Pókháló (5. évad): 17. fejezet: Üzlet és maffia kéz a kézben jár

 

Kris:

Elindítani egy vállalkozást koránt sem olyan egyszerű, mint az ember gondolja. Kívülről úgy tűnt, az ilyen irodaházak élete olyan, mint egy méhkas, ahol a főnök ül az irodájába méhkirályként, és mindenki a keze alá dolgozik, neki csak alá kell írni a papírokat. A sorozatokban ezt látható. Aláírások, tárgyalások, fényes vacsorák és villásreggelik, menő autó, délutáni tenisz, koktélruhás jó csajok. Megsúgom, ez mind hazugság. Vagy legalább is én nem így éltem meg a cégnyitást.

Mindenki hozzám jött oda, hogy döntsek a munkájáról. Döntést hozni pedig nem egyszerű. Hiába nem nekem kellett megcsinálnom a kimutatásokat, felméréseket, kutatásokat és miegyebet, nagyjából értenem kellett, amit a szakember mond nekem. Eunhyuk nélkül képtelen lettem volna rá, hogy egyedül elvigyem a hátamon a rám zúduló felelősséget. Lelkiismeretes fickóként mindent úgy akartam csinálni, hogy a cégem és a dolgozóim is elégedettek legyenek.

Mi nem gyártottunk külön mobiltelefont, csak a nagyszüleim készülékeit próbáltuk meg értékesíteni, és a tervek szerint maximum csak kiegészítőket (tokokat, fóliákat, fülhallgatókat stb.) hoztunk létre magunk. Mégsem könnyű jelen lenni a piacon, a nagyobb szolgáltatók, mint a Samsung, a Pantech vagy az LG akkora kutyák, hogy még csak a létezésemről sem tudtak, a Kim Company pedig hihetetlen népszerűségnek örvendett a fiatalok körében a jópofa tokjaikkal és kiegészítőikkel. Eunhyuk szerint ők lehettek a jövőben a legnagyobb ellenfeleink a piacon, így folyamatosan figyeltük, mivel rukkolnak elő.

Eunhyuk figyelmeztetett rá, hogy adathalászok, és adatlopó ügynökök bármikor beépülhetnek a vállalatba, hogy információt szerezzenek maguknak, vagy más cégeknek. Úgy gondoltam, egy tolvaj nehezen lop meg egy tolvajt, ergo hamar felismernék egy másik bűnözőt, de arra nem gondoltam, hogy a támadás a cyber térből érkezik elsőnek.

A lavina első hópelyhe fel sem tűnt, hiszen bárhol előfordulhat, hogy megrongálódik a bojler, vagy megreped egy vízvezeték. Újonnan épített irodaháznál kissé fura, hogy ilyen probléma adódik az első hónapban, de elkönyveltük a vízvezetékszerelők kontár munkájának, és a javítást követően nem is foglalkoztunk vele többet. Aztán jött az újabb és újabb probléma, és akárhányszor hívtuk ki szakembereket, mind azt mondta, hogy a csövek állapota jó, a rendszer egészében lépnek fel féreglyukak. Mivel én ebből túl sokat nem értettem, egy olyan valakihez fordultam, aki beszél informatikaiul, és megkértem Yixinget, fussa már át egy kicsit a cég biztonsági rendszerét.

Eunhyuk homlokára sűrű ráncok ültek ki, amikor Yixing bemutatott egy számalapú kódrendszert, ami nekem leginkább sormintának tűnt.

– Felettébb érdekes – szólalt meg végre Eunhyuk. – Ez katonai kódolás.

Mit akar tőlem a katonaság? – ötlött fel bennem az első kérdés. Még a Liliom akkori állapotában sem gondoltam úgy, hogy a katonaság megpróbálna kikezdeni velünk. A Nagyfőnöknek tisztán a szemébe mondtam, hogy a cég az enyém, és semmi köze a bűnszervezethez, de attól még én továbbra is liliomos maradtam.

– Nem tudom értelmezni – vallotta be Yixing.

