Vicces történetek a Rádió Démontól - 5. rész: Loser Show 4: Ropogósra sült háziasszony

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Milyen zavaróak is tudnak lenni az emlékek! Még mindig fáj, hogy a VoxTek igazgatójának legutóbbi felbukkanásával mélyen aláásta a színvonalunkat, de nem kell aggódni, ezúttal nem fog sikerülni neki. Megerősítettem a védelmet, ide többet nem piszkít az a kontár!

A mai napon a figyelem a főzésé lesz. Édesanyám csodálatos Jambalayát tudott készíteni.

Első körben némi vajon meg kell pirítani a kolbászokat. Ha ezzel megvagyunk, a karikákat kivenni egy külön tálkába, majd a kolbász zsírjában megpirítani az összekockázott angolzellert, paprikát, hagymát, paradicsomot, fokhagymát. Kakukkfűvel, oregánóval ízesíteni, majd sűrű paradicsomlével és némi vízzel, vagy ha van, zöldséglevessel felönteni. Némi babérlevéllel megbolondítható a fűszerek szerelemeseinek. A pikantériáját az adja az ételnek, hogy a rizst nem külön vízben kell megfőzni, és már kész állapotban a paradicsomos zöldséghez adni, hanem a rizs a korábban elkészített ragúban fő meg. Semmiképpen ne maradjon el belőle a garnélarák és a ropogós újhagyma. Az étel tetejét a pirított kolbászokkal díszítjük. Lime vagy citromkarikákkal fogyasztás előtt meglocsolhatjuk a rákokat.

Oh, gyerekkorom emlékei! Szinte érzem az ízét! Kannibáloknak ismerek egy teljesen húsos változatot is…

Most pedig tekintsünk be a kicsinyesség legmélyebb bugyrába, amikor egy hatalommal bíró férfi egy kreatív, lelkes és tehetséges, egyben pedig védtelen nőre emel kezet! Az ilyeneket szoktam én cafatokra tépni.

 

1963

Vox:

 

A figyelmem tehát a ranglistákra, kritikákra, kérdőívekre és egyéb véleményformáló orgánumokra fókuszált, hogy tudjam, kik veszélyeztetik a trónomat. Szerettem a kimutatásokat, főleg a grafikonokat, sokszor magam készítettem ilyeneket, hogy szemléletesen kirajzolódjon, hogyan mozognak a trandek.

Nem jött volna rosszul egy személyi asszisztens, titkár vagy menedzser, de mivel a múltkoriak megloptak, ez utóbbiakat inkább hanyagoltam. Maradtam tehát a saját legjobb segítőm, és így rengeteget túlóráztam. Ez sajnos kezdett meglátszódni az arcomon is, megjelentek a sötét karikák, gyorsabban őszültem és egyre jobban meglátszott a korom, így még többet költöttem szépészeti kezelésekre, termékekre és eszközökre.

– Több kencéd van, mint nekem – jegyezte meg a feleségem az egyik reggel, amikor a bőrápolási rutinomat végeztem.

– Mindig kamerakésznek kell lennem – válaszoltam, és megtöröltem az arcomat. – Tudod, híresség vagyok.

Ő ekkora már kezdett kiszorulni a képernyőről – hála nekem –, és csak akkor ragyoghatott, ha szükségem volt rá, mint kiegészítőre. Bántotta is ez nagyon, de folyton azzal kábítottam, hogy ahhoz, hogy jól tudjam végezni a munkámat, biztos otthonra van szükségem, amit ő tud megteremteni. Kevesebb bajt okozott, ha nem hagyta el a házat, számomra mindenképpen kényelmesebb egy háziasszonyt terelgetni, mint egy örökmozgó, független, határozott bombanőt. Ha nem mozgott társaságban, kevesebbet pletykált, kevesebb hírt hallott, és, ami a legfontosabb, nekem is nagyobb mozgásterem maradt.

– Az emberek azt fogják hinni, hogy olyan vagy.

Az arcvizem üvege éles hangot adott, ahogy durván a mosdókagylónak koppant. Villámló tekintettel fordultam Natalie felé, ha szemmel ölni lehetne, már nem élt volna.

– Ne beszélj hülyeségeket! – förmedtem rá. – Az igényes férfi vonzó és mindenben tökéletes. Ettől még nem leszek buzi!

Eszembe jutott Daniel. Mennyi parfümje, bőrápoló flakonja, és főleg hajszere volt. Borotválkozó eszközökkel állt csak hadilábon, a kisfiús karakterének hála alig kellett ezzel törődnie. Emlékszem, hogy a vörös hajának fénylő hullámosságát az egyik szexepiljének tartotta, így mindent elkövetett, hogy akkor is tökéletesen fessen, ha nem vette a kamera. Hányszor markoltam bele, hányszor húztam annál fogva hátrébb a fejét, amikor növelni akartam az élvezetét…

Megdobbant az ágyékom, így gyorsan elfordítottam a tekintetemet a feleségemről, és erősen szuggeráltam a tükörképemet. Kissé kivörösödtem, de ezt be lehetett tudni a hirtelen jött haragnak is.

Danny már nem él. Én öltem meg. Bezúztam a koponyáját egy kézi reflektorral. Kivertem a fogait, összetörtem az egész arcát…

Csodás érzés volt a végső ütéseket rámérni. A végső győzelem, a teljes leuralás…

Beletúrtam a hajamba, majd a csap alá tartottam a csuklómat. Tombolt a testem, az ágyékom lüktetett, és nem vágytam kíváncsi szemlélőre.

– Hagyj készülni! – morrantam oda Natalie-nak, majd becsaptam a fehérre festett ajtót.

Össze akartam szedni magam, erős agykontrollal lenyugtatni a lélegzetemet, irányítani a testem, folytatni a megszokott rutint, mintha észre se venném, hogy egyre keményedek odalent.

Borzasztóan sokat dolgoztam, és ez rengeteg feszültséggel járt, ami távozni akart a testemből. Kénytelen voltam engedni neki. Megtöröltem a kezemet, rákentem némi testápolót, hogy jobban csússzon, és a nadrágomba vezettem. Nem akartam túl sok időt eltölteni ezzel, csak szükséges, biológiai szükségletnek fogtam fel, de ha nem fantáziáltam, csak a saját helyzetemen rontottam.

Danny…

Régen voltam már férfival, egyszerűen nem volt időm még a szeretőkre se, ráadásul állandóan tartottam attól, hogy lebukok. Ha rajtakaptak volna egy nővel, abból még ki tudtam volna magyarázni magam, de a buziság bélyegét semmi sem moshatta volna le rólam. Bár már nem dolgoztam híradósként, azért nyomon követtem a híreket. Lehet, hogy nem voltam teljesen naprakész, de ami érdekelt, vagy amit fontosnak tartottam, arra odafigyeltem. Illinois állam megszüntette a szodómia büntethetőségét. Ez már haladás!

Miután letisztítottam a kezemet, és visszatértem az arcápoláshoz, azon gondolkodtam, vajon milyen lehetne egy olyan világ, ahol azzal szexelek, akit éppen megkívánok. Ahol nincsenek szabályok, vagyis, pontosabban, ahol én írom a szabályokat. Biztosan csodás lenne. Egy hatalmas toronyban élnék, az irodám ott lenne pár emelettel arrébb, nem is… Talán a hálómból nyílna, hogy bármikor dolgozhassak, ha akarok, vagy bármikor szexelhessek, ha dolgozok.

Wittman igazgató úr. Milyen jól is hangzik. De messze jártam még ettől, ehhez sokkal nagyobb befolyás és magántőke kellett. Bob, a cégünk vezetője dörzsölt gazfickó volt, aki rengeteg kapcsolattal és pókhálószerű cégekkel rendelkezett. Még nem jött el annak az ideje, hogy átvegyem a helyét.

Még ott tartottam, hogy meg kell erősíteni a pozíciómat. Nem is, konzerválni. Ha ugyanis évekig képes vagyok vezetni a toplistákat, Bobnak komolyan kell vennie, hogy társuljon velem. Kezdetnek a társulás is jó, mielőtt kirugdalom a székéből.

A Late Night Show vezetésében az a jó, hogy csak este kell dolgozni, szinte egy egész napot tölthettem azzal, hogy csevegek, helyezkedek, felmérek, elemzek és terveket szövögetek. Több célpontot is kirajzoltak a grafikonok, el kellett döntenem, kik azok, akik a leginkább törölendők.

A statisztikában az a szép, hogy mindig azt mutatja, amit akarsz, hogy mutasson. Csak meg kell változtatni egy-egy elemet a koordinátában, és máris máshogy görbül az az egyenes. Nem mindegy, hogy nemi eloszlásban figyeljük a nézettséget, ahogy nem mindegy az se, hogy azt nézzük-e, hogy a kijelölt korcsoportban hogyan teljesít valaki. Rengeteg tényező egy egyenletben, ami számomra az életben maradást jelenti.

Eltűnni ugyanis a tévé süllyesztőjében talán még rosszabb is, mint a halál. Natalie egyre fogyott, egyre szürkébbé és unalmasabbá vált, ahogy visszaszorítottam a háziasszony szerepébe, én sosem járhattam így. Nem fejezhettek le, nem vághatták le a szárnyaimat, nem húzhatták ki a lábam alól a talajt. Nekem mindig magasan kellett ragyognom. Örökké.

Az áldozataim mind férfiak voltak. Főleg azért, mert a helyükbe akartam lépni. Másrészt nem tartottam valami fair küzdelemnek kitekerni egy nő nyakát. Egy nő egyébként sem lehet ellenfél a számomra. Nem véletlenül hívják őket a gyengébb nemnek. Gyengék, gyámoltalanok, törékenyek.

Danny…

Daniel törékenynek és gyengének tűnt, de a halálakor kiderült, hogy milyen szívós is valójában. Az a reflektor úgy találta el, hogy már abba az ütésbe bele kellett volna halnia, de ő életben maradt. Még rám nézett azokkal a hitetlenül elkerekedő világoskék szemeivel. Még elborzadt, csalódott, és rettegett, amikor meglátta, hogy nem segíteni jövök. Hogy én leszek az, aki elveszi az életét.

A rohadt életbe! – csaptam ököllel a mosdókagylóba, amikor újra megdobbant az ágyékom. Nem, ezt már nem engedhetem meg magamnak! – határoztam el, és úgy viharoztam ki a zakómért, hogy majdnem mindent, amit az utamba került, levertem.

