Pókháló (5. évad): 20. fejezet: Kezdődjék a játék

 

Kris:

Miután Donghae visszakerült a korábbi pozíciójába, azonnal feladatot kaptam tőle, a tetovált hullák esetét kellett megoldanom. Apa azt mondta, ez bizalmas ügy, és lehet, fontosabb annál, mint amilyennek tűnik, ezért is akarta, hogy én, és a csapatom foglalkozzunk vele. Baekhyun volt az én legnagyobb tanácsosom, aki mindig jó kérdéseket tett fel, Tao jól nyomozott a helyszínen, Yixing ügyesen keresett a neten, Donghae pedig adta a tapasztalatát. Ha igazán őszinték akartunk lenni, akkor valójában nem is az én csapatom volt ez, hanem Donghae csapata, hiszen ő volt a kisfőnök. Ja, igen, Jackson is besegített, őt Tao vitte magával a helyszínre.

Az áldozatok megölésének módja miatt szerintem is volt kapcsolat a kollégiumi gyilkosságok és a városban történt halálesetek között, de azt nem tudhattuk biztosra, hogy ugyanazok követték-e el, vagy másolásról beszélünk. Folyamatosan szipkáztuk az adatokat a rendőrségtől, akik hasonlóan tanácstalanok voltak ebben a kérdésben. Az Arany Liliom nem is foglalkozott volna ezzel az üggyel, ha a halottak testére nem egy liliom tetoválást festenek fel.

– Olyan, mintha az áldozatok vagy nem védekeztek volna, vagy nem tudtak volna védekezni – közölte Tao, amikor visszatért a sikátorokból. – Sehol nincs nyoma harcnak. Se egy karcolás a falon, se egy törött kukaszél. Ha megsebesült, elkezdsz menekülni, vagy felveszed a harcot az első kezedbe akadó dologgal. A sikátor tele volt fegyvernek használható tárggyal, és egyiket se mozdították el a helyéről.

Próbáltam elképzelni, hogyan történhettek az esetek, de elakadtam. Megnéztük a területen található biztonsági kamerák felvételeit is, és nyomon tudtuk követni az áldozatok útját, egészen addig a sikátorig, ahol meghaltak, ott már nem volt kamera, de senkit se láttunk, aki követte volna őket. Az lehetséges megoldás lehetett, hogy a gyilkosok ott vártak, és megöltek mindenkit, aki arra tévedt, de a sikátor nem volt egy túl bizalomgerjesztő hely, miért ment volna arra bárki önszántából, ha a forgalmas és fényes főutcát is választhatta helyette? Az áldozatok ráadásul a sikátorhoz közelítve furán kezdtek el viselkedni, körbetekintettek, mintha hangokat hallottak volna, vagy láttak volna valamit. Pontosan úgy viselkedtek, mint azok, akik úgy sejtik, vagy egyenesen tudják, hogy követik őket. De mi nem láttunk senkit. Nem volt ott senki. Akkor mégis mit láttak?

Az egészet pedig csak bonyolítja, hogy a sikátorból a kamerák miatt ki se lehetett volna jönni láthatatlanul, mégis sikerült az elkövetőknek, mert a halálesetek után a következő arra járó már csak az, aki felfedezte a testeket, és hívta a rendőröket. Megnéztük a bejelentőt is, teljesen átlagos polgár, semmi gyanús dolog, nem hittük, hogy az elkövetők egyike lenne, aki eljátssza, hogy szemtanú.

És nem csak ennél az egy sikátornál alakult így a forgatókönyv, hanem az összes többi halálesetnél is. Az áldozat szinte bemenekül oda, majd meghal, de az, aki megölte, nem látszik, hogyan távozott.

Idegesített, ha nem tudtam megoldani egy rejtélyt, és ha ez nem lett volna elég, még Donghae is előállt egy olyan ötlettel, ami alapjaiban rengette meg a bizalmamat a szervezet felé.

– Szerintem JS a gyilkos – súgta oda nekem Donghae a bázison. – Láttam, hogy törölget valamit, egy tőrt vagy kést, de amikor kérdőre vontam, már ecsetek voltak nála. Megvizsgáltattam a rongyot, és vér volt rajta. Vér, nem festék.