– Katonai középiskolába jártam, de kommunikációs fakultációra, Donghae pedig hivatásos katonának készült, mindketten éppen csak annyit tanultunk a katonai kódolásról, hogy felismerjük. Már egyik volt osztálytársammal sem tartom a kapcsolatot, aki informatikát tanult akkoriban. – Eunhyuk bosszúsnak és értetlennek tűnt. Osztoztam az érzéseimben, engem is dühített, hogy feltörték a rendszerünket, és én se tudhat hová tenni, hogy ki és miért támadott meg.

Yixing tudása azért mégis elengedő volt ahhoz, hogy legalább azt meg tudja mondani, hogy a vírus feltelepítéséhez szükséges a személyes jelenlét. Ahogy mi is csináltuk már bevetéseken, valakinek a cégnél kellett a vírust hordozó pendrive-ról feltelepíteni a kártevőt a gépünkre, tehát valahol nyomot kellet hagynia az elkövetőnek a kamerákon.

Visszanéztük a biztonsági felvételeket, de csak a sötét kamerák útját figyelhettük, ahogy Yixing is szokta egy autós menekülésnél, ott, ahol jártunk, elfeketült a kép. Egyetlen nyomon tudtuk elindulni, mégpedig azon, hogy követtük a térképen a távozási lehetőségeket. Azokat az oldalkamerákat figyeltük, ahol a tettes távozhatott. Ezek nem adtak jó képet a személyről, de láttuk, hogy az egyik vízvezetékszerelői furgonnal távozott.

– Ez csak egy feltételezés, de mondom az ötletemet. Az első csőtörést valahogy összehozták, az is lehet, hogy már az építkezésnél ott volt egy beépített ember. Amikor kihívtuk a szerelőket, az egyik munkás fogta a szennyezett pendrive-ot, és a nagy munkálkodás közben az egyik számítógépünkre feltelepítette a vírust.

– Jól képzett embereket vettünk fel, egyik se hagyná, hogy egy munkás a gépek körül ólálkodjon – vétózta meg az ötletemet Eunhyuk.

– Be lehet programozni a vírusokat, hogy mikor lépjenek életbe, így akár egy hónappal, egy évvel, de lehet, hogy csak pár nappal az aktiválódást megelőzően is feltölthetik a rendszerbe – magyarázta Yixing az idő problematikáját.

– És ha ez csali? – vetettem fel. – Ráterelik a gyanút a munkásokra, miközben az elkövető lehet, hogy itt dolgozik. Nem világítottunk át mindenkit.

Nehéz ügy volt, így kockáztatnunk kellett. Felvállaltuk az embereik előtt, hogy cyber támadás áldozatai lettünk, és megkértünk mindenkit, hogy új, általunk generált belépési kódokat használjon. Yixing úgy építette fel a próbarendszert, hogy az, aki ért hozzá, hamar észre vegye, hogy a belépést követően megfigyeljük a ténykedését. Hogy pedig ne csak online történjen a nyomkövetés, beszerveztük Jacksont takarítónak.

– Miért mindig én kapom a szar munkát? – mérgelődött a takarító felszerelésében. Azt nem értettem, hogy miért kötött ehhez nagymamakendőt a fejére, de ráhagytam a stílusficamot.

– Azért, mert te vagy a csapatban a maknae – közöltem a tényállást. – Ha majd lesz új emberünk, őt öltöztetjük be takarítónak.

Egy jó kém akkor is nyugodt marad, amikor szorul körülötte a hurok, és akkor is képes eljátszani, hogy ártatlan, amikor kiszórják elé a bizonyítékokat. A mi beépülő emberünk nem volt jó kém. Vagy legalábbis, nem működött jól terepen. A legdurvább pedig az, hogy úgy tudott beépülni közént, hogy a lebukását követően kiderült, hogy Eunhyuk ismeri.

– Több kérdés is megfogalmazódott bennem – fordultam a tanácsadóm felé. – Hogy nézhettünk egy veled egykorú férfit egy nálam fiatalabb gyakornoknak? Hogy lehet, hogy felvettük, amikor te ismered? És hogy lehet, hogy ez a srác katonasuliba járt?

Wokie-nak, akit csak Eunghyuk hívott így, és a nyilvántartásban Taeyongként szerepelt nálunk, olyan kölyök arca volt, hogy vagy tíz évet simán letagadhatott a korából. A testalkata Baekhyunéhoz hasonló, viszonylag alacsony növésű, kevés felsőtesti izommal, de erős, fürge lábakkal.

