Pókháló (5. évad): 18. fejezet: A sárkány bukása

 

Kris:

Minden titok kissé megköti az embert, és a Yenrivel kötött titkos megállapodás akkor kezdett igazán szorítani, amikor az Arany Liliom újabb küldetésajánlatot kapott a kínai sárkányoktól. A sárkányfőnök kimondottan engem kért meg, hogy csatlakozzak az akciójukhoz, és ha visszautasítottuk az ajánlatát, azzal éppen annyira lebukhattunk, mint azzal, ha odamegyek, és kiderül, hogy borzasztó színész vagyok.

Mivel Jackson természetesen tud viselkedni minden húzós szituban, őt vittem magammal. Rajta kívül Taót vagy Layt vihettem volna, a kis csapatunkból ők ketten tudnak még kínaiul, de azt akartam, hogy Tao Baekhyun mellett maradjon, Lay pedig sokkal jobb távoli üzemmódban, mint éles bevetésen.

Jacksonnal az út szórakoztatóan telt, be nem állt a szája, és állandóan megnevettetett. Elmesélte, mit meséltek egymás között a tőrösök a Vörös Sárkányokról.

– A sárkányok olyanok lehetnek Kínában, mint Shadow Mask nálatok. Legendának tűnik, de azért nem próbálnád ki a saját bőrödön, hogy tényleg igaz-e.

Minden az időtől függött. Akkoriban a cégem, friss alapítású vállalatként nem ért semmit, a kutya nem tudott róla, be kellett törni a piacra, és jó döntésekkel építeni a hírnevet. Lehet, hogy tíz év múlva majd én is már nagynak fogok számítani – gondoltam, és kinéztem az egybefüggő felhőrétegre. A sárkányok feje egy nehéz, és összetett feladatra hívott meg minket, de nem voltam biztos benne, hogy a szándékai tiszták. Minden olyan alakalom, amikor másoktól kérsz segítséget, beismerése annak, hogy egyedül nem vagy képes elvégezni a munkát. Mit gondolhattak a sárkánytagok? Már másodjára egy külföldi, egy liliomos érkezik Pekingbe, hogy helyettük dolgozzon. Engem zavarna, ha a nagyfőnök nem a saját embereit erősítené, hanem idegen erőket hívna meg. Bántaná a büszkeségemet, azt hiszem.

A sárkányok rezidenciája éppen úgy lenyűgözött, mint a legutóbb. A vezetővel most azonban nem az irodájában, hanem egy edzőteremben találkoztunk. A kör alakú terem egyik falát el lehetett mozdítani, és így kilépni a kertbe nyíló teraszra, ott ültünk le apró, fekete asztalokhoz, hogy megigyunk vele egy teát, és megvitassuk a küldetés részleteit.

– Ha jól értem, akkor Pekingben minden klán egy olyan család, akik valaha nagy befolyással bírtak, de a Vörös Sárkány azóta már üzletileg feldarabolta őket, vagy meg is vásárolta magának. Amikor a Vörös Sárkány még csak kikelt a tojásból, ezek a klánok is uralkodni akartak? – próbáltam meg kielégíteni a kíváncsiságomat. Korábban nem sűrűn dolgozott együtt az Arany Liliom és a Vörös Sárkány, így nem rendelkeztünk illemkönyvvel, nem tudtam, mit kérdezhetek és mit nem.

Az öreg, tapasztalt és sunyi kínai nagyfőnök elégedetten mosolyodott el, és bemutatta nekünk a szervezet történetét.

Azt már tudtam, hogy az emberek által ismert Beejing valójában nem a város központja, és soha nem is volt az. Mindig is az a Peking irányított mindent, ahol a modern korban a Vörös Sárkányok megtették bázisukat. A főnök elmondása szerint, a családja évszázadokon keresztül örökítette leszármazottjainak tovább a kastélyt, amit a legendák szerint sárkányok védenek és áldanak meg. A szervezet tehát már régóta működött, csak nevet cserélt. A császárkorban császári politikai központ volt, a kommunizmus óta városi tanács, vagy nyugatiasan mondva nagyvárosi önkormányzat. A tagok feltétlen hűséggel tartoznak a szervezetnek, ha valaki akár csak az árulás gyanújába keveredik, biztosan megkínozzák, vagy bebörtönözik. Nem voltak illúzióim, a mi főnökünk is bizonyára keményen bánt az embereivel, de Seunghyeon példájából ítélve, inkább kivárt, mintsem az első adandó alkalommal levágja valaki ujját, vagy, ahogy Bobyvel történt, a nyelvét.

