Pókháló (5. évad): 20. fejezet: Kezdődjék a játék

 

Kris:

Miután Donghae visszakerült a korábbi pozíciójába, azonnal feladatot kaptam tőle, a tetovált hullák esetét kellett megoldanom. Apa azt mondta, ez bizalmas ügy, és lehet, fontosabb annál, mint amilyennek tűnik, ezért is akarta, hogy én, és a csapatom foglalkozzunk vele. Baekhyun volt az én legnagyobb tanácsosom, aki mindig jó kérdéseket tett fel, Tao jól nyomozott a helyszínen, Yixing ügyesen keresett a neten, Donghae pedig adta a tapasztalatát. Ha igazán őszinték akartunk lenni, akkor valójában nem is az én csapatom volt ez, hanem Donghae csapata, hiszen ő volt a kisfőnök. Ja, igen, Jackson is besegített, őt Tao vitte magával a helyszínre.

Az áldozatok megölésének módja miatt szerintem is volt kapcsolat a kollégiumi gyilkosságok és a városban történt halálesetek között, de azt nem tudhattuk biztosra, hogy ugyanazok követték-e el, vagy másolásról beszélünk. Folyamatosan szipkáztuk az adatokat a rendőrségtől, akik hasonlóan tanácstalanok voltak ebben a kérdésben. Az Arany Liliom nem is foglalkozott volna ezzel az üggyel, ha a halottak testére nem egy liliom tetoválást festenek fel.

– Olyan, mintha az áldozatok vagy nem védekeztek volna, vagy nem tudtak volna védekezni – közölte Tao, amikor visszatért a sikátorokból. – Sehol nincs nyoma harcnak. Se egy karcolás a falon, se egy törött kukaszél. Ha megsebesült, elkezdsz menekülni, vagy felveszed a harcot az első kezedbe akadó dologgal. A sikátor tele volt fegyvernek használható tárggyal, és egyiket se mozdították el a helyéről.

Próbáltam elképzelni, hogyan történhettek az esetek, de elakadtam. Megnéztük a területen található biztonsági kamerák felvételeit is, és nyomon tudtuk követni az áldozatok útját, egészen addig a sikátorig, ahol meghaltak, ott már nem volt kamera, de senkit se láttunk, aki követte volna őket. Az lehetséges megoldás lehetett, hogy a gyilkosok ott vártak, és megöltek mindenkit, aki arra tévedt, de a sikátor nem volt egy túl bizalomgerjesztő hely, miért ment volna arra bárki önszántából, ha a forgalmas és fényes főutcát is választhatta helyette? Az áldozatok ráadásul a sikátorhoz közelítve furán kezdtek el viselkedni, körbetekintettek, mintha hangokat hallottak volna, vagy láttak volna valamit. Pontosan úgy viselkedtek, mint azok, akik úgy sejtik, vagy egyenesen tudják, hogy követik őket. De mi nem láttunk senkit. Nem volt ott senki. Akkor mégis mit láttak?

Az egészet pedig csak bonyolítja, hogy a sikátorból a kamerák miatt ki se lehetett volna jönni láthatatlanul, mégis sikerült az elkövetőknek, mert a halálesetek után a következő arra járó már csak az, aki felfedezte a testeket, és hívta a rendőröket. Megnéztük a bejelentőt is, teljesen átlagos polgár, semmi gyanús dolog, nem hittük, hogy az elkövetők egyike lenne, aki eljátssza, hogy szemtanú.

És nem csak ennél az egy sikátornál alakult így a forgatókönyv, hanem az összes többi halálesetnél is. Az áldozat szinte bemenekül oda, majd meghal, de az, aki megölte, nem látszik, hogyan távozott.

Idegesített, ha nem tudtam megoldani egy rejtélyt, és ha ez nem lett volna elég, még Donghae is előállt egy olyan ötlettel, ami alapjaiban rengette meg a bizalmamat a szervezet felé.

– Szerintem JS a gyilkos – súgta oda nekem Donghae a bázison. – Láttam, hogy törölget valamit, egy tőrt vagy kést, de amikor kérdőre vontam, már ecsetek voltak nála. Megvizsgáltattam a rongyot, és vér volt rajta. Vér, nem festék.

JS-nek valóban megvoltak a maga fura dolgai, de nem hittem, hogy gyilkos lenne. A bázis viszonylag messze helyezkedett el a tetthelyektől, és bár senki nem figyelte, hogy JS mikor van a tetoválószalonban, vagy a szobájában, nem hittem, hogy láthatatlanul tudna közlekedni. Valakinek össze kellett volna futnia vele, amikor megérkezett, vagy amikor elhagyta a birtokot. Kivéve, ha a föld alatt közlekedett.

Lesiettem a titkos, föld alatti alagúthoz, és felmértem a nyomokat, de nem tűnt úgy, hogy ott bárki járt volna az utóbbi időben. A biztonság kedvéért azért megkértem apát, hogy zárja le, és őriztesse az alagutakat. Ha valóban arra számítottunk, hogy a gyilkosok áthaladnak a területünkön, nem jött volna jól, ha a föld alól, meglepetésszerűen tőrnek ránk.

– Mit mondasz, Cuki? – simogattam meg a macska hátát. – Te vagy az UFO. Hogyan válhat köddé a gyilkos?

Cuki nemtetszően nyávogott rám, vagy a megállapítás nem tetszett neki vagy ő sem tudta a választ. Ha pedig már egy UFO is elakadt, mégis mit vártak tőlem?

Egész nap a bázison kutattam. Tao és Jackson minden írásos és fényképes nyomot összevetett azzal, amit a helyszínen láttak, Yixing a rendőrségi adatbázist pörgette, Baekhyun Alfi hasát vakargatta. Mindenkinek megvolt a maga szerepe.

– Kris, találtam valamit! – törte meg a munka csendjét Yixing, és odahívott a géphez. – Védett dokumentum, az egyik áldozat telefonjában találtak egy játékot, amit a fickó feltételezett halála után telepítettek a készülékre.

– Meg tudod szerezni? – kérdeztem. Túl naiv voltam.

– Már megvan. Lehet, hogy vírus van rajta, így nem akarom ezen elindítani. Mindjárt hozok egy szűz laptopot, lekapcsolom a netről, teljesen lebutítom, és ott megnézhetjük.

Szerettem, hogy Yixing emberi nyelven is el tudta mondani, hogy mit fog csinálni, így én is megértettem a folyamatokat. Amíg gépet szerzett, én türelmetlenül vártam, hogy végre kiderüljön, milyen játékról van szó, és miért telepítette a gyilkos az áldozata telefonjára. Nyilván azért, hogy megtalálják a rendőrök. Lehet, hogy ki akarta hívni őket egy játszmára? Vagy csak szórakozik?

A játék egy sakkfeladvány volt, négy lépésben kellett győzni a gép ellen egy állandó felállásból, ha nem sikerült, akárhányszor újrakezdhetted. Órákon át szenvedtem vele, de mindig kikaptam. A végén, bármennyire is fájt a büszkeségemnek, de csaláshoz kellett folyamodnom.

– Yixing, átadom! Heckkeld meg!

Yixing szimulátorokat futtatott le a játékon, az összes lehetséges lépéskombinációt lefuttatta, de mindig Game overt írt ki a végén. Az informatikus szerint a feladvány biztosan bugos, tehát hibát tartalmaz, de én nem hittem, hogy így lenne. Ez egy saját fejlesztés volt, nem egy netről letölthető játék, ezt az tette össze, aki megölte az embereket, így jelentőséggel kell bírnia. Valamit akart vele.

– Kris, hagyd! – kért Yixing, amikor még este hétkor is ezzel szenvedtem. – Egy gyilkosnak nem kell tudnia programozni. A feladat hibás, és csak el akarja vonni vele a figyelmünket, meg talán kicsit fel is idegesíteni.

– Annak semmi értelme nem lenne. Ez egy sakkjáték. Agy kell hozzá. Nem véletlenül ezt tette rá a telefonra, és nem egy ugrálós játékot, ahol össze kell gyűjteni pénzérméket – kötöttem az ebet a karóhoz. – Futtasd le a szimulátorokat egymás után, felgyorsítva. Látni akarom, hogy mit lép az ellenfél!

Kicsit olyan volt ez így, mint amikor gyorsítva nézzük a biztonsági felvételeket, ki kell szúrni a rohanó képből, hogy mi történik. Ebben jó vagyok – fókuszáltam rá a monitorral, és nem figyeltem a fekete bábukat, csak a fehéreket. Ha az ember játszik, egyszerre kell a saját bábúit, és az ellenfeléit néznie, így viszont csak a fehérekre koncentrálhattam.

– Megvan! – kiáltottam fel, és hatalmas győzelmet éreztem. Kedvem támadt nevetni, de inkább nem tettem, nehogy Yixing azt higgye, belebolondultam a feladványba. – A királynő pozíciója megváltozik. Csal a játék. Amikor nem figyelsz, kicseréli két bábuját.

Mindig a királynő pozíciója változott meg. Próbáltam a feladványt rávetíteni a bűntettekre, de az áldozatok között egyetlen nő sem szerepelt. Királynő… Ki a királynő? Yenri ugrott be, így fel is hívtam, jól van-e, minden rendben van-e Pekingben, de azt mondta, a kezében tartja az irányítást. Megkértem azért, hogy vigyázzon magára, majd tovább agyaltam, ki lehet a keresett nő.

– Mi van, ha inkább a királyt keresed? Akkor meglesz a nője is – ajánlotta Donghan, aki Tao miatt érkezett a bázisra, aztán ott maradt velünk.

A többieknek azzal magyaráztam a részvételét, hogy bár Donghan nem rendelkezik liliomos tetoválással, Donghae egy régi ismerőse, és a szövetségesünk. Tao repesett a boldogságtól, hogy együtt dolgozhat velünk a szerelme. Azt persze egyetlen kérdésre sem vallotta volna be, mennyire belezúgott a modellbe.

Ki a király? – módosult a kérdésem, és kapásból a nagyfőnököt mondtam volna. Az ő nője viszont Donghan és Donghae anyja, akit a nagyfőnök már korábban is védelem alá helyezett. Ha nem ő volt a király, akkor nem tudom, ki lehetett volna még.

– Ha a nagyfőnök a király, akkor a széke a trón – jegyezte meg Baekhyun, és hatalmas csókot nyomtam a feje búbjára. – Most mi az?

– Te vagy az én kis zsenim – borzoltam össze a haját, és újabb személyt írtam fel a táblára. Tisztára úgy nézett ki a bázis nappalija, mint egy nyomozósorozat irodája, a mágnestáblával, a képekkel, meg a rengeteg adattal.

– A nagynéném? – kérdezte meglepetten Yixing. – De akkor Seunghyeon a király. Szerinted hozzá köthető ez az eset?

– Nem tudom, de nem zárhatjuk ki.

Megpróbáltunk ezen a szálon is végig menni. A halálesetek önmagukban rejtélyesek, és rengeteg rejtett és kevésbé rejtett nyommal dolgoznak, tehát tökéletes talaj ahhoz, hogy Seunghyeon oda rejtse a maga információját. Seunghyeon azonban meghalt, tehát valakinek az ő tervei szerint kellett cselekednie, akár magának a feleségének, akit hiába hívott az unokaöccse, nem vette fel a telefont.

– Kris, ez abszurd – tiltakozott Yixing. – A nagynéném lehet, hogy Seunghyeon hyung felesége volt, de attól még nem gyilkos. Te is láttad őt, el tudod róla képzelni?

– Én már mindenkiről mindent el tudok képzelni. Christopherről el tudtad képzelni, hogy egy pedofil, perverz őrült, aki a díjnyertes rózsája alá ásta el az egykori szeretőjét, akit elrabolt egy kórházból?

– Igen – vágta rá Donghan egyértelműen, és rágyújtott egy cigarettára. A traumatikus élmény óta majdnem annyira gyűlölte a rózsákat, mint Christophert, Tao azt mesélte, hogy semmilyen modellmunkát nem vállal el, amiben szerepelnek rózsák.