A férfit végül Jackson közbenjárásával sikerült fülön csípnünk, amikor menekülni akart, újdonsült takarító emberünk elgáncsolta a felmosófával. A vallatásnál viszont nem jutottunk semmire. Adta a hülyét, letagadta, hogy ismerik egymást Eunhyukkal, és semmilyen információt nem adott át nekünk. Mivel más lehetőségünk nem akadt, elengedtük.

A cégtől távozva pár liliomos követte, merre viszi az útja. Sokáig bolyongott, hogy megtévessze a megfigyelőket, de a ráállított kopók kitartók voltak, és délutánra megkaptam a telefont, hol rendezte be a kölyökképű kém a bázisát.

– Kizárt dolog, hogy én oda bemenjek. Ez rád marad – állt el Tao a rajtaütés ötletétől.

– Tao, a temetőben a halottak már nyugodnak. Eltemették őket, a szellemük tovább állt.

– Honnan tudod ezt biztosra? – akadékoskodott tovább a beszari társam. – Lehet, hogy nem békéltek meg a halálukkal, és ott kísértenek a sírjuk mellett.

– És ha ez olyan veszélyes hely, ahogy állítod, hagynád, hogy egyedül menjek be?

Tusé, nyertem. Tao sokkal jobban szeret engem, mint amennyire fél a szellemektől, és ezt mindketten jól tudtuk. Remegő lábakkal, és feszült izmokkal, de követett a temetőbe.

Úgy gondolom, a dolgok egy bizonyos ponton kapcsolódnak egymáshoz, de amikor az utunk Seunghyeon sírjához vezetett, kedvem támadt arcon csapni a sorsot. Azt hittem, ketté választhatom az üzletemberi és a bűnözői voltomat egymástól, de Seunghyeon hátrahagyott emberei és tervei úgy tűnt, nem hagynak nyugodni addig, amíg le nem számolok velük.

Nem mondhatnám, hogy sűrűn jártam ki egykori mentorom sírhelyéhez, soha nem is vizsgáltam meg túlzottan a helyet, így igencsak meglepett, amikor a márványlapot eltolva a koporsó helyett egy lépcső vezetett a mélybe.

– Azt hittem, Seunghyeon egy koporsóban nyugszik, nem mauzóleumban.

– Remélem, tisztában vagy vele, hogy oda le aztán főleg biztos, hogy nem megyek – biztosított Tao a hűtlenségéről.

– Leengednél egyedül?

– Nem fogsz mindig ezzel csőbe húzni! – rikácsolt Tao, de végül velem tartott.

A föld alatti mauzóleumban hideg volt, és ahogy a filmekben szokták ábrázolni, pókok szőttek hálót maguknak a sarokban. Ahogy haladtunk, mégsem kőszarkofágokat, vagy fali nyughelyeket találtunk, hanem egy fullosan berendezett föld alatti bázist, hatalmas kivetítőkkel, számítógépekkel, alvó helyiséggel, még egy mini hűtőt is találtunk itallal és életemmel feltöltve.

– Már csak egy kérdésem maradt, pedig több is volt – tájékoztattam Taót.

– Engem csak és kizárólag az érdekel, hogy mikor megyünk már ki innen.

– Ha Seunghyeon nem itt nyugszik, akkor hol a viharban van a teste?

Nem mondom, megijedtem, amikor az ajtó felül egy hangos puffanás hallatszott, Tao ábrázatából ítélve ő is arra gondolt, hogy valaki lecsukott oda minket. Fegyverrel a kezünkbe rohantunk oda a fenti világba vezető nyíláshoz, és szerencsére láthattuk a csillagos eget. Donghae egy elemlámpával világított a lépcsőre, a lábánál pedig egy eszméletlen test feküdt.

– Éppen most mentettem meg a seggeteket az élve eltemetéstől – világított rá a tényállásra, amikor kikecmeregtünk a földalatti megfigyelőbázisról.

– Te vagy a legjobb! – borult Donghae nyakába Tao, aki azonnal megbánta, hogy felhívta erre a fontos információra a figyelmünket.

