Pókháló (5. évad): 1. fejezet: Nélküled nem marad semmim

Kris:

Egy hónapba telt el, és mintha ritmust váltottak volna, valami megváltozott. Furcsa, idegen nyugtalanság lett úrrá rajtam egyik-napról a másikra, és nem tudtam megszabadulni tőle. Mint a vihar előtti csend, az ember érzi, hogy nemsokára jön az égzengés, de még nem lehet biztos benne. Az én idegeimet is valami ilyesmi borzolta, akárhogy próbáltam Yixing nagynénjére akadni, vagy egyáltalán a közelébe kerülni annak, miért fontos ő, és mit akart ezzel az egésszel Seunghyeon, falakba ütköztem. Mintha szándékosan szórakoznának velem, amint végre elkezdtem lelkesedni, hogy „Ez az! Most megvan a fonál!”, hirtelen semmissé lett, elakadtam.

Elkie-ről – mert így hívták Yixing nagynénjét és egyben Seunghyeon feleségét – voltak adatok, mikor született, hogy nézett ki gyerekként, melyik iskolába járt, minden teljesen rendben volt, és mégis valami hibádzott.  A családból senki sem emlékezett rá pontosan, hogyan ismerkedett meg Elkie és Seunghyeon, vagy inkább, mindenki máshogy emlékezett, és ez fel sem tűnt nekik. Nem értettem, Seunghyeon hogyan tudott ennyire mesterien irányítani maga körül mindenkit, aztán egyszerűen beadni a kulcsot egy hátlövéstől. Jó, sorsszerű és fatális egyszerre, ahogy az életben sok minden hirtelen és ok nélkül történik, de azzal, hogy meghalt, nem lett vége annak, amit elindított. Seunghyeon készült valamire, amihez segítséget kért a második rejtély szereplőitől.

A másik ügy, amit nem tudtam megoldani, a tőrösök esete volt. Összeszedtem mindent, amit róluk tudtam, úgy nézett ki az asztalom, mintha nyomozó lennék, még a mágnes táblára is ragasztottam fel nyomokat. A tőrösök szervezete egy kínai csoportosulás volt, akiket a Liliom figyeltetett meg, a legjobb embereivel, közöttük Donghaeval és Seunghyeonnal. A küldetés egyszerűnek tűnt, és vérfürdő lett a vége, a két úriemberen kívül mindenki otthagyta a fogát. Fél évvel – ami érthetetlenül sok – a küldetés után, Donghae feleségét kilökték az ablakon, Seunghyeon nővérét pedig megkéselték, mindkét esetben egy tőrt hagytak maguk után, egyfajta groteszk névjegykártyaként. Nyolc év múlva megtámadták a főhadiszállást, mi azt hittük, hogy velem és Taóval akartak leszámolni, és valójában Seunghyeon volt emberei azok, akik bosszúra szomjaznak, aztán megismertük Donghae első nagy, és igazán véres küldetésének történetét. Azok, akik aznap este megtámadtak minket, és mi viszonylag könnyen legyőztük őket, nem lehettek ugyanazok, akik leszámoltak a Liliom legképzettebb harcosaival, ennek következtében áltőrösöknek kereszteltük el őket. Donghae szerint ezek ugyanoda tartoztak, mint a régiek, csak egy fiatalabb eresztést küldtek ránk, én úgy gondoltam, hogy valaki szándékosan akarta ráhozni az öreg rókákra a frászt, és nem véletlen, hogy a másolók pont tőrt vésettek magukra.

Eddig jutottam.

A liliomos nyomozás teljesen lekötötte minden figyelmemet, azt az Eunhyuk nevű fickót, akit a nagyszüleim rám állítottak, hogy kiképezzen üzletembernek, a legkülönfélébb hazugságokkal ráztam le, de már kezdtem kifogyni a kamu szövegekből. Hihetetlenül kitartó volt az az ipse, mintha küldetése lenne, vagy inkább missziója, hogy engem igazgatói székbe ültessen.

Akit annyira ver az isten, mint engem, hogy a tökéletes életem egyszer csak azzal ér véget, hogy két baromarcú agyonlövi az anyámat a saját konyhánkban, nem bízik többé a sorsban, vagy abban, hogy a dolgok majd maguktól megoldódnak. Éppen ezért, árgus szemekkel figyeltem a környezetemet, és ezért nem is lehetett nekem hazudni. Tao szerint született képességem volt, hogy jók a megérzéseim, és kiszúrom az apró eltéréseket, az ok igazából mindegy, egyszerűen észrevettem, ha át akartak ejteni. A Liliom pedig titkolt előlem valamit, és ez iszonyatosan zavart. Az meg még jobban, hogy azt hitték, beveszem.

– Donghae, utoljára kérdezem, miért nézel rám úgy, mintha egy folyó alján fekvő bomba lennék, amit neked kell megnézni, hogy éles-e?

– Én vagyok a legrosszabb abban, hogy rossz híreket közöljek, de úgy tűnik, ez a keresztem – sóhajtott fel fáradtan.

– Miféle rossz hír? – a szívem hirtelen kétszer gyorsabban kezdett verni.

– Az apád január elején elment egy küldetésre, és már rég végeznie kellett volna, de még üzenetet se hagyott hátra. Egyszerűen eltűnt. Fogalmunk sincs, mi van vele.

Apa nekem is említette, hogy bevetésre megy, de nem mondta, mikor végez. Lehet, sejtette, hogy elhúzódhat, és nem akarta a frászt hozni rám. Bocsi, apa, de így is sikerült! Egészen addig észre sem vettem, hogy mennyire remeg a kezem, amíg autóba nem ültem.

Iszonyatosan kevés volt odabent a levegő, a pólómat húzogattam, és úgy éreztem, kezd megfojtani. Anyám jutott eszembe, az ölelésének hiánya, a mosolyának egyre fakuló fénye az emlékeimben, a valóság, hogy már csak az apám maradt nekem az egész világon, húsba maró élményt okozott. Szinte kiestem a volán mögül, és az autó mellett kuporogtam, levegőért kapkodva, egyre homályosodó látással. Valami iszonyatosan sípolt a fülemben, de volt egy állandó ritmusa, és erre koncentrálva sikerült egyben tartanom magam. Tram-tramm… Tram-tramm… Tram-tramm – kántáltam magamban, és amikor megragadtam az ajtót, és annak segítésével felküzdöttem magam, a hang megváltozott, nem is tram-trammnak tűnt, sokkal inkább huh-húúú-nak, de baglyok délután háromkor, fényes napsütésben igen ritkán repkedtek a főhadiszállás körül, úgyhogy valószínűleg csak hallucináltam.

Izzadtság csurgott rólam, átáztatva a fehér pólómat, csípte a szemem, csavarta az orrom, és iszonyatosan bökte az egómat. Nem lehettem gyenge. Sosem voltam az, és erre a hirtelen rosszullétre úgy tekintettem, mint a gyengeség egy jelére. Apám eltűnt, talán megsebesült, vagy elrabolták, és ha én csak picsogtam a sarokban kisgyerek módjára, mégis ki mentette meg?

Visszaültem az autóba, és lehajtottam a versenypályára. Az egyik bevetésen a Liliom lefoglalt egy raktárt, telis-tele versenyautókkal, és Donghae adott nekünk párat Taóval, motiváció gyanánt. Ennek hála újra elkezdtem utcai autóversenyeken részt venni, és találkoztam pár régi arccal, akikkel anno együtt nyomtuk. Egy versenyautót fenntartani, iszonyatosan költséges, folyton javítani kell, mert megviseli a hajtás, és csak azok engedhetik meg maguknak, akiket felvet a pénzt. Hogyan szerzel pénzt, ha nem vagy milliomos? Természetesen alvilági módszerekkel, vagy minimum illegális eszközökkel, tehát az ottani spanok tudhattak valami új, furcsa infót, ami talán segíthet nekem.

Egy gond akadt a régi cimboráimmal, mégpedig az anyag, ami egyfajta belépőt jelentett a köreikbe. Ahogy a nagymamáknál a sütemény esetében, hogy addig nem engedtek el, amíg egy halommal meg nem ettél, itt, ha megkínáltak egy spanglival, vagy egy csík porral, és te nemet mondtál, már ülhettél is vissza a kocsidba, és húzhattad el a beledet. Szerencsére voltak trükkök, amikkel ki tudtam játszani a kiskutyákat, de ezúttal a nagykutyákat kellett becserkésznem, és ehhez nem volt elég egy jól célzott mosoly, vagy néhány eltévedt csók és ezres.

