Vicces történetek a Rádió Démontól - 9. rész: Loser Show 8: Bolondok között féleszű a király

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

El sem hiszem, hogy kis különkiadásunk ilyen sok részt élt meg. Ma végre pontot teszünk ennek az ügynek a végére, és eltemetjük Vincent Wittmant.

Vágjunk is bele!

 

***

1975

 

Vox:

Húsz év a showbizniszben, ebből öt év csatornaigazgatóság, és az emberek úgy tekintettek rám, mint a messiásra, aki az igazságot hozta magával. Külön szegmenset szenteltem önmagamnak, egyenes adásban közvetítettem tanaimat és meglátásaimat a lelkes tömegnek, bevetve a modern kor hipnotikus vágóképeit. Egy egész mozgalmat tudtam magam köré építeni, a közönség imádott, és bármit megtettek a kedvemért.

Egyik lelkes követőm tőlem inspirálva mutatott be egy lenyűgöző kísérletet, ami bebizonyítja, hiába hordunk civilizált álarcot, valójában mind agresszív fenevadak vagyunk legbelül. Ez egy sokak által elhallgatott igazság, pedig saját bőrömön tapasztalhattam a valódiságát. Amikor öltem, olyan mélyről jövő izgalmat, elégedettséget és extázist éltem át, mint sehol máshol. Mert az ember vadállat, egy ragadozó, mint a cápák, oroszlánok vagy keselyűk, szakítják, tépik, cincálják a húst, és mohón szürcsölik a vért.

Ébredt követőm, egy modern és művészi nő magabiztosan lépett a színpadra, és magyarázta el érthetően és tagoltan a szabályokat a közönségnek. Terve abból állt, hogy hat órán keresztül teljes mozdulatlanságban, szótlanul tűri, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak, ezekhez pedig eszközöket is ad. Léteznek pozitív, örömet okozó eszközök és negatív, fájdalmat okozóak. Persze mindkettőt lehet ellenkezőleg is használni. Mondhatni, a közönségre vonatkozóan nem léteznek szabályok, egyedül az előadó az, akit köt a saját ígérete, semmilyen ellenkezést nem tanúsít akkor se, ha fájdalmai vannak.

Lenyűgözve figyeltem a kamerán az eseményeket. A 72 tárgynak számtalan leleményes felhasználása átfutott az agyamon, de nem nekem kellett szerepelnem. Én csak belestem a kulcslyukon, ahogy a többi néző is, akinek közvetítettük a performanszt. És már ez izgalmat okozott. Látni valamit, amit nem szabadna látni mindig tiltott gyümölcs, akik pedig élőben részt vettek az eseményen, olyan rejtett, belső erőt szabadítottak fel, amit talán még a gyóntatószékben sem mertek volna felvállalni. Először nem hitték el, hogy tényleg passzív marad a hölgyemény, majd elkezdtek rákapni az ízére annak, hogy a határok kiszélesíthetőek.

Az első órában csak sértéseket vágtak a nő fejéhez, hogy visszavág-e, majd elkezdték használni az eszközöket. Cirógatták a tollal, simogatták a rózsa fejével, szőlővel és mézzel etették, majd szépen lassan áttértek a fájdalmat okozó eszközökre.

A rózsa töviseit a nő mellkasába nyomták, ruháját leszaggatták, bőrét korbáccsal ütötték vörösre, szikével, pengével vagdosták, és egy állítólag töltött fegyvert is a kezébe adtak, hogy tartsa a halántékához. A kamera nem mutatta, de biztosra vettem, hogy többen, ott a helyszínen izgatják magukat.

Az előadó meg csak tűrt. Tűrt, tűrt és tűrt, akármit is műveltek vele. Tudtam, hogy hatalmas bírságot fogunk kapni azért, amiért ezt a kísérletet közvetítjük, de nem érdekelt a pénz. Hat órán keresztül tapadtam rá a képernyőre, a fotelből ettem és egy üvegbe vizeltem, mert nem akartam kihagyni egyetlen percét sem. Az árnyékba húzódó kéjencekhez hasonlóan jómagam is többször magamhoz nyúltam. Nem a nő arcára kiülő fájdalom izgatott fel, hanem az, ahogy a bőr és a fém megfeszült, majd engedett.

A hatodik órába lépve a közönség egyes tagjai már nem tudtak tovább szemlélődői lenni a nő bántalmazásának, egyesek odaugrottak, hogy eltaszítsák tőle a bántalmazókat. Kész ökölharc alakult ki. Azok, akik végre megélhették, milyen az, ha totális kontrollod van valaki felett, nem akarták elengedni a frissen megtapasztalt mámort, és ki akartak használni minden megmaradt másodpercet.

Az óra kondulásával a nő megmozdult, és pánik tört ki a teremben. Többen menekülőre fogták, egyesek elsápadtak és elájultak, mások eljátszották, hogy segítenek a megkínzott testen, betakarták levetett ruhájával, megitatták, megetették, lesegítették a pódiumról. De hiába a gondosan megtervezett mozdulatok, mindenki, aki a teremben volt, és mindenki, aki figyelte a képernyők előtt azt a hat órát, bűnös lett. Bűnös abban, hogy nem szólt és nem tett semmit annak érdekében, hogy a kegyetlenség megszakadjon vagy egyáltalán ki se alakulhasson.

Tévétörténelmi összeget perkáltam ki a médiahatóságnak, és 6 órára el kellett sötétítenem a képernyőket, de megérte. Előttünk még soha senki nem nyomta le ilyen erőszakosan az emberiség torkán a saját kétarcúságát.

Ha áthárítjuk a felelőséget, úgy érezzük, nem követtünk el semmi rosszat. Hiszen mi csak áldozatok voltunk. Tettük, amit a többiek, mert nem akartuk, hogy az agresszió felénk irányuljon. Ha a közösség elfogadja azt, hogy tárgyiasítsunk valakit, akkor nekem is el kell fogadnom. Nem én követek el bűnt, hanem mindenki. Az egész egyébként is az előadás része. Maga az előadó akarta, hogy ezt tegyük vele.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikázhattak a résztvevők fejében, az újságok pedig nem győztek írni róla. Elemző cikkek, pszichológiai értekezések, prevenciós előadások, nőjogi aktivizmus… Felrobbantottuk a közbeszédet. Bőven megérte a büntetés.

Szerettem volna emelni a tétet. Bántalmazást már közvetítettem. Mi lett volna, ha egyenes adásban ölök meg valakit? Vagy többeket? Gyönyörű ábránd, de kivitelezhetetlen. A rendőrség azonnal lecsukna, és mindent elvesztenék, amiért küzdöttem. Helyette átalakítottam a riportkultúrát. Szörnyű balesetekről nem utólagosan közvetítettünk, hanem megpróbáltunk minden egyes részletet bemutatni. Olyan fotógráfusokat szerződtetünk, aki a széttrancsírozott arcba villantott, aki lencsevégre kapta, ahogy kurvákat kefélnek a szeméttároló mellett, akinek a képeiből áradt a fájdalom, hogy szinte már a papír is átnedvesedett a könnyektől.

Terrortelevízió. Nyomasztás, félelemkeltés, szorongásnövelés. Minél tovább húzod valaki haját, annál inkább esik jól neki azt követően a kellemes, biztonságot nyújtó érintés. Halálra rémítelek, majd megnyugtatlak, és megkérlek, hogy bízz bennem. Hiszen, ha bízol, nem eshet bántódásod. A gonosz, csúnya világ nem bánthat téged, mert én megvédelek.

Bob óta nem öltem meg senkit, ami nagyon frusztrált, de meg is nyugtatott, hogy nincs, amivel lebukhatnék. Aztán elkezdtek negatív befolyásolás miatt nyomozni utánam. A követőim tetteit megpróbálták a nyakamba varrni, és az rendőrség egyre többször nyilatkozott rólam úgy, mint felbújtó, sátáni és szektavezér.

A pénz aztán elsimította az indulatokat, és újra azt éreztem, hogy kedvemre tevékenykedhetek, senki nem fog zargatni.

Aztán egyik délelőtt megjelent az irodámban egy újságíró. Oknyomozó újságírónak nevezte magát, én pedig fogadtam, mert pont az ilyen mitugrászokat szerettem beledöngölni a földbe.

– Foglaljon helyet, Mr.…Mi is a neve? – mosolyogtam rá udvariasan.

– Robert Woodyard.

– Robert… Hívhatom így, ugye? Hiszen olyan fiatal még – rúgtam ki rögtön egy létrafokot a lába alól. Kis senkiházi. Mit akarsz te tőlem? Még ott a tojáshéj a valagadon.

– Ön viszont nem volt fiatal, amikor bekerült a televíziózásba – vágott vissza a kis szemtelen. – Időjárás-jelentőként kezdte, jól tudom?

– Mondhatjuk, hogy végig jártam a ranglétra minden fokát. Ezért is elégedettek velem az alkalmazottjaim. Pontosan tudom, min mennek keresztül a munkakörükben.

– Persze…Az, amit ki akartam kerekíteni ebből az, hogy meglepő, hogy a híres híradós, James Ross helyett nem egy másik, tapasztalt bemondót szerepeltettek, hanem egy egyszerű kis időjárásfiút.

Kitépem a májadat, te szarházi! – horkantam fel magamban, és ökölbe szorult a kezem az asztal alatt, de kívül továbbra is érdeklődést színleletem.

– Jó mestereim voltak. Meglátták a tehetségemet.

– Szóval a Hatos Csatornánál nem számított a szakmai tudás? Egy meterológiai képesítéssel sem rendelkező alak ad tájékoztatást az időjárásról, majd csodával határos módon őt ültetik be a híradói székbe, hogy aztán, követve a karrier útját, Mr. Wittman, Late Night Show házigazda legyen magából. Igazán rendkívüli…

– Mit is mondhatnék? Szerencsés csillagzat alatt születtem…

– Túl szerencsés, ha szabad ezt mondanom. Annyira, hogy az már szinte gyanús. James Ross ugyanis úgy tűnt el, mint a kámfor, és sosem hallottak róla utána. Ön pedig megörökölte a székét. Eltelt pár év, és Daniel Kalkot brutálisan összezúzza egy reflektorlámpa. Ki volt ott a balesetnél? Maga. Egy olyan balesetnél, ami furcsa, hogy egyáltalán megtörtént, hiszen nem tartottak akkor főpróbát. A baleset éjjel történt. De mit keresett Mr. Kalk éjszaka a stúdióban magával?

– Daniel gyakran próbált kései órákban, hogy senki ne zavarja – szorítottam össze az állkapcsomat, és úgy préseltem ki magamból a szavakat.

Daniel nevének említése felzaklatott. Láttam, hogyan találja el a súlyos szerkezet, majd, hogyan néz rám, amikor realizálja, hogy meg fogom ölni. Hogyan töri be a kézi lámpa feje a koponyáját, hogyan ömlik vér a szájából…

– Ezt honnan tudja, Wittman úr?

– Egy csatornánál dolgozunk. A kollégák sűrűn beszélgetnek egymással.

– Maguk nem voltak kollégák. Ő showműsort vezetett, maga csak a híradót.