JS-nek valóban megvoltak a maga fura dolgai, de nem hittem, hogy gyilkos lenne. A bázis viszonylag messze helyezkedett el a tetthelyektől, és bár senki nem figyelte, hogy JS mikor van a tetoválószalonban, vagy a szobájában, nem hittem, hogy láthatatlanul tudna közlekedni. Valakinek össze kellett volna futnia vele, amikor megérkezett, vagy amikor elhagyta a birtokot. Kivéve, ha a föld alatt közlekedett.

Lesiettem a titkos, föld alatti alagúthoz, és felmértem a nyomokat, de nem tűnt úgy, hogy ott bárki járt volna az utóbbi időben. A biztonság kedvéért azért megkértem apát, hogy zárja le, és őriztesse az alagutakat. Ha valóban arra számítottunk, hogy a gyilkosok áthaladnak a területünkön, nem jött volna jól, ha a föld alól, meglepetésszerűen tőrnek ránk.

– Mit mondasz, Cuki? – simogattam meg a macska hátát. – Te vagy az UFO. Hogyan válhat köddé a gyilkos?

Cuki nemtetszően nyávogott rám, vagy a megállapítás nem tetszett neki vagy ő sem tudta a választ. Ha pedig már egy UFO is elakadt, mégis mit vártak tőlem?

Egész nap a bázison kutattam. Tao és Jackson minden írásos és fényképes nyomot összevetett azzal, amit a helyszínen láttak, Yixing a rendőrségi adatbázist pörgette, Baekhyun Alfi hasát vakargatta. Mindenkinek megvolt a maga szerepe.

– Kris, találtam valamit! – törte meg a munka csendjét Yixing, és odahívott a géphez. – Védett dokumentum, az egyik áldozat telefonjában találtak egy játékot, amit a fickó feltételezett halála után telepítettek a készülékre.

– Meg tudod szerezni? – kérdeztem. Túl naiv voltam.

– Már megvan. Lehet, hogy vírus van rajta, így nem akarom ezen elindítani. Mindjárt hozok egy szűz laptopot, lekapcsolom a netről, teljesen lebutítom, és ott megnézhetjük.

Szerettem, hogy Yixing emberi nyelven is el tudta mondani, hogy mit fog csinálni, így én is megértettem a folyamatokat. Amíg gépet szerzett, én türelmetlenül vártam, hogy végre kiderüljön, milyen játékról van szó, és miért telepítette a gyilkos az áldozata telefonjára. Nyilván azért, hogy megtalálják a rendőrök. Lehet, hogy ki akarta hívni őket egy játszmára? Vagy csak szórakozik?

A játék egy sakkfeladvány volt, négy lépésben kellett győzni a gép ellen egy állandó felállásból, ha nem sikerült, akárhányszor újrakezdhetted. Órákon át szenvedtem vele, de mindig kikaptam. A végén, bármennyire is fájt a büszkeségemnek, de csaláshoz kellett folyamodnom.

– Yixing, átadom! Heckkeld meg!

Yixing szimulátorokat futtatott le a játékon, az összes lehetséges lépéskombinációt lefuttatta, de mindig Game overt írt ki a végén. Az informatikus szerint a feladvány biztosan bugos, tehát hibát tartalmaz, de én nem hittem, hogy így lenne. Ez egy saját fejlesztés volt, nem egy netről letölthető játék, ezt az tette össze, aki megölte az embereket, így jelentőséggel kell bírnia. Valamit akart vele.

– Kris, hagyd! – kért Yixing, amikor még este hétkor is ezzel szenvedtem. – Egy gyilkosnak nem kell tudnia programozni. A feladat hibás, és csak el akarja vonni vele a figyelmünket, meg talán kicsit fel is idegesíteni.

– Annak semmi értelme nem lenne. Ez egy sakkjáték. Agy kell hozzá. Nem véletlenül ezt tette rá a telefonra, és nem egy ugrálós játékot, ahol össze kell gyűjteni pénzérméket – kötöttem az ebet a karóhoz. – Futtasd le a szimulátorokat egymás után, felgyorsítva. Látni akarom, hogy mit lép az ellenfél!