–  Az öröklést nem veszélyezteti az, ha nem születik fiú örökös? – próbáltam óvatosan utalni arra, hogy Yenri lány.

– Az öröklés egyenesági, és nem probléma, ha az uralkodó nő. Persze, könnyen kialakulhat belviszály, ha van a családban olyan férfi, aki alkalmas arra, hogy uralkodjon helyette. Nálunk ez az eshetőség nem fenyeget, az öcsémet és szerencsétlen családját lemészárolta egy renegát bűnszervezet.

Eszembe jutott, amit az iskolában tanultunk a selyemzsinórról. Az Oszmán Birodalomban a szultánok selyemzsinórral fojtatták meg a vetélytársaikat, sokszor a saját rokonaikat, hogy biztosítsák a hatalmukat. Azt már nem mertem feszegetni, hogy a renegát bűnszervezet magától gyilkolt-e vagy esetleg felbérelte valaki, mondjuk maga a sárkányfőnök.

– Ha valaki elveszi a hercegnőt, akkor ő maga is uralkodó lesz, vagy csak az uralkodónő hitvese? – latolgattam Boby lehetőségeit.

– Ha a lányom előkerül, természetesen méltó férjet kerítek mellé. Vannak esetleg ilyen ambícióid? – villant meg az öreg szeme izgatottan.

– Nincsen, én az Arany Liliomban szeretnék karriert építeni – ferdítettem kissé.

– Pedig milyen szép egyesítése lehetne ez a két szervezetnek… Nem gondolod?

Aprót bólintottam, és nagyon reméltem, nem ültettem el semmit a sárkányfőnök fülébe. Nem terveztem elhagyni Baekhyunt, és nem is szerettem volna, ha valami baja esne. Éppen ezért se azzal védekeztem, hogy párkapcsolatban élek. Donghae feleségének meggyilkolása sem jelentett problémát a tőrösöknek.

A bevetés reggelén aztán iszonyatosan elkezdett fájni a fejem. Annyira lüktetett, hogy éppen csak, hogy felegyenesedtem, már vissza is hanyatlottam a paplanra. Mozdulni sem tudtam, a vérem a fülemben dobolt, szinte megsüketítve.

A nagy sötétséget követően a következő dolog, amit megpillantottam, az Arany Liliom bázisának vaskapuja volt, de arra nem emlékeztem, hogyan jutottam oda. Azt se tudtam, hová tűnt mellőlem Jackson.

– Mikor érkeztél, Kris? – emelkedett fel a székéből meglepetten a nagyfőnök. – Jól vagy? Zavartnak tűnsz.

– Kicsit szédülök – vallottam be, és leültem az egyik párnázott karosszékbe.

A nagyfőnök hívatta hozzám a Dokit, hozatott egy pohár vizet, és felhívta Donghae-t. A Dokit kicsit sem zavarta, hogy a főnök irodájában vagyunk, úgy hallgatta a szívverésem, mérte a vérnyomásomat, és kutatott a testemen bármilyen nyom után, mintha a rendelőjében ülnénk.

Donghae futva érkezhetett, mert kissé zihált, és a homlokán csillogott az izzadtság. A haja hosszabbnak tűnt, mint legutóbb, és a kisfőnököm mintha kissé fáradt lett volna.

– Kris, hol voltál…? – kezdett érdeklődni aggódó hangon, de nem tudta befejezni, mert rá támadtam.