Csak?! Csak a híradót? Meg vagy te veszve? Híradósnak lenni, ráadásul ismert híradósnak olyan, mintha híresség lennél. Az emberek minden egyes nap látnak téged. Te prezentálod számukra a híreket. Többször szerepel egy híradós arca a képernyőkön, mint egy Hollywood-i sztárnak.

– Több forrás is megerősítette, hogy Daniel Kalknak voltak úgynevezett…különleges igényei a párválasztás terén…

– Mi közöm nekem ehhez? Nem szoktam turkálni mások magánéletében.

– Mr. Kalk korábbi szomszédjai említést tettek arról, hogy egy magas, jóvágású, sármos úriember járt hozzá gyakorta, nagyon sietősen és rejtélyesen. Sejtették is, hogy ezek ketten valami rosszban sántikálnak, főleg, hogy a látogató mindig gondosan odafigyelt rá, hogy takargassa az arcát.

– Még mindig nem tudom, hogy miért meséli ezt nekem.

– Az egyik nő egy jellegzetes kitűzőt talált a folyosón takarítás közben, és mivel azt hitte, az aranyból van, és nem csak aranyozott hatást kelt, eltette és elvitte a zálogoshoz. Ott persze tájékoztatták, hogy ócska bóvlit birtokol, és a nő ki is akarta dobni a szemétbe, amikor az esti hírekben meglátott egy ahhoz nagyon hasonló kitűzőt egy magas, jóvágású, sármos úriemberen, aki a hírbemondói asztal mögött ült. Van sejtése róla Wittman úr, hogy ki lehetett az?

Nem hittem el, hogy egy rohadt kitűző buktat le. Nyugalom Vincent, ez még nem jelent semmit. Üzleti okból is felmehetsz a kollégád lakására, akiről úgy tűnik, igen is sokan tudták, hogy meleg. Vagy felvállalom, hogy viszonyom volt vele. Ciki, és híre mehet, hogy talán mindig is fedezéknek használtam Natalie-t, de az, hogy összejártam kúrni Daniellel, még nem jelenti azt, hogy meg is öltem.

– Jártam Danielnél, ha erre próbál célozgatni. Talán tilos együtt inni egy kollégával a lakásán?

– A szomszédok szerint maga többször járt ott, és gyakran kései órában távozott.

– Én is tisztában voltam azzal, hogy Daniel milyen orientációjú, és mivel nem akartam, hogy az emberek félreértsék, és megalapozatlan híresztelésekbe kezdjenek, tartózkodtam attól, hogy nyilvánosan mutatkozzak vele.

– Pár év múlva aztán bebizonyosodott, hogy nem is olyan ismeretlen a maga számára ez az orientáció. Evan Brightman… A munkahelyi pletykák szerint a maga szeretője volt.

Rácsaptam az asztalra. Hogy merészelte kiejteni a mocskos száján mindkét szeretőm nevét? Ráadásul kétség sem fér hozzá, hogy ártó szándékkal tette.

– Elég ebből! – rivalltam rá. – Mit akar? Megírni a harmadrangú kis újságjában…Hol is dolgozik? Elfelejtette mondani. Megállapodási szerződést sem láttam, amiben jóvá hagynám, hogy az itt elhangzottak közül bármi esetében is hozzájárulok a megjelentetéshez. Szóval… Mivel is vádol engem? Csak, hogy tudjam, hogy miért pereljem majd.

– Akkor folytatnám ott, ahol abbahagytam – lapozott egyet a szedett-vedett jegyzetfüzetében. – Nem sokkal Daniel Kalk rejtélyes halálát követően Ön lett a műsorvezető az éjszakai beszélgetős műsorban, és egészen a visszavonulásáig ott is maradt. Ezt követően, egészen addig, amíg Robert Sinclair, szintén rejtélyes módon le nem esett a csatorna épületének tetejéről, semmilyen meglepő haláleset nem történt a Hatos Csatornánál.

– Kezdem elveszíteni a fonalat…

– Akkor segítek, Mr. Wittman. A Hatos Csatornánál nem történtek balesetek, de más, feltörekvő vagy az Ön vezető pozícióját veszélyeztető műsoroknál igen. Ott volt kezdetnek Julia Red. Egy forgatási baleset következtében felrobbant. Korábban Mr. Wittman, több szemtanú megerősítette, hogy Ön interjúzott vele egy bárban. 1966, Jack Constantine szintén forgatási balesetben halt meg, kitört egy akvárium üvege, és egy cápa élve felfalta. A balesetkor Ön, Mr. Wittman első sorból nézte végig a tragédiát. És ki dolgozott akkoriban a produkción? Evan Brightman, az Ön későbbi szeretője. 1969, Drew Barkert egy forgatáson kilapítja egy meghibásodott kerék. A felvételkor Ön, Mr. Wittman a helyszínen tartózkodik, egy alkalmazottja leírása szerint, idézem: „Amikor elszabadult az a kerék, Mr. Wittman félrelökött, és lekövette a kamerával a halál útját. Az arcán olyan ördögi mosoly terült szét, mintha mindig is erre várt volna.” Egy évre rá pedig Robert Sinclair véletlenül leesett a tetőről, aminek időpontjában maga, és a szeretője éppen egymás társaságát élvezték. Milyen meglepő, hogy Robert halála előtt, több hónappal már létezett egy átruházási szerződés, amiben Önt jelölte meg utódjának, és aminek a létezéséről se a családja, se az ügyvédje, de még az inasa sem tudott.

Bár tombolt bennem a harag, megpróbáltam a lehető legösszeszedettebbnek mutatkozni. Ha túl hevesen reagálok, csak lebuktatom magam. Egyszerűen ki kell nevetnem ezeket a sületlenségeket, majd halálos nyugalommal megfenyegetni egy orbitális perrel.

– Nagyon szép mese volt, kedves Robert. Lehet, regényírással kellene foglalkoznia. Tudja, az újságírásban a történetek alapját a tények adják. Én itt csak szépen megkomponált képzelgéseket látok.

– Én azt látom, hogy amerre Ön jár, ott emberek halnak meg, és ezek a halálesetek általában előnyösek a maga számára.

– Ez rágalom. Rágalom, ahogy az is, amit itt ilyen szépen előadott nekem. Remélem tudja, hogy be fogom perelni.

– Nincs sok kedvem bíróságra járni, de így is megjelenhet a történet. Mindegy, hogy azt írom le, hogy pereskedek magával, vagy azt, hogy feltárom egy bűnöző sötét titkának minden szegletét. A nyilvánosság, amiben annyira szeret fürdőzni, ezúttal a hóhérpallérja lesz.

Magabiztos mosolyt villantottam rá. Egyáltalán nem értette ezt a fiatal mitugrász, hogyan működik a nyilvánosság. A televízióban, az újságokban, bárhol, ahol embereket lehet megszólaltatni, az nyer, akinek nagyobb a befolyása. Robert hosszú évtizedes munkásságának köszönhetően egy olyan birodalom kormányzója lehettem, ami mindent lefed. Másnapra már ki is rúgathattam ezt a Woodyardot, és elhíresztelhettem róla, hogy kókler.

– Tegyen, amit jónak lát, újságíró úr. Állok elébe! Az igazság mindig győzni fog, bízhat bennem.

Így indult meg a csatározásom Woodyarddal, ami sokkal több energiámat elvette, mint számítottam rá. Hiába voltam olyan elbizakodott korábban, hiába hittem abban, hogy a média uralásával képes leszek elhallgattatni, ha a nézőim fülébe nem is mászott bele a sejtelem, a rendőrségébe igen.

Újraindították a korábbi nyomozásokat, vagy mondhatjuk úgy is, hogy új aktát nyitottak, ahol én voltam a sorozatgyilkos, és 7 ember megölésével gyanúsítottak.

A pereskedés, kihallgatások, és az egész lejárató kampány erősen megviselte az idegeimet. Amennyire csak lehetett, kerültem a nyílt konfrontációt, és megpróbáltam egy határozott, tiszta elméjű, együttműködő, de büszke és szavahihető üzletember imázsát képviselni.

– Szörnyen nézel ki, drágám – nyúlt a kezem után Natalie az ebédlőasztalnál, de elrántottam az enyémet.

– Hogy néznék ki, ha boszorkányvadászatot hirdettek ellenem? – csattantam fel. – El akarnak venni tőlem mindent, amiért megdolgoztam.

– Tudom, hogy nem vagy gyilkos – biztosított támogatásáról. – Makacs és büszke ember vagy, aki rossz férj és hűtlen szerető, de gyilkos az nem vagy.

Nevetnem kellett, de visszafojtottam. Hogy lehetett valaki ennyire naiv? Hogy ismerhette ennyire félre azt, akinek az asztalára az ételt tette? Még azt sem vette észre, hogy csalom, amíg valamelyest fel nem vállaltuk Evannel a viszonyunkat. Natalie egy szép, de buta nő volt, akinek már alig vettem hasznát.

– Vincent, lehet, hogy háttérbe kellene húzódnod. Vonulj vissza! Te vagy a cég igazgatója, akkor is megkapod a pénzedet, ha nem dolgozol meg érte.

– Azt felejtsd el! – csaptam az asztalra. – Én soha nem fogok visszavonulni. Ha meghalok, akkor azt a kamera lencséje előtt fogom megtenni.

Nem is volt rossz ötlet, ha nagyon szorulna a húrok. Igen, végre közvetíthettem volna egy halált, igaz, a sajátomat, de az is valami.

Nem! Nem, nem fogok egyedül meghalni, akkor már másokat is magammal viszek. Csodálatos performansz lesz.

De egyelőre még nem gondolkodtam öngyilkosságban, még hittem benne, hogy nyerhetek. A bizonyítékok ellenem szóltak, de kérdés, hogy lehet-e bizonyítéknak nevezni ködös beszámolókat. Ha lett volna valami tárgyi nyom, ujjlenyomat, felvétel vagy beismerő vallomás, akkor már igen, remeghetett volna a lábam alatt a talaj, de így… Így ezek csak feltételezések maradtak.

A nyomozás lefolyása miatt nem hagyhattam el még a várost sem, és folyamatosan a seggemben loholt két nyomozó, de én figyelmen kívül hagytam a figyelő szemeket, és folytattam a munkámat. Produkciókat vezényeltem le, eszmékkel etettem a rajongóimat és szervezetem a cég életét. Kezdett visszatérni a jó formám, bár tagadhatatlan, hogy a hajamat elég csapzottan hordtam, és a szemem alatt is égtek a fekete karikák.

– A jövő a fiatal generáció kezében van – szónokoltam az egyik motivációs estemen. – Titeket már nem lehet álhírekkel befolyásolni. Ti átláttok a hamis kettős beszéden, megvetitek a felhergelt csürhét, amivel megpróbálnak elhallgattatni titeket. Ti tudjátok, hogy azokat, akik a hazugság és igazságtalanság oltárán áldoznak, sokszor a háttérben meghúzódó dollárérdekeltségű üzletemberek és maffiózók pénzelik. Nekik ugyanis nem érdekük az, hogy fényben járjatok. Nem, ők a sötétséget szeretik, a mocskot, az erkölcstelenséget, a fertőt.

