, és mindig is te leszel az anyja, függetlenül attól, hogy nekem van-e éppen valakim, vagy nincs.

– De nem zavarhatod össze a lányunkat. Nem sétálhatnak ki és be a nők az életébe.

– Nem is sétálnak. Odafigyelek erre.

Sokáig nem szóltunk újra egymáshoz, Seungah a kikosarazást próbálta meg feldolgozni, én próbáltam nyugodt maradni. Pont az ilyen beszélgetések miatt nem akartam találkozni vele. Miért nem értette meg, hogy nem szeretem?

– Együtt vagytok? – kérdezte hirtelen.

– Kivel? – kérdeztem vissza fáradtan. A féltékenykedése hiányzott legkevésbé.

– Jinhae-vel. Azóta is együtt vagytok, igaz?

– Jinhae külföldre költözött, és látni sem akar. Valószínűleg már réges-régen kizárt a szívéből.

– Akkor találd meg.

Ez meglepett. Hátrébb is húzódtam kicsit tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, de nem láttam benne semmi furcsát. Nem volt se ködös, se eszelős, csak komoly és határozott.

– Az egyik részem utálja azt a szürke kisegeret, de ha anyaként gondolkodom, akkor tudom, hogy ő jól a gondját viselné Eunhyének. Ráadásul ti is jól kijöttök egymással, és ez a lányuknak is elfogadható kép lenne.

Nem válaszoltam semmit. Szerettem volna megtalálni Jinhae-t, de egyetlen tündér keresztanyám sem volt, aki odavarázsolhatott volna hozzá. Ráadásul, ha még rá is bukkannék, ugyanott tartanánk, ahol öt évvel ezelőtt. Mit mondhatnék neki? Mit hozhatnék fel, ami eltüntetné a fájdalmát? Mivel érvelhetnék, hogy jó társa lennék? Sok minden változott, de a lényeges dolgok megmaradtak. Én csesztem el, és ő szenvedett a legjobban.

Yoochun:

Szerettem volna seggbe rúgni a sorsot, amiért ilyen pofátlanul mutogatja a foga fehérjét. Éppen akkor, amikor készülök felszállni arra a gépre, ami Amerikába visz, hogy részt vegyek egy fotózáson, amin egészen „véletlenül” Jinhae a sminkes, Jaejoong felhív! Nem is én lennék, ha ez nem velem történne meg – ráncoltam a homlokom, amit Gayoon azonnal észrevett.

– Oppa, ne mondd, hogy félsz a repüléstől! – bökte meg játékosan a vállam.

– Nem félek. Ideges vagyok.

– Jinhae miatt? Ugyan, oppa! Biztosan tudja, hogy jössz. Látja a beosztásán, nem fog megdöbbenni, ha belépsz a terembe. Ráadásul már öt év eltelt, és mind a ketten továbbléptetek.

Erre felkaptam a fejem. Gayoon sosem mesélt Jinhae életéről, de tisztában voltam vele, hogy tartják a kapcsolatot, és sok mindent megbeszélnek. Persze, leszámítva azt, hogy mi együtt vagyunk, mert Gayoon ezt nem merte bevallani.

– Szóval Jinhae-nek van valakije odakint?

– Jaj, ti férfiak mindig többet értetek abba, amit mi nők mondunk! – fortyant fel a barátnőm, és frusztráltan hátrasimította hosszú, mogyoróbarna haját. – Az, hogy továbblépett, nem jelenti azt, hogy pasija van. Egyszerűen csak lezárta magában a múltat.

– És mindent lezárt benne? Vagyis, inkább, mindenkit?

Gayoon arcán lassan ment végbe a változás, de összerakta a képet. Nem azért mentem Amerikába, mert mindenképpen látni akartam Jinhae-t, vagy azért, mert jól fizetett a fotózás.

– Ezt nem teheted! Nem rángathatod vissza. Nem fog megbocsátani Jaejoongnak.

– Figyelj, én se akarok kerítőt játszani, de miért nem lökjük őket be a tölcsérbe, hátha összeütköznek? Öt év eltelt, és Jaejoongie hyung egyetlen nőt sem talált, akit annyira szeretett volna, mint Jinhae-t. Talán újra egymásra találhatnak. Vagy legalább csak beszéljenek. Soha nem beszélték meg azt, amit történt. Mind a ketten csak a saját fájdalmukkal voltak elfoglalva, de ez már a múlté.

Gayoon nem örült a tervemnek, de már a repülőn ültünk, és ha órákon át veszekedett volna velem, akkor se változtatom meg. Legalább meg akartam próbálni. Hiszen én is nagyban hozzájárultam ahhoz, hogy a dolgok így alakuljanak. Akkor azt hittem, igazak az érzéseim, de visszatekintve, az esküvő csak egy hatalmas hazugság volt, arról szólt az egész, hogy Jinhae hozzám tartozzon, és Jaejoong ne tudja elvenni tőlem a szép mosolyával. Egy idióta voltam, és örökre elválasztottam őket egymástól. Helyre kellett hoznom a hibámat.

Gayoon annyira nem örült a tervemnek, hogy a szállodába érve felhalmozta az ágy közepére az extratakarókat, és kijelentette, hogyha csak a kislábujjam is át mer lógni az ő oldalára, soha többé nem beszél velem. Nagyon reméltem, hogy nem szól előre Jinhae-nek.

– Na, kicsim, ne csináld már! Te is tudod, hogy összeillenek – próbáltam meg kibékíteni a morcos barátnőmet. Szorosan a karomba zárva puszilgattam a nyakát, és összefűztem az ujjainkat.

– Szerintem is jó páros voltak együtt, de nem játszadozhatsz mások érzéseivel. Jinhae most boldog, és nem akarom, hogy felrúgd a békéjét. Kérlek, ha lehet, akkor ne említsd előtte Jaejoongot.

Nem voltam egyszerű helyzetben, Gayoon jól megkavarta nekem a szart, de megértettem, hogy védeni próbálja a barátnőjét. Fordított esetben én is mindent megtettem volna, hogy Jaejoong ne sérüljön. Mégis zavart, hogy az induláskor még jónak tűnő tervem, hirtelen rohadásnak indult.

Izgultam, ahogy beléptünk a stúdióba, és egyáltalán nem jegyeztem meg a bemutatkozó embereket. Egyetlen névre összpontosítottam, egyetlen arcot kerestem, a többi csak részletkérdés maradt.

Jinhae megváltozott. Nőiesebb lett a kisugárzása, és a stílusa, de az arca továbbra is az az elragadó kislányarc maradt, ami annak idején úgy megdobogtatta a szívem. Most nem éreztem vágyat vagy zavart, egyszerűen csak örültem, hogy láthatom.

– Olyan jó újra látni – öleltem magamhoz. Jinhae mereven karolt át, aztán szépen lassan feloldódott, és szorosabban hozzám simult. Biztosan aggódott, milyen lesz találkoznia a férfival, akivel az oltár előtt ért véget a kapcsolata.

– Haragszol még? – kérdezte elcsukló hangon.

– Nem. Ami a múltban történt, az ott is marad – oszlattam el a kétségeit, és eleresztve Gayoon felé intettem. – Most a jelenemre kell összpontosítanom, különben agyoncsapnak egy hajszárítóval.

Jinhae döbbenten pislogott hol rám, hol a barátnőjére, majd végül Gayoon karjába vetette magát. Mind a ketten elsírták magukat, és hála az égnek nem szomorúságból. Gayoon megkönnyebbült, Jinhae pedig őszintén örült a boldogságunknak.

– Szóval ő a barátnőd, Yoochun? – jelent meg sugárzó mosollyal Dave, a fotózás finanszírozója, akivel még a TVXQ idején ismerkedtem meg. – És mikor lesz az esküvő?

– Isten kíméljen meg tőle! – nyögtem fel. – Az esküvő nem az én műfajom.

Félve pillantottam Jinhae-re, aki egy halvány bocsit motyogott. Nem csak miatta, magam miatt se akartam elsietni a házasságot. Gayoonnal jól megvoltunk, de csak akkor akartam bekötni a fejem, amikor tényleg ezerszázalékosan biztos vagyok benne, hogy erre vágyom. Addig jól megvagyunk élettársként is. Amúgy sem a papír számít.