Fogalmam sincs, miért tettem, a testem magától mozgott. Kikaptam a Doki kezéből a fecskendőt, és azt akartam a kisfőnökömbe döfni, anélkül, hogy tudtam volna, mit szívtak fel bele. A Doki és Donghae együttes erővel tepert le a földre, és én még ott is úgy ficánkoltam, és morogtam, mint egy megvadult állat. Az éles szúrást követően, aminek helyéről kellemes melegség áradt szét a testemben, kicsit megnyugodtam, hogyha felkelek, már biztosan sokkal jobban fogom érezni magam.

 

Donghae:

Kris öt napja nem adott már hírt magáról, amikor hirtelen megjelent a bázison, és amint hozzá szóltam, kétséget kizáróan meg akart támadni. A Doki szerint a nyugtatóktól pár óráig biztosan aludni fog, de engem az se nyugtatott meg, hogy odaszíjazta az ágyhoz. Krisról beszéltünk, valaki, aki olyan intelligens, mint ő, simán kidumálja magát a kötelekből. Úgy éreztem magam, mintha nem is Kris-szel, sokkal inkább Seunghyeon egy fiatalabb és veszélyesebb kiadásával kerültem volna szemtől-szembe.

Nem, ő Kris. Nem Seunghyeon. Soha nem volt olyan, és soha nem is lesz. Emlékeztetnem kellett magam, nehogy elragadjanak az előítéleteim. Nem is. Sokkal inkább félelmeim. Kris hatalmas erőt képviselt, ha mellettem harcolt, de még nagyobbat, ha ellenem.

– Nem találtam rajta se tűszúrás, se kínzás nyomait. Az elméjét nem fizikai fájdalommal törték meg – közölte a doktor.

– Milyen más lehetőségek lehetnek?

– Mérgekkel és drogokkal kísért hipnózis, vagy agykontroll, de a tudati hatásokhoz jobban ért a pszichológus. Én sebész vagyok.

Az ajtóhoz léptem, hogy kimenjek a pszichológushoz, amikor JS becsusszant a feltárt résen. Nem tudom, hogy mennyit hallgatott ki a beszélgetésből, de nem is titkolta, hogy hallotta.

– A pszichológus fabatkát sem ér. Velem se tudott mit kezdeni – közölte, és Kris ágyához lépett.

Meglepődtem volna, ha bárki tudott volna kezdeni vele bármit is. Volt egy halom papírja arról, hogy beszámíthatatlan, megjárt vagy egy tucat szanatóriumot, pszichiátriát, elvileg még zárt osztályon is volt, mégis alkalmazta az apám, és JS még egyszer se támadt rá senkire. Néha furcsa elvarázsoltságban járta a folyosókat, és magában motyogott, de soha nem lépett fel senkivel szemben erőszakosan vagy támadóan. Az emberek nagy része egy elvont művésznek tartotta, aki valóban lenyűgöző alkotásokat festett.

– Kris olyan intelligens, mint Seunghyeon, mégsem vált gonosszá mellette, sőt, hozzánk állt, és a főnöke végül elbukott – foglalta össze a fura, szőke festőművész, és az ezüstre festett festőecsetével az ágykeretet kopácsolta. Minden egyes hangra Kris szemöldöke megrándult, de az öntudatlanságba küldött beteg nem ébredt fel teljesen. – Szerintem kondicionálták a túlélési ösztön biztosította agresszióját Donghae hangjához.

Nem értettem teljesen, amit mondott, nekem a kondícióról az jutott eszembe, hogy valaki jó kondiban van, de a lényeget összeraktam. Kris agresszív lett, ha beszéltem hozzá. Lehet, akkor is, ha csak a hangomat hallotta.

– Te tudod, hogy azt hogyan csinálják? – kérdeztem tőle. Bizonyára rengetek kísérletben részt vett már a különböző intézményekben.

– Sok módszer van rá, de nem is ez a lényeg. Le kell bontani a félelmét.

– Megszerzem a legjobb orvost – indultam volna újra útnak, hogy előkerítsem a legjobb pszichológust, de JS hangja megállított.

– Nem kell. A Doki majd megcsinálja. Én fogom segíteni.