Taóra rábíztam volna az életemet, de Taóra nem lehetett rábízni egy drogos ügyet, mert bármikor elmerülhetett a függőségének mocsarában, így a kettesszámú őrangyalomat hívtam, Baekhyunt. Eltartott egy ideig, amíg megérkezett, tényleg nem értettem, miért nem teszi már le végre a jogsit, minden ujjára tudtam volna adni neki egy jó járgányt, de ő inkább metrózott, meg buszozott, ha a családi sofőrje nem ért rá.

– Szia…Mi a szitu? – kérdezte, kikukucskálva a kötött sapkája alól. Úgy nézett ki, mint egy vajszínű hóember, fogadni mertem volna rá, hogy még a zsebébe gyömöszölt kezén is ott díszelgett egy kötött kesztyű.

– Találkoznom kell pár veszélyes fickóval. Mivel te is velem jössz, a te adagodat is én fogom bevenni. Tíz percet adok magamnak, utána valószínűleg úgy ki leszek ütve, hogy rám sem fogsz ismerni. Amíg észnél leszek, felteszek nekik pár kérdést, a te dolgod az lesz, hogy azután is figyelj, hogy én már ki leszek kapcsolva. Úgy jegyezz meg minden elhangzó mondatot, mintha memoriter lenne a suliban! Amint újra visszatérek, vissza kell mondanod nekem.

– De mit fogok csinálni ott nélküled? – aggodalmaskodott Baekhyun. – Megesznek reggelire, ha látják, hogy te beszámíthatatlan vagy.

– Te eszed meg őket reggelire, farkaska – húztam feljebb a sapkáját, hogy jobban lássam a szemeit. – Csak magabiztosnak kell lenned. Viselkedj úgy, ahogy azt gondolnád, hogy én tenném, és akkor nem lesz baj. Az a lényeg, hogy ne neszeljék meg, hogy félsz.

Baekhyun nem volt biztos magában, tiltakozni akart, de megragadtam a kezét, és húzni kezdtem magam után. Ettől elhallgatott, mindig így tett, ha hozzáértem, és még mindig nem tudtam eldönteni, mit kezdjek azzal, hogy szerelmes belém.

Baekhyun:

Kris túl sokat gondolt rólam, egy olyan küldetésbe akart belerángatni, ami túlnőtt rajtam, de közben azt sem hagyhattam, hogy egyedül vágjon bele, és baja essen. Sosem voltam még csak köszönő viszonyban se a drogokkal, és nem akartam látni, mit tesznek Krisszel, de ő sosem tett semmit ok nélkül. Ha információt akart kiszedni a rosszarcú alakokból, akkor valamilyen fontos küldetést talál ki magának, és segíteni akartam benne.

Ijesztő volt belépni a bűnsátorba, ahol minden fóliaajtót hatalmas, benga állatok védtek, és hiába tűnt úgy, hogy ismerik Krist, belé erőltették a porokat és bogyókat. Iszonyatosan féltem tőle, hogy a társam rosszul méri fel, és nem tíz, de két perc elteltével padlót fog, én meg ott fogok állni az el nem hangzott kérdésekkel, és remélhetem, hogy Donghae, vagy valaki megment minket. Mert Kris csak szólt valakinek... Ugye szólt?

Kris nagy kérdése így hangzott:

– Lövöldöztek mostanában valahol?

Természetesen nem kapott választ rá, beszéltek a benti muksók mindenről, az időjárástól kezdve a fociig, de ezt nem említették. Aztán Kris elkezdett nagyon ijesztően viselkedni, mintha úgy érezné, elfolynak a végtagjai, lecsúszott a kanapén, és a földön fetrengett, nyálazva és röhögve, mint akinek kikapcsolták az agyát. Te jó ég! Miért vesz be valaki ilyet önszántából? Honnan tudja Kris, hogy jól lesz? Hiszen most bármit megtehetnének vele.

Ez az utolsó jutott eszébe a fickóknak is, leguggoltak Kris mellé, és bájologva rávigyorogtak.

– Szépfiú, az utóbbi egy hónapban megnyerted az összes versenyt, amin indultál. Elnyertél tőlünk egy valag pénzt, biztosan most is szívesen volán mögé ülnél. Ugye?

Kris valahol máshol járt, úgyhogy megfogták az állát, és igent bólogatattak vele, majd összeköpködték az arcát, és velem nem is törődtek. Mintha ott sem lettem volna, azon vihogtak, hogyha Krisnek szerencséje van, csak ül a kocsiban a startnál, és meg sem mozdul, ha meg elég hülye ahhoz, hogy beletaposson a gázba, remélik, felpasszírozódik az első oszlopra.

– Remélem, tudod, hogy halott fickó vagy, úgyhogy válaszolok a kérdésedre. A zöld negyedben öt napja valami sárga pasas tüzet nyitott a babos kendősökre, azok meg visszalőttek rá. Őt keresed, mi? Vonz a vére, mint patkányt a szar. Megnyugtatlak, te már csak odaát találkozhatsz vele.

Megjegyeztem, az első szótól az utolsóig, és mivel Taót a napokban láttam a főhadiszálláson, nem ő lehetett az a kínai, akit a szemétládák sárgának címkéztek. Kris józanul ezért a gúnynévért minimum eltörte volna az álkapcsukat a rasszista szemeteknek, de annyira szétcsapta magát, hogy még a nyálát se tudta letörölni a szája sarkából.

Amíg kifelé tereltek minket, Kris sportkocsijához, próbáltam előhalászni a telefonomat, de annyira szorosan tartottak, hogy mozdulni se tudtam. Az autóba engem is betuszkoltak Kris mellé, majd némi segítséggel odakormányoztak minket a startvonalhoz.

– Jó éjszakát, szépfiú! – paskolták meg Kris arcát. – Picur, ha életben akarsz maradni, amint elhúzott a többi autó, egyszerűen csak ugorj ki a kocsiból – villantottak rám egy gonosz mosolyt a sárga fogaikkal, majd becsapták az ajtót.

Nem tudom, hogy szándékosan, vagy véletlenül, de Kris nem taposott bele a gázba, amikor elindultunk, helyette oldalra dőlt, és lehányta a cipőmet. Iszonyatosan undorító volt, soha nem akartam volna így látni, de néha az ember a szarkupacban úszva ismerte meg igazán a másikat.

– Mássz át, Baekhyunie! Te fogsz vezetni – nyögte, és remegő ujjakkal a biztonsági öv kapcsolójához nyúlt, de nem volt ereje megnyomni.

Körülbelül nyolc percig tartott, amíg úgy helyet cseréltünk, hogy nem hagytuk el az autót – Kris azt mondta, nem szabad. Nem értettem, hogyan gondolja, hogy jogosítvány nélkül részt vegyek egy autóversenyen, ráadásul úgy, hogy a többiek már réges-régen előttünk járnak, így felesleges egyáltalán elindulni.

– Vezess óvatosan, Baekhyun! Mintha tanulókörön lennél. Mi fogunk nyerni.

Kételkedtem benne, de óvatosan a gázra léptem, aztán el is kaptam róla a lábam, amikor az autó megindult. Iszonyatosan gyors volt, sokkal gyorsabb, mint szabadott volna, és megrémültem. Abban sem voltam biztos, hogy egyenesben tudom tartani, a kanyarodásról nem is beszélve, de Kris bátorított, hogy csináljam újra. Miközben nagyi módjára, tényleg csak gurultam előre, Kris nyomogatott pár gombot a műszerfalon, és az autó fájdalmas, haldokló hangon tűrte, hogy mesterségesen minden lóerejét visszafogják.

Ahogy haladtunk előre, mintha egy akció film forgatására kerültem volna, keréknyomok mindenhol, karosszériadarabok, felborult, összetört, összenyomódott autók keresztezték az utunkat. Nem hittem el, hogy mindenki autója egyszerre hibásodott meg, és ha jobban megfigyeltem – már amennyire le mertem venni a szemem az útról –, több autó oldala behorpadt, mintha nekik mentek volna.

Az egyik kereszteződésnél egy centin múlott, hogy nem hajtottak belénk, éppen időben léptem a fékbe, a méregzöld autó így előttünk száguldott el, nyomában egy fehérrel, aminek az alja rózsaszínen világított, és az oldalára egy tigrist fújtak fel pink-feketével.

– Jól van, Vava! Szép munka – döntötte a homlokát az üvegnek Kris.

Úgy vert a szívem, hogy féltem, szívrohamot fogok kapni, mindenem remegett, ömlött rólam a víz, és megfogadtam, soha többé nem ülök autóba. Nem kell a jogsi, nem kell a forgalom, lehet, hogy egy ideig még utasként se szállok be egy járműbe. Az életre elegem lett a gyors járgányokból.

Krisnek igaza lett, mi nyertünk, mert a tigrises autó a cél előtt állóra fékezte magát, és mi bedöcögtünk mellette. A sátorból hajukat tépve rohantak ki a rosszarcúak, és kirángatták Krist az autóból, de még megütni se tudták, mert a tigris kocsis lány fegyvert fogott rájuk. A nézők, akiket én járókelőknek hittem, a lány oldalára álltak, Kris megnyerte a versenyt, a nagypofájúak a szabály szerint nem ugrálhattak csak azért, mert nem tetszett nekik az eredmény.

