Pókháló (5. évad): 10. fejezet: Indák és vadhajtások

 

Kris:

Már az is önmagában megdöbbentő volt, hogy Donghae együtt lóg egy modellel, de arra aztán végképp nem számítottam, amit erről a bizonyos – Tao által az égig magasztalt – fiúról látni fogok.

Az egész úgy indult, hogy Donghae idegesen becsörtetett a főhadiszállásra, eltűnt az egyik szobában, majd felvágtatott a nagyfőnökhöz, és onnan úgy vakkantotta ki a nevemet, mintha szitkozódna.

– Mi a gond? – kérdeztem óvatosan. Sosem lehet tudni, hogy egy ilyen régivágású bomba mikor robban fel.

Habár csak nekem szóltak, Taót is magammal vittem.

– Szükség van a sasszemedre – tájékoztatott Donghae.

Onnan tudtam, hogy koránt sincs akkora baj, mint azt Donghae hiszi, hogy a nagyfőnök arca ugyanolyan nyugodt maradt, mint szokott. Ha jobban belegondoltam, sosem láttam még kimondottan idegesnek. Bosszúsnak talán igen, de hogy ő elveszítse a fejét, az szinte elképzelhetetlen volt számomra. Szerintem még akkor is a székében ülve várná, hogy megoldódjanak körülötte a dolgok, amikor az épület már romokban hever.

Egy térfigyelő kamera felvételét kellett megnéznem, ami egy szórakozóhely parkolóját mutatta, előző éjszaka, hajnali kettőkor. Egy magas, vékony, jól szituált fiatal srác támolygott ki az épületből, láthatóan ittasan, és a parkolón keresztül kívánt eljutni az úti céljáig. Az egyik autó mellett két feketeruhás alak várt, a testtartásukból és a gesztusaikból sütött, hogy csak mímelik a társalgást, és valójában a fiúra várnak. Amint az áldozatuk kellő közelségbe ért, elállták az útját, és nem akarták tovább engedni.

Tao nem szokott felszisszenni ilyen esetekben, de akkor még nem raktam össze, hogy miért érdekli annyira a videó főszereplőjének testi épsége, csak megjegyeztem magamnak azt az ideges sóhajt.

A fiú mondhatott valamit a fickóknak, talán azt, hogy „Kopjatok le!”, nem tudom, de a pasasok még fenyegetőbben próbáltak meg fölé tornyosulni, ami nem volt egyszerű, mert a srác egy homloknyival magasabb volt náluk. Így ránézésre elérhette a száznyolcvan centimétert, és ha hozzáadtam ehhez a karcsú alakját, meg a divatos ruháit, nem is álltam már olyan messze a valóságtól. Úgy sejtettem, egy gazdag chaebol fiú, vagy esetleg egy idol az, akit megpróbáltak kirabolni. Egyedül az maradt még zavaros számomra, hogy ez miért fontos a Liliomnak?

A zaklatók nem tágultak onnan, így a fiú tett egy erényes lépést előre – már amennyire a részeges állapota engedte, hogy meginghatatlan legyen.

Ez után következett az, amire nem számítottam.

Szemrevaló delikvensünk körülbelül tíz másodperc alatt úgy harcképtelenné tette az ellenséget, hogy csak lestem. Korábban maximum Taótól láttam ehhez hasonló manővereket. A fiú kétséget kizáróan küzdősportolt valamit, ráadásul igen magas szinten állhatott belőle az idejét elnézve.

– Wow… – ámult el Tao, és némi pír szökött az arcára.

Kezdett gyanús lenni a dolog. Taót az ilyen megmozdulások csak akkor nyűgözték le, ha maga csinálta. A fiú arca éppen csak egy pillanatra látszott a felvételen, amikor megpördült az egyik rúgáskor, akkor is inkább elmosódva. Ha Tao ennyiből ráismert, és nem tojta össze magát, akkor vagy nekem is tudnom kellett volna, hogy kicsoda, vagy Tao titkolózott előttem.

– Mit kellene látnom? – tettem fel a tízmilliót érő kérdést Donghae-nak.

– Mondj el mindent, amit az alakokról el tudsz mondani. Nem sokkal később egy fekete autó jött értük, se a rendszám, se a benne ülők nem látszódnak, de a két barmot elvitték onnan. Nem tudtunk információt szerezni róluk.

– Tehát az útonállók a fontosak, nem a fiú? – próbáltam kijátszani Donghae figyelmét.

– Igen – próbált megerősíteni, de a hangja nem volt teljesen parancshoz illő. Mintha nem lenne biztos a válaszban.

Megnéztem a feketeruhás alakokat, és ahogy pásztáztam őket, párhuzamosan mondtam, hogy mit látok. A felvétel nem volt a legjobb, így sok apró részlet elveszett, de a „különleges képességemnek” hála sikerült értékelhető információkkal szolgálnom. Például, hogy az egyiknek volt egy tetoválás az alkarján, valami, aminek hegyes háromszögben végződik az alja, de arra nem mertem volna megesküdni, hogy a másiknak is ezzel megegyező tetkója lenne. Azt megállapíthattuk, hogy mindkettő visel valamilyen jelet a jobb karján, és a tetoválásuk vége a csuklójukig ér, de ennél tovább nem jutottunk. Ez jelenthetett bármit, de semmit úgyszintén.

 – Szóval, honnan ismered a ninját? Egy ninja suliba jártatok? – ugrattam Taót, miután Donghae megköszönte a segítségemet, és kijjebb rugdalt az irodából.

– Még mindig nem vagyok ninja… – jegyezte meg Tao a szemét forgatva. – Ő Donghae ismerőse, tudod, a szépfiú.

– Ja, igen! A fiúja, aki flörtölt veled!

– Nem a fiúja! – kérte ki magának Tao, kicsit talán túl vehemensen.

– Miért? Akkor kié? A tiéd? – bökdöstem a könyökömmel.

– Nem… Nem tudom… Talán…

Volt mit elmesélnie, amíg arra vártam, hogy Baekhyun végezzen az apjánál. Nem szerettem, ha hazament, még akkor se, ha megértettem, miért teszi. Az apja nem bírt engem, egy kicsit sem, és ha találkoztak, Baekhyun utána mindig egész nap szomorú volt. Nem tudtam mit tenni, hogy felvidítsam, én tényleg próbáltam jó benyomást tenni az „apósomra”, de hiába. Mivel tudta, hogy kiknek dolgozom, és hogy mit, eleve elvágtak nála.

 

Tao:

Alig egy hét telt el, mire végre megcsörgettem Donghant, és miután megtettem ezt az aprócska lépést, aznap este már találkoztunk is. Egy bárba ültünk be, és nem csak én, de ő is elegánsan érkezett, mintha randink lenne. Ittunk pár pohárkával, majd felhívott magához, azzal az ürüggyel, hogy ott is tudunk inni, és még ingyen is van. Kicsit furcsán éreztem magam, mert úgy hatott a dolog, mintha ő szedett volna fel engem, pedig ez általában fordítva szokott történni. Nem tudom miért, de zavarba jöttem a közelében.

Egy luxus felhőkarcolóhoz vezetett az utunk, aranyozott lifttel, szecessziós belső térrel – ezt csak később tudtam meg, hogy így hívják, én csak simán gazdagnak mondtam volna –, és kiszolgáló személyzettel a portán. Kicsit úgy hatott a hely, mintha egy hotel lenne, és a szoba, ahová Donghan bekísért, valóban csak egy nappaliból, egy hálóból és egy fürdőszobából állt.

– Azt hittem, hozzád megyünk, nem szállodába viszel – jegyeztem meg, és leültem az aranykeretes, fehér szövetű kanapéra.

– Ez a legénylakásom. A szomszédban van a rendes otthonom, de az anyámat zavarná, ha felvinnék valakit, úgyhogy így diszkrét tudok maradni annyira, amennyire a falak engedik.

Én örültem neki, hogy a Liliom menő fedelet biztosított a fejem fölé, Donghannak meg egyenesen kettő otthona is volt, ráadásul egy ilyen luxus helyen. Kezdtem kételkedni benne, hogy valóban modellkedik-e, vagy inkább valami jól fizető, de, mondjuk, illegális dologban vesz részt, hogy ennyit keressen. Ha ugyanis a két lakást a saját pénzéből vette, akkor nagyon befutott sztárnak kellene lennie, én mégsem futottam bele az arcába az újságokban, pedig a boltban átnyálaztam egy pár divatlapot, amíg a hívására vártam. Amerikából találtam pár fotózását a Google segítségével, de nem hittem, hogy azok annyira jól fizettek volna, hogy kiteljen belőle két ilyen lakásra.

– Ennyire jó meló a modellkedés? Szakmát váltok – próbáltam meg viccelődve információhoz jutni.

– Közös finanszírozás. Anyám üzletasszony. Női fehérneműt gyárt a cége, csupa luxuscucc, a gazdag nőcik veszik, mint a cukrot, úgyhogy van miből buliznom és élni az életet – dobta le magát a kanapéra, és könnyed mozdulatokkal felbontott egy üveg pezsgőt. – Iszol velem az élvezetekre?

Persze, hogy ittam rá, és nem sokkal a harmadik pohár után már csókolóztunk, a negyedik pohár után elindultunk a hálóba, utána meg már nem is használtuk a poharat.  Donghan izgató volt és démoni, a szikrázó, élesen hidegzöld, de megbabonázó szemei fogva tartották a figyelmemet, pedig a keze fürgén járt a testemen. Nem volt kezdő, az biztos, kifinomult szerető, de mégse mű, vagy mímelt, inkább tapasztalt. Nagyon reméltem, hogy nem szexmunkából szerezte a vagyonát, mert az nagyban rontott volna az imidzsén. Érdekelt Donghan. Nem csak testileg, hanem érdekelt, hogy milyen valójában. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul érdekes, ami nem eresztett.

Annyira elsöprően szenvedélyes volt, hogy a kezdeti elhatározásommal ellentétben, miszerint én fogok irányítani, ha az ágyba kerülünk, ellenkező felállás alakult ki, és ő tepert maga alá. Nem volt ellenvetésem, mert mesterien csinálta, és habár határozott és tüzes volt végig, mégse esett túlzásba, vagy lett durva az uralkodó szereptől.

– A színes kontaktlencse valami szexepil nálad, mint Monroe-nál a szépségpötty? – kérdeztem az ágyban fekve. A matrac puha volt, a takaró selymes, az ágynemű illata kellemesen friss, Donghan egyetlen korábbi partnerének szagát se éreztem vissza belőle, pedig állítólag a legénylakásában voltunk.

– Mondhatjuk. Nagyon ritkán hagyom csak meg a saját szemszínemet. Például, ha nem megyek sehová, csak tespedek otthon.

– És milyen színű a szemed igazából?

– Tölts velem sok időt, és egyszer talán megtudod – incselkedett velem, nagyon ügyesen.

Másnap reggel aztán iszonyatosan kellemetlen dologra ébredtem, történetesen, hogy Donghan anyja benyitott a hálószobába. Szerencsére be voltam takarózva, így nem látott semmi kompromittálót, de megijeszteni azért megijesztett.

Donghan persze nem örült, magára kanyarintotta a takarót, majd kitessékelte az anyját a nappaliba. Hallottam némi elfojtott veszekedést, de nem akartam hallani a családi drámájukat, így inkább a párnába fúrtam a fejem, és aludtam még egy kicsit.

Amikor újra felkeltem, az anyuka már csak egy rossz emlék maradt, Donghan pedig éppen reggelit hozott át a szomszéd lakásból.

Hasonló találkákat szerveztünk ezt követően, leginkább szexeltünk, és csak alig beszéltünk, mégsem tűnt ridegnek vagy formálisnak a kapcsoltunk. Minél több időt töltöttem vele, annál biztosabbá váltam abban, hogy Donghan valóban ilyen szűkszavú és távolságtartó. Szépen lassan próbáltam a páncélja alá furakodni, és rengetegszer lepattantam róla. Ez az izgalmas kihívás viszont nem szegte a kedvem, csak még érdekesebbé tette számomra az érzelmileg megközelíthetetlen modellt, akinek minden egyes találkozásunkkor zöld maradt a szemszíne.