A következő csavar negyed kilenckor érkezett, egy futár állt meg a bázisnál, átadott az őröknek egy dobozt, majd távozott. A dobozt aztán úgy nyitottuk ki, mintha tűzszerészek lennénk, de nem rejtett bombát, csak egy ezerötszázas darabos puzzle-t. A legviccesebb az egészben az volt, hogy a kép teljesen fehér volt, tehát szinte semmire nem lehetett támaszkodni a kirakásakor.

– Tudod, kivel fognak ezek baszakodni! – tűrtem fel az ingujjamat. – Indítsd a stoppert, Jackson! – adtam ki az utasítást, és nekiugrottam a kirakós megalkotásának.

Fogalmam sincs, milyen technika vagy elv alapján haladtam, néha a kerettel haladtam jobban, néha központi elemekkel. A szemem cikázott, a kezem automatikusan emelte ki a puzzle darabokat a kupacból. Volt, amit félretettem, volt, amihez rögtön találtam párt.

– Kész! – töröltem le az izzadtságcseppet a homlokomról, és majdnem egy kancsó vizet megittam egy ültőhelyemben. – Mennyi idő volt?

– Két óra, negyvenhárom perc és huszonöt másodperc.

Mint, a feladvány végső megoldásaként Cuki fogta magát, és ráfeküdt a kész puzzle-re. Szívesen a fekhelyet – gondoltam, és megmozgattam a nyakamat. Teljesen elgémberedtem, és bár sikerült kiraknom, ami növelte az önbizalmamat, azzal nem jutottunk előrébb, miért volt erre szükség. Nem jött ki semmi a kirakást követően, mielőtt Cuki ráfeküdt volna, megnéztem, és teljesen fehér volt. Nem rajzoltak rá semmit, nem rejtett semmilyen üzenetet.

Megkondult az állóóra a nappaliban, amikor a mutató éjfélt ütött, és a plazmatévé magától bekapcsolt. Mindannyian odakaptuk a fejünket, egyedül Yixing kapott a telefonjához, hogy ellenőrizze, betőrt-e valaki a rendszerbe. Amikor rápillantottam, megrázta a fejét, a telefon nem jelzett, hogy cyber támadás áldozatai lennénk.

A fekete képernyőn aztán megjelent egy arc. Egy velünk egy idős srác arca volt, akinek fehér bőre, széles és nagy szeme, és kicsi arca volt. A fekete haja a homlokát simogatta, a szája elégedett, kissé arrogáns mosolyra húzódott.

– Már remegve vártam, hogy találkozzak veletek. Ha minden igaz, nem késtem el.

– Ez élőben van? – kérdezte Tao Yixinget, aki csak megvonta a vállát válaszul.

– Igen, élőben vagyunk, bérgyilkos fiú. Fogalmam sincs, hogy hívnak, remélem, nem haragszol meg érte. Csak a jelentőségteljes emberek nevét szoktam megjegyezni – adott magyarázatot a fiú, aki láthatóan nagyon jól szórakozott a zavarunkon. – Kiraktad már a puzzle-t, Kris?

Az én nevemet tudja – mosolyodtam el keserűen, nem annyira örültem, hogy a fura idegen figyelme rám összpontosul. Soha nem láttam még, és azt sem tudtam volna megmondani, hogy milyen nemzetiségű. A kiejtése pontosan olyan jó volt, mint Baekhyunnak, nem éreztem benne semmilyen akcentust, de az arca valahogy nem tűnt koreainak.

– Két óra, negyvenhárom perc és huszonöt másodperc.

Aprót megrándult a mosolyának széle, nem tetszett neki az eredmény, bizonyára arra számított, hogy még nem végeztem a feladvánnyal. Fura egy tekintete volt a fiúnak, a fekete szemiben égett az öröm tüze, hogy találkozhat velünk, de volt benne valami veszélyesen sötét is. A festményeken az őrült zseniket festették meg ilyen szembogárral.

– Azt mondtad, nem késtél el. Miről késtél volna? – próbáltam meg feltérképezni a tervét. Úgy tűnt, csak én akartam beszélgetni vele.

– Hogy boldog születésnapot kívánjak Hyunseungnak. Tehát nem találtátok meg az üzenetet?

Tetszett neki, hogy nem sikerült rábukkannunk valamire, amire a mondandója alapján kellett volna. Éppen meg akartam kérdezni, hogy miről beszél, és egyáltalán ki az a Hyunseung, amikor Tao rászisszent a macskájára. Cuki a puzzle darabokat karmolászta, mindenáron ki akarta venni az egyiket.

Odamentem a macskához, és kivettem azt, amelyiket már szépen összekarmolta. Nem tűnt különlegesnek, pontosan olyan volt, mint a többi, de Cukinak valamiért az kellett, és amikor megszagoltattam vele, megint elkezdte pofozgatni.

A bicskámmal szétbontottam a puzzle-t, amiben egy aprócska papír bújt meg, rajta olyan kicsi, kínai betűkkel, amelyeket alig bírtam kibetűzni. Ha nem lettek volna olyan ismertek, lehet, nem is sikerült volna elolvasnom.

– Boldog születésnapot JHS – olvastam fel, és ezzel egyidőben sok dolog történt egyszerre.

Donghae előkapta a fegyverét, és JS-re szegezte, mire a festő kezében egy tőr jelent meg. A képernyőn mosolygó fickó szintén elővett, egy pontosan ugyanolyan tőrt, mint ami JS kezében szegeződött Donghae irányába. Donghae-nak tényleg igaza volt, és JS a gyilkos? – döbbentem meg,

– Ne tegyél meggondolatlan dolgot, Donghae! – tanácsolta JS nyugodt hangon. Nem tűnt úgy, hogy félne a fegyvertől, pedig a lőfegyver biztosabb, mint a közelharci. Donghae még az előtt fejbe lőné, hogy egy lépést is tehetne felé.

– Te ölted meg az sikátoros embereket? – kérdezett rá nyíltan Donghae.

– Nem, az én voltam – vallotta be a képernyősrác könnyedén. Egy cseppet sem számítottak neki az emberéletek.

– Társak vagytok? – szálltam be én is a beszélgetésbe.

– Azt nem mondanám. Egy helyen éltünk egy ideig, és szobatársak voltunk.

JS a kanapé támlájába szúrta a tőrét, majd a fejéhez kapott, és láthatóan fájdalmakkal küzdött. Donghae tiltásának ellenére A Doki odament hozzá, és leültette az egyik székre JS-t, akinek amellett, hogy láthatóan erős fejfájása volt, az orra is vérezni kezdett. A képernyőfiú érdeklődve nézte az eseményeket, de nem láttam aggódást a tekintetében, talán ismerni sem ismerte az érzést.

– A te arcod van a rajzaimon – nyögte a festő, és a kezével letörölte a vért az orráról. Újra feltápászkodott, és a tőrért nyúlt. A Doki nem ijedt meg tőle, nem félt attól, hogy bántaná. Teljesen megbízott a barátjában.

– Térjünk vissza a tárgyra! – tereltem vissza a beszélgetést az eredeti medrébe. Donghae továbbra is szemmel tartotta JS-t. – Miért ölted meg azokat az embereket?

– Teszteltelek titeket. Jó versenytársak lesztek.

– Versenytársak? Miben? – ráncoltam össze a homlokomat. Kérlek, ne mondja azt, hogy ő is Seunghyeon örököse akar lenni!

– A játékban. A mestered nem mondta el? – kérdezte meglepetten, majd hangosan felnevetett. – Ez még érdekesebb lesz, mint gondoltam. Nem baj, legalább szórakoztatóbb leszel, mint a többiek. Őket olyan könnyedén megöltem.

– A sikátoros embereket?

– Dehogy! A többi játékost. Az európaiakat. Szánalmasan egyszerűen elhullottak. Seunghyeon emberétől többet várok. Végül is, az előző generációban Seunghyeon nagy játékosnak számított.

– Te meg miről beszél? Milyen játék? Mi volt Seunghyeon? Mit tudsz róla egyáltalán, és ki a fene vagy te? – szegeztem neki egy halom kérdést.

A fiú csak, ha ez lehetséges, még szélesebben és még ijesztőbben rám mosolyodott, majd csettintett egyet, és a bázis fényei kialudtak.

– Junnak hívnak. Kris, ideje, hogy elkezdődjön a játék!

Pókháló (5. évad): 19. fejezet: A vér kötelez

 

Wonwoo:

Habár a Liliom új helyre költöztetett, a szívemet nem tudták olyan könnyedén kicserélni, mint az élőkörnyezetemet. A szívem gyászolta a mesteremet, még akkor is, ha tudom, hogy sokszor nem bánt jól velem, és hagyta volna, hogy Mingyu – véletlenül vagy szándékosan, de – engem lőjön le helyette. Aljas módon kijátszotta a társam érzéseit, és a helyzetet arra használta fel, hogy próbára tegyen mindkettőnket. Ha úgy alakult volna, hogy megöljük egymást, még azt sem bánta volna.

Sohasem voltam Kyuwon fia. Egyszer sem tekintett annak, és én se hívtam soha apámnak, mégis kötődtem hozzá valamilyen szinten. Nem tudom, hogy miért, de megtörtént.

Az Arany Liliom tisztességesen eltemette, és én kijártam a sírjához. Mingyu nem nézte jó szemmel, láttam az ábrázatából, de elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne ossza meg velem a véleményét.

Az új lakás, ahová költöztettek minket, tökéletesen megfelelt az igényeimnek, még közelebb is lett így a könyvtár, mint a régi birtoktól. Mingyu minden elkövetett azért, hogy jobb kedvre derítsen, és otthonosabbá varázsolja az otthonunkat, de állandóan kudarcot vallott. A viccei nem fogtak rajtam, a lakást nem tekintettem otthonomnak. Az csak egy hely volt, ahol éltünk.

– Hyung, biztos, hogy erre szükséged van? – kérdezte meg egyszer, amikor ráripakodtam, hogy kissé meglökte az egyik dobozzal az üveggolyóim tartóját.

– Biztos – zártam le egyszerűen a vitát. Az egyetlen figyelmesség, amit valaha Kyuwontól kaptam, az üveggolyók voltak.

Sokat formált rajtunk Mingyuval az, hogy az új helyen jobban egymásra voltunk utalva, és nem jelent meg soha ellenőrző személy. Én kicsit furcsának is találtam, hogy nem kell kötelezően megtanulnom valamit, de magamtól azért ugyanolyan lelkesen művelődtem. Eközben pedig elhatároztam, hogy Mingyuval is megszerettetem az olvasást. Megegyeztünk, hogy mindketten ajánlunk egymásnak valamit, és azt a másiknak mindenképpen el kell olvasnia.

Mingyu úgy bolyongott a könyvtárban, mintha egy teljesen új világba került volna, láthatóan nem tudta eldönteni, hogy melyik polcon találhat olyasmit, ami érdekli. Megpróbáltam feltárni az érdeklődési körét, és kalandregényeket ajánlottam neki. Ő változatos olvasmányokat válogatott nekem, voltak ott gyerekkönyvek, ifjúsági alkotások, és coach könyvek is – pl. Hogyan barátkozz eredményesen címmel.

– Hyung, tudod, hogy mi a különbség a véletlen és az üvegtál között? – kérdezte hazafelé menet Mingyu.

– Az, hogy az egyik egy elvont fogalom, a másik pedig egy fizikailag is megtapasztalható tárgy főneve.

– Az, hogy a véletlen lehet fatális.

Szegény Mingyu, ahhoz, hogy megélje a vicce sikerét, azt kellett volna kérdeznem, hogy Mi? vagy azt kellett volna mondanom, hogy Nem tudom. Az ilyen találóskérdéses poénjai azért sem működtek, mert én mindig racionális érvek mentén meg akartam őket magyarázni. Őt azonban nem olyan fából faragták, aki csak úgy feladná. Kíváncsi vagyok, talál-e olyan viccet, ami nekem is tetszeni fog.

