Pókháló (5. évad): 19. fejezet: A vér kötelez

 

Wonwoo:

Habár a Liliom új helyre költöztetett, a szívemet nem tudták olyan könnyedén kicserélni, mint az élőkörnyezetemet. A szívem gyászolta a mesteremet, még akkor is, ha tudom, hogy sokszor nem bánt jól velem, és hagyta volna, hogy Mingyu – véletlenül vagy szándékosan, de – engem lőjön le helyette. Aljas módon kijátszotta a társam érzéseit, és a helyzetet arra használta fel, hogy próbára tegyen mindkettőnket. Ha úgy alakult volna, hogy megöljük egymást, még azt sem bánta volna.

Sohasem voltam Kyuwon fia. Egyszer sem tekintett annak, és én se hívtam soha apámnak, mégis kötődtem hozzá valamilyen szinten. Nem tudom, hogy miért, de megtörtént.

Az Arany Liliom tisztességesen eltemette, és én kijártam a sírjához. Mingyu nem nézte jó szemmel, láttam az ábrázatából, de elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne ossza meg velem a véleményét.

Az új lakás, ahová költöztettek minket, tökéletesen megfelelt az igényeimnek, még közelebb is lett így a könyvtár, mint a régi birtoktól. Mingyu minden elkövetett azért, hogy jobb kedvre derítsen, és otthonosabbá varázsolja az otthonunkat, de állandóan kudarcot vallott. A viccei nem fogtak rajtam, a lakást nem tekintettem otthonomnak. Az csak egy hely volt, ahol éltünk.

– Hyung, biztos, hogy erre szükséged van? – kérdezte meg egyszer, amikor ráripakodtam, hogy kissé meglökte az egyik dobozzal az üveggolyóim tartóját.

– Biztos – zártam le egyszerűen a vitát. Az egyetlen figyelmesség, amit valaha Kyuwontól kaptam, az üveggolyók voltak.

Sokat formált rajtunk Mingyuval az, hogy az új helyen jobban egymásra voltunk utalva, és nem jelent meg soha ellenőrző személy. Én kicsit furcsának is találtam, hogy nem kell kötelezően megtanulnom valamit, de magamtól azért ugyanolyan lelkesen művelődtem. Eközben pedig elhatároztam, hogy Mingyuval is megszerettetem az olvasást. Megegyeztünk, hogy mindketten ajánlunk egymásnak valamit, és azt a másiknak mindenképpen el kell olvasnia.

Mingyu úgy bolyongott a könyvtárban, mintha egy teljesen új világba került volna, láthatóan nem tudta eldönteni, hogy melyik polcon találhat olyasmit, ami érdekli. Megpróbáltam feltárni az érdeklődési körét, és kalandregényeket ajánlottam neki. Ő változatos olvasmányokat válogatott nekem, voltak ott gyerekkönyvek, ifjúsági alkotások, és coach könyvek is – pl. Hogyan barátkozz eredményesen címmel.

– Hyung, tudod, hogy mi a különbség a véletlen és az üvegtál között? – kérdezte hazafelé menet Mingyu.

– Az, hogy az egyik egy elvont fogalom, a másik pedig egy fizikailag is megtapasztalható tárgy főneve.

– Az, hogy a véletlen lehet fatális.

Szegény Mingyu, ahhoz, hogy megélje a vicce sikerét, azt kellett volna kérdeznem, hogy Mi? vagy azt kellett volna mondanom, hogy Nem tudom. Az ilyen találóskérdéses poénjai azért sem működtek, mert én mindig racionális érvek mentén meg akartam őket magyarázni. Őt azonban nem olyan fából faragták, aki csak úgy feladná. Kíváncsi vagyok, talál-e olyan viccet, ami nekem is tetszeni fog.