A fotózás jó hangulatban telt, amikor beültem Jinhae elé a sminkesszékbe, hirtelen hat évet visszarepültem az időben. Láttam magam előtt, ahogy a C-Jes make up szobájában csacsognak felettünk a lányok. Emlékeztem rá, hogyan verekedtem össze Jaejoonggal Jinhae miatt, és hogy ők milyen pillantásokat váltottak egymással, amikor még hivatalosan titkolták a kapcsolatukat.

– Ez neked is olyan ismerős, mint nekem? – kérdeztem Jinhae-t.

– Kísértetiesen – nevetett fel, és átfésülte a szemöldököm. – Amikor egyszer Junsút sminkeltem, és ezt csináltam neki, elkezdett tüsszögni. Azóta sem értem, hogy a szemöldökszőrnek mi köze az orrszőrhöz.

– Én már régóta mondom, hogy Junsu fordítva van bekötve, ez nem újdonság.

Vissza akartam hozni a régi napokat, amikor együtt hülyéskedtünk. Jinhae biztosan jól keresett itt, de ismertem annyira, hogy tudjam, nem a pénz érdekli. Ha elég jó indokot adnék neki arra, hogy visszajöjjön a céghez, megtenné. Újra együtt dolgozhatnának Gayonnal, és talán Jaejoong se nézné olyan szomorúan a sminkesét.

A vakuk kereszttűzében is láttam, hogy a két lány folyamatosan csacsogott egymással, és bizonyára engem beszéltek ki, mert Gayoon nonstop nevetgélt, de nem bántam. A lányoknál ez szinte kötelező volt, és egyébként Jaejoonggal mi is többször csináltuk már ezt. Mindenkit érdekel a barátja párja.

– Drágám, megbeszéltünk Jinhae-vel, hogy este beülünk valahová inni. Te is benne vagy, ugye? – kérdezte Gayoon ártatlan mosollyal, de láttam a szemében, hogy azt üzeni: Jó vagyok, mi?

– Persze. Jó ötlet. Az amerikai sör teljesen más, mint a hazai. Olyan régen ittam már.

Gayoon egész délután elhárította a próbálkozásaimat, nem tudtam kiszedni belőle, hogy mit tervez. Amikor rákérdeztem, hogy a tervem miatt hívta el Jinhae-t inni, adta a hülyét, úgyhogy egészen este nyolcig nem tudtam, mire számítsak. Akkor aztán feltűnt, hogy nem cserélt ruhát, és a körömlakkja még meg sem száradt, amikor már jócskán ideje lett volna elindulni.

– Szívem, nem fogunk így elkésni? – kérdeztem idegesen, de Gayoon a füle botját sem mozdította.

– Hasogat a fejem. Én nem megyek.

– Hogy érted, hogy…? – kezdtem bele, aztán ahogy neki a repülőn, nekem is szépen lassan lesett a tantusz. – Aha… Értem. Hát, akkor jó pihenést – nyomtam egy gyors csókot a szájára, és már ott sem voltam.

Jinhae türelmesen várt ránk, és már ki is kérte az első kört, de nem vétettem el a hátam mögé leső pillantásait; a barátnőjét kereste. A hely kellemesen csendes volt, sehol duhajkodó részegek, de a háttérzene éppen elég hangos ahhoz, hogy a szomszéd boxból ne lehessen hallani a beszélgetést.

– Gayoon rosszul érezte magát – informáltam egykori kedvesem, és összekoccintottam a poharunkat. – De ne aggódj, két ember helyett is tudok inni.

Ez így is lett, de arra azért odafigyeltem, hogy ne rúgjak be. Kellett a tiszta tudat ahhoz, hogy megpuhítsam Jinhae-t. Először szándékosan nem utaltam semmire, hagytam, hogy ő kérdezgessen, és nem is kellett olyan sokáig várnom, hogy rálépjünk az ingoványra.

– És a többiek jól vannak? – kérdezte, miközben a likőrjében ázó cseresznyét piszkálta az egyik oldalról a másikra.

– Jól. Junsu tündököl a színházakban. Azt mondják, ő a Musicalek Hercege. Persze, a tévében továbbra se léphetünk fel, de az internet legalább szeret minket.

Szándékosan nem említettem Jaejoongot, és Jinhae feszült testtartásán látszódott, hogy folyamatosan arra vár, mikor folytatom a mondandómat, mikor kell összerándulnia az egykori kedvese nevének hallatán, de direkt nem mondtam semmit. Azt akartam, hogy ő kérdezzen rá.

– És Jaejoonggal sikerült kibékülnötök? – kérdezte óvatosan.

– Beletelt egy időbe, de aztán rájöttem, hogy nem hibáztathatom az érzéseiért. Talán… már te is megbocsátottál neki?

– Mondjuk úgy, hogy inkább túlléptem rajta.

– Nem szólhatok bele az életetekbe, de talán elég idő eltelt már ahhoz, hogy… Szóval, hiányzol nekünk, és arra gondoltam, hogy talán megkérdezném, nem jönnél vissza a céghez?

Jinhae halványan az italába mosolygott, de nem mondott semmit. Talán végig tudta, hogy meg akarom kérdezni? Sejtette, hogy nem véletlenül jövök? Gayoon szólt neki? – ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, amikor végül felnézett rám.

– Én is gondoltam már rá, hogy visszamegyek Koreába, bár arra nem, hogy hozzátok. Hiányoznak a szüleim, a barátaim, és az ismerős épületek. Ha a vezetőség továbbra is igényt tart rám, szívesen visszamegyek, de nem szeretnék azonnal a ti sminkesetek lenni. Ne ugorjunk rögtön fejest a mélyvízbe!

Mivel a kis siker is siker, nem erőszakoskodtam tovább. Így is tudtak találkozni, hiszen képtelenség nem összefutni egy olyan aprócska helyen, mint a C-Jes épülete. Innen már csak a sorson múlott, mit szán nekik.

Jaejoong:

Eunhye fáradtan pislogva kapaszkodott a ruhámba, amikor bevittem az ágyba, de arra még volt energiája, hogy feltegyen egy kellemetlen kérdést.

– Apa, nem tudnád mégis szeretni anyát? Olyan aranyosak voltatok a kertben.

– Kicsim, ez nem ilyen egyszerű. Nem tudom irányítani az érzéseimet.

Eunhye mélyen felsóhajtott, majd beletörődően átfordult a másik oldalára, és már el is aludt. Én még egy ideig néztem, ahogy szuszog, majd gondosan betakargattam, és kimentem a konyhába. Nem is sejtettem, hogy ez ilyen nehéz lesz. Eunhye boldogsága volt számomra a legfontosabb, de az nem lenne igazi, ha eljátszanánk Seungahval, hogy jól kijövünk. Azt szeretném, ha a lányom igaz érzéseket, és igaz kapcsolatokat látna maga körül.

Rengeteg üzenetem jött twitteren, és már huszonháromra nőtt a megtekintendő e-mailek száma, de a Yoochuntól kapott üzenet érdekelt a legjobban. Megeskettem, hogy ír, ha megérkezik, és akárhogy is számolgattam, kissé elkésett ezzel. Aggódtam, hogy esetleg valami gond történt. Yoochun az a típus volt, aki képes felszállni arra a repülőre, ami nem indul el, vagy bejelentkezik egy olyan hotelbe, ahol nemsokára felrobban a vízvezeték. Az üzenete azonban mosolygós fejjel kezdődött, úgyhogy nem ijedtem meg.

♥ :) Yoochunie :) ♥: :) Hyungie, minden oké, jól érzem magam. Nézd, kivel találkoztam!

Ezután egy olyan kép következett, amire nem számítottam. Majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. Egyértelműen Jinhae volt. Már elsőre is tudtam, de azért egész éjszaka nézegettem. Jinhae még mindig gyönyörű – gondoltam megrészegülve, és nagyot sóhajtottam. Jó volt tudni, hogy boldog és egészséges.

Ígéret (YiJae) - 3. fejezet: Pont az esetem vagy

Link (Yihan tánca)

Jaejoong:

A hétvége olyan jól sikerült a haverokkal, hogy pár hétre rá szerveztünk egy sütögetést Yihannál. Még sosem jártam nála, így fogalmam se volt, mire számítsak. Egyszerű, határozott embernek tűnt, de ő is híresség volt, úgyhogy minimum egy furcsasággal kellett rendelkeznie.