Ha Wookie Eunhyuk előtt nem tőrt meg, amint meglátta Donghae-t, csak úgy dőltek belőle a szavak. Persze az is lehet, hogy a „porrá zúzom a csontjaidat” fenyegetés Donghae szájából tényleg annyira reálisnak hat, hogy attól a legedzettebb kém is megtörik.

Kiderült, hogy hírszerzői egyetem elvégzése után Wookie egy ideig dolgozott a kormánynak, de egy rosszul sikerült küldetést követően őt tették meg felelősnek a főnökei, és menesztették az állásából. Kapott egy szép kis végtörlesztést, hogy befogja a száját, de ilyen ajánlólevéllel sehová nem vették fel ezután. Ekkor vezette be egy régi barátja a maffiába, és kezdett el dolgozni, mit nem ad Isten, kinek, Kyuwonnak.

– És hol van Seunghyeon teste? – kérdeztem rá a leglényegesebb információra.

– Kyuwon kiemeltette, és elvitette, mert úgy gondolja, rejt valamilyen információt a számára. A földalatti bázis célja a megfigyelésetek volt.

– Hány embere van még, aki azon dolgozik, hogy minket monitorozzon?

– Nem tudom. Én csak vele vagyok kapcsolatban, a többi emberéről nem tudok semmit. Esküszöm.

Ezzel nem jutottunk előrébb. Nem tudhattuk, hányan figyelnek minket, és van-e olyan, aki nem csak információt gyűjt, de akár az életünkre is törhet.

 

Mingyu:

Amikor Kyuwon először tanulásmentes feladatot adott nekünk, örültem neki. Azt kaptuk feladatként, hogy spanoljunk le egy hyunggal, aki épületek értékesítéséből él. Ez a küldetés nekem sokkal kézenfekvőbb volt, mint Wonwoo hyungnak, ő nehezen adta elő, hogy szívesen barátkozik. Nekem még meg sem kellett játszanom magam, teljes természetességgel csatlakoztam a kiszemelt hyunghoz egy buliban, és elegyedtem vele beszélgetésbe. Chen hyung humoros, hangos és élettel teli fickó volt, ráadásul sok szép lányt ismert. Nagyon élveztem a díszes hölgykoszorút, ami nagyon hamar körbe vett engem, Wonwoo hyung ódzkodott minden fizikai kontaktustól, legyen az nő vagy férfi. Az intellektusa azonban mégis hozott némi hasznot, amikor Chen hyungnak nem volt kedve velem szórakozni, nagyon jókat beszélgettek egymással. Azon beszélgetéseknek én általában a felét nem értettem, úgyhogy ilyenkor inkább a lányokkal törődtem.

Már majdnem három hete barátkoztunk Chen hyunggal, amikor Kyuwon összehívott engem és Wonwoot a nappaliba, és újabb részfeladatot adott.

– Holnap vigyétek el az uszodába Chent, és intézettek úgy, hogy onnan már ne térjen haza! Nem érdekel, hogyan csináljátok, el is vághatjátok a torkát az öltözőben, a lényeg, hogy a hulla mellett otthagyjátok ezt a tőrt.

Kifutott minden szín az arcomból, és hideg veríték csúszott le a gerincemen. Meg kell ölnünk Chen hyungot? – döbbentem meg, és elhűlve néztem, ahogy Wonwoo hyung, mindennemű megrökönyödés nélkül elveszi a díszes markolatú tőrt. Csak ültem ott, bambulva magam elé, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy inkább mossak be egyet Kyuwonnak. Gyilkost akart csinálni belőlünk, ráadásul úgy, hogy látható nyomot hagyjunk. Nem tudtam eldönteni, kinek akart üzenni ezzel, de azt biztosra vettem, ha a rendőrség rájön, és nyomozni kezd, akkor előbb vagy utóbb ránk találnak. Kyuwon tehát képes volt feláldozni minket egy nagyobb cél érdekében.

– Hyung, ugye te is tudod, hogy ez egy öngyilkos akció? – kérdeztem Wonwoot, miután a kisfőnökünk lelépett.

– Ezt a feladatot kaptuk, így ezt fogjuk végrehajtani. Kyuwon hyung azt teszi, amit tennie kell, és mi is így teszünk.