Ha jól tudtam, JS sem rendelkezett pszichológusi diplomával, ahogy a Doki is változatlanul sebészként praktizált, de amikor az apámat beavattuk a tervbe, legnagyobb megdöbbenésemre rábólintott. Muszáj volt kifejtenem a nemtetszésemet.

– Főnök, JS egy bolond. Kris túl értékes ahhoz, hogy elrontson benne valamit – emeltem meg a hangom. JS úgy tűnt, nem vette magára a sértést.

– JS különleges. Az engedélyt pedig megadtam. Doki, menjetek le a bunkerba, JS pedig a felszínről instruál majd téged! Induljatok! – adta ki a parancsot, de nekem még maradnom kellett.

Felelőtlennek tartottam, amiért belemegy egy emberkísérletbe, ráadásul azzal a Kris-szel kísérleteztek éppen, aki a Liliom legértékesebb tagja, és a második ember, akiért én feleltem. Kris fontossá vált a számomra, még ha nem is akartam, hogy kötődjek hozzá. Nem akartam, hogy valami helyrehozhatatlant csináljanak vele a kontárok.

– Főnök, hibát követsz el! – Még soha nem mondtam ezt az apámnak, de akkor kikívánkozott belőlem. – JS nem szakember, csak egy őrült, önjelölt okostojás, aki úgy fog játszani Kris agyával, mint egy infantilis gyerek a homokozóban.

– Mutatok neked valamit – állt fel az asztalától az apám, és a széfből elővett egy vastag aktát. – Fusd át!

JS-ről szóltak a papírok. Valóban rengeteg egészségügyi intézményben vendégeskedett már gyerekkora óta, de a legérdekesebb mégis az a hely volt, aminek a pecsétje mindig megjelent a gondviselő aláírásának helyén.

– JS a „szellemkastélyban” élt? – kérdeztem döbbenten.

A „szellemkastély” egy elhagyatott, brit típusú bentlakásos iskola, ami régebben magán intézményként működött, elveszett, elhagyott – vagy a véleményem szerint elrabolt – gyerekek éltek ott, kivételes intelligenciával megáldva. Egyszer aztán hatalmas mészárlást végzett ott valaki, mindenki meghalt, aki ott élt, és akárhányszor próbálta meg bekebelezni az Arany Liliom a helyet, mindig történt ott valami rejtélyes baleset. Mintha szellemek kísértettek volna, emberek haltak meg, lettek öngyilkosok, vagy tűntek el örökre, így pár próbálkozás után inkább nem háborgattuk tovább a helyet. Én nem hittem a szellemekben – nem úgy, mint Tao –, de azt a helyet még én is elkerültem. Ha JS valaha ott élt, akkor egyetlen túlélője volt a vérengzésnek, és valóban kivételes IQ-val rendelkezhetett.

– JS a mészárlást követően került hozzánk, de valamiért nem emlékszik a múltjára. Ha ott volt aznap, akkor érthető, hogy miért nem emlékszik semmire, ekkora trauma az amúgy is labilis lelkületét biztosan megborította.

– Attól még, hogy egy kis Einstein, még nem szakember – kötöttem az ebet a karóhoz.

– Nézd meg a kezeléseiről szóló dokumentumokat!

Nem kevés jegyzőkönyvet kellett átfutnom, de, mire végeztem, rájöttem, elég lett volna csak az utolsó rubrikákat megnéznem. Mindre sikertelent pecsételtek be.

– Ez meg hogy lehet? Nem hatott rá semmi? Semmi?

– Semmi. JS, mintha érzéketlen lenne minden egyes hatásra, ami őt éri. Egyszer színtelen és szagtalan altatót kevertem a teájába, amit addig úgy ivott festés közben, hogy oda sem nézett. Amint beletettem a mérget, bele sem ivott. Pedig nem láthatta, mégis tudta.

– Kris azonban nem érzéketlen az őt ért hatásokra. Nagyon is érzékeny.

– Én magam fogom felügyelni a kezelést. JS nem csinálhat semmit, amibe nem egyezek bele.