 

Kris:

Úgy tartja a népi bölcsesség, hogy akkor veszed észre, milyen fontos valaki, amikor elveszíted. Ezt élte meg az Arany Liliom is egy kis időre, amikor a nagyfőnök balesetet szenvedett. Habár minden szegletét átfésülték a környéknek, és minden taposóaknát és egyéb robbanószert hatástalanítottak, pár apróbb darab túlélte a mustrát. A nagyfőnök építkezést tervezett, A Doki kérésére egy kisebb kórházat akartak felhúzni, ahol a bázis vonzáskörzetében megsérült tagokat el lehet látni, és fel van szerelve olyan műszerekkel, amelyek a bázison nincsenek, és amikre szükség van egy alapos vizsgálathoz. A földfelmérésen történt, hogy berobbant egy bomba a nagyfőnök közelében, és mivel az apám is ott volt vele, amikor megkaptam a hírt a balesetről, fejvesztve rohantam a helyszínre.

Az apám szerencsére megúszta apró karcolásokkal, a nagyfőnök már rosszabbul járt, őt operálni is kellett. Amíg vártunk a műtétre, és egyre gyűltek a folyosón a különböző kisfőnökök, akkor jöttem rá, hogy mennyire törékeny is egy olyan rendszer, ami egyetlen ember tekintélyén alapszik. Nem mindenki azért érkezett, hogy szorítson a főnök felépüléséért. Azt várták, kit nevez meg örökösének, ha egyáltalán lesz még esélye beszélni.

Nagy rafkós az öreg, biztos voltam benne, hogy ilyen esetre is rendelkezett tervvel, volt neki titkon egy kijelölt utódja, de azt ő sem tudhatta, hogyan fog erre majd reagálni a szervezet. A nagyfőnök volt a nap, amelytől mindenki az erejét kapta, és könnyen megeshetett, hogy a kihűlésével trónharcok kezdődnek majd a pozíciójáért, függetlenül attól, kit látna ő szívesen a székében. Sosem lehetett tudni, kiben milyen ambíciók rejtőznek, és vajon elég tekintélyes személy-e az, aki átveszi a stafétát.

Én, személy szerint örültem a hírnek, hogy Donghae igazgatja a szervezetet, amíg a nagyfőnök fel nem épül, de a kisfőnökök arcvonásaiból ítélve, nem sokan osztoztak az örömömön. Donghae sokat tett a szervezetért, régóta a tagja is volt, és túlélte a legendás kínai küldetést, aminek Seunghyeon halála óta már egyetlen túlélője, mégsem hódoltak be neki a többiek. Donghae ráadásul tapasztalatlanul és idegesen állt hozzá a feladathoz. Kapkodott, a szigorú hangja nem volt elég önazonos, úgy viselkedett mint egy közepes képességű színész, akire olyan szerepet osztottak rá, ami túlnő rajta.

– Apa, nem lenne jó, ha Donghae kapna egy tanácsost maga mellé? Magamon látom, hogy a cégnél mennyire szükségem van Eunhyukra – vetettem fel az apámnak az egyik közös étkezésünkkor.

– Már én is javasoltam neki, de Donghae szerint, ha áll egy ember a vezér mellett, akkor azzal a tekintélye csorbul, mert az emberek azt feltételezhetik, hogy egyedül nem tudja elvégezni a munkáját.

– De ha nincs melletted olyan, aki segít, és aki esetekben lebeszél a rossz döntésekről, akkor hosszútávon megrészegülsz a hatalomtól.

Ezen a gondolatfonál mentén rájöttem, hogy egészen addig, talán rosszul fogtam fel a szervezet felépítését. A kisfőnökökre úgy tekintettem, mint a legnagyobb beosztottakra, de lehet, hogy nem is erről volt szó. A kisfőnökök, bár a nagyfőnök alá tartoztak, kiemelkedtek a többiek közül, és a tapasztalatuk és a képességeik révén jó ötletekkel és tanácsokkal szolgálhattak. A nagyfőnök számára a kisfőnökök nem kiskirályok, hanem tanácsadók voltak. Harcoló tanácsosok.