Én márpedig biztos voltam abban, hogy nem fogom bántani Chen hyungot, aki semmi rosszat nem tett ellenem, és azt sem fogom hagyni, hogy Wonwoo hyung – aki igaz, hogy hűvös, távolságtartó és nehezen barátkozik, de nem gyilkos – azzá váljon csak azért, mert ezt parancsolták neki. Fogalmam sem volt róla, hogy Wonwoo miért képes megtenni bármit, amit Kyuwon kér tőle, de csak azért, mert elhozta az árvaházból és valamennyire, de nevelte, nem jogosította fel arra, hogy a mélybe taszíthassa bármikor. Nem hagyhattam, hogy Wonwoo hyung rálépjen egy olyan ösvényre, ahonnét soha többé nem találhat haza.

A tőr létfontosságú eleme volt a küldetésnek, anélkül nem térhettünk haza, hogy azt nem hagytuk ott, így az első dolgom az volt, hogy ellopjam a tőrt, majd beadjam Wonwoo hyungnak, hogy elveszett a fegyver.

– Hogy érted azt, hogy nincs meg? – sziszegte nekem indulatosan Wonwoo. – Nem hiszem el, hogy elhagytad!

– Este betettem a táskába, de most nincs itt. Lehet, hogy kiesett, amikor reggel átrendeztem a táskát a törölköző miatt.

– Mi nincs meg? – lépett oda hozzánk jókedvűen Chen.

– Mingyu otthon hagyta az úszószemüveget, ami nélkül nem tudok lemerülni a víz alá. Érzékenyek a szemeim.

– Semmi gáz, majd veszek neked egyet – legyintett a célszemély, és széles mosolyra húzta a száját.

Ilyen jó ember volt Chen hyung, akit nekünk meg kellett volna ölnünk. A gyilkosságot bárhogy végre hajthattuk volna, de a tőr eltűnése meggátolta abban Wonwoo hyungot, hogy megtegye. Ettől viszont nem változott maga a tény, hogy megtenné.

Segítséget kellett kérnem.

Még az én lassú észjárásommal is világossá vált, hogy Kyuwon nagyon utálja Krist. Kris-szel én még soha nem beszéltem személyesen, csak az autóversenyzős gyakorlópályán láttam mindig a nevét a dobogó legfelső fokán. Hallottam róla pletykákat, hogy a legendás Seunghyeon kisfőnök legjobb embere volt, hogy hihetetlenül intelligens, hogy a Nagyfőnök nehéz és összetett feladatokat ad neki, és hogy nemrég nyitotta meg a saját mobiltelefonértékesítő cégét.

– Basszus, a víztől mindig rám jön a szarás – ugrottam ki a vízből, és a WC felé vettem sietős lépteimet.

A mosdó helyett azonban a szekrényem felé vettem az irányt, gyorsan átöltöztem, majd elhagytam az uszodát. Nagyon kellett sietnem, hogy ne tűnjön fel a hyungnak, hogy leléptem. Szörnyen éreztem magam, hogy kijátszom, de kettőnk közül én voltam az, aki józanul tudott gondolkodni. Nem ölhettük meg Chen hyungot mindennemű indíték nélkül csak azért, mert az agyalágyult kisfőnökünk azt mondta. Nem voltunk bérgyilkosok, és nem is terveztem, hogy azzá válnánk.

Vizes hajjal, strandpapucsban nem kissé néztek hülyének a recepción, amikor arra kértem az egyik hölgyet, hogy csörögjön fel Krisnek, hogy Seunghyeon keresi, és meghozta a liliomszállítmányt, amit rendelt.

Kris maga érkezett le hozzám sietve a földszintre, és nem kis megdöbbenéssel konstatálta, hogy én várom ott. Mivel túl sokáig nem akartam maradni, nem mentem vele az irodájába, csak félre hívtam az egyik elhagyatott sarokba.

– Nem ismerjük egymást, és megértem, hogy nem bízol bennem, de én nem tehetek arról, hogy ki a főnököm.

– Ismerős érzés, lökjed! – bátorított a laza cégigazgató.