 

Kris:

Úgy tartja a népi bölcsesség, hogy akkor veszed észre, milyen fontos valaki, amikor elveszíted. Ezt élte meg az Arany Liliom is egy kis időre, amikor a nagyfőnök balesetet szenvedett. Habár minden szegletét átfésülték a környéknek, és minden taposóaknát és egyéb robbanószert hatástalanítottak, pár apróbb darab túlélte a mustrát. A nagyfőnök építkezést tervezett, A Doki kérésére egy kisebb kórházat akartak felhúzni, ahol a bázis vonzáskörzetében megsérült tagokat el lehet látni, és fel van szerelve olyan műszerekkel, amelyek a bázison nincsenek, és amikre szükség van egy alapos vizsgálathoz. A földfelmérésen történt, hogy berobbant egy bomba a nagyfőnök közelében, és mivel az apám is ott volt vele, amikor megkaptam a hírt a balesetről, fejvesztve rohantam a helyszínre.

Az apám szerencsére megúszta apró karcolásokkal, a nagyfőnök már rosszabbul járt, őt operálni is kellett. Amíg vártunk a műtétre, és egyre gyűltek a folyosón a különböző kisfőnökök, akkor jöttem rá, hogy mennyire törékeny is egy olyan rendszer, ami egyetlen ember tekintélyén alapszik. Nem mindenki azért érkezett, hogy szorítson a főnök felépüléséért. Azt várták, kit nevez meg örökösének, ha egyáltalán lesz még esélye beszélni.

Nagy rafkós az öreg, biztos voltam benne, hogy ilyen esetre is rendelkezett tervvel, volt neki titkon egy kijelölt utódja, de azt ő sem tudhatta, hogyan fog erre majd reagálni a szervezet. A nagyfőnök volt a nap, amelytől mindenki az erejét kapta, és könnyen megeshetett, hogy a kihűlésével trónharcok kezdődnek majd a pozíciójáért, függetlenül attól, kit látna ő szívesen a székében. Sosem lehetett tudni, kiben milyen ambíciók rejtőznek, és vajon elég tekintélyes személy-e az, aki átveszi a stafétát.

Én, személy szerint örültem a hírnek, hogy Donghae igazgatja a szervezetet, amíg a nagyfőnök fel nem épül, de a kisfőnökök arcvonásaiból ítélve, nem sokan osztoztak az örömömön. Donghae sokat tett a szervezetért, régóta a tagja is volt, és túlélte a legendás kínai küldetést, aminek Seunghyeon halála óta már egyetlen túlélője, mégsem hódoltak be neki a többiek. Donghae ráadásul tapasztalatlanul és idegesen állt hozzá a feladathoz. Kapkodott, a szigorú hangja nem volt elég önazonos, úgy viselkedett mint egy közepes képességű színész, akire olyan szerepet osztottak rá, ami túlnő rajta.

– Apa, nem lenne jó, ha Donghae kapna egy tanácsost maga mellé? Magamon látom, hogy a cégnél mennyire szükségem van Eunhyukra – vetettem fel az apámnak az egyik közös étkezésünkkor.

– Már én is javasoltam neki, de Donghae szerint, ha áll egy ember a vezér mellett, akkor azzal a tekintélye csorbul, mert az emberek azt feltételezhetik, hogy egyedül nem tudja elvégezni a munkáját.

– De ha nincs melletted olyan, aki segít, és aki esetekben lebeszél a rossz döntésekről, akkor hosszútávon megrészegülsz a hatalomtól.

Ezen a gondolatfonál mentén rájöttem, hogy egészen addig, talán rosszul fogtam fel a szervezet felépítését. A kisfőnökökre úgy tekintettem, mint a legnagyobb beosztottakra, de lehet, hogy nem is erről volt szó. A kisfőnökök, bár a nagyfőnök alá tartoztak, kiemelkedtek a többiek közül, és a tapasztalatuk és a képességeik révén jó ötletekkel és tanácsokkal szolgálhattak. A nagyfőnök számára a kisfőnökök nem kiskirályok, hanem tanácsadók voltak. Harcoló tanácsosok.

Eszembe jutott az is, amit a Vörös Sárkány, illetve később Yenri mesélt nekem a pekingi helyzetről. Évszázadok óta Yenri családja örökölte a vezetői posztot, de a városban és környékén éltek olyan családok, olyan klánok, akik fejei azóta is befolyással bírtak, és akik véleményét kikérték. Az uralkodó elfogadásánál például fontos szereppel bírtak, még akkor is, ha Yenrinek hatalmában lett volna háborút is indítani ellenük, ha nem tetszik nekik a személye. A szokás úgy diktálta, hogy a klánvezetőknek rá kellett bólintani arra, hogy – jelen esetben – Yenri legyen Peking úrnője. Ha jól tudtam, ez csak részlegesen sikerült, mindenáron azt akarták, hogy Yenri megházasodjon, de amíg ez nem történt meg, addig is elfogadták, hogy parancsokat osszon nekik, és törvényeket hozzon a városban.

Megpróbáltam Donghae-nak is elmagyarázni az elméletemet, de ő teljesen máshogy gondolkodott a világról, mint én. Kemény katonafejjel látta a rendeződéseket, ahol ő az őrmester, és a többiek a kiskatonák. Féltem, hogy a makacssága feszültséghez fog vezetni.

– Hogy boldogul Donghae? – kérdezte tőlem a nagyfőnök, amikor bementem hozzá látogatóba. A lába sérült meg, begipszelve, felpolcolva pihent az ágy végében, és A Doki elmondása szerint meggyógyulhat, de hosszú időbe fog telni, amíg a nagyfőnök újra futkározhat. A gyógyulást nehezíti, hogy már nem túl fiatal, és sokkal lassabban regenerálódik.

– Úgy tűnik, hogy jól, de szerintem nem jól csinálja – vallottam be őszintén, és röviden összefoglaltam a meglátásaimat.

Valójában nem lett volna jogom egy szót se szólni, nem voltam kisfőnök, de ha a felettesem kérdezett, felelnem kellett, és tartottam annyira a nagyfőnököt, hogy ne vegye sértésnek a kiritkámat. Mindkettőnknek közös érdeke volt az, hogy Donghae győztesként jöjjön ki az adott szituációból.

– Sejtettem, hogy még nem áll készen rá. Túl makacs és önfejű, nem látja a fától az erdőt.

– Szerintem Donghae nagyon jól csinálja azt, amit eddig kellett, hogy egyengesse a mi utunkat, felelősséget vállaljon értünk, kiálljon az érdekeink mellett, és ő maga is részt vegyen a küldetéseken. Szerintem ebben nagyon jó, de ahhoz, hogy egy szervezetet elvezessen, nem elég rugalmas, és nem elég széleskörű a figyelme. Ebben persze lehet fejlődni… – tettem hozzá, nehogy úgy tűnjön, hogy reménytelen vezetőnek ítélem meg a mentoromat. Igen, valahogy úgy tekintettem Donghae-ra, mint egy jó mentorra, aki terelget, segít, de nem parancsol.

– Elnézést, Donghan úrfi van itt – szólt be az egyik ápoló, majd az ajtóban megjelent mögötte Donghan is, kezében egy csokor virággal.

Már megint Donghan… – villant be a megszokott gondolat a fejembe, és felálltam, hogy átadjam a helyem, de a nagyfőnök leintett, hogy üljek vissza. Azt sem értettem, miért úrfiként jelentették be, miért nem csak simán Donghan-shiként. Mintha valami flancos nemes lenne…

– Csak ezt hoztam – adott szűkszavú magyarázatot az érkezésére Donghan, és a vázába tette a rózsaszín ázsiai liliomokat. Más esetben sértés lett volna liliomot választani, azokat ugyanis általában temetésekre szokták vinni, de az Arany Liliom név miatt a virág ezúttal egy jó választás volt tőle.

– Donghae vezeti jelenleg a szervezetet helyettem – közölte egyszerűen a nagyfőnök. Nekem az állam a padlót súrolta. Olyan belsős információt osztott meg, amely elkotyogásáért másnak a fejét venné.

– Nem érdekel – felelt elutasítóan Donghan, és az ablakhoz állt.

– Kellene mellé valaki, aki rászól, ha hülyeséget csinál, és akire hallgat is.

– Mondtam, hogy nem érdekel.

– Nem is akarlak tűzvonalba küldeni, de attól még beszélhetnél vele, hogy gondolja át a kapott tanácsokat, és ne reflexből a saját feje után menjen.

– Ez meglep téged? – kérdezett vissza, és összefonta maga előtt a karjait.

A fény Donghan háta mögül érkezett, így az arca árnyékba került, de az a nézés, amivel a nagyfőnökre nézett, emlékeztetett valakire. Először Seunghyeon jutott eszembe, de ő így soha nem konfrontálódott a jelenlétemben, máséra hasonlított az a szúrós tekintet.

A nagyfőnök arcát is szemügyre vettem, hogyan viseli a fiú szemtelenségét, de teljesen nyugodt volt, sőt, talán kedélyesnek is tűnt. Pedig más esetben egy ilyennél már felnyársalta volna az illetőt a tekintetével…

Ide-oda kapkodtam közöttük a fejem, és próbáltam keresni a hasonlóságot, de nem találtam. Donghan egyáltalán nem hasonlított a nagyfőnökre, csak a tekintete. A szemszíne viszont kék volt – persze, valószínűleg nem természetesen kék.

– És mi történik, ha félreállítják Donghae-t?

– Akkor keresel majd mást. – Donghan hangja egyre feszültebbé és emeltebbé vált.

– Ha Donghae kiesik, akkor te…

– Felejtsd el! – vágott a nagyfőnök szavába a mogorva modell. – Soha! Megértetted? Soha nem lesz semmi közöm a szervezetedhez. Nem érdekel, ha atomjaira is hullik szét, de engem nem fogsz belerángatni.

– Mindig is benne voltál…

Ha Donghae kiesik, automatikusan Donghan követi… De miért? Hiszen annyi kisfőnök van még… És ha úgy van, ahogy sejtem, hogy a nagyfőnöknek köze van Donghanhoz, akkor miért ékelődik be elé Donghae? Minden Dongot egy másik…

– Bassza meg! – csúszott ki a számon, ahogy összeraktam a képet. Donghan és Donghae testvérek, és ha Donghan a nagyfőnök rokona, akkor a mentorom is az.

– Mi lesz most? Fejbe lövöd? – érdeklődött Donghan olyan érzelemmentesen, mintha nem is éppen az életemről lenne szó, csak egy bogár agyontaposásáról, vagy egy koszos papír zsebkendő kidobásáról.

– Kris a szövetségesem, és megbízok benne.

Hatalmas titok tudója lettem ezzel, hiszen a dinasztikus utódlás alapjaiban rengette volna meg a szervezetet. Az egészet az mozgatta, hogy a kisfőnökök egy embertől kapták a hatalmat, és mind kaparhatott azért, hogy ő legyen majd az, aki a győzelmeiért és sikereiért egyszer majd megkapja a jutalmat, hogy vezetheti a jövő Arany Liliomát. Ha a nagyfőnök valójában a fiainak akarta tovább örökíteni a szervezetet, akkor a korábban kommunikált elv mind csak porhintés. Annak kiderülése pedig vérontást okozna. Ha a szervezetben bárki, aki vezetői babérokra törne, megtudná, hogy Donghan és Donghae a nagyfőnök fiai, az első dolga lenne, hogy legyilkolja őket.

Kezdtem helyére tenni a dolgokat, hogy mit keresett Donghan Amerikában, miért mászkálhat csak úgy be a bázisra, mintha haza menne, és miért van ott mindenhol, ahol nem kellene. Miért elnéző vele a főnök, miért tett meg mindent azért, hogy megtaláljuk, amikor Christopher elrabolta, és miért tölt sok időt együtt a két testvér.

Már csak egyetlen kérdésem maradt:

– Seunghyeon vajon tudta?

– Nem hiszem. Még ő sem tudhatott mindent – hesegette el a problémát a nagyfőnök. Nekem nem ment ilyen könnyen.

Seunghyeon azt ígérte, az lesz az utódja, aki megtalálja az elhagyott nyomokat. Seunghyeon sosem titkolta, hogy a Liliom széke kell neki, és ha a nyom, amit hátrahagyott, az információ, hogy a Dongok testvérek, akkor az utódjának egyenes útja vezetett ahhoz, hogy szétrombolja az Arany Liliomot. Viszont, ha Seunghyeon tudott róla, akkor miért nem ő robbantotta be a bombát?