Hazafelé már nem én, hanem a Vava nevű lány vezetett, akinek hosszú, a derekáig érő, több vékony fonatba fogott haja volt, hatalmas szeme, karamellaszínű bőre, és ragyogó, fehér fogai. A folyóhoz hajtottunk, ott segített kihúzni Krist az autóból, és az egyik pad alól elővarázsolt egy orvosi ládát. Teljesen olyan érzésem volt, mintha egy filmbe csöppentem volna, tipikus jelenet, amikor valaki odaragaszt egy borítékot a pad aljára, a főszereplő pedig fél perc múlva pont oda ül le, és könnyen magával viszi. Valami ilyesmi történhetett itt is, az elsősegélyládát előre odakészítették, és valószínűleg az sem véletlen, hogy egyetlen csöves se vitte el.

Vava ellátta Krist, aki sokat hányt, de egyre éberedben és élettel telibbnek tűnt, fél órát követően már tudott segítséggel sétálni, és újabb fél órára rá egyedül beült az anyósülésre anélkül, hogy lefejelte volna a karosszériát.

Elmondtam neki, mit hallottam a fickóktól, és Vava elfuvarozott minket a megadott helyre. Ott már Tao várt ránk, nem tudom, neki mikor szóltak, de sajnos az egészből nagyon keveset értettem, kínaiul zajlott az autóban a társalgás. Tao hangosan veszekedett hol Krisszel, hol a lánnyal, ezt megértettem a hanghordozásából, majd a segítők eltűntek egy ideig, és Krisszel kettesben maradtunk a kocsiban.

– Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe. Apám eltűnt, meg kell találnom. Gondolom, kiábrándultál belőlem, amikor az öledbe rókáztam.

– Igazából a cipőmre… – javítottam ki. – Őszintén, nem erre akarok emlékezni az első évfordulónkon, de… Megértem, miért kockáztattad az életedet. Én is megtettem volna az apámért. Igazából, ez elég menő – motyogtam. Sosem tudtam felszegett fejjel elmondani Krisnek, hogy mennyire szeretem.

– Fura egy srác vagy te, Baekhyun. – Kris csak ennyit mondott, és ivott egy kortyot a szénsavmentes vízéből.

Hosszú volt a nap, és azt, hogy Kris végül megtalálta-e az apját, csak másnap reggel tudtam meg, amikor felhívott. Engem aznap délután kitettek a ház előtt, nem engedték, hogy velük megmenjek, és végül Vavát is máshová szólíthatta a kötelesség, mert jobbra fordult az utca végén, míg a fiúk – Tao sárga sportautójával – balra. Este azért imádkoztam, hogy Kris felgyógyuljon, és ne legyen baja attól a sok szertől, amit bevett csak azért, hogy rosszindulatú, aljas és gonosz emberek lebecsüljék.

Kris:

– Tao, nem érzem attól jobban magam, ha veszekedsz velem – dörzsöltem meg a halántékomat. Habár minden óvintézkedést megtettem, a drog így is hatással volt rám, és nem szerettem ezt az érzést.

Miután az anyám meghalt, és Tao is eltűnt az életemből, buliból buliba mentem, és annyit ittam és drogoztam, hogy arra se emlékeztem sokszor, hogyan kerültem A pontból B-be. Aztán Tao felbukkant, a Liliom beszippantott, és én többet nem használtam semmilyen tudatmódosító szert. Kemény volt a leszokás, de Seunghyeon annyira erős benyomást keltett bennem, és annyira féltettem tőle Taót, hogy egyszerűen muszáj volt tisztának lennem.

– Oké, megértem, hogy apa eltűnt, és te ki vagy bukva, de Baekhyunnak szólni helyettem… Ez sértő! – hisztizett tovább a legjobb barátom.

Nem zavart, hogy apának hívta az apámat, hiszen Tao olyan volt nekem, mint egy testvér, és pontosan tudtam, hogy ugyanolyan érzésekkel és ugyanolyan vehemenciával vetné bele magát a harcba, mint én, ha ettől függ az apánk épsége. Csakhogy Tao – velem ellentétben – nem tette le igazán az anyagot, és féltem, egy erősebb dózis akár újra lehúzhatja a mélybe. Tao bérgyilkosként dolgozott Seunghyeonnak, de sosem bírta igazán, és azt tette be nála végleg a kaput, amikor rá kellett támadnia Baekhyun szüleire. Habár közvetlenül nem ő ölte meg Baekhyun anyját, közvetve igen, és a kettőjük között lévő feszültségből ítélve, hiába békültek ki, és beszélték meg állítólag egymás között, valójában egyikük se tette túl magát rajta.

– Neked is szóltam – szépítettem az összképen. – Csak rád később volt szükségem.

– Ja, én fuvarozlak, az a törpe meg bemegy veled a kígyók vermébe! Nagyon nemes feladat.

– Ne legyen így, de Tao, nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk otthon. Lehet, apa ott van. De az is lehet, hogy nincs egyedül. Bízom benned.

A zöld negyedet azért hívták annak, mert régen kertváros volt, azóta viszont egy nagy szeletét lelakták különböző utcai bandák. Ezen a környéken laktunk mi is, amikor suliba jártam, itt volt a családi házunk, azért gondoltam, hogyha apa ebben az utcai harcban vett részt, és megsebesült, ide bújna el. Csakhogy arra nem voltam lelkileg felkészülve, hogy bemenjek oda, ahol az anyám a halálát lelte.

Kellett pár perc, amíg elhatároztam magam, és ebben leginkább Tao sárga sportkocsija segített. Túl látványos volt, túl emlékezetes, ezen a környéken ilyen járgányok nem fordultak meg minden nap, úgyhogy sietnünk kellett, mielőtt túlságosan szemet szúrunk az arra járóknak.

Mégis remegett a kezem, ahogy a kilincshez nyúltam, és hálát adtam az égnek, hogy a konyha a nappali mögött van, és nem kell a közelébe mennem ahhoz, hogy feljussak az emeletre. A lépcső felénél járhattam, amikor meghallottam fent a neszezést, és gyorsan leguggoltam. Intettem Taónak, hogy jöjjön közelebb, és fedezzen, ha valaki felbukkanna a legfelső foknál.

Kihalásztam a zsebemből a telefonomat, és újra tárcsázni próbáltam apát. Élesen sípolt, vagy ki volt kapcsolva, vagy lemerült. Emlékeztem még a régi vonalas számunkra, és tudtam, hogy az emeleten is van egy készülék a falban, ha apa volt fent, talán adott valamilyen jelet, és nem kellett feleslegesen majréznom.

Iszonyatosan hangosan berregett a telefon, az egyik a földszinten, a másik az emeleten, és hosszú percek teltek el, mire elhaltak. Valaki fogadta a hívást, de nem szólt bele.

– Apa…? – kérdeztem kínaiul, és közben éreztem, ahogy végigfolyik egy izzadtságcsepp a hátamon. Nagyon reméltem, hogy nem fog el ismét a pánik, mint a főhadiszállásnál.

– Yifan… – Apa hangja erőtlennek és betegnek tűnt. – Te vagy itt?

–  Apa, te vagy az emeleten? – pontosítottam a kérdést.

– Igen.

Rohantam, Tao meg utánam, végig előre szegve a fegyverét, ő sokkal összeszedettebb volt, mint én. Én rohantam előre az apám felé, nem mérlegelve, hogy bármikor előugorhat egy rejtett ellenség valamelyik szobából. Óvatlan voltam, és ostoba, de az érzéseim elragadtak.

– Apa! – öleltem szorosan magamhoz a sebesült és gyenge apámat, szinte alig állt a lábán, de én olyan erősen tartottam, hogy meg sem bírt moccanni. Ha összeesett volna, akkor sem terül volna el a földön.

Apát meglőtték, és úgy, ahogy tudta, ellátta magát, de orvosra volt szüksége. Szerencsére nem egy hónapja szenvedett lőtt sebbel a házunk emeletén, azt mondta, sokáig kellett bujkálnia, és a sebesülést akkor szerezte, amikor rátaláltak. Mindenképpen látnia kellett a dokinak, és nagyon reméltem, hogy meg tudja gyógyítani.