A ház domboldalra épült, amitől kissé lejtett az egész kert, de nem volt zavaró, hamar meg lehetett szokni, a házba lépve pedig fel sem tűnt. Yihannál főképp a sötét bőr és a világos, tojáshéjszín anyagok domináltak. A lapképernyős tévét egy sötétbarna szekrénykomplexumba építették bele, aminek a fiókjai ezüstszínűek, de a fogójuk fából készült. A fal, ezzel szemben, ami elválasztja a helységet a folyosótól, nagyon modern, futurisztikus, fehér téglautánzatok összessége, amik mintha folyamatosan mozognának, ha az ember túl gyorsan mozgatja rajtuk a tekintetét. Ettől a vonástól kissé otthonosabban éreztem magam, ahogy a nagy lámpáktól, és a spotlámpás álmennyezettől is. A világoskék függönyt azonban sehogy sem értettem. Annyira nem illett bele a képbe. Fehéret kellett volna választania, vékony fekete szegéllyel, vagy mondjuk világosszürkét, hogy passzoljon a fiókokhoz, de a halványkék sosem jöhetett volna szóba.

– Yihan hyung, az a függöny… Miért pont ilyen színű? – próbáltam kérdéssé alakítani az értékítéletemet.

– Lakberendező Jaejoongie megszólalt – ugratott Geunseok, és a kezembe nyomott egy üveg whiyskit a tálcáról.

– Tényleg? – kérdezett vissza Yihan kíváncsian, és semmibe vette a kérdésemet. – Erről nem is tudtam. Jaejoong lakberendező akart lenni?

– Nem, de az egész kéróját ő rendezte be. Ha a kedvében akarsz járni, szülinapjára vegyél egy IKEA kupont, és megcsókolja a lábad.

– Komolyan! – kontrázott rá LeeU, akit később gond nélkül lecseszhettem, amiért rajtam köszörüli a nyelvét. – Egyszer elmentünk Jaejoong hyunggal egy barkácsáruházba, és úgy telepakolta a bevásárlókocsit, hogy taxival kellett hazamennem, mert nem fértem be az autóba.

– Eltúlzod! – mondtam, és végigsimítottam az egyik asztalon, majd egy kicsit elfordultam a társaságtól, mintha a falat vizsgálnám. Utáltam, ha célponttá váltam.

Miután kivesézték a hobbim, egymás szavába vágva kezdték el mesélni az elmúlt heteket. Odakint kellemes, friss szellő fújdogált, így kimentünk a kertbe, és ott iszogattunk tovább. A húsok mennyei sült illata azonnal éhessé tett, és gond nélkül megettem egy hatalmas steak-et. Nem jöttem farkaséhesen, de reggel csak annyi időm volt, hogy megegyek egy croissant-ot, utána rohannom kellett a fotózásra. Egész nap felvételen voltam, és még arra sem maradt időm, hogy lemossam a sminkem, de senki nem tette szóvá, hogy ki vagyok festve.

Őszintén szólva, Yihan után én néztem ki a legjobban. Ő befestette a sötét, barna haját feketére, és a tépett tincsek apró hullámokban simultak a homlokára. Borzasztóan szexi volt, és szívesen beletúrtam volna a frizurájába, de vissza kellett fognom magam addig, amíg kettesben nem maradtunk. Az erdei kiruccanás óta nem voltunk együtt, és bár telefonon tartottuk a kapcsolatot, és minden este sms-eztünk egymással, nem volt elég. Én amúgy is szerettem a telefonomon lógni, és letöltöttem neki egy teljesen új emoticon csomagot, amit csak nála használok, de ez nem érhetett fel a forró érintésekkel.

Fogalmam sincs, hogyan kerültünk a fűre, de már mindenkinek borzasztóan jó volt a kedve, és hiába nem jöttek lányok, akiket apropóból meg lehetett volna csókolni, elkezdtünk üvegezni. Barátok között csak őszinte válaszok létezhettek, semmit nem szégyelltünk egymás előtt. Még a feladatok is elég teljesíthetően voltak. Mondjuk, én biztosan nem csupasz seggel ültem volna bele jeges vödörbe, de Geunseok tudta mit akar…

– Kivel volt az utolsó csókod, Jaejoongie? – kérdezte Sanggon.

– A színészi csók is beleszámít?

– Nem, az nem.

– Akkor egy sráccal. – Nagyon nehéz volt nem Yihanra pillantani, de nem szerelmesek, csak szeretők voltunk, és biztosan nem akarta, hogy kiderüljön a viszonyunk.

– Jaejoongie hyung már megint seggrészeg voltál? – kérdezte Minwoo a grillnyársa mögül.

– Valami olyasmi – mosolyodtam el, és megpörgettem az üveget.

Sokáig játszottuk ezt, aztán szépen lassan mindenki megunta, hogy nem lehet perverz örömökre felhasználni, és inkább buliztunk. Egy mostanában felkapott fiú együttes hip-hop dala bömbölt a hangszóróból, amit LeeU jól ismert, és azonnal egyéni műsorszámba kezdett, majd magával rántotta Minwoot is, és együtt ropták egy darabig. Amikor újabb szám kezdődött, szinte egyszerre kezdtek el tapsolni.

– Dance break! Dance break! – kántálták olyan angolsággal, amitől Yoochun biztosan sírva fakadt volna, és a tér közepére lökdösték Yihant. Nem is tudtam, hogy tud táncolni.

A hyungom először nem akart belemenni a dologba, aztán addig rágták a fülét, amíg beletörődően bólintott egyet. Azonnal törökülésbe vágtam magam, és megnyaltam a kiszáradt ajkaimat. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól.

Azt a tipikus mozgást csinálta, amit az utcatáncosok annyira látványosan művelnek, mintha minden tagja külön életet élne. Teljesen megkívántam tőle, rohadtul szexi volt, ahogy az izmos, kemény testére rátapadt a pólója.

Aztán csinált egy karmozdulatot, ami kísértetiesen emlékeztetett a Rising Sun szólótáncára, és a boldogságom darabokra tört. Mintha egy ménes rúgott volna gyomorszájon, kiszáradt a torkom, és elöntött a hideg veríték.

Úgy pattantam fel, és hagytam ott a társaságot, mint akit üldöznek, és hiába hallottam az álmélkodó váókból, hogy a performance most érkezett a tetőpontjához, nekem nem kellett több belőle.

Mindennemű búcsúzkodás nélkül pattantam be az autómba, és tapostam bele a gázba. A jogsimmal játszottam, ahogy végigszáguldtam a főúton zaklatott, ittas állapotban, de nem érdekelt, ha megállít egy rendőr. Ki akartam menekülni a világból.

Már az autóban is csörgött a telefonom, és Yihan rengeteg üzenetet írt, de egyiket sem olvastam el, csak írtam Sanggonnak egy sms-t, hogy rosszul éreztem magam, és hazajöttem. A készüléket kikapcsolva dobtam a kanapéra, és felbontottam az üveg whiskyt, hogy addig igyak, amíg el nem feledkezem magamról.

Reggel a szőnyegen ébredtem, a nyálam kifojt, és a szemimet alig bírtam kinyitni, annyira bedagadtak. A harkályrajra a koponyámban jobb volt nem is gondolni. Ahogy végignéztem a dohányzóasztalon, nem csak egy üveg alkoholt sikerült teljesen egyedül elpusztítanom, és a konyhába botorkálva arra is rájöttem, hogy megpróbáltam megsütni a papucsomat, de szerencsére nem jutottam el odáig, hogy begyújtsam a tűzhelyet.

Miután lefürödtem, és bevettem némi másnaposság elleni gyógyszert, nekiálltam takarítani. A suvickolás elvonta a figyelmem, és amíg meg nem hallottam a kopogást, nem jutott eszembe, hogy pontosan miért rohantam úgy el a buliról, mint aki szellemet látott.

– Jaejoong-ah! Yihan vagyok. Minden rendben? – kiabált be a szeretőm, és bár odavánszorogtam az ajtóhoz, nem kívántam kinyitni. Nem csak azért, mert szörnyen néztem ki, hanem mert egyszerűen nem vágytam a társaságára. Meg kellett emésztenem a felfedezésemet.