– Kyuwon megbízott minket egy melóval, ki kell nyírnunk egy fickót, és otthagyni a hullája mellett ezt a tőrt – nyitottam szét a sporttáskámat, és megmutattam a fegyvert, amit természetesen nem hagytam el, csak a hyungnak hazudtam azt, hogy nincs nálam. – Chen hyung semmi rosszat nem tett ellenünk, és Wonwoo hyung képes lenne megölni, mert ezt kapta parancsba.

– Miféle Chen hyung? – ült ki Kris arcára a riadalom.

– Egy ingatlanügynök. Össze kellett barátkoznunk vele, és ma kellene megölni az uszodában, de azt hazudtam Wonwoo hyungnak, hogy a tőr otthon maradt, így nem fog végezni vele, mert úgy nem teljesítené a küldetést.

Amikor Kris mutatott egy közös képet Chen hyunggal, megértettem, miért pont vele kellett összebarátkoznunk, majd a terv szerint elvennünk az életét. Valószínűleg a tőr is egyfajta üzenet lett volna Kris számára. Nem is sejtettem, hogy szervezeten belül a tagok ilyen véres és könyörtelen leszámolásokra képesek. Lehet, nem fogtam fel még igazán, hová is szegődtem el.

– Van egy olyan sejtésem, hogy Kyuwon fiókjába van még ehhez hasonló tőr, de a mostani veszélyt ügyesen elhárítottad. Én gondoskodom Chen biztonságáról, te játszd tovább a szerepedet. Köszönöm, hogy megbíztál bennem.

Nem bíztam benne teljes szívemből, hiszen nem ismertem, de úgy voltam vele, az ellenségem ellensége a barátom, ezért fordultam hozzá. Chen hyung megmenekült, és bíztam benne, hogy sikerül úgy alakítanom a helyzetet, hogy ne üssük meg a bokánkat Wonwooval a két liliomos párharcában.

Otthon, a főnökünk a padláson berendezett tanulószobában várt ránk. A fotelben ült és egy könyvet olvasgatott, neki valószínűleg nem számított, hogy éppen mennyire feketítette volna be a lelkünket, ha sikerrel járunk.

– Átadtátok az üzenetet? – kérdezte, fel sem pillantva a könyvből.

– Nem sikerült a küldetés – vallotta be halk hangon Wonwoo.

– Mi nem sikerült? – csattant fel Kyuwon, és végre ránk nézett. A szemei szikrákat szórtak. – Nem sikerült megfojtani, vízbe ölni, elvágni a torkát, vagy összezúzni a koponyáját a kövön?

– A tőrt… itthon hagytuk… – Wonwoo hyung hangja alig hallgatóan, de remegett.

– Ostoba, amatőr bagázs! – vágta hozzá a könyvet Kyuwon a hyunghoz, és rám parancsolt. – Tünést a szobádba, Mingyu!

Ezúttal azonban nem tűntem el valójában, csak úgy tettem, mintha távoznék, és a lépcső alján meglapulva figyeltem, milyen párbeszéd zajlik le kettőjük között. Nem azt kaptam, amire számítottam. Kyuwon tajtékzott, mint egy őrült, és ráparancsolt a hyungra, hogy térdeljen le, és vegye le a pólóját. Amint a hyung megtette a kért műveleteket, Kyuwon kirántotta az övét a nadrágjából, és olyan erővel korbácsolta meg vele a hyungot, hogy az nekem fájt. A jól látható hegek alapján nem ez volt az első alkalom, és emiatt őrjítő bűntudat telepedett rám. Amikor nem tudtam azonosítani a fegyvereket, Kyuwon ugyanígy lezavart a földszintre, és utána a hyung bezárkózott a szobájába. Lehet, hogy minden egyes olyan esetben, amikor ő vagy én – ez utóbbi gyakran előfordult – hibáztunk, Kyuwon elverte érte a hyungot. Elverte azért is, amiért engem kellett volna.

Legszívesebben felpattantam volna, hogy birokra keljek Kyuwonnal, de láttam az oldalán a pisztolyt. Az, aki képes így elverni a saját emberét, egy percig se gondolkodna azon, hogy lelője azt, aki ellene támad. Nagyon óvatosnak kellett lennem, nehogy megtudja, hogy szövetkeztem Kris-szel. Soha többé nem akartam, hogy Wonwoo hyung miattam szenvedjen.