Azt szerettem a dokiban, hogy egy végtelenül nyugodt csávó volt, akármilyen durva sebesüléssel is érkezett meg valaki a rendelőjébe, ugyanazzal a szelíd ábrázattal állt neki a kezelésének, mintha valaki csak a tüskét akarta kiszedetni vele egy mutatóujjból. Nagyra becsültem, mert precíz volt, gondoskodó és kitartó, senkiről nem mondott le. Voltak segítői, egyedül nem is bírta volna ezt a hajtást, de a nagy műtéteket, a súlyos esetéket, a bonyolult műveleteket mindig személyesen vállalta. Én már a hajamat téptem a folyosón, amikor ő nyugodt ábrázattal, mintha csak a délutáni relaxációjából érkezett volna közénk, kijött, és annyit mondott mosolyogva: „Megmarad”.

Szerettem volna azonnal bemenni, de apának pihennie kellett, és ha a doki azt mondta, nincsen látogatás, akkor azt be is tartatta. Megköszöntem neki a segítséget, és tényleg, szívből jövően hálás voltam azért, hogy megmentette az apámat. A doki sokszor megjegyezte a nagyfőnöknek, hogy jó lenne, ha a főhadiszálláson építenének egy kórházat, vagy legalább egy rendes műtőt, de a vezető mindig azzal védekezett, hogy van a Liliomnak saját kórháza. Tényleg volt, körülbelül fél órás autóútra, ami lehet, hogy bizonyos esetekben túl hosszúnak bizonyult. Ezért hát a doki saját műtőféleséget alakított ki magának a rendelőjéből nyíló másik szobában, de ő – és ő volt a szakember – azt mondta, az nem az igazi. Megfogadtam, hogy hálám jeléül elintézem valahogy a felső körben, hogy rábólintsanak a helyi kórház megépítésére, vagy legalább ezt az ittenit szereljék fel úgy, hogy elmenjen egy kórházi minőségűnek.

– És a pók megszövi a hálóját…

Ha a doki volt a kiszámíthatóság szobra a Liliomnál, akkor A Festő volt maga a kiszámíthatatlanság. Az esetek többségében teljesen normálisnak tűnt, egy jó kedélyű, barátságos, maga módján humoros csávó, és amikor már elhitted, hogy minden rendben van vele, egyszer csak bekattant. Nem félelmetesen, csak olyan különösen. Furán bámult a semmibe, megmagyarázhatatlan, kusza, kicsit közmondásszerű igazságokat puffogtatott, és amikor visszakérdeztél, hogy „Mi van?”, akkor nem is emlékezett rá, hogy korábban mondott valamit.

Inkább vissza se kérdeztem, csak rámosolyogtam, és elmentem a konyhába, hogy úgy csináljak, mintha nagyon keresnék valamit a hűtőben. „A pók megszövi a hálóját…” Mégis mit akar ez jelenteni? Ki a pók? Én? Látta az arcomon, hogy tervezek valamit? Nem értem ezt a fickót…

Háló sorozat: Pókháló (5. évad) szereplők

Főszereplők

Kris/Wu Yi Fan

Cégigazgató
Arany Liliom tagja
Seunghyeon ex legjobb embere

Baekhyun (Byun Baekhyun)

Arany Liliom tagja

Tao/Huan Zi Tao

Arany Liliom tagja
Seunghyeon ex bérgyilkosa
kaszkadőr

Mellékszereplők:

Seunghyeon

Kisfőnök az Arany Liliomnál
Tőr Társaság befolyásos tagja
életét vesztette egy rajtaütésen, de a terve tovább mozgatja a szálakat

Donghae (Lee Donghae)

Kisfőnök az Arany Liliomnál
egykori hivatásos katona
az Arany Liliom örököse

Donghan (Kim/Lee Donghan)

Donghae öccse

Lay/Zhang Yi Xing

Arany Liliom tagja
informatikus
Kris titkára
Seunghyeon "rokona"

Elkie (Chong Elkie)

Yixing nagynénje
Seunghyeon felesége

Jackson (Jackson Wang)/ Wang Ka Yee

Tőr Társaság tagja

Kyuwoon

Arany Liliom kisfőnöke
Seunghyeon segítője volt

Wonwoo (Jeon Wonwoo)

Arany Liliom tagja
Kyuwoon legjobb embere

Mingyu (Kim Mingyu)

Arany Liliom tagja
Wonwoo társa

A Festő/JS (Jang Hyunseung)

Arany Liliom tetoválóművésze
az arany liliom tetoválás megalkotója

Eunhyuk (Lee Eunhyuk)

Kris mentora
egykori kommunikációs szakember a katonaságnál

Key/Kim Kibum

Arany Liliom tagja
InJoy szórakozóhely tulaja és vezetője
kém

Ari-chan/ Yagi Arisa

Arany Liliom tagja
modell
kém

Jun/ Wen Jun Hui

?

A Sárkány/ Long Wei Zhao

A Vörös Sárkány maffiavezére

Yenri/ Long Yen Ri

A Vörös Sárkány örököse
Maffiafőnök lánya
"Kaszás" néven gyilkos

Shadow Mask/Yesung (Kim Yesung)

Shawow Mask néven híres kém Kínában és Koreában

Wokie/ Kim Ryeowok

egykor a nemzetbiztonság tagja

Christopher (Christopher Rose)

kozmetikai és szépészeti szerekkel foglalkozó üzletember
kémikus, botanikus

Vava/ Mao Yan Gi

modell
utcai autóversenyző

Háló sorozat: Pókháló (5. évad) ismertető

Krist továbbra sem hagyja nyugodni az a kellemetlen érzés, ami azóta üldözi, hogy kiderült, Yixing eltitkolt nagynénje Seunghyeon felesége. Bár egykori főnöke már jó ideje halott, Kris úgy érzi, a halálával nem fejeződött be semmi, a terve – legyen az bármi – tovább folytatódik, és minden, ami körülöttük történik, nem a véletlen műve. Kris próbálja felderíteni a rejtélyeket, rájönni, mi történt a múltban, és mit tervezett Seunghyeon, miközben egyre közelebb kerül Baekhyunhoz. Útjukon új társakkal és ellenségekkel találkoznak, miközben a pók szövi hálóját, és az lehet akár óvó szárny, de akár kalitka is.

Első kör (Hongseok x Kino) (Fordítás!)

Szerzői megjegyzés: A mű nem az enyém, én csak lefordítottam magyarra, hogy azok is élvezhessék, akik nem szeretnek, vagy nem olvasnak jól angolul. Remélem, elnyeri a tetszéseteket. Az eredeti linkje.

Kino megvárta, hogy becsukódjon az ajtó Shinwon mögött, mielőtt kieresztett volna egy frusztrált nyögést. Általában kimondottan boldog volt, ha beszélhet másokkal, de Shinwon a legalkalmatlanabb pillanatot választotta, hogy csevegjen vele. A párnát, amit korábban a combjához szorított, sóhajtva dobta át a szobán. Végre mindenki, legalább egy napra távol lesz.

Nem tudott volna egy dolgot mondani, amitől úgy érezte magát, ahogy. Ez dolgok kombinációja volt. Ott volt az előző napi álma – amiről senki se szerezhet tudomást –, aztán az, ahogy a ruhájának anyaga kitartóan a bőréhez simult, vagy az, hogy mostanában mindenki őt nézte hatalmas szemekkel. Mindközül valójában azt a magazint hibáztatta az egész nyavalyás apartmanban.

Mióta megkapták a hírt, hogy Hongseok lesz a borítón, a srácok túlzásba estek. Olyan lett ez, mint egy játék, hogy ki tudja a legnevetségesebb helyekre tenni, vagy ki tudja a legtöbb példányt felhalmozni. Általában valami, ami ennyire triviális, nem idegesítené Kinót. Általában szereti úgy gondolni, hogy jó az önuralma, mindent a helyén kezel. De az a rohadt magazin mindenhol ott volt, ahová fordult, és nem tudott tenni ellene, de elkezdett furcsa álmai lenni miatta.

Felsóhajtott, kétszer is ellenőrizte, hogy senki nincs otthon, mielőtt felkapta volna a magazin egyik példányát az ebédlőasztalról, és el nem indult volna a szégyen útján a szobája felé. Talán csak annyi kellett, hogy kitisztítsa a szervezetéből, nem igaz? Becsukta maga mögött az ajtót, lehuppant az ágyára, és a kezében tartott magazinra bámult. Érezte, ahogy az arca felforrósodik a zavartól, ahogy arra gondolt, mit fog tenni. De a nadrágjának anyaga, ami hozzá nyomódott, és Hongseok szoborszerű teste a borítón, keveredve a ténnyel, hogy egyedül van a dormban, győzedelmeskedett a zavarán.

A nadrágjába vezette a kezét.

Már érzékeny volt, és felszisszent, amikor lustán simogatni kezdte magát. Habár a magazin ott volt a másik kezében, lecsukta a szemét, és újraélte sok álmának egyikét, amely az utóbbi időben üldözte.