 

Donghan:

– Nem vagy normális, fiacskám – dorgált meg az anyám. – Hogyan közösködhetsz egy bűnözővel? Amerikáig vittelek, hogy távol tartsalak apát mocskától, és elég volt visszajönnünk, és máris megtalált téged.

– Apa valószínűleg már az előtt tudta, hogy itt vagyunk, mielőtt én megismertem volna Taót. Vagy ha utána tudta meg, akkor se Tao miatt.

– Naiv vagy, fiacskám – kötötte az ebet a karóhoz.

– Vagy te vagy paranoiás – vágtam vissza, és pezsgőtablettát dobtam egy pohár vízbe. – Teszek rá, hogy Tao liliomos. Azért vagyok vele, mert érdekel.

–  Egyetlen férfinak sem kellene érdekelnie…

– Ne kezdjük megint!

Anya konzervatív nevelési elveket vallott abból a szempontból, hogy milyen típusú embereknek kell egy párt alkotniuk. Már az összes fehérnemű modelljével össze akart hozni, és párral sikerült is egy éjszaka erejéig, de utána mind kifulladt. Nem hoztak lázba, sekélyesek voltak és számítóak, nem az én világomba illőek. Tao külsőre mogorvának tűnt, mert nagyon erős vonásai voltak, de ha kettesben voltunk, lágy és játékos lett. Nem erotikus módon játékos, hanem olyan bájos módon, mint mikor a romantikus filmekben a barátnő felveszi a fiújának ingjét, és egész nap abban szaladgál a közös lakásukban. Valahogy ezt a hangulatot ébresztette bennem Tao, még ha a tények nem is ezt sejtették volna.

Keveset beszéltünk magunkról, de én mindenki mással is ennyit szoktam társalogni. Nekem nem hűl ki a gyomrom egy mondattól, az biztos. Zárkózott voltam, gyanakvó, óvatos és távolságtartó. Anyám egész életemben a háta mögé nézett, és óvott mindenkitől, szinte az összes iskolai társamról tudott mindent, és gondosan megvizsgálta őket, mielőtt „barátkozni” engedett velük.

A lázadásomat követően fűvel-fával összeszűrtem a levet, nem foglalkoztam vele, hogy kicsodák, vagy pontosan mit akarnak tőlem, csak elvettem tőlük azt, amit ajánlottak, mert megtehettem. Mert én döntöttem, hogy őket akarom, és előtte nem lettek leszkennelve az anyám által. Ettől függetlenül éles határvonalat húztam, amit senki sem léphetett át. Nem engedtem közel magamhoz igazán még az anyámat sem. Benne se bíztam. Nem tudtam bízni benne, mert képtelen volt megérteni, mit miért teszek. Ha megtudta volna, hogy szilánkot szívok, akkor biztosan patáriát csapott volna, beutalt volna mindenféle diliházba, hogy leszoktassanak, de meg sem próbálta volna megérteni, hogy miért teszem. Őt az okok nem érdekelték, vagy egyszerűen nem értette az összefüggéseket. Normális az, ha egy gyerek csak a drogokban és az élvezetek hajszolásában tudja megélni a boldogságot? Nem. Én sem voltam normális, de az anyám nem akarta felfejteni, hogy miért. Nem akarta vállalni a felelősséget. Nem akart szembesülni vele, hogy ő is tehet róla. Könnyebb volt mást hibáztatni, vagy egyszerűen észre sem venni, mert ha nem nézel oda, ha nem látod, akkor nem létezik. Ő ezt az elvet vallotta, én meg belefáradtam abba, hogy bárhogy jelzek neki, hogy nem vagyok boldog, nem veszi a lapot.

Taóról hamar megtudtam azt, hogy szereti a macskákat, és van is neki egy birmanja, ami egyébként valóban nagyon szép példány. Érdekes, hogy amennyire Tao néha közvetlenül beengedett a privát dolgaiba, sosem merült fel, hogy hozzá menjünk fel. Pontosan úgy titkolta az otthonát, mint én a legtöbb dolgomat. Megértettem, miért. Liliomosként elárulni valakinek, hogy hol keressen, hatalmas hülyeség lett volna.

– Ez egy éve készült – kommentálta Tao az egyik képet, amin Cukival, a macskájával pózolt egy torta mellett.

– Nemsokára születésnapod lesz?

– Igazából, holnap.

Nem készültem ajándékkal, de ha egy ilyen információ az arcodba robban, kezdeni kell vele valamit, így kreatívan oldottam meg a dolgot. Kivettem Tao kezéből a telefont, az éjjeliszekrényre tettem, majd a partnerem fülébe súgtam:

– Akkor ma te irányítasz. Ez lesz az ajándékod.

Általában én voltam az, aki mást dugott, de nem tört le a körmöm, ha cserélni kellett, mindkettő esetben jól tudtam érezni magamat. Angolul ez versatile-nek hívják, ami tükörfordításban annyit tesz, hogy sokoldalú, ami nem túl pontos megfogalmazás, de nem voltam elég régóta Koreában ahhoz, hogy ismerjem a helyi terminusokat. A kiejtésemen is kissé érződött néha az angol akcentus, több mint tíz évig mégis csak a Tengerentúlon éltem, ez nyomot hagyott.

 

Kris:

Egy héttel a parkolós eset után már arról kellett felvételt néznem, hogy Donghant – Taótól tudtam meg, hogy így hívják a lovagját – elrabolják. Ezúttal felkészültebbek voltak a támadók, és az áldozat is részegebb – vagy ki tudja, milyen állapotú. Ezúttal azonban nem az éles szemem – vagy nem csak az – hanem a precíz autóismeretem vezetett nyomra. Elég volt rápillantanom a járgányra, már mondtam is, hogy milyen márkájú, melyik modell, és mi az, amiben esetleg eltér attól, ami kigurul a szalonból. Mivel a felvételnek volt hangja, még a motor zúgásából és az indulási sebességből is lehetett információt kivonni.

Ezt követően puzzle játékot játszottunk, Lay a környék biztonsági felvételeit pakolta ki nekem a nagy plazmatévére, én meg próbáltam kiszúrni, merre ment a jármű. Vagy egy órán át dolgoztunk rajta, de végül egy komplett akciófilm jelenetet sikerült összevágnunk a főnöknek, ahol több kameraállásból mutatják a menekülő járműt, és azt, ahogy a megfigyeltjeink útközben autót váltanak, attól tartva, hátha követtük őket.

Donghae és Tao mentek a modell megmentésére, aki attól függetlenül, hogy kissé átfagyott a pincében, amiben fogva tartották, egy karcolás sem szerzett az elrablásból. Az emberrablók nem akarták bántani, váltságdíjat akartak kérni egy felsőbb utasítást követve. Arról, hogy ki a főnökük, nem sikerült túl sokat megtudnunk, mert valójában ők sem tudták, de a sorsuk borítékolható lett. Amint minden infomorzsát kipréseltek belőlük, golyót kaptak a fejükbe. Azt nem sikerült felgöngyölítenem, hogy a modellfiú miért olyan fontos Donghae-nak, hogy maga ment a megmentésére – Taót értettem, mert kavartak.

Úgy sejtettem, lesz még gond vele.

 

Tao:

Szerettem volna Donghannal lenni, de a főnök figyelmeztetett, hogy nem látom el jól a kiképzői megbízásomat, és addig nem tágíthatok Jackson mellől, amíg valami eredményt fel nem tudunk mutatni.

Jackson koreaija szépen fejlődött, érteni korábban is értette, csak beszélni nem mert. Majdnem egy hónap alatt azonban megtalálta a bátorságát és rájött, hogyha törve is, de kiprésel magából koreai mondatokat, azzal nagyon jól lehet csajozni.

A harci képességei sajnos nem fejlődtek ilyen gyorsan.

– Néha tényleg reménytelennek tűnsz – túrtam a hajamba, mikor már húszadszorra vágtam a matracra úgy, hogy teljesen kiszámítható volt, honnan és hogyan fogok rátámadni.

– Nem vagyok az a bunyós típus. Vagyis, nem ilyen. A kocsmában bármikor boxolok egyet a nőm becsületéért, de ez a pankrátoros derékig beleváglak a földbe, aztán hagyom, hogy te is, majd kiugrok onnan, és utána vállig váglak bele, meg hasonlók nem az én stílusom.

Jackson következő ismertetőjegye, hogyha koreaiul nem is szeret annyira dumálni, akkor kínaiul be nem áll a szája. De tényleg nem akarja abbahagyni. Néha már azért gáncsoltam ki, hogy hallgasson el. Mindenről volt véleménye, mindenhez hozzászólt, minden eseményről eszébe jutott egy újabb sztori, amit meg akart osztani velem. Donghae már rég nyugdíjba ment volna, ha neki kell kiképeznie az újoncot.

– Jobban kötözi meg az oroszlánt az ész, mint a kéz – szólalt meg a Festő az ajtóban. Fogalmam sem volt, hogyan került oda. Néha úgy tudott közlekedni, mint egy szellem.

– Mit mondott? – hajolt közelebb érdeklődve Jackson, mintha titok lenne a válasz.

– Azt, hogy hülye vagy – fordítottam le neki.

– Haha, jó vicc volt – vágott vállon Jackson nagy vehemensen, kacarászva. Egész erős ütése volt. Ezt miért nem mutatta meg soha? – Na, most komolyan! Mit mondott?

Amikor az ajtó felé néztem, a Festő már nem állt ott, mintha elnyelte volna föld, de a szavai a fejemben maradtak. Lehet, hogy nem is Jackson, hanem én voltam az oroszlán, akit megkötött a saját esze. Rosszul közelítettem meg Jacksont, ő nem az a típusú katonaember volt, amiket Donghae úgy szeret, és nem is olyan beprogramozott robot, mint amilyennek Seunghyeon engem nevelt ki. Jackson ösztönös, és az ereje a tiszta szívéből fakad. Ő akkor lenne igazán erős, és akkor tudná jól védelmezni a rá bízott embereket, vagy a társait, ha fontossá válnának a számára.

– Tudod mit, Jackson? Igyunk meg egy sört, és üssünk versenyt a boxgépen – ajánlottam.

Hatalmas üdvrivalgást kaptam válaszul.

– Végre egy nyelvet beszélünk – karolt át Jackson, mintha évezredek óta cimborák lettünk volna.

Ez a Festő tudott valamit…

Pókháló (5. évad): 9. fejezet: A távoli rokon

 

Donghae:

Egy támadást követően az első egy hét minden napja olyan, mintha eltérést keresnél két kép között, minden egyes szegletére odafigyelsz a környezetednek és keresed az árulkodó jeleket még akkor is, ha egyébként nincsenek. Ennek hála a megszokottnál is feszesebb lettem, és Tao küldetésének érezte, hogy lelazítson. Az egészben pedig az volt a legfurcsább, hogy úgy éreztem, megpróbál kikezdeni velem.

Sosem vonzódtam a férfiakhoz, világ életemben a nők után futottam, de semmi bajom nem volt azzal, ha valaki így érez. Key titok helyett műsort csinált a saját beállítottságából, Kris ahhoz képest, hogy mekkora nőcsábász hírében állt, végül Baekhyun mellett kötött ki, és a szervezetből több embert is ismertem, aki titkon vagy nyíltan, de a saját neméhez vonzódott – akár lányok között is, hiába voltak kevesen a Liliom kötelékében.

Tao stratégiája abból állt, hogy megpróbált rávenni olyasmire, amit magamtól nem akarnék, és ha nemet mondtam, azzal támadott, hogy öreg vagyok, unalmas, nem mozdulok ki a komfortzónámból és be vagyok gyepesedve. Eleinte egyszerűen csak elengedtem a fülem mellett ezeket a megjegyzéseit, de minél többször hallottam őket, annál inkább dühítettek, úgyhogy végül Tao győzött, és elmentem vele shoppingolni. Értelmetlennek találtam, de megtettem.