– Minden oké, menj el!

– Jaejoong-ah, ne csináld már! Nem szoktál így viselkedni. Mi történt hirtelen?

– Semmi, hyung. Menj el! Jól vagyok.

Yihan nem tágított. Addig ismételte a nevem, amíg el nem fordítottam a kulcsot a zárban, de csalódnia kellett, a láncot fent hagytam. Az arcomat a résben megmutatva farkasszemet néztem vele egy pillanatra, aztán inkább az ajtófélfa egyenetlen festését fürkésztem.

– Láthattad, élek és virulok, most már mehetsz – próbáltam meg rátolni az ajtót, de kiékelte a lábával.

– Jaejoong! – dörrent rám erényesen. – Fejezd be! Miért hisztériázol? Engedj be, és kulturált emberek módjára beszélgessünk! Mindjárt kijönnek a szomszédok, hogy mit üvöltözök itt.

– Aigoo, nehogy rájöjjenek, hogy hozzám jöttél! Mi lesz, ha azt hiszik, hogy melegek vagyunk, és bedől a jól felépített imidzsed? – gúnyolódtam. Felhúzott. Miért nem értette meg, hogy magányra vágyom? Miért kellett rám törnie a saját lakásomban?

– Fogd már be! Össze-vissza beszélsz. Ez nem erről szól.

– A faszomat nem! – csattantam fel. – Minden arről szól, hogy az emberek mit gondolnak rólad.

– Na jó! – húzta ki a lábát a résből hevesen, de a kezével azért még kitámasztotta az ajtót. – Idejöttem, mert aggódtam érted, de igazad van, látom, hogy élsz és bunkóskodsz, és erre nem vagyok kíváncsi. Majd hívj fel, ha megtaláltad a kedvesebb oldalad.

Jó erősen toltam be az ajtót, hogy csak úgy zengett bele az egész lakásom, majd kitéptem egy cigarettát a dobozból, és sebesen elszívtam. Zaklatott és ideges voltam, ráadásul égett az arcom attól, ahogy Yihannal beszéltem. Nem szabadott volna így kiakadnom rá, főleg úgy, hogy szándékosan félreértettem a mondatát. Konfrontálódni akartam, hogy ellökhessem magamtól. Mindig ezt csináltam, ha féltem.

Nem tudtam, kivel beszélhetnék. Yoochunnak nem szerettem ettől csevegni, mert kellemetlenül éreztem magam egy olyan hull hetero csávó mellett, mint ő. Nem ítélt volna el azért, hogy szerető vagyok, ebben biztos voltam, de akkor se akartam elmondani neki. Ezt valaki olyannak kellett megbeszélni, aki már sok mindenen keresztül ment, és ismeri a cipőmet, ami most nagyon, de nagyon szorítja a lábam.

Seokcheon éttermét sokan látogatták, mégsem üldöztek egyszer sem, a vendégei kulturált középosztálybeliek voltak, akik nem akarják lerángatni a sztárokról a ruhát. A pincérnő kedves mosollyal üdvözölt, és bár nem volt vacsorára asztalfoglalásom, azonnal a VIP részbe kísért. Rengeteg minden történt ezek között a falak között. Itt randiztam először egy sráccal, itt buktam le először, hogy sráccal randizom, és ennek a háznak a parkolójában csókolt meg az első fiúm. Ahogy az étlap bőrtokját simogattam, ezer meg ezer emlék rohant meg.

– Még csak fél nyolc van, de te már most alszol, Jaejoongie? Hozzak neked egy matracot? – ütötte meg a fülem egy energikus, vidám hang, majd feltűnt Seokcheon szőrtelen kobakja is.

– Csak elgondolkodtam – adtam magyarázatot csendesen, majd szorosan magamhoz öleltem. Éppen csak pár másodperccel tartottam ott tovább, de már tudta, hogy valami bajom van.

– Aj-jaj! Szívügyek, mi? Megrohantak az emlékek?

– Mondhatjuk így is… – kezdtem, majd egy huzamra kiittam a vizespoharam. Kellett az erő ahhoz, hogy az elejétől a végéig mindent elmesélhessek.

Seokcheon türelmesen végighallgatta, hogyan gabalyodtunk össze a Helyes idegennel, és azt is elmondtam neki, hogy én többet szeretnék, és bánt, hogy Neki csak egy pár alkalom vagyok. A legnehezebb résznél viszont még így is elcsuklott a hangom.

– Aztán tegnap… Tegnap eszembe jutott… Yunho. – Alig bírtam kimondani annak a fiúnak a nevét, akivel itt randiztam, buktam le és csókolóztam először. Seokcheon mindent tudott a mi pusztító kapcsolatunkról, így nem kellett ennél jobban taglalnom neki az érzéseimet.

– Jaejoongie, de Yihan nem Yunho.

– Yihan?! – kaptam fel a fejem. – Mégis honnan… – „gondolod, hogy ő az”, akartam kérdezni, de Seokcheon megrázta a fejét. Már mindent tudott. Vagy én szóltam el magam útközben, és nem vettem észre, vagy a tulajdonságokból jött rá, de nem volt értelme hazudni.

– Pontosan fél órája állt fel ugyanettől az asztaltól, hasonló problémákkal küzdve.

– Hogy hasonló problémákkal? – horkantam fel, és dühösen kettévágtam a csirkemellem. – Ő nem akar járni velem, és őt nem használták ki éveken keresztül, hogy aztán eldobják, amikor jön egy jobb lehetőség.

– Honnan tudod, hogy ő soha nem csalódott még? – kérdezte Seokcheon mindent tudóan.

Nem bírtam többet enni. A kíváncsiság már beférkőzött a szívembe, és elvonta minden más ingerről a figyelmem. Ha nem lett volna életbevágóan fontos, még levegőt se vettem volna.

– Hyung, azt mondod, hogy Yihan megégette magát a múltban?

– Ezt vele kellene megbeszélned – emelte fel ártatlanul a kezeit az étteremtulaj. – Én csak figyelmeztettelek, hogy ne hozz elhamarkodott kijelentéseket.

– Hyung, ismerlek! Te tudod. Biztos tudod, és nem akarod elmondani nekem. Miért? Nem látod, hogy szenvedek?

– Mondtam. Ezt vele kellene megbeszélned – ismételte meg magát a tanácsadóm, majd amikor csúnyán néztem rá, frusztráltan felsóhajtott. – Jaj, Jaejoongie! Nem vetted még észre, hogy folyton ő nyomul rád annak ellenére, hogy azt mondja, nem érdekled egy éjszakánál tovább? Ne csak a szádat nyisd ki neki, hanem a szíved és az agyad is.

Ez csúnya volt. Pont tőle. Pont tőle nem számítottam volna ilyen szemét beszólásra, de jobban belegondolva, igaza volt. Sosem próbáltam megérteni Yihant, mindig csak a saját sérelmemmel voltam felfoglalva, és azt sosem kérdeztem meg egy igazán őszinte pillanatunkban, hogy milyen volt a szerelmi élete előttem, és mégis miért fél annyira attól, hogy a társának nevezzen.

– Szóval azt mondod, hogy beszéljek vele? – kérdeztem lebiggyesztett szájjal.

– Igen. De előtte edd meg ezt, mert fogadok, hogy egész nap csak cigarettán éltél.

Az utolsó morzsáig elpusztítottam a vacsorát, és miután végeztem, hálásan megölelgettem Seokcheont. A Yunho-ásta gödörből is ő segített kimászni, és az, hogy Yihan is hozzá jött panaszkodni, jót jelentett. Yihant korábban olyan embernek gondoltam, aki magába fojtja a problémáit, de az, hogy megnyílt valakinek, jó jelnek számított. Talán nekem is megnyílik – reménykedtem, és írtam egy gyors sms-t. „Beszéljünk. Átjössz? Ezúttal be foglak engedni. ;)”

Yihan csak egy okét írt vissza, de úgy rohantam haza, hogy a kerekek nem győztek csikorogni alattam. A házam kész kártyabarlang szagú lett a sok dohánytól, amit elszívtam, úgyhogy első körben szellőztettem, majd miután kiment a bűz, meggyújtottam pár illatgyertyát, és szélsebesen helyrepofoztam a külsőm. Fehér ing, helyére vasalt tincsek, némi szemceruza, hogy ne tűnjek olyan kétségbeesett beagle-nek.