Eszembe jutott az is, amit a Vörös Sárkány, illetve később Yenri mesélt nekem a pekingi helyzetről. Évszázadok óta Yenri családja örökölte a vezetői posztot, de a városban és környékén éltek olyan családok, olyan klánok, akik fejei azóta is befolyással bírtak, és akik véleményét kikérték. Az uralkodó elfogadásánál például fontos szereppel bírtak, még akkor is, ha Yenrinek hatalmában lett volna háborút is indítani ellenük, ha nem tetszik nekik a személye. A szokás úgy diktálta, hogy a klánvezetőknek rá kellett bólintani arra, hogy – jelen esetben – Yenri legyen Peking úrnője. Ha jól tudtam, ez csak részlegesen sikerült, mindenáron azt akarták, hogy Yenri megházasodjon, de amíg ez nem történt meg, addig is elfogadták, hogy parancsokat osszon nekik, és törvényeket hozzon a városban.

Megpróbáltam Donghae-nak is elmagyarázni az elméletemet, de ő teljesen máshogy gondolkodott a világról, mint én. Kemény katonafejjel látta a rendeződéseket, ahol ő az őrmester, és a többiek a kiskatonák. Féltem, hogy a makacssága feszültséghez fog vezetni.

– Hogy boldogul Donghae? – kérdezte tőlem a nagyfőnök, amikor bementem hozzá látogatóba. A lába sérült meg, begipszelve, felpolcolva pihent az ágy végében, és A Doki elmondása szerint meggyógyulhat, de hosszú időbe fog telni, amíg a nagyfőnök újra futkározhat. A gyógyulást nehezíti, hogy már nem túl fiatal, és sokkal lassabban regenerálódik.

– Úgy tűnik, hogy jól, de szerintem nem jól csinálja – vallottam be őszintén, és röviden összefoglaltam a meglátásaimat.

Valójában nem lett volna jogom egy szót se szólni, nem voltam kisfőnök, de ha a felettesem kérdezett, felelnem kellett, és tartottam annyira a nagyfőnököt, hogy ne vegye sértésnek a kiritkámat. Mindkettőnknek közös érdeke volt az, hogy Donghae győztesként jöjjön ki az adott szituációból.

– Sejtettem, hogy még nem áll készen rá. Túl makacs és önfejű, nem látja a fától az erdőt.

– Szerintem Donghae nagyon jól csinálja azt, amit eddig kellett, hogy egyengesse a mi utunkat, felelősséget vállaljon értünk, kiálljon az érdekeink mellett, és ő maga is részt vegyen a küldetéseken. Szerintem ebben nagyon jó, de ahhoz, hogy egy szervezetet elvezessen, nem elég rugalmas, és nem elég széleskörű a figyelme. Ebben persze lehet fejlődni… – tettem hozzá, nehogy úgy tűnjön, hogy reménytelen vezetőnek ítélem meg a mentoromat. Igen, valahogy úgy tekintettem Donghae-ra, mint egy jó mentorra, aki terelget, segít, de nem parancsol.

– Elnézést, Donghan úrfi van itt – szólt be az egyik ápoló, majd az ajtóban megjelent mögötte Donghan is, kezében egy csokor virággal.

Már megint Donghan… – villant be a megszokott gondolat a fejembe, és felálltam, hogy átadjam a helyem, de a nagyfőnök leintett, hogy üljek vissza. Azt sem értettem, miért úrfiként jelentették be, miért nem csak simán Donghan-shiként. Mintha valami flancos nemes lenne…

– Csak ezt hoztam – adott szűkszavú magyarázatot az érkezésére Donghan, és a vázába tette a rózsaszín ázsiai liliomokat. Más esetben sértés lett volna liliomot választani, azokat ugyanis általában temetésekre szokták vinni, de az Arany Liliom név miatt a virág ezúttal egy jó választás volt tőle.

– Donghae vezeti jelenleg a szervezetet helyettem – közölte egyszerűen a nagyfőnök. Nekem az állam a padlót súrolta. Olyan belsős információt osztott meg, amely elkotyogásáért másnak a fejét venné.

– Nem érdekel – felelt elutasítóan Donghan, és az ablakhoz állt.

– Kellene mellé valaki, aki rászól, ha hülyeséget csinál, és akire hallgat is.

– Mondtam, hogy nem érdekel.

– Nem is akarlak tűzvonalba küldeni, de attól még beszélhetnél vele, hogy gondolja át a kapott tanácsokat, és ne reflexből a saját feje után menjen.

– Ez meglep téged? – kérdezett vissza, és összefonta maga előtt a karjait.