Ha ruhát vásároltam magamnak, célirányosan haladtam, csak a kezemmel tájékozódtam, a ruhák anyagából tudtam, hogy megfelelőek-e a számomra, vagy sem. Ha ezen a teszten átmentek, jobban szemügyre vettem egy-egy darabot, megvizsgáltam, mennyire lehet kényelmes, ruganyos, és tudom-e harci helyzetben is kényelmesen viselni, vagy csupán különleges alkalmakra jó. Egy kisfőnöknek minden pillanatban készen kell állnia rá, hogy lehet, az életéért kell küzdenie, és egy szűk öltöny, vagy egy túl feszes nadrág könnyen hátrányba sodorhatja egy közelharcban.

Tao nem így válogatott, neki a külsőségek számítottak, legyen divatos, szép és márkás a ruhája, a praktikum nem szerepelt a listáján. Hiába próbáltam jobb belátásra bírni, meg sem hallgatott. Velem ellentétben, aki maximum két vagy három ruhát voltam hajlandó felpróbálni a helyszínen, a többiről ránézésre megmondtam, hogy jöhet-e vagy sem, Tao a fél üzletet fel akarta venni magára. Ott ültem a várakozó – és egyébként igen kényelmes – kanapén, és arra gondoltam, mióta lettem én Tao pasija? Vagy az apja. Miért is várom én egyáltalán végig ezt?

Amikor végre leültünk az étkezdei részen, úgy éreztem, másfél napja vagyunk már a plázában. Teljesen leszívta az energiámat a sok várakozás, és Tao végeláthatatlannak tűnő válogatása, úgyhogy jól esett, hogy végre csendben van, és nem csinál mást, csak tömi a fejét.

Szakmai ártalom, hogy bárhová megyek, mindig felmérem a környezetemet, nem leselkedik-e ellenség a közelben, így mindenkit egy gyors pillantással leszkennelek, és a gyanúsakat megjegyzem magamnak. Ha valaki ki is tűnik számomra a tömegből, annak nem mutatom jelét, nehogy valaki megfigyeljen, és eláruljam magam, de ezúttal nem tudtam elrejteni a megdöbbenésemet.

Egy alacsony, mosolygós fiú társaságában ott ült tőlünk nem messze az öcsém, és egy tál salátában gyilkolta a tonhaldarabkákat a villájával. A testtartása egyenes és határozott volt, minden figyelmével a vele szembeülőre összpontosított, és a szája szélén mosoly bujkált. Donghan mosolyog?

Habár testvérek vagyunk, amíg én apámra ütöttem, ő inkább az anyánkra. Én alacsony vagyok, markáns vonásokkal, erős csontozattal és fegyelmezett, szigorú lelkülettel. Donghan ezzel szemben magas, karcsú, igazi modell alkat, szép, lágy vonásokkal, és bár erős és ügyes a küzdősportokban, kettőnk közül nem őt alkalmaznák bodygouardnak egy koncertre. Donghan gyerekként vidám, cserfes és élettel teli volt, viszont amikor legutóbb találkoztam vele hűvös és távolságtartó maradt, talán az évek alatt megkomolyodott, vagy inkább megjegesedett – mint az anyánk a házasságának ideje alatt. Donghan minden karakterjegye ellenére egy dologban kísértetiesen hasonlított az apánkra, az pedig a szeme. Nem feltétlenül a formája, vagy a szín miatt, mert míg apámnak klasszikus ázsiai szemformája van, addig Donghan kiskorától kezdve dupla szemhéjú, fekete helyett pedig sötét csokoládébarna az írisze. Az viszont megegyezik, ahogy nézni tudnak vele. A lélek is megfagy benned, ha mérgesek, ha mitológiai lények lehetnének, Medusa biztosan feleségül menne hozzájuk. Donghan tekintetében aznap viszont kedvesség honolt, kedvelhette azt az alacsony, mosolygós fiút, akivel együtt ebédelt.

Nem tudtam levenni róla a tekintetemet, és ezt egy idő után vagy kiszúrta, vagy megérezte, mert oda fordította a fejét az irányunkba, és igen… Apám szemei néztek vissza rám.

Hamarabb felálltak az asztaltól, mint mi, és tudni akartam, hová tartanak, így Taót magam után ráncigálva követtem őket. Tao persze totálisan félreértette az egészet, azt hitte, sikerrel járt az ötlete, és megérintett engem a vásárlás szele.

Amíg Tao elveszett a ruhák próbálgatásának forgatagában, én odaálltam az egyik ruhaállványhoz – ami szemmel láthatóan olyan pólókat tárolt, amik kicsik nekem –, és megszólítottam az öcsémet.

– Han, nem is tudtam, hogy visszajöttél…

– Meglepő. Azt hittem, ti mindent tudtok – húzta el a száját, és ő is válogatást mímelt. – Egyébként anya is itt van, bár nem tudom, meddig.

Anya itt van? – szaladt végig a hátamon a hideg. Anya… Nem tudtam megbocsátani neki. Fogalmam sem volt, mit tennék, ha megjelenne előttem. Egyáltalán fel akar keresni? Akar velem beszélni? Bocsánatot akar kérni? Vagy egyáltalán nem érdeklem?

– Ha át akarsz jönni, elküldtem a címemet – vetettem oda búcsúzásul, és kirángattam Taót az üzletből.

Nem fűztem hozzá túl sok reményt, de az esélyét megadtam, hogy újra testvérek lehessünk.

Tao:

Szerettem volna megmutatni Donghae-nak, hogy az, ha jól érezed magad, senkinek sem fáj, és csak azért, mert ő a főnökünk, nem kell mindig vaskalaposnak lennie. Egyáltalán nem volt olyan öreg valójában, mint ahogy viselkedett, nem értettem, miért kell folyamatosan zsörtölődnie és húzni a száját az összes ötletemre.

Rámenős és akaratos voltam, és éreztem, mennyire eltaszít, amikor túlságosan ráakaszkodom, úgyhogy direkt idegesítettem vele. Donghae jó pasi, szexi, erős és határozott, pont az esetem, de mivel ő Donghae, biztosan nem akarnék viszonyt kezdeni vele. Egy éjszaka, amit rá lehet fogni az alkoholra, belefért volna az ízlésvilágomba, de egyébként semmi komoly tervem nem volt vele. Egyszerűen csak piszkáltam a nyomulással.

Donghae nem sűrűn hívott át magához senkit, mert az szerinte veszélyes, de őszintén ez meg is látszott a lakásán. Az ember otthona sok mindent elárul arról, milyen az, aki benne lakik, Donghae viszont semmit sem mondott el magáról. Se egy családi kép, se kedvenc könyvek, se DVD-k, mintha egy előre berendezett, semleges lakásba költözött volna be, és azóta azon semmit se változtatott volna. Hiába néztem a bútorokat, a tárgyakat, a kárpitok színét, nem tudtam belőle információt kigyűjteni. Egyetlen egy dolog volt az egész lakásban, ami élt, a halak. Donghae halakat tartott, mert a macskákat nem szerette, a kutyákra nem volt ideje, más háziállat meg az elmondása szerint meghalt volna, ha magára hagyja, amíg hosszabb bevetésen van, úgyhogy maradtak a halak. Próbáltam érvelni, hogy a halak is meghalnak, ha nem eteti, de valamiért beakadt nála, hogy a halak megfelelő háziállatok egy kisfőnöknek, és erről nem lehetett lebeszélni.

A csapatban Kris az, aki a leggyorsabban észrevesz valamit, aztán Donghae, és végül én. Ezúttal viszont egyikünknek sem tűnt fel, hogy új jövevény érkezett a lakásba. Én éppen Donghae ölébe próbáltam befészkelni magam, és közben cuppogtam felé puszit kérve, amikor a főnököm először sóbálvánnyá merevedett, majd úgy lökött el magától, hogy a szekrényig csúsztam a parkettán. Zavartan, elvörösödve pattant fel, és a szavakat kereste az idegen fiú előtt.

A srác, aki felhúzott szemöldökkel fixírozta a lakás tulajdonosát, szívdöglesztően helyes volt. Egy magas lehetett velem, a szája dús, az orra egyenes, a fekete hajtincsei kissé a szemébe lógtak, és a tekintete… Színes kontaktlencsét viselt, így a szeme zölden mérte végig Donghae-t, szerettem volna közelebbről megnézni, hogy milyen árnyalatú. Nem is, inkább, hogy milyen színű az eredeti szeme.

A válla széles, a végtagjai hosszúak, a mellkasa lapos, nem hittem, hogy jól látható izma lenne a ruha alatt, mégsem tűnt törékenynek, hiánya volt karcsú a dereka. Leginkább egy filmsztárra hasonlított, tökéletesen alakította volna a gazdag cégörökös fiút, volt a kisugárzásában valami előkelő.

– Nem akartam zavarni – jegyezte meg. A hangja magas volt, de nem annyira, mint az enyém, kellemesen csengett.

– Csak Tao azt hiszi, vicces – magyarázkodott Donghae, és idegességében leporolta a ruháját.

– Tao ilyen játékos? – fordult felém, és a hangja megváltozott.  Mélyebb és selymesebb lett. Jól érzem, hogy kikezdett velem?

– Ha szeretnéd, cicafiú – incselkedtem vele.

Nem tudom, miért hívtam így, talán a zöld szemei miatt, vagy azért, mert szívesen cicáztam volna vele, de nem vette rossz néven. Megrándult a szája széle, ennyi volt a mosolya, de a hangja továbbra is megőrizte azt az őrjítően szexi színezetét.

– Sok mindenre kapó vagyok, de tudd, hogy a hyungod vagyok.

Rögtön kérdőre akartam vonni, ezt mégis honnan tudja így ránézésből, aztán megakadt a tekintetem Donghae-n, és gyanakodni kezdtem. A fiú kopogás nélkül érkezett, tehát kulcsa lehet, vagy tudja, hol van a pótkulcs, mégsem láttam még soha korábban a bázison, pedig egy ilyen arcot megjegyeznék. Milyen más magyarázata lehet annak, hogy Donghae, aki úgy védi a privát életét, mint egy anyatigris a kölykeit, belépést engedett neki, ha nem az, hogy a fiú maga is a privát életének része. De kije? Donghae sosem beszélt a családjáról, anyja és apja biztos, hogy volt, máshogy nem születhetett volna meg, de testvér, unokatestvér, unokaöcs, ezek közül bármelyik lehetett az idegen. Azt Donghae sosem mutatta, hogy vonzódna a férfiakhoz, meglepett volna, ha az a fiatal szépfiú a szeretője lenne – bár megérteném. Főleg, ha abból indulunk ki, hogy mennyire zavarba jött attól, hogy a srác – aki szerint ő a hyungom –, mondhatni, ránk nyitott.

– És te kije is vagy Donghae-nak? – kérdeztem a zöldszeműt.

– Ismerőse – vágta rá Donghae, szinte azonnal, mielőtt még a fiú meg tudott volna szólalni. – Han nemrég jött vissza az országba.

– Han? Félig amerikai vagy? – Ez megmagyarázta volna a dupla szemhéját és a megkapó külsejét.

– A Han az angol nevem. Egyébként Donghannak hívnak – mutatkozott be, és anélkül nyújtott kezet, hogy a másikkal megtámasztotta volna az enyémet. Meglátszott, hogy külföldön élt. – Téged?

– Huang Zi Tao, de mindenki csak Tao-nak hív.

– Örülök, Tao – mosolyodott el, a fogai tökéletesek. Ilyen srác nem is létezik.

Nem tudtam betelni a fiú szépségével, pedig szemmel láthatóan Donghae nagyon szerette volna, ha elhúzok végre. Folyton arról kérdezgetett, nincs-e valami dolgom, nem kellene-e edzenem, vásárolnom, főznöm, mosnom, takarítanom, bármit csinálnom, ami nem az ő lakásában van. Egy órán át hagytam, hogy megpróbáljon kirugdalni onnan, aztán beadtam a derekamat, de mielőtt még távoztam volna, elkértem a macskaszemű telefonszámát.