Így kezdődött meg, az a hónap végéig tartó folyamat, hogy Kris és a Doki leköltöztek a föld alatti titkos bunkerbe, amit apám atomtámadás esetére építtetett magának és a családjának, mi pedig a felszínről figyeltük, hogy JS mit csinál.

Nem voltam biztos benne, hogy bármit is sikerül elérnie JS-nek, ugyanis nem csinált semmi mást, csak fejben kosarazott Kris-szel. Hallás után Krisnek különböző stratégiákkal kellett előállnia, hosszú, végeláthatatlannak tűnő meccseket zongoráztak így le azok ketten, és csak azért hagyták abba, mert a Doki már nem bírt tolmácsolni, elfáradt a nagy koncentrálásban.

Így ment ez minden nap, és amikor elérkezett annak az ideje, hogy Krist szembesítsük velem, a torkomban dobogott a szívem. Nem akartam, hogy újra megtámadjon. Mintha a saját fiam tőrt volna az életemre.

– Kris… – szólítottam meg óvatosan.

Kris felém kapta a fejét, és könnyes szemmel a nyakamba borult. Úgy ölelt, mintha az apját kapta volna vissza. Kicsit az én szívem is belefacsarodott, de nem mutattam érzelmet, egy katonának soha nem szabadott rést hagyni a védelmén. Mosolyogva megpaskoltam fogadott fiam hátát, és átadtam az igazi apjának. Amikor láttam, ahogy összeölelkeznek, tudtam, hogy soha nem lehetnék olyan a számára, mint Jiaheng. Ő nemzette, ő nevelte, és ő vigyázott rá, de Kris ölelésének melege még ott ült a mellkasomon. Azt kívántam, bárcsak Donghan is képes lenne újra így megölelni egyszer.

Az apám elégedett mosollyal fogott kezet Kris-szel, majd kiadta a kivégző parancsot:

– Ideje, hogy új sárkányt avassunk Kínában!

Úgy lett, ahogy Yenri és Shadow Mask tervezte. Mi elvontuk az öreg sárkány figyelmét, ők pedig belopództak a védtelenül hagyott palotába, és megbuktatták a korábbi uralkodót. Nem voltam ott, de úgy hallottam, Yenri egyszerűen lefejezte a kaszájával az irodájában ülő apját.

Jackson a vérengzés előestéjén érkezett vissza Koreába. Azt mondta, feltűnt neki, hogy Krisben megváltozott valami, és még az előtt kereket oldott, hogy vele is hasonlót tettek volna. Vidéken bujkált, és csempészekkel lepaktálva jutott vissza az országba, nekem pedig úgy küldött egy képeslapot, mintha a nagyanyja lennék. Yixing nem győzte törölgetni a nevetőkönnyeit, amikor lefordította nekem a kínai írásjegyeket. Jackson a jég hátán is meg tudott volna élni.

 

JS:

Nagyon élveztem a beszélgetést Kris-szel. Korábban soha nem érdekelt a kosárlabda, de a különböző stratégiák, és az, amilyen gyorsan módosítani tudott a tervén, izgalommal töltött el. Néha, ha már nagyon untam a labdát, sakkoztunk. Sokkal jobban játszott, mint a nagyfőnök. Mindig én nyertem, de jobban megizzasztott, mint az öreg, aki szerette azt hinni, hogy ő a legjobb sakkozó a szervezetben.

Sikerült kiiktatni a vírust Kris agyából. Ő maga dobta ki a lomtárba, majd pusztította el örökre. A Dokinak úgy magyaráztam el, hogy beszélgetéseinket egy tologatós kirakóshoz hasonlítottam. Kris addig mozgatta az elméjének fiókjait, amíg az üres rész, amibe a sárkányfőnök elültette a haragot, a kép szélére került, és így kiesett a fejéből az utasítás.

A közös beszélgetések rám is hatással voltak, az össze-vissza firkáim kezdtek egyre jobban kivehető alakot formálni. Egy fiú arca nézett vissza rám a grafitskiccekről, aki ismerősnek tűnt, de semmilyen emlék nem ugrott be róla. Fogalmam sem volt, hol találkozhattam vele korábban.