Gyorsan hajtottam, és csikorgó fékekkel parkoltam le a stúdió előtt. Találomra választottam célpontot. Az utóbbi időben népszerűek lettek a kvízműsorok, a dokumentumfilmek és a főzőműsorok is. Julia Red semmiben sem különbözött azoktól a nőktől, akik már korábban is főztek, ezt a teremtést mégis úgy írták le az újságok, mintha forradalmasította volna az amerikai konyhát. A tévés szereplése előtt megjelentek már szakácskönyvei, amik szép számban, de nem kimagaslóan fogytak. A műsorának nem kellett volna akkorát szólnia, amekkorát szólt a nők körében, de mégis megtörtént a csoda. Julia ünnepelt sztár lett, pedig még külsőre sem rendelkezett semmilyen kimagasló adottsággal. Sőt, szeplők borították az arcát. Egy szeplős nő a tévében! Hallatlan!

Figyeltem a nőt a kamerák takarásában, és nem értettem, miért olyan nagy szám. Ezekre a forgatásokra, mint riporter jutottam be. A csatorna persze nem örült volna, ha az éjszakai szórakoztatóműsor házigazdája tévés riporternek áll, az mégis csak lealacsonyodás, viszont azt meghagyták nekem, hogy írjak pár cikket az újságba a konkurenciáról. Úgy palástoltam ezt, mint szakmai érdeklődés. A többiek azzal cukkoltak, hogy ez a híradós időszakomból ragadt rám. Aha, persze! Híradósnak születtem… Sosem vágtam el az elődöm torkát, hogy bekerüljek…

Julia totálisan ártatlannak tűnt, de nem olyan izgató módon, mint Daniel, hanem lelombozóan szürkén. Lehet, hogyha megpróbálom elcsábítani, és az érzésein keresztül manipulálni, akkor belém zúg, de egyszerűen nem volt ingerenciám hozzá. Szerintem még akkor sem tudott volna egy szikrányi szexuális vonzalmat kicsikarni belőlem, ha meztelenül áll a lencsék előtt. Pedig a formátum elég szexi lenne. Egy kívánatos nő, pucéran, figyelő szemek kereszttüzében, konyhakéssel a kezében ügyködik a konyhában… Fűtött egy forgatás lett volna, az biztos. Férfinadrág nem maradt volna szárazon.

– Red kisasszony – szólítottam le. – Vincent Wittman vagyok a Hatos Csatornától – mutatkoztam be egy elbűvölő mosoly kíséretében. – Lenyűgöz a munkássága. Ha esetleg meginna velem valamit…Szívesen meghallgatnám az élettörténetét.

Halálra untam magam, miközben a kávémat kavargattam. Juliából meg csak úgy ömlöttek a szavak, lelkesen mesélt, mutogatott, anekdotázott a leánykoráról, én meg néha firkantgattam valamit a jegyzetfüzetembe, de különösebben nem érdekelt az egész. Julia fakó rézbarna haja jókislányosan volt hátra csatolva, a szeméről nehezen lehetett eldönteni, hogy inkább kék vagy inkább zöld, annyira világos volt. Mintha minden színt többször kimostak volna rajta, és ember szeme már csak a kifakult, elhasznált árnyalatokat láthatná.

Danny mennyivel vibrálóbb színeket tudott magáénak…

Ha jobban megnéztem, Julia haja mintha kissé vörös lett volna.

Biztosan csak a fények.

Hosszú ujjain a körmök frissen voltak manikűrözve, vékony ajkain a rúzs megkopott, de nem maszatolódott el.

– Red kisasszony – szakítottam félbe. – Térjünk át a karrierre! Kegyed szerint mi a siker titka?

Red… Nem hittem el. Engem üldöznek ezek a vörösek.

– Az, hogy én lehetnék a szomszéd lány is – magyarázta. – Az ételeim egyszerűek, az adagok családra szabottak, a receptek egyszerre ismerősek és mégis van bennük valami új, friss íz.

Mint egy ministráns fiú és egy szomszédfiú keveredése. Valahogy így jellemeztem anno Danielt.

Nem értettem, miért jutott eszembe annyiszor. Hiszen már hosszú hónapok óta halott volt, és engem nem kísértett a bűntudat, amiért végeztem vele. Nem közelgett évforduló, nem találtam meg semmilyen cuccát nálam, a közös lakásunknak még csak a közelébe se mentem, tehát egyszerűen nem vezetett semmi arra, hogy ennyiszer rá gondoljak.

Lehet, el kellene mennem pszichoanalízisre, az megnyugtatna – vetült fel az ötlet, de nem akartam játszani a tűzzel. Kinek kell egy agytúrkász? A végén még kihoz valami olyat a vizsgálat, amit nem akarnék viszont látni az újságokban.

Danielt mégis ki kellett söpörnöm valahogy az életemből, így a kellemetlen és pocsolyaszerű beszélgetés után Juliával rutinból lehoztam az esti showműsort, majd elmentem vadászni. Felvettem a legjobb öltönyömet, magamra fújtam a legcsábítóbb parfümömet, és minden csinos nőt meghívtam egy italra a kedvenc szórakozóhelyeimen. Kalandozni akartam, az utolsó bent maradt feszültséget is kimosni magamból, hátha attól kitisztul a fejem is.

A nők mégsem hoztam kellő kielégülést, így férfi áldozatokat kerestem. Felszedtem férfias és nőies egyedeket is, de még csak igazi aktusig sem jutottam el velük. Már egészen kétségbeestem, amikor egyik este belépett a szórakozóhelyre egy vöröshajú, kedvesarcú, fiatal fiú.

Lemásolom Danielt! – határoztam el, és nagy magabiztossággal vetettem rá magam a friss húsra.

Kellemes és némileg kielégítő elégedettséggel szálltam ki az ágyából, vettem fel a zakómat, és dobtam pár bankjegyet az éjjeliszekrényére. Útközben kiderült, hogy pénzért árulja magát, de nem érdekelt túlzottan. Nem mondom, hogy nem vetettem meg érte, de nekem se kellett többre. Betöltötte a szerepet, amit be kellett, és ennyi nekem elég volt.

Juliáról már egészen el is feledkeztem, amikor az újságban szembejött velem a hír, hogy új szakácskönyvet ad ki, és a dedikálására pár óra alatt elfogytak a jegyek. Már ez is aggasztóan hatott rám, de amikor kimentem személyesen, és megláttam, hogy a nők szinte tépik egymás haját azért, hogy találkozhassanak vele, tudtam, hogy nagy bajba kerültem.

Julia megpendített valami olyan belső húrt az asszonyokban, ami akár agresszióvá is fejlődhetett, és ez veszélyes volt. Nem maga a tény, hanem az, mi lesz akkor, ha Julia felnő, leveti magáról a jókislány burkot, és ráérez az ízére annak, hogy tömegeket irányíthat a szavaival.

Nem szabadott megvárnom, hogy kifejlődjön a lárvából a pillangó.

Ahogy korábban, az ő halálát is balesetnek álcáztam. Senki sem gyanakodhatott rám, hiszen én csak egyszer beszéltem vele, ahogy más újságíró is. Még csak a gyanúsítottak listájára se kerülhettem fel.

Nem volt nehéz dolgom, elvágtam a gázvezetéket, és amikor Julia tudatlanul meggyújtotta a gyufát, rárobbant az egész stúdió. Akkora ramazurit keltettem ezzel, hogy majdnem az egész hely leégett, de így legalább elporladt minden nyom is, ami gyanúba keverhetett volna.

Mondhatjuk azt, hogy Julia rosszkor volt rossz helyen, de én megismertem a veszélyt. Azt is, ami még nem következett be. Ebben a szakmában vagy te ettél, vagy téged ettek, és Julia egy fogatlan piranja volt, amikor még élt. A cápának viszont nagyobbak a fogai, sajnos rossz lapot osztottak neki.

Nem mondanám, hogy jól laktam, de azért melengette a szívemet, amikor olvastam az újságban, és láttam a tévében, hogy a konkurens csatorna mekkora károkat szenvedett el a tűztől. Juliát persze sokan gyászolták, de nem voltak képesek feltámasztani a követői sem. Előrukkoltak még pár hasonmás főzőcsillaggal, de egyikben sem volt meg az a természetes báj, ami abban a törékeny, ártatlan nőben lobogott gyenge lángon.

 

***

 

Alastor:

Igazán lehangoló történet. Szegény Miss Red, sosem tudhattuk meg, mivé válhattál volna. Kedves Vincentünk kissé hosszúra nyújtotta szexuális életének perverz kicsapongásainak bemutatását, amire őszintén senki sem volt kíváncsi, de azt már biztosra vehetjük, hogy akkora loser, hogy csak pénzért tud magának szeretőt szerezni.

Ígérem, kedves hallgatóim, hogy következő adásunkban izgalmasabb vizekre evezünk. Bár Vincent már ekkor is cápának képzelte magát, jövőhéten egy igazi cápa vendégeskedik a történetünkben. Zárásként, hallgassák meg Julia sikolyát, miközben darabokra szakadt a teste!

Én egy kedves kis kannibál versikével búcsúzom a megkapó zenei betét előtt.

 

Halacska-malacska,

Mit főztél Jankácska?

Kevertem galuskát,

Sütöttem papuskát.

Ide raktam, oda raktam,

Utoljára jól bekaptam.

Hammmm

Torzót szúrtam,

Jól meg sóztam,

Meg is paprikáztam,

Ábel-e, éhbele, fuss.

Vicces történetek a Rádió Démontól - 4. rész: Loser Show 3: Megcsomózott egyezség

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Üdvözletem, kedves hallgatók! El sem tudjátok képzelni, milyen tortúra nekem elégetni azt a rengeteg levelet, amit kapok a VokTek fejesétől. Már azt fontolgatom, egy helyre gyűjtöm inkább az összeset, megnyitok egy dimenziókaput, és a Semmibe küldöm az összes nyavalyás lapot. Bosszantó…

Mint tudjátok, jómagam már életemben is rádiószemélyiség voltam, ezáltal jól ismerem a producerek és szerződések világát. Nagyon körültekintően kell átfutni a sorokat, mert a legapróbb nyelvi leleményességgel örökre eladhatod a lelkedet ezeknek a hálátlan gazembereknek. Akárcsak itt a Pokolban. Érdemes tehát nyitott füllel, szemmel és aggyal járni – bár ez utóbbiban jó magam is tudok segíteni, ha valakit érdekel egy kellemes kis koponyalékelés…

Mai adásunkban tekintsük át, hogyan kezelte a jogi procedúrákat emberi életében a már jól ismert Vincentünk.

 

***

 

1962

 

Vox:

 

Csodás ragyogásom új árnyékokat szült, amikre oda kellett figyelnem, mielőtt még leszűkítik a mozgásteremet.