Kicsit olyan volt ez így, mint amikor gyorsítva nézzük a biztonsági felvételeket, ki kell szúrni a rohanó képből, hogy mi történik. Ebben jó vagyok – fókuszáltam rá a monitorral, és nem figyeltem a fekete bábukat, csak a fehéreket. Ha az ember játszik, egyszerre kell a saját bábúit, és az ellenfeléit néznie, így viszont csak a fehérekre koncentrálhattam.

– Megvan! – kiáltottam fel, és hatalmas győzelmet éreztem. Kedvem támadt nevetni, de inkább nem tettem, nehogy Yixing azt higgye, belebolondultam a feladványba. – A királynő pozíciója megváltozik. Csal a játék. Amikor nem figyelsz, kicseréli két bábuját.

Mindig a királynő pozíciója változott meg. Próbáltam a feladványt rávetíteni a bűntettekre, de az áldozatok között egyetlen nő sem szerepelt. Királynő… Ki a királynő? Yenri ugrott be, így fel is hívtam, jól van-e, minden rendben van-e Pekingben, de azt mondta, a kezében tartja az irányítást. Megkértem azért, hogy vigyázzon magára, majd tovább agyaltam, ki lehet a keresett nő.

– Mi van, ha inkább a királyt keresed? Akkor meglesz a nője is – ajánlotta Donghan, aki Tao miatt érkezett a bázisra, aztán ott maradt velünk.

A többieknek azzal magyaráztam a részvételét, hogy bár Donghan nem rendelkezik liliomos tetoválással, Donghae egy régi ismerőse, és a szövetségesünk. Tao repesett a boldogságtól, hogy együtt dolgozhat velünk a szerelme. Azt persze egyetlen kérdésre sem vallotta volna be, mennyire belezúgott a modellbe.

Ki a király? – módosult a kérdésem, és kapásból a nagyfőnököt mondtam volna. Az ő nője viszont Donghan és Donghae anyja, akit a nagyfőnök már korábban is védelem alá helyezett. Ha nem ő volt a király, akkor nem tudom, ki lehetett volna még.

– Ha a nagyfőnök a király, akkor a széke a trón – jegyezte meg Baekhyun, és hatalmas csókot nyomtam a feje búbjára. – Most mi az?

– Te vagy az én kis zsenim – borzoltam össze a haját, és újabb személyt írtam fel a táblára. Tisztára úgy nézett ki a bázis nappalija, mint egy nyomozósorozat irodája, a mágnestáblával, a képekkel, meg a rengeteg adattal.

– A nagynéném? – kérdezte meglepetten Yixing. – De akkor Seunghyeon a király. Szerinted hozzá köthető ez az eset?

– Nem tudom, de nem zárhatjuk ki.

Megpróbáltunk ezen a szálon is végig menni. A halálesetek önmagukban rejtélyesek, és rengeteg rejtett és kevésbé rejtett nyommal dolgoznak, tehát tökéletes talaj ahhoz, hogy Seunghyeon oda rejtse a maga információját. Seunghyeon azonban meghalt, tehát valakinek az ő tervei szerint kellett cselekednie, akár magának a feleségének, akit hiába hívott az unokaöccse, nem vette fel a telefont.

– Kris, ez abszurd – tiltakozott Yixing. – A nagynéném lehet, hogy Seunghyeon hyung felesége volt, de attól még nem gyilkos. Te is láttad őt, el tudod róla képzelni?

– Én már mindenkiről mindent el tudok képzelni. Christopherről el tudtad képzelni, hogy egy pedofil, perverz őrült, aki a díjnyertes rózsája alá ásta el az egykori szeretőjét, akit elrabolt egy kórházból?

– Igen – vágta rá Donghan egyértelműen, és rágyújtott egy cigarettára. A traumatikus élmény óta majdnem annyira gyűlölte a rózsákat, mint Christophert, Tao azt mesélte, hogy semmilyen modellmunkát nem vállal el, amiben szerepelnek rózsák.

