Inkognitó - 12: Ami igazán fontos

Jungkook:

Persze, hogy nem bírtam magammal.

Hosoek meg sem lepődött, amikor beléptem a próbaterembe, és azonnal nekikezdett az oktatásomnak. Nagyon hálás voltam, amiért kisegít, és a pihenésre szánt időt velem tölti, de – hogy őszinte legyek – nem a legjobb tanár. Számára minden egyszerű, a vérében van a mozgás, és nem érti meg, mit találok olyan nehéznek a koreográfiában. Jimin ezzel szemben megértő és kedves, de az idegei nincsenek kötélből, főleg velem szemben. Taníthatna még Taehyung is, de abból biztosan nem tanulás lenne, Suga őrmester, Jin és Rap Monster pedig kezdetből kiesik a szórásból. Maradt tehát Hosoek, aki lelkesen hullámzik előttem vigasztalásul, mintha egy partra vetett sellő lenne.

Olyan régen táncoltam már kötötten, hogy teljesen elfelejtettem, milyen. A WOH lépései nem nehezek, inkább az okozott problémát, hogy ketten kellett gyakorolnunk a térformákat. J-hope lelkesen magyarázta, hogy a többiek hol állnak, és én addig mit csinálok, de így is sokszor néztem rá ostobán.

De a próba nem csak azért volt vicces. A dalt féldemóban vették fel, ami annyit tesz, hogy csak az én a hangom hiányzott róla, viszont valaki „felénekelte” helyettem, hogy meg tudjam jegyezni. Igen, „felénekelte”, hatalmas idézőjelekben, mert az minden volt, csak éneklés nem. Leginkább egy berekedt kakas kurjantásaihoz hasonlított az, amit Suga leművelt a CD-n.

– Ne, ne, ne! – nyöszörögtem a padlón fekve, és már nagyon fájt a hasam a röhögéstől. – Direkt csináltátok, igaz? Ez a büntetésem.

– Hát… – vakargatta meg az állát Hosoek. – Yoongi nagyon ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálhassa. Tudod, hogy milyen lelkes, ha énekelhet.

– A rap még oké, ez a specialitása, de az ének… Nem is ének ez!

– A lényeg, hogy ebből tudod, mikor jössz.

– Az biztos, hogy egy életre megjegyzem. Csak nehogy elröhögjem magam a fellépéseken.

És hogy az isten tovább verjen, a klip közben még fel is kell emelnem Sugát. Ez azért hihetetlenül kellemetlen, mert a próbán J-hope-ot kellett a vállamra kapnom, aki sokkalta nehezebb az apró rappernél.

A próba végére fizikálisan is mentálisan is kidőltem, de Hosoek nagyon elégedett volt velem. Azt mondta, nagy az esély rá, hogy hiba nélkül felléphetünk.

Azonban rengeteg dolgom maradt még addig. Először is, ott van a stúdiózás, aztán jön a beauty szalon, majd a sok-sok Bomb és egyéb videó, ahol mosolyt csalunk a rajongók arcára.

– Bírni fogom én ezt? – kérdeztem Taehyungot a büfében, aki éppen egy hatalmas meleg szendviccsel küzdött, amikor megszólítottam, és a füléig kechupos volt.

– Hát persze – felelte teli szájjal, és mivel a szájával nem tudott, a szemével mosolygott rám. – Te vagy a Golden Maknae.

Megnyugtathatott volna ez a cím, de inkább elkeserített. Mintha duplán kellene megfelelnem. A rajongók várnak vissza. Amikor megmondtam a menedzsernek, hogy visszajövök, és kiírtuk a honlapra a hírt, felrobbant a net. Az összes megmaradt rajongónk egyszerre küldött szívecskéket, és teljesen lefagyott tőlük a rendszer. Másfél óráig tartott, amíg visszaállították az informatikusok a site-ot.

– Bébi, miért nem te énekelted fel a részem? Hallottad, mit művelt Suga?

– Persze, hogy hallottam – röhögött fel Taehyung, és megtörölte a száját. – Azóta himnuszként szól minden reggel, ha Namjoon hyung nem tud felébreszteni minket. Ettől annyira röhögünk, hogy kigurulunk az ágyból. Yoongi mája meg hízik, mert azt hiszi, hogy jó.

El tudtam képzelni a jelenetet. Én is azonnal kiugranék, ha ezért kikapcsolják.

– Kicsit félek visszaköltözni hozzátok – vallottam be halkan.

– Miért? – kérdezte V ártatlanul. Úgy nézett rám a hatalmas szemeivel, mintha a Shrek kandúrja lenne.

– Mi van, ha minden kezdődik elölről, és a hyungok még sem olyan elfogadóak velünk, mint mondják? Mi van, ha újra piszkálni kezdenek?

– Jaj, dehogy is! – legyintett egyet. – Elfogadtak minket. Alig várják, hogy visszajöjj. Jimin reggel óta arról magyaráz, hogy milyen filmeket fogunk együtt nézni, és hogy amíg távol voltál, gyakorolt az autós játékban, és szarrá ver, ha bajnokságot rendezünk.