– És tényleg beengedtél – jegyezte meg Yihan kissé bosszúsan. Vagy az ital beszélt belőle, vagy tényleg ennyire felhúztam, de még sosem gúnyolódott így velem.

– Hyung, sajnálom a reggelit. Meg tudom magyarázni.

– Rendben – sóhajtott fel Yihan, és leült a karosszékbe. – Hallgatlak.

Nem tudtam, honnan kezdjem. Nem akartam annyit ömlengeni, mint Seokcheon hyungnak, de szerettem volna, ha elsőre megérti, miért viselkedtem olyan elutasítóan.

– Úgy terveztem, hogy miután a többiek kiütik magukat, együtt töltjük az éjszakát, te meg fogtad magad, és hazarongyoltál. Miért nem szóltál, hogy rosszul vagy? Tudod, mennyire aggódtunk? Részegen vezetni, ráadásul betegen! Elment az eszed?

– Nem voltam beteg, csak megijedtem.

– Megijedtél? – kérdezett vissza tűnődve. Úgy látszott, nem hisz nekem. – Mégis mitől?

– Tőled! – fakadtam ki indulatosan, majd tovább soroltam. – Tőlünk! Magamtól. Mindentől… – a végére már teljesen elhalt a hangom.

– De hát nem is vagyunk együtt.

– Tudom, csak…

Olyan nehéz volt ezt a helyére tenni. Persze, nem voltunk kapcsolatban, nem tartoztunk egymásnak semmivel, de én attól még beléestem, ráadásul az, hogy hasonlított Yunhóra, azt a kockázatot is magában hordozta, hogy talán soha nem szabadulok meg tőle.

– Amikor megláttalak táncolni, rájöttem, hogy pont az esetem vagy. Határozott, tehetséges, férfias, valaki olyan, aki vezet egy kapcsolatot, de közben őszinte, törődő és szenvedélyes. Ahogy néztem a mozdulataidat, hirtelen beugrott az exem, és az, ami történt közöttünk… Én azt nem akarom még egyszer.

– Miért? Mit tett? – kérdezte óvatosan Yihan. – Bántott?

– Lelkileg igen. Hitegetett. Átvert és kihasznált. Együtt éltünk, együtt aludtunk, és minden időnket együtt töltöttük, de neki nem voltam több egy lakótársnál, aki bebújik az ágyába. Amikor kértem, hogy jöjjön velem egy másik céghez, mert akkor boldogan élhetünk, és nem kell többé titkolóznunk, meg szenvednünk, a nyakamba zúdította az igazságot. Hogy ő sosem érzett irántam semmit, csak imponált neki, hogy egy férfit is megkaphat, és én voltam az, aki túl sokat látott bele abba, ami csak testiségről szólt.

Yihan elhúzta a száját. Nem ismerte személyesen Yunhót, talán még az arcát sem látta, hiába léphetett fel a TVXQ bármilyen televíziós műsorban – velünk ellentétben –, de a beszámolóm nagy hatással volt rá.

– Nem bírom az ilyen alakokat. Miért kell hazudni meg szórakozni mással? Én pont ezért mondtam neked, hogy nem tudok kapcsolatot ígérni.

– Igen, tudom, és ezért nagyon hálás is voltam, csak hát… Az ember nem tudja irányítani az érzéseit, és azt hiszem, én… kezdek egyre jobban beléd esni.

– Akkor, jobb, ha ezt a dolgot rövidre zárjuk – jelentette ki, és felpattant a székből.

– Ne! – vetettem magam a lába elé, hogy megakadályozzam a távozásban. – Hyung, ne tedd ezt! Én megelégszem ezzel a szereppel is.

– Jaejoongie, hát látszik, hogy ez nincs így! Nem akarlak kínozni.

– Nem baj, kibírom. Ez is több mint a semmi, én… – elakadt a szavam. Nem így akartam ezt. Bensőséges, őszinte beszélgetést akartam, nem szakítást meg szomorúságot. – Hyung, kérlek. Próbáljuk meg.

– Azt nem lehet – rázta meg a fejét.

– Miért nem? Miért nem tudsz…? – kiáltottam rá, mire belőle is kitört a feszültség.

– Mert képtelen vagyok rá. Mert a legutóbb, amikor szerettem valakit, az a halálba menekült miattam.

Ez lesokkolt. A halálba? Öngyilkos lett? De hát miért bántaná valaki magát, ha Yihan szereti? Annál nem is lehet nagyobb szerencséje az életben.

Hátra húzódtam a kanapéhoz, és összekulcsoltam az ujjaimat. Nem kértem Yihantól, hogy mondja el, de meghallgattam, ha arra vágyott. Végül lassan, de belekezdett.

– Másfél évig jártam egy lánnyal, és készen álltunk arra, hogy összeházasodjunk. A családja nagyon szigorúan keresztény volt, úgyhogy a szexet csak házastársi kötelékben, gyereknemzés céljából fogadta el, ezért sosem kerültünk ilyen helyzetbe. Mégis, egyik este, miután mind ketten elég sokat ittunk, összegabalyodtunk a lakásomon, és megszegtük a szabályaikat. Vagyis, csak megszegtük volna, ha nekem összejön a dolog. De nem sikerült. Szerettem azt a nőt, melengetett az érintése, és jól esett a karomba zárni, de a szexnél leblokkoltam.

Megértettem Yihant, én is így voltam ezzel. Megnéztem lányokat az utcán, ha rövid szoknyában voltak, még izgalomba is hozott néha, felhevült a testem és zavarba jöttem, de soha nem éreztem olyan vágyat, mint amikor ő ért hozzám. Soha nem lett erekcióm egy nő hangjától, vagy nézésétől, de már régen beletörődtem abba, hogy jobban vonzódom a férfiakhoz.

– Őt nem zavarta volna a dolog, azt mondta, előfordul az ilyesmi, és biztosan van erre valamilyen egészségügyi magyarázat, ha meg impotens lennék, ő akkor is szeretne, de a családja nem így gondolta. Számukra én selejtes férjjelöltté váltam, akit azonnal el kell távolítani az életükből. Hyongrae nagyon sokat szenvedett a hiányomtól, és úgy akart szabadulni a fájdalomtól, hogy fejest ugrott egy elhamarkodott házasságba. A férfi verte és megalázta, és Hyongrae családja elfordult az egyetlen lányuktól, miután férjhez ment. Már más családhoz tartozott, és csak annyit mondtak neki, hogy legyen odaadó feleség, és tűrje el a nehéz időket.

– Ez szörnyű – vetettem közbe. Hogy létezhetnek ilyen szülők? Hogy nem aggódhatott érte legalább az anyja, ha az apa már ilyen szívtelen? Ha valaki az én lányomat bántotta volna, biztosan kezét-lábát eltöröm.

– Hyongrae nem bírta sokáig, egyik este elbarikádozta magát, és gyufát dobott a benzinre. Az egész ház porrá égett, a férjet pedig nem ítélték el soha, ma is valahol szabadon jár, és lehet hogy újabb és újabb nőket kerget a halálba.

– De, hyung, erről nem te tehetsz. Nem te kérted a lányt, hogy menjen hozzá ahhoz az erőszakos alakhoz.

– Tudom, de ha nem ismer meg, ha nem sülök fel az ágyban, ha nem lennék ilyen… – Nem mondta ki, de tudtam mire gondol. Ha nem lenne ilyen „aberált”. – Nem merek újra a szívembe engedni valakit. Nem merek újra felhőtlenül boldog lenni, mert félek tőle, hogy megint minden szilánkosra törik körülöttem.

Ugyanazokkal a félelmekkel küzdöttünk. Mind a ketten féltünk attól, hogy fájdalom ér. Eszembe jutottak Seokcheon búcsúzó szavai: „Néha két sérült fél is alkothat egy tökéletes egészet.”

– Hyung, és mi lenne, ha megpróbálnánk?

– Micsodát? – kérdezett vissza fáradtan.

– Az ismerkedést. Elmehetnénk randizni, csinálhatnánk közös programokat. Semmi ígéret, semmi elköteleződés, csak kitekingetés. Hátha jól működnénk együtt.