A következő csavar negyed kilenckor érkezett, egy futár állt meg a bázisnál, átadott az őröknek egy dobozt, majd távozott. A dobozt aztán úgy nyitottuk ki, mintha tűzszerészek lennénk, de nem rejtett bombát, csak egy ezerötszázas darabos puzzle-t. A legviccesebb az egészben az volt, hogy a kép teljesen fehér volt, tehát szinte semmire nem lehetett támaszkodni a kirakásakor.

– Tudod, kivel fognak ezek baszakodni! – tűrtem fel az ingujjamat. – Indítsd a stoppert, Jackson! – adtam ki az utasítást, és nekiugrottam a kirakós megalkotásának.

Fogalmam sincs, milyen technika vagy elv alapján haladtam, néha a kerettel haladtam jobban, néha központi elemekkel. A szemem cikázott, a kezem automatikusan emelte ki a puzzle darabokat a kupacból. Volt, amit félretettem, volt, amihez rögtön találtam párt.

– Kész! – töröltem le az izzadtságcseppet a homlokomról, és majdnem egy kancsó vizet megittam egy ültőhelyemben. – Mennyi idő volt?

– Két óra, negyvenhárom perc és huszonöt másodperc.

Mint, a feladvány végső megoldásaként Cuki fogta magát, és ráfeküdt a kész puzzle-re. Szívesen a fekhelyet – gondoltam, és megmozgattam a nyakamat. Teljesen elgémberedtem, és bár sikerült kiraknom, ami növelte az önbizalmamat, azzal nem jutottunk előrébb, miért volt erre szükség. Nem jött ki semmi a kirakást követően, mielőtt Cuki ráfeküdt volna, megnéztem, és teljesen fehér volt. Nem rajzoltak rá semmit, nem rejtett semmilyen üzenetet.

Megkondult az állóóra a nappaliban, amikor a mutató éjfélt ütött, és a plazmatévé magától bekapcsolt. Mindannyian odakaptuk a fejünket, egyedül Yixing kapott a telefonjához, hogy ellenőrizze, betőrt-e valaki a rendszerbe. Amikor rápillantottam, megrázta a fejét, a telefon nem jelzett, hogy cyber támadás áldozatai lennénk.

A fekete képernyőn aztán megjelent egy arc. Egy velünk egy idős srác arca volt, akinek fehér bőre, széles és nagy szeme, és kicsi arca volt. A fekete haja a homlokát simogatta, a szája elégedett, kissé arrogáns mosolyra húzódott.

– Már remegve vártam, hogy találkozzak veletek. Ha minden igaz, nem késtem el.

– Ez élőben van? – kérdezte Tao Yixinget, aki csak megvonta a vállát válaszul.

– Igen, élőben vagyunk, bérgyilkos fiú. Fogalmam sincs, hogy hívnak, remélem, nem haragszol meg érte. Csak a jelentőségteljes emberek nevét szoktam megjegyezni – adott magyarázatot a fiú, aki láthatóan nagyon jól szórakozott a zavarunkon. – Kiraktad már a puzzle-t, Kris?

Az én nevemet tudja – mosolyodtam el keserűen, nem annyira örültem, hogy a fura idegen figyelme rám összpontosul. Soha nem láttam még, és azt sem tudtam volna megmondani, hogy milyen nemzetiségű. A kiejtése pontosan olyan jó volt, mint Baekhyunnak, nem éreztem benne semmilyen akcentust, de az arca valahogy nem tűnt koreainak.

– Két óra, negyvenhárom perc és huszonöt másodperc.

Aprót megrándult a mosolyának széle, nem tetszett neki az eredmény, bizonyára arra számított, hogy még nem végeztem a feladvánnyal. Fura egy tekintete volt a fiúnak, a fekete szemiben égett az öröm tüze, hogy találkozhat velünk, de volt benne valami veszélyesen sötét is. A festményeken az őrült zseniket festették meg ilyen szembogárral.

– Azt mondtad, nem késtél el. Miről késtél volna? – próbáltam meg feltérképezni a tervét. Úgy tűnt, csak én akartam beszélgetni vele.

– Hogy boldog születésnapot kívánjak Hyunseungnak. Tehát nem találtátok meg az üzenetet?