Okulva Danny fiú esetéből, szükségem volt rá, hogy a megítélésem makulátlan legyen, tehát szereznem kellett egy állandó társat, aki biztosítja, hogy azt higgyék rólam, amit szeretnék. Anno James is rengeteget köszönhetett a feleségének, akit a megfelelő pillanatban maga elé tartott, mint egy gondosan kifényesített pajzsot.

Nőt kellett találnom. Olyan nőt, aki hűséges, elég okos ahhoz, hogy ne próbáljon meg ártani nekem és kameraképes is. Nehéz dió, mert ez a három egyszerre csak igazán ritkán szokott megvalósulni.

Natalie Jonhson szintén televíziós személyiség volt, az egyike azon kevés női műsorvezetőnek, akire késő esti beszélgetőműsort bíztak. A szakma ugyanis főleg férfiorentált volt, a nők nem értettek úgy a politikához, mint a férfiak, a humoruk sem volt elég szarkasztikus és kifinomult, így vendégként, szép biodíszletként vagy társműsorvezetőként alkalmazták őket. Mint annak idegén Maryt. A nők egyszerűen nem voltak eladhatóak és elég intelligensek ahhoz, hogy improvizáljanak. A késő esti talkshowhoz pedig ez kellett. Reagálni a közönség hangulatára, ugratni, megnevettetni, elborzasztani és megdöbbenteni a bent ülőket. Persze léteztek súgókártyák, tapsoltatós emberek, tehát a közönséget próbálta a stáb kordában tartani, de a gyeplő mégis csak a műsorvezető kezében volt.

És én imádtam irányítani. Vezetni a figyelmüket, kihasználni az erősségüket, a félelmeiket, a vágyaikat és a gyengeségeiket. Igazán jó esteket adtam, és az emberek nem csak azért tolongtak a jegypénztárakban, mert trendinek számított beülni egy ilyenre, hanem azért, mert át akarták érezni a bizsergését. A részévé akartak válni a varázslatnak, mint azok az ostobák a cirkuszban, akik hagyják, hogy a bűvészek színes sálakat húzzanak ki a nadrágjukból.

A nőket tehát nem tartották sokra a szakmában. Mégis akadt pár kivétel, akik képesek voltak férfi segítség nélkül nagyobb műsorokat elvezetni. Nem, nem a délutáni női beszélgetős műsorokról beszélek, ahol a háziasszonyok kibeszélték a takarítási praktikákat, a legújabb recepteket és azt, hogyan regulázzák meg a katolikus iskolába tuszkolt fiúkat, hanem az igazi, szaftos, benga showműsorokról.

Natalie Jonhson talpraesett nő volt, kellemes humorral, sötétbarna, kissé vöröses árnyalatú hajjal, barna szemekkel és csodás, karcsú alakkal. Nagyon jól mutatott rajta a ruha, de a nőiesre szabott férfi zakó is, azt hiszem, kosztümnek nevezik.

Egy sajtóeseményen találkoztam vele, vagy talán díjátadó lehetett, nem emlékszem már biztosan, sok whiskyt ittam és rengeteget csevegtem olyan emberekkel, akiket ki nem állhattam, így kissé zavart volt már a fejem, amikor mellém állt az erkélyen a dohányzószünetben. Ő jött oda hozzám, ő kezdeményezte a beszélgetést, és ő volt az is, aki felvetette, hogy menjünk fel hozzá zenét hallgatni.

Egyszerű viszonynak indult, aztán rájöttem, hogy Natalie a tökéletes választás a számomra, legfőképpen azért, mert pont annyira a karrierje a legfontos a számára, mint nekem. Így nem mérgelődött, ha a randevúk helyett dolgoztam, engem sem érdekelt, éppen hol forgat, de még az sem, hogy kivel. Azt viszont nem tűrtem, hogy hűtlenkedjen, mert az ártott a megítélésemnek. Nem akartam, hogy a hátam mögött rólam pletykáljanak a szakmában, mint felszarvazott balfácán. Ha Natalie-t megkörnyékezte valaki, azt gyorsan eltakarítottam az útból, ez pedig nagyon hamar nagyon magányossá tette őt. Főleg, hogy a házasságunkat követően minden döntési jogot én birtokoltam, mondhatni, én lettem a menedzsere, és nem engedtem, hogy túl nagyra nőjön. A mi kis akváriumunkban csak egyetlen cápa lehetett, én.

Nem szerettem Natalie-t soha, egyszerűen csak használtam őt. Rámásztam, hogy úgy éreztem, a testemnek felszabadulás kellett, de egyre kevésbé élveztem az egyszerű együttléteket. Talán Danny fiú tehetett róla, de minél újítóbb, minél jobban megkomponált lett a szexuális együttlét, annál jobban kielégített. Szerettem különböző bútorokhoz odakötözni, és a legmodernebb eszközökkel stimulálni az erogén zónáit.

A szexjátékokat a hatvanas években még a felnőtt boltok hátsó részén, elrejtve lehetett megtalálni, esetleg külön katalógusból megrendelni. Rengeteg olyan háztartási gépnek elkeresztelt masszírozó szerkezet létezett, amit az ágyban is nyugodtan fel lehetett használni. A nők számára gyártottak külön műpéniszeket is, de engem igazán a bőrbilincsek, ostorok és pórázok nyűgöztek le. Emlékeztek, hogy említettem, mennyire kitanultam a csomózást? Hát, nem csak Danny megölésekor jött jól, hanem a házas életemben is Natalie-val.

Jó sok mindent kipróbáltam vele, ő pedig engedelmes feleségként hagyta, hogy kísérletezzek. Azt nem tudom, ő valójában mennyire élvezte ezeket az együttléteket, de különösebben nem is érdekelt. Csak a saját kielégülésem foglalkoztatott.

Aztán már Natalie is unalmassá vált. Elkezdtem viszonyokat folytatni fiatal nőkkel, rajongókkal és munkatársakkal, akiket, ha el akart volna járni a szájuk, ellehetetlenítettem, megaláztam és totálisan tönkretettem.

Férfiakkal kefélni sokkal szórakoztatóbb volt. Ott a másik félt igazán kötötte a titok bilincse, és ez megfűszerezte az együttléteket. Rengeteg szeretőt tartottam, és a férfiak jobban viselték a durva, határozott stílusomat, sőt, még fel is ajzotta őket.

Visszatérve viszont Natalie-ra, meg arra, hogy én lettem a menedzsere, sokkal jobban ráláttam a jogi procedúrákra, mint korábban. Csavaros és gyors észjárásomnak hála hamar beletanultam, hogyan ne tévedjek el a jogi útvesztőben, és éppen ezért jöttem rá, hogy a saját menedzsereim meglopnak.

Adtam nekik egy esélyt, hogy bevallják tettüket, és közösen dolgozzunk tovább, hiszen a ravasz elmék falkában erősebbek, mint egyedül. Ők viszont lódítottak. Mismásoltak, ferdítettek, próbálták tisztára mosni magukat, és ezzel feldühítettek.

Nem pereltem be őket. Nem kürtöltem szét, hogy aljas csalók, mert pontosan nem tudhattam, mit tudnak rólam. Állandóan bent voltak a stúdióban, akár megszerezhették a Danny fiú halálát feltáró dokumentumokat is, amiben bár én úgy szerepelek, mint segítségért kiáltó munkatárs, a kígyók megismerik egymást.

Más módját választottam annak, hogy leszámoljak velük.

Fenyegető üzeneteket kezdtem küldeni a lakáscímükre, hogy nyomást gyakoroljak rájuk. A haláluk előtt látni akartam, ahogy eluralkodik rajzuk a pánik. Látni akartam, hogyan hibáznak, hogyan csavarják magukra a vizes lepedőt, amibe majd belefulladhatnak.

A tervem szépen működött, a két jómadár egyre kialvatlanabb lett, egyre több cigarettát szívott, a vöröshajú még fel is szedett magára némi túlsúlyt a stresszevés következtében. A gondot azt okozta csupán, hogy elkezdtek csicseregni arról, hogy valaki fenyegeti őket. Ez nem jött jól nekem. Nem akartam, hogy keressék őket az eltünés után. Nem akartam, hogy bárkinek megfogalmazódjon a fejében, hogy talán nem csupán csak ki lettek rúgva, hanem elrabolták vagy ne adj isten, megölték őket.

– Még is miért hívott ide minket Vincent? – kérdezte Tom a társát.

– Biztos megint valami zseniális ötlete támadt. Tudod, hogy azt hiszi, ő a tévémogul – nevetett fel George.

Ördögien mosolyogtam a sötétben, megfeszítve a kezemben a mikrofon zsinórját, majd a vörös megbízottam nyaka köré hurkoltam. Ráléptem a hátára, és úgy húztam magam felé két kézzel a zsinórt, mire George hörögve és fuldokolva csapkodott a földön.

Tom, aki kicsivel idősebb volt nálam, halálra vált arccal figyelte a jelenetet. Először azt hittem, nem is lesz gondom vele, a sokktól a földbe gyökerezett a lába, de aztán erőt vett rajta a pánik, és menekülni kezdett. Mint egy cowboy, úgy dobtam utána a kábelből eszkábált lasszót, és odahúztam a liluló fejű George mellé.  

Nem volt könnyű egyszerre két testet felhúzni a tartógerendára, de minden erőmet bevetettem. Elégedett mosollyal néztem, ahogy az élettelen testük himbálózik a felfüggesztett csillagok között.

Ez az eset is csak azt bizonyította, hogy nem kell a véletlenre bíznod magad, ha vannak terveid. Igen ám, csak arra nem számítottam, hogy a takarító észreveszi a dulakodást, és segítségért rohan. Már nem rejthettem el a holttesteket, otthagytam őket a stúdióban lógva, és a vészkijáraton át a lehető legmesszebb autóztam a helyszíntől.

A torkomban dobogott a szívem, a tenyeremen látszott a kábel hagyta nyom, és újra kellett festenem a tervemet, nehogy belebukjak egy nyomorult felmosófickó megjelenésébe. Kénytelen voltam felhasználni a tényt, hogy a két idióta beszélt másoknak a fenyegető üzenetekről, és erre felfűzni a narratívámat.

Valamit viszont tennem kellett a kezemmel is. Mégis hogyan magyaráznám meg másnap a nyomokat? Álljak elő azzal, hogy szeretem a kötözős szexet a feleségemmel? Nem tartana sokáig a rendőrségnek összerakni, hogy mégis ki fűzte össze úgy a kábeleket, hogy azok a súlynál fogva még szorosabbá váljanak, és a nagy kapálózásban Tomék végül önmagukat fojtsák meg.