Hazaérve az első dolgom Cuki megetetése után az volt, hogy átkopogjak Krishez, és elmeséljem a történteket. Hála az égnek, Baekhyun nem volt ott nála, így nyugodtan beszélgethettünk. Az a kis vakarcs folyamatosan ott lógott Kris nyakán, a fél gardróbját áthozta, pedig nem is éltek együtt, és megállás nélkül közös programokat talált ki kettőjüknek, így Kris velem – aki a legjobb barátja vagyok – alig találkozott.

Kris egy pohár limonádét kortyolva hallgatta végig a beszámolómat, és sikerült a leglényegtelenebb részét felfognia az egészből.

– Szóval, ha a fiú egy macskára emlékeztet téged, és neked bejönnek az emberi kandúrok, de amúgy tetszik Donghae is, akkor Donghae is egy kiscica?

– Donghae max egy öregedő himalájai, nem mondanám rá, hogy kiscica.

– Az milyen?

Mutattam egy képet Krisnek, és annyira elnyerte a tetszését, hogy az örömkönnyeit törölgetve be is állította hívóképnek Donghae telefonszámához. Előre éreztem, milyen veszekedés lesz abból, ha azt a kisfőnökünk meglátja.

Egész nap Donghanra gondoltam, mégsem mertem felhívni. Nem akartam, hogy rögön nyeregben érezze magát, ha azonnal futok utána, mint egy idióta, akkor kezdő körből vesztese leszek a játékunknak. Azt akartam elérni, hogy ő kezdeményezzen, és enyém legyen a válaszlehetőség. Végül így is, úgy is az ágyában akartam kikötni, a kérdés csak az volt, ezt nyertes vagy vesztes pozícióból fogom-e elérni.

 

Donghae:

Donghan a legrosszabb pillanatban állított be, és ráadásul hangtalanul érkezett, az ajtót elfelejtettem bezárni, amikor Taóval megérkeztünk, annyira elvonta a figyelmemet az, hogy az öcsém Koreában van, és én nem tudtam róla. Apa nyomon követte Donghan és az anyánk minden lépését, még azt is tudta, mikor és hány gyógyszert vagy drogot vettek be, tudtam az öcsém összes stiklijéről, arról, ki ült mellette az iskolában, hány szendvicset vett a büfében, mindent, mégsem kaptam értesítést arról, hogy az országba repültek. Vajon apa direkt nem szólt, vagy ő sem tudta? Kizártnak tartottam, hogy ki tudták cselezni az Arany Liliom megfigyelőrendszerét.

– A pasid nem tűnik túl hűségesnek – dobta le magát a kanapéra Donghan, a lábát a dohányzóasztalra tette. Hamar eltűnt a jólneveltsége…

– Nem a pasim.

– Nekem úgy tűnt, hogy nagyon érdeklődik irántad.

– Nekem meg úgy tűnt, te érdeklődsz iránta. Mióta érdekelnek téged a férfiak?

– Mióta anyát idegesíteni lehet vele.

– Donghan, ez nem olyan, mint a piercing vagy a tetoválás. Ne játszadozz mások érzéseivel! – fedtem meg. Régóta nem éltünk együtt, csak a gyerek Donghant ismertem, mégsem engedhettem, hogy így viselkedjen. Az öcsém nem rossz ember.

– Nem mondtam, hogy nem kölcsönös az érdeklődés a partnereimmel. Te az időpontját kérdezted, és én válaszoltam.

Fogalmam sem volt róla, milyen viszonyt ápolnak anyával, de azt hittem, közel állnak egymáshoz. Legutóbb, amikor találkoztunk abban a kávézóban Amerikában, Donghan ellenségesnek tűnt velem, és főleg akkor, ha apa szóba kerül. Úgy gondoltam, anya ellenünk hangolta, de ha Donghan azzal idegesítette, hogy férfiakkal szórakozik előtte, talán az ő viszonyuk sem túl rózsás.

– Miért jöttetek vissza? Legutoljára, amikor anyáddal beszéltem, azt mondta, hogy soha többé be nem teszi a lábát ebbe az országba.

Anya az én anyám is, de nem tudtam annak nevezni. Megbocsáthatatlan, hogy elhagyott.

– Miattam. Kaptam egy jó állást egy koreai modellcégtől, és ezért ideköltöztünk.

– És hova költöztetek?

– Minek mondjam el? Úgyis megtudod – vett ki egy ezüst tárcát a zakója belső zsebéből, és rá akart gyújtani egy szál cigarettára, de kivettem a kezéből.

Felnőtt volt már, dohányozhatott, de nem az én lakásomban. Elég volt, ahogy rám nézett, tudtam, hogy fel akar húzni, és örül neki, hogy jó úton jár. El sem tudtam képzelni, miket művelhetett a prűd anyámmal. Donghan vajon miért haragszik rá ennyire?

– Elmondod neki, hogy ma itt jártál?

– Kizárt. Képes, és begyógyszerez az altatóival, felcipel egy repülőre, és elvisz a világ másik végére. Neki te ugyanannyira bűnöző vagy, mint apa. Ha veled találkozom, olyan, mintha vele tenném.

Nem vagyok egyenlő az apámmal. Egy oldalon állunk, egy cég részei vagyunk, ő a főnököm, de van saját véleményem és elképzelésem a világról. Ha anya azt hiszi, hogy apa átmosta az agyamat, akkor hülyébb, mint emlékszem rá.

Amíg Donghan azon hisztizett, hogy nem gyújthat rá, pedig itt már nagykorúnak számít, én átnéztem a cigarettatartóját, és csak azután adtam vissza neki, hogy megbizonyosodtam róla, nincs közte füves cigi. Donghan középiskolában többször is kipróbálta a marihuánát, és egy cseppet sem örültem neki. Az, hogy a tudtom nélkül Koreába jöttek, bebizonyította, hogy koránt sem tudok róluk mindent. Például azt sem olvastam egyetlen jelentésben sem, hogy Donghan férfiak társaságában tölti a szabadidejét.

– Hanie, próbálj meg nem bajba keveredni! – kértem, amikor távozni készült.

– Amíg nem tudják meg, hogy az öcséd vagyok, nem érhet komoly baj. Egyébként pedig Donghan vagyok. Szokj hozzá, hogy felnőttem!

Nem tudtam hozzászokni. Annyi évet vesztettünk el, és az én szememben ő még mindig az a csillogó tekintetű kisfiú volt, aki szuperhősnek tartott engem. Anya elrabolta tőlünk a testvéri pillanatokat, de elhatároztam, hogy ezúttal nem fogom hagyni neki, hogy újra megtegye. Donghan eljött hozzám, tehát a testvérem akart lenni, és ezt úgy fogom védelmezni, mint az apámat.

 

Donghan:

Habár aznap a véletlen hozott össze a bátyámmal, amint leszálltunk a repülőgépről, sejtettem, hogy előbb vagy utóbb, de ez be fog következni. Anyától tudtam, hogy apám gengszter, és a bátyám is benne van a mocskos üzleteiben, így nem nehéz kinézni belőlük, hogy utánunk szaglásznak. Donghae mégis megdöbbent, hogy Koreában vagyunk, és elhittem, hogy az érzései valósak. Anya semmit nem hitt el se vele, se az apámmal kapcsolatban. Ha elmondtam volna neki, hogy Donghae teljesen átlagos, egyáltalán nem megszállott, vagy rossz ember, azzal, hogy annak a szervezetnek a részévé vált, anya számára végleg elveszett a bűn világában. Én nem haragudtam a bátyámra, szerintem ő pontosan ugyanolyan áldozata volt ennek az egésznek, mint én. Erről egyedül az apám tehetett. Ő választotta ezt az utat, neki nem felelt meg a tiszta élet, és a saját kapzsisága vezette bele ebbe a szétszakadt állapotba a családját.

A szexuális irányultságom számomra nem okozott túl nagy gondot, ugyanúgy jól éreztem magam fiúkkal és lányokkal is, mindkét helyzet bejött, felizgattak az érdekes, új emberek és helyzetek, anyám viszont úgy csinált, mintha ördög szállt volna meg, amikor egy fiúval tértem haza. Vagyis, nem egészen haza, mert két lakást is béreltünk Koreában. Az egyik volt az otthonunk, a másikban éltem a szexuális életemet, hogy anyát ne zavarjam, de azért elég közel legyek ahhoz, hogy másnap lecsekkolhasson, jól vagyok-e.

Sosem tudtam, anya mit tud rólam. Néha úgy tűnt, mindent, máskor pedig, hogy valami egészen másnak gondol, mint ami vagyok. Úgy kezelt, mint egy kisgyereket, folyamatosan rajtam akarta tartani a szemét, megszidott a legkisebb hülyeségekért, mégse szólt rám, amikor beszívva tántorogtam haza. Nem hittem el, hogy nem látta a különbséget a részeg és a bedrogozott állapotom között. Vagy csak nem akarta látni? Ha beismeri, hogy a fia ilyet tesz, akkor azt is beismeri, hogy valamit elrontott a nevelésem során? Tényleg elrontott bármit? Ő rontott el? Vagy egyáltalán el kell ehhez rontani?

Amíg csak a fűről volt szó, úgy éreztem, túlreagálja. A baráti köröm nagy része legalább egyszer kipróbálta, és ha a sulit nézzük, a fűvel még ki is röhögtek. Az elit fiatalok drogja nem a marihuána, hanem a kokain, ami elég jó ahhoz, hogy élvezd, és elég drága ahhoz, hogy nekünk mégis csekélység legyen. Ugyanúgy, ahogy a telefonoknál, cipőknél, táskáknál vagy kocsiknál, a kábítószereknél is léteztek kategóriák az árazásuk alapján. Több „nagymenő” a suliban beszólt nekem azzal, amikor egy-egy buliban az alkohol mellé csak füvet szívtam, hogy ennyire csóró vagyok-e, vagy csak töketlen. Nem érdekelt a kokain, és amikor egyszer kipróbáltam, akkor se lett a kedvencem. Anyától bezzeg megkaptam érte a magamét, kiabált velem, csapkodott, elhordott mindennek, én meg annyira feldühítettem magam azon, hogy a veszekedéssel elrontja a kedvemet, hogy visszafeleseltem. Anya sosem ütött meg korábban, de az, hogy azt mondtam neki, hogy gyógyszerfüggőként meg sem szólalnék a helyében, kicsapta nála a biztosítékot, és felképelt. Más helyzetben, ha kevésbé vagyok beállva, meg tudtam volna állítani a kezét, de aznap este ezt telibe bekaptam, és egy életre meg is jegyeztem. Többet nem mondtam neki ilyet, és kokaint se használtam újra.

Helyette találtam valami mást, ami sokkal veszélyesebb volt, és sokkal jobban megfelelt ahhoz, amit én a droggal kerestem. Kikapcsolást. Ha szilánkot szívtam, mintha a világon megnyomták volna a nagy power gombot, és elsötétült az egész. Nem hallottam a zajokat, nem zavartak a fények, nem bántottak a problémáim, nem maradtak se kérdések, se válaszok. Az idő elmosódott, és csak lebegtem a semmiben.

Az osztálytársaim őrültnek tartottak, a szilánk különlegességnek számított, de féltek tőle, mintha halálos betegség lenne. Talán az is volt. Én is láttam a lecsúszott szerezőket, akik nyáladzó, remegő zombikká változtak. Egyetlen egyről sem tudtam az államunkban, aki régen szilánkozott volna, majd letette, és tisztán élt. Ezt nem lehetett letenni. Senkinek se sikerült. Állítólag azonnal a függőjévé válsz, és szempillantás alatt belekerülsz abba az állapotba, amikor nem tudsz másra gondolni, csak az anyagra. Velem ez valahogy nem történt meg. Ritkán, havonta egyszer használtam egy buliban, és másnap éreztem egy enyhe kis fejfájást, meg égett az orrom, de estére elmúlt, és utána nem tért vissza se a kimerültség, se a vágy arra, hogy újra a tálca fölé hajoljak. Nem tudom, lehet, vasból volt a szervezetem, de nem lettem függő.