Kris betartotta az ígéretét, eltűntette Chen hyungot, és Kyuwon elég furfangos volt ahhoz, hogy megsejtse, ez nem lehet véletlen. Minden este úgy feküdtem le, hogy attól rettegtem, mikor fogok arra riadni, hogy az ágyam fölött áll, és belém márt egy tőrt, vagy agyonlő a pisztolyával. Wonwoo hyung a verést követő este, és az azt követő napon ki sem jött a szobájából, és utána is csak nagyon keveset találkozott velem. Szerettem volna beavatni a történtekbe, de féltem, hogy túlságosan fél, és valamilyen furcsa, megmagyarázatlan okból, de még így is kötődik a főnökéhez.

Egy hét telt el, és a feszültség szinte tapintható volt a levegőben, amikor Kyuwon felhívott minket a padlásszobába, és kivételesen bezárta mögöttünk az ajtót. Én rögtön a legrosszabbra gondoltam, és akármennyire próbáltam palástolni, izzadt a tenyerem, és rágtam a számat. Féltem, hogy Kyuwon rájött a turpisságra, és halálra fog kínozni minket.

– Sok testi jele van annak, ha valaki hazudik, és nem mindenki tud huzamosabb ideig kiállni extrém mennyiségű feszültséget – kezdte Kyuwon, és elővette a pisztolyát. Úgy tűnt, csak vizsgálgatja, de úgy sejtettem, ha már előhúzta, valamit kezdeni is akar majd vele. – Wonwoo, mi a büntetése annak, aki elárul engem?

– Halál – felelt a hyung, mint egy robot.

– Tiéd a megtiszteltetés – nyújtotta át neki a fegyvert, és a szabad kezével rám mutatott. – Mingyu szövetkezett az ellenséggel, megtagadta a parancsomat, és nem csak engem, de téged is átvert. Lődd le!

Meghűlt az ereimben a vér, és a hyungra kaptam a tekintetemet. Csak nem lőne le…, reménykedtem némán, és mélyen a szemébe néztem. Nem ismertük egymást olyan régen, és éppen csak az utóbbi időben kezdtünk el barátkozni, de felidéztem magamban a fesztivált, az esti filmezést, amikor Wonwoo hyung egy aprócska lépést, de tett felém.

– Igaz ez? – kérdezte tőlem szomorúan.

– Kyuwon olyasmire akart rávenni minket, amit én nem akartam. Chen hyung nem tett semmi rosszat, Kyuwon csak azért akarta megölni, mert Kris hyung barátja. Egyébként is, miért a mi kezünket mocskolja be? Mi nem vagyunk gyilkosok.

– Olyan ostoba vagy – fújta ki a bent tartott levegőt a hyung. – Bűnözők vagyunk, és azt csináljuk, amit a főnökünk mond! Miért nem tudtad ezt megtanulni? – kiabált rám. Wonwoo hyungot még soha nem hallottam kiabálni, mióta ismerem.

Kyuwon arca volt a legundorítóbb az egész jelenetben. Örült. Élvezte, hogy a tanítványát ilyen érzelmi nyomás alá helyezte, tetszett neki, hogy a hyung, aki a verés közben egy szót sem szólt, most felemelte a hangját. Felemelte? Kiabált velem. Számon kért. Haragudott rám, és a fegyvert mindvégig rám szegezte.

– Ne fecséreld a szavakat egy árulóra, Wonwoo! Lődd le, és mehetünk tovább!

A hyung tartotta a célt, de ezen kívül meg sem mozdult. Látszott a szemén, hogy vívódik, és minél több perc tel el, annál kínosabbá vált a helyzet. Kyuwon arcáról olvadt le a mosoly, és a szemébe újra beleköltözött az a tébolyult harag, amit akkor láttam, amikor szíjjal ütötte a tanítványát.

– Lődd már le! – üvöltötte el magát, és a hyung meghúzta a ravaszt.