Rizikós vállalkozás, de végül bevedeltem pár üveg whiskyt, majd fogtam a hőn szeretett autómat, és elengedtem a kormányt az egyik kanyarban.

Ripityára törtem a kocsimat, de hála az égnek a csontjaimat nem, viszont eléggé megsérült a kezem ahhoz, hogy be kelljen kötözni. A kórházban aztán hisztérikusan előadhattam, hogy Tom és George zaklatója engem is célba vett, meg tudtam mutatni a látogató nyomozóknak a – korábban általam készített – leveleket, és feltártam nekik a balesetem éjszakáját.

Pontosan így szólt a mesém: Miután aznap kissé összevesztem Natalie-val – ami igaz is, mert tényleg kifakadt azon, hogy lemondtam egy szereplését, amiben az akkori egyik leghíresebb és legjóképűbb férfival interjúzhatott volna –, majd elhajtottam, hogy italba fojtsam a bánatomat. Nem akartam emberek között mutatkozni, így leparkoltam egy elhagyatott utcában, és felbontottam az első üveget. Ekkor éreztem meg, hogy valaki figyeli az autómat. Kiszálltam, hogy körülnézzek, és mire visszaértem, egy üzenetet tűztek a szélvédőmre, benne mindenféle ígérettel, mit tesz velem a zaklató, ha nem térek végre jó útra. Megijedve a fenyegetésektől kinyitottam a kesztyűtartót, ahonnét az anyósülésre borult egy újabb halom fenyegetés, én pedig úgy hajtottam el a helyszíntől, mintha az ördög kergetne. Nem bírva a nyomást, megittam az összes alkoholt, majd onnan tartottam haza, hogy az otthonom biztonságából felhívjam a rendőrséget, és segítséget kérjek, amikor a szörnyű baleset történt. Beláttam, hogy nem szabadott volna alkoholos befolyásoltság alatt vezetnem, de meg voltam rémülve. Nem is, halálra voltam rémülve, és ilyen állapotban nagyon kevesen vannak azok, akik felelős döntéseket tudnak hozni.

A mesedélután után végül kaptam egy kisebb bírságot az ittas vezetésért, de csak egy igazán aprót, ugyanis nem sokkal a csekk átadását követően a két rendőrnyomozó ismertette a szörnyű tragédiát, a balesetemet megelőzően a zaklató megölte a menedzsereimet. Valószínűleg velem is ezt akarta tenni, és isteni gondviselésnek köszönhetem, hogy akkor, ott az utcában, amikor kiszálltam az autóból, hogy körülnézzek, nem fojtott meg engem is.

A tettest persze sosem találták meg, de én idegösszeroppanást mímeltem. Sírva, öklömmel az asztalt verve üvöltöttem a kreatív igazgatóval, hogy a színpadomat elátkozták, és én soha, de soha többet nem állok fel rá. Ott halt meg szegény, ártatlan Daniel balesetben, és ott végeztek a két derék menedzseremmel is.

A csatorna persze igazi hős csinált belőlem, az újságok úgy írtak rólam, mint a szerencse fiától, aki megmenekült egy szörnyű, lidérces rémálomtól. A szünetet követő első pár adásnál könnyes szemmel, reszkető tagokkal, kipirult arccal és befáslizott kezekkel tudattam a nézőimmel, hogy bár félek, megviseltek a történtek, de ott állok, mint a lehorgonyzott hajó, és minden erőmmel próbálom visszaadni nekik a reményt. Próbálok a jelenlétemmel és a műsorommal fényt hozni az életükbe. Elűzni a felhőket, bebizonyítani, hogy kitartással és elhivatottsággal a legnagyobb árnyékokat is meg lehet szüntetni.

Kajálta a nép. A kezem hamar rendbe jött, nem maradt nyoma annak, hogy karambolóztam, a csatorna maga vett nekem egy új autót, és bármikor előhúzhattam a tarsolyból a rejtélyes zaklató ügyét, ha arra volt szükségem, hogy az emberek együtt érezzenek velem. Hiszen sosem kapták el a menedzsereim gyilkosát, tehát a veszély állandóan ott loholt a sarkamban.

Több konkurenciát viszont már nem tehettem el láb alól a csatornánál, mert kilógott volna a lóláb, így taktikát váltottam, és azokat kezdtem figyelni, akik más társaságnál tevékenykednek. A közvéleménykutatások és nézettségi adatok úgy rajzoltak célkeresztet a következő áldozataim homlokára, hogy a kisujjamat se kellett megmozdítanom érte.

A gépezet elindult, én ültem a kormánynál, és kíméletlenül áthajtottam mindenkin, aki az utamba került.

 

***

 

Alastor:

 

Nem mondom, hogy sosem fordult meg a fejemben, hogy eltegyem láb alól a producereket, akiknek dolgoznom kellett, de Vincent már emberként is lenyűgöző tanúbizonyságot tett arról, hogy önmagán kívül semmi sem fontos a számára. Vajon mit szólnak ehhez a V-k? Nem félnek, hogy egy nap majd ők is koloncok lesznek csak a médianagyúr számára, és kilógatja őket a V-torony erkélyéről?

……… …………..  ………….

 

Mi ez? Mi történik?

 

…….. ……… ……….. ………. ………

 

– Megvan, főnök! Rákapcsolódtam!

– Kit köszönthetek az éterben?

– Húzz arrébb, te szerencsétlen! *dörömbölő zajok, mintha valaki leesett volna egy székről* – Alastor, te senkiházi kurafi! Meddig akarod még az én életemet közvetíteni? Ennyire a megszállottam vagy? Adás alatt erre vered ki magadnak?

– A te életedet? Azt hittem, hogy Vox és az általam galád módon kifigurázott, elferdített és megmásított szereplőnek nincs köze egymáshoz. Akkor most mégis van?

– Van! Vagyis… nem. Nincs. Természetesen nincs. Hall engem mindenki? Ugye hall? A Rádió Démon hazudik! Hazudik!

– Arról is hazudtam, hogy ezeket te mesélted nekem, miközben…

– Kussolj, te anyabaszó rohadék! Le foglak járatni! Lejáratlak! Megfogom a hülye, piszkavas szarvaidat, a karmaimmal szétfeszítem a pofádat, és addig húzom azt az idegesítő mosolyt a füledig, amíg bele nem reped a…! Megfoglak és…. aztán….nem marad más….szenvedni….nekem…baszd meg!

 

….. …… …. ….

 

Hoppá! Azt hiszem, megszakadt a vonal, de kedves hallgatóim, ezt talán nem is sajnálják. Innen már csak közhelyes, közönséges, mindennemű kreativitást mellőző trágárságok szóltak volna, amik nem valóak ilyen kifinomult, stílusos műsorhoz, mint az enyém. Bizonyára sokatokat felzaklatta az iménti kis csitt-chat.

Lelketek megnyugtatására közvetítem is a korábban említett Tom és George fuldoklásának hangjait.

Ne feledjétek, legyetek résen, nehogy egy nap titeket is megfojtsanak a szerződésetek kötöttségei!

Szép álmokat jövőhétig!

Vicces történetek a Rádió Démontól - 3. rész: Loser Show 2: Késő Esti Hullócsillag

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

 

Újabb hét, újabb gyötrelem, de elérkezett a Loser Show 2. része, ahol továbbra is Vincent Wittmané lesz a főszerep. Ha pedig Vincent, akkor a VoxTek igazgatója – aki Vincent, ha valakinek nem esett volna le – is lelkes hallgatóm lett az előző részt követően, ugyanis összesen 82 üzenetet hagyott a szerkesztőség postaládájában, közöttük olyan jókívánságokkal, mint „Csapjon a szarvadba a sikolyvillám te szarházi szarvas!”. Értékelem a szókezdő belső rímeket, Vincent. Szegény, öreg flótásnak kimondottan szúrta a szemét, hogy nem rendelkezem e-mail fiókkal, se telefonos elérhetőséggel, mert mindenáron online szerette volna elküldeni a mocskolódását. Áh, micsoda öröm, ha belegondolok, mennyit szenvedtek a munkatársai a kreatívokkal, amiket sosem fogok látni… Mint egy édes kis cukorka a belső zsebből…

Érkezett viszont egy hivatalos levél is, amit, mivel én valóban a teljes igazságot közvetítem, kötelességemnek érezem felolvasni.

 

Nyilatkozat a VoxTektől

 

Az előző héten sugározott Vicces történetek a Rádió Démontól c. rádióadásban elhangzottakkal kapcsolatban cégünk álláspontja a következő: minden koholt vádat elutasítunk. Cégünk elhatárolódik az idejétmúlt, kamu médiaformátumban elhangzott hírnévrontó, legjárató és láthatóan manipulált élettörténettől. Cégünk igazgatója, Vox, akit emberként valóban Vincent Wittmannek hívtak, nem megfeleltethető a Rádió Démon által galád módon kifigurázott, elferdített és megmásított szereplőnek. A Rádió Démon adásából csak úgy bugyog a fekete gyűlölet, talán a hallgatóinak szőnyegéből azóta is az a bűz árad, amelyet az irigység, rosszindulat és feltűnési viszketegség szült ki magából. Felszólítjuk a Rádió Démont, hogy haladéktalanul osszon meg csatornáján keresztül helyreigazítást, kérjen elnézést és sugározza az általunk mellékelt, a színtiszta igazságot tartalmazó hanganyagot! Amennyiben eleget tesz ennek, eltekintünk a jogi felelősségre vonástól.

Bízza ránk jogi ügyeit!

A VoxTek jogi csapata

 

A VoxTek tehát helyreigazítást kér tőlem, hogy elkerüljem a megjelenést a Pokol bírája, Sátán előtt. Íme a helyreigazítás: Legutóbbi adásomban nem jól idéztem Vincent apjának utolsó mondatát, az ugyanis az így szólt: „Te vagy a legnagyobb kudarc, akit valaha láttam”. Nem jól emlékeztem, bevallom. Rég történt már, hogy azon a bizonyos átmúlatott éjszakán, whiskytől szédelegve Vincent elmesélte nekem az élettörténetét. A küldött hangfájt meghallgattam, bár okozott némi nehézséget, hogy a pendrive-ot, amin érkezett átalakítsam bakelit lemezzé, de hála leleményességemnek, végül sikerült. Hallgatóimat azonban nem untatnám a végeláthatatlan magyarázkodással egy olyan szónoktól, aki a kamerát úgy ezti, hogy „Khemöráh”.

Haladjunk inkább tovább, és tekintsünk be Vincent életének azon szegletébe, amikor úgy érezte, ő lesz az éjszakai égbolt legragyogóbb csillaga, az új formátum, a Late Night Show sztárja, és ennek elérésért hajlandó volt újra bemocskolni a kezét.