– Mi van, ha tudta a titkot, de valamiért akkor még nem lett volna értelme elmondania? Donghan Amerikában volt, most viszont itt van. Ha a nyom, amit hátrahagyott az információ, akkor az, aki megtalálja, nem csak az Arany Liliom vezetését kaparinthatja meg, de veszélyt is jelenthet Donghanra és Donghae-ra – osztottam meg a félelmemet.

– Látod? Pontosan ezért utálom a szervezetedet, folyton mások életével szórakozik – tett szemrehányást az apjának Donghan.

– Kris, szinte biztosra érzem, hogy Seunghyeon téged szánt örökösének. Elkie azt mondta, más is keresi a nyomokat, de nem biztos, hogy azzal, hogy kiiktattuk Kyuwont, a jó versenytársadat iktattuk ki. Többen is nyomozhatnak, és neked kell először megtalálni a bizonyítékokat.

Szuper… – gondoltam, és Donghanra néztem. Nem bíztam benne, nem akartam összedolgozni vele, de volt egy okom rá, hogy mégis megóvjam az életét. Tao szerelmes belé.

 

Donghae:

Amikor az apám megüzente, hogy Kris apja veszi át a vezetői feladatokat addig, amíg ki nem jön a kórházból, megkönnyebbültem. Igaz, hogy ezzel a fejváltással elismerte, hogy nem vagyok alkalmas a szervezet vezetésére, de én is így éreztem. Túl hamar szakadt a nyakamba minden, és túl keveset tudtam arról, amit rám bíztak. Azt hittem, az évek alatt sikerült az Arany Liliom belsejébe látnom, de akkor, amikor leültem az irodában az apám székébe, rájöttem, hogy milyen tudatlan is vagyok valójában.

Nekem sokkal jobban álltak a kisebb ügyek, amikor egy problémát kellett megoldani, arra kiküldeni a megfelelő embereket, kapcsolatot tartani, szervezni a küldetést, majd jelentést írni róla. Ehhez tényleg értettem.

– Vagy újabb banda jelent meg a területen, vagy valaki a rosszhírünket akarja kelteni – adott át pár fényképet Jiaheng, amikor bementem hozzá. Még a szék is jobban állt neki, mint nekem. Kris egy idősebb verzióját láttam benne, megfontolt, agyas, határozott, de jószívű férfit.

Elvettem a fotókat, amiken holttestek szerepeltek. Kegyetlen, felesleges gyilkosság áldozatai voltak, a sebekből már láttam, hogy élvezetből lettek összevágva, nem logikából. Egy könyörületes gyilkos úgy végez az ellenfelével, hogy az keveset szenvedjen, és a szúrása pontos és megfontolt. Ezeket a szerencsétleneket olyan helyeken kaszabolták össze, amelyek nagy fájdalommal járnak, de nem elegendők ahhoz, hogy halált okozzanak. A Doki vizsgálatai is alátámasztották a meglátásaimat. Szervezeti szinten a legaggasztóbb az volt, hogy mindegyik hulla kezén egy, a mi tetoválásunkhoz hasonló tetoválást varrtak fel, csak arany tinta helyett fekete festékkel. Az arany festék titkát egyedül JS ismerte, így azt rajta kívül senki más nem tudta előállítani.

– Szerinted van köze az utóbbi idők mészárlásaihoz? – utaltam egy jelenségre, amely már hozzánk is eljutott a rendőrségi forrásoktól. Európában hasonló kegyetlenséggel bentlakásos iskolák, kollégiumok és magánszervezetek tanulóit gyilkoltál le az utóbbi pár hónapban.

– A módszer hasonló, de Európa messze van innen. A gyilkosok persze, azóta már ide érhettek, de ezek az áldozatok nem magánintézmények lakói voltak, egyszerű emberek, a szórás teljesen vegyes.

– És a helyszín?

– A város túlsó széléről indult, és egyre koncentrálódik felénk.

– Gondolod, hogy ide tartanak?

– Nem tudom, mi a végállomásuk, de az útjukba fogunk kerülni, és a bázis hasonlít egy kollégiumra. Meg is szüntettem a tagok itt alvását, de maga az épület és az elhelyezkedés, hogy nincs a környéken figyelő szem, vonzó lehet majd a számukra. Fel kell készülnünk rá, hogy szembe fogunk kerülni velük.

Eszembe jutott JS, akinek nincs saját lakása, és ha Jiaheng megtiltja, hogy a bázison aludhassanak a tagok, akkor nem lesz hová mennie. Bár nem szívesen tettem, de elhatároztam, hogy felajánlom neki, hogy lakjon nálam, amíg elül a vihar.

Éppen a földszintre tartottam, biztos voltam benne, hogy a tetoválószalonban találom, amikor megpillantottam a folyosó végén. Gyertyafénynél egy ronggyal tisztított valami hosszút, bizonyára az ecseteit, és amikor odakiáltottam neki, ahelyett, hogy odajött volna, a kabátja belső zsebébe dugta a kezében tartott tárgyat, és eltűnt a másik folyosó felé.

Utána kocogtam, de amikor a folyosóra néztem, már nem találtam ott. Mégis hová tűnt? – néztem körbe, de sehol se láttam. Benyitottam a legközelebbi szobába, de oda se bújt be. Azt sem értettem, miért fogócskázik velem egyáltalán.

Visszaléptem az asztalkához, amelyen az ecseteit törölgette, és a rongy, amit erre használt, sötétvörös csíkokban őrizte a nyomokat. Nem tudtam eldönteni, festék-e vagy vér, és ha egy pillanatra nem ugrik be a gyertyafény megvillanása a tárgyon, talán tovább is megyek, minden sejtelem nélkül. JS ezüstszínű ecseteket használt, így azokról ugyanúgy visszaverődhetett a gyertyafény, mint a fémről, de egy ecset vékony, hogy finom, apró mozdulatokat is lehessen végezni vele. Az a tárgy viszont tömörebb volt, és az egész markába fogta, mintha tőr lenne. Vagy kés…

Leszaladtam A Dokihoz, kezemben a ronggyal, hogy megkérjem, vizsgálja meg, festék vagy vér van-e rajta, de JS-t is ott találtam. Egy egyik vizsgálóasztalon ült, a lábát lógatta, és kedélyes arckifejezéssel mesélt valamit az orvosnak.

– Miben segíthetek, Donghae? – kérdezte A Doki. Ő is mosolygott, nem tűnt se ijedtnek, se idegesnek.

– JS, az előbb miért rohantál el előlem? – szegeztem a kérdést a festőnek.

– Nem rohantam el. Azt hittem, jössz utánam – vallotta be ártatlan hangon.

– És mit csináltál ott a gyertyánál?

– Az ecseteimet tisztítottam – húzta ki a kabátja belső zsebéből az ezüstös rudakat. Pontosan onnan vette elő őket, ahová én is láttam, hogy eltette azt a kést. Lehet, hogy rosszul láttam, és valójában nem egy, hanem tényleg több tárgy volt a kezében?

– Értem – zártam le a beszélgetést. Nem szándékoztam odaadni neki a rongyot, az egyetlen bizonyítékomat, azt inkább a farzsebembe tuszkoltam. – Csak egy fájdalomcsillapítóért jöttem. Hasogat a fejem – hazudtam.

Amíg az orvos gyógyszert vett elő nekem a vitrinből, fél szemmel JS-t figyeltem. Az orvosi szikéket tapogatta a hosszú, fehér ujjaival. Kíváncsi lettem volna, mennyire tudja őket használni.

– Köszönöm – vettem el a pirulát, és bólintottam JS felé.

Nem zártam még itt le az ügyet. Elhatároztam, hogy amint lehet, elviszem egy laborba a rongyot, és kideríttetem, hogy valóban festék van-e rajta. Ha pedig vér, akkor JS-nek felelnie kell, kinek a vére az, és mit csinál olyankor, amikor nem éppen fest, vagy A Dokival beszélget. Mi történik akkor, amire később nem emlékszik. Az áldozatokon végül is friss tetoválást találtak, és bár nem arany tintával lőtték a bőr alá, de ő rendelkezett ilyen eszközökkel, és a tudással, hogyan kell tetoválni. Talán még a virág is azonos volt.

Pókháló (5. évad): 18. fejezet: A sárkány bukása

 

Kris:

Minden titok kissé megköti az embert, és a Yenrivel kötött titkos megállapodás akkor kezdett igazán szorítani, amikor az Arany Liliom újabb küldetésajánlatot kapott a kínai sárkányoktól. A sárkányfőnök kimondottan engem kért meg, hogy csatlakozzak az akciójukhoz, és ha visszautasítottuk az ajánlatát, azzal éppen annyira lebukhattunk, mint azzal, ha odamegyek, és kiderül, hogy borzasztó színész vagyok.

Mivel Jackson természetesen tud viselkedni minden húzós szituban, őt vittem magammal. Rajta kívül Taót vagy Layt vihettem volna, a kis csapatunkból ők ketten tudnak még kínaiul, de azt akartam, hogy Tao Baekhyun mellett maradjon, Lay pedig sokkal jobb távoli üzemmódban, mint éles bevetésen.

Jacksonnal az út szórakoztatóan telt, be nem állt a szája, és állandóan megnevettetett. Elmesélte, mit meséltek egymás között a tőrösök a Vörös Sárkányokról.

– A sárkányok olyanok lehetnek Kínában, mint Shadow Mask nálatok. Legendának tűnik, de azért nem próbálnád ki a saját bőrödön, hogy tényleg igaz-e.

Minden az időtől függött. Akkoriban a cégem, friss alapítású vállalatként nem ért semmit, a kutya nem tudott róla, be kellett törni a piacra, és jó döntésekkel építeni a hírnevet. Lehet, hogy tíz év múlva majd én is már nagynak fogok számítani – gondoltam, és kinéztem az egybefüggő felhőrétegre. A sárkányok feje egy nehéz, és összetett feladatra hívott meg minket, de nem voltam biztos benne, hogy a szándékai tiszták. Minden olyan alakalom, amikor másoktól kérsz segítséget, beismerése annak, hogy egyedül nem vagy képes elvégezni a munkát. Mit gondolhattak a sárkánytagok? Már másodjára egy külföldi, egy liliomos érkezik Pekingbe, hogy helyettük dolgozzon. Engem zavarna, ha a nagyfőnök nem a saját embereit erősítené, hanem idegen erőket hívna meg. Bántaná a büszkeségemet, azt hiszem.

A sárkányok rezidenciája éppen úgy lenyűgözött, mint a legutóbb. A vezetővel most azonban nem az irodájában, hanem egy edzőteremben találkoztunk. A kör alakú terem egyik falát el lehetett mozdítani, és így kilépni a kertbe nyíló teraszra, ott ültünk le apró, fekete asztalokhoz, hogy megigyunk vele egy teát, és megvitassuk a küldetés részleteit.

– Ha jól értem, akkor Pekingben minden klán egy olyan család, akik valaha nagy befolyással bírtak, de a Vörös Sárkány azóta már üzletileg feldarabolta őket, vagy meg is vásárolta magának. Amikor a Vörös Sárkány még csak kikelt a tojásból, ezek a klánok is uralkodni akartak? – próbáltam meg kielégíteni a kíváncsiságomat. Korábban nem sűrűn dolgozott együtt az Arany Liliom és a Vörös Sárkány, így nem rendelkeztünk illemkönyvvel, nem tudtam, mit kérdezhetek és mit nem.

Az öreg, tapasztalt és sunyi kínai nagyfőnök elégedetten mosolyodott el, és bemutatta nekünk a szervezet történetét.

Azt már tudtam, hogy az emberek által ismert Beejing valójában nem a város központja, és soha nem is volt az. Mindig is az a Peking irányított mindent, ahol a modern korban a Vörös Sárkányok megtették bázisukat. A főnök elmondása szerint, a családja évszázadokon keresztül örökítette leszármazottjainak tovább a kastélyt, amit a legendák szerint sárkányok védenek és áldanak meg. A szervezet tehát már régóta működött, csak nevet cserélt. A császárkorban császári politikai központ volt, a kommunizmus óta városi tanács, vagy nyugatiasan mondva nagyvárosi önkormányzat. A tagok feltétlen hűséggel tartoznak a szervezetnek, ha valaki akár csak az árulás gyanújába keveredik, biztosan megkínozzák, vagy bebörtönözik. Nem voltak illúzióim, a mi főnökünk is bizonyára keményen bánt az embereivel, de Seunghyeon példájából ítélve, inkább kivárt, mintsem az első adandó alkalommal levágja valaki ujját, vagy, ahogy Bobyvel történt, a nyelvét.