A fiatalok úgy néztek rám, mintha az apjuk lennék. Ragyogott a tekintetük, kipirult az arcuk, táblákkal bíztattak, hangosan kurjongtak, és igen, láttam, ahogy kívánnak. Láttam a lányok és fiúk szemében, hogy igen, ilyen társat akarnának maguk mellé. Ilyet, aki határozott, aki heves, aki vehemens, aki tanult és megfontolt, bölcs és előrelátó. Akire rá lehet támaszkodni, aki segít nekik, ha elbizonytalanodnának, aki bevezeti őket az élet örömeibe.

Imádtam fiatalok között lenni, és imádtam élvezni, hogy imádnak. Az egyik legnagyobb rajongóm arcát nem lehetett elfeledni. Mindig ott állt az első sorban, viselte a kitűzőimet, dedikáltatta a könyveimet, és hevesen vitatkozott mindenkivel, aki kételkedni próbált bennem.

Egy, a követőimnek tartott esti összejövetelen a falnak támaszkodva diskuráltam vele. Az elfogyasztott ital, a fények, az, hogy mindenki táncolt és a zenével foglalkozott, felbátorított. Gyengéden simítottam végig az arcán, majd a tekintetem a száját igézte. Finomnak tűnik.

– Tudja, Wittman úr…

– Szólíts Vincentnek! – kértem, és az ujjam lecsúszott az állkapcsához. Kissé oldalra döntöttem a fejemet. Milyen szép nyaka van.

– Vincent úr… – nyelt egy nagyot. Nem lehetett nem észrevenni, hogy erotikusan közeledek hozzá. – Én nagyon hálás vagyok Önnek.

– Miért is? – búgtam neki.

– Mert Ön nélkül soha nem végezhettem volna el a főiskolát.

– Támogattam az intézményedet?

– A családomat.

Nagyot dobbant a szívem. Nem sok családot támogattam, általában olyanokat, amelyeket meg akartam kenni. Politikus rokonok, cégigazgatók, olajmágnások, médiaszakemberek, orvosok és jogi tudósok.

– Hogy is hívnak pontosan?

– Ethan. Ethan Brightman.

Úgy kaptam el róla a kezemet, mintha megégetett volna. Egy pillanatra egy nagyon ismerős arc kezdett el kibontakozni a vonásaiból, mintha egy vízi tükörképét néztem volna, amit megborzolt a szellő.

– Brightman? Úgy, érted…

– Igen, Evan a bátyám volt.

Kihagyott a szívverésem. Kiszáradt a szám, hideg veríték csorgott végig a hátamon és azt éreztem, csapdába estem. Ethan nyakára pillantottam, amit olyan izgatónak véltem pár perce, és eszembe jutott, hogyan szedték le a halottkémek a bátyját a karnisról. Hogy az a szép nyak, amit annyiszor csókoltam, szívogattam, simogattam és olykor szorítottam is, milyen fehér és milyen kék is lett egyszerre.

– Elnézést, de ki kell mennem! – szabadkoztam, de Ethan a zakóm után kapott.

– Semmi baj, Wittman úr! Tudom, hogy az újságok hazugságokat írnak. A bátyám csodálta magát, és remek főnöknek tartotta. Hálás volt Önnek, hogy a cégénél dolgozhatott, és tudom, hogy nem voltak olyan…dolgaik, mint amivel vádolják magukat.

Menekülni akartam ez elől a fiú elől. Mintha a lelkiismeretem testesült volna meg azokban az ártatlan, bizakodó szemekben. Mintha a rózsaszín ajkai a fejemre olvasták volna a bűneimet. Mintha a keze, ami szorítja a ruhámat, az igazságszolgáltatás béklyója lenne.

– Most mennem kell – söpörtem le magamról a makacs ujjakat, és egészen az autómig futottam.

Bepattantam, és mint egy őrült, úgy vezettem a lakásomig. Nem akartam hazamenni Natalie-hoz, magányra vágytam, hogy kissé összeszedjem magam, és ne érezzem úgy, hogy üldöznek. Vissza kellett nyernem a hidegvéremet.

Sok whiskyt megittam aznap éjjel, a homlokomat az asztal lapjának nyomtam, és már majdnem elbóbiskoltam, amikor felriasztott a csöpögés. Nem is emlékeztem rá, hogy megnyitottam volna a csapot, de a nagy csöndben úgy hangzott, mintha bombák estek volna alá az égből. Elhatároztam, hogy felkelek, odavánszorgok a csaphoz, és elzárom, hogy ne csöpögjön tovább, de alig volt erőm. Vagyis, erőm az volt, csak koordinációs képességem nem, és ahelyett, hogy egyszerűen csak ültömbe löktem volna magam, lesodortam az asztalról az üvegeket. A csörömpölő üveg hangja felért számomra egy frontális karamból zajával, a fülemre tapasztottam a kezem, majd összetúrtam a hajamat.

Ahogy a félhomályban vakon pislogtam párat, feltűnt, hogy nedves az asztal, és korábban valószínűleg a pia csöpögött a padlóra, és azt hallottam, nem is a vizet.

– Szép kis slamasztikába kerültél, Vincent – ült le egy alak a szemközti székre. A sötétben nem láttam, ki az, de a hanga ismerősen csengett.

– Ki vagy te és hogy kerültél a lakásomra?

– Nyitva volt az ajtó – intett maga elé, majd felkapta az egyik üveget, és jól meghúzta. Abból ítélve, ahogy nyelt, alig lehetett benne pár csepp.

Látni akartam, ki tért be hozzám ilyen kései órában, de nem voltam biztos benne, hogy eljutnék a kapcsolóig, így ügyetlen kézzel meggyújtottam egy gyufát, és csattanó hanggal vágódtam hátra a székkel.

Úgy csúsztam el a konyhabútorig, mintha gyurmából lenne a lábam, és az egyik törött üveget tartottam magam elé fegyverként. Az alak viszont nem mozdult az asztaltól, nyugodtan ült ott, mintha a világ minden ideje az övé lenne.

– Te nem lehetsz itt. Te meghaltál – kiáltottam rá, és hadonászni kezdtem az üveggel, mintha egy lidérces rémalakot akarnék így elűzni.

– Persze, hiszen megöltél – konstatálta, és apró fény parázslott fel a sötétben. Utána egy mély lélegzet, majd a cigarettafüst kesernyés illata. – Saját kezűleg zúztad össze a koponyámat.

– Én annyira sajnálom – tőrt ki belőlem az igazság. – Én… Én… Én nem is… Én csak…

– Te csak irigykedtél rám és a helyemet akartad – sziszegte felém. – Csak azt nem értem, hogy miért kellett ehhez elcsábítanod? Miért kellett megaláznod? Miért kellett összetörnöd a szívemet is? Miért nem volt elég a fejem?

Daniel nem ülhetett ott, ezt teljes bizonyossággal tudtam, de mégis féltem. Mégis beszélt hozzám, mégis bekúszott az orromba a cigaretta szúrós szaga, és szépen lassan összeraktam, honnan jött a csöpögés hangja. Belőle. Ha égett volna a villany, bizonyára ott vöröslött volna a vére a szék körül.

– Mi a célod? – kérdeztem tőle remegve. – Kísérteni akarsz? Vagy te viszel a túlvilágra?

– Nem vagyok kaszás – nevetett fel dallamosan, és láttam a mozdulatot, ahogy a hajába túr. – Szeretném, ha tovább élnél. Kicsit elhagytad magad mostanában. Szeretném, hogy sokáig élj még, és sokáig kínozzon a bűntudat, mert akkor újra és újra eljöhetek hozzád, és emlékeztethetlek, mekkora szar alak vagy.

Azt már nem! – horkantam fel. Nem fog engem uralni egy lidércnyomás!

A lábam remegett, a ruhám átnedvesedett az izzadtságtól, de feltápászkodtam a földről, az üveget a falnak hajítottam, és két tenyérrel vágtam rá az asztalra. Egyenesen Daniel torz, véres, összeesett arcába morogtam.

– Nem fogsz velem baszakodni, te túlvilági buzi! Élve kellek neked? Akkor elrontom a játékodat! Elrontom, te szarházi! Soha többé nem fogsz elérni. Nem fogsz te engem kísérteni. Nem, nem! Nem fogsz kibaszni velem!

Másnap reggelre megvolt a tökéletes terv. Egy utolsó előadás, egy csodálatos showműsor, amiben keresztül húzom Daniel számításait, lenullázom a nyomozók eredményeit és az az oknyomozó seggfej is kinyalhatja a hátsómat.

Már régóta várt a szekrényemben az a mesés öltöny, amit egy különleges alkalomra varrattam. Eredetileg akkor terveztem felvenni, amikor átveszem majd a legrangosabb tévés kitűntetést, de a halál is igen különleges alkalom hozzá. A sötétkék zakó gallárja türkíz színnel ragyogott, de nem csak az volt flitteres, a frakkok pingvinszárnya, ami az én esetben inkább egy cápa uszonyára hajazott, szintén ilyen anyaggal lett belül kirakva. Szürke cipőm hegyes orra szintén sötétkék volt, a nyakamban egy hatalmas, piros csokornyakkendő – Dannyre emlékezve –, és egy cápás kitűző. Őszülő hajam csapzottan kunkorodott az égbe, a bőröm sápadt volt, a tekintetem űzött, de elhivatottan szónokoltam. Követőim megdelejezve dicsőítettek, és nem is zavarta őket, hogy bokáig gázoltak a vízben.

A színpad közepén egy hatalmas, kivilágított, V háttámlájú trón foglalt helyet, azon álltam, hogy még magasabbnak tűnjek. Heves lelkülettel onnan osztottam az igét. A háttérbe és a plafonra televíziókat kötöttem fel tévékábelekkel, a stúdióban korábban vízi műsorokat forgattunk, de a falnagyságú akváriumok néhol már töröttek, repedezettek voltak.

– A többi stúdió csak ugyanazt a szemetet eteti veled, amit már mindenki látott – szídtam a konkurenciát. – Te újat akarsz, nagyobbat!

Az előadás hevében bejártam az egész színpadot, közel mentem a közönséghez, megérintettem őket, megpaskoltam a vállukat, megragadtad az arcukat, csókot nyomtam a homlokukra. Ethan az első sorban állt, ragyogó tekintettel követte minden mozdulatomat. Hozzá úgy értem, mintha rózsaszál lenne, majd a gallérjánál fogva rántottam közelebb, hogy egészen a szemembe nézzen.

– Fényesebbet!

Brightman…Fényember. Igen, ez volt ő és Evan is. Evan meghalt, kihunyt a fénye, de Ethan még élt. Ragyogott, mint egy üstökös, ott vibrált benne az élet minden szikrája. És ez a szikra hozzá fog adódni mindenkiéhez.

– Én leszek a hangod, és újraértelmezzük, mit jelent uralni a hullámokat – léptem vissza a trónomra. – Bízz bennem, és a jövőd fényesebb lesz!

Nem csak a képernyőkön villódzó vörös, hipnotikus szemek, de az időközönként felvillanó fehér fény is stimulálta az agyukat, hogy még elbűvöltebbek, még készségesebbek, még felkészületlenebbek legyenek.