 

***

1960-as évek eleje

 

Vox:

 

Nem a mi csatornánk találta fel a Late Night Show formátumot, de mi tökéletesítettük. A produkció sztárja pedig egy vöröshajú, karcsú fiatalember volt, Daniel Lawrence Kalk.

Danny fiú fekete lakkcipőben, türkízzöld frakkban és vörös csokornyakkendőben lépett fel. Az öltözete harmonizált a külsejével, répavörös hajával és ragyogóan világoskék szemével. Az arca nem volt kimondottan sármos, inkább kisfiúsan bájos. Haját hullámosra sütötték, így egyszerre keltette egy ártatlan ministránsfiú hatását a kedves szomszédfiú pikantériájával, és a nők rajongtak érte.

Nem értettem, hogyan kerülhetett egy ilyen arc képernyőre. Ráadásul éjszakai beszélgetőműsort tartani. Az egész stúdió úgy volt kialakítva, mintha Danny fiú nappalijában lennénk, az ablakon a város felhőkarcolói rajzolódtak ki, és a műsorvezetőt összesen 16 reflektor világította meg. A türkíz frakkja valamilyen különleges, flitteres anyagból készült, mert úgy ragyogott, amikor rásütött a fény, mintha ezer csillagot hordana magán.

Néztem a közönséget, a delejes női arcokat, a nevetéstől és izgalomtól kipirult urakat, a táblákat, amelyeken Danny neve szerepelt szívecskék társaságában. A helyjegyekért szép kis összeget kértek el a fejesek, és a várakozó tömeg csak úgy hömpölygött a stúdióhoz vezető kisutcában. Mindenki akart egy falatot Dannyből.

Hiába lettem én a hírbemondók gyöngye, a stúdió sztárja mégis az Esthajnalcsillagként tündöklő talkshow műsorvezetője lett.

Meg kellett szabadulnom tőle.

Ezúttal viszont messzebbről kellett indítanom a tervemet. Kétszer nem működhet ugyanaz ugyanúgy. Korábban is csak azért kapta meg az időjárásjelentő a hírbemondói széket, mert személyes kapcsolat fűzött Jameshez. Muszáj volt valahogy felkerülnöm a térképre, hogy miután Dannyt is beteszem a konténerbe, ismét én jussak eszébe a főnökeimnek.

Először is, felbéreltem menedzsereket, mondván, szeretném szélesíteni a látókörömet, és több szerepben is kipróbálni magam, hogy a szerzett tapasztalatokat kamatoztathassam a bemondói karrieremben. A stúdió engedte, hogy nyelvleckéket vegyek, színészetet tanuljak, felolvasásokon vegyek részt és improvizációs előadásokat tartsak gyakorlás címszóval. Már majdnem tíz éve voltam bemondó, ennyi kikacsintgatást megengedhettem magamnak.

Danny fiatal volt, és túlontúl kedves, ezért mindenki imádta a szerkesztőségben. Udvariasan bánt a hölgyekkel, jól elcsevegett sportól és politikáról az urakkal, szinte úgy tűnt, nincs is gyengepontja. Egészen addig, amíg az egyik műsor záróünnepségén le nem ültem mellé whiskyt szürcsölgetve.

– Daniel, őszintén be kell vallanom, hogy a fiatalkori önmagamra emlékeztetsz – sóhajtottam fel teátrálisan, mintha a régmúltat idézném fel a bár cigarettafüstjében.

– Ugyan, Wittman úr, hiszen még mindig fiatal – bókolt a fiatal kiscsikó, és rám villantotta fényes, tévés mosolyát.

– A tapasztalat persze fontos, de a jövő a fiataloké. Ifjonti lendület, lehengerlő stílus… Egyszer én is ilyen voltam. Lassan pedig már el is feledkeznek rólam… – sajnáltattam magam kissé.

– Ugyan! Ön egy legenda! Csak jót hallottam Wittman úrról. Ráadásul a neve egybeforrott az igazság-vezérelte hírközléssel, az egész ország tudja, hogy Wittman úr erkölcsös tévés személyiség.

Nem mondom, hogy nem hízelgett nekem ez a sok dicséret, de a tervem nem arról szólt, hogy leszopatom az egómat ezzel a kis bájgúnárral. Azt akartam, hogy úgy tekintsen rám, mint egy mentorra, akivel megoszhatja a nehézségeit, és ezeket a kikotyogott hiányosságokat majd később ellene fordíthatom.

– A nők bolondulnak érted, én már lerágott csont vagyok…

– Nem, mintha számítana…

Éreztem, hogy elkaptam valamit. A ponty fennakadt a horgon, már csak óvatosan ki kellett húznom a vízből.

– Csak nem foglalt már a szíved? Ha szabad megkérdeznem… – puhatolóztam óvatosan a magánélete után.

– Mondhatjuk így is.

Mondhatjuk így is? Most akkor így vagy nem így? Ne szórakozz velem, te kis szarházi! – horkantam fel magamban, de kontrolláltam a dühömet.

– A világ sokat változott. Manapság már nem tiltott a szerelem a sztároknak sem – bátorítottam, hátha jobban megnyílik.

– Változott a világ, ez igaz. De nem eleget – konstatálta, és kiitta a poharát.

Követtem szomorú, ábrándos tekintetét, hátha kiszúrom, kit figyel olyan plátóian. Egyenest a bár falát bámulta.

Vonzódik a…falhoz? Érdekes… Mondjuk, manapság már mindenféle devianciák léteznek…

Felsejlett bennem egy ötlet.

– Mondd csak, kedves Daniel…mi a kedvenc színed?

– A kedvenc színem? – rökönyödött meg a kérdés abszurditásán. – A kék. Miért?

– Az enyém a lila. A halovány lila. Mint annak a növénynek a színe… Hogy is hívják? – köröztem a poharam peremen, ahogy tanakodást színleletem. – Áh, megvan! Levendula. Levendulalila.

Nem voltam biztos benne, hogy érteni fogja az utalást. Fiatal fiú volt, az ötvenes években talán még nem érdekelte őt a politika, de bíztam benne, hogy talán az ő köreiben is ismert még ez a történet. McCarthy regnálásakor ugyanis nem csak Vörösriadalom, de Levendulariadalom is uralkodott a közbeszédben és a közgondolkodásban. Nem csak a vörös kommunistáktól tartottak, de a homoszexuálisoktól is. Aki ugyanis kommunista ügynökként lebukott, arról nagyon hamar kiderült, hogy deviáns is. A politikusok úgy magyarázták ezt, mint egyfajta egységkovácsoló belső erőt, ahogy anno a spártai harcosok gyakorta lettek egymás szeretői, hogy a harcban minden erejüket bevetve mentsék egymást, úgy a szenátor szerint a kommunista szimpatizánsok is egymás faszát szopják, mielőtt tüntetni mennek. Hogy ebben mennyi volt az igazság, az persze senkit nem érdekelt, de jól hangzott, és sakkba lehetett vele tartani azokat az elit urakat, akikről a belső kör tudta, hogy jobban szeretik a hátsó kijáratot, mint a főkaput.

A levendula szín már korábbi korokra visszamenően élt, mint a homoszexuális férfiakra tett udvarias utalás. A levendula ugyanis gyakorta alkotta szépészeti szerek, például parfümök alapját, és azok a férfiak, akik ilyen elhivatottan ápolták a külsejüket, mondhatni cicomáztak, mint a nők, azok csak melegek lehettek.

Alaposan végignéztem Dannyn, külsőleg változatlanul azt gondoltam róla, hogy nagyon ártatlan kisugárzása van, én biztosan nem tudtam volna ennyiből megállapítani, hogy meleg-e.

– Valóban? – kezdett fészkelődni a székben. – Az valóban szép szín. Bár én a kék mellett a zöldet is szeretem – vallotta be, és kissé közelebb húzódott. – Jól látom, hogy heterokrómiád van?

Egy pillanatra megint a díszlet takarásában éreztem magam, amikor gyakornokként bírálták az arcomat a szemem miatt, de még időben észbe kaptam, és kontrolláltam az érzéseimet.

– Igen, elég kínos… – igazgattam meg zavartan a szemüvegemet. – Nem tévébe való szépségjegy…

– Miket beszélsz? – fogta meg gyengéden a kézfejemet, és elhúzta a kezemet az arcomtól. – Gyönyörű egyediség.

– Már tegeződünk is, Daniel? – kérdeztem gyengéd mosolygással.

Danny hátrébb hőkölt, mintha villám csapott volna belé, és ügyetlenségében kiverte a poharat a kezemből. A whiskym maradéka a nadrágomra folyt, barna foltot hagyva a világos anyagon.

– Te jó isten! Annyira sajnálom Mr. Wittman – ragadott szalvétát, és dörzsölni kezdte combomat.

– Talán nem itt kellene ezt – ragadtam meg az alkarját, és jelentőségteljesen ránéztem.

Daniel értette az utalást, elvette a kezét a nadrágomtól, és lesütött szemmel, de izgatottan rágcsálta az ajkát.

– Kérek még két ital – szóltam oda a csaposnak. – Mire kijön ez a folt, legyen felszolgálva! – parancsoltam, és magam után húztam Danielt a férfi mosdó felé.

A kabin sokkal szűkebbnek tűnt, mint számítottam rá. Izzadt a tenyerem, és nem voltam teljesen biztos benne, hogy a hirtelen jött ötletem nem fogja-e a saját vesztemet is okozni, de addig kellett ütni a vasat, amíg meleg. Amíg tűzforró.

– Nos… – cirógattam végig Daniel karját. – Fogsz tenni valamit a kis balesettel, amit okoztál?

Sosem csináltam még hasonlót férfival. Eszembe se jutott, hogy kipróbáljam. Nem volt szükségem rá, hogy megszédítsem magam körül a férfiakat, azok vagy maguktól bálványoztak vagy túl jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy számítsanak. Ha pedig valaki népszerűsége a közelembe férkőzött, azt hamar kipöcköltem a játékból, nem kellett elcsábítani vagy megvezetni.

Daniel viszont fiatal volt, manipulálható, és láthatóan felajzotta a veszély. Idősebb voltam nála, befolyásosabb és tapasztaltabb, ez bizonyára izgalomba hozta, és remegő kezekkel húzta le a nadrágomat.

Próbáltam nem nagy ügyet csinálni abból, hogy viszonyt kezdtem egy férfival, és amíg ő a boxerommal fontoskodott, előhalásztam a cigarettatartómból egy szálat, és az ajkam közé szorítottam. A gyufa sercegve kapott lángra, majd pár pillanatot követően felparázslott a dohány, és mélyet szívtam a kesernyés füstből, akár csak Danny fiú odalent.