–  Az öröklést nem veszélyezteti az, ha nem születik fiú örökös? – próbáltam óvatosan utalni arra, hogy Yenri lány.

– Az öröklés egyenesági, és nem probléma, ha az uralkodó nő. Persze, könnyen kialakulhat belviszály, ha van a családban olyan férfi, aki alkalmas arra, hogy uralkodjon helyette. Nálunk ez az eshetőség nem fenyeget, az öcsémet és szerencsétlen családját lemészárolta egy renegát bűnszervezet.

Eszembe jutott, amit az iskolában tanultunk a selyemzsinórról. Az Oszmán Birodalomban a szultánok selyemzsinórral fojtatták meg a vetélytársaikat, sokszor a saját rokonaikat, hogy biztosítsák a hatalmukat. Azt már nem mertem feszegetni, hogy a renegát bűnszervezet magától gyilkolt-e vagy esetleg felbérelte valaki, mondjuk maga a sárkányfőnök.

– Ha valaki elveszi a hercegnőt, akkor ő maga is uralkodó lesz, vagy csak az uralkodónő hitvese? – latolgattam Boby lehetőségeit.

– Ha a lányom előkerül, természetesen méltó férjet kerítek mellé. Vannak esetleg ilyen ambícióid? – villant meg az öreg szeme izgatottan.

– Nincsen, én az Arany Liliomban szeretnék karriert építeni – ferdítettem kissé.

– Pedig milyen szép egyesítése lehetne ez a két szervezetnek… Nem gondolod?

Aprót bólintottam, és nagyon reméltem, nem ültettem el semmit a sárkányfőnök fülébe. Nem terveztem elhagyni Baekhyunt, és nem is szerettem volna, ha valami baja esne. Éppen ezért se azzal védekeztem, hogy párkapcsolatban élek. Donghae feleségének meggyilkolása sem jelentett problémát a tőrösöknek.

A bevetés reggelén aztán iszonyatosan elkezdett fájni a fejem. Annyira lüktetett, hogy éppen csak, hogy felegyenesedtem, már vissza is hanyatlottam a paplanra. Mozdulni sem tudtam, a vérem a fülemben dobolt, szinte megsüketítve.

A nagy sötétséget követően a következő dolog, amit megpillantottam, az Arany Liliom bázisának vaskapuja volt, de arra nem emlékeztem, hogyan jutottam oda. Azt se tudtam, hová tűnt mellőlem Jackson.

– Mikor érkeztél, Kris? – emelkedett fel a székéből meglepetten a nagyfőnök. – Jól vagy? Zavartnak tűnsz.

– Kicsit szédülök – vallottam be, és leültem az egyik párnázott karosszékbe.

A nagyfőnök hívatta hozzám a Dokit, hozatott egy pohár vizet, és felhívta Donghae-t. A Dokit kicsit sem zavarta, hogy a főnök irodájában vagyunk, úgy hallgatta a szívverésem, mérte a vérnyomásomat, és kutatott a testemen bármilyen nyom után, mintha a rendelőjében ülnénk.

Donghae futva érkezhetett, mert kissé zihált, és a homlokán csillogott az izzadtság. A haja hosszabbnak tűnt, mint legutóbb, és a kisfőnököm mintha kissé fáradt lett volna.

– Kris, hol voltál…? – kezdett érdeklődni aggódó hangon, de nem tudta befejezni, mert rá támadtam.

Fogalmam sincs, miért tettem, a testem magától mozgott. Kikaptam a Doki kezéből a fecskendőt, és azt akartam a kisfőnökömbe döfni, anélkül, hogy tudtam volna, mit szívtak fel bele. A Doki és Donghae együttes erővel tepert le a földre, és én még ott is úgy ficánkoltam, és morogtam, mint egy megvadult állat. Az éles szúrást követően, aminek helyéről kellemes melegség áradt szét a testemben, kicsit megnyugodtam, hogyha felkelek, már biztosan sokkal jobban fogom érezni magam.

 

Donghae:

Kris öt napja nem adott már hírt magáról, amikor hirtelen megjelent a bázison, és amint hozzá szóltam, kétséget kizáróan meg akart támadni. A Doki szerint a nyugtatóktól pár óráig biztosan aludni fog, de engem az se nyugtatott meg, hogy odaszíjazta az ágyhoz. Krisról beszéltünk, valaki, aki olyan intelligens, mint ő, simán kidumálja magát a kötelekből. Úgy éreztem magam, mintha nem is Kris-szel, sokkal inkább Seunghyeon egy fiatalabb és veszélyesebb kiadásával kerültem volna szemtől-szembe.

Nem, ő Kris. Nem Seunghyeon. Soha nem volt olyan, és soha nem is lesz. Emlékeztetnem kellett magam, nehogy elragadjanak az előítéleteim. Nem is. Sokkal inkább félelmeim. Kris hatalmas erőt képviselt, ha mellettem harcolt, de még nagyobbat, ha ellenem.

– Nem találtam rajta se tűszúrás, se kínzás nyomait. Az elméjét nem fizikai fájdalommal törték meg – közölte a doktor.

– Milyen más lehetőségek lehetnek?

– Mérgekkel és drogokkal kísért hipnózis, vagy agykontroll, de a tudati hatásokhoz jobban ért a pszichológus. Én sebész vagyok.

Az ajtóhoz léptem, hogy kimenjek a pszichológushoz, amikor JS becsusszant a feltárt résen. Nem tudom, hogy mennyit hallgatott ki a beszélgetésből, de nem is titkolta, hogy hallotta.

– A pszichológus fabatkát sem ér. Velem se tudott mit kezdeni – közölte, és Kris ágyához lépett.

Meglepődtem volna, ha bárki tudott volna kezdeni vele bármit is. Volt egy halom papírja arról, hogy beszámíthatatlan, megjárt vagy egy tucat szanatóriumot, pszichiátriát, elvileg még zárt osztályon is volt, mégis alkalmazta az apám, és JS még egyszer se támadt rá senkire. Néha furcsa elvarázsoltságban járta a folyosókat, és magában motyogott, de soha nem lépett fel senkivel szemben erőszakosan vagy támadóan. Az emberek nagy része egy elvont művésznek tartotta, aki valóban lenyűgöző alkotásokat festett.

– Kris olyan intelligens, mint Seunghyeon, mégsem vált gonosszá mellette, sőt, hozzánk állt, és a főnöke végül elbukott – foglalta össze a fura, szőke festőművész, és az ezüstre festett festőecsetével az ágykeretet kopácsolta. Minden egyes hangra Kris szemöldöke megrándult, de az öntudatlanságba küldött beteg nem ébredt fel teljesen. – Szerintem kondicionálták a túlélési ösztön biztosította agresszióját Donghae hangjához.

Nem értettem teljesen, amit mondott, nekem a kondícióról az jutott eszembe, hogy valaki jó kondiban van, de a lényeget összeraktam. Kris agresszív lett, ha beszéltem hozzá. Lehet, akkor is, ha csak a hangomat hallotta.

– Te tudod, hogy azt hogyan csinálják? – kérdeztem tőle. Bizonyára rengetek kísérletben részt vett már a különböző intézményekben.

– Sok módszer van rá, de nem is ez a lényeg. Le kell bontani a félelmét.

– Megszerzem a legjobb orvost – indultam volna újra útnak, hogy előkerítsem a legjobb pszichológust, de JS hangja megállított.

– Nem kell. A Doki majd megcsinálja. Én fogom segíteni.

Ha jól tudtam, JS sem rendelkezett pszichológusi diplomával, ahogy a Doki is változatlanul sebészként praktizált, de amikor az apámat beavattuk a tervbe, legnagyobb megdöbbenésemre rábólintott. Muszáj volt kifejtenem a nemtetszésemet.

– Főnök, JS egy bolond. Kris túl értékes ahhoz, hogy elrontson benne valamit – emeltem meg a hangom. JS úgy tűnt, nem vette magára a sértést.

– JS különleges. Az engedélyt pedig megadtam. Doki, menjetek le a bunkerba, JS pedig a felszínről instruál majd téged! Induljatok! – adta ki a parancsot, de nekem még maradnom kellett.

Felelőtlennek tartottam, amiért belemegy egy emberkísérletbe, ráadásul azzal a Kris-szel kísérleteztek éppen, aki a Liliom legértékesebb tagja, és a második ember, akiért én feleltem. Kris fontossá vált a számomra, még ha nem is akartam, hogy kötődjek hozzá. Nem akartam, hogy valami helyrehozhatatlant csináljanak vele a kontárok.

– Főnök, hibát követsz el! – Még soha nem mondtam ezt az apámnak, de akkor kikívánkozott belőlem. – JS nem szakember, csak egy őrült, önjelölt okostojás, aki úgy fog játszani Kris agyával, mint egy infantilis gyerek a homokozóban.

– Mutatok neked valamit – állt fel az asztalától az apám, és a széfből elővett egy vastag aktát. – Fusd át!

JS-ről szóltak a papírok. Valóban rengeteg egészségügyi intézményben vendégeskedett már gyerekkora óta, de a legérdekesebb mégis az a hely volt, aminek a pecsétje mindig megjelent a gondviselő aláírásának helyén.

– JS a „szellemkastélyban” élt? – kérdeztem döbbenten.

A „szellemkastély” egy elhagyatott, brit típusú bentlakásos iskola, ami régebben magán intézményként működött, elveszett, elhagyott – vagy a véleményem szerint elrabolt – gyerekek éltek ott, kivételes intelligenciával megáldva. Egyszer aztán hatalmas mészárlást végzett ott valaki, mindenki meghalt, aki ott élt, és akárhányszor próbálta meg bekebelezni az Arany Liliom a helyet, mindig történt ott valami rejtélyes baleset. Mintha szellemek kísértettek volna, emberek haltak meg, lettek öngyilkosok, vagy tűntek el örökre, így pár próbálkozás után inkább nem háborgattuk tovább a helyet. Én nem hittem a szellemekben – nem úgy, mint Tao –, de azt a helyet még én is elkerültem. Ha JS valaha ott élt, akkor egyetlen túlélője volt a vérengzésnek, és valóban kivételes IQ-val rendelkezhetett.

– JS a mészárlást követően került hozzánk, de valamiért nem emlékszik a múltjára. Ha ott volt aznap, akkor érthető, hogy miért nem emlékszik semmire, ekkora trauma az amúgy is labilis lelkületét biztosan megborította.

– Attól még, hogy egy kis Einstein, még nem szakember – kötöttem az ebet a karóhoz.

– Nézd meg a kezeléseiről szóló dokumentumokat!

Nem kevés jegyzőkönyvet kellett átfutnom, de, mire végeztem, rájöttem, elég lett volna csak az utolsó rubrikákat megnéznem. Mindre sikertelent pecsételtek be.

– Ez meg hogy lehet? Nem hatott rá semmi? Semmi?

– Semmi. JS, mintha érzéketlen lenne minden egyes hatásra, ami őt éri. Egyszer színtelen és szagtalan altatót kevertem a teájába, amit addig úgy ivott festés közben, hogy oda sem nézett. Amint beletettem a mérget, bele sem ivott. Pedig nem láthatta, mégis tudta.

– Kris azonban nem érzéketlen az őt ért hatásokra. Nagyon is érzékeny.

– Én magam fogom felügyelni a kezelést. JS nem csinálhat semmit, amibe nem egyezek bele.

Így kezdődött meg, az a hónap végéig tartó folyamat, hogy Kris és a Doki leköltöztek a föld alatti titkos bunkerbe, amit apám atomtámadás esetére építtetett magának és a családjának, mi pedig a felszínről figyeltük, hogy JS mit csinál.