A golyó a vállam fölött süvített el, és a falban állt meg, Wonwoo elrántotta a karját, mielőtt lőtt volna, hogy ne találjon el. A lövés előtt egyenesen a szívemre mutatott a fegyver csöve, nem lőhetett volna félre még akkor sem, ha megremeg a kiabálástól.

Wonwoo hyung elhajította a fegyvert, és a földet pásztázta könnyes szemmel.

– Nem tudom megtenni.

Kyuwon nem teketóriázott, erős karjaival megragadta a hyungot, és szorító fogásba tartotta a fejét. Ismertem ezt, meg kellet tanulnom, és tudtam, hogy egy erőteljes mozdulattal bármelyik pillanatban eltörheti a hyung nyakát.

– Wonwoo egy gyáva, semmirekellő selejt, aki képtelen lelőni téged, de te még megmentheted az életét – közölte velem a főnököm. – Lődd agyon magad, és ígérem, Wonwoo élve fog távozni ebből a szobából.

Kyuwon nagyon lebecsült, ha azt hitte, hogy öngyilkos leszek, és bedőlök a kamu ígéretének, hogy nem fogja bántani a hyungot. Az, aki rendszeresen verte az emberét olyan apróságok miatt, hogy rosszul írt meg egy dolgozatot, az majd biztosan visszafogja magát egy ekkora kudarcot követően… Ennyire azért még én sem voltam hülye.

Magam helyett Kyuwonra fogtam a pisztolyt, de nem céloztam olyan jól, hogy karon lőhessem. Teljesen beállt a hyung takarásába, hiába volt magasabb nála, féltem, ha elsütöm a fegyvert, a végén még én leszek az, aki megöli Wonwoot.

Kyuwon állt kettőnk közül nyertes helyzetben, hiszen ő tartotta a kezei között Wonwoo életét, és én nem voltam elég képzett ahhoz, hogy megmenthessem. Nem hívhattam segítséget, nem hatástalaníthattam az ellenséget, azzal húzhattam csak az időt, hogy magamra szegezem a fegyvert, és nem merem meghúzni, de azzal sem juthattam előre. Nem volt mire vagy kire várni, mert senki sem tudhatta, mi történik azon a padláson.

– Patt helyzet, Mingyu, és fogy a türelmem! Nekem aztán mindegy, hogy hány emberem hal meg ma itt. Te biztosan fűbe harapsz, a hyungod élete pedig csak a döntésedtől függ.

Kyuwon annyira élvezte a szituációt, hogy észre sem vette, hogy elszólta magát. Azt mondta, neki nem számít, hány ember hal meg, tehát nem számít neki Wonwoo élete sem. A hyung is felfoghatta ezt, de nem láttam félelmet a szemében. Szomorúan nézett rám, csalódottan és keserűen. Azt nem tudtam eldönteni, hogy az fáj neki annyira, hogy hazudtam neki, vagy az, hogy a főnökének bevallottan nem jelent semmit az élete.

Fogalmam sincs, meddig álltunk volna ott, ha az üveget nem repeszti szét a golyó, és Kyuwon el nem engedi a hyungot. Vérzett a karja, amivel korábban a hyung nyakát ölelte át, a lövés pontos volt, csak is egy mesterlövész célozhatott ilyen jól.

A szobában elszabadult a pokol, a hyung sem tudta eldönteni, hogy merre fusson menedékért, és hogy egészen pontosan ki és kit támad éppen, így csak egyszerűen ledobta magát a földre, és elkezdett felém kúszni. Kyuwon megragadta a bokáját, hogy visszatartsa, egymással küzdöttek a földön, miközben a kintről érkező golyók egyre meredekebb ívben érkeztek a szobára, hogy eltalálják a földön fekvőket is.

A füstgránát robbanása egyszerre volt hangos, és vakító, mindent belepett a füst, és alig kaptam levegőt a maró szagtól. Krákogtam, fuldokoltam, taknyom-nyálam egybefojt, miközben a gomolygó sárgás füstben próbáltam keresni Wonwoo hyung körvonalait.

Amikor valaki karon ragadott, és elkezdett a lépcső felé húzni, próbáltam ellenállni, de minden erő kiveszett a testemből. Akármi is volt a füstgránátban nem csak fullasztott, de el is gyengített.

Mire kiértünk, már eszméletemet vesztettem.