Elég nagy elülső fogai voltak, nem volt mindig kellemes, ahogy szopott, így az egyik kezemmel lenyúltam a hajához, és megpróbáltam kedvem szerint fordítani a fejét. Érdekes felfedezés volt, hogy, amikor előrébb toltam a csípőmet, és a farkam mélyebben a szájába csúszott, nem csinált akkora lármát belőle, mint Mary anno.

Lehet, hogy a férfiak jobban szopnak? – játszottam el a gondolattal, és újabb mély slukkot szívtam a cigarettámból. Reméltem, hogy mire leég, Danny is végez, mert nem volt kedvem túl sokáig távol maradni. Nem kelthettünk feltünést.

Így indult a titkos viszonyom a csatorna üdvöskéjével, aki társaságban nagyon ügyesen játszotta az elbűvölő, kedves fiút, ha viszont kettesben maradtunk, minden ördög kibújt belőle, és azt akarta, válogatott perverzségeket műveljek vele.

Jó sok mindent tanultam akkoriban a szexualitásról és a különböző édes kínzásokról, például mesterien megtanultam bánni a kábelekkel és kötelekkel, amiknek a későbbiekben még jó hasznát vettem, de ez egy másik történet. Maradjunk Dannynél, és annál, hogy azzal, hogy tudtam, és megtapasztaltam, hogy meleg, valójában nem tudtam kezdeni semmit.

Mert ha világgá kürtöltem volna, hogy férfiakkal kefél, azzal magamat is bemártottam volna, ráadásul már 1961-et írtunk, és a világ valóban kezdett megváltozni. Szeptemberben lement a televízióban az első dokumentumfilm a homoszexuálisokról, és koránt sem arról szólt, hogy betörnek a házadba, elvágják a torkodat, amíg alszol, és sátánista rituálékat fognak végezni a gyerekeiddel. Novemberre San Franciscoban sikerült elindulnia egy meleg politikusnak a választáson. Persze a változást nem vette be olyan könnyen a világ gyomra, szintén novemberben egy csapat lövöldözésbe kezdett egy melegbárban, ahol többen életüket vesztették a buzik közül. Semmit nem értem volna egy olyan hírrel, hogy Daniel Lawrence Kalk meleg.

Mást kellett kitalálnom, főleg azért, mert Danny fiú egyre nagyobb nyűg lett a számomra. Néha rájött a hiszti, többször majdnem lebuktatott minket a hirtelen felbukkanásával és kangörcsével, de azt legalább sikerült elhinteni a csatornánál, hogy jóban vagyunk.

– Mostanság egyre bonyolultabbak a szövegek, amiket meg kell tanulnom – panaszkodott az egyik hajnali órában, miután kikelt az ágyamból. – És ha nem állok a színpadon, nem tudok gyakorolni! – túrta össze egyébként is összetúrt haját. – Tényleg nem tudsz bevinni kocsival a stúdióba?

– Ittam. Nem vezethetek – tártam szét a karomat, mintha tehetetlen lennék. Ezerszer száguldoztam már az utakon részegen, de ezt neki nem kellett tudnia.

– Én is ittam… – incselkedett. – Igaz, nem alkoholt.

Szélesen elmosolyodtam, mintha tényleg értékelném a béna szexviccét, majd az oldalamra fordultam.

– Mindig kifáradok, ha átjössz – mormoltam álmoskásan. – Menj, gyakorolj! Valakinek pénzt is kell keresnie.

Alig vártam, hogy lelépjen. Amint eltűnt a taxi fénye az utcából, kipattantam az ágyból, felkaptam a ruháimat és azonnal autóba ültem. Tudtam, melyik a rövidebbik út, a taxisok meg mindig átvágják az olyan hiszékeny idiótákat, mint Danny, és átfurikáztatják őket a leghosszabb sugárutakon, hogy a végén kaszáljanak is belőlük valamit.

Nem kellett sokat tennem, egyszerűen csak meglazítottam az egyik reflektor csavarját, majd elrejtőztem a sötétben, hogy végig nézhessem a szörnyű balesetet.

Daniel sokára érkezett meg, még arra is szánt időt, hogy főzzön magának egy kávét, majd megnyomta a fényeket irányító gombokat az irányítópanelen, és beállt a helyére. A kávét az asztalra tette, a lapot megfelelő távolságra eltartotta az arcától, és szónokolni kezdett.

Semmi mást nem kellett tennem, mint kicsomózni az egyik lámpa kötelét, és huss, DŐL A FA!. Vagyis, suhant lefelé a nehéz lámpa, Danny fiú pedig nem tudott már elugrani előle, reflexszerűen fordult a veszedelem irányába, és a felső testébe kapta az ütést.

Nem csak a gyomra, de a tüdeje is összezúzódhatott az ütésben, mert vért öklendezett fel, amikor feltápászkodott a színpadról. Nem hittem el, hogy a törékeny teste ekkora becsapódást túlélt, így kiléptem az árnyékból, és az egyik kézi lámpával vertem pépesre a fejét. Úgy törtem ripityára azokat a hegyes, zavaróan nagy fogait, mintha cserepet aprítanék, majd ráhúztam a testére a nagy reflektort, mintha azt zúzta volna így agyon.

A gyilkos fegyvert véres felével beékeltem a súlyos tárgy alá, és ordibálni kezdtem.

– Úristen! Segítség! Van itt valaki? Segítség! Szörnyű baleset történt!

Mire megérkezett a karbantartó, én totálisan sokkoltnak tűntem, eszeveszetten próbáltam a kézi reflektorbotommal legörgetni Danny fiú testéről a súlyos terhet. Még akkor is remegett a kezem az izgalomtól, amikor a mentők megérkeztek, és pokrócba csavartak. Azt hitték, az iszonyattól és a sokktól remegek, még ingyen nyugtatót is kaptam, ami kellemes kis delíriumot okozott.

Egy hétre pihenő szabadságra küldtek, de én már másnap ott toporzékoltam a bemondó asztalom mellett, kissé zaklatottan üvöltözve a szerkesztőséggel, hogy most van aztán igazán nagy szükség arra, hogy az igazság utat törjön magának, nem pihenhetek, amikor a csatorna ekkora bajban van.

Természetesen én kaptam meg Danny helyét a műsorban a következő évadban. Amikor ott álltam az alatt a sok ragyogó reflektorfény alatt, úgy éreztem, végre a helyemen vagyok. A hatalmas rajongótáborom úgy zengett a kis stúdióban, mintha egy stadionban álltam volna. Riporterek, fotósok, más tévék munkatársai várakoztak, hogy interjút készítsenek velem az első adás felvétele után. Nők sikoltoztak, férfiak kurjongattak, „Szeretünk Vincent” feliratú molinókat lobogtattak, mintha egy igazi szupersztár lennék.

– Nagy köszönet a producereimnek az esélyért – intettem ki a két dörzsölt fickó felé. – Tudom, hogy nagy cipőt kell betöltenem – persze, hogy tudtam, hiszen gyakorlatilag mintha együtt életünk volna –, de ígérem, rám bízhatják a szórakoztatásukat.

Pontosan ugyanolyan frakkot varrattattam magamnak, mint, amilyen Dannyé volt, azzal a különbséggel, hogy külön megkértem a szabót, hímezzen rá egy horgonyt is. Mert a hajó már nem mozdult többé, lehorgonyoztam, megvolt a helyem. Az ilyen showműsorvezetők mindig legendákká válnak. Teljesen mindegy, hány évig csinálom, a nevem és az arcom már beleivódott a televíziózásba, ráadásul rengeteg ötletem volt, hogyan tudom még Dannynél is jobban csinálni ezt.

Nem kellett már legénység, nem kellett már szerencseszél, megérkeztem, és nem volt más dolgom, mint ragyogni. Fényesebben, mint egy szupernova.

 

***

Alastor:

 

Egy újabb árulás, ezúttal a saját testedet is felhasználva. Igazán szép munka, Vox. Legyőztél egy fiatal kölyköt, aki fülig szerelmes volt beléd. Milyen borzasztó lehet szembesülni vele, hogy az, akiért odavagy, megvet, kinevet és mélységesen lenéz téged. Borzasztó lehet… Igaz, Vincent…?

Nagyon bízom benne, hogy semmilyen részt nem közöltem hibásan, bár külön élvezet úgy álomra hajtani ma a fejemet, hogy tudom, a VoxTek jogi csapata ma éjjel túlórázni fog.

Pár szót pedig az említett színekről. Érdekes, hogy állítása szerint Vox szereti a levendulát. Ez csak nem a pornógurunak, Valentinónak címzett burkolt szerelmi vallomás akart lenni? Ha jobban belegondolunk, a molydémon egyik csápja valóban hasonlít egy száraz levendulaágra. Nem a csíkos, a másik. Az, amelyik… Oh, majdnem elkotyogtam! Ejnye, milyen huncut lettem ma. Talán azért, mert úgy felvillanyoz a gondolat, hogy Vox az első férfi afférjának halálhörgését hallgathatja ma este.

Élvezkedjetek vele együtt, kedves hallgatók!

Valentinónak pedig üzenem, óvatosan a fényes dolgokkal, mert bármikor agyoncsaphatnak.

Szép álmokat és kellemes borzongást kívánok! Jövőhéten újra találkozunk.

Vicces történetek a Rádió Démontól - 2. rész: Loser Show 1: Nevetséges időjárás-jelentő béna villámos bottal

 

Szerzői megjegyzés: A történet spoileres lehet a 2. évad 7. részére vonatkozóan. +18-as, mindenki csak saját felelősségre olvassa el!

Alastor:

Üdv újra!

Ahogy ígértem, ma egy különleges személyt fogok bemutatni, akinek a képe mindenhol ott van, mert KÉPtelen nem szerepelni. A VoxTek vezetője, akinek béna, cápauszonyra hajazó kék frakkja van, piros csokornyakkendője (aminek az ötletét az én megjelenésem ihletett), a fejéhez mérten kis kalapja és nem tökéletesen szimmetrikus antennája (aminek egyik oldalát én ferdítettem el, amikor a szikrát is kivertem belőle). Vincent Wittman, fedjük fel a te igazi történetedet!

A Loser Show 1. adását megnyitom. Mindenkinek jó szórakozást kívánok. Készítsék be zsebkendőiket, mert sírni fognak a nevetéstől!

 

***

1950-es évek

Vox:

Mindig is többre vágytam. Magasra akartam törni, megmutatni, hogy többre vagyok képes, mint gondolják.