Az álmában Hongseok határozottan a falnak nyomta, apró csókokkal fedve be a nyakát és a vállát. Kino örömmel kínálta fel a nyakát, és minden alkalommal felszisszent, amikor a másik nyomokat hagyott rajta. Álom Hongseok csókjai lecsúsztak a testén, egészen addig süllyedve, amíg el nem érte a nadrágjának korcát. Kigombolta, és nem vesztegetve az időt, a boxerrel együtt lehúzta róla. Megforgatta Kinót, hogy a fal felé nézzen, és elkezdte nyalogatni. A nyelvének érzete elég volt ahhoz, hogy Kino elveszítse az eszét.

Halkan felnyögött, és ahelyett, hogy erősebben pumpálta volna magát, levette a nadrágját, és síkosítóért kotorászott a fiókban. Azt akarta érezni, mint az álomban.

Álom Kino nem tetsző hangot hallatott, amikor Hongseok elhúzódott, de a csalódottsága csak addig tartott, amíg meg nem érezte a belé csúszó ujjat. Egy pillanatig kellemetlen volt, de ahogy elkezdte mozgatni, pont jó helyen érintette, anélkül, hogy különösebben megerőltette volna magát. Kino próbált beszélni, de ami a száján kijött, az csak értelmetlen zagyvaság volt.

Ugyanakkor, mikor Álom Hongseok párosított még egy ujjat, Kino is így tett. A magazin ott hevert mellette az ágyon, miközben ő a fejét a párnába temetve feküdt, és lassan próbálta úgy mozgatni az ujját, mint az álmában Hongseok, és megérinteni ugyanazt a pontot.

Álom Hongseok kihúzta az ujjait, és Kino nyafogott, könyörgött, hogy ne hagyja abba. Aztán hirtelen elcsendesedett, ahogy hallotta, hogy valami zörgő anyag kinyitódik. Hongseok megfordította, és kissé megemelte, mielőtt lassan belé csúszott volna. Kino harmadik ujjat társított, habár tudta, semmi sem helyettesítheti azt, amilyennek az álmában Hongseok tűnik benne.

Levegőt is alig kapott, ahogy Hongseok a falnak dugta, úgy tartva, mintha semmiség lenne – ami valószínűleg igaz is. Nem tudta visszafogni a nyögéseit, ahogy Hongseok az egyik kezével arra az ütemre kezdte el dörzsölni, ahogy lökött. Túl sok, és egyszerre túl kevés is volt, Kino kényszerítette magát, hogy tovább kitartson. Egészen addig, amíg a másik is végez.

Érezte, hogy közel jár, így gyorsabban mozgatta az ujját, a másik kezével pedig magát izgatta. Annyira közel volt, hogy nem tudott már másra gondolni, csak arra, hogy elélvezzen. Aztán meghallotta, ahogy kinyílik a bejárati ajtó. Nem tudott reagálni az előtt, hogy a cipő hangja megállt volna az ajtójánál, és a kilincs lenyomódott volna.

– Kino, láttad, hova… – Hongseok hirtelen hallgatott el, amikor találkozott a tekintetük. Kino rémülten bámult vissza rá. Kino közel jár a beteljesüléshez, de elkapta azt a pillantást, ahogy Hongseok róla, szépen lassan a magazinra nézett.

– Istenem! – szólalt meg Kino, ahogy a pánik fénysebességgel ért el az agyáig. – Te jó ég, ne bámulj rám! Kifelé!

Hongseok nem hallgatott rá, még egy pillanatig tovább bámulta. Kino úgy érezte, ezt nem éli túl. Tönkretették. Hongseok örökké utálni fogja, elveszti a karrierjét, az összes barátját… – az összes gondolatát elvágta a hang, amivel az ajtó először becsukódott, majd bezáródott. Istenem. Azért volt ott, Hongseok azért volt ott, hogy meggyilkolja.

– Adj egy percet! – mondta Hongseok letelepedve mellé, és engedélykérés nélkül kutakodott valami után a fiókban. Kino csak tovább bámult rá a sokk és a félelem keverékével.

– Aha! Megvagy… – vigyorgott győzedelmesen, majd kinyitotta a dobozt, és kivett egy óvszert. – Hadd segítselek ki! Az eredeti sokkal szexibb, mint a képen… – Úgy tűnt, mintha lelassították volna, ahogy megragadta a magazint és a fiókba dobta, mielőtt elkezdett volna vetkőzni.

Kino nem tudott mást tenni, minthogy bámulja. Az agya túl sokáig próbálta meg felfogni, mi történik, és már kezdte azt hinni, ez csak egy újabb álom.

– Kivéve, ha nem akarod… A magazin miatt arra gondoltam, talán nem bánnád…

– Nem, nem, kérlek, folytasd! – tört ki Kinóból, ahogy az agya végre felfogta, mi történik. Kino nézte, hogy Hongseok mellette ült, gyorsan izgatta magát, amíg elég kemény nem lett, majd azt, ahogy felgörgeti magára az óvszert.

– Rendben. Úgy látom, már rendesen felkészítetted magad. Hogy akarod, hogy csináljam?

Hongseok teljesen zavartalannak tűnt ebben a szituációban, miközben Kino úgy érezte, lehetséges, hogy az egész teste elvörösödött.

– Én…uhmm…

– Ez nem beugratós kérdés. Te mit akarsz?

– Állni?? Talán?

– Nem hangzol biztosnak benne. Mondd egyértelműbben!

– Azt akarom, hogy állva dugj meg!

– Ez aztán a lelkesedés! – mondta Hongseok, és rápaskolt egyet úgy, hogy érezte, ennek nyoma fog maradni.

Kino visszaszívta a hangokat, amik elhagyták a száját, amikor Hongseok felemelte. Nagy szemekkel nézett az idősebbre, amikor megérezte, hogy a hideg felszín a háta mögött fal helyett üveg. Mielőtt bármit mondhatott volna, Hongseok lassan belécsúszott. Hiába készítette fel magát korábban, nem volt kész rá, hogy Hongseokot magában érezze. Felszisszent, és szorosan átkarolta a másik vállát.

– Jól vagy?

– Hm, igen. Igen. Ne csak állj itt! – próbált összeszedettnek hangzani, de még ő is kihallotta a kétségbeesést a hangjából.

– Oké-oké, főnök!  – mondta Hongseok egy kacsintás kíséretében, mielőtt elkezdett mozogni.

Kinót egyik álma se készíthette fel arra az esetre, amiben találta magát. Csak a mozdulataiból meg tudta mondani, hogy Hongseok iszonyatosan tapasztalt, de elnyomta magában a lelkesedést. Hongseok valahogy képes volt rá, hogy pár lökés után megtalálja a jó helyet, és utána csak ott lökte meg.

A fenébe, Kino még azzal se tudott törődni, hogy az ablakhoz nyomják, és bárki láthatja. Az agyát elködösítette a vágy. Már akkor közel járt a beteljesüléshez, amikor Hongseok belépett, és hiába viselte meg a kezdeti sokk, még mindig közel járt hozzá. De persze nem akart túl hamar se elsülni. Felsóhajtott, amikor a másik körbefogta a markával, és rántott rajta párat. Túl sok volt. Rácsapott a kezére, mielőtt teljesen kicsinálta volna vele.

– Ne?

– Még ne – helyesbített Kino kifulladva. – Várj, amíg te is közel nem jársz!

– Oké – reagált Hongseok, és a kezét újra arra használta, hogy megtartsa Kinót, majd tovább mozgott. – Rendben van, ha megcsókollak, vagy azért nem vagy oda?

– Jó, az istenit! Kérlek, csókolj meg!

Hongseok elvigyorodott, és csókot nyomott Kino szájára. Ha kiesett a ritmusból, az a csók miatt volt. Kino már sok mindenkivel csókolózott, de nehéz lett volna összemérni őket Hongseokéval. Csókolóztak már korábban részegen egy üvegpörgetős játéknál, de az csak egy gyors puszi volt. Ez teljesen más szinten állt. Nem hezitált, hogy elmélyítse a csókot, ahogy áttolta a nyelvét, Hongseok belemotyogott a csókba. Még így – Hongseok keze nélkül a farkán – is veszélyesen közel járt. Csókolva őt, érezve, ahogy egyre egyenletesebb ritmusban mozog, nem volt biztos benne, meddig bírja.

Hongseok elhúzódott, változtatott a fogáson, és magasabbra emelte az üvegen, miközben Kino a kontakthiány miatt morgolódott. Aztán Hongseok elkezdett gyorsabban, szünet nélkül mozogni. Kino biztos volt benne, hogy nemsokára elélvez. Szédelegve a vágytól, nem tudott mást tenni, mint nyögni egyet figyelmeztetésül, nem bírja már, maximum csak egy kis ideig.

Hongseok nem lassított, helyette kissé lehajolt, és Kino nyakát kezdte csókolni, miközben még feljebb emelte.