A fináléhoz érkeztünk.

– Most pedig: ki kész megkeresztelkedni a szórakoztatás új korszakában? – ajánlottam fel az utat, amit kínálhatok.

Vallási áhítat, baptista vízszertartás, ha már úgyis szektavezérnek neveztek egyesek. A bárányok önként sétáltak közelebb hozzá, hogy biztosan elérje őket a megtisztító víz. Mind azt vallották és érezték, hogy együtt, közösen vagyunk erősek, mint egy nyáj. Én vagyok a pásztor, én vezetem őket, de nélkülük nem lennék senki, ahogy ők se nélkülem.

– Fényesebben! – kiáltottam fel, és széttártam a karomat.

Tudtam, hogy fájdalmas lesz, ahogy az elektromosság végigcikázik a testemen, de arra nem számítottam, hogy azt fogom érezni, szétrobban az agyam. A fejem búbjától indult a fájdalom, a látásom elhomályosodott, és éles szúrást éreztem a jobb szemem felé. Az áram aztán valóban utat talált magának a testemen keresztül, és hallottam nem csak a saját, de a közönség halálsikolyait is.

Így halt meg Vincent Wittman és a legszerencsésebb követői is.

 

***

 

Alastor:

Művelt olvasóim bizonyára ismerik azt az érzést, ami akkor fogja el az embert, amikor becsukja a könyv fedelét. A hiányérzet, hogy el kell búcsúzni egy jó történettől. Hát…Én egyáltalán nem fogom bánni, hogy nem hallok többé Vincentről! Elmondtam mindent, úgy, ahogy történt, és rátok bízom, hogyan ítélitek meg ezután.

Jövőhéten…

………………

Mi ez?

……………..

Arcátlanság! Te szánalmas kis…

…………………..

…………………

………………

……………..

…………….

– Szép jó estét kívánok minden kedves hallgatónak! Vox vagyok, és a Rádió Démon visszatértéig én fogom a meséimmel szórakoztatni Önöket. Kezdődjön hát az új szegmens, Igazságok a Médianagyúrtól! Jó szórakozást kívánok mindenkinek!

Vicces történetek a Rádió Démontól - 8. rész: Loser Show 7: A Szórakoztatás Zuhanó Királya

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Mielőtt belekezdenénk szokásos műsorunkba, be kell, hogy mutassak kedves hallgatóim egy embert, úgynevezett Robert Sinclairt, aki nagyon érzékeny megérzéseinek hála kellően sok ideig távol tudta magától tartani Vincent Wittmant. A kör viszont egyszer bezárul, és Bobot is elérte a csúfos vég.

Robert Sinclair 1926-ban kezdte meg televíziós pályafutását, mint segédrendező, majd szépen felküzdte magát rendezői státuszba, a színház világa mégis túl szűknek érződött a számára. Elkalandozott a sport újságírás irányába, majd a második világháború alatt belekóstolt a katonai dokumentumfilmek rendezésébe is. Utolsó filmes projektjére 1947-ben került sor, ezt követően regényeket írt, illetve televíziós csatornát vezetett. Halála 1970-ben következett be, gyilkosság által.

 

***

1970 

Vox:

Új év, új ígéretek, egy biztos elhatározás, hogy Bobnak meg kell halnia. A döntésemet egy rosszul sikerült megbeszélés pecsételte meg.

Magam elé tartottam a reggeli újságot, ahol vezető cikk foglalkozott azzal, milyen tehetséges programigazgató helyettes vagyok. A cím úgy szólt, Vincent Wittman a Szórakoztatás Istene. A kezdő bekezdés egy elektromosan szikrázó tévés személyiségnek írt le, ami úgy seper végig a szórakoztató iparon, mint egy vihar.

– Istennek hívnak, Bob! – összegeztem a cikk lényegét. Olyan gyermeki öröm és lelkesedés áradt belőlem, amit már régen nem éreztem. Csodásan néztem ki, ha a hajamban nem látszódtak volna az ősz szálak, tíz-tizenöt évet simán letagadhattam volna.

Úgy nyújtottam át az irományt Bobnak, mintha a Biblia első kiadását tartanám a kezemben. Ő csak a bajuszát rágta, és vonakodva átvette a lapot, hogy átolvassa. Öreg róka, mindenben kételkedett, amit nem ő csinált. Bennem is. Sosem ismert el igazán, talán pont azért, mert tudta, hogy azzal önmagát illegitimálná.

– A vasat akkor kell ütni, amikor meleg – céloztam rá, hogy ez a tökéletes alkalom arra, hogy a ráncos valagát nyugdíjba küldje, és átadja végre nekem a hajó kormányát. – Hagyd rám a csatornát és több friss vért hozok, mint amennyivel valaha kezdeni tudnánk valamit.

Nem csak az újságok zengtek dicshimnuszokat rólam, de a szakma is. Mindenki velem akart dolgozni, ha odaléptem valakihez az utcán, akinek médiaálmai voltak, és meghallotta a nevemet, máris csatlakozott a stúdióhoz. Csak meg kellett villantanom a mosolyomat, és bárkit megszereztem. Ha végre lekerült volna a névjegykártyámról a helyettes szó, semmi sem állíthatott volna meg.

Bob viszont nem adta könnyen magát. Egész prezentációval készültem neki. Minden szegletére próbáltam kitérni a csatornánk színpalettájának. A természettudományos műsorokban egy egész hetet szenteltem volna a cápáknak, már plakátot is készítettem, ami arról informálta az olvasót, hogy a cápák bőre olyan, mint a csiszolópapír. A cápás kitűzőmből merch terméket készíthettünk volna, én pedig egy jó pezsgő társaságában felidéztem volna a luxuslakásom jakuzziában ülve, hogyan tépte szét az a monstrum a béna Jacket.

Aztán odafigyeltem volna az értékesítésre is, hogy a cégek a mi csatornánkat válasszák reklámfelületnek. Több ezer hirdetést terveztem, közöttük olyan alapvető eszközöknek is, mint a wc pumpa. Bármennyire hülyén is hangzik, a modern ember már teljesen hozzászokott ahhoz, hogy minden a rendelkezésére áll. Amikor pedig elromlik, hirtelenjében nem is tud eligazodni rajta, hol tudna normális wc pumpát venni. Ha az emberek hozzászoknak, hogy a Hatos Csatorna mindenben segít nekik, akkor ahhoz is hozzászoknak, hogy hozzánk forduljanak, ha bajuk esik. Mintha mi lennénk a gondoskodó anyjuk, aki kitörli a feneküket. Nem kell gondolkodni, nem kell keresgélni, mindent készen kapnak, és mindenről mi jutunk eszükbe.

Terveztem egy olyan leánycsatornát, ahol a nap 24 órájában csak híreket sugárzunk, természetesen olyan híreket és olyan megközelítésben, ami a mi hasznunkra válik, és ezáltal teljes agymosást végzünk a lakosságon. Ha kell, riogatunk, ha kell védelmet ígérünk, ha kell, megnyugtatjuk a fáradt idegeket pár kisállatról szóló hírbonbonnal. Ha mi uraljuk a híreket, akkor a politikusok is felfigyelnek ránk, befektetnek a cégbe, hogy az ő narratívájukat közvetítsük, és ha mindenki kérésének eleget teszünk, és úgy forgatjuk ki a valóságot, hogy azt fesse le, amit mi akarunk, akkor úgy fog dőlni a pénz, hogy várat építhetek belőle.

Azt akartam, hogy az leghíresebb, piros címkés kólagyártó cég nálunk hirdessen. Az egyik plakátom erről szólt, hogy az új üdítőben még a megszokottnál is több kokain lapul. Csodás kis ital volt, bár, ha a fehér port a megszokott módján fogyasztottad, akkor ütött ám be igazán. Üdítőként felpörögtél, mintha megittál volna hat kávét, de nem érkezett meg a katartikus érzés. Ha megfűztük volna az üdítőt készítő céget, hogy legyen a partnerünk, biztosan lezsírozhattuk volna velük azt is, hogy adjanak a kábítószerből saját felhasználásra. Azok lennének csak az igazi céges bulik!

Táblázatok, grafikonok, vélemények, minden volt a prezentációmban, de Bob csak a fejét ingatta. Elé raktam vagy öt új műsortervet, kiemelt részekkel a szövegben, ami újdonság, ami felpezsdíti a vért, ami elragadja a képzeletet, amivel világelsők lehetünk a szórakoztatóiparban.

– Gyerünk már, Bob! Bízd rám a hálózatod!

Evan is megmondta, nem tudja nálam senki jobban mondani a csatorna szövegét. De ez nem csak egy agyonhasznált mondat, ez a szemléletmód alapja. Bizalomépítés. Ha megbízol valakiben, leengeded a védelmedet, és az idegen a markában tarthatja a szívedet, a lelkedet.

– Nem lehet, Vincent – határolódott el Bob. – Túl sokat akarsz markolni, és nem veszed észre, hogy érték hullik ki a kezedből – bölcselkedett, mintha maga lenne Buddha.

Erővel ragadtam meg a kezét, és tettem ígéretet, hogy naggyá teszem a céget akkor is, ha most még nem hisz bennem. Bebizonyítom neki, hogy a határ a csillagos ég, sőt, az univerzum, és együtt írjuk fel a nevünket az istenek közé. Magamban azt gondoltam, megdöglessz, te rohadék!

Elterveztem, olyan helyzetbe hozom Bobot, hogy kénytelen legyen aláírni a kinevezési papíromat, amikkel egyetemben lemond minden jogáról nem csak a Hatos Csatornán, de minden egyéb érdekeltségében is, az én javamra.

Feszültség vibrált bennem egész nap, és ezt megsínylették a kollégáim is. A legkisebb baklövésért képes voltam valakinek leordítani a fejét, több nő elsírta magát, de még a férfiak arcát is vörösre festette a szégyen azok után, amit tőlem kaptak.

Annyit készültem, annyit dolgoztam, és úgy éreztem, Bob megaláz a visszautasításával. A végén úgyis megölném, ezen nem változtat semmi, de szakmai győzelmet akartam aratni felette, mielőtt a mélybe lököm.

– Kihozza belőled az ördögöt ez az indulat – gombolta be a sötétszürke zakómat Evan. Az évadzáró céges ünnepségre készültünk, de bennem még mindig ott lobogott a pár napja érzett kudarc haragja.

– Legalább lesz energiám belefojtani a pezsgőshordóba – morogtam, és elakadt a lélegzetem, amikor Evan olyan szorosra húzta a piros nyakkendőmet, hogy alig kaptam levegőt. Határozottan nézett rám, nagyon ritkán láttam ilyennek.

– Koncentrálj! Még meggyőzheted. Ittasan lehet, készségesebb lesz – mosolyodott el, és meglazította a korábbi csomót. Elkaptam a kezét, és csókot nyomtam a csuklójára. Úgy sajnáltam, hogy nem bújt meg benne is egy ördög.