Ez persze nem jelentette azt, hogy büszke lettem volna rá, hogy használom, mert a drogozásban mindig ott van az a kis szégyenfaktor, hogy tudod, rosszat teszel, és szégyelled, hogy nem tudsz ellenállni, vagy nélküle bulizni, de valahogy túl tudtam tenni magam rajta. Nagyon könnyen le tudtam szarni a problémákat magam körül.

Úgy sejtettem, ha Donghae megtudná, hogy füvezek, és néha szilánkozok, biztosan lenyúzta volna az összes bőrömet, így úgy terveztem, titkolni fogom előle, és éppen ezért nem is tettem jointot a cigis tárcámba, mert tudtam, hogy képes, és átnézi. A dísz tolltartómba rejtettem, és onnan is vettem elő, miután elköszöntem a bátyámtól. Ha van egy értékes dolgod, amin nem lehet drogot venni, kérj meg egy drogost, hogy rejtse el, biztosan nem fogja megtalálni senki. Hihetetlen, milyen leleményesek tudunk lenni, ha a saját gyengeségeinket kell elfedni.

Tao érdekesnek tűnt, de nem akartam felhívni, hadd fusson ő utánam. Donghae-vel lógott, nem lepődtem volna meg, ha ő is bűnöző, de kicsit sem érdekelt. Én meg drogos vagyok. Még össze is illünk. A kérdés az maradt csupán, ki fogja megtenni az első lépést, és meddig fogunk együtt táncolni.

Pókháló (5. évad): 8. fejezet: Valami nem stimmel

 

Kris:

A Liliomnak több országban voltak érdekeltségei, de Kína különlegesnek számított, ott csak nagyon frekventált területeken lehetett hatalma, hiszen arrafelé olyan sok évtizedek óta működő családi alapon szerveződő maffiacsoport tevékenykedett, hogy nehéz helyet találnia egy külföldinek.

A gyárküldetés mégis Kínába szólt, és az erdei házas csapatot osztották be rá, kivéve Baekhyunt, aki sérültnek számított. Mivel mumus helyről beszélünk, ami nehézkes terep, és legutóbb, amikor Donghae ott járt, az egész csapatát lemészárolták, nem is bántam, hogy Baeki kimaradt belőle, Yixingre is szerintem csak a származása miatt esett választás.

A feladatleírás szerint egy gyárba kell elmenni, ahol meg kell találni a központi számítógépet, feltelepíteni rá egy pendrive-ról egy kalózprogramot, és ezt mind jól képzett őrök kicselezésével kell végrehajtani.

A küldetésre elkísért minket egy másik kisfőnök is, aki mi Taóval csak Katonanőnek hívtunk, mert hátul rövid, tüskés haja volt, mint egy férfinak, de oldalt is felnyírták, csak a homlokát takaró hullámos tincseiben maradt valamennyi szelíd nőiesség. A nő izmos és szálás volt, dohányzott, a ruhája a férfi osztályról származott, és ha parancsokat kellett osztogatni, kísértetiesen hasonlított Donghae-re. Mégis, amikor a kocsiban beszélgettünk, kedvesnek és törődőnek tűnt, meglepett, de jól is esett a gondoskodó keze a vállamon, amikor biztosított róla, hogy nem kell aggódnom, minden rendben lesz.

Annyira azért mégsem lett rendben, mert amint odaértünk, tudatosult bennünk, hogy a jelentésekben szerepeltekkel ellentétben ez egy igen is élő gyár, tehát munkások jönnek ki és be minden nap, és így sokkal nehezebb lesz a beszivárgás.

– Mégis mikor nyitották ezt meg? – kiabált valakivel a telefonon Donghae, valószínűleg az informátorral. – Nem érdekelnek a kifogások, mész vissza futárnak.

Érthető volt Donghae haragja, így a tervünket alapjaiban kellett átszervezni, és úgy kellett behatolnunk az épületbe, hogy a fegyvereink rejtve maradjanak. Yixing a hotelszobában ügyködött, és csak távolból, a hadsetemen keresztül irányított, figyelte a kamerákat, nézte a térképet, néha kapcsolgatta a biztonsági ajtókat, de nem piszkálhatott bele túlzottan a rendszerbe, nehogy lebukjunk. Nem volt minden informatikus hackker, de Yixinget ügyesen kitanították a liliomos adathalászok és vírusszakértők, ő pedig meglepően gyorsan tanult, és ügyes megoldásokkal állt elő.

A terv szerint én és Tao alkalmazottnak adjuk ki magunkat, és megpróbáljuk megközelíteni a géptermet. Amíg az egyikünk leszedi az adatokat, a másik fedezi, Donghae és a Katonanő pedig azért felel, hogy sérülés nélkül elérjünk a kaputól az autóig, az autótól pedig a búvóhelyig.

A színészkedésnél hasznát vettem annak a sok etikett baromságnak, amit Eunhyuk megpróbált megetetni velem, tökéletesen alakítottam a stréber fehérgalléros gyakornoksrácot, Tao meg annyira nem értette azt, amit mondtam, hogy meg sem kellett játszania a bamba fejét. Könnyebb lett volna beépülni egy irodaházban, egy gyárnál csak nagyon korlátozott az irodisták száma, de a friss nyitás miatt senki nem furcsállta, ha ismeretlen arccal találkozott. Az ott dolgozóknak még nem volt ideje megismerni egymást, így könnyen megbújhattak közöttük a kémek és adathalászok – ezt is Eunghyuktól tanultam. Mióta kiderült, hogy Donghae embere vagyok, és ők ismerik egymást, sokkal lazább lett, és elkezdte megtanítani nekem azokat a mocskos trükköket, amiket az ellenfeleim majd ellenem akarnak bevetni.

Az irodai dolgozóknak nem volt bejárása a gépekhez, úgyhogy cselhez folyamodtunk, és telepakoltunk két-két tálcát ásványvízzel, és körbevittük az emeleteken, hogy a műszakvezető küldi a frissítőt a kemény munkáért. Közben Yixing folyamatosan instruált, hogy merre haladjunk, hogy kikerüljük a biztonsági őröket. Persze így is előfordult, hogy belefutottunk egy-kettőbe, de rendes fickók voltak, boldogan fogadták az ingyen italt, és még meg is dicsértek minket, hogy milyen szorgalmasak vagyunk.

Habár mindent úgy csináltam, ahogy Yixing mondta, a pendrive-ról nem akart elindulni a program, akárhányszor húztam ki és dugtam be újra, nem reagált, a képernyőképnek kitett mosolygó fóka meg mintha az én bénázásomon röhögött volna.

– Lay, ez nem működik! – adtam fel a próbálkozást.

– Az őrök elindultak felétek, mindegyik abba az irányba tart. Lehet, hogy elindult egy biztonsági rendszer. Lecsapom az áramot.

Alig, hogy kimondta, minden elfeketedett. Amikor kimentünk Taóval a folyosóra, az orrunkig se láttunk el. Ha az emlékezetem nem csalt, a biztonsági őrök ruháján elemlámpa is lógott, így nem kerülhettünk szembe velük, úgy kellett haladnunk, ahogy Yixing kérte, még ha ösztönből néha másik folyosót is választottam volna szívesen.

Épségben kijutottunk, de a küldetést bebuktuk, ami mindenkit meglepett. Pedig a kocsiban újrapróbálva a vírust jól működött.

– A biztonsági zár kinyílásával a gyárban megindultak az őrök, viszont a gép is felszabadult, akkor már használt volna a vírus, újra be kellett volna dugni – közölte Yixing a következtetését. Rohadt életbe, hogy nem dugtam be még egyszer!

– Majd én beviszem – kapta ki a kezemből a Katonanő az adathordozót, és már ott sem volt. Senkitől nem kellett engedélyt kérnie, ő is kisfőnök.

Nem csak azért volt veszélyes ez a hirtelen jött döntés, mert odabent készenlétben állomásoztak a biztonsági emberek, hanem azért is, mert a Katonanő teljesen vakon ment be az épületbe. Yixing az ő fülébe nem mondta, mit lát a biztonsági kamerákon, merre húzódnak a legrövidebb folyosók, mindenben magára kellett hagyatkoznia. Eközben mi az autóban ültünk, feszülten figyelve a kijáratot, Donghae ujjai elfehéredtek a kormányon, annyira erősen szorította. Nem akartunk feltűnést kelteni, de nem is hagyhattuk üresben az autót, járnia kellett a motornak, hogy amint a társunk bepattan, már léphessünk is.

Ha pedig az ember feszült, nincs is jobb, mint enni vagy beszélgetni egy jót. Mivel pedig ételt nem hoztunk magunkkal, maradt a duma.

– Donghae, mit tudsz a kínai maffiacsoportokról?

– Hihetetlen, hogy mindig ilyenkor jön rátok a szófosás – mérgelődött a főnökünk, de azért válaszolt. – A legnagyobb kínai bűnszervezet a Sárkányoké, ők a koreai Arany Liliom, ha a méreteket nézed.

Az Arany Liliom Seoulban működött, mégse maradt csupán egy fővárosi szervezet, mint egy hatalmas fa, a gyökerei az egész országot lefedték. Donghae beszámolója szerint a Sárkányok ugyanezen elv alapján domináltak a kínai alvilágban, őket támogatták egyéb klánokon alapuló bűnegységek, amelyek többnyire valamilyen állatot választottak nevüknek, és ezt követték az egyéb, kisebb csoportok. Voltak olyanok, akik főképp a nagyobb városokban működtek, mint például Peking vagy Sanghaj, és ezért ismertebbnek is számítottak, de hát azt már jól tudtam, hogy nem attól vagy valaki, hogy benne vagy a tévében, vagy aktát vezetnek róla a titkos szolgálatok, hanem attól, hogy képes vagy láthatatlanul mindent a kezedben tartani.

Nem mélyedhettem el sokáig a kínai bűnkultúrában, mert a Katonanő már az anyósülésre is pattant, és az autó úgy lőtt ki a parkolóból, mintha F1 futam kezdődött volna. Ha ennyire fontos a gyorsaság, nem is értem, miért nem én ülök a volánnál.

A vicces az egészben, hogy nem is a gyárban dolgozók követtek minket fekete luxusautókkal, hanem más gengszterek, akik valószínűleg basáskodtak a területen, és szemet szúrt nekik – vagy a gyár lejelentette –, hogy betolakodók vagyunk. Donghae vagy egy órán át keringett az utakon, mire végre sikerült lerázni őket egy huny szagú, sötét, nyirkos, elhagyatott alagútnál.

– Itt maradunk egy kicsit – közölte Donghae, és az ölébe vette a laptopot, hogy lefuttassa rajta az adatokat. Ezúttal tényleg sikerült ellopni a fájlokat.

Rengeteg emberről volt ott nyilvántartás, és Donghae hamar meg is unta, úgyhogy átpasszolta nekem, hogy keressek valami érdekeset, amíg várakozunk. Minden infót rögtön továbbítottunk a bázisra, úgyhogy ott is serényen vizsgálódhattak, de több szem többet lát. Taót is bevontam a kutatásba, mert megint rátört az „itt szellemek vannak” ijedelme, és kellett valami, ami elvonja a figyelmét.

Elsőre is felfogta az agyam, de nem hittem a szememnek, így újra és újra elolvastam a nevet, mielőtt rákattintottam volna. Anyám arca sokként hatott rám, hallottam, ahogy Tao is felszisszen mellettem, és még Donghae is érdeklődően hátrafordult. Faltam a sorokat, pedig semmi újjal nem szolgáltak, sokkal érdekesebb volt maga a tény, hogy az akták között szerepelt.