Alig vártam, hogy megmérkőzzek Jiminnel. Imádtunk versengeni, és mivel az esetek nagy részében én nyertem, szép emlékeket őriztem róla.

– Segítsek pakolni? – kérdezte V, amikor megálltunk a koleszszoba előtt.

– Nem kell. Minden a sporttáskában van, csak a pizsamámat meg a piperéket kell belegyűrni, és már jövök is.

A szobatársaim úgy álltak az ágyam mellett, mint a katonák. Ha Suga nem rapper lenne, nyugodtan elmehetne kiképzőnek, mert nagyon hatásosak a módszerei – gondoltam mosolyogva, és elpakoltam az alsógatyát. Amíg a fürdőszobába mentem, sugdolózás kezdődött odakint, de ahogy újra megjelentem, elhallgattak.

– Hát, srácok, köszönöm a vendéglátást – fordultam hozzájuk, és egyesével kezet fogtunk. Sanghun vonakodva fogadta el a békejobbot, de amikor a vödörre tévedt a tekintete, ami úgy állt az ágya mellett, akár egy őrszem, megbátorodott.

Nem bántam, hogy ott kell hagynom őket. Olyan szörnyű természetük volt, hogy azt sem értettem, hogyan bírják elviselni egymást. Igazából, ilyen hozzáállással nem sok sikert jósoltam nekik a showbusiness-ben. A rajongókat nem csak az érdekli, hogy tisztán énekelj, és jól mozogj, hanem ugyanilyen fontos a személyiséged is. Az aurád, a megnyilvánulásod, és a beszélőkészséged hamar beskatulyázhat, amiből nagyon nehéz kitörni. Amikor mi debütáltunk, a DBSK már rég túl volt a szakításon, de a régi cikkeket azt írták, a debütkor Jaejoong-ot utálták a rajongói, mert túl ridegnek hitték. Rengeteget kellett dolgoznia azért, hogy megszeretesse magát. Sokszor gondoltam erre az esetre, amikor idegessé váltam a kamerák előtt. Én nem engedhettem meg magamnak, hogy elpároljanak tőlem. Hoznom kellett azokat a figurákat, amiket elvártak. És ez most sem lesz másképp. Sőt… Jaejoongnál is keményebben kell dolgoznom azért, hogy belopjam magam a lányok szívébe.

A stúdiózás jól ment, bár az elején sokszor felvihogtam. A hangmérnök nem értette, mit találok olyan nevetségesnek a dalszövegben, így sejtettem, hogy nem ő csinálta a korábbi verziót. A többiek csendben somolyogtak a kanapén, csak Suga dicsérte önmagát.

– Őszintén, nem is voltam olyan rossz – bólogatott serényen. – Ha valamelyik énekes megsérülne, vállalom a helyettesítését – fordult a singer-line felé, akik azonnal hangos nevetésben törtek ki.

Taehyung odahúzott maga mellé, és átkarolta a nyakam.

– Ügyes voltál, Kookie.

 Szívesen megcsókoltam volna, de még várnunk kellett ezzel. A menedzser a lelkünkre kötötte a diszkréciót. Igaz, hogy ő, és a főnökök tudnak a viszonyunkról, az alkalmazottakat nem avatták be, nehogy valaki megszellőztesse a hírt. Már az Irene-incidens is rizikós volt, csak az mentett meg végül, hogy SM-nél szerződtették. Ha egy kevésbé hatékony vállalat üdvöskéje lenne, biztosan belebukunk.

 A szalonban nem töltöttem sok időt, csak levágták a hajam, és középen elválasztották. A szemöldökömet ívre szedték, és bekentek bőrpuhító krémmel, de alig töltöttem ott két órát, mehettem a ruhaosztályra. A szerelésem egy vörös-fekete csíkos, szakadt, kötött pulcsi, szűk, fekete nadrág és kényelmes férficipő volt. Ehhez képest a többiek túlöltöztek. Jiminen vörös, feszülős nadrágot húzott, ami kiemelte az izmos combjait, és a kerek fenekét, Ramo-n pedig öltöny volt. A legmenőbben azonban Taehyung nézett ki. Szűk, fekete nadrág, sötét póló, láncok, és bőrdzseki. Annyira rosszfiús volt, hogy azonnal belehabarodtam. Még a lilás tincsei is tetszettek, bár nagyon eltökélten bizonygatta, hogy ebből nemsokára szőke lesz. Nekem teljesen mindegy volt.

– Annyira jól nézel ki – búgtam a nyakába, amikor megölelt, és a fogaimat óvatosan a bőrébe mélyesztettem. Fel akartam falni.

– Kook! – sipított fel, és megpörgetett. – Ne legyél rossz! – bökte meg az orrom, majd összevigyorogtunk.

A fotózás alatt próbáltam a legtöbbet kihozni magamból, de Taehyung folyamatosan elvonta a figyelmem. Annyira szexi volt, ahogy azt a lila nyalókát forgatta a csókolnivaló ajkai között, hogy azt hittem, megőrülök. A nadrág már így is szorított bizonyos helyeken, és ezen cseppet sem segített, hogy direkt rájátszott. Mégsem fotózhatnak le álló dákóval, mert a rajongóknak azonnal szemet szúrna a dolog.