Kifogástalan külsővel akartam belépni a terembe, nyugodtan, felségesen, felülemelkedve a kicsinyes dühön és rosszálláson. Mindenkivel nyájas és engesztelő voltam, szabadkoztam, hogy nagyon sok a dolgom, kemény volt ez az év, és az alkohol tényleg mindenkit kedvesebbé tett. Kivéve Bobot, aki bár kortyolgatta a whiskyjét, különösebben nem ájult el a barátságos közeledésemtől. Minél öregebb lett, annál jobban bezárt, és gyanakvóan figyelt mindenkit, aki veszélyeztette a pozícióját. Hiába, érezte, hogy remeg a szék a ráncos valaga alatt.

– Bob, szeretnék veled négyszemközt beszélni – hajoltam oda hozzá, hogy senki ne hallja, amit mondok. – Ne váljunk el haragban!

Szándékosan mondtam így, hogy elinduljon a sejtelem a fejében, talán otthagyom sértettségemben a céget. Neki ez kedvezett volna a legjobban. Persze, a hülye fejével nem látta be, hogyha lelépek, minden műsor bedől, mert mindent én fogok össze, de ő foggal-körömmel kapaszkodott az asztalába, és ez elvakította.

Útközben, a tető felé vezető úton minél több lépcsőfokot tettem meg, annál jobban nőtt bennem az adrenalin, és az a semmihez sem fogható izgalom, ami megelőzi a gyilkolást. Bob mit sem sejtve kopogott mögöttem a botjával, felérve a tetőre a homlokát törölgette, egészen kifulladt a lépcsőzéstől.

– Miért hoztál ide, Vincent? Csak nem le akarsz lökni? – nevetett fel, de a hangjában nem bújkált szórakozás. Mintha fel akart volna kérdezni.

– Itt nem zavar senki, nyugodtan tudunk beszélni – adtam magyarázatot a furcsa helyszínnek, és rágyújtottam egy cigarettára. – Annyi év telt el, Bob. Mióta is dolgozunk együtt? Majdnem húsz éve?

– Nagyjából. Időjárásjelentőként kezdted, amikor én már főszerkesztő voltam.

Hiába dörgölte az orrom alá, hogy mekkora szakadék tátongott a szakmai karrierünk között, nem az számít, hogy honnan indult a görbéd, hanem az, hogy hová tart. Az övé tizenöt emeletnyire fog lezuhanni, az enyém pedig a kozmosz végéig szárnyalni.

– Úgy gondolom, csodás helyettesed voltam. Mennyi műsor kötődik a nevemhez…Mennyi cikk, ami a sikeremről szól. És ez csak előnyt hozott a csatornának.

– Tudod, pont ez a mentalitásod az, ami miatt nem lennél jó főnök – harapott belém a vipera. – Mindig magadat figyeled elsőnek, nem a vállalatot. Egy igazgató nem így gondolkodik.

– A nagy vezetők azt mondják, én vagyok a cég, és a cég vagyok én. Tehát, ha magamra gondolok, a csatornára gondolok.

Eldobtam a cigarettacsikket, és közelebb sétáltam Bobhoz. Egy gyenge, vénember volt már csak, meg sem kellett erőltetnem magam, hogy a mélybe taszítsam. Ezúttal, amikor ott lógott a semmiben, és ijedten kapálózott a lábával, már ő szorongatta buzgón az én kezemet.

– Megőrültél? Azonnal húzz  vissza! – Parancsolgatott, de itt én voltam a mester, és ő a fizetett szolga, úgy táncolt, ahogy én fütyültem. – Mit akarsz Vincent? A székemet? Tessék, neked adom! Neked adok mindent, csak húzz vissza!

– Rendben – mosolyodtam el, és felé nyújtottam a kitöltendő papírt. – Foglak addig, amíg aláírod.

Így se sűrűn kötöttek még üzletet, élethalál között lebegve, és láttam, ahogy az utolsó betű után Bob szeme a botja után kutat. Azzal akart volna lecsapni, ha felhúzóm. Ugyan… Nem lesz esélye rá.

Biztosra akartam menni. Megragadtam a botját, és utána küldtem, ahogy lefelé zuhant. A bot, ahogy azt én nagyon jól tudtam, egy tőrt rejtett, bíztam benne, hogy egyenesen Bob mellkasába fúródik majd.

Ekkora esést nem lehet túlélni, az épület teteje pedig túl magasan van ahhoz, hogy bárki láthassa, hogy állt-e ott valaki. Kezemben a mindent megérő szerződéssel, a világ urának éreztem magam.

Odafent, egyedül nem kellett megjátszanom magam, őszintén örülhettem a sikeremnek, széttárt karral kacagtam a viharba. Robert ideje lejárt, a széke megüresedett, és akár már másnap elfoglalhattam volna az irodáját. Mindent megkaptam, amire vágytam.

A hangos csattanást égdörgésnek hittem, fel is néztem a fekete fellegekre, esőre állt az idő. Csak akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, amikor megfordultam, és megláttam, hogy Evan őrült módjára rángatja a nehéz vasajtót, ami korábban a zajt okozta.

– Nem nyílik az ajtó? – kérdeztem érdeklődve, mintha éppen csak a cigiszünetemben zavart volna meg.

– Mit csináltál, Vincent? – Evan le sem tagadhatta volna, hogy látta, ahogy Bobot a mélybe taszítom. – Ez…  Ez… Miért volt szükség erre?

– Megszereztem, amit akartam – húztam meg a vállam, és lassan elindultam felé.

Evan visszafordult az ajtó irányába, és vadul rángatta, de az moccanni sem akart. Patthelyzet. Innen csak lefelé lehetet távozni, ahogy Bob is tette, viszont két gyilkosság egy este alatt már túl sok lenne. Sokkal kézenfekvőbb egy olyan történet, hogy a gyilkos, szembesülve tettének súlyosságával, öngyilkosságot követett el a tetőn. A kérdés csak az, hogy mégis mivel kellett volna megölnöm Evant, hogy gyilkosságnak tűnjön. Senki nem fojtja meg saját magát a nyakkendőjével. Egyetlen fegyverem az a toll volt, amivel Bob aláírta az átruházási szerződést. Szúrjam át Evan ütőerét a tollal? Még egy kétségbeesett, kezdő gyilkos se végezne magával ilyen brutális, barbár módon. Inkább elhagyná a tetthelyet, és valahol messze, egy eldugottabb helyen vágná fel az ereit egy késsel. Senki se venné be a tollas öngyilkosságot a rendőrségnél.

– Vincent… – lapult egészen az ajtónak Evan. – Én…én… – rebegte, és a csuklómra markolt, amikor a nyakkendőjéhez nyúltam, így kénytelen voltam térden rúgni, hogy elveszítse a fókuszt, és megszabadítsam a csomótól.

Dulakodtunk, de én voltam az erősebb, és sikerült hurkot kötnöm a nyakkendőből.

– Esküszöm, hogy megfojtalak, ha tovább harcolsz velem! – figyelmeztettem. – Ha meg akarnálak ölni, már megtehettem volna. Csupán beszélgetni szeretnék – lágyítottam el a hangomat.

Annyira jól nézett ki ilyen riadtan. Az arca kipirult, a fekete nyakkendő kellően a torkára szorult, a dulakodásban kapott néhány sebet az álla és az állkapcsa köré, ezek kezdtek már vörösödni. A szemei könnyektől csillogtak, és olyan kevesen kapkodta a levegőt, mintha futott volna. A testem felszorította őt az ajtóra, a megrúgott lábát igen fájlalta, így teljesen rám volt utalva. Éreztem, ahogy felajz a helyzet, a parfümének illata kissé a fejembe szállt, szívesen letéptem volna róla a nadrágot, hogy aztán feldöngöljem Evan remegő testét a hideg, rozsdás ajtóra.

– Bob akadályozta az előremenetelemet, mert féltékeny volt a tehetségemre – magyaráztam. – Senkinek nem fog hiányozni egy ilyen vén csont, a halála egyszerű baleset csupán.

– Baleset? – horkant fel Evan, majd eszébe jutott, hogy nem kellene ekkora erőfeszítéseket tennie, ha így szorul az anyag a torkán. – Baleset… – kezdte volna újra a mondatot, de mégsem tette. Helyette még jobban elkerekedtek a szemei, és a döbbenetet és a félelmet elfedte a felismerés iszonyata. – A balesetek… Nem is balesetek voltak, igaz? A kerék… Ott voltál akkor is. És Jack… Istenem, szegény Jack! Megöltél mindenkit, aki…

– Ne kombinálj túl sokat, drágám! – rántottam egyet a hurkon. – Azért maradhattál ilyen sokáig mellettem, mert sosem ütötted az orrodat a dolgaimba. Tartsd meg ezt a jó szokásodat!

Miután hagytam, hogy Evan kellően megtapasztalja, hogy a fojtogatással kedvem szerint meg is ölhetem, készséges báránnyá vált. Miután kiköhögte magát, átgondolta a helyzetét, és már nem markolta olyan görcsösen a csuklómat. Egészen összegyűrte a szépen kivasalt ingujjamat.

– Mégis mi garantálja, hogy életben hagysz?

– Hasznos vagy a számomra – hajoltam oda a füléhez, és alaposan végignyaltam. – Az ágyban és az üzletben is. Ez a kis titok most már örökre összeköt minket.

– Rendben, akkor legyünk egyenlő felek – alkudozott. – Szedd le a nyakamról a hurkot, nyissuk ki az ajtót és menjünk vissza a partira.

– És mivel magyarázzuk a zilált külsőnket?

– Felvállaljuk, hogy viszonyunk van. Én leszek az alibid a gyilkosság idejére.

Ez remek terv volt, de azért fenntartásokkal kezeltem. Lehet, hogy Evan az életéért küzdött, és azért ment bele minden menekülést ígérő megoldásba, hogy ne öljem meg, de nem felejthettem el, hogy okos fiú. Oda kellett figyelnem rá, nehogy kicselezzen egy óvatlan pillanatban.

A partin aztán minden úgy ment, ahogy megbeszéltük, nem kürtöltük szét, hogy kavarunk egymással, de nem is titkoltuk, hogy jóban vagyunk. Evan nyakig begombolta az ingjét, hogy ne látszódjanak a nyomok a nyakán, és készségesen rám támaszkodott a fájós lábával. Egészen az ágyáig kísértem. Addigra már kezdett kiülni rá a stressz utóhatása, meg az elfogyasztott alkohol, és láz gyöngyözött a homlokán.

– Észre se vettem, hogy ennyire megrúgtalak – tekertem egy vizes rongyot a megdagadt térde köré. A combjára apró csókot nyomtam, majd még egyet és még egyet. A testem még emlékezett rá, hogy nem elégültem ki aznap.

– Ugye nem hiszed azt, hogy ezek után majd lefekszem veled? – dőlt el az ágyban, valószínűleg egyre jobban szédült.

– Nem ez lenne az első alkalom – tájékoztattam, majd hoztam neki egy lázcsillapítót, és lenyelettem vele.

Nem követhettem el azt a hibát, hogy elalszom mellette, nehogy felébredve megpróbáljon megölni, így csak leültem a fotelbe, és onnan figyeltem, hogy álomba merül.