– Kiknek a nyilvántartása? – kérdeztem Donghae-t. Amikor nem válaszolt elsőre, megismételtem a kérdést, ezúttal erőteljesebben. – Kinek a nyilvántartása ez?

– A tőrösöké.

Ki kellett szállnom az autóból, hogy levegőzzek kicsit, de odakint csak huny és szar szaga csapott az arcomba, így nem jutottam sokkal előrébb. Át kellett gondolnom a dolgokat. A tőrösök ölték meg Donghae csapattársait egy bevetésen, amelyet csak ő és Seunghyeon élt túl. A tőrösök voltak később azok, akik megölték Donghae feleségét, és Seunghyeon nővérét. Szintén ők rabolták el Tao anyját nemrég, és úgy tűnik, volt valami közük anyámhoz is.

Apa sosem mondta el, kik voltak azok, akiknek feladatokat teljesített, és akiknek tartozott egy halom pénzzel, ami miatt aztán megölték az anyámat a saját konyhánkban. Sosem kérdeztem, mert nem akartam beszélni erről, és miután mindketten liliomosak lettünk, úgy hittem, felkutatta őket és leszámolt velük. Mármint nem szó szerint, mert azt tudtam, hogy ők hogyan végezték, hanem szervezetileg is.

A tőrösök úgy tűnik, mindenkinek az ellenségei voltak, akkor viszont nem értettem, hatalmas lázadásában Seunghyeon hogy-hogy nem szövetkezett velük? Érthető, megölték a nővérét, fújt rájuk, de mégsem irtotta ki őket. Miért a nagyfőnökre szállt rá fanatikusan ahelyett, hogy az egész tőrös brigádot akarta volna eltörölni a föld színéről?

Megint ugyanott álltunk, ahol a part szakadt, Seunghyeon fejével kellett volna gondolkodnunk, ami egyszerűen lehetetlen.

Nem hagyott nyugodni ez a dolog, még a repülőn is azon agyaltam, mihez kezdjek ezzel a sokkoló információval. A Katonanő nem kérdezett semmit, nem állt elő elméletekkel, nem susmorgott Donghae-val rólam, egyszerűen csak betakart, amikor egyértelmű volt, hogy csak tettetem az alvást, és kissé lehúzta a sötétítőt az ablakon.

Később Donghae-t faggattam arról, hogyan lehet valaki ennyire szikla és közben mégis puha és kedves.

– Az anyaság teszi. Nemrégiben került hozzá két ikerlány, tudod, akikre néha ti is vigyáztatok Taóval, és ők ketten meglágyították a szívét.

Emlékeztem a lányokra, mellbe vágott, amikor megtudtam, hogy mi történt velük. Befolyásosak voltak a szüleik, és üzleti kapcsolatban álltak a Liliommal, így néha Taóval azt a feladatot kaptuk Donghae-tól, hogy vigyázzunk rájuk. Könnyű meló, amíg az egyikünk a házat ellenőrizte, a másik lement négykézlábra lovacskázni, vagy teadélutánozott, vagy mesét olvasott, szóval úgy viselkedett, mintha felügyelő helyett inkább egy kedves báty lenne. Egyszer viszont nem voltak elég képzettek vagy szemfülesek a családra vigyázók, és a szülőket úgy mészároltatta le egy versenytársa az apukának, hogy a kislányok otthon tartózkodtak. Szerencsére nem látták meg a szüleik hulláját, mert elbújtak a szekrényben, de a sokk, az ijedtség, az egész helyzet csontig ható komolysága hozzájuk is eljutott.

Nem tudtam kiverni a fejemből a saját anyámat, és hazaérve azonnal elmondtam apának a felfedezésemet. Őt is padlóra küldte a hír, de nem tudott tovább kísérni az úton, amikor azoknak az embereknek dolgozott, sosem nézte, milyen tetoválásuk van. Lehettek ugyanannyira tőr tagok, mint csillámpóni rajongók vagy sátánisták.

Másfél héttel a gyárküldetést követően egy nem várt esemény történt a Liliom életében, fogtak egy tőröst, aki azzal a céllal érkezett hozzánk, hogy szeretne átállni, és minden információt kiad, amit csak tud, cserébe, ha bevesszük és nem öljük meg. A legfurcsább az egészben az volt, hogy el is hittük neki, amit mond. Persze, ez nem jelentette azt, hogy nem tartottuk rajta a szemünket, miután kihallgatták, kapott egy szobát a főhadiszálláson, az ajtaja előtt őrök álltak, őt magát az ágyhoz bilincselték.

Egyik éjjel történt, hogy éppen a kutatómunkám közepén valamilyen eszeveszett ordítás rázta meg a házat. Nem is egy, hanem több, mintha nyúznának valakit, így a hang irányába vettem az utamat – tartva egy kis szünetet. Bár a főhadiszálláson a falak jól szigetelnek, mégis kiszűrődtek a Festő szobájából ezek a földöntúli sikolyok. Amikor benyitottam, mégsem véres testek, félig megcsonkított rabok, vagy egy arcban teljesen eltorzult JS fogadott, hanem Jackson, a fogott tőrös, aki kínaiul rimánkodott mindenféle istenhez, hogy tekintsenek le a szenvedésére.

– Neked meg mi bajod van? – kérdeztem tőle kínaiul. Tao azt mondta, érti a koreait, és hozzá is úgy szólt akkor, amikor megmentette vidéken, de mióta átállt, csak és kizárólag kínaiul beszélt.

– Ez a szadista állat kínoz! – nyivákolt.

– JS, mi történik? – fordultam a tetoválóművész felé.

– Leszedem a régit, és csinálok neki újat.

– Nem értem, miért nem értitek meg egymást. Te beszélsz kínaiul, te meg értesz koreaiul – világosítottam fel őket. – Mi nem megy?

Mint két gyerek, aki rájött, hogy milyen apróságon veszekszenek, egymás felé fordultak, összemosolyogtak – vagy Jackson inkább vicsorgott –, és a művelet további részében már senki nem ordított.

Jackson persze egyébként sem mondhatta el magáról, hogy nagyon szívélyesen fogadták volna, mert Key is jónak gondolta, hogy megtréfálja kissé az újoncot. Az egész onnan indult, hogy Jackson nagyon közvetlen fickó, és emiatt úgy tűnik, mintha nem fogná fel, hogy ő most próbaidőn van, és még koránt sem biztos, hogy nem öljük meg beépített kémkedés gyanújának terhe alatt. Angolul haverkodott mindenkivel, kisfőnökkel, kemény fickókkal, irodistával, a Dokival, Donghae-val, velem, Arisával – neki udvarolt is –, és betalálta Keyt is. Key egy furcsa fickó, nagyon színpadiasnak tűnik, kissé talán ripacs is néha, de úgy tudnak csöpögni a szavai a gúnytól, mintha vitriolba mártotta volna őket.

– De mi haverok vagyunk, igaz? – kérdezte Jackson azok után, hogy Key „elmagyarázta” neki az aranyszabályt, hogy a Liliomtól két módon lehet távozni, holtan vagy sehogy.

– Persze, mucika. Te leszel az új BFF-em – dobott puszit neki Key csajoskodva, majd az ajtóból még visszafordult. – Ja, és amúgy bomba van az ágyad alatt.

Ez megtette a hatását, Jackson arcáról leolvadt a mosolyt, és ezt követően minden látogatójától azt kérdezte: „Ugye csak szívattok, és nincs bomba az ágyam alatt?”

Talán Jackson valóban igazat mondott arról, hogy a Tao anyjával történtek miatt nem akart már többé a tőrösök közé tartozni, hiszen őt egyébként is csak a pénz mozgatta, de az esélyein nem sokat javított az, hogy az átállását követő harmadik napon egy kisebb csapat megkísérelte megtámadni a bázist. Nem voltak sokan, a problémát sokkal inkább az okozta, hogy képesek voltak úgy megjelenni, hogy az senkinek nem szúrt szemet.

Nagy volt a kapkodás, gyorsan kellett embereket egyik pozícióból a másikba küldeni, egyszerre védekezni és támadni, közben pedig felkutatni, jön-e erősítés a támadóknak, és pontosan hányan is vannak.

Ha pedig a hirtelen támadás nem lepett volna meg minket kellően, akkor az emeleten valóban bombák robbantak, az egyik a nagyfőnök irodája felől, a másik Jackson szobájának irányában.

Azonnal fel akartam menni, hiszen Baekhyun is fent tartózkodott, a szobája nem messze volt Jacksonétól – kontrollra maradt bent a Doki utasítása értelmében.

– Kris, nem adtam parancsot, hogy felmenj! Vissza a helyedre! – üvöltött rám Donghae, amikor a lépcső felé siettem.

– Baekhyun és Jackson fent van – érveltem, bár azt nem tudtam volna megmagyarázni, Jackson miért lett hirtelen olyan fontos. – És a nagyfőnök is…

– Nem kaptunk parancsot, hogy felmenjünk! Itt van dolgunk. Itt maradsz!

– Nem hagyom fent Baekhyunt! – kiáltottam vissza.

– A parancs…

– Szarok a parancsra! – fakadtam ki. – Lehet, hogy már nincs is senki, aki parancsot adhatna.

Az egyik robbanás a nagyfőnök irodája felől jött, tehát elképzelhető, hogy konkrétan ott robbant fel, és már nincs is feje az Arany Liliomnak. Egészen addig fel sem merült bennem, mi lehet ilyenkor a protokoll. Hogyan döntik el, ki lesz az új vezető? Vagy van erre egy végrendelet? Titokban létezik egy pótfőnök, aki majd előlép a sötétből, és beül a vezetői székbe? Nem tudtam elképzelni a Liliomot a nagy nagyfőnök nélkül.

 

Donghae:

Kris aggodalma nem volt alaptalan, és ha az érzéseimre hallgattam volna, már rég az emeleten kutattam volna az apám után, de a mi helytállásunkon múlott többek élete is. Nem csak olyan személyek éltek a bázison, akik fegyverrel rendelkeznek, és képesek hidegvérrel gyilkolni, hanem rendelkeztünk személyzettel, ott volt a Doki és JS, voltak sebesültjeink, és olyan szervezeti tagok, akik nem álltak még készen rá, hogy átvészeljenek egy ostromot.

 Én így működtem, és az embereimmel is így bántam, miszerint ha küldetés van, Kuss a neved. A felettesed az istened, az ő szavai alapján cselekszel, és nem kérdőjelezed meg a döntéseit, mert nem vagy más mellette, mint egy jelentéktelen, száraz kutyaszar a csizma talpán.

Kris nem volt hajlandó ezt megérteni, és leállt velem veszekedni arról, fel szabad-e mennie az emeletre, vagy sem. Egyszerű, nem lehetett. Miért nem? Mert azt mondtam.

Megértettem, hogy fent van a párja, ahogy fent volt az én apám is – még ha senkise tudta, hogy a nagyfőnök igazából az apám. Biztosítanunk kellett az alsó szintet, ez volt a feladatunk, minden, ami fent történt, már egy másik kisfőnök feladata volt, jelen esetben azé, aki ott tartózkodott.

Baekhyun végül hősiesen vette az akadályt, a kiszabadított Jacksonnal az ablakon keresztül leugrottak a bokrok közé, majd ott hason csúszva addig kúsztak, amíg egy olyan helyre nem kerültek, ahonnét ők jól látnak, de mások számára láthatatlanok, és csak akkor fedték fel magukat, amikor már elült a baj. Kris rinyálása így teljesen feleslegessé vált, a törékeny és gyermeklelkű pasija jobban viselkedett, mint ő, akitől mindenki úgy el volt ájulva. Jól hallgatóan meg is dicsértem Baekhyunt az összeszedettsége, higgadtsága és szabálykövetése miatt.

– Aggódtam ám érted! – vallottam be apának, amikor minden rendeződött, és kettesben maradtunk.

– A bombát az ablakon dobták be, de szobát tévesztettek, a mellettem lévőben robbant fel, és nem okozott nekem semmilyen sérülést.