– Másolnak! – sikkantott fel rosszállóan V, amikor a fotózáson én is bekaptam egy rózsaszín nyalókát, és csábosan cuppogtam vele. Láttam a tekintetében az apró lángokat, ahogy a mozdulatot figyelte, és alig vártam, hogy végre kettesben legyünk.

Amikor beültünk a kisbuszba, azonnal megrohamoztak az emlékek. A titkos tapik, a székrugdosás, és a bűnös csókok már a múlté lettek, a többieket nem zavarta, hogy mit csinálunk hátul. Egyedül Suga szívta a vérünket, ha túl hangosan voltunk.

– Ne öld a gyereket! – kiáltott hátra, amikor felsikkantottam V hideg ujjaitól.

– Nem ölöm, szeretem – válaszolt boldogan Taehyung, és cuppanós puszit nyomott az arcomra.

– Akkor halkabban szeresd! Mi is csávók vagyunk ám! Elég nagy szarban lennénk, ha rátok izgulnánk fel, úgyhogy kuss legyen ott hátul!

Igen, van, ami sosem változik – mosolyodtam el, és V ölelésbe bújtam. Ki kellett használnunk minden pillanatot, mert amint elindul a mókuskerék, egy csepp szabadidőnk sem lesz. Most már nem tapizhatom az asztal alatt, vagy lophatok tőle csókot a függöny mögött, mert a rajongók rám fognak tapadni. Minden tudni akarnak majd rólam.

***

Ahogy közeledtünk a visszatéréshez, úgy lettem egyre idegesebb. Éjszakánként hánykolódtam Taehyung mellett, nappal Hosoek fülét rágtam a kételyeimmel, és a csapattagok egyre idegesebbek lettek rám. Még Jin is megjegyezte, hogy vegyek vissza, mert átragasztom rájuk az izgalmat. De nem tudtam mit tenni. Tele voltam kétségekkel, és ezen már nem segítettek a nyugtató szavak. Siker kellett. Visszaigazolás arról, hogy jól döntöttem, amikor újrakezdtem, és ezt csak egy koncerttől kaphattam meg. Patthelyzet. Az adott megnyugtatást, amitől rettegtem.

– Jungkook, téged is vödörbe ültetlek, ha nem nyugszol meg! – szólt rám Suga az előadás reggelén.

– De, hyung, annyira izgulok! – nyafogtam, és még a tejet is felborítottam, annyira kapkodtam.

– Az isten verjen meg! – mérgelődött a rapper, és lerázta az újságról a fehér folyadékot. – Taehyung! – ordított fel, mire az álmos szerelmem azonnal felugrott az asztaltól. – Miért nem basztad meg rendesen az éjjel? Akkor legalább nyugton lenne.

Ez telibe talált, annyira zavarba jöttem, hogy az egész étkezést összegömbölyödve töltöttem, és le sem vettem a szemem az asztal lapjáról. V néha megetetett, hogy ne üres hassal vágjak neki a próbának, de összességében teljesen passzívan viselkedtem. Féltem, ha Yoongira nézek, soha többé nem leszek képes zavar nélkül a szeme elé kerülni.

A próba nagyon fárasztó volt, de mindnyájan tudtuk a lépéseket. A Just one day-re emlékeztem, nem okozott problémát újra elővenni, csak a War of Hormone miatt főhetett a fejem. Nem szabad darabosnak tűnnöm, élveznem kell a számot – mantráztam magamban, de minél közelebb kerültünk a színpadhoz, annál lámpalázasabb lettem.

A fellépésre új ruhákat kaptunk. A fekete, a fehér és a rózsaszín dominált, de szerencsére nekem nem kellett lányos színeket felvennem – egy apró kendőn kívül, ami a nadrágomon lifegett –, nem úgy, mint szegény Sugának, aki egy komplett motoros-barbie dzsekit kapott. Egy dolog azonban biztos volt, Taehyung már teljesen szőke, és rohadt jók áll neki.

A fellépés elsöprően sikerült, a rajongók tomboltak, mi végigszórakoztuk az egészet, és egy pillanatra, még V-vel is összenéztünk.

– Sikerült! Sikerült! – ugrándoztunk Taehyung-gal a backstage-ben. – Megcsináltuk!

A többiek csatakiáltással vetették ránk magukat, amíg a rakás meg nem telt, majd a menedzser is megérkezett, egy hatalmas, tortával a kezében. A hajamat birizgálva másztam ki a hyungjaim alól, és könnyes szemmel olvastam le az édesség üzenetet: „Üdvözlünk itthon, Jungkook”.

A bandatagjaim hangosan tapsoltak, a nevemet kiabálták, és valahol kinyílt egy üveg pezsgő, de én nem éreztem mást, csak Taehyung meleg tenyerét a derekamon. Szerelmes tekintettel néztem rá, majd a vállára hajtottam a fejem, és átéltem a pillanat varázsát.

Végre hazaértem.