Olyan könnyű lett volna meggyilkolni, de az évek során egészen hozzászoktam Evan jelenlétéhez. Abban nem maradtak kétségeim, hogy a titkok kibukása után a kapcsolatunk már soha nem lehetett olyan, amilyen régen volt, de bíztam benne, hogy Evan talán képes tolerálni a múltamat.

Másnap reggel borúsan ébredt, láthatóan tartott tőlem, de nem akart se megölni, se feljelenteni, de még erkölcsi kiselőadást se tartott nekem. Annyi tűnt csak fel, hogy vörösek a szemei a sírástól.

– Megkaptam a hírt Bob haláláról. Remélem, megérted, hogy be kell, hogy zárjalak – tettem zsebre a kulcsát, és kirántottam a telefonzsinórt a falból. – Ha mindent elintéztem, visszajövök, és megbeszéljük, hogyan tovább.

A cégnél totális volt a fejetlenség, mindenki gyászolta szegény Bobot, akit, mint kiderült, felnyársalt a saját botja, de több helyen is összezúzódott a koponyája, és széttört a teste. A vérében kimutatták az alkoholos befolyásoltságot, így első sorban balesetként nyomoztak az ügyben, bár sejtettem, hogy fű alatt a gyilkosságra utaló szálakat is vizsgálják.

– Ön hol tartózkodott ebben az időpontban? – kérdezte az egyik nyomozó.

– A cégünk egyik szerkesztőjével volt…megbeszélésem.

– Megbeszélése? – ráncolta össze a homlokát a bajszos férfi. – Akkor, amikor minden munkatársuk ünnepel?

– Mondhatjuk, hogy a munka sosem áll meg a mi szakmánkban – tártam szét a karomat, és haloványan nevettem.

– Ugye nem gondolja komolyan, hogy ezt bevesszük? – fűzte össze szigorúan a karját maga előtt a zsaru.

– Jól van, őszinte leszek – hajoltam kissé előre, és bizalmasan suttogtam el a titkomat az rend őreinek. – Viszonyom van ezzel a szerkesztővel, de a feleségem erről nem tud semmit. Valójában az egész orientációmról nem sejt semmit, és nem is szeretném, ha ez megváltozna. Kérem, nyomozó urak, legyenek kedvesek ezt titokban tartani előle.

A szigorú férfiak arca kissé megkönnyebbült, a korábbi megérzésük, hogy valamit titkolok, beigazolódást nyert, így megnyugodhattak. Pontosan így kell szeméttel megetetni azokat, akik túl jó megfigyelők ahhoz, hogy csak úgy átmosd az agyukat.

– És hol van most ez a szerkesztő?

– Beteg. Belázasodott. Ha szeretnék, elkísérhetem Önöket hozzá. Van kulcsom a lakásához.

A nyomozók örültek, hogy nem kell feleslegesen verniük az ajtót és másik alkalommal újra és újra próbát tenniük, én pedig bíztam benne, hogy Evan nem lesz olyan hülye, hogy felnyomjon. Végigbulizott velem egy éjszakát, és egy szót sem szólt arról, amit látott.

– Evan, megjöttem – köszöntem be hangosan, és a háló felé tereltem a nyomozókat. Nem kellett, hogy feltűnjön nekik, hogy kirángatta valaki a telefonkábelt a helyéről. – Vendégeket hoztam.

Evannek meg sem kellett játszania, hogy beteg, és a nyaka köré tekert díszkendő tökéletesen elrejtette a fojtogatás nyomait. A nyomozók meg sem kérdezték, miért hordja, hiszen a rekedtes hangja, a lázrózsák az arcán és a gyenge, erőtlen fény a szemében mind azt mutatta, nagyon influenzás szegény.

Evan készségesen falazott nekem, majd megköszönte a jókívánságokat az egészségével kapcsolatban, szinte egészen erőre kapott, mire a kihallgatás végére értünk, de aztán, a nyomozók távozásával újra visszahanyatlott a párnák közé.

– Nem mártottál be – konstatáltam, miközben leültem mellé az ágyra. – Miért?

– Mert szeretlek, te idióta – fordította el a fejét, hogy elrejtse a könnyeit. Amikor odanyúltam az arcához, hogy letöröljem a cseppeket, ellökte a kezem. – Nem akarom, hogy hozzám érj! El sem hiszem, hogy egy gyilkost engedtem az ágyamba.

Nem feszítettem tovább a húrt. Hagytam, hogy Evan a saját tempójában küzdjön meg a sokkal, nem látogattam, nem kerestem, úgy tettem, mintha szakítottunk volna. A félelem viszont nem eresztett. Többször riadtam arra az éjjel, izzadtságban fürödve, zakatoló szívvel, hogy értem jöttek a rendőrök, mert Evan mégis csak hátba szúrt.

Az elmém pedig kezdett megtelni paranoiával, bizalmatlansággal és feszültséggel, ez pedig nem tett jót az üzletnek sem. Rögtön, hogy elfoglaltam méltó helyemet Bob székében, hoztam pár elbaltázott döntést, és ezt természetesen rögvest megírták a lapok. A szívem mélyén kezdtem meggyűlölni Evant, hiszen ő okozta a disszonanciát az elmémben és a lelkemben. Végre elértem azt a trónt, amit akartam, és nem tudtam kiélvezni egy semmirekellő kis szerkesztő miatt, aki tudta a titkomat, és bármikor kihúzhatta a lábam alól a szőnyeget.

Evannek pusztulnia kellett.

Azzal az elhatározással mentem át hozzá, hogy kioltom az életét, de elkéstem, megelőzött vele. Nem bírta a nyomást, a hálószobájának karnisára kötötte fel magát. A sírba vitte a titkomat, nem hagyott hátra semmilyen csapdát, egyszerűen összetört az igazság súlya alatt.

Meggyászoltam, megsirattam, bejelentettem és meghamisítottam a halálát. Az orvosi leletek alapján tüdőgyulladásban hunyt el, a családja kapott tőlem részvétet nyilvánító csokrot, pénzt a temetésre, és iskolai támogatást Evan öccse számára. Ezzel el is intéztem a lelkiismeretemet, és nem volt más dolgom, csak fejben kissé átkeretezni a történéseket. Evan halálával az utolsó ember is meghalt, aki tudhatta a titkomat, és végre újra nyugodtan aludtam.

Bár sosem szereztem magam mellé olyan hűséges, okos és kívánatos szeretőt, mint ő volt, de beértem kevesebbel is. Megfogadtam, többé nem engedem, hogy bárki olyan közel kerülhessen hozzám érzelmileg, mint Evan tette, mert azáltal sebezhető leszek. A szívem bezárta kapuit.

***

Alastor:

 

Mekkora ígéretek egy kis embertől! Tudjuk Vincent, hogy ez nem így lett. Hiába próbálod eladni, mennyire sajnáltad szegény flótás halálát, de az igazi, zsigeri érzés, ami kinyílt a lelkedben, mint egy friss, vörös rózsa, az a megkönnyebbülés volt. Azt hitted, többé senki nem haraphat bele a hátsódba, de túl öntelelt és ostoba voltál, hogy azt hitted, senkinek sem tűnnek fel a nyomok, amiket hagytál.

Sok mindent elmondtál már rólam a nevetséges kis műsoraidban, sok olyat is, amihez senkinek nem volt köze, de lásd, hogy milyen nagyvonalú vagyok, nem közvetítem ki Evan halálhörgését, ahogy a kötél összetörte a gégéjét, és kipréselte a légcsövéből a levegőt. Azt majd személyesen fogom lejátszani neked, mert látni akarom közben az arcodat.

Hallgassuk meg helyette Robert hosszas zuhanásának kitartott hangját, majd azt, ahogy a földre placcsant. Jövőhéten igazán felvillanyozó érzésben lesz részünk, egy olyan halálsikollyal készülök, aminek meghallgatásába mindig beleborzongok. Jövőhéten megöljük Vincent Wittmant.

Vicces történetek a Rádió Démontól - 7. rész: Loser Show 6: Repül a nehéz kerék, ki tudja, hol áll meg

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Ez a kedves kis versike nemrég jutott a birtokomba: „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg? Ki tudja hol áll meg, és kit hogyan talál meg?” Nagyon bájos. Tetszik, mert valós, hiszen, ha elhajítok innen egy koponyát, bármelyik hotellakót fejbe találhatom, bár igaz, vannak, akik kalapot hordanak. Másfelöl tetszik azért is, mert a sorsot is szimbolizálhatja. Sokszor nagy szerencse kell ahhoz, hogy éljünk vagy elkerüljünk egy bűntényt.

 

***

1969

 

Vox:

Közel jártam a célom eléréséhez, sikerült teljesen feltérképeznem Bob médiahálózatát. Persze ezt titokban tartottam Evan előtt is. Azzal, hogy a titkárommá vált, rengeteg felesleges terhet levett a vállamról, és több időm maradt arra, hogy a végső leszámolást előkészítsem. A munkamegosztás és a viszonnyal járó előnyök kisimították az arcomat, egészen megfiatalodtam benne, amit a közvélemény persze a feleségem gondos ápolásának tudott be. Natalie-val alig szexeltem már, csak hazajártam enni, átöltözni és elvittem néha randevúzni, hogy a paparazzik és rajongók lássák, hogy „ápolom” a házasságomat. Az időm nagyrészét a külön lakásomban vagy Evanében töltöttem, aki nem ütötte az orrát a dolgaimba, nem vájkált a múltamban és nem akart kisajátítani sem. Pedig a hetvenes évekre már nem kellett árnyékban élnie a melegeknek.

A hatvanas évek a tüntetésekről és zavargásokról szólt az ilyen életet folytatók számára. A világ forrongott, és a változás a kapuban toporgott. 1967-ben a Fehér Ház törvényt fogadott el, ami engedélyezte a felnőtt férfi lakosoknak a szexuális kapcsolatot, tehát jogilag többé már senkit nem ítélhettek el azért, hogy kivel bújik ágyba. Ez fellelkesítette a levendulaembereket, azóta megjelent a saját magazinjuk, még saját vallási közösséget is alakítottak Los Angelesben, egy névrokonom művében jogi értekezés szól arról, hogy a testedről te rendelkezel, tehát te döntöd el, hogy azt kivel osztod meg.

Már csak egyetlen kihívóm maradt, akivel le kellett számolnom: a kvízmesterrel. A nézők imádják a vetélkedőket, és a kvíz- és tudásmérő műsorokban gyakorta gondolják azt a műsorvezetőről, hogy szuperintelligens. Pedig semmi ilyesmiről nincs szó, a súgókártyán minden ott van, neki csak elő kell adnia, hogy milyen hihetetlenül művelt, a buta nézők meg szájtátva ámuldoznak. Ezen felül fontos, hogy akárcsak az én formátumomban, a műsorvezető jól tudjon reagálni a játékosokra és a közönségre. Színpadi embernek kell lennie, aki megnyerő, egyfajta támogató jóbarátja a játékosnak, de folyamatosan szórakoztatja a helyszíni és az otthoni nézőket is.

Érdekes formátum, nekem nem való, mert csak limitált ideig vagyok képes jóbarátságot színlelni másokkal. Amíg a bárpulttól el nem megyünk az erkélyig, addig képes vagyok elbűvölő, vicces és tudálékos lenni, de egy egész műsoron keresztül színlelni, hogy érdekel egyszerű, buta emberek sorsa… Nem, én ezt nem tudnám csinálni.