– Nem tudom, Jaejoongie. Még ha jól is muzsikálnánk, hogy akarnál kapcsolatban lenni velem? Ha ez kiderülne, te elveszítenéd a rajongóidat, én meg nem kapnék több tévés szerepet. Nézd meg, hogy Seokcheon is hogy végezte, miután coming out-olt! Ez nem az az ország, ahol ezt megtehetnénk.

– Hyung, már megint csak a negatívumokat látod. Miért rögtön ezzel jössz? Még nem tartunk ott. Még randizni sem vittél el.

– Nem vittelek el randizni? – nevetett fel. Végre nem csak szomorúságot és magányt láttam az arcán. – Miért én vigyelek el? Te is elvihetnél engem.

– Rendben, holnap együtt vacsorázunk. Én főzök – csaptam le az alkalomra, és kezet nyújtottam. – Áll az alku?

Yihan kelletlenül szorította meg a kezem, majd egy erős rántással odahúzott magához egy csókra. Sok minden volt abban; keserűség, vágyakozás, félelem és öröm. Hirtelen már nem érdekelt, ha újra pofára esek. Yihan pontosan olyan férfi, akire szükségem van, és bíztam benne, hogy megtartja az ígéretét, és továbbra is olyan őszinte marad hozzám, mint eddig.

Inkognitó - Extra 1: Bemutatás

Suga:

Bármit megtettem volna, hogy elkerüljem ezt a napot. Tisztában voltam vele, hogy mennyi idiótával élek együtt, és hogy egyik se lesz képes normálisan viselkedni, amikor bemutatom nekik Seyoont, hiába fenyítettem be őket.

– Figyi, biztosan egyszerre akarod megismerni őket? Miért nem kisebb turnusokban? Azt mondják az arzén is csak nagy adagban öl– próbáltam jobb belátásra bírni a barátnőmet, de mindhiába.

Igazából, az én hibám volt, hogy túl sokat pofáztam róluk. Hogy Jungkook milyen aranyosan énekelget magában, amikor azt hiszi, hogy nincs ott senki, és hogy Taehyung versenyt szokott enni Jinnel. Miért nem arról beszéltem, hogy Ramóba egy fúrófelszerelés költözik éjszaka, és hogy Jimin órákig feszít a tükörben, amikor azt hiszi, hogy senki nem figyeli? Kellett nekem ennyire édesnek lennem! Miért nem a cukormentes oldalamat vettem elő, amikor a bandáról esett szó?

– Ugyan, édesem, ne aggódj! Ha te kedveled őket, én is kedvelni fogom.

Nem akartam vele veszekedni, mert abból mindig én jöttem ki rosszul, és egyébként is elszállt a magabiztosságom, ha nőkkel kellett bánni. Néha sajnáltam, hogy ilyen töketlenné válok, de Seyoon gyönyörű. A hatalmas, íves szemei levettek a lábamról. De nem az a szétműtött verzió, amit a tévéműsorokban annyiszor láttam testközelből, hanem teljesen természetes és a bár nagyon vékony ajkai vannak a drágámnak, csodákra képesek. Minden egyes csókja felér egy falatnyi mennyországgal, és akárhányszor ízlelem, nem tudok betelni vele. Az egyetlen rossz tulajdonsága az, hogy túl kíváncsi volt, és mindenképpen meg akarta ismerni a bandatársaimat.

Egy kávézóban ismerkedtünk össze.

Minden nap oda lógtam ki, hogy láthassam, de hiába bámultam az álruhám alól, sosem mutatta ki, hogy érdekelném. Pedig én mindent megtettem. Megdicsértem az új fülbevalóit, jegyet adtam neki a koncertünkre, megkérdeztem, hogy nem lenne-e kedve eljönni velem moziba egyik este, de minden alkalommal kikosarazott. Ha éppen fodrásznál voltam, nem húztam kapucnit, inkább jiminesen igazgattam, hogy legalább megjegyezzen valamit, de még a szőke frizurámnál se reagált semmit. Pedig könyörgöm, úgy néztem ki vele, mint egy apró kisangyalka. Az ARMY-k szerint legalább is biztosan.

Igazából, Taehyung hozta meg nekem az áttörést. Teljesen elkeseredtem, és már éppen ott tartottam, hogy feladom az egészet, amikor az alien felajánlotta, hogy eljön velem. Rendeltünk két americanót, és a munkáról kezdtünk el beszélgetni, de hiába vártam, hogy bevessen valamilyen titkos fogást, ugyanúgy viselkedett, mintha a dorm büféjében lennénk. Szélesen mosolygott, mint a vadalma, amikor túlságosan komolyan viselkedtem, megpróbált hülyét csinálni belőlem, és hangosan nevetett.

– Meghoztam a kávéjukat – tette le Seyoon az italokat, majd mélyen meghajolt felénk, de nem maradt beszélgetni, azonnal rohant is a következő asztalhoz.

– Taehyung! Miért nem csináltál semmit? Azt mondtad, segítsz! Itt volt mellettünk. Miért nem mondtál neki semmit?

– Miért mondtam volna, hyung? – kérdezte ártatlanul, és beleharapott a kávészem formájú étcsokiba, amit az ital mellé kaptunk. – A csaj bír téged.

– Igen? És erre mégis honnan jöttél rá? Megüzenték a rokonok a Syriusról?

– Nem. Az étcsoki árulta el.

Az orromhoz emeltem az édességet, és alaposan megszaglásztam, hátha drogot tettek bele, de nem volt gyógynövény illata, egy egyszerű, előre csomagolt darab volt. A reptéren az ember törlőkendőket kapott az utazáshoz, itt ingyen édességet. Nem értettem, miért magyarázza ez meg V-nek, hogy bejövök a csajnak.

– Mindenki kap ilyet.

– Igen, de az egész kávézóban te vagy az egyetlen, aki hármat kapott. Szerinted mit jelent ez? – kérdezte mindent tudó hanglejtéssel.

– Hogy vézna vagyok, és többet kellene ennem? – találgattam.

– Nem, hanem azt, hogy kedvel téged. Biztosan arra vár, hogy észrevedd. Csak azt nem tudja szegény lány, hogy a zenén kívül nem vagy egy észlény.

– Mondja az, akinek az agyával éhen halnának a zombik.

Miután kellően kifüstölögtem magam, elgondolkodtam a hallottakon. Taehyungnak végül is, igaza volt. Hiszen mindig, a legelső pillanattól kezdve, hogy átléptem a kávézó küszöbét, három kávészemet kaptam Seyoontól, és sosem voltam olyan szemfüles, hogy feltűnjön a környezetem. V meg egyetlen egyszer jött el velem, és szélsebesen összerakta a képet… Tényleg úgy tűnt, hogy nem vagyok egy észlény, ha a lányokról van szó.

– Hozhatok még valamit? – kérdezte Seyoon, amikor elvitte az üres poharainkat. V diszkréten sípcsonton rúgott az asztal alatt, hogy én válaszoljak, és lehetőleg szedjem össze magam.

– Nem, köszönjük szépen. És… én is köszönöm szépen az extra édességet…

Seyoon szélesen mosolygott rám, a tekintete izgatottan csillogott, és most először láttam, hogy remeg a tálca a kezében, ahogy sétál. Kellemetlenül megigazítottam magamon a sapkát. Nem akartam, hogy ilyen rosszul érezze magát miattam.

– Menj már utána! – noszogatott V. – Kérd el a számát!

Egy liter veríték lecsorgott a hátamon, mire visszaértem, és amikor Taehyung megkérdezte, hogy mi történt, hirtelen nem tudtam elmondani neki. Minden kiesett, nem emlékeztem semmire, csak azt tudtam, hogy össze-vissza nyekegtem, és alig bírtam kinyögni egy rendes mondatot.

– Na? Megvan a száma? – rángatta a kabátomat az utcán V, és miután nem válaszoltam, kikapta a kezemből a cetlit. – Áh, szóval csak az e-mail címét adta meg! Nem baj, hyung. Ne keseredj el! Csak óvatos a csaj. Ez is valami. Írásban úgyis jobb vagy, mint beszédben. Menni fog ez.

V-nek igaza lett, ezerszer jobban szerepeltem papíron, hetekig hosszú és tartalmas leveleket váltottunk Seyoonnak, attól függetlenül, hogy szinte minden nap találkoztunk a kávézóban. Randira összesen háromszor mentünk el, egyszer moziba, egyszer a parkba sétálni, és egyszer a víz alatti állatkertbe, mire végre beleegyezett, hogy elhívjam egy igazi bálba.