A fény Donghan háta mögül érkezett, így az arca árnyékba került, de az a nézés, amivel a nagyfőnökre nézett, emlékeztetett valakire. Először Seunghyeon jutott eszembe, de ő így soha nem konfrontálódott a jelenlétemben, máséra hasonlított az a szúrós tekintet.

A nagyfőnök arcát is szemügyre vettem, hogyan viseli a fiú szemtelenségét, de teljesen nyugodt volt, sőt, talán kedélyesnek is tűnt. Pedig más esetben egy ilyennél már felnyársalta volna az illetőt a tekintetével…

Ide-oda kapkodtam közöttük a fejem, és próbáltam keresni a hasonlóságot, de nem találtam. Donghan egyáltalán nem hasonlított a nagyfőnökre, csak a tekintete. A szemszíne viszont kék volt – persze, valószínűleg nem természetesen kék.

– És mi történik, ha félreállítják Donghae-t?

– Akkor keresel majd mást. – Donghan hangja egyre feszültebbé és emeltebbé vált.

– Ha Donghae kiesik, akkor te…

– Felejtsd el! – vágott a nagyfőnök szavába a mogorva modell. – Soha! Megértetted? Soha nem lesz semmi közöm a szervezetedhez. Nem érdekel, ha atomjaira is hullik szét, de engem nem fogsz belerángatni.

– Mindig is benne voltál…

Ha Donghae kiesik, automatikusan Donghan követi… De miért? Hiszen annyi kisfőnök van még… És ha úgy van, ahogy sejtem, hogy a nagyfőnöknek köze van Donghanhoz, akkor miért ékelődik be elé Donghae? Minden Dongot egy másik…

– Bassza meg! – csúszott ki a számon, ahogy összeraktam a képet. Donghan és Donghae testvérek, és ha Donghan a nagyfőnök rokona, akkor a mentorom is az.

– Mi lesz most? Fejbe lövöd? – érdeklődött Donghan olyan érzelemmentesen, mintha nem is éppen az életemről lenne szó, csak egy bogár agyontaposásáról, vagy egy koszos papír zsebkendő kidobásáról.

– Kris a szövetségesem, és megbízok benne.

Hatalmas titok tudója lettem ezzel, hiszen a dinasztikus utódlás alapjaiban rengette volna meg a szervezetet. Az egészet az mozgatta, hogy a kisfőnökök egy embertől kapták a hatalmat, és mind kaparhatott azért, hogy ő legyen majd az, aki a győzelmeiért és sikereiért egyszer majd megkapja a jutalmat, hogy vezetheti a jövő Arany Liliomát. Ha a nagyfőnök valójában a fiainak akarta tovább örökíteni a szervezetet, akkor a korábban kommunikált elv mind csak porhintés. Annak kiderülése pedig vérontást okozna. Ha a szervezetben bárki, aki vezetői babérokra törne, megtudná, hogy Donghan és Donghae a nagyfőnök fiai, az első dolga lenne, hogy legyilkolja őket.

Kezdtem helyére tenni a dolgokat, hogy mit keresett Donghan Amerikában, miért mászkálhat csak úgy be a bázisra, mintha haza menne, és miért van ott mindenhol, ahol nem kellene. Miért elnéző vele a főnök, miért tett meg mindent azért, hogy megtaláljuk, amikor Christopher elrabolta, és miért tölt sok időt együtt a két testvér.

Már csak egyetlen kérdésem maradt:

– Seunghyeon vajon tudta?

– Nem hiszem. Még ő sem tudhatott mindent – hesegette el a problémát a nagyfőnök. Nekem nem ment ilyen könnyen.

Seunghyeon azt ígérte, az lesz az utódja, aki megtalálja az elhagyott nyomokat. Seunghyeon sosem titkolta, hogy a Liliom széke kell neki, és ha a nyom, amit hátrahagyott, az információ, hogy a Dongok testvérek, akkor az utódjának egyenes útja vezetett ahhoz, hogy szétrombolja az Arany Liliomot. Viszont, ha Seunghyeon tudott róla, akkor miért nem ő robbantotta be a bombát?