– És mi lesz, ha következőleg célt talál?

– Akkor te veszed át a helyemet, és kinyírod az összes szarházit, aki miatt ez megtörténhetett – jelentette ki nyugodtan, pedig ez koránt sem volt ilyen egyszerű.

Nem álltam készen arra, hogy elvezessem a szervezetet, és a szervezet sem állt készen arra, hogy új főnöke legyen. Engem védtünk azzal, hogy titokban tartottuk a valódi kilétemet, de közben hátráltattunk is abból a szempontból, hogyha kiderül, hogy végig a nagyfőnök fia voltam, és a halálát követően automatikusan rám száll az örökség, mindenki fújni fog rám.

Tényleg nem tudtam, mitévő lennék, ha ez a forgatókönyv állna elő. Azt pedig végképp nem, ha kiderülne, hogy a Liliom vezérének van egy fia, hogyan óvnám meg az öcsémet az ezt követő kérdéstől: És mi van, ha van neki még egy?

Pókháló (5. évad): 7. fejezet: Bandaháború

 

Kris:

Amikor legközelebb összefutottam a támadóimmal, nem volt betervezve, hogy fegyverpárbajban találom magamat. Tao vett rá, hogy menjünk le a kisboltba cigiért, és végre kimozduljak a lakásból. A megvett dohány elszívásával foglalatoskodtunk, amikor rossz érzés kerített hatalmába. Ha sokszor kerülsz élet-halál helyzetbe, megérzed, ha valaki figyel, vagy rosszabb, az életedre akar törni. Ezt érzik a rendőrök, katonák, talán még a kemény helyen szolgáló biztonsági őrök is.

Tao nem hitt nekem, szerinte csak elszoktam az emberektől a lábadozás alatt. Csak egy pillanatig tartott az egész, amíg az a fejbúb eltűnt a szemközti ablakban, de pont elég volt ahhoz, hogy mozgásra ösztönözze a testemet, és behúzzam Taót a fa takarásába.

– Hidd el nekem, hogy valaki figyel minket! Megérzés. Tudod, hogy jók a megérzéseim.

Láttam Tao tekintetében, hogy ezúttal nem száz százalékosan bízik meg bennem, de mégis követett, és végig az oszlopok és fák takarásában maradtunk. Követtek minket, de mégsem támadtak, mert túl sok volt az utcán sétáló civil. Nem hiszem, hogy a testi épségük érdekelte őket ennyire, sokkal inkább a zsaruk figyelmét akarhatták elkerülni.

Elég volt lefordulnunk egy kietlen mellékutcába, máris meghallottuk magunk mögött a lépteket, és Taóval szinte egyszerre bújtunk a kukák takarásába, és vettük fel a támadó állást. Mindketten hordtunk magunknál fegyvert, még akkor is, ha csak cigiért ugrottunk le, egy gengszternek a lőfegyver olyan, mint az edzőnek a síp.

A Liliom protokollja ilyen helyzetekben mindig az, hogy amint lehet, szólj a kisfőnöködnek, tarts a frontot, aztán engedd át a lehetőséget a felmentő seregnek. Amíg Tao távol tartotta őket pár veszélyesnek tűnő, de sebet nem okozó lövéssel, én szóltam Donghae-nak, hogy hol vagyunk és mi történt.

Egyedül azzal nem számoltunk, hogy a támadóink száma megduzzad, mire a segítség megérkezik, és a sikátorban kisebb bandaháború alakult ki úgy, hogy mi hosszú ideig mindösszesen ketten képviseltük a Liliomot.

Donghae azonnal az autóhoz parancsolt minket, a sofőr pedig egészen a főhadiszállásig vitt, onnan az utunk a főnök irodájába vezetett, és vele együtt hallgattuk Donghae helyzetjelentését. A fülesének hála hallhattuk a csatazajt, a lihegését, a káromkodásokat, a hörgéseket és sikolyokat, ésszel fel nem foghattam, hogyan nem golyózott be ezektől a nagyfőnök a hosszú évek alatt. Talán immunis már rá – ugrott be egy megoldás, de nem firtattam hangosan a dolgot.

A támadók ügyes lövészek voltak, de csapnivaló katonák, és az egyik menekülő sebesültet követve sikerült Donghae csapatának rajtaütni a bázisukon. Ezt már nem hallgattuk végig, lementünk Taóval a földszintre, és ott vártuk, hogy megérkezzenek az egység tagjai.

Sorban szállingóztak be, valaki egyenesen a konyhába egy üveg sörért, a kevésbé szerencsések a dokikhoz műtétre, de volt, aki az emeleten tűnt el, valószínűleg úgy tervezte, két napig ki sem kel az ágyból.

Donghae terepszínű dzsekije szakadt és véres volt, ahogy az ujjai is, és nem tetszett a mozgása. Az arca merev volt, és próbálta nem mutatni, hogy fájdalmai vannak, de elbukott, ennél jobban ismertem. Megtámaszkodott a kanapén, és utasította Taót, hogy hívja oda a Dokit. Amíg ott pihent, az ép kezével a zsebében kotorászott, de csak egy üres, összegyűrt cigisdobozt húzott elő onnan.

– Gyújts már nekem egy szálat, Kris! – kért, és én teljesítettem a kérését.

Őszinte leszek, Donghae iszonyatosan menő volt, mint egy igazi terminátor, akiből folyik ki az olaj, de szilárd és hajthatatlan, nem gyengül el, csak rágyújt egy cigire, mert éppen olyan kedve van. Ha nem nekem lett volna a legmenőbb apám a világon, biztosan annak fogadom. A pótapám még lehet, amikor az igazi nincs velem – győztem meg magam könnyedén.

A Doki fejcsóválva vágta fel egy ollóval Donghae pólóját, majd befecskendezett valamit a vénájába, és nekikezdett a seb kitisztításába. Elég durva, hogy ezt a nappaliban tolták le, a Doki biztosan hozzá volt szokva az ilyen háborús helyzethez, és úgy éreztem, Donghae se először kerül már ilyen helyzetbe, mert úgy tűrte a varrást, mintha csak a körmét vágnák.

– Találtunk egy erdei házat, amiben a zsákmányolt eszközeiket tartották. Most biztosítják, este eljöhetnétek szétnézni. Mindenki. Mostanában eleget pihentetek – közölte Donghae miután összefoltozták.

Nem szívesen vontam bele Baekhyunt ilyesmibe, utáltam a gondolatát, hogy liliomos, de nem jótéteményből vették be a köreikbe, teljesítenie kellett, és már így is lenézték a többiek, mert kevés akcióban vett részt. Baekhyun fontos része a csapatnak, engem folyton inspirált és segített a gondolkodásban, de egy ilyen maszkulin közegben igazán azt tartották sokra, aki tömérdek ellenséget megölt, vagy megszámlálhatatlan fogat tört ki a helyéről.

Seoul éjszaki részén terül el a legnagyobb zöldterület a városban, és ott rengeteg nemzeti parkot lehet találni, de mi ezúttal azon részére mentünk, amin nem vezetett túraút, és meghagyták az állatok számára. Az erdei ház területe nem lehetett nagyobb a családi házunknál, de annál sokkal rosszabb állapotban roskadozott, amikor bementünk, alig mertem lemenni a lépcsőn, nehogy leszakadjon alattam.

A házban elszórtan matracok hevertek, és pár arra utaló nyomot is találtunk, hogy ott előfordul, hogy emberek alszanak, de leginkább raktárként funkcionálhatott az erdei ház. Találtunk fegyvereket, térképeket az erdőről, rengeteg savanyúságot hatalmas agyagköcsögökben, csempészett árúkat, és némi drogot. Nagyon kevés volt és többségében könnyű drogok, valószínűleg inkább használták, mint árusították.

Hajnali háromig leltároztuk a talált tárgyakat, és a végére már golyózott a szemem, úgyhogy eldőltem az egyik matracon. Nem szándékoztam elaludni, de elnyomott az álom, és a következő dolog, amire felriadtam, hogy valaki hozzám bújt. Vékony, csontos, és Tao illatú volt az idegen, úgyhogy nem szorítottam magamhoz túl intim módon, nehogy Baekhyunból kitörjön a féltékeny farkas.

– Kris, Donghae szerint itt szellemek vannak. Aludhatok veled? – hisztizett Tao fojtott hangon.

– Miért, itt alszunk? – kérdeztem kábán. Még nem döntöttem el, hogy felébredek, vagy inkább visszazuhanok az álomba.

– Donghae fáradt a sérülése miatt, és azt mondta, majd felváltva őrködünk, de valószínűleg nem jön ide senki, mert a többiek már átfésülték az egész erdőt, és nem találtak senkit.

Nekem ennyi bőven elég volt, már játszottam is tovább az álompillangókkal, de a nyugtom nem tartott sokáig, mert Baekhyun apró ujjai a csuklómra szorítottak. Ezúttal nem riadtam meg, úgy tettem, mint aki még mindig alszik, és csak füleltem. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy halljam a mászkálást, és a többiek szuszogásából ítélve Baekhyunon kívül senki más nem realizálta a neszezést. Bárki is őrködött, az vagy szintén aludt, vagy leütötték, vagy a legrosszabb esetben, már nem élt.

Tao teste lefogta a kezem, a másik belegabalyodott a pokrócba, úgyhogy nem tudtam lőni, és úgy nem is szívesen tettem volna, hiszen lehet, nincs is baj, és csak egy liliomos jött megnézni minket, és nem akar senkit felkelteni. Mégse várhattunk sokáig, mert ellenség is fenhette ránk a fogát, és igazán nem akartam, hogy álmunkban mészároljanak le minket.

– Baek, szólj a terminek! – suttogtam a lehető legkevesebb szóval, nehogy meghalljanak minket. Ha Baekhyun azt kihallotta, hogy valaki macskalépésekkel mászkál az szobában, akkor a hangomat ezer közül is kiszúrta.

Amennyire tudtam, próbáltam észhez téríteni Taót, és amikor a füstbomba elgurult, fel tudtunk pattanni úgy az alvótársammal, hogy nem buktunk orra egymás kezében és lábában. A füst jó megoldást volt arra, hogy a hívatlan vendég – vagy vendégek – ne lásson, de cserébe mi sem láttuk egymást, és mire a lépcsőhöz értünk, már szét is szakadtunk.

– Tao és én lemegyünk, te menj fel a padlásra – osztotta ki az utasításokat Donghae. – Hallottam egy puffanást arrafelé, szerintem valamelyik zöldfölű bukott fel a lépcsőben. Légy azért óvatos, nem tudjuk, hányan és honnan hatoltak be a házba.

Nagyon reméltem, hogy Baekhyun és Lay együtt maradt, és nem pont az ellenség karjaiba menekültek a füst elől. Nagyon óvatosnak kellett lenni, mert ilyen rossz látási viszonyok között simán lelőhetted a saját emberedet is, úgyhogy csak akkor szabadott lövöldözni, ha biztos a célpont.

A padlásra vezető lépcsőt nem fedték be, így ha alá álltál valamennyire fel lehetett látni, és biztosra vettem, hogy egyik menekülő társunk sem visel negyvenes bakancsot, így egyszerűen lerántottam a fickót a fokról, aki végigbukfencezett a lépcsőn, egészen a parkettáig, majd ott egy jó irányzott ütéssel ájult állapotba küldtem.

Odafent Baekhyunt és Lay úgy kuporgott, mint két gyerek, a párom megsérült a karján, de nem lőtt sebe volt, csak az eséstől – Donghae jól hallotta – horzsolódott kissé fel a felkarja.

– Túléled – adtam diagnózist, és nyomtam egy puszit a fejére. – Együtt kellene mozognunk.

– Van itt egy étellift – mutatott a falra Yixing, és amikor odavilágítottam a telefonommal, valóban megcsillant egy fémajtó. Ha nem mondta volna, meg sem nézem, és simán kéménynek hiszem az egészet.