Nem voltam biztos benne, hogy bármit is sikerül elérnie JS-nek, ugyanis nem csinált semmi mást, csak fejben kosarazott Kris-szel. Hallás után Krisnek különböző stratégiákkal kellett előállnia, hosszú, végeláthatatlannak tűnő meccseket zongoráztak így le azok ketten, és csak azért hagyták abba, mert a Doki már nem bírt tolmácsolni, elfáradt a nagy koncentrálásban.

Így ment ez minden nap, és amikor elérkezett annak az ideje, hogy Krist szembesítsük velem, a torkomban dobogott a szívem. Nem akartam, hogy újra megtámadjon. Mintha a saját fiam tőrt volna az életemre.

– Kris… – szólítottam meg óvatosan.

Kris felém kapta a fejét, és könnyes szemmel a nyakamba borult. Úgy ölelt, mintha az apját kapta volna vissza. Kicsit az én szívem is belefacsarodott, de nem mutattam érzelmet, egy katonának soha nem szabadott rést hagyni a védelmén. Mosolyogva megpaskoltam fogadott fiam hátát, és átadtam az igazi apjának. Amikor láttam, ahogy összeölelkeznek, tudtam, hogy soha nem lehetnék olyan a számára, mint Jiaheng. Ő nemzette, ő nevelte, és ő vigyázott rá, de Kris ölelésének melege még ott ült a mellkasomon. Azt kívántam, bárcsak Donghan is képes lenne újra így megölelni egyszer.

Az apám elégedett mosollyal fogott kezet Kris-szel, majd kiadta a kivégző parancsot:

– Ideje, hogy új sárkányt avassunk Kínában!

Úgy lett, ahogy Yenri és Shadow Mask tervezte. Mi elvontuk az öreg sárkány figyelmét, ők pedig belopództak a védtelenül hagyott palotába, és megbuktatták a korábbi uralkodót. Nem voltam ott, de úgy hallottam, Yenri egyszerűen lefejezte a kaszájával az irodájában ülő apját.

Jackson a vérengzés előestéjén érkezett vissza Koreába. Azt mondta, feltűnt neki, hogy Krisben megváltozott valami, és még az előtt kereket oldott, hogy vele is hasonlót tettek volna. Vidéken bujkált, és csempészekkel lepaktálva jutott vissza az országba, nekem pedig úgy küldött egy képeslapot, mintha a nagyanyja lennék. Yixing nem győzte törölgetni a nevetőkönnyeit, amikor lefordította nekem a kínai írásjegyeket. Jackson a jég hátán is meg tudott volna élni.

 

JS:

Nagyon élveztem a beszélgetést Kris-szel. Korábban soha nem érdekelt a kosárlabda, de a különböző stratégiák, és az, amilyen gyorsan módosítani tudott a tervén, izgalommal töltött el. Néha, ha már nagyon untam a labdát, sakkoztunk. Sokkal jobban játszott, mint a nagyfőnök. Mindig én nyertem, de jobban megizzasztott, mint az öreg, aki szerette azt hinni, hogy ő a legjobb sakkozó a szervezetben.

Sikerült kiiktatni a vírust Kris agyából. Ő maga dobta ki a lomtárba, majd pusztította el örökre. A Dokinak úgy magyaráztam el, hogy beszélgetéseinket egy tologatós kirakóshoz hasonlítottam. Kris addig mozgatta az elméjének fiókjait, amíg az üres rész, amibe a sárkányfőnök elültette a haragot, a kép szélére került, és így kiesett a fejéből az utasítás.

A közös beszélgetések rám is hatással voltak, az össze-vissza firkáim kezdtek egyre jobban kivehető alakot formálni. Egy fiú arca nézett vissza rám a grafitskiccekről, aki ismerősnek tűnt, de semmilyen emlék nem ugrott be róla. Fogalmam sem volt, hol találkozhattam vele korábban.

Pókháló (5. évad): 17. fejezet: Üzlet és maffia kéz a kézben jár

 

Kris:

Elindítani egy vállalkozást koránt sem olyan egyszerű, mint az ember gondolja. Kívülről úgy tűnt, az ilyen irodaházak élete olyan, mint egy méhkas, ahol a főnök ül az irodájába méhkirályként, és mindenki a keze alá dolgozik, neki csak alá kell írni a papírokat. A sorozatokban ezt látható. Aláírások, tárgyalások, fényes vacsorák és villásreggelik, menő autó, délutáni tenisz, koktélruhás jó csajok. Megsúgom, ez mind hazugság. Vagy legalább is én nem így éltem meg a cégnyitást.

Mindenki hozzám jött oda, hogy döntsek a munkájáról. Döntést hozni pedig nem egyszerű. Hiába nem nekem kellett megcsinálnom a kimutatásokat, felméréseket, kutatásokat és miegyebet, nagyjából értenem kellett, amit a szakember mond nekem. Eunhyuk nélkül képtelen lettem volna rá, hogy egyedül elvigyem a hátamon a rám zúduló felelősséget. Lelkiismeretes fickóként mindent úgy akartam csinálni, hogy a cégem és a dolgozóim is elégedettek legyenek.

Mi nem gyártottunk külön mobiltelefont, csak a nagyszüleim készülékeit próbáltuk meg értékesíteni, és a tervek szerint maximum csak kiegészítőket (tokokat, fóliákat, fülhallgatókat stb.) hoztunk létre magunk. Mégsem könnyű jelen lenni a piacon, a nagyobb szolgáltatók, mint a Samsung, a Pantech vagy az LG akkora kutyák, hogy még csak a létezésemről sem tudtak, a Kim Company pedig hihetetlen népszerűségnek örvendett a fiatalok körében a jópofa tokjaikkal és kiegészítőikkel. Eunhyuk szerint ők lehettek a jövőben a legnagyobb ellenfeleink a piacon, így folyamatosan figyeltük, mivel rukkolnak elő.

Eunhyuk figyelmeztetett rá, hogy adathalászok, és adatlopó ügynökök bármikor beépülhetnek a vállalatba, hogy információt szerezzenek maguknak, vagy más cégeknek. Úgy gondoltam, egy tolvaj nehezen lop meg egy tolvajt, ergo hamar felismernék egy másik bűnözőt, de arra nem gondoltam, hogy a támadás a cyber térből érkezik elsőnek.

A lavina első hópelyhe fel sem tűnt, hiszen bárhol előfordulhat, hogy megrongálódik a bojler, vagy megreped egy vízvezeték. Újonnan épített irodaháznál kissé fura, hogy ilyen probléma adódik az első hónapban, de elkönyveltük a vízvezetékszerelők kontár munkájának, és a javítást követően nem is foglalkoztunk vele többet. Aztán jött az újabb és újabb probléma, és akárhányszor hívtuk ki szakembereket, mind azt mondta, hogy a csövek állapota jó, a rendszer egészében lépnek fel féreglyukak. Mivel én ebből túl sokat nem értettem, egy olyan valakihez fordultam, aki beszél informatikaiul, és megkértem Yixinget, fussa már át egy kicsit a cég biztonsági rendszerét.

Eunhyuk homlokára sűrű ráncok ültek ki, amikor Yixing bemutatott egy számalapú kódrendszert, ami nekem leginkább sormintának tűnt.

– Felettébb érdekes – szólalt meg végre Eunhyuk. – Ez katonai kódolás.

Mit akar tőlem a katonaság? – ötlött fel bennem az első kérdés. Még a Liliom akkori állapotában sem gondoltam úgy, hogy a katonaság megpróbálna kikezdeni velünk. A Nagyfőnöknek tisztán a szemébe mondtam, hogy a cég az enyém, és semmi köze a bűnszervezethez, de attól még én továbbra is liliomos maradtam.

– Nem tudom értelmezni – vallotta be Yixing.

– Katonai középiskolába jártam, de kommunikációs fakultációra, Donghae pedig hivatásos katonának készült, mindketten éppen csak annyit tanultunk a katonai kódolásról, hogy felismerjük. Már egyik volt osztálytársammal sem tartom a kapcsolatot, aki informatikát tanult akkoriban. – Eunhyuk bosszúsnak és értetlennek tűnt. Osztoztam az érzéseimben, engem is dühített, hogy feltörték a rendszerünket, és én se tudhat hová tenni, hogy ki és miért támadott meg.

Yixing tudása azért mégis elengedő volt ahhoz, hogy legalább azt meg tudja mondani, hogy a vírus feltelepítéséhez szükséges a személyes jelenlét. Ahogy mi is csináltuk már bevetéseken, valakinek a cégnél kellett a vírust hordozó pendrive-ról feltelepíteni a kártevőt a gépünkre, tehát valahol nyomot kellet hagynia az elkövetőnek a kamerákon.

Visszanéztük a biztonsági felvételeket, de csak a sötét kamerák útját figyelhettük, ahogy Yixing is szokta egy autós menekülésnél, ott, ahol jártunk, elfeketült a kép. Egyetlen nyomon tudtuk elindulni, mégpedig azon, hogy követtük a térképen a távozási lehetőségeket. Azokat az oldalkamerákat figyeltük, ahol a tettes távozhatott. Ezek nem adtak jó képet a személyről, de láttuk, hogy az egyik vízvezetékszerelői furgonnal távozott.

– Ez csak egy feltételezés, de mondom az ötletemet. Az első csőtörést valahogy összehozták, az is lehet, hogy már az építkezésnél ott volt egy beépített ember. Amikor kihívtuk a szerelőket, az egyik munkás fogta a szennyezett pendrive-ot, és a nagy munkálkodás közben az egyik számítógépünkre feltelepítette a vírust.

– Jól képzett embereket vettünk fel, egyik se hagyná, hogy egy munkás a gépek körül ólálkodjon – vétózta meg az ötletemet Eunhyuk.

– Be lehet programozni a vírusokat, hogy mikor lépjenek életbe, így akár egy hónappal, egy évvel, de lehet, hogy csak pár nappal az aktiválódást megelőzően is feltölthetik a rendszerbe – magyarázta Yixing az idő problematikáját.

– És ha ez csali? – vetettem fel. – Ráterelik a gyanút a munkásokra, miközben az elkövető lehet, hogy itt dolgozik. Nem világítottunk át mindenkit.

Nehéz ügy volt, így kockáztatnunk kellett. Felvállaltuk az embereik előtt, hogy cyber támadás áldozatai lettünk, és megkértünk mindenkit, hogy új, általunk generált belépési kódokat használjon. Yixing úgy építette fel a próbarendszert, hogy az, aki ért hozzá, hamar észre vegye, hogy a belépést követően megfigyeljük a ténykedését. Hogy pedig ne csak online történjen a nyomkövetés, beszerveztük Jacksont takarítónak.

– Miért mindig én kapom a szar munkát? – mérgelődött a takarító felszerelésében. Azt nem értettem, hogy miért kötött ehhez nagymamakendőt a fejére, de ráhagytam a stílusficamot.

– Azért, mert te vagy a csapatban a maknae – közöltem a tényállást. – Ha majd lesz új emberünk, őt öltöztetjük be takarítónak.

Egy jó kém akkor is nyugodt marad, amikor szorul körülötte a hurok, és akkor is képes eljátszani, hogy ártatlan, amikor kiszórják elé a bizonyítékokat. A mi beépülő emberünk nem volt jó kém. Vagy legalábbis, nem működött jól terepen. A legdurvább pedig az, hogy úgy tudott beépülni közént, hogy a lebukását követően kiderült, hogy Eunhyuk ismeri.

– Több kérdés is megfogalmazódott bennem – fordultam a tanácsadóm felé. – Hogy nézhettünk egy veled egykorú férfit egy nálam fiatalabb gyakornoknak? Hogy lehet, hogy felvettük, amikor te ismered? És hogy lehet, hogy ez a srác katonasuliba járt?

Wokie-nak, akit csak Eunghyuk hívott így, és a nyilvántartásban Taeyongként szerepelt nálunk, olyan kölyök arca volt, hogy vagy tíz évet simán letagadhatott a korából. A testalkata Baekhyunéhoz hasonló, viszonylag alacsony növésű, kevés felsőtesti izommal, de erős, fürge lábakkal.