– Mi van, ha tudta a titkot, de valamiért akkor még nem lett volna értelme elmondania? Donghan Amerikában volt, most viszont itt van. Ha a nyom, amit hátrahagyott az információ, akkor az, aki megtalálja, nem csak az Arany Liliom vezetését kaparinthatja meg, de veszélyt is jelenthet Donghanra és Donghae-ra – osztottam meg a félelmemet.

– Látod? Pontosan ezért utálom a szervezetedet, folyton mások életével szórakozik – tett szemrehányást az apjának Donghan.

– Kris, szinte biztosra érzem, hogy Seunghyeon téged szánt örökösének. Elkie azt mondta, más is keresi a nyomokat, de nem biztos, hogy azzal, hogy kiiktattuk Kyuwont, a jó versenytársadat iktattuk ki. Többen is nyomozhatnak, és neked kell először megtalálni a bizonyítékokat.

Szuper… – gondoltam, és Donghanra néztem. Nem bíztam benne, nem akartam összedolgozni vele, de volt egy okom rá, hogy mégis megóvjam az életét. Tao szerelmes belé.

 

Donghae:

Amikor az apám megüzente, hogy Kris apja veszi át a vezetői feladatokat addig, amíg ki nem jön a kórházból, megkönnyebbültem. Igaz, hogy ezzel a fejváltással elismerte, hogy nem vagyok alkalmas a szervezet vezetésére, de én is így éreztem. Túl hamar szakadt a nyakamba minden, és túl keveset tudtam arról, amit rám bíztak. Azt hittem, az évek alatt sikerült az Arany Liliom belsejébe látnom, de akkor, amikor leültem az irodában az apám székébe, rájöttem, hogy milyen tudatlan is vagyok valójában.

Nekem sokkal jobban álltak a kisebb ügyek, amikor egy problémát kellett megoldani, arra kiküldeni a megfelelő embereket, kapcsolatot tartani, szervezni a küldetést, majd jelentést írni róla. Ehhez tényleg értettem.

– Vagy újabb banda jelent meg a területen, vagy valaki a rosszhírünket akarja kelteni – adott át pár fényképet Jiaheng, amikor bementem hozzá. Még a szék is jobban állt neki, mint nekem. Kris egy idősebb verzióját láttam benne, megfontolt, agyas, határozott, de jószívű férfit.

Elvettem a fotókat, amiken holttestek szerepeltek. Kegyetlen, felesleges gyilkosság áldozatai voltak, a sebekből már láttam, hogy élvezetből lettek összevágva, nem logikából. Egy könyörületes gyilkos úgy végez az ellenfelével, hogy az keveset szenvedjen, és a szúrása pontos és megfontolt. Ezeket a szerencsétleneket olyan helyeken kaszabolták össze, amelyek nagy fájdalommal járnak, de nem elegendők ahhoz, hogy halált okozzanak. A Doki vizsgálatai is alátámasztották a meglátásaimat. Szervezeti szinten a legaggasztóbb az volt, hogy mindegyik hulla kezén egy, a mi tetoválásunkhoz hasonló tetoválást varrtak fel, csak arany tinta helyett fekete festékkel. Az arany festék titkát egyedül JS ismerte, így azt rajta kívül senki más nem tudta előállítani.

– Szerinted van köze az utóbbi idők mészárlásaihoz? – utaltam egy jelenségre, amely már hozzánk is eljutott a rendőrségi forrásoktól. Európában hasonló kegyetlenséggel bentlakásos iskolák, kollégiumok és magánszervezetek tanulóit gyilkoltál le az utóbbi pár hónapban.

– A módszer hasonló, de Európa messze van innen. A gyilkosok persze, azóta már ide érhettek, de ezek az áldozatok nem magánintézmények lakói voltak, egyszerű emberek, a szórás teljesen vegyes.

– És a helyszín?

– A város túlsó széléről indult, és egyre koncentrálódik felénk.

– Gondolod, hogy ide tartanak?

– Nem tudom, mi a végállomásuk, de az útjukba fogunk kerülni, és a bázis hasonlít egy kollégiumra. Meg is szüntettem a tagok itt alvását, de maga az épület és az elhelyezkedés, hogy nincs a környéken figyelő szem, vonzó lehet majd a számukra. Fel kell készülnünk rá, hogy szembe fogunk kerülni velük.