Borzasztóan izgultam, és V segített táncolni, amit csak zárt ajtók mögött művelhettünk, mert rohadtul félreérthető volt, de egyszer sem léptem rá Seyoon lábára, és tökéletesen végződött az este.

Amikor azt mondta, járni szeretne velem, még szegény V-re is rátörtem az ajtót, amikor fürdött. Madarat lehetett volna velem fogatni, és boldogabb voltam, mint valaha, hogy aztán a két jómadár hónapokra jól elbarmolja a kedvem.

A körülmények nem tették lehetővé, hogy Seyoont hamarabb bemutassam a srácoknak, de úgy éreztem, sose jön el a megfelelő alkalom. Annyira paráztam attól, hogy vagy ők nem fogják kedvelni a párom, vagy Seyoonnak lesz túl sok a BTS, hogy az összes körmömet lerágtam, pedig elvileg már évek óta leszoktam erről.

– Drágám, még meggondolhatod magad – mondtam a lifthez érve. Annyira szerettem volna, ha azt mondja, inkább menjünk el valahová. Még Sugás sapkában is képes lettem volna kimenni vele az utcára, kitéve magam annak a majdnem öngyilkosságnak, hogy megtámadnak az ARMY-k, ha azt mondja, hogy halasszuk el a bemutatást.

– Nem fogom meggondolni magam. Érdekelnek a barátaid.

Nos, a barátaimnak halvány lila fingjuk sem volt róla, hogy mikor érkezünk, mert otthon hagytam a telefonomat, de bíztam Jin anyai ösztöneiben. Abban biztos voltam, hogy a ház ragyogni fog, és az étel már ott rotyog a tűzhelyen, de abban is nagyon reménykedtem, hogy a fiúkat is megregulázta.

Már a folyosón hallottam a kiabálást, és sajnos a mi ajtónk mögül érkezett. Jin kiabált valamit arról, hogyha Rap Monster még egyszer összetör egy tányért, egész éjszaka a klotyót fogja tisztítani.

– Előre is bocsánatot kérek – nyomtam le a kilincset, és felkészültem a világvégére.

Az apokalipszis azonban váratott magára. Jin rózsaszín kiskötényben kavarta a pörköltet, Ramo pedig úgy tűnt, a sarokba van ültetve, de alázatosan törölgette a poharakat, olyan óvatosan, mintha az élete múlna rajta.

– Megjöttetek? – pattant oda elénk Jin, majd a kötényébe törölte a kezét, és szívélyesen üdvözölte a barátnőmet. – Kim Seokjin vagyok, a banda legidősebb tagja, de hívj csak nyugodtan Jinnek.

Ramo is gyorsan bemutatkozott, és valamilyen csoda folytán nem tört össze közben semmit. Ő is nagyon kedves és nyitott volt, ráadásul igazán kicsípte magát a találkozóra. Fehér ing, fekete pulcsi, és a szakadt nadrágja helyett egy vadonatúj, bőrhatású darabot választott. Ahogy jobban megnéztem, a kötény alatt Jin is gondosan összeválogatta a ruháit. Jól esett, hogy ilyen körültekintően készültek a nagy bemutatkozásra.

Aztán, ami késik nem múlik, és megérkezett az első két lovag. Hosoek és Jimin félmeztelenül rohadtak végig a folyosón, hogy egymásra borulva pontosan a lábunk előtt álljanak meg. Én már a folyosón láttam, hogy ebből baj lesz. Összesen három törölköző szerepelt a történetben. Az egyik Jimin derekán pihent, a másik J-hope-én, a harmadik pedig Jimin csupasz hátát csapdosta. Ha pedig ez nem lett volna elég ciki, akkor Hosoek magából kikelve üvöltözött, Jimin viszont nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy sikongasson. Az meg, hogy egymás hegyén-hátán feküdtek előttünk, és csak a lélek tartotta a takarást a szerszámaikon, mindennek a teteje volt.

– Az a jó büdös…! – kezdtem, de Seyoon megakasztott. Magabiztosan, kedves mosollyal az arcán odalépett az idiótákhoz, és kezet nyújtott.

– Yoongi barátnője vagyok, Im Seyoon. Nagyon örülök nektek. Ne zavartassátok magatokat, Yoongi már sokat mesélt rólatok. Szerintem nagyon aranyosak vagytok.

Erre Jinből azonnal kitört az a jól ismert nevetése, ami borzasztóan rosszindulatúnak és kárörvendőnek tűnik, pedig szegény nem tehet róla, hogy ilyen a nevetése. Most mégis úgy éreztem, hogy ez egy kis elégtétel számomra, Jimin és Hosoek ugyanis teljesen megfagyott, majd egymás szavába vágva próbálta megmagyarázni, hogy itt egy hatalmas félreértés van.

– Az nem, úgy… Mi nem… – habogott J-hope vöröslő fejjel.

– Dehogy is! Mi nem! Nem. Dehogy is! – hehegett Jimin megsemmisülten, majd önmagából kikelve rákiabált Jinre. – Hyung, ne nevess már!

– De annyira vicces! – fogta a hasát a legidősebb és nekidőlt a tűzhelynek, aminek hatására majdnem felgyulladt a köténye, de még idejében arrébb szökkent, és csak egy kicsit feketedett be a rózsaszín cukiság.

Az ebédlő tehát kész háborús helyszínné vált, mert a két szerencsétlen még mindig nem tudott feltápászkodni a földről, és folyamatosan arról próbálták meggyőzni Seyoont, hogy ők nem melegek, és teljesen összetévesztette a dolgokat, amikor felcsendült Jungkook nyafogó hangja.

– Hyung, én azt nem akarom felvenni!

– De olyan cuki vagy benne, Jungkookie! Légyszi, légyszi! A kedvemért. Na! Olyan vagy vele, mint egy ultra-mega-brutál cuki kölyökkutya, amit éppen most csomagoltak be ajándéknak – gügyögött Taehyung, aztán hirtelen elhallgatott, amikor meglátta az ebédlő állapotát.

Jungkook zavartan pislogott a félmeztelenekre, aztán szégyenlős mosollyal meghajolt Seyoon felé, és megbökdöste kicsit a párját, hogy ő is térjen észhez. V annyira megdöbbent a látottaktól, hogy azzal a kezével fogott kezet, amiben a vörös masnis hajráfot szorongatta, de Seyoon nem tűnt bosszúsnak miatta.

– Mi a fene történt itt? – tört ki végül a kérdés Taehyungból.

– Seyoon összetévesztette őket veletek, és kisebb sokkot okozott ezzel a táncrészlegnek. Már fél perce azt bizonygatják, hogy nem melegek, ahelyett, hogy fognák a nyeszlett valagukat, és elhúznának átöltözni! – rivalltam rájuk, mire azonnal felugrottak, teljesen elfeledkezve arról, hogy egy szál törököző van rajtuk.

Azonnal Seyoon szeme elé tettem a kezem, és kirúgtam az idióták felé, akik olyan gyorsan oldottak kereket, hogy szinte láttam a csíkot, amit maguk után húztak. V csatlakozott a röhögő görcsben Jin mellé, és csak Jungkookban volt annyi lélekjelenlét, hogy hellyel kínálja a vendéget. Szégyennek tartottam, hogy a legfiatalabbnak kelljen ilyen jól neveltnek lennie, mert a legidősebb visszament fakutyába.

Az étkezés első fele kellemetlenül telt, mert Jimin és J-hope úgy égtek, hogy nyugodtan az asztal közepére tehettük volna őket gyertyának, Ramo pedig úgy tűnt, még mindig nem tudta kiheverni a történteket.

– Szóval… – kezdte Jungkook, miután lenyelte a salátát. – Seyoon noona, te akkor pincérként dolgozol a Magic Caféban?

– Igen, ott ismerkedtem meg Yoongival.

– És finom ott a kávé? Csak mert kezdem már unni azt, ahonnét a menedzser hozza. Lehet, hogy megkérném, hogy hozzátok menjen le…

– Persze. Ha többet rendeltek egyszerre, akkor nagy kedvezmény jár. Mondd csak neki nyugodtan. A főnök repesni fog az örömtől, hogy találtam ilyen biztos rendelőket. Egy angyal vagy, Jungkookie.