Le kellett jutnunk az alsó szintre, hogy egyesíthessük erőinket Donghae-val, viszont az egyre fojtogatóbb füst és az egyre közelítő léptek miatt az liftezés tűnt a legjobb ötletnek. Egy gyors csekkolást követően bizonyossá vált, hogy az ételliftben már nincs kalitka, tehát csak az üres csőben tudunk lemászni, ahhoz viszont erőre és ügyességre lesz szükségünk. Már csak azt kellett kitalálni, ki menjen előre. A legjobb ötletnek az tűnt, hogy én kezdjek, mert rögtön tudok majd lőni, viszont Baekhyun sérült keze és Yixing gyenge izomzata megváltoztatta a tervet. Yixing ment elől, kezében egy sokkolóval, és én voltam a második, hogyha kell, megtartsam a vállamon a megcsúszó Baekhyunt.

Nem vártam sokat Yixingtől, mert ő sokkal jobban szuperál a gép előtt ülve, mint bevetésen, de meglepett, mert olyan hangtalanul tudta elhúzni a lenti kisablakot, és kimászni, mintha hivatásos besurranó lenne. A konyhában bolyongót meglepte, hogy áramot vezették a lábába, és láthatóan Yixing nem tudta, hogy mennyi ideig érdemes a gombon tartani az ujját, mert a fickó úgy dőlt el a végén, mint egy krumpliszsák.

Donghae és Tao jól tette a dolgát, mire csatlakoztunk hozzájuk, már alig maradt ellenség a házban, abban viszont nem lehettünk biztosak, hogy odakint vár-e ránk meglepetés. Próbáltunk takarásban maradni, Donghae Taóval beszélte át a haditervet, a poros padlóra rajzolva papír helyett.

Ekkor történt, hogy megcsörrent a telefonom, de nem jöttem zavarba, rögtön lenyomtam, és levettem a hangot. Ez persze nem állította meg Eunhyukot abban, hogy újra és újra tárcsázza a számomat, így szinte egyfolytában zúgott a zsebem, és ez egyre több mindenkit zavart. Ha el akartam hallgattatni, fel kellett vennem.

 

Donghae:

Felfokozott állapotban az ember hamarabb robban, még akkor is, ha egyébként nagy az önuralma, és kimondottan utáltam, hogy Kris és Tao nem tartják be a minimális viselkedési szabályokat egy küldetésen. Emberek életei forognak kockán, ők meg úgy csinálnak, mintha csak egy lézerharcon lennének.

– Kris, az apád szent tökére, ne ilyenkor telefonáljál már! – morrantam rá dühösen. Baekhyun megsérült, egyre erősebben vérzett a karja, amit Kris korábban csak egy kis horzsolásnak titulált.

– Hogy mi? – fordult felém meglepetten. Szinte azonnal felment bennem a pumpa.

– Ne húzzál fel, bazd meg! Tedd le a kurva telefont bevetés közben!

– Veled akar beszélni – suttogta Kris, eltakarva a mikrofont.

– Ki? – döbbentem meg én is.

– A tanácsadóm.

Kételkedve vettem el Kris-től a telefont, nem éreztem úgy, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy beszélgessek a tanácsadójával. Tao – kivételesen – komolyan vette a szerepét, és figyelte a kinti eseményeket, de nem akartam sok időt vesztegetni erre a kierőltetett csevejre.

– Nem érek rá – szóltam bele a készülékbe köszönés helyett. – Mit akar?

– Te meg honnan ismered Kris-t? – kérdezte közvetlen hangnemben. Elemeltem a telefont, hogy megnézzem a kijelzőt, és meglepett a név.

Nem lehetett az az Eunhyuk, akit én ismertem. Az én legjobb barátom, akivel együtt jártunk a katonasuliba, katonai hírszerző lett, és habár átsorolt az üzleti világba, nagyon meglepett volna, ha pont Kris családjának cége szerződteti le. Nincs ekkora mák az egész világon!

– Nem ismerjük egymást, úgyhogy ne tegezzen! – tartottam meg a hűvös távolságtartást.

– Te az én Donghae-m vagy, megismerem a hangodat.

Kissé felháborított ez az „én Donghae-m” megnevezés, mert csak és kizárólag a volt feleségem Donghae-ja lehettem, és láthatóan ez a fickó nem értette, hogy se időm, se kedvem vele társalogni.

– Összekever valakivel. Leteszem.

– Egyik szilveszterkor majdnem a fenekedre tetováltad az anyád nevét – dobta be sietve, nehogy idejekorán kinyomjam.

– Mi a faszom, Eunhyuk?!

– Csáó! Jó lesz újra találkozni. Bevetést mondtál? Most már értem, hogy Kris miért „beteg” folyamatosan. Hagylak. Majd beszélünk.

Nem hittem el, hogy Eunhyuk tényleg az én Eunhyukom, ezer éve nem láttam. Visszaadtam Kris-nek a telefont, aki a kutató szemeivel már egy ideje az arckifejezéseimben próbált olvasni, és remélhetőleg nem jutott másra, csak arra, hogy idegesített a tanácsadója. Eunhyuk sok minden tudott rólam, amit nem feltétlenül kötöttem volna a beosztottjaim orrára, nagyon reméltem, hogy tud titkot tartani, és nem fog lejáratni.

A kezdeti sokkot követően újra a munkára összpontosíthattunk, és egyhelyben tudtuk tartani a kintieket, így a felmentő sereg könnyen leszerelte őket, mi pedig egy kényelmes terepjáróban elhagyhattuk a börtönünké váló erdei házat. A főhadiszálláson a Doki ellátta Baekhyun sérülését, ami csúnyábban vérzett, mint amilyen súlyos volt, és Kris nem győzte hangoztatni, hogy ő megmondta, hogy nem nagy ügy.

 

- Húsz éve-

 

Szabálykövető tinédzser voltam, és betartottam azokat a szabályokat, amelyeket az iskola meghozott, de ez még nem jelentette azt, hogy unalmas fickó lennék. Szét tudtam választani a magánéletemet a kötelességtől, nem úgy, mint Eunhyuk, aki azt hitte, órákon is lehet olyan életteltei és rebellis, mint a szabadidőnkben. Emiatt sokszor került bajba, rengeteget kellett pluszban futnia, fekvőtámaszoznia, takarítania és pakolnia, de nem tanult a leckéből. A legnagyobb lázadása azt volt, hogy folyamatosan színesre festette a haját, és hiába borotválták le a tincseit, akkor meg azokat az apró kis tüskéket festette be, úgyhogy egy idő után a kiképzőink inkább hagyták, hogy kivirítson a hol vörös, hol kék, hol zöld tincseivel. Eunhyuk nem terepre edzett, hírszerző akart lenni vagy adatelemző szakember, aki egy irodában összesíti az információkat és elméletekkel áll elő, tehát teljesen mindegy, hogy milyen színű a haja.

Ritkán kaptunk kimenőt, ami fiatal férfiként, aki már aktívan érdekel a másik nem, igen megterhelő. Talán éppen ezért, ha megtehettük, belevetettük magunkat az éjszakába, és úgy jöttünk onnan vissza, mintha a kutya szájából húztak volna ki minket. Mindenki máshogy bulizott, de sosem csináltunk olyasmit, ami miatt kirúghattak volna a suliból.

Nem válogattam sokat barátok terén, de Eunhyuk állt hozzám legközelebb, vele bármiről beszélhettem, meghallgatott, tanácsot adott, és sokat elárult ő is a maga kétségeiből és örömeiből. Rajta kívül talán még Yesunggal ápoltam jó kapcsolatot, aki állandó célpontja volt Eunhyuk szívatásának a mély, kissé öreges tónusú hangja miatt. Yesung komolynak és talán beképzeltnek tűnt első ránézésre, de valójában neki is megvolt a humorérzéke, csak kissé sajátosan. Sokkal jobban élvezte a feketehumort, mint Eunhyuk egyértelmű szívatásait, de egy nagyon megbízható és korrekt embert ismertem meg benne, így sosem éltem meg teherként, ha csatlakozott hozzánk egy-egy bulinál.

Ezt nem mondhattam el Shiwonról, aki kimondottan szálkának számított a szememben. Idegesített a sznobizmusa, a fennhéjázó stílusa, mintha mindenki fölött állna. Úgy éreztem, a közeledése nem őszinte, csak egy máz, amivel megpróbálja elhitetni mindenkivel, hogy milyen nagyszerű, és azt kommunikálni a felettesek felé, hogy népszerű, és a korosztálya felnéz rá. Gyűlöltem az ilyen kétszínű embereket. Lehet, én voltam túl jó emberismerő, mert sokan bedőltek neki, még Eunhyuk sem értette, miért vagyok olyan ellenséges, ő ha nem is kedvelte, de nem írtózott tőle.

Szilveszter éjjelén egy közeli szórakozóhelyen roptam a táncparketten, amikor Yesung szólt, hogy intézkednem kellene, mert Eunhyuk túlzásba vitte az italt, és összeszólalkozott valakivel, aki éppen most akarja megruházni. A barátom meg tudta védeni magát, a gondot a kötekedő alak haverjai jelentették, így mi is ringbe pattantunk, és a helyről vérző sebekkel, sajgó állal és lüktető ököllel lettünk kipenderítve. Yesung tovább állt egy következő helyre, én leültettem Eunhyukot egy padra, és hoztam neki egy üveg ásványvizet, hogy kicsit kijózanodjon.

Hadovált mindenféléről, főleg arról, hogy ő rá ne mondja senki, hogy csicska, mert bármit megtenne, és hogy bizonyítsa ezt, tetoválást akart csináltatni. Próbáltam visszatartani, és rábeszélni, hogy ne tegye, hiszen ez örökre szól, és akkor kijátszotta ellenem azt a kártyát, amiről régóta tudott, de sose használta még.

– Ha annyira nincs önuralmad, hogy ne hányd össze magad egy tűtől, akkor maradj csak, róka koma!

Valóban féltem a tűtől, rettegtem tőle, gyerekkorom óta levert a víz, ha az oltás szóba került. A beiratkozásnál követelmény volt, hogy több oltást is kapjunk, mint az átlag állampolgárok, hiszen sokkal extrémebb és megterhelőbb környezetekben kell majd tartózkodnunk, könnyen összeszedhetünk olyan betegségeket és fertőzéseket, amelyekkel egy irodista nem találkozik. Ezt mind az első pár napban, és ha Eunhyuk nem tartotta volna a száját, az egész iskolai pályafutásom abból állt volna, hogy azzal cikiznek, hogy lehánytam az iskolaorvost.

Be akartam bizonyítani Eunhyuknak, hogy már leküzdöttem a félelmemet, így utána eredtem. Viszont mielőtt bementünk volna a tetováló szalonba, beöntöttem magamba annyi vodkát, hogy biztosan megjöjjön a bátorságom.

– Oké, most már ide nekem a zsákvarrót! – ütöttem a mellkasomra.

– Gyönyörűen fog kinézni, ahogy ez a sok vodka visszaköszön majd a tetkós padlójáról – röhögött Eunhyuk jóízűen, és bekísért a szűk kis boltba.

Azzal próbáltam meg spanolni magam, hogy hülyébbnél hülyébb ötletekkel álltam elő, mit fogok és hova varratni, aztán az egészből nem lett semmi, mert amint bekapcsolta a pasas a tetováló gépet és én meghallottam a berregését, összeakadtak a szemeim, és egyszerűen elájultam.

Eunhyuk elmondása szerint nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy inkább aggódjon, úgyhogy végül egyszerre csinálta a kettőt, és úgy vitt haza a hátán, hogy végig röhögte az utat. Utána hetekig hallgathattam, hogy miattam van izomláza, és kárpótlásul minden este ki kellett csutakolnom a bakancsát. Nem haragudtam rá miatta, volt már, hogy ő neki kellett az én reggeli ébresztői kötelességemet ellátni, mert tettem neki egy szívességet korábban, szóval ezek bevett módszerek voltak a barátságunkban.