Apám szigorú ember volt. Igazi katona, aki megjárta a háborút, és aki a fiából is katonát akart faragni. Csakhogy a fia, én, nem akartam katona lenni. Kúszni a mocsokban, hallgatni, ahogy felettesek üvöltenek az arcodba, eltűrni, hogy kis kopaszként veled súroltatják a bakancsukat, harcba menni olyanokért, akik nem is fontosak neked… Nem az én terepem. Én csak magamért vagyok képes harcolni, senki másért.

Apámmal állandóak voltak a harcok közöttünk, mert én lázadtam minden ellen, amit ő javasolt, mire ő jól elvert a nadrágszíjával, de én már csak azért se írtam meg jól a felvételimet a kiképzőiskolába, majdnem belefulladtam a vízbe az állapotfelmérésen (pedig jól tudok úszni), és abból az iskolából is kirúgattam magam, amibe protekcióval nyomott be. Cserébe ő kitagadott, a szakadó esőben kilökött az autójából, és mielőtt még becsapta volna az ajtót, az utolsó mondatát intézte hozzám:

– Te vagy a legnagyobb kudarcom.

Többet nem beszéltünk, hazafele menet ugyanis frontálisan ütközött egy kamionnal. Az önálló életem tehát pontosan 196 percig tartott, utána visszatértem az otthonomba az egyszerre gyászoló és egyszerre megkönnyebbült anyámhoz. Ezt követően pedig én lettem a családfő, és végre járhattam az utat, amit megálmodtam magamnak.

Azokon az estéken ugyanis, amikor apám részegre vedelte magát, majd jól megverte az anyámat, hogy utána magával rángassa a hálószobába egy kis etye-petyére, én a tévét néztem, és belevesztem a sugárzott adásokba, hogy kiszakadjak a valóságomból. Szerettem volna bekerülni a világító dobozba, ott lenni azok között a vidám, szép és boldog emberek között, akik rám mosolyogtak.

Apám tiltása miatt sokkal később kezdtem el a médiatudományokat, mint szerencsés lett volna, így már nem számítottam friss húsnak, amikor bekerültem a tévéhez. Ráadásul a katonai kapcsolatok semmit nem értek a tévézés világában, így alulról kellett megmásznom a ranglétrát, először szervíroztam az italokat a forgatásokon, majd tartottam a mikrofonokat, előkészítettem a büféfelhozatalt, igazi lóti-futi fiú lettem.

De büszke lóti-futi, mert végre bemehettem a forgatási helyszínekre. Ott lógott a nyakamban a biléta, hogy gyakornok vagyok és ez felért nekem apám összes katonai kitűntetésével. Úgy hordtam, mint egy érdemkeresztet, és izgatottam igazgattam a szemüveget az orromon.

– Ugyan, Vinc! – nevetett fel jóízűen az egyik munkatársam. – A tévébe a tökéletes arcok valóak!

– Miért? Mi baj van az arcommal? – kérdeztem megrökönyödve.

Rengeteget költöttem a bőrápolásra, szerencsére a pubertáskor nem hagyott sehol hegeket, és ahhoz képest, hogy jó pár évvel idősebb voltam azoknál a tejfelesszájúaknál, akikkel együtt dolgoztam, fiatalnak és üdének tűntem.

– Nem tökéletes. A szemeid furák.

Úgy vágott belém a düh, hogy alig bírtam ülve maradni. A szüleim közötti jó viszony az idióta szemem miatt fordult át valami végeláthatatlan úr-szolga viszonnyá, amit a féltékenység, kétely és düh vezérelt. Apám barnaszemű, anyám kék, nekem pedig heterokrómiám van. Apám pedig ezt az anyám hűtlenségének cáfolhatatlan bizonyítékaként számolta el, ugyanis az egyik katonatársa zöldszemű, és a gyerek csakis ebből a tiltott afférból szerezhette a jobb, zöld szemét. Hiába magyarázták az orvosok, hogy ez egy génmutáció, nem lehetett meggyőzni. Talán ezért se szeretett soha.

– Egyediek – javítottam ki. – Marilyn Monroe talán nem lett szexikon az anyajegyével?

– Azért neked se formás lábad, se jó csöcseid nincsenek – veregette meg a vállamat. – De a szemüveged vastag, fekete kerete legalább elvonja róla a figyelmet.

Hiába minden próbálkozás, hogy letörjék a szárnyaimat, nem adtam fel, tovább dédelgettem az álmot, hogy egyszer a kameralencsék előtt fogok állni.

És így is lett.

Az időjárásjelentő a reggeli rohanásban elbotlott egy kutyasétáltató pórázában, és beleharapott a postaládájába, aminek hatására a fogainak egy része ripityára tőrt, ő pedig képtelen lett megjelenni az esti forgatáson. A váltótársa pedig éppen valami visszamaradott szigetországon nyaralt, ha akart volna, akkor se ért volna be a stúdióba.

– Wittman, el ne rontsd nekünk! – igazította meg a fekete nyakkendőmet a segédszerkesztő. – És el ne felejtsd a mottót: Bízza ránk az időjárását!

– Nem fogom – ígértem.

Végre eljött a nagy pillanatom, igaz, nem így képzeltem, hogy lófuttában a kezünkbe nyomnak egy szöveget a forgatás előtti szünetben, hogy megnézzék, ki tudja a legelviselhetőbben felolvasni. Rengeteget gyakoroltam otthon a különböző bemondók szövegeit, mivel minden súgólapot eltehettem, a forgatások után, otthon, az egyszobás kis apartmanomban hajnalig próbálgattam megtalálni a saját hangomat. Számomra felolvasni az időjárásjelentést gyerekjátéknak tűnt. Tökéletes memóriával rendelkeztem, amíg a többiek gyűröttre szorongatták a puskájukat, én fejből, széles mosollyal, helyesen artikulálva és visszafogott gesztikulációval ragyogtam.

Barna öltönyt kaptam, egy pálcát, aminek a végén egy villámjel virított sárgán, és egy halacskás kitűzőt, hogy a csatorna később majd lenyilatkozhassa, nem váltották le a nézők által hőn szeretetett bemondóikat, csupán egy friss halat dobtak a vízbe, hogy megnézzék, hogyan úszik az árral szembe.

A kis hal viszont nem sodródott el, kitartóan úszott, evezett, és a pikkelyein úgy csillogott a holdfény, mintha az egész teste gyémántból állna. Hatalmas sikert arattam, a nézőknek tetszett a fiatal (legalább is, a balesetet szenvedő kollégánál fiatalabb) arc, érezték a lelkesedést, a lendületet, és sokakat meg tudtam szólítani. Az ifjak imádtak, mert úgy érezték, őket képviselem, az idősebbek nem ódzkodtak az ifjonti hévtől, mert kellően visszafogott és udvarias maradtam,  a nagyon idősek pedig zabálták a kis pofikámat, és a különleges szemeimet. Mint az üveggolyók, amikkel gyerekként játszottunk a háború alatt – emlegették a riportereknek. Az öregek mindig valamilyen háborút vizionáltak a múltjukba, ha volt ilyen, ha nem.

Így kerültem be az áramlatba, én lettem a csatorna időjárásjelentője, minden nap 2 percet kaptam, hogy ismertessem az előrelátható időjárási viszonyokat. Ha nagy hófúvás, monszuneső, sárlavina vagy földcsuszamlás történt, szerencsém volt, kaptam még plusz 1-2 percet a Hatos Csatorna képernyőjéből.

Az időjárásjelentést mindig a hírek elé vagy közé vágták be. Éppen, hogy bemondtam a zárómottót, már ki is aludtak a fények, és a kamera hatalmas reflektorok kíséretében árfordult a szomszédos stúdióhoz, ahol az egész ország által imádott James és Mary ismertették a legforróbb híreket.

James a negyvenes évei közepén járt, de a barna bajuszától idősebbnek tűnt. Minden fiatal nő, akinek apakomplexusa volt, rajongott érte. Közöttük Maryvel, James híradóstársával, akit olykor-olykor megkettyintett a sminkesszobában. James persze a nagy nyilvánosságban hű és szerető férj, aki mindenben támogatja feleségét, és azt is megengedi neki, hogy saját karriert építsen a szomszédságában, mint kerámiafestő, mert James modern, követendő, és tökéletesen érti, mire van szüksége a népnek. James egyébként az enyémhez nagyon hasonlatos barna zakóban lépett fel mindig, különbség, hogy ő egy mélybarna mellényt is kapott alá. Így nem volt teljesen begombolkozva, viszont egy kifogástalan úriember imázsát öltötte. Mary sokszor még kamera előtt se tudta tűrtőztetni magát, úgy bámulta, hogy majdnem kicsordult a nyála a vörösre kent ajkai közül. James persze ezt is a saját megítélésének javítására fordította, néha rákacsintott Maryre, és a két híradós szórakozottan ugratta egymást, megteremtve ezzel egy új működési modellt, az emberszerű hírességeket. Korábban azok, akik a televízióban szerepeltek, mind megfoghatatlan bálványként tetszelegtek, de Mary és James akár a mi szomszédunk is lehetett volna. Hogy házaspár, barátok, munkatársak vagy önképzőkörtagok, az mindenkinek a maga kreativitására és képzelőerejére lett bízva.

– Villámfiú, egy pillanatra! – hívott oda magához James az egyik sminkes szünetben.

– Vincent – nyújtottam kezet. – Vincent Wittman – mutatkoztam be, de nem fogadta el az üdvözletemet.

– Ja… Figyelj, fiam! Lenne egy kérdésem hozzád – hajolt kissé közelebb, a bajsza megcsiklandozta a fülemet. Hogy tudják ezt a nők elviselni?, borzongtam meg.

James, akármennyire is irigykedtem a sikerére, jó szakember volt, tapasztalt, dörzsölt és jól helyezkedett, ezt tiszteltem benne. Nagy megtiszteltetés volt, hogy odahívott magához, még akkor is, ha nem tudta a nevemet, és láthatóan különösebben nem is akarta megjegyezni.

Nem baj, majd idővel emlékezni fogsz rá!

Felkészültem rá, hogy előadjam neki az ötleteimet, amikkel forradalmasíthatnánk a hírközlést a televíziózásban. Persze, az ilyen újításokat soha nem a bemondók honosították meg, de James elég nagy kutya volt ahhoz, hogy egy-egy átitalozott estén benyöghessen pár ötletet a fejeseknek.

– Van nálad óvszer? – hangzott a kérdés, amire egyáltalán nem számítottam.

– Öhm… Nincs, uram – vallottam be csalódottan.

– Persze, igaz is. Miért is kellene neked?