Drew Barker egyáltalán nem rendelkezett lenyűgöző testi adottságokkal. Világosbarna haja, kék szeme, markáns álla, és szörnyű divatérzéke volt. Fogalmam sincs, milyen kábítószert használtak a szerkesztők, hogy kamera elé engedték violaszínű zakóban, sárga ingben és türkíz alapú fehér pöttyös nyakkendőben. Egy humorista vagy egy bohóc felvehetett ilyen maskarát, de egy kvízmester, akinek tanultnak kellene tűnnie…

Aztán megértettem, hogy se Drewnak se a produkciós csapatnak nem célja az, hogy eladják, a fickó egy egyetemről pottyant a színpadra. Drew lett az emberközpontú, emberarcú kvízmester, aki úgy izgul veled együtt a jó válasz kitalálásáért, mint a legjobb barátod, kollégád nagybácsid vagy édesapád. Nem akartak szexuális vonzalmat kicsikarni a nőkből, nem akarták elhitetni a férfiakkal, hogy Drewval jól lehetne beszélgetni egy bárban a politikáról. Ez egészen újfajta megközelítése volt a kvízmester szerepének.

A versenyzők változatos háttérrel rendelkeztek. Szerepelt ott nyugdíjazott orvos, tanítónő, építész, de villanyszerelő, boltos és újságkihordó is. Az ajándékok és pénznyeremények elnyeréséhez ugyanis nem kellett minden esetben tudás, néhol kimondottan a szerencsén múlott, ki, hogyan boldogul.

A műsor központi eleme egy hatalmas kerék volt, amit egy latin fickó pörgetett, hogy képviseljük a kisebbséget is, és ahol megállt a kerék mutatója, az jelölte ki, mi lesz a következő megmérettetés. Néhol újabb tekerés, máshol fix pénzjutalom, találós kérdés, párbaj és személyre szabott próba, ahol a játékosnak meg kell mérettetnie magát valamilyen erőt vagy ügyességet igénylő feladványban. Éppen, hogy csak megnéztem egy részt, már tudtam is, hogy mivel lehetne még jobbá tenni. Az, hogy kimozdítjuk a játékost a pódium mögül, rengeteg zseniális lehetőséget szül. Emelni kellene a tétet, hogy a tévénézők megdöbbenjenek, együtt horkanjanak fel vagy borzadjanak el, akárcsak mi tettük a cápás balesetnél. Igen, valami merész kellene, valami tabudöntögető, amiről másnap biztosan írnak majd az újságok, és ami úgy vonul be a televíziózás történetébe, mint az elsők egyike.

Tudtam, hogy értek a szakmámhoz, és hogy zseniális ötleteim vannak. Éppen ezért vált egyre terhesebbé Bob a vezetői székben. Sikerült annyira a közelébe férkőznöm, hogy már egyes javaslataimat megfontolta, de ötlettel tele volt a padlásom. Rendszerszerű szemléletváltásra lett volna szüksége a csatornának, hogy vezető pozícióban lehessünk egész Amerikában. Bob viszont nem akart kockáztatni, ő a biztos, megszokott pénzre hajtott, és arra, hogy megőrizzük a pozíciónkat. Pedig előre kellett volna törni.

Kezdtem már kiöregedni a műsorvezetésből, vagyis, inkább úgy mondanám, hogy meguntam a formátumomat, így lebeszéltem Bobbal, hogy tartunk egy utolsó, zseniális adást, aztán tovább dolgozom a csatornának, mint kreatív producer. Így a műsorvezetők felettese lettem, egyfajta mentori munkaként aposztrofálva azt, hogy terelgettem a kiscsibéket, és időben levágtam őket, mielőtt eltakarhattak volna. Gondosan odafigyeltem rá, hogy az újságok továbbra is rólam írjanak, és ha egy műsor sikeres lett, akkor ne azokat dicsérjék, akik vezették, hanem az egész formátumot, és azt, aki felel érte, tehát engem.

Több műsort is sikerre vittem, és mivel én lettem a nyáj vezetője, így nagyobb szabadságot kaptam arra is, hogy alakítsam a produkciót. Egyedül a friss műsorötleteket nem tudtam átverni Bobon, illetve magam dönteni arról, kiket vegyünk fel, arra várnom kellett addig, amíg bele nem ülök a székébe. Hozott anyagból dolgoztam hát, és varázsoltam.

A sikerem nem csak az újságokban jelent meg, de eljutott más társaságokhoz is, és szép summát fizettek azért a csatornának, hogy velük dolgozhassak egy-egy műsoron. Ez erősítette a látszatot, hogy a csatornák nem versengenek igazán egymással, mi mind az emberek szórakoztatásáért vagyunk, a Hatosnak pedig jó befektetésnek bizonyult a koprodukció.  Így ugyanis bekerülhettem az ellenség mezejére, és nekem jó érzékem volt ahhoz, hogy észrevegyem a finomságokat. Amit korábban a saját szakállamra nyomoztam, most hivatali úton tehettem.

Így kerültem be a Szerencsés Kerék műsor belső körébe, és figyelhettem meg testközelből Drew munkásságát.

– Egészen elképesztően nevetséges, szánalmas és egyszerűen amatőr az, hogy ez a Drew képernyőn van – mérgelődtem, miközben lerúgtam magamról a nadrágomat. – A szakma megcsúfolása!

– Ennyire azért nem rossz – térdelt le elém Evan, és kigombolta az ingemet. – Túl szigorú vagy.

– Nem vagyok szigorú – veszekedtem. – Minden szakmában van egy mérce. Itt az, hogy kameraképes legyél. Ő nem az. Ő egy vesztes. Egy… – akadtam el Drew kolléga szidásában, mert Evan már a boxeremnél járt. – Mit szeretnél? – simítottam végig az arcán.

– Segítek ellazulni.

Jól is esett a lazítás, mert totálisan leszívta az erőmet az, hogy a nevemet kellett adnom egy ekkora pancser műsorához, mint ez a Drew. Ha pedig már lazítás…

Belemarkoltam Evan hajába, és kissé jobban az ágyékomra nyomtam a fejét.

Igen… Megvan a terv. Csak egy csavart kell meglazítanom, és senki nem fog gyilkosságra gyanakodni.

Az, hogy a kerék állt, és lábas kamerákat szerelték fel úgy, hogy közvetítse a forgást, nagy hiba volt. Persze, értettem az okát annak, ahogy felépítették a stúdiót, de pontosan ezzel az elhelyezéssel növelték a baleset kockázatát. Ha a kerék feküdt volna, és egy csavar meglazul, maximum kitörik a tengelyéből, de nem történik semmi emberre is veszélyes eset. Ha viszont így sérül meg egy alkatrész, a forgó kerék elszabadul, és bárkit képes agyonnyomni.

Oh, hogy imádnám, ha Drewt lapítaná ki! – rántottam hátra Evan fejét, hogy lássam a szemét. Nem tudom, mit láthatott meg az arcomon, talán a kéjvágy egy állatias megnyilvánulását, de elkerekedett a szeme. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, amikor felsegítem a földről, és muszáj voltam nagyon kedvesen és gyengéden, az ő igényeit is figyelembe véve kielégíteni a vágyait, nehogy kombinálni kezdjen. Sok időt töltöttünk együtt, és én egyre kevésbé tudtam már leplezni az igaz valómat. Evan viszont nem az a társ volt, akivel együtt lehet bűnözni.

Milyen felemelő lenne egy másik gyilkossal együtt dolgozni – fantáziáltam. Én adnám a kést a kezébe, aztán ő az enyémbe, és végül egymást falva szexelnénk a vértócsában.

Szép képek, de Evan nem alkalmas erre. Evan arra jó, hogy nekem dolgozzon és kipanaszkodhassam magam neki, ha nem úgy mennek a dolgaim, ahogy szeretném. A szexben képesek voltunk megtalálni az egyensúlyt, de itt is azt éreztem, hogy már szorul a póráz a nyakamon, és valójában nagyon szeretném elengedni magam, és úgy hozzá nyúlni, ahogy az nekem okoz mély gyönyörűséget.

– Teljesen megértem, hogy miért rajonganak úgy érted a gyakornokok – vallotta be fáradt, fátyolos hangon. A fejét a mellkasomon pihentette, én a cigarettámat szívtam.

– Mert csodás vagyok?

– Igen, de néha kissé ijesztő is – vallotta be, talán a korábbi arckifejezésemre utalva. – Néha olyan nyers erő árad belőled, hogy az már zavarba ejtő. Kissé civilizálatlan. Állatias. Nyers és tomboló.

– És mi abban az ijesztő? – tudakoltam, és az állkapcsát cirógattam.

– Hogy nem tudod kiszámítani.

Rámarkoltam a torkára, de csak gyengéden, mégis azonnal elakadt a lélegzete. Szép, vékony nyaka volt, bizonyára nem lett volna nehéz elszorítani a légcsövét, de nem szándékoztam megölni. Csak feszegettem kissé a határokat.

– Szerintem izgató.

– A másik oldalt lenni nem olyan izgató… – nyökögte.

Megpróbáltam elképzelni, milyen lenne, ha találkoznék valakivel, aki le tudna uralni engem. Egyáltalán nem vonzottak a maszkulin testű urak, ha valakinek erős, férfias kisugárzása volt, azt inkább akartam földbe döngölni, mint a matracba. Minden szeretőm, Daniel és Evan is vékony testalkatú, mondhatni karcsú, de szép és lágyarcú fiúk voltak. Talán ezek voltak az eseteim a hímek közül. Az meg, hogy egy ilyen külsejű alak diktáljon nekem az ágyban…! Nem, nem az én asztalom ez.

Mégis, ha magam elé képzeltem ezt az álombeli gyilkostársat, abban talán még benne lettem volna, hogy cicázzon velem. Danielben is vonzott az, hogy heves és éhezik az erotikára, tehát tetszett az, ha valaki határozott és tudja, mit akar, csak egy bizonyos határt már nem engedtem, hogy átlépjen.

– Tudod, hogy nekem csak akkor jó, ha neked is – engedtem el Evan torkát, és lassan végighúztam a tenyeremet a mellkasán.

– Tudom. Hálás is vagyok érte – bújt jobban hozzám. – Ezért működünk olyan jól.

Azért működtünk olyan jól, mert Evan tudta, hol a helye. Máskülönben vele is végeznem kellett volna. Már túl sok mindent tudott rólam, és az erős igazságérzete valószínűleg nem vette volna jó néven, ha kiderül, hogy sorozatgyilkos vagyok, és még élvezem is.

Lehet, hogy ez okozta azt a belső feszültséget, ami általában a szex közben tudott csak kibugyogni belőlem. Évek óta nem öltem meg senkit. Alig vártam tehát, hogy az a nyamvadt kerék kilapítsa Drewt.