Eszembe jutott JS, akinek nincs saját lakása, és ha Jiaheng megtiltja, hogy a bázison aludhassanak a tagok, akkor nem lesz hová mennie. Bár nem szívesen tettem, de elhatároztam, hogy felajánlom neki, hogy lakjon nálam, amíg elül a vihar.

Éppen a földszintre tartottam, biztos voltam benne, hogy a tetoválószalonban találom, amikor megpillantottam a folyosó végén. Gyertyafénynél egy ronggyal tisztított valami hosszút, bizonyára az ecseteit, és amikor odakiáltottam neki, ahelyett, hogy odajött volna, a kabátja belső zsebébe dugta a kezében tartott tárgyat, és eltűnt a másik folyosó felé.

Utána kocogtam, de amikor a folyosóra néztem, már nem találtam ott. Mégis hová tűnt? – néztem körbe, de sehol se láttam. Benyitottam a legközelebbi szobába, de oda se bújt be. Azt sem értettem, miért fogócskázik velem egyáltalán.

Visszaléptem az asztalkához, amelyen az ecseteit törölgette, és a rongy, amit erre használt, sötétvörös csíkokban őrizte a nyomokat. Nem tudtam eldönteni, festék-e vagy vér, és ha egy pillanatra nem ugrik be a gyertyafény megvillanása a tárgyon, talán tovább is megyek, minden sejtelem nélkül. JS ezüstszínű ecseteket használt, így azokról ugyanúgy visszaverődhetett a gyertyafény, mint a fémről, de egy ecset vékony, hogy finom, apró mozdulatokat is lehessen végezni vele. Az a tárgy viszont tömörebb volt, és az egész markába fogta, mintha tőr lenne. Vagy kés…

Leszaladtam A Dokihoz, kezemben a ronggyal, hogy megkérjem, vizsgálja meg, festék vagy vér van-e rajta, de JS-t is ott találtam. Egy egyik vizsgálóasztalon ült, a lábát lógatta, és kedélyes arckifejezéssel mesélt valamit az orvosnak.

– Miben segíthetek, Donghae? – kérdezte A Doki. Ő is mosolygott, nem tűnt se ijedtnek, se idegesnek.

– JS, az előbb miért rohantál el előlem? – szegeztem a kérdést a festőnek.

– Nem rohantam el. Azt hittem, jössz utánam – vallotta be ártatlan hangon.

– És mit csináltál ott a gyertyánál?

– Az ecseteimet tisztítottam – húzta ki a kabátja belső zsebéből az ezüstös rudakat. Pontosan onnan vette elő őket, ahová én is láttam, hogy eltette azt a kést. Lehet, hogy rosszul láttam, és valójában nem egy, hanem tényleg több tárgy volt a kezében?

– Értem – zártam le a beszélgetést. Nem szándékoztam odaadni neki a rongyot, az egyetlen bizonyítékomat, azt inkább a farzsebembe tuszkoltam. – Csak egy fájdalomcsillapítóért jöttem. Hasogat a fejem – hazudtam.

Amíg az orvos gyógyszert vett elő nekem a vitrinből, fél szemmel JS-t figyeltem. Az orvosi szikéket tapogatta a hosszú, fehér ujjaival. Kíváncsi lettem volna, mennyire tudja őket használni.

– Köszönöm – vettem el a pirulát, és bólintottam JS felé.

Nem zártam még itt le az ügyet. Elhatároztam, hogy amint lehet, elviszem egy laborba a rongyot, és kideríttetem, hogy valóban festék van-e rajta. Ha pedig vér, akkor JS-nek felelnie kell, kinek a vére az, és mit csinál olyankor, amikor nem éppen fest, vagy A Dokival beszélget. Mi történik akkor, amire később nem emlékszik. Az áldozatokon végül is friss tetoválást találtak, és bár nem arany tintával lőtték a bőr alá, de ő rendelkezett ilyen eszközökkel, és a tudással, hogyan kell tetoválni. Talán még a virág is azonos volt.