– Én is közel járok. Gyerünk! Élvezz el! – A suttogása halk volt, és Kinónak nem is kellett több bátorítás, ez átlendítette a határon.

Erősen kapaszkodott Hongseokba, és meglovagolta az orgazmus hullámait, próbálva nem kiabálni, és elájulni. Hongseok még párszor belé csapódott, majd ha lehetséges, még mélyebbre lökte magát, majd megmerevedett, és olyan erősen szorította meg, hogy Kino biztos volt benne, ujjnyomok maradtak tőle a fenekén. Hongseok Kino nyakába temette az arcát, amikor elélvezett, és beléharapott. Ha a markolás nem is hagyott nyomott, az a fognyom biztosan.

Amikor elhúzódtak, egymás szemébe néztek ködös tekintettel, és megpróbáltak levegőhöz jutni.

– Nos?

– Nos mi?

– Elégedett vagy?

– Gyakrabban kellene ezt tennünk – mondta Kino.

– Egyetértek. Tisztálkodjunk meg, és talán lehetne egy második kör a zuhany alatt, nemde?

– Tetszik a gondolkodásmódod.

Vallomás (Hongseok x Kino)

Hongseok:

Mindenki izgatottan készült a nagy napra, ahogy én is, akárcsak egy menyasszony, rengeteg időt töltöttem azzal, hogy megtaláljam a megfelelő ruhát. Első körben megpróbáltunk konszenzusra jutni a többiekkel, lesz-e dress code, vagy sem, de erről is eltértek a vélemények. Jinho, Yeoone, Kino, Yanan, és Yuto amellett szavaztak, hogy legyen, Edawn, Hui, Shinwon, Wooseok és én amellett, hogy tök mindegy, hogy a násznép mit vesz fel, sokkal fontosabb kérdés, hogy a jegyes pár miben lesz. Ez újabb problémához vezetett, Jinho semmiképpen se akar fehéret felvenni, Wooseok viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy de hát Jinho a lány. Edawn amellett kardoskodott, hogy legyenek mindketten normál ruhában, hiszen teljesen felesleges a kiöltözés, a meleg esküvő úgyse lehet olyan, mint a hetero, Yuto megállapította, hogy az égvilágos semmi baj nincs a feketével. Egy szó, mint száz, rengeteg ideig veszekedtünk ezen a témán, és valahogy mindig sikerült öt-ötre kihozni az állást – a fene, hogy párosan voltunk –, úgyhogy az esküvő napjáig nem volt eldöntve ez a kérdés. Emiatt pedig volt egy fekete öltönyöm, meg egy sárga, ki tudja, mi lesz alapon, és próbáltam olyan sminket kérni a sminkesektől, ami passzol mindkettőhöz.

A szerelmes pár nem akart nyilvánosságot az esküvőnek, a fanokat így is két táborra osztotta – lehet ők is párosan vannak? – a tény, hogy két tag, nem hogy meleg, de egymást szereti, és házasodni fog – persze csak félhivatalosan, mert máshogy nem lehet. Nyílván nincs olyan, hogy privát buli, ha az ember idol, így a kerítésnél ott tömörültek a megszállottak, hatalmas fényképző gépekkel, nem is lehetett eldönteni, hogy ki a sasaeng és ki a sajtós. Ha pedig a felezés nem lenne kielégítendő, akkor a fanokat mondhatni, tovább vágta – mint egy tortát – a döntésünk, miszerint Edawn és természetesen Hyuna is a meghívottak listáján szerepel. Voltak, akik százszázalékosan örültek neki, aztán voltak, akik örültek, de szerintük hiba volt botrányba keverni saját magunkat, aztán voltak, akik nem örültek, de elfogadták, és végül azok, akik nem is örültek és nem is fogadták el. Mi úgy gondoltuk, hogy azért, mert a Cube egy barom, mi még egy csapatnak számítunk, úgyhogy nem foglalkoztunk a cikkekkel és utálókkal, Edawn ugyanúgy ott feszített a büszke tagok sorában, mint Yanan, aki szerencsére elég jól érezte magát ahhoz, hogy részt vegyen a nagy napon.

Miután sikerült kikászálódni az autóból, és átjutni a kapun, ahol már biztonsági őrök védték a nyugalmunkat, Hui újabb remek ötlettel állt elő. Mivel, hogy mindannyian színes öltönyben voltunk – nem számítva, hogy mindannyian hoztunk feketét is –, megpróbált úgy rendezni minket, hogyha a drón felülről készít képet a násznépről, kreatív és esztétikus fotót alkossunk. Ennek eredményeképpen a szélrózsa minden irányába szétdobált minket, pedig véleményem szerint egy kupacban kellett volna lennünk, de legjobban az zavart, hogy Kino messze került tőlem. Kinóval a szerelmi életünk mondjuk úgy, viharos volt. A barátságunk egy pillanatra se rendült meg, habár sokan veszekedtünk, mindig meg tudtuk beszélni a problémákat, a fő gondot az okozta, hogy én még mindig titkolni akartam a világ előtt, hogy együtt vagyunk, ő meg szeretett volna végre megnyílni. Még a tagok se tudták, hogy egy párt alkotunk, vagy legalább is, nem hivatalosan, de őszintén, nekem még mindig ciki volt, hogy egy fiút szeretek. Úgy értem, soha senki iránt nem voltak ilyesfajta gerjedelmeim, csak Kino tudta minden egyes alkalommal elcsavarni a fejem, és féltem tőle, hogy mit fognak rólam mondani az emberek. A csapattagoktól nem tartottam, hiszen Wooseokot és Jinhót is elfogadták és támogatták, én egyszerűen csak nem akartam, hogy a rólam kialakított képben csorba essen. Én macsó voltam, szexi csávó, minden fan szexistennek gondolt – ez mondjuk, igaz is –, és ha kiderült volna számukra, hogy meleg vagyok, minden, amit felépítettem – és nem csak a testemet –, összeomlott volna. Csak egy homokos lettem volna, vagy jobb esetben „de kár, hogy mindig a helyes csávók melegek”, és én nem akartam ezt. Továbbra is macsó szerettem volna lenni, minden lány álma, egyszerűen túl önző voltam. Ezzel persze megbántottam Kinót, úgy érezte, nem szeretem eléggé, pedig ez nem volt igaz. Ez nem róla szólt, vagy az érzéseimről felé, egyszerűen csak magamról, és arról, mit szeretnék, ha az emberek gondolnának rólam.

Unalmamban sorra vettem a tagokat, és megpróbáltam logikát találni abban, ahogy a leader különültetett minket. Edawn szürke, Kino világoskék, Shinwon piros, Yuto rózsaszín csíkos, Yanan sötétkék, én és Yeoone – a szemét másoló, pedig mondtam neki, hogy én leszek csibe – citromsárga, a házasodó felek pedig fekete és rózsaszín öltönyt választottak. Aztán ott volt a leader, Hui, akin egy bordó bársony öltöny volt, hozzá sötétkék nadrág és ing, és ehhez hozzá tett egy párducmintás nyakkendőt, és így pont úgy nézett ki, mint egy lezser rocker. Ezek után nem bíztam az ítélőképességében, miszerint tud olyan térformát felállítani, aminek köszönhetően a drónos kép kreatív lesz. A térformáért amúgy is Kino felelt, de senki nem hallgatta meg a véleményemet.

Nem értettem Yeoone-t sem, kilenc ember képes volt különböző színű ruhákat kiválasztani, ő meg ugyanolyan öltönyt vett, mint nekem volt, és még boldogan képet is küldött róla. Aztán jött a hiszti, amikor lecsesztem, hogy márpedig ő hamarabb kinézte, mint én, és már megvette, nem fogja vissza vinni, úgyhogy sikeresen elszúrta, hogy mindannyian különbözően nézzünk ki.

A szertartás irdatlanul unalmas volt, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hosszú és kínzó, amíg az anyakönyvvezető beszél, a filmekben ezt mindig megvágták, vagy az is lehet, hogy csak egy szónok veszett el a nőben. A huszadik körmondatnál feladtam, Wooseok is egyre többet fészkelődött, piszkálta a rózsaszín zakójának ujját – Jinho átvetette vele, hogy egyszínűek legyenek –, és hol az egyik, hol a másik lábára helyezte a súlyt. Jinho arcára – már amennyit láttam belőle úgy, hogy végig háttal állt nekem – ráfagyott a kényszeredetten udvarias mosoly, de a többiek se festetettek jobban. Yuto az eget kémlelte, Yanan maga elé bámult – valószínűleg egyikük se értett túl sokat az elhangzó beszédből. Hui úgy tett, mint aki figyel, Yeoone szája mozgott, valószínűleg a következő filmjének szövegét gyakorolta, Shinwon matatott valamit a lába között – remélhetőleg csak a telefonját nyomta –, Edawn Hyuna vállának dőlve aludt. Én Kinót néztem, ő meg unott ábrázattal nézett előre, így úgy tűnt, mintha folyamatosan Wooseok cipőjét fixírozná. Nem volt nehéz megtalálnom, hol ült a párom, egyedül ő vett valamit a fejére, a fekete karimás kalapját messziről ki lehetett szúrni.