A gyilkosságok reggelje is éppen olyan reggel csak, mint bármelyik másik, felkeltem otthon, Natalie kitöltötte nekem a kávét, megvajaztam egy pirítóst, és elolvastam az aznapi újságot. Háborúk, versengés, botrányok, új filmek bemutatói, blablabla…Hírek a médiából! Igen, az én szegmensem, ahol dicsőítenek, éltetnek és…

A Wittman-űr! – szólt a cikk címe. „Vincent Wittman távozása óta a Hatos Csatorna nem talál magára a late night show formátumában. Az új műsorvezetők tisztesen végzik a munkájukat, de nem ragyognak úgy, mint elődjük. A legszomorúbb pedig az, hogy a többi csatorna sem tudta kihasználni a lehetőséget. Nem ismerjük még Wittman utódját, aki letaszíthatná a trónról. Azt viszont tudhatjuk, a televíziós zseni milyen programokon dolgozik, azok ugyanis mind, egytől egyig sikersztorik. Vajon a Szerencse Kereke is szerencsét hoz a számára? A madarak azt csiripelték, jelenleg ott segédkezik.”

A cikkel másnapon semmilyen problémám nem lett volna, hiszen arról szólt, mekkora zseni vagyok. Azt viszont nem akartam, hogy összekössék a nevemet a kvízműsorral az emberek, pont az előtt, hogy balesetben elföldelném Drewt.

Semmi gond, Vincent! Gondolkozz! Az előnyödre fordíthatod ezt is – bíztattam magam, megtöröltem a számat, és a gyűrött szalvétát a tányéromra dobtam.

– Elmentem dolgozni – szóltam oda Natalie-nak, aki gépiesen pakolta össze utánam az evőeszközöket és tányérokat. Már régóta nem bajlódtunk azzal, hogy csókkal köszönjünk el egymástól.

A forgatáson nem esett nehezemre odamenni a csavarhoz, és meglazítani kissé, nem sokkal az után, hogy a protokoll szerint ellenőrizték a biztonságot. Innen jött csak az igazán izgalmas rész, várni, hogy mikor szabadul el a monstrum.

Erre a felvételre nem engedtünk be közönséget, nem akartam folyton a hátam mögé tekingetni, és belekalkulálni a tervembe ennyi ismeretlen tényezőt, de senki nem szólt érte. Máskor is előfordult már, hogy élő közönség nélkül forgattunk, a nézők is hozzászoktak már, hogy olykor-olykor van egy ilyen rész. Ezt később mindig úgy nyilatkoztam le, hogy nem sikerült kellően heterogén közönséget összeválogatnunk, mert a csatornának fontos a reprezentáció és az esélyegyenlőség, így inkább ne legyen közönség, minthogy valakit megbántsunk. Baromság.

Láttam, ahogy a szerkezet nyög a forgó súly alatt, ahogy egyre kevésbé stabil az illesztés ott, ahol meglazítottam a csavart. Éreztem az izgalmat, gyöngyözött a homlokom az izzadtságtól, kipirult az arcom, és alig bírtam leplezni az ördögi mosolyomat.

Mindjárt. Mindjárt.

Drew nem sejtett semmit. Senki sem sejtett semmit, mert mindenki arra figyelt, amit a lencse vesz. Mindenki a műsorvezetőt nézte, talán még az az iskolázatlan latin díszletember is, aki forgatta a kereket. Tökéletes alany lesz arra, hogy az egész balesetet ráhúzzam, ha a szakfelügyelőknek nem elegendő a véletlen és szomorú baleset fedősztori.

Rodrigo vagy Juan vagy mit tudom én, hogy hogyan hívják általában ezeket a kukoricaevő barnákat, ugyanolyan széles mosollyal pörgette meg a kereket, mint korábban, amikor a szerkezet szétesett, és a pokoli monstrum elszabadult.

Izgatott, felajzott testtel és széles vigyorral löktem félre az operatőrt.

– Kövesd az eseményeket, te barom – címeztem neki a sértést sziszegve, és egyenes adásban mutattam, ahogy vér fröccsen és emberek sikoltoznak.

Ez aztán az igazi tévés élmény! – ujjongtam magamban, és majdnem hangosan is kimondtam. Az operatőr halálra vált arccal figyelte, ahogy extázisban forgatom a súlyos kamerát, és ahelyett, hogy sikítoznék és menekülnék, inkább, mintha most élnék igazán. 

Az Evan-ös esethez hasonló, csak sokkal erősebb megrökönyödést láttam rajta, amikor lekapcsolt a vörös fény a kamera tetején, és én felé fordultam, hogy felsegítsem a földről, ahová esett, amikor félrelöktem. Szerencsétlen, annyira halálra vált, hogy meg sem mozdult onnan, pedig az a kerék több percen keresztül pattogott és forgott a stúdióban. Drewból már nem maradt mást, csak valami véres, törött, pépes tócsa.

Nem szabadott, hogy a beszámolók arról szóljanak, hogy mindenki megvadult Wittman úron kívül, úgyhogy kissé zavartan, a hajamat túrva léptem el a korábbi pozíciómból, majd végignéztem még egyszer a stúdión, és kiabálni kezdtem. Annyira jól játszottam a szerepet, hogy a végére már egészen beleszédültem, de legalább kijött a bennem tomboló adrenalinból egy kevés.

Úgy siettem Evanhez, mint egy űzött vad, a kezemen még ott vöröslött a halottak vére, és nem akartam mást, mint kiélni minden egyes cseppjét a mámornak. Hasonló érzést éreztem akkor, amikor végeztem anno James-szel. Igen, ez kellett, hogy saját kezűleg gyilkoljak. Ez okozott igazi élvezetet. A balesetek se voltak rosszak, főleg, ha láthattam, ahogy bekövetkeznek, de az érzet, hogy sikamlós a kezem a vértől…

Evannak ideje sem volt üdvözölni, magamhoz rántottam, és erősen és alaposan csókoltam. Ellágyult a karjaim között és hagyta, hogy a hálóba tereljem, de ott aztán, ahogy kissé ellépett tőlem, észrevette a vért a kezemen.

– Te jó isten, mi történt?! – ragadta meg a zakóm ujját, és vizsgálgatni kezdett, hogy nincs-e rajtam sérülés.

– A felvételen… A felvételen meghalt… – remegtem, majd a nyakába fúrtam az arcomat, és zokogni kezdtem.

Tombolt bennem a szexuális indulat, de ha letámadtam volna Evant, valószínűleg megölöm az ágyban, vagy ha nem is, biztosan lebukok előtte. Ki akarna szexelni egy ilyen szörnyű baleset után? Várnom kellett, de a feszültségtől meg kellett szabadulnom, mert féltem, hogy szétfeszíti a bőrömet, így kontrollálatlanul zokogtam.

Evan mindent megtett, hogy megnyugtasson, de végül be kellett nyugtatóznia. Nem volt olyan jó, mint amit a mentősök adnak, de Evan megélhette, hogy segített nekem. Másnap aztán megtudta a hírekből, hogy mi történt a felvételen, és majdnem olyan odaadó lett, mint Natalie, amikor a cápatámadásból „lábadoztam”.

– Szörnyű, hogy éppen ott voltál – simogatta a hajamat. – Nem elég az a borzasztó baleset három éve! Szegény Jack… – szorult össze a torka. Tényleg nagyon szerette azt a professzort.

– Jól leszek. Tudod, milyen erős vagyok – bontakoztam ki a karjaiból. Nem szerettem túlzottan ezt a hajsimogatást.

– Mégis, szeretném, ha elmennél orvoshoz. Nagy traumák ezek, még egy olyan erős embernek is, mint, amilyen te vagy.

Beleegyeztem, hogy felkeresek egy pszichológust, de a megbeszélt alkalmakon nem jelentem meg, helyette azt kutattam, mit kutatnak a rendőrök. Aggódtam amiatt az operatőr miatt, hogy hátha megemlíti, milyen önkívületben látott, és rám irányítja a figyelmet. Legjobb lett volna megölni, de nem kockáztathattam. Ha hirtelen meghal az egyik tanú, az csak bonyolítja a helyzetet.

Rengeteget fizettem, hogy rendőrségi információkhoz jussak, és legalább nem tűnt fel senkinek, hogy költöm a pénzt, úgyis azt hitték, dilidokira megy el. A vizsgálóbiztosok szerencsétlen balesetnek könyvelték el az esetet, én pedig újra nyugodtan aludhattam.

A balesetet sikerült tökéletesen a javamra formálnia a médiának.

„A szörnyű balesetet követően sem szakadt félbe a Szerencsés Kerék. Rod Rightwood vezetésével teljesen új köntösben tért vissza kvízműsor. Rod elmondta, hogy Vincent Wittman személyesen kereste fel, hogy vállalja el a pozíciót, és győzte meg, hogy azzal, ha folytatják Drew örökségét, valójában neki állítanak emléket. Szebb emléket, mint azt, amit sajnos mind egyenes adásban láthattunk. Az új Szerencsés Kerék nagy sikert aratott, az először vonakodó és traumatizált nézők is visszatértek, és a kedves, humoros, de intellektuálissá váló műsor mindenki szívét és lelkét meg tudta gyógyítani.”

Célegyenesbe kerültem. Már csak egyetlen élőlényt kellett elpusztítanom, hogy az egész óceán az enyém legyen. Az öreg cápának befellegzett. Elérkezett az új király ideje.

 

***

 

Alastor:

Tapasztalatból mondom, hogy a gyilkosság egyik alapvető szabálya az, hogy ne maradjon szemtanú, se olyan személy, aki egy aprócskát is kételkedne benned. Persze nem mindenki olyan profi, mint én. Vincent például egy balek.

Az érzet pedig, amikor elvágod valaki torkát, vagy kivájod a szemét a koponyájából, esetleg a lábához kötözöl egy láncot, hogy elvontasd a lovaskocsival…sokkal inkább szórakoztató, mintsem kéjelgő. Ebből is látszik, hogy Vincent milyen perverz egy torzszülött.

Az elszabadult halálkerék szerencsére sokakat a másvilágra küldött, így ma egy gyönyörűséges, harmóniában szóló sikolykoncertet élvezhetnek kedves hallgatóim.

Zárszóként pedig felolvasnám Vox egyik SMS-ét, amit Charlie Morningstarnak küldött, nekem címezve, mivel én nem hordok ilyen ostoba kütyüt magamnál.

„Alastor, kinyalhatod a kaviáros seggemet. Bepereltelek hírnévrontásért, el fogják hallgattatni az idejétmúlt műsorodat, én pedig élvezettel fogom nézni, ahogy közmunkát végzel nekem. Hidd el, rengeteg feladatot kitaláltam már a számodra. Ne feledd, hogy én is tudok rólad egyet s mást, úgyhogy nagyon vigyázz magadra! Ha nem veszel vissza, jó szolgálatát fogom venni a szádnak, amikor…”

És itt már gyenge idegzetűeknek nem ajánlott tartalom következik, ami ismételten nedvedzik a szexuális frusztrációtól, úgyhogy inkább eltartom magamtól, mielőtt még összemocskol.

Jövőhéten találkozunk, addig is kellemes rémálmokat!

Voxnak pedig üzenném, alig várom, hogy ott álljunk a bírák előtt! Legalább elmesélhetem, hogyan tudtam meg ezeket a szaftos információkat rólad.