A férfit végül Jackson közbenjárásával sikerült fülön csípnünk, amikor menekülni akart, újdonsült takarító emberünk elgáncsolta a felmosófával. A vallatásnál viszont nem jutottunk semmire. Adta a hülyét, letagadta, hogy ismerik egymást Eunhyukkal, és semmilyen információt nem adott át nekünk. Mivel más lehetőségünk nem akadt, elengedtük.

A cégtől távozva pár liliomos követte, merre viszi az útja. Sokáig bolyongott, hogy megtévessze a megfigyelőket, de a ráállított kopók kitartók voltak, és délutánra megkaptam a telefont, hol rendezte be a kölyökképű kém a bázisát.

– Kizárt dolog, hogy én oda bemenjek. Ez rád marad – állt el Tao a rajtaütés ötletétől.

– Tao, a temetőben a halottak már nyugodnak. Eltemették őket, a szellemük tovább állt.

– Honnan tudod ezt biztosra? – akadékoskodott tovább a beszari társam. – Lehet, hogy nem békéltek meg a halálukkal, és ott kísértenek a sírjuk mellett.

– És ha ez olyan veszélyes hely, ahogy állítod, hagynád, hogy egyedül menjek be?

Tusé, nyertem. Tao sokkal jobban szeret engem, mint amennyire fél a szellemektől, és ezt mindketten jól tudtuk. Remegő lábakkal, és feszült izmokkal, de követett a temetőbe.

Úgy gondolom, a dolgok egy bizonyos ponton kapcsolódnak egymáshoz, de amikor az utunk Seunghyeon sírjához vezetett, kedvem támadt arcon csapni a sorsot. Azt hittem, ketté választhatom az üzletemberi és a bűnözői voltomat egymástól, de Seunghyeon hátrahagyott emberei és tervei úgy tűnt, nem hagynak nyugodni addig, amíg le nem számolok velük.

Nem mondhatnám, hogy sűrűn jártam ki egykori mentorom sírhelyéhez, soha nem is vizsgáltam meg túlzottan a helyet, így igencsak meglepett, amikor a márványlapot eltolva a koporsó helyett egy lépcső vezetett a mélybe.

– Azt hittem, Seunghyeon egy koporsóban nyugszik, nem mauzóleumban.

– Remélem, tisztában vagy vele, hogy oda le aztán főleg biztos, hogy nem megyek – biztosított Tao a hűtlenségéről.

– Leengednél egyedül?

– Nem fogsz mindig ezzel csőbe húzni! – rikácsolt Tao, de végül velem tartott.

A föld alatti mauzóleumban hideg volt, és ahogy a filmekben szokták ábrázolni, pókok szőttek hálót maguknak a sarokban. Ahogy haladtunk, mégsem kőszarkofágokat, vagy fali nyughelyeket találtunk, hanem egy fullosan berendezett föld alatti bázist, hatalmas kivetítőkkel, számítógépekkel, alvó helyiséggel, még egy mini hűtőt is találtunk itallal és életemmel feltöltve.

– Már csak egy kérdésem maradt, pedig több is volt – tájékoztattam Taót.

– Engem csak és kizárólag az érdekel, hogy mikor megyünk már ki innen.

– Ha Seunghyeon nem itt nyugszik, akkor hol a viharban van a teste?

Nem mondom, megijedtem, amikor az ajtó felül egy hangos puffanás hallatszott, Tao ábrázatából ítélve ő is arra gondolt, hogy valaki lecsukott oda minket. Fegyverrel a kezünkbe rohantunk oda a fenti világba vezető nyíláshoz, és szerencsére láthattuk a csillagos eget. Donghae egy elemlámpával világított a lépcsőre, a lábánál pedig egy eszméletlen test feküdt.

– Éppen most mentettem meg a seggeteket az élve eltemetéstől – világított rá a tényállásra, amikor kikecmeregtünk a földalatti megfigyelőbázisról.

– Te vagy a legjobb! – borult Donghae nyakába Tao, aki azonnal megbánta, hogy felhívta erre a fontos információra a figyelmünket.

Ha Wookie Eunhyuk előtt nem tőrt meg, amint meglátta Donghae-t, csak úgy dőltek belőle a szavak. Persze az is lehet, hogy a „porrá zúzom a csontjaidat” fenyegetés Donghae szájából tényleg annyira reálisnak hat, hogy attól a legedzettebb kém is megtörik.

Kiderült, hogy hírszerzői egyetem elvégzése után Wookie egy ideig dolgozott a kormánynak, de egy rosszul sikerült küldetést követően őt tették meg felelősnek a főnökei, és menesztették az állásából. Kapott egy szép kis végtörlesztést, hogy befogja a száját, de ilyen ajánlólevéllel sehová nem vették fel ezután. Ekkor vezette be egy régi barátja a maffiába, és kezdett el dolgozni, mit nem ad Isten, kinek, Kyuwonnak.

– És hol van Seunghyeon teste? – kérdeztem rá a leglényegesebb információra.

– Kyuwon kiemeltette, és elvitette, mert úgy gondolja, rejt valamilyen információt a számára. A földalatti bázis célja a megfigyelésetek volt.

– Hány embere van még, aki azon dolgozik, hogy minket monitorozzon?

– Nem tudom. Én csak vele vagyok kapcsolatban, a többi emberéről nem tudok semmit. Esküszöm.

Ezzel nem jutottunk előrébb. Nem tudhattuk, hányan figyelnek minket, és van-e olyan, aki nem csak információt gyűjt, de akár az életünkre is törhet.

 

Mingyu:

Amikor Kyuwon először tanulásmentes feladatot adott nekünk, örültem neki. Azt kaptuk feladatként, hogy spanoljunk le egy hyunggal, aki épületek értékesítéséből él. Ez a küldetés nekem sokkal kézenfekvőbb volt, mint Wonwoo hyungnak, ő nehezen adta elő, hogy szívesen barátkozik. Nekem még meg sem kellett játszanom magam, teljes természetességgel csatlakoztam a kiszemelt hyunghoz egy buliban, és elegyedtem vele beszélgetésbe. Chen hyung humoros, hangos és élettel teli fickó volt, ráadásul sok szép lányt ismert. Nagyon élveztem a díszes hölgykoszorút, ami nagyon hamar körbe vett engem, Wonwoo hyung ódzkodott minden fizikai kontaktustól, legyen az nő vagy férfi. Az intellektusa azonban mégis hozott némi hasznot, amikor Chen hyungnak nem volt kedve velem szórakozni, nagyon jókat beszélgettek egymással. Azon beszélgetéseknek én általában a felét nem értettem, úgyhogy ilyenkor inkább a lányokkal törődtem.

Már majdnem három hete barátkoztunk Chen hyunggal, amikor Kyuwon összehívott engem és Wonwoot a nappaliba, és újabb részfeladatot adott.

– Holnap vigyétek el az uszodába Chent, és intézettek úgy, hogy onnan már ne térjen haza! Nem érdekel, hogyan csináljátok, el is vághatjátok a torkát az öltözőben, a lényeg, hogy a hulla mellett otthagyjátok ezt a tőrt.

Kifutott minden szín az arcomból, és hideg veríték csúszott le a gerincemen. Meg kell ölnünk Chen hyungot? – döbbentem meg, és elhűlve néztem, ahogy Wonwoo hyung, mindennemű megrökönyödés nélkül elveszi a díszes markolatú tőrt. Csak ültem ott, bambulva magam elé, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy inkább mossak be egyet Kyuwonnak. Gyilkost akart csinálni belőlünk, ráadásul úgy, hogy látható nyomot hagyjunk. Nem tudtam eldönteni, kinek akart üzenni ezzel, de azt biztosra vettem, ha a rendőrség rájön, és nyomozni kezd, akkor előbb vagy utóbb ránk találnak. Kyuwon tehát képes volt feláldozni minket egy nagyobb cél érdekében.

– Hyung, ugye te is tudod, hogy ez egy öngyilkos akció? – kérdeztem Wonwoot, miután a kisfőnökünk lelépett.

– Ezt a feladatot kaptuk, így ezt fogjuk végrehajtani. Kyuwon hyung azt teszi, amit tennie kell, és mi is így teszünk.

Én márpedig biztos voltam abban, hogy nem fogom bántani Chen hyungot, aki semmi rosszat nem tett ellenem, és azt sem fogom hagyni, hogy Wonwoo hyung – aki igaz, hogy hűvös, távolságtartó és nehezen barátkozik, de nem gyilkos – azzá váljon csak azért, mert ezt parancsolták neki. Fogalmam sem volt róla, hogy Wonwoo miért képes megtenni bármit, amit Kyuwon kér tőle, de csak azért, mert elhozta az árvaházból és valamennyire, de nevelte, nem jogosította fel arra, hogy a mélybe taszíthassa bármikor. Nem hagyhattam, hogy Wonwoo hyung rálépjen egy olyan ösvényre, ahonnét soha többé nem találhat haza.

A tőr létfontosságú eleme volt a küldetésnek, anélkül nem térhettünk haza, hogy azt nem hagytuk ott, így az első dolgom az volt, hogy ellopjam a tőrt, majd beadjam Wonwoo hyungnak, hogy elveszett a fegyver.

– Hogy érted azt, hogy nincs meg? – sziszegte nekem indulatosan Wonwoo. – Nem hiszem el, hogy elhagytad!

– Este betettem a táskába, de most nincs itt. Lehet, hogy kiesett, amikor reggel átrendeztem a táskát a törölköző miatt.

– Mi nincs meg? – lépett oda hozzánk jókedvűen Chen.

– Mingyu otthon hagyta az úszószemüveget, ami nélkül nem tudok lemerülni a víz alá. Érzékenyek a szemeim.

– Semmi gáz, majd veszek neked egyet – legyintett a célszemély, és széles mosolyra húzta a száját.

Ilyen jó ember volt Chen hyung, akit nekünk meg kellett volna ölnünk. A gyilkosságot bárhogy végre hajthattuk volna, de a tőr eltűnése meggátolta abban Wonwoo hyungot, hogy megtegye. Ettől viszont nem változott maga a tény, hogy megtenné.

Segítséget kellett kérnem.

Még az én lassú észjárásommal is világossá vált, hogy Kyuwon nagyon utálja Krist. Kris-szel én még soha nem beszéltem személyesen, csak az autóversenyzős gyakorlópályán láttam mindig a nevét a dobogó legfelső fokán. Hallottam róla pletykákat, hogy a legendás Seunghyeon kisfőnök legjobb embere volt, hogy hihetetlenül intelligens, hogy a Nagyfőnök nehéz és összetett feladatokat ad neki, és hogy nemrég nyitotta meg a saját mobiltelefonértékesítő cégét.

– Basszus, a víztől mindig rám jön a szarás – ugrottam ki a vízből, és a WC felé vettem sietős lépteimet.

A mosdó helyett azonban a szekrényem felé vettem az irányt, gyorsan átöltöztem, majd elhagytam az uszodát. Nagyon kellett sietnem, hogy ne tűnjön fel a hyungnak, hogy leléptem. Szörnyen éreztem magam, hogy kijátszom, de kettőnk közül én voltam az, aki józanul tudott gondolkodni. Nem ölhettük meg Chen hyungot mindennemű indíték nélkül csak azért, mert az agyalágyult kisfőnökünk azt mondta. Nem voltunk bérgyilkosok, és nem is terveztem, hogy azzá válnánk.

Vizes hajjal, strandpapucsban nem kissé néztek hülyének a recepción, amikor arra kértem az egyik hölgyet, hogy csörögjön fel Krisnek, hogy Seunghyeon keresi, és meghozta a liliomszállítmányt, amit rendelt.

Kris maga érkezett le hozzám sietve a földszintre, és nem kis megdöbbenéssel konstatálta, hogy én várom ott. Mivel túl sokáig nem akartam maradni, nem mentem vele az irodájába, csak félre hívtam az egyik elhagyatott sarokba.

– Nem ismerjük egymást, és megértem, hogy nem bízol bennem, de én nem tehetek arról, hogy ki a főnököm.

– Ismerős érzés, lökjed! – bátorított a laza cégigazgató.