Mire végre a gyűrűk felhúzására kerül a sor, már minden bajom volt, fészkelődtem a széken, az öltöny rám izzadt, és képes lettem volna meginni egy kancsónyi limonádét. Én tapsoltam a legelragadottabban, amikor elcsattant a hitvesi csók, de sokkal jobban örültem, hogy végre vége a szertartásnak, mint annak, hogy a szerelmes pár összekötötte az életét. Aranyos az esküvő, de szerintem nem ez az, ami meghatározza, hogy örökre a párod mellett maradsz-e. Én még úgy is csak Kinót akartam, hogy hivatalosan nem is jártunk.

Miután megittam egy fél kancsónyi bólét – egy egészet azért nem lett volna pofám –, gratuláltam az ifjú párnak, jól összenyomorgatva Jinhót, nagy spanok voltunk mi. Nem csak azért bírtam, mert egy napon volt a születésnapunk, hanem azért, mert ha a fanoknak ez nem is mindig jött át, Jinho hatalmas forma volt privátban. Rengeteget röhögtünk, nem csak értette a viccet, de sokszor robbantgatott poén bombákat a semmiből, és én mindig jól szórakoztam rajta.

– Egy kis semmiség – nyújtott át egy borítékot Hui nászajándékként, mi már tudtuk, hogy az egész nászutat ő fizette, de meg is tehette, Mr. Pénzes Leader.

Jinho nem akarta elfogadni, de készültünk erre, így Hui már előre kifizetett mindent, és még a legidősebb se volt olyan hülye, hogy pusztán büszkeségből lemondja. Wooseok mindennemű erkölcsi kétely nélkül örült a jelképes csekknek, meglapogatta a leader vállát, és várakozva nézett a következőre a sorban, mindig is szeretett ajándékot kapni. Az ajándék kiválasztásánál is élt az a szabály, hogy lehetőleg nyolc különböző dolgot adjunk, és Yeoone ezúttal nem lopta el az ötletemet, sikerült teljesítenünk a küldetést.

Sosem voltam még elejétől a végéig ott egy esküvőn, a fanok miatt mindig hamarabb le kellett lépnem, hogy ne zavarjam a násznépet, de valahogy lazábbnak képzeltem, mint amilyen volt. Azt gondoltam, pár kötelező udvariassági kör után összegyűlünk egy helyre, és némi zabálást követően jól bebaszunk, de helyette mindenkinek vigyorogni kellett, kezet rázni, meghajolni, bazsalyogni, már fájt az arcom. A cég meghívott egy csomó üzleti partnert, azt akarta mutatni, hogy mennyire elfogadó, és ő aztán igazán támogatja az előadóit, de a valóságban, amikor kiderült, hogy Wooseok és Jinho együtt vannak, ki akarták rúgni őket, mint Edawnt. A Pentagon nem viselt volna el több tagvesztést, főleg úgy, hogy Jinho a főénekes, és Woosoek nem csak híres, de tehetséges rapper is, úgyhogy Hui egészen egyszerűen megfenyegette a vezetőséget. Amikor Edawntól elbúcsúztunk, még nem volt ekkora befolyása, azóta azonban egy titkos fantomcégen keresztül elkezdte felvásárolni a Cube részvényeit, és így nyomást gyakorolhatott a fejesekre. Adtam volna, ha tíz-húsz év múlva Hui ül bele a CEO székébe.

Wooseok és Jinho szülei nagyon aranyosak voltak, csak folyton elkaptak, és belém akartak erőltetni még egy süteményt, amit már tényleg nem engedhettem meg magamnak. Az egy dolog, hogy annyi lett a napi diétámnak, de ez a cukormennyiség kezdett már rosszul esni. Mégse akartam megbántani a néniket, úgyhogy inkább menekülőre fogtam. Nem szégyen a futás, és ha már így alakult, kellemessé is tehettem a bujkálást.

– Várlak a kert végében! – súgtam oda Kinónak, és egyenesen a kijelölt hely felé tartottam, mintha nagyon fontos dolgom lenne arrafelé.

Nem voltam biztos benne, hogy követni fog-e, nagyon durcás fejet vágott. Nem tudtam, a hosszúra nyúlt beszéd miatt, vagy én húztam fel valamivel, de ha Kino sensitive módban volt, még az én bicskám is beletört néha a békítésébe. Sokat javult ebben a gyakornokság óta, de azért előfordult, hogy felhúzott a hisztivel, vagy a sértődéssel, főleg, ha az valami olyan triviális baromság miatt történt, minthogy nem hagytam neki a joghurtból vagy hasonló.

A fa alatt várakoztam, és a mesterséges tavacskában úszkáló aranyhalakat néztem, miközben a világ összes bogara megtalált. A sárga öltönyöm miatt valószínűleg virágnak néztek, úgyhogy koránt sem olyan hanyag eleganciával várakoztam ott, ahogy Kino rám talált, az első öt percet úgy töltöttem, hogy össze-vissza csapkodtam magam körül, hogy elkergessem a különböző méretű rovatokat.

– Hívtál. Mit akarsz? – kezdte Kino, és nem nézett rám, ő is a tót nézte, kemény, szoborszerű arccal.

Egy tízes listán olyan nyolc és félre állt feltételezésem szerint a sensitive szintje, ami elég rossz, de még nem veszett ügy, egyszer egy kilencest is sikerült legyűrnöm, bár az is igaz, hogy egy négyes is fogott már ki rajtam.

– Mit akarnék? – öleltem át a derekát, és megpróbáltam magamhoz húzni a testét, de ellentartott.

– Itt nem fogunk dugni.

– Miért, én csak ezt akarhatom tőled?

– Hibáztatnál érte, ha így gondolnám?

Becsapós kérdés, ezekbe nem szabadott belesétálni. Ha azt mondtam, hogy igen, mert ez hülyeség, akkor megsértődött, hogy hibáztatom, és mégis milyen alapon gondolom, hogy ehhez jogom van. Ha meg azt mondtam, hogy nem, akkor meg beismertem, hogy így van, ami nem igaz. Kino valamiért úgy gondolta, hogyha nem akarom felvállalni a kapcsolatunkat, akkor az azt jelenti, hogy nem tartom komolynak azt, ami közöttünk van, csak a szeretőmnek akarom, pedig ennek a kettő dolognak az égvilágon semmi köze nem volt egymáshoz számomra.

– Az elmúlt hetekben minden az esküvői készülődésről szólt. Alig volt időnk egymásra. Szeretnék kicsit kettesben lenni veled – próbáltam újra közelebb húzni, de kibújt a karjaim közül, és rántott egyet az öltönyén, mintha összegyűrtem volna. – Most mi bajod van? – fakadtam ki, lehet, volt az a nyolc és fél kilenc is.

– Az, hogy mindenki boldog a párjával, én meg itt szenvedek veled.

– Nem kötelező ám velem lenni! – horkantam fel, és azonnal megbántam, amit mondtam, de már késő volt, kimondtam.

– Kössz, hogy megszabadítasz magadtól! – emelte fel Kino is a hangját, majd sértettem faképnél hagyott.

Tudtam, hogy hamar utána kell mennem, mielőtt még elhiszi, hogy tényleg komolyan gondoltam a szakítást, de előbb le kellett nyugodnom. Felhúzott, hogy ilyen hisztis, amikor tényleg csak annyit akartam, hogy engedje magát megölelni, az a kis tavacska olyan romantikus volt, és mi annyira régen éltünk meg valamit, amit romantikusnak lehetne nevezni, erre a hisztijével elrontott mindent.

Mély lélegzetet vettem, és Kino keresésére indultam, de nem találtam sehol. Megkérdeztem azt, aki mindig tud mindent, a leadert, de csak annyit látott, hogy egy Kino hurrikán végigsöpört az asztalok mentén, magához véve egy üveg pezsgőt, aztán eltűnt a pavilonnál. Kino fejével gondolkodva, valószínűleg hülyére akarta inni magát, hogy gondolkodni se tudjon a hülye pasiján, de senkinek se tett volna jót, ha botrányt csap Jinhóék esküvőjén. A pavilon a kert másik végében volt, korábban ott fotózkodott a jegyes pár, úgyhogy tudtam, merre kell mennem, de kicsit sem tetszett, amit ott találtam. Egy öltönyös figura vigyorgott Kinóra, túl közel állva hozzá, és túl szívélyesen tapogatta a párom kezét. Nem tetszett, hogy Kino nem tolta el, mint engem. Nem viszonozta a közeledést, de nem is hárította el, ami majdnem ugyanolyan rossz.