Elöntötte a pír az arcomat. Micsoda gorombaság! Micsoda megalázás! Micsoda… Mégis miért ne kellhetne nekem? Én vagyok a híres Hatos Csatorna időjárásjelentője, aki erejének teljében van, és aki igen is elég jól néz ki ahhoz, hogy elhordhatna egy-egy óvszert a zsebében, hátha kapóra jön a rajongók között.

Csikorgó fogakkal, megsértve figyeltem, ahogy a felvételen James rákacsint Maryre, akinek ezúttal nem hagyták szabadon a nyakát, egy fehér sálat kötöttek oda – bizonyára James mégis szerzett valakitől óvszert, és kiszívta a buta, szőke Mary kicsi, fehér nyakát, miközben beledöngölte a sminkesszékbe.

Dühömben a botom végén csillogó villámocskát tekergettem, miközben Mary bután röhögcsélt James egyik ostoba viccén. Annyit és olyan intenzíven babráltam a kis jellel, hogy a kezemben maradt. Rögtön levert a víz, hogy tönkretettem az ikonikus botomat, de aztán a fény megcsillant a bot hegyén, és ördögi terv ötlött az eszembe.

Hogyan is kerültem be a tévébe? Egy baleset által. Szerencsétlen elődöm összetörte magát. Miért is ne történhetne James-szel is egy baleset? Akkor az ő helyére is beültetnének valakit.

Igen… Igen… Láttam, ahogy ott ülök Mary mellett a pultnál. Láttam, ahogy én rendezgetem azokat a papírokat az asztalon, amikben a súgószövegek vannak, és amiket soha senki nem olvas fel élő adásban. És láttam, ahogy a buta Mary már az én farkamat szopja a sminkesszékben.

Megterveztem James bukását. Gondosan, körültekintően kellett eljárnom. Nem volt elég egy lábtörés, mert abból fel lehet épülni, és a sajnálkozást azt a patkány úgyis csak arra használná fel, hogy még híresebb legyen. Nem, teljesen tönkre kellett tennem a megítélését, mielőtt véglegesen eltűntetem.

Maryvel kezdtem. Belülről bomlasztottam az egységen, ahogy a trónjaik tették a falóval, a csodás botommal megszurkáltam kissé az óvszereket, és nem is kellett sokat várnom, tapinthatóvá vált a feszültség a két kolléga között.

– Nem érted, hogy nem jött meg a menstruációm időben? – csapott James karjára a szétzilálthajú, frusztrált és kétségbeesett Mary a reflektorlámpa takarásában.

– De hát védekezünk! – érvelt James. – Biztosan összefeküdtél valaki mással!

– Meg az anyádat, te mocskos disznó! – pofozta fel Mary, és bezárkózott az öltözőbe.

Alig tudták kirángatni onnan, később az újságok úgy hozták le a hírt, hogy szegény Mary allergiában szenved, azért voltak olyan vörösek a szemei a felvételeken. James pedig érezte, ahogy szorul a hurok a nyaka körül. A feszültség pedig kihatott a házasságára és az alkoholfogyasztására is.

Sokszor már olyan részegen jött be a forgatásra, hogy csak a leheletétől be lehetett rúgni, én pedig a legkészségesebben és legodaadóbban segítettem neki felkészülni a szövegéből. Mindenki dicsért és hálálkodott, amiért bevállaltam, hogy helyrepofozom Jamest, aki ilyenkor felért 7 ördöggel, még az alaptermészetén is túltett a pökhendiségével és lekicsinylésével.

– Méghogy egy időjárásjelentő adjon nekem tanácsokat! – horkant fel. – Tudod te, hogy ki vagyok én? Tudod? – pattant fel a székből, és a mutatóujját rázta felém.

– Egy legenda – bókoltam, és halkan elmormoltam az orrom alatt –, aki el fog bukni.

De James nem bukott el. Kijött a gödörből, kibékült a feleségével és Maryvel is – aki végül spontán elvetélt, és így nem ment tökre egyikőjük karrierje se. Hiábavaló volt minden áskálódásom és elviselt megaláztatásaim, a tervem nem sikerült.

Komolyabb módszerekhez kellett folyamodnom. Tudtam, merre jár haza James, hol van még szeretője, akihez benéz, mielőtt hazamegy az asszonykájához. Megvártam az egyik sikátorban. Remegtek a lábaim, izzadt a tenyerem és olyan hevesen vert a szívem, hogy majd’ kiugrott a mellkasomból. Rengeteg ellentétes érzés kavargott bennem. Izgalom és borzadály, félelem és elhivatottság. Győzködtem magam, hogy szükséges, amit teszek, más út nincs, hogy előrébb jussak, és ahol akarat van, ott út is lesz, hát utat kell vágnom magamnak.

Úgy ugrottam ki a sikátorból, mint egy vadállat. Meglendítettem a botomat, és elvágtam a torkát.

Sosem csináltam még hasonlót se, még egy csirkét se öltem meg soha, és nem számítottam rá, hogy spriccelni fog a nyakából a vér. Mindent beterített, a zakóm ujját, a falat, a földet, gyorsan beljebb kellett húznom a fuldoklót, nehogy valaki észrevegye. Hála az égnek, hogy rosszéletű nőhöz tartott, nem volt valami forgalmas a környék. Magamhoz rántottam James testét, és amint a fény kihunyt a szeméből, éreztem, hogy győztem. És ez a győzelmi mámor úgy felvillanyozott, mint az első szereplésem a televízióban. Sőt, talán még jobban is. Széles mosollyal az arcomon sasszéztam el vele a szeméttárolóhoz, és kidobtam, mint egy használt óvszert.

Nesze neked, te hatalmas kujon! Kúrhatod a démonokat a másvilágon!

A katarzis megéléséhez aztán várnom kellett még pár napot, mire hivatalosan is eltűntté nyilvánították Jamest, és lemehetett a hír a tévében. A szerkesztők úgy érezték, engem illet meg a megtiszteltetés, hogy James helyére üljek, hiszen a nehéz időkben olyan hűségesen és jó baráthoz mérten támogattam az alkohol elleni harcában.

Végre ott ülhettem Mary mellett, friss, barna zakóban, sötéttürkíz mellényben, besütött hajjal, ezúttal már hajós kitűzővel. Már nem vagyok kis halacska, hanem egy hajóskapitány, aki átsegíti az embereit a viharos tengeren, dacol a szilaj hullámokkal és végül révbe ér. Igen, végre révbe értem, megkaptam a figyelmet és a helyet, amire vágytam.

– Ma egy társunk elvesztését gyászoljuk – jelentettem be megrendült, együttérző arccal.

A háttérben mutatott ELTŰNT James plakátra magam kértem, hogy szerkesszenek esős viharfelhőket, mondván, úgy sújtott le a hír a szerkesztőségünkre, mint a villám. Jamesnek meg üzenet a Pokolba, hogy a Villámfiú ül a székedben, öreg és a Villámfiú fogja kúrni a csajodat, amíg te fősz a levesben, szánalmas pancser!

– De az igazság iránti elköteleződésünk erősebb, mint valaha – néztem felelősségteljesen, de lázongva a lencsébe, miközben Mary kontrolálatlanul zokogott mellettem. Annyira vállalhatatlan volt, hogy muszáj voltam lábban rásegíteni, hogy székestül kiguruljon a díszletből. – De ne feledjék, bízzánk ránk a híreiket!

Csapó!

Végső győzelem.

Úgy éreztem, enyém a világ. Elértem, amit akartam, most már a hajóm vitorláját a siker szele vezényli, és nekem csak éleznem kell a tenger sós illatát, a nap cirógatását és a jó rum édeskés kaparását a torkomban.

Mary szemfestéke elkenődött a sok sírástól, és az öklendezéstől, ahogy a farkamtól fulladozott az öltözőben.

– Mi a baj, drágám? – nyúltam az álla alá. – Kisebbre számítottál? Sajnálom, én nem az az öreg, löttyedt-pöttyedt fasz vagyok, amire már berendezkedtél. Tanulj meg alkalmazkodni vagy húzz a levesbe! – kiabáltam rá, és a hajánál fogva jobban magamra húztam a fejét.

Igen. Igen! IGEN!

Hatalmasat kacagtam, miközben Mary szájába élveztem, majd lábbal rúgtam arrébb, mintha egy túlságosan barátkozós, törtető kiskutya lenne.

Én birtokoltam az egész híradót, a gyakornokok az én parancsaimat lesték, mindenkit megkúrhattam volna, akit csak akarok. Vincent Wittman, az új góré. A lelkes, lángolólelkű hazafi, aki háborút indított az igazságtalanság ellen, aki harcol a hamis hírekkel, aki egyszerre fiatal és bölcs, jóképű és ismerős, isteni és emberarcú.

Igen. Igen! IGEN!

Megrészegülve ültem a híradós székembe, már Maryt is kirúgdaltam az állásából, nem kell két híradós, elég vagyok én is. Csak engem mutasson a kamera! Csak rólam beszéljenek! Csak engem imádjanak, szerzek én magamnak nőt szórakozásra, de a tévéképernyőt nem osztom meg senkivel!

Késő este volt már, jóval a híradó lecsengése után, így robajnak hatott a feldördülő zene, és a kinyíló ajtón olyan fény áramlott be, ami felülmúlta a mi reflektorainkat. A szomszédos stúdióban egy új formátum nyitóelőadását tartották, a késő esti showműsorét.

A hajó egy újabb földrészet talált, amit meghódíthat magának.

 

***

 

Kedves Hallgatóim! Micsoda vakvágány, nem igaz? Szerencsétlen flótás legnagyobb álma az volt, hogy hírbemondó legyen! Mint egy robot, ami elmondja, amit beleprogramoztak. Semmi egyediség! Semmi kreativitás! Semmi improvizáció! Oh, drága Vincent, micsoda baklövés! És még a hölgyekkel se tud bánni! Egek, ekkora pancsert!

 

Igazán nagyon kerestem az említett James sikolyait az archívumban, mivel azonban elvágták a torkát, így sikítani nem tudott, be kell érnünk a bájos Mary halálának utolsó dallamaival. Mary, miután Vincent Wittman kirúgta a tévéből, ismételten férfiakon keresztül akart előnyhöz jutni. Sikerült is szereznie egy tehetős úriembert, de a gyermekáldáskor kiderült, a korábbi vetélésének okán súlyos komplikációk akadtak, és sok-sok fertőzés, műtét és fájdalom után egy asszonymentő kórházban lehelte ki megkínzott lelkét. Hallgassák örömmel!

 

Szép álmokat Vincent! Mary halálhörgései csiklandozzák az áramköreidet a következő adásunkig!