– Kyuwon megbízott minket egy melóval, ki kell nyírnunk egy fickót, és otthagyni a hullája mellett ezt a tőrt – nyitottam szét a sporttáskámat, és megmutattam a fegyvert, amit természetesen nem hagytam el, csak a hyungnak hazudtam azt, hogy nincs nálam. – Chen hyung semmi rosszat nem tett ellenünk, és Wonwoo hyung képes lenne megölni, mert ezt kapta parancsba.

– Miféle Chen hyung? – ült ki Kris arcára a riadalom.

– Egy ingatlanügynök. Össze kellett barátkoznunk vele, és ma kellene megölni az uszodában, de azt hazudtam Wonwoo hyungnak, hogy a tőr otthon maradt, így nem fog végezni vele, mert úgy nem teljesítené a küldetést.

Amikor Kris mutatott egy közös képet Chen hyunggal, megértettem, miért pont vele kellett összebarátkoznunk, majd a terv szerint elvennünk az életét. Valószínűleg a tőr is egyfajta üzenet lett volna Kris számára. Nem is sejtettem, hogy szervezeten belül a tagok ilyen véres és könyörtelen leszámolásokra képesek. Lehet, nem fogtam fel még igazán, hová is szegődtem el.

– Van egy olyan sejtésem, hogy Kyuwon fiókjába van még ehhez hasonló tőr, de a mostani veszélyt ügyesen elhárítottad. Én gondoskodom Chen biztonságáról, te játszd tovább a szerepedet. Köszönöm, hogy megbíztál bennem.

Nem bíztam benne teljes szívemből, hiszen nem ismertem, de úgy voltam vele, az ellenségem ellensége a barátom, ezért fordultam hozzá. Chen hyung megmenekült, és bíztam benne, hogy sikerül úgy alakítanom a helyzetet, hogy ne üssük meg a bokánkat Wonwooval a két liliomos párharcában.

Otthon, a főnökünk a padláson berendezett tanulószobában várt ránk. A fotelben ült és egy könyvet olvasgatott, neki valószínűleg nem számított, hogy éppen mennyire feketítette volna be a lelkünket, ha sikerrel járunk.

– Átadtátok az üzenetet? – kérdezte, fel sem pillantva a könyvből.

– Nem sikerült a küldetés – vallotta be halk hangon Wonwoo.

– Mi nem sikerült? – csattant fel Kyuwon, és végre ránk nézett. A szemei szikrákat szórtak. – Nem sikerült megfojtani, vízbe ölni, elvágni a torkát, vagy összezúzni a koponyáját a kövön?

– A tőrt… itthon hagytuk… – Wonwoo hyung hangja alig hallgatóan, de remegett.

– Ostoba, amatőr bagázs! – vágta hozzá a könyvet Kyuwon a hyunghoz, és rám parancsolt. – Tünést a szobádba, Mingyu!

Ezúttal azonban nem tűntem el valójában, csak úgy tettem, mintha távoznék, és a lépcső alján meglapulva figyeltem, milyen párbeszéd zajlik le kettőjük között. Nem azt kaptam, amire számítottam. Kyuwon tajtékzott, mint egy őrült, és ráparancsolt a hyungra, hogy térdeljen le, és vegye le a pólóját. Amint a hyung megtette a kért műveleteket, Kyuwon kirántotta az övét a nadrágjából, és olyan erővel korbácsolta meg vele a hyungot, hogy az nekem fájt. A jól látható hegek alapján nem ez volt az első alkalom, és emiatt őrjítő bűntudat telepedett rám. Amikor nem tudtam azonosítani a fegyvereket, Kyuwon ugyanígy lezavart a földszintre, és utána a hyung bezárkózott a szobájába. Lehet, hogy minden egyes olyan esetben, amikor ő vagy én – ez utóbbi gyakran előfordult – hibáztunk, Kyuwon elverte érte a hyungot. Elverte azért is, amiért engem kellett volna.

Legszívesebben felpattantam volna, hogy birokra keljek Kyuwonnal, de láttam az oldalán a pisztolyt. Az, aki képes így elverni a saját emberét, egy percig se gondolkodna azon, hogy lelője azt, aki ellene támad. Nagyon óvatosnak kellett lennem, nehogy megtudja, hogy szövetkeztem Kris-szel. Soha többé nem akartam, hogy Wonwoo hyung miattam szenvedjen.

Kris betartotta az ígéretét, eltűntette Chen hyungot, és Kyuwon elég furfangos volt ahhoz, hogy megsejtse, ez nem lehet véletlen. Minden este úgy feküdtem le, hogy attól rettegtem, mikor fogok arra riadni, hogy az ágyam fölött áll, és belém márt egy tőrt, vagy agyonlő a pisztolyával. Wonwoo hyung a verést követő este, és az azt követő napon ki sem jött a szobájából, és utána is csak nagyon keveset találkozott velem. Szerettem volna beavatni a történtekbe, de féltem, hogy túlságosan fél, és valamilyen furcsa, megmagyarázatlan okból, de még így is kötődik a főnökéhez.

Egy hét telt el, és a feszültség szinte tapintható volt a levegőben, amikor Kyuwon felhívott minket a padlásszobába, és kivételesen bezárta mögöttünk az ajtót. Én rögtön a legrosszabbra gondoltam, és akármennyire próbáltam palástolni, izzadt a tenyerem, és rágtam a számat. Féltem, hogy Kyuwon rájött a turpisságra, és halálra fog kínozni minket.

– Sok testi jele van annak, ha valaki hazudik, és nem mindenki tud huzamosabb ideig kiállni extrém mennyiségű feszültséget – kezdte Kyuwon, és elővette a pisztolyát. Úgy tűnt, csak vizsgálgatja, de úgy sejtettem, ha már előhúzta, valamit kezdeni is akar majd vele. – Wonwoo, mi a büntetése annak, aki elárul engem?

– Halál – felelt a hyung, mint egy robot.

– Tiéd a megtiszteltetés – nyújtotta át neki a fegyvert, és a szabad kezével rám mutatott. – Mingyu szövetkezett az ellenséggel, megtagadta a parancsomat, és nem csak engem, de téged is átvert. Lődd le!

Meghűlt az ereimben a vér, és a hyungra kaptam a tekintetemet. Csak nem lőne le…, reménykedtem némán, és mélyen a szemébe néztem. Nem ismertük egymást olyan régen, és éppen csak az utóbbi időben kezdtünk el barátkozni, de felidéztem magamban a fesztivált, az esti filmezést, amikor Wonwoo hyung egy aprócska lépést, de tett felém.

– Igaz ez? – kérdezte tőlem szomorúan.

– Kyuwon olyasmire akart rávenni minket, amit én nem akartam. Chen hyung nem tett semmi rosszat, Kyuwon csak azért akarta megölni, mert Kris hyung barátja. Egyébként is, miért a mi kezünket mocskolja be? Mi nem vagyunk gyilkosok.

– Olyan ostoba vagy – fújta ki a bent tartott levegőt a hyung. – Bűnözők vagyunk, és azt csináljuk, amit a főnökünk mond! Miért nem tudtad ezt megtanulni? – kiabált rám. Wonwoo hyungot még soha nem hallottam kiabálni, mióta ismerem.

Kyuwon arca volt a legundorítóbb az egész jelenetben. Örült. Élvezte, hogy a tanítványát ilyen érzelmi nyomás alá helyezte, tetszett neki, hogy a hyung, aki a verés közben egy szót sem szólt, most felemelte a hangját. Felemelte? Kiabált velem. Számon kért. Haragudott rám, és a fegyvert mindvégig rám szegezte.

– Ne fecséreld a szavakat egy árulóra, Wonwoo! Lődd le, és mehetünk tovább!

A hyung tartotta a célt, de ezen kívül meg sem mozdult. Látszott a szemén, hogy vívódik, és minél több perc tel el, annál kínosabbá vált a helyzet. Kyuwon arcáról olvadt le a mosoly, és a szemébe újra beleköltözött az a tébolyult harag, amit akkor láttam, amikor szíjjal ütötte a tanítványát.

– Lődd már le! – üvöltötte el magát, és a hyung meghúzta a ravaszt.

A golyó a vállam fölött süvített el, és a falban állt meg, Wonwoo elrántotta a karját, mielőtt lőtt volna, hogy ne találjon el. A lövés előtt egyenesen a szívemre mutatott a fegyver csöve, nem lőhetett volna félre még akkor sem, ha megremeg a kiabálástól.

Wonwoo hyung elhajította a fegyvert, és a földet pásztázta könnyes szemmel.

– Nem tudom megtenni.

Kyuwon nem teketóriázott, erős karjaival megragadta a hyungot, és szorító fogásba tartotta a fejét. Ismertem ezt, meg kellet tanulnom, és tudtam, hogy egy erőteljes mozdulattal bármelyik pillanatban eltörheti a hyung nyakát.

– Wonwoo egy gyáva, semmirekellő selejt, aki képtelen lelőni téged, de te még megmentheted az életét – közölte velem a főnököm. – Lődd agyon magad, és ígérem, Wonwoo élve fog távozni ebből a szobából.

Kyuwon nagyon lebecsült, ha azt hitte, hogy öngyilkos leszek, és bedőlök a kamu ígéretének, hogy nem fogja bántani a hyungot. Az, aki rendszeresen verte az emberét olyan apróságok miatt, hogy rosszul írt meg egy dolgozatot, az majd biztosan visszafogja magát egy ekkora kudarcot követően… Ennyire azért még én sem voltam hülye.

Magam helyett Kyuwonra fogtam a pisztolyt, de nem céloztam olyan jól, hogy karon lőhessem. Teljesen beállt a hyung takarásába, hiába volt magasabb nála, féltem, ha elsütöm a fegyvert, a végén még én leszek az, aki megöli Wonwoot.

Kyuwon állt kettőnk közül nyertes helyzetben, hiszen ő tartotta a kezei között Wonwoo életét, és én nem voltam elég képzett ahhoz, hogy megmenthessem. Nem hívhattam segítséget, nem hatástalaníthattam az ellenséget, azzal húzhattam csak az időt, hogy magamra szegezem a fegyvert, és nem merem meghúzni, de azzal sem juthattam előre. Nem volt mire vagy kire várni, mert senki sem tudhatta, mi történik azon a padláson.

– Patt helyzet, Mingyu, és fogy a türelmem! Nekem aztán mindegy, hogy hány emberem hal meg ma itt. Te biztosan fűbe harapsz, a hyungod élete pedig csak a döntésedtől függ.

Kyuwon annyira élvezte a szituációt, hogy észre sem vette, hogy elszólta magát. Azt mondta, neki nem számít, hány ember hal meg, tehát nem számít neki Wonwoo élete sem. A hyung is felfoghatta ezt, de nem láttam félelmet a szemében. Szomorúan nézett rám, csalódottan és keserűen. Azt nem tudtam eldönteni, hogy az fáj neki annyira, hogy hazudtam neki, vagy az, hogy a főnökének bevallottan nem jelent semmit az élete.

Fogalmam sincs, meddig álltunk volna ott, ha az üveget nem repeszti szét a golyó, és Kyuwon el nem engedi a hyungot. Vérzett a karja, amivel korábban a hyung nyakát ölelte át, a lövés pontos volt, csak is egy mesterlövész célozhatott ilyen jól.

A szobában elszabadult a pokol, a hyung sem tudta eldönteni, hogy merre fusson menedékért, és hogy egészen pontosan ki és kit támad éppen, így csak egyszerűen ledobta magát a földre, és elkezdett felém kúszni. Kyuwon megragadta a bokáját, hogy visszatartsa, egymással küzdöttek a földön, miközben a kintről érkező golyók egyre meredekebb ívben érkeztek a szobára, hogy eltalálják a földön fekvőket is.

A füstgránát robbanása egyszerre volt hangos, és vakító, mindent belepett a füst, és alig kaptam levegőt a maró szagtól. Krákogtam, fuldokoltam, taknyom-nyálam egybefojt, miközben a gomolygó sárgás füstben próbáltam keresni Wonwoo hyung körvonalait.

Amikor valaki karon ragadott, és elkezdett a lépcső felé húzni, próbáltam ellenállni, de minden erő kiveszett a testemből. Akármi is volt a füstgránátban nem csak fullasztott, de el is gyengített.

Mire kiértünk, már eszméletemet vesztettem.