– Hát megvagy! – törtem össze a meghitt hangulatot, a hangom keménysége még engem is meglepett.

Birtokló típus voltam, ami az enyém, az enyém, és úgy gondoltam, Kino az első ezen a listán, soha nem szerettem, hogy olyan népszerű a férfiak körében. Kinónál sok meleg bepróbálkozott, és pár hetero is, ha elmentünk bulizni egy szórakozóhelyre, mert lágy, szép és kívánatos, nem is beszélve arról, milyen szexin tud táncolni, szerintem arra is képes lenne, hogy egy órácskára kihúzzon egy papot is a reverendája alól.

– Elmondtam, amit akartam, és te is elmondtad a magadét – flegmult tovább Kino, de még koránt sem volt részeg. Ennyi idő alatt senki nem tudott berúgni. Talán csak Yuto.

– Ő kid? – kérdezte az idegen, mintha bármi köze lenne hozzá.

– Csak egy bandatárs.

Ezzel szépen a büszkeségembe taposott, szívesen megkérdeztem volna, hogy akkor is csak egy bandatárs vagyok-e, amikor a nevemet nyögi, de nem akartam lebuktatni magunkat, így csak felhúzott szemöldökkel kérdeztem vissza:

– Tényleg? Csak egy bandatárs?

– Miért? Mi lennél?

– A pasid, mondjuk – nyögtem ki végre, és közéjük furakodtam, kissé arrébb lökve a pasast. – Uram, nincs itt keresnivalója. – Hiába, egy úriember mindig úriember marad.

A fickó nem kakaskodott, gondolom, látta, ki győzne, de Kino ennyitől nem enyhült meg. Nem tudom, mit várt tőlem. Álljak ki a pódiumra, és üvöltsem bele a világba, hogy együtt vagyunk? Ez nem is rossz ötlet!

Nem mondtam Kinónak semmit, csak megragadtam a csuklóját, és visszarángattam az embertömegbe. Nem tetszett neki, próbált lefékezni, de erősebb voltam nála, így a nyers erő végül győzedelmeskedett, és mielőtt a mikrofon mögé pattantam volna, megkértem Huit, hogy tartsa ott a táncost, ha kell, fogja le.

– Elnézést! Bocsánat! Szeretnék mondani pár szót – törtem meg a csevegés hangját, és a zenészek zavarodva ugrottak a hangszereik mögé, ez nem volt megbeszélve. – Gratulálni szeretnék az ifjú párnak. Sokszor nagy nehézséget okoz, hogy kifejezzük az érzéseinket, de ti mindig erősek voltatok, sosem kételkedtetek az érzéseitekben, és nem féltetek attól, mit fog szólni a külvilág, mert csak a másik véleménye számított. Sokat tanultam tőletek, és ha még nem is vagyok a szinteteken, remélem, egyszer eljutok oda, és képes leszek bebizonyítani a szerelmemnek, hogy ő a legfontosabb a világon. Ezzel a számmal szeretnék sok boldogságot kívánni nektek, és megkérni a páromat, ne haragudjon rám! Szeretlek. – Nem mondtam, hogy kit, Jinhót és Wooseokot, vagy Kinót, de az utolsó mondatnál végig az utóbbira néztem.

Némi gyors egyeztetés után a zenészekkel elindítottam az instrumentál verziót a laptopról, ők pedig beszállak a megbeszélt helyeken, jó, hogy mind zenészek voltunk, így könnyen megértettük egymást. A Kinóval közös számunkat, a Romance-t választottam.

Te és én. Te, amikor én…

A csillagok lassan hullnak, szeretném ezt a hangulatot romantikusnak mondani.

Álmot álmodtam, egész éjjel, csak te és én.

Egész nap a neved mögé bújva írtam,

Leírom a sajátomat is,

mert te még mindig, te még mindig nem ismered az érzéseimet.

Rád gondolok, egyedül magamban az éjjel.

Szerelmes vagyok, minden olyan, mint egy álom.

Számomra ez a világ a legszebb.

Nem kívánok többet

Kérlek, csak maradj ilyen.

A csillagok betöltik az eget, az ablaknak dőlök, és rád gondolok.

A hold kitölti az éjt, lágyan elázok egy nyíló románcban.

Mert csak téged kereslek, téged hívlak, mint ezen az éjjelen (sötét éjjelen)

Amíg oda nem érünk, nem veszítem el a reményt.

Te…

Ha bármikor így nézhetnék rád…!

Nem.

Beleestem a tekintetedbe, úgy érzem, belehalok. (Gyilkos)

Egész nap, egész éjjel téged akarlak, szeretlek.

Lennél az enyém?

Jó éjt!

Jó éjt!

Csillagok, amik betöltik az eget,

hold, ami kitölti az éjt.

Mert csak téged kereslek, téged hívlak, mint ezen az éjjelen (sötét éjjelen)

Amíg oda nem érünk, nem veszítem el a reményt.

Miután elénekeltem a számot, leugrottam a színpadról, és egyenesen a páromhoz léptem, majd mindenki szeme láttára megcsókoltam. Ezúttal nem lökött el, a nyakamba karolt, és viszonozta a csókot.

– Nem ér! A hyung ellopja a rivaldafényt! – kiáltott fel Wooseok. Mindegy, hogy bekötötték a fejét, még mindig egy nagyra nőtt maknae maradt.

– Maradj már! – zsörtölődött Jinho. – Végre nem kell nézni a szenvedésüket.

– Hallgathatunk mást… – tette hozzá Shinwon tettetett bosszankodással, mire mindenki nevetésben tőrt ki.

Nem foglalkoztam velük, csak Kino számított, a többivel ráértem később törődni. Végül is, csak az számított, hogy ő mit mond. Legalább is, próbáltam ezzel nyugtatni magam.

Végigsimítottam az arcán, és összedöntöttem a homlokunkat. Közben – valószínűleg – Edawn egy kosárnyi rózsát szórt a fejünkre, és azzal szórakozott, hogy el se kell dobni a csokrot, megvan a következő párosunk. Szerintem Hyuna örült volna, ha mégis elrepül a virág, és véletlenül pont ő kapja, de ezt nekik kellett megbeszélniük.

– Tudod, most tök macsós voltál – mosolyodott el szélesen Kino. Így sokkal jobban festett, mint duzzogva.

– A dalra gondolsz?

– Nem, ahogy lejöttél a színpadról. Mintha egy filmjelenet lett volna, bam bamm, „az enyém vagy, és nem eresztelek”.

– Jól van, azért nem kell kiparodizálni! – nyűgösködtem, zavarba hozott ez a helyzet. Kezdtem érezni magamon az emberek tekintetét, és feszélyezett, hogy mi kerültünk a középpontba, szinte hallottam, ahogy susmorognak. Kino észrevehette a pánikot az arcomon, mert újabb csókot nyomott a számra.

– Csak rám figyelj! – nézett mélyen a szemembe, és nem engedte, hogy megmozdítsam a fejemet. Felrémlett, hogy az ágyban is szokta ezt mondani, és ez elég volt ahhoz, hogy elterelődjön a gondolatom.

– Szerinted Hui fizetne nekünk egy szobát? – susmorogtunk tovább. Ott helyben képes lettem volna leteperni a páromat.

– Nem, Hui nem fizet nektek semmit – jelent meg a leader feje vészesen közel az arcunkhoz, majd jól megpaskolta a vállunkat, mintha a nagyanyánk lenne. – Most, hogy ezt tisztáztuk, elrepülhet végre a csokor? Mindenki erre vár.

Kinót ölelve néztem, ahogy repül egy ígéret a levegőben, és összefűztem az ujjaimat a pároméval, nehogy véletlenül is elkapjuk, de jobb embernél nem is landolhatott volna. Shinwon pingponglabda méretű szemekkel pislogott bután, kezében egy színes virággal, és bután nézett körül, kivel is kellene a jövőben összekötnie az életét.

– Gyerünk, katchup, csókold meg a mustárt! – kiáltott fel Wooseok, mire mindenkiből kitört a röhögés, és én hálát adtam a sorsnak, hogy Yeoone megfizetett az öltönyéért.

Teljesen feleslegesen védekezett az új céltábla, hogy én is sárgában voltam, engem Kino már befoglalt, úgyhogy kénytelenek voltak ketten ellassúzni a csokortáncot, és ivás helyett az asztal alá röhögtük magunkat a látványon. Edawn és Hui a maradék virágszirmot rájuk dobálta, mintha apró rakéták lennének, azon ketten meg olyan fejet vágtak, mint akiket kínoznak.

Végül nem is sikerült olyan rosszra ez az esküvő.