Jungkooknak nem kellett a szomszédba mennie egy kis sütnivalóért. Lekenyerezte Seyoont, szerzett nekünk jó kávét, bevágta magát nálam is, és V arcáról is sütött az elégedettség. Őket ismerve, ezért a későbbiekben, amikor kettesben lesznek, megjutalmazza majd. Még jó, hogy megígértem Seyoonnak, hogy elkísérem a buszmegállóig, és megvárom vele a következő járatot, úgyhogy ha szerencsém van, lemaradok a szaftos részletekről.

– Seyoon noona, nem emlékszel rám? – csapott le V is. – Egyszer elmentem Yoongival hozzátok. Akkor esett le neki, hogy mivel jeleztél neki.

– Hát… – vörösödött el kissé a barátnőm. – Nagyon sok vendég jár ott, és nem tudok mindenkit megjegyezni. Nagyon sajnálom.

– Fura… – rágott párat a húsán Taehyung. – Anya mindig azt mondja, hogy olyan aranyos az arcom, hogyha azt valaki egyszer meglátja, sosem felejti el.

– Anyád elfogult – piszkáltam oda, hogy befejezze az önfényezést, és vettem még egy adagnyi rizst Seyoonnak. Jin nagyon jót főzött, érződött, hogy szíve-lelke benne van.

A falatozás végére Jimin és Hoseok is felengedtek, és rájöttek, ha úgy csinálnak, mintha semmi sem történt volna, azzal megkímélik magukat egy csomó újabb kellemetlen szituációtól. A gyümölcs rágcsálása közben már arra is volt energiájuk, hogy zenét kapcsoljanak be, és Jimin olyan lovagias volt, hogy felkérte táncolni a barátnőmet. Előtte persze szemmel engedélyt kért tőlem, amit vonakodva, de megadtam. Nem tetszett, ha valaki más ért a barátnőmhöz, de Jimin lenne az utolsó, aki rányomulni más nőjére.

Seyoon csodásan táncolt, nem is értettem, hogy miért nem foglalkozik ezzel komolyabban. Persze, tisztában voltam vele, hogy a táncosok élete nem különbözik sokban a miénktől, megy a kizsigerelés, meg a testkép elferdítése, de Seyoon nem tűnt olyannak, aki beletörne egy kis kihívásba. Azért is tetszett annyira, mert határozott, kemény és céltudatos nő volt. Kicsit magamra ismertem benne.

– Hölgyem, köszönöm szépen – csókolt kezet Jimin, és átpörgette hozzám Seyoont.

Nem igazán akartam a barátaim előtt csillogtatni a tánctudásom, de ha visszautasítottam volna a lehetőséget, azzal a barátnőmet bántom meg, úgyhogy elkezdtem lassúzni. A szemem sarkából láttam, ahogy V büszkén elérzékenyült arccal közelebb öleli magához Jungkookot, és a hatalmas szemeivel minket néz. Rap Monster mosolyogva tapsolt a ritmusra, Jimin pedig néha beleénekelt a zenei alapba.

Az este végül a katasztrofális kezdés ellenére jól végződött, és amíg vártunk a buszra, Seyoon megköszönte, hogy bemutattam neki a barátaim.

– Igazi kis családnak tűntök.

– Úgy érted, Adams Familynek?

– Jaj, drágám, ne legyél már ilyen tüskés! – dörgölte össze az orrunkat. – Csodás barátaid vannak. Kedvesek, viccesek, és mindent elkövettek azért, hogy jól érezzem magam.

Veszélyes volt nyílt utcán Sugaként csókolóznom egy lánnyal, de nem bírtam megállni, hogy megcsókoljam azokat az édesen piros ajkakat. Seyoon átkarolta a nyakam, és utat engedett a nyelvemnek. Nem szabadott túlságosan beleélnem magam, hiszen mégis csak odakint voltunk, de a vágyaimat csak nagy erőfeszítésekkel tudtam kordában tartani. Nagyon szerettem volna, ha végre együtt alszunk. Nem akartam elsietni semmit, nem a szex miatt, egyszerűen csak érezni akartam magam mellett a testét. De hát mégis hogyan lóghattam volna ki a dormból feltűnés nélkül? Először le kellett nyomnom a menedzser torkán, hogy barátnőm van.

Miután felültettem Seyoont a buszra, visszamentem a dormra, hogy köszönetet mondjak a többieknek, de csak Jint találtam a konyhában. Éppen a tányérokat mosta, úgyhogy beálltam mellé törölgetni.

– Hyung… – kezdtem, de csak legyintett egyet.

– Ez természetes. Mind szeretünk téged.

Hálás voltam a sorsnak, hogy ilyen jó barátokat sodort mellém. Mindenben számíthattam rájuk, és bár voltak súrlódások, mint például a mindennapi civakodások, és nagyon komoly pillanatok, amiket azóta is bánok (például, hogy hozzávágtam Jungkookhoz a sörösüveget), tényleg igazi család voltunk. Egy zizegő, nagyhangú, folyton pezsgő család, akik összetartanak a nehéz időkben, és teljes szívvel élik meg a jó pillanatokat.

Éppen a fürdőszobából jöttem ki, amikor összefutottam V-vel. Egy üveg vizet pusztított hatalmas sebességgel, és friss karomnyomok díszítették a vállát. Fáradtnak tűnt, de ragyogóan mosolygott rám, amikor kellően hidratálta magát.

– Jó kis este volt, nem?

– Neked biztosan – intettem az irányába, majd megpaskoltam a hátát. – Köszi, Taehyung. Jól viselkedtetek.

– Nem kellett megerőltetnünk magunkat. A kapcsolatunkba van kódolva, hogy kenyérre lehet kenni minket.

– Ja, néhány hónapja majdnem belétek tőrt a bicskánk.

– Az akkor volt. Azóta felengedtünk. A szerelem apró kis szilánkokra repesztette a jégréteget, és az egymás iránti tiszteletünk hatalmas seprűjével száműztük az életükből őket.

– Oké… – nevettem fel. – Azt hiszem, ez már kicsit túl sok költői kép volt. A végén még ledermed a processzorod.

– Ugyan! – legyintett. – Űrbéli gyártmány, ez sosem robban le. Gondoltam is rá, hogy levédetem.

Ismertem V-t, képes hajnalig hülyéskedni, úgyhogy gyorsan le akartam zárni a viccelődést. Még egyszer megköszöntem neki minden segítséget, amivel hozzájárult ahhoz, hogy Seyoon az enyém legyen, és jó éjszakát kívántam neki.

Aztán az ajtónál járva valami szöget ütött a fejemben.

– V… Amúgy, ti, melegek megismeritek egymást? – kérdeztem kissé bunkón, de nem tudtam, hogyan puhatoljam ki, ami érdekel. Taehyung szerencsére nem akadt fenn rajta.

– Hát… Ez nem olyan, mint valami klub, ahol tagok vagyunk. De miért?

– Nem tudom. Neked nem fura Jimin meg Hosoek?

– Dehogynem! – vigyorodott el, mint aki hatalmas titkot tud. – Emlékszel arra a krumplis beszólásra, amikor Jimin azt mondta, hogy legyen Hopie hyung a ketchupje? Vagy amikor egyszerre találtátok őket a fürdőszobában Jungkook eláztatásakor?

– Ja, az nagy gáz volt – derengett fel az emlék. Jungkookra ráöntöttek egy vödör vizet a szobatársai, amiért én utána a seggüket áztattam bele a lavorba. Milyen szép is volt nézni, ahogy megszégyenülnek azok a kis mocskok. – És gondolod… Szóval akkor most ők is melegek?

– Nem tudom. Ezt csak ők tudják, de én nem lepődnék meg.

– Oh, te jó ég! – dörzsöltem meg a homlokomat. – Nem elég zűrös így is a családunk?

– Hát, mi már csak ilyenek vagyunk – rántotta meg a vállát V, és visszament a párjához.

Reméltem, hogy nemsokára én is megengedhetem magamnak, hogy Seyoonnal aludjak. Számomra, ugyanis, egy fővel bővült a család. Nagyon reméltem, hogy a többiek is így fogják érezni.