Tetszett neki, hogy nem sikerült rábukkannunk valamire, amire a mondandója alapján kellett volna. Éppen meg akartam kérdezni, hogy miről beszél, és egyáltalán ki az a Hyunseung, amikor Tao rászisszent a macskájára. Cuki a puzzle darabokat karmolászta, mindenáron ki akarta venni az egyiket.

Odamentem a macskához, és kivettem azt, amelyiket már szépen összekarmolta. Nem tűnt különlegesnek, pontosan olyan volt, mint a többi, de Cukinak valamiért az kellett, és amikor megszagoltattam vele, megint elkezdte pofozgatni.

A bicskámmal szétbontottam a puzzle-t, amiben egy aprócska papír bújt meg, rajta olyan kicsi, kínai betűkkel, amelyeket alig bírtam kibetűzni. Ha nem lettek volna olyan ismertek, lehet, nem is sikerült volna elolvasnom.

– Boldog születésnapot JHS – olvastam fel, és ezzel egyidőben sok dolog történt egyszerre.

Donghae előkapta a fegyverét, és JS-re szegezte, mire a festő kezében egy tőr jelent meg. A képernyőn mosolygó fickó szintén elővett, egy pontosan ugyanolyan tőrt, mint ami JS kezében szegeződött Donghae irányába. Donghae-nak tényleg igaza volt, és JS a gyilkos? – döbbentem meg,

– Ne tegyél meggondolatlan dolgot, Donghae! – tanácsolta JS nyugodt hangon. Nem tűnt úgy, hogy félne a fegyvertől, pedig a lőfegyver biztosabb, mint a közelharci. Donghae még az előtt fejbe lőné, hogy egy lépést is tehetne felé.

– Te ölted meg az sikátoros embereket? – kérdezett rá nyíltan Donghae.

– Nem, az én voltam – vallotta be a képernyősrác könnyedén. Egy cseppet sem számítottak neki az emberéletek.

– Társak vagytok? – szálltam be én is a beszélgetésbe.

– Azt nem mondanám. Egy helyen éltünk egy ideig, és szobatársak voltunk.

JS a kanapé támlájába szúrta a tőrét, majd a fejéhez kapott, és láthatóan fájdalmakkal küzdött. Donghae tiltásának ellenére A Doki odament hozzá, és leültette az egyik székre JS-t, akinek amellett, hogy láthatóan erős fejfájása volt, az orra is vérezni kezdett. A képernyőfiú érdeklődve nézte az eseményeket, de nem láttam aggódást a tekintetében, talán ismerni sem ismerte az érzést.

– A te arcod van a rajzaimon – nyögte a festő, és a kezével letörölte a vért az orráról. Újra feltápászkodott, és a tőrért nyúlt. A Doki nem ijedt meg tőle, nem félt attól, hogy bántaná. Teljesen megbízott a barátjában.

– Térjünk vissza a tárgyra! – tereltem vissza a beszélgetést az eredeti medrébe. Donghae továbbra is szemmel tartotta JS-t. – Miért ölted meg azokat az embereket?

– Teszteltelek titeket. Jó versenytársak lesztek.

– Versenytársak? Miben? – ráncoltam össze a homlokomat. Kérlek, ne mondja azt, hogy ő is Seunghyeon örököse akar lenni!

– A játékban. A mestered nem mondta el? – kérdezte meglepetten, majd hangosan felnevetett. – Ez még érdekesebb lesz, mint gondoltam. Nem baj, legalább szórakoztatóbb leszel, mint a többiek. Őket olyan könnyedén megöltem.

– A sikátoros embereket?

– Dehogy! A többi játékost. Az európaiakat. Szánalmasan egyszerűen elhullottak. Seunghyeon emberétől többet várok. Végül is, az előző generációban Seunghyeon nagy játékosnak számított.

– Te meg miről beszél? Milyen játék? Mi volt Seunghyeon? Mit tudsz róla egyáltalán, és ki a fene vagy te? – szegeztem neki egy halom kérdést.

A fiú csak, ha ez lehetséges, még szélesebben és még ijesztőbben rám mosolyodott, majd csettintett egyet, és a bázis fényei kialudtak.

– Junnak hívnak. Kris, ideje, hogy elkezdődjön a játék!